Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. június, XI. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Bogdán László

DRAKULA ELRAGAD

Azután a számunkra balszerencsésen alakuló áprilisi délután után - noha még akkor azt sem tudtuk pontosan, hogy mi történt a tóba hajszolt lánnyal - hetekig úgy éreztük, hogy a fõnök ugyan nem mutatja ki nyíltan, de egyre bizalmatlanabb velünk szemben; néhány közös akcióban persze részt vettünk azért azon az eszelõsen kirobbanó ötvenegyes tavaszon is, de mindvégig hátunkban érezhettük jeges, gyanakvó pillantását, még akkor is - ez volt a legkülönösebb az egészben -, amikor nem is volt jelen! Nehéz, zaklatott hetek voltak ezek, azokat a gyanús burzsoá alakokat: volt politikusokat, katonatiszteket, bankárokat, nagytõkéseket, birtokosokat, intellektueleket gyûjtöttük be, akik valami csoda folytán kimaradtak a negyvenes évek végén sûrûsödõ letartóztatási hullámokból; "akik valószínûleg a nyilvántartások hézagain át menekültek - hangsúlyozta oktatóan Pãun ezredes -, de mindez - tette hozzá harsányan, nyílt és kérlelhetetlen proletár õszinteséggel - egyáltalán nem végleges helyzet, felkutatjuk és megtaláljuk ezeket az aljas rohadékokat, ezeket a kozmopolita, sovén-nacionalista disznókat, a döglõdõ imperializmus sötétben lapító, bujkáló ügynökeit, hogy oda juttathassuk õket, ahová valók, rács mögé, hogy hiányukban építhessük nyugodtan, kitartóan, rendületlenül a nép országát!" Így igazított el, s ettõl a naptól kezdve kétségtelenül felgyorsultak az események, rengeteg kétes alakot, gyanús egyént kutattunk fel és állítottunk elõ: volt minisztereket, államtitkárokat, pártvezéreket, földbirtokosokat, egyetemi tanárokat, mérnököket, katonatiszteket, vasgárdistákat, nemzetiségi vezetõket, egy lassan, mindenféleképpen, ha torz kínok, rettentõ vonaglások közben is, de elmúló világ utolsó mohikánjait; teli voltak a kihallgatószobák, a pince sötét zugai, a székház mindig riasztóan homályos folyosóin vasravert, bekötött szemû alakok vánszorogtak végtelen menetben; s nem ide tartozik ugyan, de ha már idáig ért, azt is megvallja, hogy a kétely elsõ apró, de annál nyugtalanítóbb jeleiként kezdett õ is arról képzelegni, a nagyobb részt öreg, magatehetetlen, véresre vert, félholtra kínzott embereket figyelve - csupa osztályellenség, meganynyi ügynök és gyanús személy! -, hogy talán az egész túlméretezett és kaotikus leszámolási akciójukban lehet valami idétlen és eszelõs túlzás is, s elgondolta, ha ezek, és a továbbra is még átmenetileg szabadlábon lévõk mindannyian tényleg ellenségei a nép országának, akkor ki van egyáltalán mellettünk, és amikor azon, az emlékeibõl dacosan kimerevedõ áprilisi délutánon a megalázott és rettegõ fiatal nõt figyelte - még azt sem tudván, hogy a neve Maja -, némi megmagyarázhatatlan rokonszenvet is érezve iránta, na jõ, ha a doktornõ is ezt akarja tõle hallani, vággyal keveredõ sajnálatot, már feltette magának a kérdést (s errõl is szólt már, nem?), hogy mit is keres õ itt, mi köze van neki ehhez az egészhez!? Minderrõl akkoriban természetesen nem volt tanácsos beszélnie, de még Gelunak se vallhatott felébredõ kételyeirõl, helyzete a testületnél éppen eléggé kényes volt enélkül is, vasgárdista mártír apját koloncként hurcolta magával, és tõle, ahogy Pãun ezredes derûsen ki is hangsúlyozta, s talán csak õ érezte meg a hangjában megbúvó tagadhatatlanul komor figyelmeztetést, többet várnak, s talán az sem véletlen, hogy akkor mondotta mindezt, amikor õ fiatal és szépreményû tisztként az õ hírhedt operatív osztályára került, talán a nyelvtudása miatt a világifjúsági találkozón vetették elõször be, de errõl talán máskor; most visszatérve az ezredes baljósan csengõ szónoklatára, nyíltan kimondotta akkor, hogy: "Igen, épp atyja vasgárdista múltja miatt várnak, a párt és a szervezet, és õ is nagyon sokat tõle, neki bizonyítania kell - az eszme szolgálatába állított egész életével kell bizonyítania -, hogy nem fertõzte meg az átkos atyai örökség, hogy a proletariátus tiszta szívû katonája, s hisz abban, hogy egyszer mindenek ellenére mégiscsak nemzetközivé válik a világ!... Hogy mindig a lehetõ legmagasabb hõfokon, a lehetõ legnagyobb odaadással, ha kell, foggal és körömmel, akár legnagyobb kincsét, fiatal életét is feláldozva, s éjt nappá téve harcol a proletariátus világméretû gyõzelméért általában és a mi népi demokráciánkért különösen!..."
Hát nem is tudja, de talán tényleg akkortájt merült fel benne némi óvatos kétely a harc módozatait és módszerét illetõen, s talán a nagyralátó Pãun ezredes hetedik érzékével meg is sejtett valamit mindebbõl; érezte talán azt is, hogy elbizonytalanodik, és talán ezért is újabb kényes üggyel bízta meg, mintha próbára akarta volna tenni õket, fel kellett kutatniuk egy (már börtönbe kerülõ) parasztpárti vezér fiatal és csinos, alvilági körökben hírhedt titkárnõjét; a "fiatal"-t és "csinos"-t gúnyosan külön is hangsúlyozta a rendíthetetlen ezredes, és szótlanul percekig figyelte õket, mint lepkegyûjtõ a ritka pillangókat; vigyázzban álltak íróasztala elõtt, a rádióból indulók harsogtak, a munkásosztály nagy ünnepe közeledett már akkor, vagy már el is múlt? A szónokló ezredes háta mögül a hatalmas térképrõl biztatóan barnállottak feléjük a haza hegyei, ahol megannyi potenciális búvóhelyen az osztályellenség legveszélyesebb egyedei, az imperializmus és az Amerikai Egyesült Államok legkitartóbb ügynökei rejtõzhettek... "De ez nem elég! - harsogta a kellemetlen, kényszerû szünet után még mindig élesen és hosszan rájuk meredve Pãun. - Nem elég csupán felkutatniuk, s mindegy, milyen eszközöket igénybe véve - ezt még egyszer hangsúlyosan ismételte meg, s valami eszelõs derû suhant át az arcán -, de mindenféleképpen rá kell venniük arra is, hogy piei száját szorgosan ki-kitátva csiripelje el mindazt, amit tud!... Igen, rá kell venniük a hölgyet a sürgõs és fenntartás nélküli együttmûködésre is, hiszen a készülõ politikai perek vizsgálóbírói már nehezményezték, hogy ez ideig nem került elõ a parasztpárt titkos irattára, hogy ez az irattár valahol, valami szupertitkos rejtekhelyen található, hogy a per gyõzelme szempontjából rendkívül fontos iratok lappanganak még, amelyek ha elõkerülnek, a napnál világosabban bizonyíthatják a szájtépõ, hiú és dacos parasztpárti politikusok és honfiak perfid, képmutató kétkulacsosságát, s perdöntõ módon állíthatják és bizonyíthatják, hogy igenis, az amerikai imperializmus ügynökeiként mûködlek az urak, idegen nyugati hatalmak céljait szolgálva paktáltak le az õsi ellenséggel, közönséges hazaáruló patkányok tehát, akik még golyót sem érdemelnek a makacs és hülye fejükbe, van még szerencsére elég kötél a nép épülõ és szépülõ országában!..."
Így beszélt az ezredes, és továbbra is szúrósan nézett rájuk, láthatólag még mindig neheztelt a tóparti "incidens" miatt, egyfelõl mert született diktátor lévén nem bírta elviselni, ha beosztottjai túlzottan önállósulva, saját ostoba fejük után menve szervezik meg akcióikat, hiszen a felsõbb akaratot nem ismerve, könnyen elszúrhatják így az egészet, másrészt, mert Maja szeretõje, az exminiszter bûneit taglaló vádiratban a lány (akit mi tévedésbõl olyan szívesen azonosítottunk mint áruló, osztályidegen elemet, mint bujkáló imperialista ügynököt és titkos amerikai kémet) maga is áldozatként az excellenciás úr perfid és torz nemi vágyainak szenvedõ alanyaként volt feltüntetve, s jõ és üdvös lehetett volna, ha a peren (ha ugyan sor került perre? - ne feledje, drága doktornõ, a Balkánon voltunk mindvégig, ha most a népi demokrata Balkánon is, Kelet kapujában tehát, ahol semmit sem vesznek komolyan vagy más változatban, mindent könnyedén vesznek!) ez a lány is megjelenhetett volna, hogy saját, esendõen szép és Gelu által brutálisan összeharapdált szájacskájával rebegje el szexuális rabszolgasága kínos és arcpirítóan megalázó történetét, némi, de tagadhatatlanul rossz fényt vetve a történelem színpadáról mindközönségesen leköszönõ, elûzött úri osztály rothadó erkölcseire is!... "Ahelyett, hogy mi - tört ki végezetül eszelõsen Pãun - erre próbáltuk volna rábeszélni - kissé kedvesebben a kelleténél, hiszen mibe került volna nekünk? -, az együttmûködésre tehát (saját kihangsúlyozottan jól felfogott érdekében!), egyszerûen szórakozni kezdtünk vele, idétlen, elmebeteg ötlettõl vezérelve vízbe kényszerítettük szerencsétlent áprilisban; ha ne adja az isten, mégiscsak tüdõgyulladást kapva halálozik el, makacs és renitens nyelveteknél fogva saját kezûleg akasztalak fel benneteket, barmok, fogjátok fel már végre: erre a lányra még szükségünk lehet, de élve, ahogy egyebekben a szép Nórára is lehetõleg élve van szükségünk, ezt véssétek a hülye kobakotokba. Tûnés!..."
Gelu elsápadt, szalutált, s katonásan összevágva sarkát, alázatosan jegyezte meg, hogy: "Ezredes elvtárs, de hát nekünk minderrõl tudomásunk sem volt!" - mire a feldühödött Pãun elvörösödve, teli tenyérrel vágta pofon, úgy, hogy azonnal eleredt az orra vére, és üvölteni kezdett: "Mert meg se vártátok az elutasítást, baromállatok, perverz disznók. A saját szakállatokra kezdtetek akcióba, és majdnem elbasztátok az egészet, de most kiderül más körülmények közölt is, akkora hõsök vagytok-e, most majd meglátjuk, mire vagytok képesek, hogy csupán a nagy pofátok jár-e, vagy eredményt is tudok már végre felmutatni. Saját érdeketekben mondom, igyekezzetek rávenni azt a szép Nórát az együttmûködésre, mert ha nem igyekeztek, eltûnhettek akár egy egérlyukban is, de rejtõzködhettek a pokol fenekére is, mert úgyis rátok találok, és végzek veletek, barmok! Ha nem jelentek meg itt holnap estig Nóra kisasszonnyal és az iratokkal, akár ne is kerüljelek többé a szemem elé, perverz bakszamarak!..."
És amikor elbocsátotta õket a színe elõl, olyan volt kétségtelenül, mint egy király, még mindig, teljes hangerõre állítva harsogott a rádióból, hogy nemzetközivé válik holnapra a világ, és õk, amint elkeseredetten, lesunyt fejjel baktattak egymás melleit a székház - talán nem is kell ismételnie örökké - homályos folyosóin, a kihallgatásra induló vagy a kihallgatásról jövõ bekötött szemû vagy fekete szemüveget viselõ gyanús alakokat és peckesen masírozó õreiket kerülgetve, még sokáig hallották a mozgósító induló felkavaró taktusait, s olyan mély benyomást tett rájuk, hogy a sápadt Gelu még a törzs kocsmájukban is ezt fütyülte, amikor végre befutott elsõ, sürgõsen odarendelt besúgójuk, egy bizonyos Nelu Socaciu nevezetû, a fõváros félvilágában ismert kártyaspiller, aki késõbb Nyugatra szökött ugyan egy török teherhajón, de akkor még ott dolgozott közöttük, s kapcsolataira lehetett építeni, hiszen hihetetlenül széles körben ismerték, s õ is mindenkit ismert, aki ezekben a kétes körökben valamit is számított, s ha érdekelte õket valami titok vagy gyanús személy (Bukarest mondén életének rejtélyei), elég volt csak leülni Neluval, s õ némi terefere után dalolta, mint az énekesmadár, ha eljön az órája; elég volt csak megszorítani a tökét, lévén titkos buzi, viszonylag könnyen lehetett megzsarolni, s máris elmondott mindent, még azt is, amirõl nem tudott. Most viszont gondterhelten meredt maga elé, s a Gelu által elõzékenyen eléje tolt cujkáspoharat is csak forgatta hosszú, zongoramûvész ujjai között, mely ujjakkal olyan káprázatosan keverte a hírek szerint a kártyát, s idegességét nem bírván eltitkolni, nemcsak a keze, hanem egész teste úgy remegett, mintha váltóláz gyötörné, és csak akkor könnyebbült meg kissé, amikor Gelu brutális nyíltsággal a tárgyra térve, melegen kérdezte meg tõle, hogy ismeri-e ezt a hölgyet? És az étels borfoltos abroszra tolta az elõállítandó célszemély fotográfiáját. Nelu csak rápillantott a képre, s máris elvigyorodott, mint aki csak most jön rá, hogy érintetlen cujkáspohár áll elõtte, hosszú, a kártyalapokat gonosz pletykák szerint hamisan forgató s varázslatosan keverõ ujjaival felragadta, s egy hajtásra itta ki a mintegy másfél decinyi zilahi szilvalevet, és az idegessége láthatólag azonnal megszûnt, már
a keze sem remegett annyira, s arcán nagy, vörös foltok gyúltak ki, amikor elfúló hangon saját zsebére - ezt kihangsúlyozta - sajtot és maszlinát is rendelt, s gálánsán vigyorogva Gelu elé tolta vissza a fényképet, és tagoltan azt mondta: "A szép Nórát mindenki ismeri!" S megnevezte ama parasztpárti politikust is, akinek évek óta a szeretõje és hivatalosan a titkárnõje, noha rossz nyelvek szerint inkább a lányokat kedveli. Ezt Nelu tõle igazán szokatlan indulattal adta elõ, s intett a lesben álló pincérnõnek, hozhatja a következõ kört.
"De hát - kezdtem én tétován - a politikus elmúlt már hetvenesztendõs!..." Mire egyszerre röhögtek fel Geluval, láthatólag ebben a kérdésben teljes volt közöttük az egyetértés, az összhang, s a hamiskártyás kérdõen, kissé csodálkozva meredt rám, s foga közt szûrve a szót, magyarázta: "Na és, ez nem akadály." A nagy Shakespeare-t idézte, mûveltségét fitogtatva eredetiben: "There are more things", mely alapigazságot állítólag a pártütõ herceg, a fegyveres filozófus Hamlet mondotta volna, a hozzá mindvégig hûséges hívének, Horatiónak, elnézve valahova messzire, talán a jövõbe?...
Alamuszin röhögtek, s gyorsan felhajtva a következõ kör decis poharait, rendeltek egy egész üveg cujkát, hogy ne fárasszák feleslegesen a drága pincérnõt, s aztán Gelu, mintha csak véletlenül tenné, visszatért a szép Nóra vélt vagy valóságos leszbikus hajlamaira, kihangsúlyozva, hogy õ igazán megértõ, s Hamletnek minden bizonnyal tökéletesen igaza van, amikor arról beszél - s itt gúnyosan villant az elámuló Nelura -, hogy sok dolgok vannak a földön és égen, mert tényleg vannak, olyanok is dögivel, melyeket értelmünk, bárhogyan kínlódik és erõlködik is egyebekben, fölfogni képtelen, de a két szép hölgy, más megközelítésben fehérmájú róka, egymás iránt érzett, távolról leselkedve akár lenyûgözõen szépnek is tûnõ vonzalma azért mégsem sorolható a világ érthetetlenségei, számunkra fölfoghatatlannak tûnõ rejtelmei közé, mint ahogy - nézett egy pillanatra szúrósan Nelura -, a férfiaké sem, amely kapcsolatnak ugyan a testi jellegét õ, aki a lányokat szereti, meglehetõsen visszataszítónak, az effektív érintkezéseket kimondottan undorítónak találja; hát istenem, van ilyen! De õ az õ nagy barátját! - ragadta meg váratlanul Nelu vállát, s megrázta mint Krisztus a vargát -, a kártyaszobák hõsét is megérti, viszont továbbra is érdekelné egy dolog, és ez, megnyugtatja Nelut, föltétlenül összefüggésben van némileg más férfiakkal is, ha nem is mindjárt szexuális összefüggésben... "És mi lenne ez?" - sápadt el pohara mögé bújva a kártyaspiller. Gelu vigyorgott, kortyolt poharából, tagadhatatlan élvezettel forgatta szájában a cujkát, lenyelte és egy olajbogyót bekapva, a Menasse fivérek tegnapelõtt éjszakai "megkopasztására" terelte a szót, de megnyugtatta az újra remegni kezdõ Nelut, hogy õ ugyan ebbõl s a bizonyára tetemes összegû nyereménybõl - fogarany, ékszerek, valuta! - sem csinál ügyet, de - hangsúlyozta azonnal ki - csak akkor nem, ha a kamasz fiuk és az õ nagy barátja, miután olajbogyóval és sajttal végre teljesen teletömi magát, azonnal és haladéktalanul elvezeti õket a szép Nórához... S ezzel máris egy olajbogyói nyomott a tehetetlenül tátogó hamiskártyás szájába, és vigyorgott. A kártyakirály elfehéredve nyelte a sajtdarabokat, többször egymás után töltött magának és ivott, már-már attól féltünk, még betintázik, és nem tudjuk hasznát venni, de nem így történt, nem is látszott rajta az ital, némán bámult maga elé, nem tûnt túlságosan lelkesnek, és miután ugrásra kész fogvájójával a ravaszul elsikló olajbogyókra hiába vadászott, ledobva a fogpiszkálót, kézzel kezdte magába tömni a maszlinát, és közel hajolva hozzánk, bensõséges hangon kérdezte meg a rezzenéstelen arccal figyelõ Gelutól, hogy mit akar, az õ halálát akarja? Ha igen, mondja csak meg nyugodtan, s ölje meg már itt, most rögtön; egy barát kezétõl meghalni, akár öröm is lehet, de ha a szép Nóra brutális testõrei, a hírhedett Falstaff-fivérek, ezek a bivalyerõs barmok rájönnek, hogy õ a "tégla", nem a napjai, de a percei is meg vannak számlálva. "Nem féltelek én téged, Nelum - húzódik torz vigyorra Gelu arca, de a szeme komor, s ez, már ismeri, semmi jót nem ígér -, azonkívül, édes barátom, azt sem tudhatjuk soha, hogy mit hoz a jövõ, mindannyian isten kezében vagyunk, de a mindenhatónak nemcsak az útja, a szándéka is rejtve van, ma élünk, holnapra kipurcanunk, mindegy ez! Fel a fejjel, Nelu, csak semmi pánik!..." Kiitták a poharukat, fizettek, s közrefogva a sápadozó-remegõ kártyabajnokot, elhúztak a törzskocsmájukból. Tudorica, a csapos még utánuk szólni is elfelejtett, annyira furcsa volt ez a lázas sietség, egy ígéretesen induló részegeskedés kellõs közepén, de mégis elkéstek!... Nelu egy cukrászdába ült be, újságokkal bástyázva körül magát, míg õk a szemközti házban keresték a megadott címet, egy illegális találkahely címét, hiszen informátoruk, a pókerpartik enyveskezû hõse közlése szerint: "A szép Nóra ma délelõtt fél 11-kor találkozik itt egy Marioara nevû tizenöt esztendõs, bájos cigánylánnyal, egy fõvárosszerte ismert szûzkurvával, méghozzá testõrei, a Falstaff-bikák tudta nélkül; hiszen a Nórát különben imádó fivérek nem nézték jó szemmel védencük leszbikus kapcsolatait, vissza szerették volna téríteni a "helyes út"-ra, ölelkezzen férfiakkal, henteregjen fiúkkal, s hagyja az ilyen romlott cigánylányokat, mint Marioara, a brantba, de hát mint tudjuk - somolyog Nelu -, a szenvedély sem határokat, sem akadályokat nem ismer, a dolgot a Nóráért természetesen s már-már eszelõsen rajongó Marioara is forszírozza, és a pásztorórára, summa summarum, ma délelõtt kerül sor professzor Alexander özvegyének lakásán, második emelet 10 szám, ha siettek, még elkaphatjátok." S mi siettünk: elöl Gelu rohant, utána én. A vénaszszony, a titokzatos és láthatatlan Alexander professzor hitvese vagy özvegye felháborodottan rikácsolt, de félretoltuk az útból a bizonyára szebb napokat is látott matrónát, s a szobában üres ágy, gyûrött, a két alak lenyomatát még mutató lepedõ és erõs, átható izzadsággal keveredõ cigaretta- és parfümillat fogadott. A még mindig pucéran tollászkodó cigánylány ijedten meredt ránk, de, talán mert meztelensége bátorította, némiképpen kihívóan is, a szép Nóra láthatólag eltûnt, mint beteg szamár a ködben, csak félig kiivott konyakospoharán a még jól kivehetõ rúzsfolt emlékeztetett a jelenlétére.
Soha nem láttam még ilyen dühösnek Gelut, ide-oda cikázott a szobában, fújtatott, bal arcán vörös felkiáltójelként izzott a szörnyûséges sebhely. Lerántotta a függönyöket, és maga elé állítva a szobába váratlanul betörõ sugárzó fényözönben a pucéran reszketõ cigánylányt, elõkapott pisztolya csövével kezdte simogatni a sötétbordó, azonnal megmerevedõ mellbimbókat, majd a félelmében zokogni kezdõ, tehetetlenül átkozódó áldozata szájához tartva a felhúzott revolvert, az izgalomtól rekedten kérdezte: "Hol van a párod? Válaszolj, te büdös kurva, hol van?" S a másik keze köré csavarta Marioara hosszú, majdnem derékig érõ, koromfekete sátorhaját, magához húzta engedetlen, reszketõ testét. "Nem is tudja, hogy itten vagyok" - szipogta a lány, s kerekre tágult szemmel iszonyodva bámult a revolver csövébe. "Hát nem itten voltál vele, te hazug kis rüfke?" - üvöltött Gelu, és a pisztoly csövével simogatni kezdte a lány fanszõrzetét. "Nem, itten a hercegnõvel voltam, Mircea most a piacon van, nincs is tudomása róla, hogy én most itten vagyok, ha tudná, meg is ölne, amilyen vad..." Mindketten felröhögtünk, Gelu bedugta a pisztoly csövét a földre döntött lány hüvelyébe, megmozgatta, majd a lányhoz fordult: "És a hercegnõ hol van?" "Már elment" - szipogott a leányzó, s mivel nem volt világos, hogy társam mit is akar, szándékát félreértve vagy pontosan megértve, ezt nem tudtam akkor sem megállapítani, doktornõ, felemelkedett a földrõl, eléje térdelt, és gyanús gyorsasággal kezdte gombolni a sliccét, mire barátom iszonyú röhejben törve ki, pofozni kezdte, de biztatta is egyúttal, s miközben Marioara, a fájdalomtól könnyezve, vérzõ orral hajolt a végre megremegve elõbukkanó merev pénisze fölé, s nyelvével kezdte nyalogatni heréit, rekedten, még mindig dühtõl fulladozva kérdezte: "Hol van?" De a cigánylány már nem válaszolhatott, mert szájában eltûnt Gelu legfontosabb szerve, a sima fejû fõhadnagy, ahogyan mindig is nevezte, kihangsúlyozva, hogy õ viszont már kapitány, de a fickót egyelõre még nem lépteti elõ, még nem szolgált rá, s lehet, már társamat sem érdekelte igazán a válasz, kimeredõ szemmel simogatta a cigánylány hosszú haját, aztán egy idõ után hörögve állította négykézlábra a tiltakozó partnerét, s fél térdre ereszkedve, mint egy afrikai törzs vadásza, hátulról hatolt bele, nyögésük, lihegéseik összevegyültek, s még hallottam, hogy Gelu azt mondja kissé felháborodva: "De hát az anyád kurva istenit, te nem is vagy szûz!" Aztán már nem beszélgettek, én közben végig ott álltam a fal mellett, és mozdulni sem tudtam a meglepetéstõl, és amikor Gelu egyszerre felállt s begombolkozott, s "te jössz!" felkiáltással meredt rám, azt sem tudtam, mit kellene csinálni. A lány még mindig az ágy mellett fetrengett a kétes tisztaságú szõnyegen, hosszú haja eltakarta könynyes és véres arcát, s ahogy közelebb léptem hozzá, s hátára fordítottam, engedelmesen rakta szét gyönyörû lábait, és hirtelen szembetûnt vörösen lüktetõ szemérme is, felkavarodott a gyomrom, és odahánytam az ágy mellé, a perzsára, Gelu rám bámult: "Mi van, tököském, sok volt a cujka, vagy nincsen kedved?" Azzal pofonokkal kényszerítette felállni az elõbb még a szerelmi lázban sikítozó partnernõjét, és újra üvöltve kérdezte meg: "Hol van Nóra?" S amikor a lány szimmogva, dadogva magyarázta, hogy nem tudja, a hercegnõ nem mondta meg neki, hogy hova siet!, újra elõkapva pisztolyát, hadonászni kezdett vele: "Ha nem válaszolsz, szétlövöm azt a makacs fejedet, te kis ringyó, még hogy szûzkurva, kurvának lehet kurva - méltatlankodott -, de szûz csak volt, ebben az egész istenverte városban nincs egy szûz." S azzal pisztolyával hadonászva újra fel és alá kezdett rohanni a szobában, mire Marioara végképpen megrémülve dadogva kezdte mondani, hogy a hercegnõ tényleg nem közölte vele, hogy hova megy, de sietett, az kétségtelen, alig maradt idejük egymásra, és végig nagyon ideges volt, mintha tartott volna valamitõl, mint akinek rossz elõérzete van, nem is történt közöttük semmi, le kellett vetkõznie, mint rendesen, és sétálgatnia kellett a hercegnõ elõtt, de az õrá máskor annyi imádattal bámuló hercegnõ egyszerre, mint akire rájött a bolondóra, a köpenyét alig húzva össze magán, úgy, ahogy volt, pásztorórára elõkészülve rohant ki a szobából, mintha a török hajtotta volna, egyebet õ igazán nem tud mondani, higgyük el, ha tudná megmondaná, de nem tudja, hol van Nóra! Lihegve hallgatott el, és térdre hullott Gelu elõtt, társam mogorván tette le revolverét, és felém fordult: "Jobban vagy, hékás, gyere!" És kirohantunk a szobából, félrelökve az átkozódó professzor Alexandernét, s a mocskos lépcsõkön lerobogva szinte beestünk a cukrászda ajtaján, de Nelu nyilván szimatot kaphatott, mert már nem volt ott, csak újságjai árválkodtak a helyén az asztalnál, és egy félig kiivott kávéscsésze, s én akkor tudtam meg, amikor érdeklõdni kezdtem a tulajdonosnõnél, hogy a célszemélyt, a szép Nórának nevezett hölgyet, nemcsak szeretõje, a cigánylány nevezi rajongva hercegnõnek, hanem bizonyos körökben tényleg ez a neve.
Gelu addigra már felállt, õt soha nem érdekelték az ilyen finomságok. "Most mit csinálunk?" - meredtem rá, s kértem egy fél deci rumot, egy hajtásra ittam ki, de a gyomrom remegése csak nem akart szûnni. "Megkeressük a Falstaff fivéreket" hörögte a barátom, s kirohant. Lihegve követtem: "És a számla?" - jött utánunk méltatlankodva a kövér tulajdonosnõ. - A barátjuk azt mondta, hogy maguk fizetik." "Soha ne higgyen az ilyen barátoknak!" - vicsorított rá idegesen Gelu, én viszont pénzt tömve a tulajdonosnõ kötényébe, megsimogattam bepúderezett arcát. "Ismer egy szép Nórának becézett hölgyet?" - kérdeztem tõle kedvesen, ujjammal tétován belsõ zsebem irányába mutatva. Azonnal megérteti, és lelkesen bólintott. "Hát ki nem ismeri, úrficska?" "És azt tudja-e, hogy hol lehet?" - húztam elõ egy nagyobb címletû bankjegyet, elhúzva az orra elõtt, mire õ mohón kapva a pénz után s megköpködve, apád, anyád ide jöjjön!, azt mondta: "Avram bárjában van, Giuleºti-en, ottan - nyugtatgatott, látva elképedt arcomat - mindenki tudja, kicsoda Avram, és hol van a mûintézete, de azt - tette el közben a gondosan összehajtogatott pénzt köténye zsebébe -, hogy a hercegnõt keresi, azért ne verje nagydobra, szép úrfi, ha élni akar." Rám mosolygott, elöl hiányzott két foga, s ettõl kópésra sikeredett a mosoly. Köszönetet mondva a hasznos információért, sietõsen indultam Gelu után, a verõfényben fürdõ utcán már futottam. Társam a sarkon várt idegesen, arcán, ha lehet, még viszolyogtatóbban vöröslött, már-már külön életet élt a szörnyû sebhely, komoran bámult rám, kissé gyanakodva, s csak akkor derült fel, amikor elmondtam neki, hogy miket tudtam meg a cukrászda hájas tulajdonosnõjétõl. Taxit kerestünk, Gelu ült elöl, foghegyrõl vetette oda: "Avram bárjába!" A sofõr, fiatal cigány, elõször gyanakodva pislogott rá, de látva barátom feldúlt ábrázatát, jobbnak látta nem kezdeményezni beszélgetést. Nem érdeklõdött tehát, gázt adott, s már suhantunk is a napfényben fürdõ bulvárokon; azt hiszem, el is szunnyadhattam, a rum végül tényleg jól tett, megszüntette az émelygésemet, noha egyre a cigánylány véres, könnyes, maszatos arcocskáját láttam magam elõtt, s fürge, vöröslõ nyelvét, amint Gelu eres, lüktetõ fütykösét nyalogatja, hiába igyekeztem másra gondolni, nem ment, pulzáló, kifordult belû õszibarackra emlékeztetõ szemérme állandóan sajgó szemem elõtt villogott, hiába igyekeztem másra gondolni, nem ment, és furcsa módon a hallucinatórikus perceket akaratlanul is újra meg újra felidézve támadt merevedésem, s úgy megkívántam a kis cigánylányt, ezt az állítólagos szûzkurvát, hogy belesajdult a fogam, könnyes lett a szemem, és kiszáradt a szám, de õ egyre röfögve, négykézláb mászott a szõnyegen, professzor Alexander bizonyára elegánsabb párokat is látó szobájában, és Gelu hátulról, fél térdre ereszkedve döfölte, mint egy indián harcos, mintha bosszút akart volna állni valami õt ért régi vagy új sérelemért, s ez az egész jelenet annyira valószerûtlennek tûnt, hogy ha nem lettem volna történetesen jelen, s valaki más meséli, nem is hiszem el; aztán a szoba leszakított függönye váratlanul változott át a szép Nórává, aki mezítelen testén szétnyíló fürdõköpenyben, gazellaléptekkel tûnt fel a szobában, s hirtelen a meglepett Gelu nyakába vetette magát, és egy hatalmas afgán tõrkéssel döfködni kezdte a társamat, én mozdulni se tudtam a döbbenettõl, remegve, tehetetlenül néztem, amint a káromkodó Gelu, nem bírván kihúzni hatalmasra duzzadó hímtagját az ijedten vinnyogó cigánylányból ("boszorkánygyûrû" jelent meg mellettem a tulajdonosnõ, a professzor özvegye és magas fejhangon vihogott), tehetetlenül tûri, hogy a nyakában vonagló vörös hajú hercegnõ eszelõsen vihogva szurkálja az afgán tõrkéssel, amíg el nem önt mindent a Gelu szõrös testébõl fröcskölõ vér, s ez. a hatalmas vörös gömb el nem nyel engem is, s hiába húzom elõ és sütöm el egymás után háromszor is pisztolyomat, ebbõl a vonagló, vörös masszából már nem menekülhetek, s tudom, valahol itt vár rám a könyörtelen Drakula is.
"A túlsó sarkon van" - mutatott a sofõr. Egy sikátor elején állt meg. "Nem hajtok be oda, uraim, ha..." Gelu legyintve kezdett sziszegni: "Kuss!" Szokásától eltérõen pénzt nyomott a kezébe, a fuvardíj többszörösét, s ez, hogy most fizet és éppen õ fizet, ha lehet, még rosszabb elõérzettel töltött el. Kikászálódtam a kocsiból, az elõbbi vörös gömb, amelyik álmomban elnyelt, részleteire esett szét ugyan, de a bíbor foltok még mindig a szemem elõtt vonaglottak, ahogy a fénytõl elvakulva botorkáltam Gelu után, aki nem várt meg, elõresietett s eltûnt a sikátor mélyén. Botladozva, félvakon mentem utána, a porban gyerekek és disznók sivalkodtak, egy ház udvarán (megfigyeltem) egy dézsában fiatal lány fürdött, s a reménytelen, maga körül mindent felégetõ szerelemrõl énekelt, s amint társnõje egy piros vederbõl öntötte rá a bizonyára meleg vizet, elhallgatott, hosszadalmasan prüszkölt, s boldogan sikoltozva kezdte újra befejezetlen dalát.
Láttam, amint a jó húsz lépéssel elõttem rohanó Gelu megállt egy düledezõ épület elõtt, megnézi a cégtáblát, La Mirella, olvassa, és kiköp, "Suj cuncus!" - röhög vissza rám, majd meg se várva, amíg én utolérem, az ajtót berúgva hatol be a félhomályos terembe, talán a jegyeseket megkeresni, mindenesetre, amire én futva odaérek, már megkezdõdik a cirkusz. Az ajtóban állva a sors kifogyhatatlan kegyelme folytán elõször éppen a hercegnõt látom meg. Magas, karcsú, vörös hajú nõ, föltétlenül olyan dekoratív jelenség, aki után nemcsak Bukarestben fordulnak meg a tehetetlenül sóvárgó, vágytól kerge férfiak. Felkecskélt lábbal ül egy sarokasztalnál, és hosszú szipkából dohányzik, a cigarettafüst glóriaként hodorog szép feje körül. Avram, a kicsi sánta görög, a bár tulajdonosa már megkaphatta az elsõ pofont Gelutól, mert épp éneklõ hangon mondja, orrát törülgetve, hogy õ szép Nórát nem is ismeri, soha nem is látta! S akkor veszem észre, hogy a gyanakvóan figyelõ vörös hajú tünemény, a "célszemély" asztala mellett üldögélõ, hatalmas termetû, behemót alak felemelkedik, és rosszallóan morogva lép Gelu felé, társam is érzékelheti nem várt közeledését, mert elõkapva pisztolyát, kímélet nélkül lövi térden, az óriás átkozódva roskad le, Gelu kikerüli, az asztalhoz ugrik, megragadja a hercegnõnek is becézett szép Nóra karját, és ellentmondást nem tûrõen üvölt rá: "Te velünk jössz., te cafka!" Maga után vonszolva indul a nyitott ajtó felé, míg én, végre tisztába jõve a helyzettel és feladataimmal, elõkapott revolveremmel hadonászva fedezem õket, és soha nem felejtem el a földön fekve is káromkodó Costel Falstaff rám meredõ hiúztekintetét; évekig álmodok vele, a szeme bizonyos fokig Drakula kényszerképzeteimben gúnyosan rám meredõ pillátlan, fekete szemére emlékeztet; bátyja, Misu még nála is behemótabb, kétméteres és százhúsz kilós alak, ebben a pillanatban jelenik meg fütyörészve és nadrágját gombolva a hátsó ajtóban, valószínûleg az illemhelyen lehetett, amikor meghallotta a lövés zaját; gyanútlanul közeledik, s arca csak akkor torzul el, amikor egyszerre fedezi fel a Gelu karjában rúgkapáló szép Nórát és a földön vérében fetrengõ, káromkodó bátyját. Mindenesetre szinte követhetetlen, álomszerû mozdulattal kapva elõ handzsárját csizmája szárából, átkozódva rohan felénk, egy pillanatig elbizonytalanodom, nem tudom, mit csináljak, a roham meglep, mégsem lõhetek rá egy emberre. Ám ekkor Gelu, aki addigra már adhatott néhány kiadósabb pofont is a hercegnõnek (soha nem felejtem el a szép Nóra ijedt, rettegõ arcocskáját s az orrából, felhasadt szájából ömlõ vércsíkokat), s a bal kezére tekerte hosszú, vörös haját is, mint az elõbb a Marioaráét, õt is lábon lövi. A lendület így is elhozza az óriást szinte az ajtóig, ott esik össze elõttünk, és a kezébõl kivágódó handzsár egy ujjnyira Gelu fejétõl vágódik az ajtófélfába, mire társam, anélkül, hogy a hercegnõt elengedné, elõrehajol és a füstölgõ csövû pisztolya agyával lágyan, szinte barátian üti tarkón, azzal kivonszolja a sikoltozó, átkozódó hercegnõt a lebujból, elindul a sikátorban, s felriadva döbbenetembõl én is követem, miközben a földön fekvõ Costel Falstaff vérzõ térdét nyomogatva (körülötte tócsába gyûl a feketedõ vére, mely fölött máris legyek köröznek) metszõen bámul rám, trágár szavakkal átkoz meg, s odavonszolva magát szótlanul fetrengõ testvéréhez, rázni kezdi: "Misu, Misukám, mi van veled, öcskös?"
Rohanunk.
A sikátorban mindenütt ijedt arcok merednek ránk, a harmadik utcácskában rontunk be egy udvarba, vénasszony áll a kút mellett, és keresztet vetve bámul ránk, a hátsó udvar felé rohanunk, akkor döbbenek rá, hogy Gelu valószínûleg attól fél, hogy a Falstaff fivérek bandája virgoncan, bosszúszomjasan máris a nyomunkba eredt, tart attól, hogy üldözni fognak bennünket, de akárhogyan is figyelek és hallgatok, nem hallok kiabálást, sem dobogó lépéseket, egyelõre nem követ senki. Egy kis kertbe érünk, a kukoricásban, amelybe a kert torkoll, Gelu elengedi végre a hercegnõ kezére tekert vörös haját, és magával szembe állítva a reszketõ, félájult nõt, ráüvölt: "Vetkõzni!" És a szép Nóra félájultan, tenyérháttal törülgetve a megdagadó orrából még mindig szivárgó vért, szipogva bújik ki fehér köpenyébõl, világoskék ruhában billeg Gelu elõtt, s igyekszik kacéran nézni rá, de társamnak már elege lehet mindebbõl, egyetlen mozdulattal tépi le róla a ruhát, a nõ nagy erõfeszítéssel õrizve meg egyensúlyát, lerúgja körömcipõit, lehúzza fél lábon billegve harisnyáit is; mozdulatai, ahogy rápillantok, azonnal észreveszem rejtett szándékát, egyre céltudatosabbak lesznek, egyre erotikusabbak, a drága selyem harisnyák után a melltartó, majd a piciny csipkés nadrág következik, és máris elõttünk áll az egyik legtökéletesebb testû nõ, akit én az életemben úgy láthattam, ahogy az édesanyja megszülte, s szépségébõl megdagadt vérzõ orra torz látványa sem vont sokat le, én amúgy is csodálatos köldökét figyeltem. Leírni sem tudom, milyen volt, doktornõ, olyan lehetett talán, mint egy álom, igen, mint egy aktkép, mint egy festmény, nem is igyekezett takargatni magát, némi fensõbbséggel vegyes megvetéssel meredt ránk, s igen, mintha gúnyos lángocskák is lobbantak volna fel türkizzöld szemében, mint aki tudatában van nem mindennapi értékének, bizonyára azt hitte, az egész dolog azért alakul így, mert szemet vetettünk rá, és meg szeretnénk kapni, s kissé durcásan, még mindig vérzõ, megduzzadt orrát tapogatva kérdezte meg, úgy, mint aki belenyugodott immár az elkerülhetetlenbe, s már nem is lázzad ellene: "Nos, drága úrficskáim, ki lesz az elsõ?" Mire Gelu hátralépett, és stentori hangon üvöltött rá: "Hátra arc, elõre indulj!" S pisztolyát a vonakodó nõ gyönyörûen ívelt farának nyomva, noszogatni kezdte a meglepõdött és egyre rémültebb szép Nórát, elõre, kifele a kertbõl, a távoli mezõ irányába, míg engem szemével utasított, hogy nyaláboljam fel a ruháit s a cipõit, ez végtére kissé megnyugtatott, reméltem, talán mégsem kell okvetlenül gyilkossághoz asszisztálnom, bár meg kell vallanom, doktornõ, ön biztatott és biztat mindig, hogy csak az igazságot, a Danton szerint is kíméletlen igazságot mondjam, hogy ha Gelu most arra biztat, hogy: te jössz, pupák, igyekezz!, minden zavar és erkölcsi gátlás nélkül azonnal ott helyben tettem volna magamévá ezt a gyönyörû nõt, igen, habozás, vonakodás, fenntartások nélkül cselekedtem volna, de pillanatnyilag nem is sejthettem, mi járhat Gelu feldúlt fejében, a sebhely mindenesetre továbbra is szinte lángolt az arcán, miközben idõnként nagyokat csapva teli tenyérrel és látható élvezettel a szép Nóra gyönyörû fenekére - nyomai a fehér bõrön úgy vöröslöttek, mint valami idegen hatalom jeladásai -, durván noszogatta az egyre riadtabb, meglepettebb hercegnõt, aki már-már futott, s idõnként egy-egy kavicsra, ágra, göröngyre lépve, felszisszenve kapott a lábához, talpa is vérzett már, de Gelu könyörtelen volt, nem engedte megállni, a mezõn, már-már üvöltve utasított engem, hogy menjek elõre úgy körülbelül nyolcszáz-ezer métert, s a hercegnõ ruháit most akár itt is hagyhatom, innen senki el nem veszi, s ha igen, akkor az is annyi, neki már aligha lesz szüksége rá!..." "Miért? - rémültem meg. - Megölöd?" "Mert csíkos darócba öltöztetjük, azért -vigyorgott Gelu. - Hát nem megmondta Pãun ezredes elvtárs, hogy élve kell elõállítanunk?"
S én elindultam.
Meleg volt, már eszeveszetten tûzött a májusi nap. Furcsa az is, hogy már ez a mezõ sincsen meg, beépítették, egyentömbházak épültek a helyére, néhány nyomorúságos játszótér s körülöttük néhány satnya fa, de akkor még megvolt, és az ingem a hátamhoz tapadt, a melegtõl és az izgalomtól egyre erõsebben verítékeztem, a zakómból is kibújtam s az ingembõl is, meztelen felsõtesttel haladtam elõre, s amikor úgy félúton lehettem, valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság fordított vissza, s igen, úgy volt, ahogy elõre sejtettem, a szép Nóra Gelu elõtt térdelt, hatalmas, vörös hajkoronája szabadon repdesett a gyenge szélben, mint egy megkötözött madár szárnya. A gazember, gondoltam azonnal, a cigánykurvácskát megosztaná velem, de ebbõl persze ki akar hagyni, dühösen fordultam meg, s meggyorsítva lépteimet, siettem tovább, szinte futva tettem meg a távolságot, lihegve álltam meg az elõre kinézett helyen, s amikor viszszafordultam, döbbenten vettem észre, hogy a vörös hajú tünemény botladozva fut felém, míg Gelu úgy áll, ahogy hagyta, nadrágja még mindig le van csúszva bokájáig, s hatalmas fehér ülepe, bocsánattal legyen mondva, már-már hívogatóan, lágyan világít a napon, el nem tudtam képzelni, mi ez az egész, mire készülhet? A szép Nórát figyeltem, amint zihálva közeledik, hallottam már kapkodó, fel-felgyorsuló lélegzetét is, vörös haja csapzottan repdesett szívfájdítóan gyönyörû madonnaarca körül, orrából még mindig szivárgott a vér, egy pillanat, s a vércsík máris Maja arcát villantotta fel elõttem, a szája sarkából szivárgó vércsík szokása szerint megnõtt, de most nem akart elnyelni, nem is takart el mindent, mert szinte azonnal rám esett a lihegõ hercegnõ, a karomba csimpaszkodott, éreztem parfümmel vegyülõ bódító testszagát, fulladozva fúrtam fejem a hajába, idegesen eltolt magától, és sírós hangon kérdezte: "Hogy akarja? Válaszoljon, elvtárs, hogyan akarja?" "De mit?" - meredek rá, döbbenten érkezve vissza a jelenbe, mire õ legyint, letérdel, és ujjai máris a sliccemen matatnak, kezem rátéved az egyre céltudatosabb mozdulatokat végzõ kezére, megsimogatom, mire felnéz, és sírósan mondja: "Maga jobb embernek látszik, ígérje meg, hogy nem ölnek meg, megígéri?" Lázasan bólintok, s már nem is tudom milyen sugallat hatására, talán utánozni szeretném a társamat, doktornõ, az ember végül is egy utánozó állat, bal kezemre csavarom sima, vörös hajzuhatagát, miközben õ nadrágom bokámra tolva, teljes egészében mohón nyel el, de rosszul lesz, kienged a szájából, s az. orrából hulló vércseppek összevérezik a - Gelu szóhasználatával élve - sima fejû fõhadnagyot, vöröstõl különül el vörös, szédülök, a hercegnõ ott hányik mellettem, aztán kimerülten hanyatlik a földre, és alázatosan hív magához: "Kik vagytok ti?" - kérdezi, miközben már lovagló ülésben vonaglik fölöttem, akkor, sejtem, talán már nem is kényszer számára az egész, talán már élvezi is, a vércseppek az arcomra és a mellkasomra hullanak, felnyalom, vérének hihetetlenül édes íze van, körtemellei az. arcom elõtt ringatóznak: "Kik vagytok ti, áruld el már végre, kisfiú!" De én nem válaszolok, hirtelen megy el a kedvem az. egésztõl, durván lököm le magamról, és õ elképedve néz rám, nem érti a dolgot, s ekkor hirtelen a hihetetlen erõvel kispriccoló sperma telibe találja eltorzuló madonnaarcát, s amint káromkodva, mint egy cigánykocsis, zsebkendõvel törli magát, az orrából hulló vér rózsaszínûre festi az arcán szétkenõdõ maszatos és ragacsos ondót. "Vissza!" - üvölti túloldalról stentori hangon a társam, és a hercegnõ azonnal felugrik, mintha idomították volna, és haladéktalanul botladozva, sziszegve emelgetve vérzõ talpát, kezd feléje rohanni; a levegõben áll a meleg, és úgy tûz a nap, mint augusztusban. Mellkasomon az izzadság a vérével keveredik, aléltan bámulok utána, és nem értek semmibõl semmit.
És ez az idétlen jelenet még háromszor vagy négyszer ismétlõdik meg, doktornõ!... A szép Nórának láthatólag már jártányi ereje sincsen, fájdalmasan vonaglik elõttünk, gyönyörû teste teli sebekkel, horzsolásokkal és harapásokkal, de Gelu nem kegyelmez, és amikor már engem is visszahív, már mindketten betelve a félájult, ziháló nõvel (akármilyen szép is, lassan elegünk lesz belõle) - és természetesen a helyzettel, már képtelenek vagyunk újabb "hõs lovagi tornákra", ahogy Gelu nevezi röhögve azt, ami hármunk között történik, arra kényszeríti a már sírni sem tudó, halálosan kimerült nõt, hogy magával játszadozzon, s elkeskenyedõ szemmel figyeljük, hogyan csinálja, s akkor Gelu elõvéve pisztolyát, a lüktetõ, nedvezõ, vérzõ vulvához szorítva ráüvölt: "Hol vannak az iratok, te kurva?" a hercegnõben még akkor is van némi ellenállás, mert nem válaszol, láthatólag nem is érti a kérdést, de akkor Gelu kimondja a miniszter nevét, s ezzel, amint kiderül, végzetes hibát követ el, mert a hercegnõ váratlanul magához tér. "Hol van?" - sikoltja és ránk mered. Véres, maszatos arca kifehéredik. "Öltözz fel" - löki meg Gelu. A szép Nóra kapkodva öltözik, elkínzottan mered ránk. "Mit akartok?" - kérdezi, s Gelu most gyorsan válaszol. "Az iratokat!" "Otthon vannak" - legyint a hercegnõ, mint akinek már minden mindegy, s botladozva-sántikálva indul meg a mezõn, haja csapzottan tapad a hátához, világoskék ruháján hatalmas szakadás, köpenye a karján. "Ideadod?" - lép utána Gelu. A hercegnõ megfordul. "Az iratok kellenek nektek - néz vissza sejtelmesen. - Megkaphatjátok, ha megígéritek, hogy nem öltök meg!" "Már mi a francért ölnénk meg, Nóra?" - kérdezi lágyan Gelu, és odahajolva a nõhöz, puhán csókol bele horzsolásokkal teli, véraláfutásos nyakába. "De kik vagytok ti?" - kérdezi makacsul s elkínzottan a nõ. "Állambiztonság" - mondja egykedvûen a társam, s rutinosan kapva elõ igazolványát, felmutatja a hercegnõnek, aki hirtelen elõkészület nélkül vadul veti rá magát, szinte követhetetlen mozdulatokkal, s mire magunkhoz térhetnénk, már kezében is van a Gelu pisztolya, barátom fejéhez tartja, felhúzza s durván kérdezi meg, jóval durvábban, mint az elõbb: "Mit akartok? Na, daloljatok, kis szekuskáim, mondjátok meg végre, mit akartok, mielõtt golyót repítenék abba a hülye fejetekbe."
Én akkor ocsúdok fel, feléje kapok, de nem érem el, Gelu is megpróbál kiszabadulni, a szép Nóra õt könyörtelenül lövi vállon, és felém rúg, gyomorszájon talál, összeroskadok, sikoltozva többször is leköp, aztán rohanni kezd az elhagyott mezõn, a házak felé. Gelura pillantok, elalélva fekszik a földön, vállából folyik a vér, üvöltve vetem magam a szép Nóra után. A kertek alatt érem utol, magam felé fordítom: "Ezt már akkor sem úszhatod meg, szépségem, ha ideadod az iratokat. Meglõttél egy szekustisztet. Tudod, mi jár ezért?" "Hogy õ soha nem adja ide, errõl ne is álmodjak" - sziszegi, és rám emeli a pisztolyt, de aztán mást gondol, eldobja és rám fonja magát. "Te más vagy, mint láttam az elõbb, te teljesen más vagy" - súgja a fülembe, és a kerítés tövébe zuhanunk le a fûbe, magához húz, érthetetlenül újra megkívánom, elõttem vonaglik fehér véraláfutásokkal díszes nyaka, gondolkodás nélkül harapok bele, s amint hirtelen nedves, lüktetõ ölébe hatolok, megképzõdik elõttem Maja arca is, a szája szélén szivárog a vércsík, el akarván hessegetni mindazt, amit elõ szokott hívni, a szép Nóra nyakára hajolva kezdem szívni a sebet, sikoltozva lök le magáról, üt, cipõjével csépeli a fejem és átkozódik, az én szám is több helyen felhasad, orrom és homlokom is vérezni kezd, újra rám veti magát, hörögve marcangoljuk egymást, mint az állatok, a Maja arcán szivárgó vércsík makacsul ismét megjelenik, megnõ, beburkol bennünket a vörös gömb. Drakula ott áll mellettem, s most nem hahotázik, metszõn néz rám, pillátlan, fekete szeme merev, szemgolyójába zuhanok, a bordó körök közé, és hirtelen érzem meg, hogy ezúttal már tényleg nincs visszatérés, én lettem õ? Vagy õ lett én? Nem tudom, de gonosz, hosszú évek óta gondosan elõkészíteti terve sikerült, aztán már ezen sem tudok hosszabban eltöprengeni, számban a vér édeskés ízével, ájultan hanyatlok a vonagló Nórára, s így találnak ránk az ezredes és emberei, s alig tudnak magamhoz téríteni és valahogy lerángatni az. idõközben már teljesen kihûlõ nõrõl.
Igen, akkor kerülök elõször hosszabb ideig gyógykezelésre, bár a szorgos katonaorvosok nem nagyon tudnak mit kezdeni velem és jól fejlett skizofréniámmal, hideg vizes fürdõket ajánlanak, és rendületlenül futtatnak körbe a katonakórház körül, a park sétányain, amíg félájultan a fáradtságtól le nem roskadok a lépcsõre, "ez és csak ez segít" - mondja a fõorvos-alezredes Pãun ezredesnek, aki híreket hozva egy másik kórházban lábadozó Geluról, többször is fölkeres, hogy mondjam el már végre, mi a fene történt itt a mezõn hármunk között? hiszen akármekkora hatalma van, azért egy kissé nehezen fogja tudni eltussolni ezt a kínos esetet, s ahhoz, hogy egyáltalán sikerrel próbálhassa meg, legalább neki kellene tudnia, hogy egészen pontosan mi is történt?! de én csak fekszem a kórházi szoba vaságyán, nézem a plafon útvesztõt formázó repedéseit, és rettegve várom Drakula jelentkezését, de a sötétség fejedelme, ki tudja, miért? most hosszú idõre békén hagy, nem jelentkezik, s én töprenghetek azon, hogy tényleg mi is történt tulajdonképpen a mezõn? Bár foszladozó emlékeim elég nehezen állnak egységes s fõként hiteles történetté össze, csupán arra emlékszem hallucinatórikusan és félelmemben fel-felnyögve, hogy akkor délben sikerült elõször az átváltozás! Én mentem át a Drakula testébe? A vámpírkirály jött át az enyémbe? - mindegy, valamelyikünk csak átharapta a kéjben vonagló hercegnõ torkát, s a gyilkossághoz immáron kétség nem férhet, de ami még ezen felül is (ha megengedhetõ, eufemisztikus túlzással mondhatom) nyugtalanított, s az ezredest is nyugtalanította, az egy laboratóriumi jelentés volt, ami mindkettõnk spermáját kiderítette a szép Nóra - esküszöm - egyedülálló bensõ mozgásokra képes, csodálatos hüvelyében, s ezért aztán ügyünket fölöttébb nehéz volt úgy eltussolni, és munkabalesetnek beállítani, ahogy általában a belügyi szerveknél akkoriban szokásos volt, de engem tulajdonképpen a kilátásba helyezett börtön sem izgatott különösebben, s nem is rémített meg, arra gondoltam, hogy néhány, doktornõ, hogy mások jelenlétében fölöttébb ritkán jelenik meg elõttem az óvatos homálygróf; az ezredes viszont úgy harcolt értünk, mint egy oroszlán, s észrevettem azt is, hogy direkt személyes ügyet csinált abból, hogy balszerencsés beosztottjait kihúzza a csávából, mint mondotta, nem is csupán azért, mert tulajdonképpen az elmebeteg ötlete volt a hercegnõ felkutatásának ránk bízása (noha igen hamar kiderült, semmifajta monstre pert nem terveznek, és a szerencsétlen ex-miniszter - soha nem tudtam meg tulajdonképpen, milyen kapcsolat fûzte a szép Nórához? - úgy tûnt el a szigeti börtön poklában, hogy a hátán akkor sem lehetett volna leolvasni a számot, ha lett volna egyáltalán, s az iratokra, amelyek, ha ugyan elõkerülnek, bizonyíthatták volna, egy idegen hatalom ügynöke, már semmi szükség nem volt), hanem leginkább azért, mert mégiscsak az õ emberei voltunk, és ha õ hagyja, hogy bizalmas emberei ellen eljárás induljon, s buzgó és finnyás aktakukachadbírák kezdjék firtatni, hosszú orrukat mindenbe beleütve, az operatív osztály ügyes-bajos dolgait, mindenre el lehet készülve, akkor már elõbb-utóbb ellene is megindulhat a véget nem érõ szimatolás, s ezért (illetõleg ezt elkerülendõ) úgy gondolta, jobb, ha a szimatolás ellen - még az elején, amíg bizonyítékok is gyûlhetnek az õt irigylõ és gyûlölõ, könyörtelen hadbírák asztalán - a leghatározottabban lép fel, teljes súlyával, minden illegalitásban kialakuló kapcsolatát mozgósítva, mert egy idõ után ezt világosan megértette, már esetleg késõ lesz, s ha minket nem tud megmenteni, esetleg magunkkal sodorhatjuk õt is! Ezért követeli kitartóan és dühösen, elkeseredetten és könyörögve Pãun, hogy mondjam el már végre, mi történt ama májusi napon a mezõn? Mindezt a katonakórház hatalmas parkjában kérdezi, séta közben, magát ismételve újra meg újra megkérdezi, közben cigarettával, csokoládéval, vodkával is kínálgat, s akkor végre én, mint akinek már úgyis minden mindegy, kapkodva s a perverz és meghökkentõ, undorító részletekre is kitérve elevenítem fel a dolgokat úgy, abban a sorrendben, ahogy történtek! Végre megtudhatja, mi történt azon az elsüllyedõ, balcsillagzat alatt lévõ napon. Merev arccal, mozdulatlanul hallgat végig. "Ti mindketten betegek vagytok!" - jegyzi meg talányosan, s azzal magamra hagy kételyeimmel. Éjszaka, ha elkerülnek a kínzó álmok, s a kórház ablakából bámulom a felhõk elõtt úszó, méltóságteljesen vereslõ holdat, amely egyre nyomasztóbban és hideglelõsebben emlékeztet a szép Nóra szétvert, könnytõl, vértõl, ondótól maszatos arcára, várom, hogy Drakula szálas, fekete, vörös bélésû köpenyegbe burkolózó alakja is feltûnjön végre a fák között, hogy földi vonulásomnak és szenvedéseimnek véget vetve, végleg a kínkastélyába, az irrealitás kísértõ birodalmába ragadjon magával, de a sötétség fejedelme most nem jön, s én végképp magamra maradok álmaimmal és kételyeimmel, képzelgéseimmel és kényszerképzeteimmel, s már az sem érdekel, hogy idõközben tényleg felfüggesztenek, semmi kedvem ugyanis visszamenni a testülethez, semmi kedvem tovább alakítani a hõs és elszánt, kérlelhetetlen állambiztonsági tiszt szerepét, makacsul és kitartóan hívom a szívemben Drakulát, jöjjön el már végre értem, és ragadjon el, legyen már végre vége szenvedéseimnek és kínjaimnak, de a rettegett vámpírkirály pillanatnyilag nem hajlandó meghallgatni elkeseredett s mindenre elszánt hívásomat, és nem hajlandó elõjönni a homályból, hogy végleg elragadjon...

A Drakula megjelenik címû regény negyedik fejezete.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék