Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. szeptember, I. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Gabriel Liiceanu
A CEAUŞESCU-PER
Hol vagyunk? Mi van velünk? Úton vagyunk: tudjuk, honnan indultunk, de tudjuk-e vajon, merre tartunk? Fényben haladunk vagy ködben?
Utunk a gyűlölet kovácsolta egységből indult. Soha a román nép ilyen egységes nem volt, mint az utóbbi években, s ez az egység egyetlen személyiség körül tömörült. Valóban „szoros egységben” voltunk egyetlen ember körül: egységben a megaláztatásban és gyűlöletben azzal szemben, aki megalázott. Valóban Ceauşescu fogta egységbe ezt a népet. Ő hatolt be magánéletünk szférájába, besurrant ágyunkba, barátaink közé, gondolatainkba, álmainkba; még tudatalattinkat is megszállva tartotta. Úgy hiszem, sokan vele álmodtunk, mindenesetre nem volt nap, hogy így vagy úgy ne emlegessük.
Egységben voltunk tehát – gyűlöletünk révén – a körül az ember körül. E gyűlölet tartott össze minket, s ásta meg az ő sírját.
De egy nép nem maradhat egységben a gyűlölet által, és nem élhet gyűlöletből. Most, hogy gyűlöletünk tárgya eltűnt, egy pozitív érzelemre van szükségünk; bizalomra, derűre, szeretetre. De ezek hiányoznak életünkből, és nem is tehetünk szert rájuk egykettőre, mivel évtizedek alatt veszítettük el őket. Most a bizalom, a derű, a szeretet visszaszerzésének útján vagyunk. Ezeket kell annak a mérhetetlen gyanakvásnak a helyére ültetnünk.
De hogyan juthatunk birtokukba?
Egyetlen válasz van erre: meg kell tisztulnunk. December 16ától kezdődően – Temesváron – népünk kitört a pokolból. A forradalom ezt jelentette: szabadulást a pokolból és belépést a tisztítótűzbe. A purgatórium pedig a tisztulás, a gyógyulás, a belső tisztálkodás területe.
De hogyan lássunk e benső tisztálkodáshoz? A válasz meghökkentőnek rémlik: Ceauşescu perének letárgyalásával.
Egy alkalommal Mircea Dinescu mondta: ezt az embert el kell felejtenünk, nem szabad többet beszélnünk róla, megköti a kerekünket, nekünk pedig haladnunk kell. Be jó lenne, ha a dolog ilyen egyszerű volna, de nem ilyen egyszerű. Mert Ceauşescu – ahogy mondtam – még bennünk lakozik, s ha egyszerűen előre megyünk, nem teszünk mást, mint hogy magunkkal vonszoljuk, de nem mint egy hullát, hanem mint élőlényt, amely mindannyiunkban tettre kész. Íme, miért van szükség először egy tisztító pihenésre, a per letárgyalására. Erre több okból is szükség van:
1. Mert amit láttunk ’89 december 26-án, az nem per volt. Akkor erre nem is jutott idő. Talán nem is volt szükség egy jogi értelemben vett perre. De azt a látszatpert mindenképpen el kellett volna kerülni. Mert forradalmat indítani a hazugság ellen mindjárt a kezdet kezdetén egy hazugsággal – s erre egy francia filozófus barátom hívta fel figyelmemet – rettenetes. Végig kell vinnünk tehát ezt a pert, hogy lemossuk magunkról ama kezdeti hazugságot. Ez azonban nem egy jogi értelemben vett per.
2. Végig kell vinnünk ezt – még akkor is, ha annak idején nem csapták volna össze félbe-szerbe, még akkor is, ha egyáltalán nem került volna sor rá – hogy eljussunk a rossz gyökeréig. Ez nem egy személy pere, hanem azon személy révén Románia és az egész emberiség történelmének legkegyetlenebb időszaka – a kommunizmus – pere kell hogy legyen. Nem jogi, hanem történelmi, erkölcsi és metafizikai per ez.
Számunkra, románok számára, Ceauşescu csak bejárati kapu, a rebours menet a 45 éven keresztül átélt szörnyűség kezdete felé. E szörnyűség neve intézményesített, általánossá, szabályszerűvé vált hazugság, egyszóval: kommunizmus. A Ceauşescu-per számunkra csak bejárat egy sokkal szélesebb történelmi per arénájába. Ha nem visszük végig, a nem elemzett, ízekre nem szedett borzalom továbbra is lesben áll majd. Továbbra is lesből figyel minket a hazugság, a félelem, a terror és megaláztatás.
Az embereknek eszébe kell juttatni, vagy ha túl fiatalok, tudomásukra kell hozni, hogy mit jelentett a kommunizmus kibontakozásának teljes pompájában: Ceauşescu csak a végét jelenti annak az útnak, amely az 1946-os választások meghamisításával s ezen keresztül egy nemzet tudatának meghamisításával kezdődött, folytatódott aztán az emberek egymás ellen uszításával, olyan korszak volt ez, amelyben a gyerekek feljelentették szüleiket, a barátok egymást, a szomszédok úgyszintén, az embert elhurcolták éjszaka otthonából, és meghalt a börtönben, anélkül, hogy tudta volna, miért is került oda; a parasztokat lemészárolták, az értelmiség színe-virága eltűnt, a munkásságot gyötörték és valóban kizsákmányolták, miközben azt állították, hogy ő vezeti a társadalmat, a kiváltságok és a korrupció azelőtt soha nem ismert méreteket öltöttek. S történtek mindezek miközben a boldogságról, igazságról, egyenlőségről és fényes jövőről zengett a szó.
A Ceauşescu-pert le kell tárgyalni, hogy feltárhassuk mindazt a rosszat, amely mindnyájunkban működött, és bűnrészessé tett a korrupcióban, hazugságban, hogy eljuthassunk az utóbbi húsz év kiagyalt és titokban tartott bűneihez, aztán tovább a Gheorghiu-Dej éveihez, a Duna-csatornánál meg a börtönökben elpusztult százezrekhez, s azokhoz a véget nem érő bírósági ülésekhez, amelyek emberi életeket őröltek fel.
A Ceauşescu-pert le kell tárgyalnunk, hogy eljuthassunk Pol Pothoz, Sztálinhoz, a halottak tízmillióihoz, amelyek nyomasztanak minket, huszadik századi embereket, és megzavarják álmunkat.
A Ceauşescu-pert le kell folytatni, hogy eljuthassunk Leninhez és Marxhoz, akik mindezt lehetővé tették.
Végül meg kell ezt tennünk, hogy eljuthassunk bármely totalitarizmus gyökeréig, hogy megérthessük, mi a közös a kommunizmusban és fasizmusban, hogy védekezhessünk a bennünk mindig lesben álló Hitlerek és Sztálinok ellen.
„Nem megyünk haza, a halottak nem engednek” – ez a rettenetes mondat, amelyet december 21-éről 22-ére virradó éjszaka skandáltunk az Egyetem-téren – ma is érvényes. A halottak, akik köteleznek a Ceauşescu-perre, ott menetelnek e század emlékezetében. Miattuk, magunk és gyermekeink miatt kell letárgyalnunk ezt a pert. Enélkül nem lelünk nyugalomra, és nem mehetünk haza. Örökre az utcán kell maradnunk, nehogy otthonainkban törjenek ránk a múlt életre kelt fantomjai.
Ez nem a dossziék és vérbosszúk pere – ó, ha megszabadulhatnánk már egyszer szakadatlan láncolatuktól, mely végigkíséri az emberiség történetét! –, hanem egy olyan per, amelynek során ki kell tépnünk lelkünk mélyéről a gonoszságot. Ahogy mondtam, tisztulás kell hogy legyen ez, a bűn tivornyáját követő böjt.
Meglepett, hogy azok közül, akik ideiglenesen minket képviselnek, senki sem beszélt nyíltan erről a problémáról. Aggasztott, amikor a Rompres közleményéből, amely egyik lapban megjelent szövegemet idézte, kihagytak a következő részletet: „A kommunizmus bármely formáját, arculatától vagy a maga elé kitűzött úttól függetlenül úgy kell tekintenünk, mint egy, a nép testén végrehajttott kísérletet, mint felelőtlen politikai vállalkozást, amely magában hordja egy újabb vérengzés perspektíváját. A kommunizmus ebben az évszázadban sehol e bolygó akár talpalatnyi földjén sem hozott mást, csak hazugságot, terrort, halált, a szellem megcsonkítását és végtelen szomorúságot.” Megnyugtatott, amikor a Lenin-szobor talapzatán a következő, nagy betűs feliratot olvastam: „Tanuljatok, tanuljatok, tanuljatok... a 45 év kommunizmusából.” Még inkább megnyugodtam, amikor láttam, hogy a szobor eltűnt. Mindazonáltal az igazi talapzat megmaradt; ott áll a társadalom változatlan struktúrájában, és főként tudatunkban, amely szintén nem változott.
3. Végül a Ceauşescu-pert le kell folytatnunk azért is, hogy megszabaduljunk infantilizmusunktól. Mert a román nép továbbra is az atyai elv alapján viszonyul a vezető modelljéhez. A Magherun, az Aro mozi mögött a következő kétsoros feliratot láttam: „Apu, milyen rossz voltál!”
Ceauşescu belénk plántálta a nemzet (rossz) apukájának modelljét, aki megmagyarázta nekünk, mit és mennyit együnk, milyen hőmérséklet tesz jót nekünk, milyen filmeket illik megnéznünk, mit mondhatunk és mit nem, és megbüntetett, ha butaságokat beszéltünk és nem voltunk szófogadók.
Természetesnek tűnik, hogy miután megszabadultunk a rossz apukától, egy jó után áhítozzunk; aki enni ad nekünk, meleget a lakásunkba, jó filmeket, szórakoztató tévéműsort, és aki megengedi nekünk, hogy hébe-hóba külföldre menjünk világot látni. Meghallottam egyszer, mit mondott egy ember, aki belépett az éppen elkészült metróállomásra. Csodálkozva nézett körül, majd egy másikhoz fordult: ha enni is adna nekünk, a fenekét is megcsókolnám! Ion Iliescu úr a legjobb úton halad a lakosság egy részének szemében, hogy mint jó apuka átvegye a rossz helyét.
Ki kell azonban mondanunk: egy képzet megdöntése nem azt jelenti, hogy egy másikkal helyettesítsük. És a demokráciát nem apukák és gyerekek teremtik, hanem érett emberek, akik szabadon választják meg képviselőiket. A többpártrendszertől való ostoba félelem éppen ebből a paternalista modellből származik, amely viszont magával hozza a totalitarizmust, az egy vezető modelljét. (Ne feledjük, Sztálin „atyuska” volt, Hitler Führer, Mussolini Duce, Ceauşescu „kondukátor”.)
Persze hogy szükségünk van erkölcsi modellekre, személyiségekre, de nem úgy kell hozzájuk viszonyulnunk, mint gyermekeknek a szülőkhöz, hanem – ismertté vált szólással élve – mint „jobb lelkiismeretünkhöz”. Vannak közöttünk ilyen emberek, keressük meg őket.
Mindenesetre szeretném hinni, hogy az ország élére olyan emberek kerülnek, akiknek szavahihetősége, erkölcsi tőkéje elég erős lesz ahhoz, hogy amikor megmagyarázzák az országnak: nehéz időszak vár ránk, nélkülözések, és csak egységben küzdhetjük le ezeket a nehézségeket, akkor hitelt adunk szavaiknak és támogatni fogjuk őket. Mert azt, amit a „mi forradalmunknak” neveztünk, nem az ennivalóért és az anyagi jólétért harcoltuk ki, az a méltóság forradalma volt, azé a szükségleté, hogy kiszabaduljunk az erkölcsi és szellemi nyomorból. Úgy hiszem, az igazság és jóhiszeműség nevében bármit képesek vagyunk elviselni, de semmit – még a jólétet sem –, aminek ára a hazugság, terror, kétértelműség és félelem. És megismétlem: jaj azoknak, akik újra hazudnak ennek a népnek! És: ne hagyjuk magunkat egymás ellen uszítani!
(Ez a cikk az 1990. március 6-án a Román Televíziónál kazettára rögzített szöveg alapján készült, amelyet április 6-án éjszaka sugároztak.)
NEMESS LÁSZLÓ fordítása

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék