Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. szeptember, I. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Radu Enescu
„MIT BRENNENDER SORGE”
Bocsáttassék meg nekem a merészség, hogy tűnődéseimet egy híres pápai enciklika címével indítom. Annál kevésbé tartok igényt egyházfői kiváltságokra. Azonban XI. Pius ama enciklikájának kezdő szavai, melyben megbélyegzi a hitlerista fajüldözést (s teszi ezt kivételes módon németül, nem a szokásnak megfelelően latinul), találóan fejezik ki érzelmeimet az egyes erdélyi városokban zajló tragikus eseményekkel kapcsolatban. Valóban. Minket, egy olyan város* román és magyar értelmiségét, ahol számottevő magyar lakosság él, de melyet a nyugalom, a ráció és a kölcsönös megértés megóvott (eddig!) mindennemű konfliktustól, mélységes, emésztő aggodalom tölt el. Az erőszak robbanásszerű kitörése Marosvásárhelyen őszintén elkeserít, és szigorú önvizsgálatra késztet valamenynyiünket. Különösen hogy az országnak ez észak-nyugati sarkában a magyar Televízió adásait is tudjuk fogni, s egy ősrégi jogi alapelv: audiatur et altera pars** értelmében lehetőségünk van arra, hogy a történtekről reális fogalmat alkossunk, amit kevésbé kérdőjeleznek meg a túl forró fejekben termett előítéletek. Nem állítom, hogy a magyar Televízió mindenben tárgyilagos; számos állítását bizonyára befolyásolták a küszöbön álló képviselőválasztások. Ámde Szűrös Mátyás ideiglenes elnök nyilatkozata, melyet a magyar Rádió és Televízió adásaiban hallhattunk, nem azonos azzal, amit nálunk közvetítettek, s amit a sajtó (bőséges kommentárokkal fűszerezve) átvett. Ugyanakkor Chrudinák Alajos úr, a Panoráma szerkesztője elpanaszolta, hogy a Vatra Românească halállal fenyegette meg levélben, akárcsak Tőkés László lelkipásztort. Nem tudom, hogy e levelek feladója tényleg a Vatra Românească-e: nincs honnan megtudnom. Másfelől viszont az úgynevezett szabad román Televízió – a sok következetlenség meg tendenciózus hírközlés miatt, amiatt, hogy független tömegkommunikációs eszköznek nevezi magát, de közben ügyetlenül elárulja, hogy a kormányzat hol nyílt, hol álcázott szócsöve – nem örvend a legkristálytisztább szavahihetőségnek.
De hadd térjek a tárgyamra. A jelenlegi román-magyar vita három alapvető kérdés körül forog:
– Erdély történetének rekonstruálása, melyet a magyar történészek esetében bizonyos előítéletek rontottak meg, nálunk pedig holmi elcsépelt dilettantizmus, amint azt Ilie Ceauşescu tevékenysége vagy az önmagát történésznek kikiáltott Ion Lăncrănjan siralmas brosúrája példázza. Nincs mért szaporítani a szót. A történetírás – tudomány, s mint ilyen, vitás kérdéseket is felvet; ezek megoldása azonban kizárólag szakemberekre tartozik, és nem lehet a Megéneklünk, Románia tárgya. Vitás kérdéseit mindenesetre akadémiai üléstermekben, szakintézetekben, levéltárak és dokumentumok alapján döntik el – semmi esetre sem az utcán.
– az új román állam és a magyar állam kapcsolatai. Ez merőben külpolitikai kérdés. Közvetlenül a forradalom után Romániának soha vissza nem térő alkalma nyílt arra, hogy tartós megegyezésre jusson Magyarországgal, ezt az alkalmat azonban elszalasztotta. A magyar fél jóindulatú receptivitásról tett bizonyságot. De mi ahelyett, hogy magas szinten találkoztunk volna a csehekkel, szerbekkel, szovjetekkel – olyan államokkal, melyek lezárták a totalitarizmust vagy a legjobb úton haladtak felszámolása felé –, az égvilágon semmit nem tettünk. Még a bolgárokkal sem kegyeskedtünk találkozni; elvégre széles a Duna vize, nehéz átúszni Russzéig. Hogy a magyarokról ne is beszéljünk! Pedig előbb-utóbb mégiscsak meg kell értenünk, hogy a magyar állam érdekelt a Románia területén élő két millió magyar sorsában. Ezek a romániai magyarok, legyünk csak igazságosak, mellettünk álltak, s meghozták véráldozatukat a demokrácia, és a szabadság kivívásához. Ha a román fél kezdeményezett is valamit, az csak néhány kiváló kulturális személyiségnek köszönhető – ilyen Liiceanu, Pleşu, Dinescu stb. Egy, a bukaresti Europa című folyóiratnak adott interjújában Andrei Pippidi – mint Andrei Pleşu kíséretének tagja – elmondta, hogy Budapesten egy ötezernyi embertömeg hallgatta végig felállva, ünnepélyes csendben a mi Marseillaise-ünket: „Deşteaptă-te. române!” Egyébként a szomszédos állam fővárosában a román trikolór ott lengedezik a magyar mellett különböző, a szabadságnak s demokráciának szentelt rendezvényeken. Ezek szerint a magyarok mégsem barbár hunok – ahogy a képük egyik-másik félkegyelmű eszében még mindig él, s ahogy a veliko-román és ultratrikolór sovén propaganda okkult szervei változatlanul hirdetik –, készen arra, hogy ránk törjenek, a vérünket szívják és a nyereg alatt potyolt románhúst zabáljanak. Az igazság az, hogy a magyar hivatalos szervek ismételten kijelentették: nincsenek velünk szemben területi követeléseik. (Egyébként ha józanul ítéljük meg a helyzetet, a nálunk és a náluk tapasztalható gazdasági körülmények közepette Erdély képzeletbeli bekebelezése falimentáris üzletnek bizonyulna.) A magyar kormány arról nem tehet, hogy – különösen külföldön – vannak még javíthatatlan irredentisták. Tehet-e Ion Iliescu arról, hogy Kanadában őrült neolegionáriusok fantasztikus badarságokat hirdetnek?
– a romániai magyar kisebbség kérdése. Szerintem azokat a nézeteltéréseket, melyek a románok és magyarok közt kirobbant véres konfliktusra vezettek, a jelenleginél sokkal kiterjedtebb kontextusban kell vizsgálni, ahogy igen helyesen jegyezte meg Gabriel Liiceanu. Valaki erősen óhajtja törékeny demokratikus intézményeink destabilizálását azáltal, hogy megállás nélkül táplálja a viszály tűzfészkeit. Vajon kik azok az uszítók, akik éket vernek munkások és egyetemisták közé, s a „kozmopolita”, „elitarista” értelmiség ellen hergelik a munkásokat, holmi lignit-diktatúrával fenyegetőzve? Ki kompromittál minden békés tiltakozó összejövetelt – „kék szentélyekben” kiképzett agent provocateurök aktív közreműködésével? Ismerek (enyhén szólva) öntudatlan elemeket, igazából elmegyógyintézetek volt ápoltjait, akik felekezeti gyűlölködést szítanak. Állítják, hogy a görög-katolikusok nem románok! Ugyan bizony miért? Az, hogy valaki történetesen nem „tősgyökeres román” netalán szégyenfolt? Még csak az hiányzik, hogy egy vallásháború törjön ki e tájakon: nem elég, hogy az egyes erdélyi városokban zajló események a polgárháború küszöbére sodorták országunkat?! De vajon kik azok az uszítók, akik vagy a „fényéveket” sírják vissza, vagy megcsonkított holttestekből igyekeznek választási tökét kovácsolni?
A kormány egész idő alatt következetlen, kétértelmű magatartást tanúsított a szomorú marosvásárhelyi eseményekkel szemben. Az embernek az volt a benyomása, hogy bújócskázik. Ugyanis hiába fogjuk megállapítani, ki kezdte az összecsapást. A logika azt kívánja, hogy tegyünk különbséget a pillanatnyi és a ténylegesen ható kiváltó okok között. Egy fegyveres konfliktusban irreleváns, ha ugyan nem egyenesen lehetetlen annak a megállapítása, hogy ki lőtt először. Naivság lenne azt képzelni, hogy az első világháborút Gavrilo Princip pisztolya robbantotta ki. A szarajevói merénylet csak ürügyként szolgált: léteztek jóval mélyebben rejlő okok, amelyek mindenképpen kíméletlen háborúba torkolltak volna. Mutatis mutandis, az erdélyi zavargások kiváltásában is sokkal régebbi és mélyebben feszülő okok hatottak. Ezeket kell megszüntetni – nem a (lényegtelen kozmetikázással leplezett) tüneteket. A kormányt azonban csak két dolog érdekli: megállapítani, ki dobta az első követ, és eltüntetni az okozatokat. Csakhogy a reális okok fennmaradnak, s kedvezőtlen körülmények között előre nem látható következményekkel törhetnek fel a mélyből. Sublata causa tollitur effectus!* Ez itt a probléma veleje s megoldásának kulcsa. A diktátor, jól tudjuk, szándékosan teremtett egészségtelen légkört, melyben a végletekig felizzott minden, ami sovén, ősi, atavisztikus: nyers biológiai ösztönre redukálta a hazaszeretetet; tervszerűen uszította a románokat a magyarok ellen – tisztára diverzáns céllal. Ceauşescu, a vidéki líderecske, paraszti ravaszsága révén felfogta – persze leegyszerűsítve – a Machiavelli-féle divide et impera*** jelentését. Mindezt azután, hogy a magyaroknak néhány évvel előbb a legszélesebb körű jogokat megadták. Már most, ha egy gyermeknek játékszert ajándékozunk, s két nap múlva kitépjük a kezéből, a kicsike sírva fakad; ez csak természetes. Ám a jelen esetben nincs szó sem gyermekről, sem játékról, hanem egy erőteljes, népes etnikai közösségről, amely törvényes jogokkal rendelkezett. Magától értetődik, hogy az a közösség – amikor fokozatosan megfosztották jogaitól, s egyfajta capitis deminutio****-val sújtották – természetszerűleg érezte magát kisemmizettnek; mihelyt szabadon nyilváníthatott véleményt, visszakérte elorzott jogait – olykor elhamarkodott és túlméretezett ellenlépések útján. De miért kényszerült erre? Mert kezdettől fogva nem történt kísérlet a tényleges párbeszédre, a kérdést – akárcsak a mezőgazdaság, a privatizáció stb. kérdését – csak elodázták. Márpedig ha ég az ember háza, Fabius Cunctator magatartása – vagyis a halogatás – a legterméketlenebb és legkevésbé javallott. Nemcsak most derült ki, hogy a kisebbségekkel való hivatalos bánásmód elavult. Mi egyenlő jogokat adtunk a magyaroknak, szabadságjogokat ajándékoztunk nekik, ahogy hajdan a washingtoni Nagy Fehér Atya tette a rézbőrűekkel. Nemes bőkezűségünktől eltelve eszünkbe sem jutott, hogy a magyaroknak nem megadni kell a jogokat, hanem ezek a jogok megilletik őket, mégpedig nemcsak a nemzetközi Egyezmények és egy új Európában kialakuló együttélésünk függvényében, hanem egyszerűen azért, mert minden ember részese a természetadta egyetemes Jog alapelvének, az íratlan és elidegeníthetetlen „egyenlőségnek”. Egy nemzeti vagy politikai kisebbséget nem lehet leereszkedően vállon veregetni, mint holmi jelentéktelen kérelmezőt, mert ezzel csak elmélyítjük minorátus-tudatát, ami könnyen sértővé válhat. Márpedig egy kormány – hogyha komoly – nem az okozatok elkenésével foglalatoskodó kozmetikai szalon, hanem olyan központi szerv, mely a káros hatású okok gyökeres megszüntetését tekinti feladatának. Ezzel szemben mit tett a bukaresti kormány? Sajnos semmit, vagy ami ennél is rosszabb, a reális kérdéseket megkerülő, cikcakk politikát folytatott. Az első TV-reagálások nagyon kedvezőek voltak a magyarokra nézve: „nyughassatok, viselkedjetek rendesen, gyerekek!” Utána viszont? „Megmutatjuk mi nektek!” Televíziónk az ellenkező végletbe esett, s a Vatra Românească fiókintézménye lett... Nem táplálok semmilyen előítéletet a „fényes Tűzhely” iránt, habár mint világpolgárt és új-negyvennyolcast, aki mindenek fölött a szabadság és tolerancia híve, kantiánus és felvilágosult elveim távol tartanak az alig leplezett idegengyűlölő szólamoktól s a neoprotokronista retorikától. De nem értek valamit, amin nem győztem álmélkodni a képernyő előtt. A Vatra Românească önhatalmúlag a román nép helyébe lépett, amelyet – úgymond – kizárólag képvisel. Hogyhogy? Aki nem lángol „forró hazaszeretettel” a Vatra csalhatatlan tűzhelyén, az már nem is lehet jó román? Ki és milyen címen állíthatja ezt? A kormány csak növeli a zűrzavart azzal, hogy egyenlőségjelt tesz az összes magyarokat képviselő RMDSZ és a Vatra közé, amely állítólag egyes-egyedül képviseli valamennyi román érdekeit, törekvéseit. Vajon Radu Câmpeanu higgadt, mértéktartó, békülékeny nyilatkozata nem román állásfoglalás? Kérdem ezt, mivel a Vatra egyik exponense a Szabad Európa Rádióban nemrég kijelentette, hogy a liberális vezér elhamarkodta a dolgot, amin ugye azt kel érteni, hogy... a magyarok malmára hajtja a vizet.
A fájdalmas marosvásárhelyi események csupán roppant veszélyes, explozív csúcspontját alkotják egy sor, mesterségesen szított konfliktusnak – az ország különböző társadalmi-politikai vagy nemzeti kategóriáihoz tartozó honpolgárai között. Ki uszít? Kiket uszít?
Némi idővel ezelőtt egy politikus és politológus – very, very clever ember – egyfajta hazai sigaljovizmust hirdetett meg a sajtóban. Dosztojevszkij Ördögök című regényéből tudjuk, mi fán terem ez a Sigaljov: azt tartja, hogy az emberiség 9/10 részét a dolgos csimpánz színvonalára kellene süllyeszteni, azért, hogy a maradék elit (1/10 rész) tejben-vajban fürödhessen. Nagylelkűségében az autochton Sigaljov minket nem akar ilyen mélyre süllyeszteni: atyailag gondoskodik majd róla, hogy legyen meg a falás kenyerünk és meg ne fagyjunk télen. Egyszersmind a szórakoztatásunkról is gondoskodni kíván: feltehetőleg egy Kalandok a kőkorszakban című műsort sugározna Televíziónk mindkét csatornáján, akárcsak január 29-én és február 18-án, amikor szép számmal jelentek meg de visu***** Flinstonok a securitate kötelékeiből (mely intézményt nem állították fel újra szabad változatában, mivelhogy lehetetlen újra felállítani olyasmit, amit soha meg sem szüntettek); esetleg DinamoVictoria mérkőzésekkel is kedveskedik majd nekünk a Ştefan cel Mare úti stadionból. Apropó kőkorszak: mi vajon kinőttünk-e belőle, s beléptünk-e már a bronzkorszakba. Kötve hiszem! P. Roman úr egyre-másra rombolja le a régi gazdasági struktúrákat, ezt azonban legfeljebb infravörös sugarakkal lehetne kimutatni. Nálunk mindenekelőtt a kivénhedt észbeli és erkölcsi struktúrákat kellene lerombolni. Ugyanis e struktúrák szívós fennmaradása, egy permanens, gyökeres szellemi forradalom hiánya a volt nomenklatúra és az ex-szekusok elméjében – oda fog minket juttatni, hogy ezek a kiváltságos tizedrész őrei (ha ugyan nem pont a tizedrész tagjai) lesznek, s ráadásul devalválni fogják a román forradalom nagyszerű véráldozatát olyanképpen, hogy a véres kezű zsarnokságot egy felvilágosult önkényuralommal cserélik majd fel! Mindaddig, míg Marosvásárhelyen a Flinstonjaink bunkósbotokkal hadonásznak, s fáklyáik vakító fényében az állatiasság és merő civilizátlanság „vallását” gyakorolják, azok az okok, melyek a márciusi tragikus eseményekre vezettek, változatlanul fenn forognak. Az a baj, hogy egyelőre még betegek vagyunk, ahogy G. Liiceanu mondja, s betegségünk gyógyíthatatlan lesz mindaddig, míg a társas viszonyok terén a huligán kódexet alkalmazzuk, melynek előírásait oly sokáig leplezte a nomenklatúra és a szekusok, illetve a (városi közegben hagyományos módon neurózisban szenvedő) értelmiség nagy részének mézesmázas mosolya vagy fémesen elvszerű álarca. Találomra szemelgetek e kódex dekalógusának parancsolatai között: ami az enyém, nem a tiéd, de ami a tiéd, az az enyém; ami nem tetszik neked, mással nyugodtan megtedd! Mikro-Sigaljovok sokasága hemzseg mindenütt. Nyugtalanul sürögnek-forognak, vagy mélyen hallgatnak – no nem jelentőségteljesen, hanem mivel agyvelő helyett jókora üresség tátong a fejükben: kikiáltják magukat a közvélemény formálóinak, miközben be nem vallható alsóbbrendűségi komplexusok szorításában vergődnek. Az intolerancia, az embertársak méltóságának semmibe vevése, az erőszak kultusza, az, hogy az embert eszköznek tekintik – nem öncélnak, a szabadság megvetése, még durvábban fogalmazva: az otthoni hét esztendő hiánya, a legelemibb udvariasság és illemtudás teljes hiánya... – íme, mik vezettek a sajnálatos eseményekre.
Gabriel Liiceanu mondotta, hogy a forradalom a gyűlölet diktálta egységből született; s hogy mindnyájunkban ott lapul egy mini-Ceauşescu, Hitler vagy Sztálin. Kérdés, hogy kilöktük-e magunkból. Egyesek – talán. Dicséret nekik! De sokan, akiket korlátlan ambíció és dorfpolitikeri velleitások fűtenek, a „róka jámborsága” mellett döntöttek, habár a végletekig felcsigázták állatias indulataikat. A gyűlölet és viszálykodás, a változott körülményekhez retusált „újtípusú ember” felkarolása vezetett az erdélyi eseményekre: Sigaljov-féle szemlélet szabadította el a bennünk feszülő pusztító vihart.
Márpedig mindaddig, míg paroxisztikusan ki nem éljük s egzisztenciális szorongássá nem szublimáljuk félelmünket; míg saját lelki erőszak-tőkénk ellen nem fordítjuk agresszív ösztöneinket; míg a hatalom szuverén gyakorlását fel nem váltja ennek korlátozása és ellenőrzése; míg gyűlöletünk és ellenséges érzületek táplálta etikánk át nem alakul szeretetté, nemeslelkűséggé... – a lezajlottakhoz hasonló események bármikor bekövetkezhetnek. Parancsoló szükségesség, hogy régi szellemiségünket egy jóságos új szellemiséggel cseréljük fel. Vagy jussanak eszünkbe Salvador Madariaga szavai, melyekkel a háború befejezését köszöntötte: optimista vagyok, mert az ember olyan mélyre süllyedt, hogy nem marad más hátra, mint hogy felemelkedjék. Az „exeknek” pedig, akiknek lelkét nemcsak morális vétségek terhe nyomja, mint mindannyiunk lelkét, figyelmükbe ajánljuk Arthur Koestler emlékezetes szavait: „azzal vádolnak, hogy elárultam a kommunizmust. Úgy van! De a kommunizmus elárulta az emberiséget.”
Irtsunk ki a lelkünkből 50 esztendei kártékony történelmet! „Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam.”******
1990. március
OLÁH TIBOR fordítása
* Nagyvárad (A szerk. megj.)
** Hallgassuk meg a másik felet is.
*** Oszd meg és uralkodj.
**** Polgári és családi jogok elvesztése Rómában.
***** Látható módon.
****** Egyébként úgy vélem, hogy Karthágót el kell pusztítani.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék