Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. szeptember, I. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Alexandru Paleologu
A banalitás bátorsága
A paradoxonok sokszor rehabilitálják a banalitást. Milyen sokkhatást kelt néha valamely „vérité première” újrakimondása, melyet hajlamosak vagyunk elfelejteni! (Ez olykor kockázatot és bátorságot feltételez. Azt hiszem, Camus mondja valahol a La Peste-ben, hogy vannak pillanatok a történelemben, mikor azt a kijelentést, hogy kétszer kettő annyi mint négy, halállal büntetik.)
A paradoxon technikája
A paradoxon az értelem riadója, újszerű kapcsolat az igazsággal; értéke rendkívüli. Ha sorozatban gyártják, amint Chestertonnál és másoknál látjuk, elsatnyul és elveszíti megismerő funkcióját. Mikor nem vezet puszta aberrációkhoz, a közhelyek megdöntése truizmusok hekatombájával vesz körül bennünket, és nem is kevésbé lapos: unalmas és fárasztó gyakorlattá válik, amely semmi nyereséggel nem jár a tudat számára.
A butaság ellentéte
Ámulattal tapasztalom: a butaság ellentéte nem az intelligencia. Különben hogyan volna lehetséges, hogy amint annyiszor látjuk, egy-egy nem ritkán kivételes intelligencia a butaság legotrombább jeleit mutatja, amilyenek az önteltség, felfuvalkodottság, hiúság, sznobizmus, egocentrizmus, apró vagy – ellenkezőleg – túlhajtott ambíciók, makacsság (ami nem zárja ki a gyakran szembeötlő következetlenséget), türelmetlenség, és sok egyéb, ami oly káros a megértésre és megismerésre, valamint a magatartásra. Bármit mondjanak is, a gyöngédtelenség és faragatlanság sem férne össze elvben az intelligenciával; azt hiszem, érthető ez – a valóságban mégis nagyon gyakori.
Az intelligencia voltaképpen nem is állandó, nem is egyetemes érvényű; időszakosan működik, változó gyakorisággal, amelynek függvényében valakit elismerünk intelligens embernek; de vannak néha zavarba ejtő, ha nem éppen kínos szünetei is. Ezenkívül az intelligenciák más-másfélék, és olykor képtelenek arra, hogy egymást felismerjék; a legintelligensebb emberek teljeséggel homályban botorkálnak más területeken, mint amelyeken kitűnnek.
Megszoktuk, főként mi, úgynevezett „humanista” alkatok, hogy csak az okfejtő képességet tekintsük intelligenciának, a szellem bizonyos lendületét és szabadságát, s főleg azt az adottságát, hogy fogalmakkal és absztrakciókkal dolgozik; általánosságban nyilván igazunk is van. De találkozunk olyan emberekkel, akik ezen a téren járatlanok, előítéletekbe gubóztak, korlátoltak, egyszóval: buták, de ha a maguk foglalatosságaihoz közelálló, teszem azt műszaki vagy gépi problémával kerülnek szembe, megvan az a biztonság a tekintetükben és gesztusukban, a hozzáértésnek az a fölényes tekintélye, melyet sajátos öngyakorlásban ölt magára az emberi elme, mikor a tárgyhoz idomul, kihüvelyezi a lényeget és az általánoshoz viszonyítja. És akkor mondhatjuk-e még, hogy az illető buták teljesen híján vannak az intelligenciának?
Egyébként az intelligencia funkcionálisan annak szükségéből eredt, hogy az emberi lény tájékozódjék és alkalmazkodjék a való világban; Bergson meghatározása szerint: „le moyen de se tirer d’affaire”. Finalitása és elegendő oka pragmatikus természetű. Ez az az intelligencia, mellyel bármely ember rendelkezik, kivéve persze az oligofrénia klinikai esetei. Mindenkinek, vagyis a butáknak is megvan ez a minimális és alapvető intelligenciája, még ha egyeseknél ez sem működik kellő gyorsasággal és hatékonysággal. De körülbelül ez az értelme Descartes mondatának, mellyel az Értekezés a módszerről kezdődik: „Le bon sens est la chose du monde la mieux partagée”; csakhogy valójában nem a jóérzésről, hanem a közérzetről van szó. Túl ezen a közös és minimális intelligencián, az a másik, amelyet csodálunk ragyogásáért vagy átható voltáért, elméleti spekulációra és elvonatkoztatásra való készségéért; tulajdonképpen paradoxális túltengés, amely meghaladja és elveszíti gyakorlati célját; ezért is differenciálódik a heteronómiáig. A megismerés öncélú szenvedélyével, az igazság rögeszméjével azok, akiket intelligens embereknek tisztelünk, rendszerint rosszabbul boldogulnak az életben, mint a buták, olykor képesek elhanyagolni érdekeiket, sőt azok ellen tenni, jócskán helyet hagyva mégis, amint előbb mondottam, a tulajdonképpeni butaságnak. Az intelligencia tehát alapjában nem egyéb heteronóm butaságnál.
Ha pedig az intelligencia összefér a butasággal, milyen más tulajdonság zárja azt ki és határolja el tőle? Nyilván lennie kell egynek, amely feltételezi az intelligenciát is, ám állandó biztosítékot jelent számára. Az intelligencia önmagában nem elegendő, de nélküle mégsem lehetünk meg.
Mi lenne az a megváltó tulajdonság? Nyilván nem a zseni: a zsenik butaságai számban nem csekélyek, ámbár általában más nagyságrendűnek tűnnek a csupán intelligens egyénekéinél. Azt hiszem, a butaság ellentéte igazában a jóérzés, ez a cseppet sem egyformán elosztott tulajdonság, bármit mondjon is Descartes. A jóérzés nem tűri meg azokat a szomorú gyöngéket, melyeket előbb felsoroltam, és megrostálja a magányos intelligencia bármily ragyogó vagy elmés aberrációit is. De a jóérzés, ha a mélyére gondolunk, olyan erkölcsi jó tulajdonságok összege, mint a méltányosság, mértékletesség, önuralom, a másság elfogadása stb., egészen tág értelemben. Továbbszőném gondolatmenetemet azzal, hogy a butasággal a legaktívabb ellentmondási viszonyban a szeretet áll, amely magába foglalja mind az etikumot, mind az esztétikumot, s nem hiteles és teljes az intelligencia részvétele nélkül. A butaság képtelen a szeretetre: ne vezettessük félre magunkat pótlékaitól. De mivel a szeretet látszólag egy meghatározott objektumhoz való viszonyban tárul fel, amely elfedi (valójában magába nyeli) általánosságát, itt azzal a belső adottságával vagy hajlamával jelölhetjük, amely a jóság. „Un sot n’a pas assez d’étoffe pour être bon!” – mondotta La Rochefoucauld. A butaság ellentétét etikai síkon kell keresni. Egy jó ember sohasem buta.
A lustaságról
Leküzdhetetlen lustaságra csak olyan dolgok késztetnek, amelyekre nem vagyunk képesek. Nem hiszek a lustaság béklyózta tehetségek létében, és az effajta sajnálkozások jogosultságában: „mit nem produkálhatott volna ez a jó képességű ember, ha nem lusta!” Az ilyen képességek illuzórikusak, vagy pusztán szavakban nyilatkoznak meg, amely esetben mégiscsak megvalósulnak, ha ez kérészéletű is. Mindazok közül, akik jelentős dolgokat hoztak létre, nagyon sok volt a lusta: az alkotás impulzusa erősebb a henyeségnél, és megvalósulását követeli, legyőzve végül is a lustaságot, és átlépve más akadályokon, akár kockázatok árán is. Egy valamit lehetne csak mondani ezeknek az esetében, azt, hogy kevesebbet produkáltak, mintha szorgalmasabbak volnának; ám ez is tévedés, mert a több talán nem lett volna, és legtöbbször nem is egyéb, mint egy sokasító habitus felhígított terméke. Sokak lustasága képességeik rossz felhasználásából ered, vagy abból, hogy nem is élnek ezekkel kapott feladataik során. Ezért nagyon sok olyan egyén, aki munkahelyén lusta, buzgó és kitartó más, rögeszméknek vagy mulatságoknak tekintett foglalatosságokban, amelyekben érdemes és hasznos emberként tűnne ki (ami megesik néha), ha a komolyság előítélete vagy a képzelet hiánya nem fékezné. Igaz, számtalan olyan ember akad, aki mindenfajta nyilvánvaló képesség híján viszonylag alkalmas bármilyen tevékenységre; ezek gyakran társadalmilag hasznosak, de belőlük kerül ki a mind elvontabb, merevebb, obstruktívabb élősdi funkciók óriástestülete. Ezek alkotják az aktív, szervezett lustaság hatalmas osztagát, ezt az időfaló, akadályszaporító, kegyetlen hidrát.
A lustaság elvesztegeti az időt, de az álmodozás, szemlélődés, elmélkedés, véletlenre hagyatkozás nem jelent mindig elvesztegetett időt. Az abszolút lustaság ritka, mert kevés a semmire sem alkalmas ember, ám ezek betegsége progresszív és gyógyíthatatlan, minthogy semmi sem fárasztóbb a teljes tétlenségnél. Igaz, létezik a másik póluson, bár ugyancsak ritka dolog, a teljes tétlenség és az abszolútum, vagyis a szemlélődés nihilje: Kelet aszkétáinál, akik szándékosan „vesztegetik” az időt, mert elutasítják az időbeliséget. Mindenesetre, mivel a végletek találkoznak, az abszolút alkalmatlanok vagy az abszolút bölcsek csupán saját idejüket vesztegetik, de az aktív lustaság a mindenki idejét. Nincs visszavonhatatlanabbul elvesztegetett idő, mint az, amit formaságok, kötelező jelenlétek és mondvacsinált tevékenységek rabolnak el. Minthogy az élet időbeli jelenség, minden ellopott óra létünket szaggatja meg, lényünket csonkítja, amputálja. Az időlopás: gyilkosság; minden piszmogó egy-egy merénylő, de az aktív lustaság az emberirtás leggaládabb formája. Az összes sürgölődők, áltevékenyek, ügyekkel elhalmozottak és elhalmozók: elmélyedésre, türelemre, állhatatos és nyugodt gondolkozásra, a lényeges problémákra való összpontosításra képtelen emberek. Tevékenykedés nélkül nem tudnák, mihez kezdjenek.
Az aktív lustaság, minthogy nem tud előállni az elme műveivel, természetesen fel sem ismeri ezeket; látható megnyilvánulások és mennyiségi kritériumok alapján ítél, ezért mindig többre tartja a vele azonos természetű szorgos középszerűséget; csupán az örömtelenül, vagyis elhivatottság nélkül és hajnalban végzett munkát tekinti tiszteletre méltónak, az éjszakai szeszélynek vagy felforgatásnak tűnik előtte. A gondolkodásra való lustaságból nem ad hitelt a gondolkodásnak, amit lustaságnak vél. És valóban, külső megjelenésében a gondolkodás nagyon hasonlít a lustasághoz, és a kettő nem ritkán együtt jár. Descartes tizenkét órát aludt naponta, és még néhányat heveréssel töltött; jól is tette, ha már nem változtatott szokásán, hogy reggel ötkor elmenjen előadást tartani egy rosszul fűtött északos palotába, amibe végül is belehalt. Jules Renard mondja nem tudom kiről, s az ő szava nem puszta szellemeskedés: „il travaille comme un imbécile au lieu de paresser comme un homme intelligent”.
JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordításai

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék