Cseres Tibor
VAK SZÁZAD
Esettanulmány
Alkonyattal a századírnok megkérdezte Ballai főhadnagyot, mivel zárja máról a naplót.
– Jól tudod, hogy tegnap óta itt döglünk a málházóépületben, s még a zászlóaljtól sem kaptunk hírt. Bár ennek inkább örülnünk kellene.
– Igenis alázatosan, de ezzel nem fejezhetem be a naplót.
– Ez már igaz. Na, olvasd, mit írtál eddig.
– Mindent?
– Persze. Lássam, milyen híg lére eresztetted a nagy semmit.
– Igenis: Sajólénártfalva K. 800 m. Málházóház, 1944 november 14. A kis őrsök 24 órás váltással, mint tegnap is, kiküldve. A század pihenőben, hangulat javulóban, egész nap fegyverkarbantartás. Létszám 86 fő, 3 golyószóró, 78 puska, 8 pisztoly. Idő napos. Esemény nem történt. Távoli ágyúzás, keleten, kb. 20 km távolságban. Ennyi.
– Írjál valamit a kosztról is. Élelmezés kielégítő, bár egyhangú: feketekávé szalonnával, ebéd – babgulyás, vacsora babgulyás. Kenyerünk fogytán.
– Igenis.
– S még azt: a kisőrsök a vasút, az országút s az útkereszteződés magasában ellenséges mozgást nem észleltek.
– Igenis, alázatosan.
– Legényemet nem láttad? Még a délután elküldtem a faluba, hogy bort, pálinkát vagy rumot vételezzen. Ez a mai babgulyás már nem megy le a bárzsingomon.
Az írnok tisztelgett, sarkon fordult.
– Várj! Kéretem Pócza zászlós urat! _
– Igenis. – Kétszeres sarkkoppanás.
Pócza zászlósnak csupán annyi időbe tellett az épület másik végéből átjönnie, míg derékszíjat öltött.
– Mit hírel a rádió? – kérdezte nyomban Ballai.
– Rugalmas az elszakadás, mint mindig.
Csak a budapesti rádiót meg a német OKW Berichtet hallgatták, Moszkvát és Londont nem merték keresgélni az egyik hadapród (Suhajda) miatt, aki nyilaskeresztes érzelmű lévén, többször elismételte még október közepén: nem szeretem a visszavonást! No, a többi urak meg őt nem szerették, a másik hadapród, Bozsik Feri meg éppen haragot tartott vele, csak szolgálatügyben váltott szót: átadom, átveszem a napostisztséget és egyéb ilyen alkalmakkor.
Ballai húsos, hízásra hajló alkat, Pócza horpadt hasú, gyomorideges termetű ember volt. Suhajda szemüveges, flegmatikus személyiség. Miatta Pócza akár naponta becserkészhette volna rádiójával Londont.
Most, a második pihenőnap alkonyán Ballainak eszébe jutott, hogy a remélt alkoholos ital mellé nőt kéne szerezni valahonnan a faluból. Pócza véleménye azt volt, hogy ide, kilométernyire a falutól, vasútszerelvények akadályain át valamirevaló nőt nem lehet kicsalogatni, hanem ha, főhadnagy uram, bezarándokolsz valamelyik hadapróddal vagy az egycsillagos csicskásoddal.
A főhadnagy komolyan meg évődve is próbálta rábeszélni a zászlóst egy jó kis tyúkászatra, ha máshonnan nem, valamelyik faluszéli viskóból tudnak szerezni egy-két személyt. Pócza tiltakozott, neki gyér katonáskodása kori nőügyei mindig gonddal-bajjal végződtek: vidd csicskásodat, Horogh Lacit, ő úgyis volt már tanúja egy és más szoknyahőstetteidnek, még a csatanapok közepette is.
Végszóra – lupus in fabula – a raktár ajtaján betisztelgett Horogh őrvezető, s a kötelességét maradéktalanul teljesítő honvéd dicsőült arcával jelentette, mégpedig fölöslegesen és alázatosan, hogy a parancsot végrehajtotta, s anyaggyűjtő kenyérzsákjából egy sörösüveget húzott elő.
– Te jószág! Sört nem mondtam. Utálom a sört.
– Alázatosan, ez nem sör, ez szesz! Egy konzervet adtam érte. Ballai arcváltozásos bizalommal nyúlt az üveg után, kidugta, megszagolta, majd egész napi lusta viselkedését meghazudtolva az ajtóhoz szökkent, s kézigránátként a sínek közé csapta a sörösüveget.
– Az öregapádat traktáld denaturált szesszel, te baromállat! Ritkán kapott ilyen jelzőket Horogh, megalázottan hallgatott.
Pócza pártjára állt.
– Jót akart, hiszen ez a rengeteg átvonuló katona minden italból kiitta már a környéket.
De Ballai haragja már el is párolgott, emberi hangon szólt:
– Hozd a vacsoránkat! A ménkű essen abba a babgulyásba. Horogh ugrott-fordult, s a széles tálcán párolgó vacsora mellé két pohár harmatos vizet szervírozott a mozdonyitató kútból. Sem szidást nem kapott, sem dicséretet.
Még nem végeztek a gulyással, amikor nagy csörömpöléssel szedett-vedett rakományú műszaki árukkal megrakott, menekítő szerelvény húzott el az egyetlen szabad sínpáron az állomás felé. Kéthárom tartálykocsit is iktattak a vagonok közé, de ez a változatosság nem volt szembeszökő.
Alig fejezték be a vacsorát, az írnok toppant be az immár petróleumlámpával megvilágított helyiségbe, alig észrevehető kapatosan, egy teli kulacsot ajánlott fel a századparancsnok úr használatára.
– Tömény! Tessék vigyázni vele.
Ballai beleszagolt, majd belenyalt a kulacsba, csettintett a nyelvével, a félig kiivott, mozdonyitatóból származó pohár vizét feltöltötte. Kortyolt, s az írnok felé dicsérőleg intett, a még ott lábatlankodó Horogh őrvezetőt egyetlen mozdulattal kiparancsolta a helyiségből.
– Emmán döfi – s még egyet kortyolt mohón, mint a sivatagi vándor, ki oázishoz jut.
– Honnan? – kérdezte Pócza, kinek a babgulyás után noha gyomorégése szokott lenni az alkoholféléktől, ezúttal jólesett a vizespohárból hörbölt fele víz, fele szesz itóka.
– Megcsapoltuk a tartálykocsikat. Már az egész század faszolt a konyhára külön vételeztünk egy tízliteres fazékkal. Az állomáson túli veszteglő szerelvények honvédei csajkaszámra viszik, sok jut a földre is. A németek egy egész tartályt lefoglaltak maguknak hadizsákmányként.
Ez a tudósítás az őrségváltás idején történt. Tizedmagával és az aznapi jelszóval-jelhanggal Suhajda hadapród vonult ki az éjszakába. Szabályszerűen, sőt a szokottnál talán keményebben jelentette szolgálatba lépését, és engedélyt kért, hogy a lélekmelegítő nedűből egy kulaccsal vigyen magával a három kis őrsre szakadó éji különítmény. Ballai kegyesen megadta az engedélyt, bizonyára nem gondolta, hogy a kiiramló katonáknak nemcsak puskája, hanem mindnek kulacsa is „csőre” van töltve. Sőt csordultig.
– Vigyed, fiam, a nedűt, alighanem személyesen nektek küldte Szálasi testvér! – Ballai már kapatos volt, Suhajda komolyra vette gúnyos szimpatizáló szavait, és jobb karja lendítésével búcsúzva távozott, de a „Kitartás, éljen Szálasi” akkoriban terjedő köszöntésükkel mégsem merte parancsnoka arcába üdvözölni.
Bozsik hadapród a váltáskor csak a legszükségesebb szavakat váltotta haragosával, ám emberei annál bővebben értelsülhettek a csodálatos szeszcsapolás felől, s alig érkeztek a málházóhoz, kulacsot, csajkát ragadva máris iszkoltak a forrás irányába, mely az egész vasútállomást betöltő zsibongással messziről hallatta-mutatta magát a sajólénártfalvi éjszakában.
Hajnalban jajgatások, segélykiáltások ébresztették Bozsik hadapródot. Fáradtan feküdt le, gyomrában csajkányi kihűlt babgulyással és egy nyelet vízzel. Nem értette a sóhajtozástól üvöltésig terjedő panaszhangokat. De minden üvöltésüket túlszárnyalta Ballai főhadnagy, századparancsnok hívása: – Pócza! Bozsik! Horogh! Ide hozzám! Hol vagytok? Azonnal hozzám!
Bozsik nadrágot rántott, s a sóhajtozó-jajgató katonákon átlépve a málházóhelyiség hosszán a parancsnok elkülönített lakrészébe trappolt.
– Alázatosan jelentkezem – őrizte meg a szokott formaságot a szokatlan helyzetben a hadapród.
– Miért van ilyen koromsötét? És miért ég a bendőm, mint a pokol?
– Már alaposan virrad.
– Lehetetlen. Csak a hangod hallom!
– Méltóztassék a kezemre nézni: hányat mutatok?
– A tartálykocsik! A szentségit!
Bozsik, akinek jogi doktorátusa is volt, mellesleg még némi felvilágosításra is várt.
– Hogyan méltóztatik mondani?
– Az isten b... meg! Nem tiltottam meg, hogy a szeszből vételezzenek. S magam is. Horogh, hol vagy?
Csak távoli hörgés jelezte a legénységi fekvőhelyek felől, hogy a csicskás meghallotta az ismételt név szerinti hívást.
– Ha nem méltóztatik látni, akkor az metilalkohol volt, magyarán faszesz! A szentségit? Igen.
A felismerés meg a segítés lehetősége egyszerre gördült végig Bozsik elméjén.
– Hányni méltóztassék, főhadnagy uram, az lenne most a legfontosabb.
Látván parancsnoka sikertelen tápászkodási kísérletét, mögéje került, hóna alá nyúlt, de hiába, a nehezült testben nem volt semmi segítő hajlandóság. Odavitte a főhadnagy keze, szája ügyébe a polcon heverő csajkát:
– Itt van a csajka, abba méltóztassék rókázni.
Eszébe jutott a szódabikarbóna. Hogy az talán segít ilyenkor. A sebesültvivők fekhelye mellett (ők is fetrengtek) a segélyládában talált egy jókora zacskóban érintetlen natrium hydrocarbonátot, azzal rohant a konyhasókhoz, közben üvöltött: – Emberek! Hozzám, aki mozogni tud!
Amíg a kondérok mellett talált félig telt fazék tartalmát (faszesz) kiborította, s még ki is öblítve a kondérokban ebédfőzéshez odakészített vízzel – az egész zacskó port feloldotta –, hárman „sereglettek” köréje az állandó szólongatásra: a volt őrség két öreg tartalékosa (46 évesek) és Horogh őrvezető, a parancsnok csicskása, erősen imbolyogva.
– Maga is ivott abból a szörnyűségből?
– Egy cseppet kortyoltam, mert kíváncsi voltam, mit szerzett az írnok, amit én nem tudtam szerezni.
Kulacsaljból elsőnek Horogh kapott az oldatból, alig hajtotta fel, máris visszaadta a gyomra. A két tartalékos nehezen értette meg a veszélyt, ők a hörpentés nélkül a gulyás bekebelezése után elhanyatlottak volt az este.
Bozsik emberről emberre haladva, de főként a parancsnok jajgatásai alapján (akit Horogh kínált már az oldattal) látta: itt a szódabikarbonás gyógymód eredménytelen marad.
Tanácstalanságában forrni kezdett a feje. Mitévő legyen? Vajon a faluban van-e orvos? A század két hordágyában, ők négyen, kettesével néhány nap alatt becipelhetnék a hörgő hadat.
Előrefutott, hogy az állomáson vagy azon túl segítséget szerezzen: a szerelvényekkel zsúfolt sínközök bűzlöttek a megrabolt tartálykocsik végtermékeitől, s egy német vagonsor megtizedelt (megfelezett) vergődő katonáit az állomáson túl berregő teherautókra cipelték. Ezeknél az autóknál nagyon kevés reményt kaphatott, mindössze a legközelebbi tábori kórház helyét: Putnok.
S ekkor a derült égből német kórházvonat gördült elő a távoli ágyúdörgésből.
A málházóház vergődői mindenkinél előnyösebb helyzetbe jutottak, a vörös keresztekkel minden oldalán megjelölt szerelvény előttük állt le, míg helyet csináltak neki továbbinduláshoz.
Gyatra németségével Bozsik megkereste a vonatparancsnokot: orvos őrnagy, ki hajlandó volt átlépni a rámpán, s fejcsóválva két emberével gyors gyomormosást eszközölt Ballain. Valami olyasmit magyarázott, hogy már igen felszívódott a méreg, s valamennyien, kikre csak tekintetét vetette, rövidesen exitálni fognak – mondta, és semmi oka, hogy rontsa halálozási statisztikáját. Alig mondta ki, magyarázta el magatartását az őrnagy, a málházóház túlfelén gördült a bűzlő német iszákosokkal rakott két teherautó – s a magyarok átjáróján hónaljuk alá nyúlva elkezdték vonszolni a habzó szájú rakományt. A Wehrmacht-egyenruhás halálraítéltek ellen nem volt, lám, tiltakozó szava a német orvos őrnagynak. Bozsik nem méltatlankodott, esze nyomban a kényszerítő tevékenységre fordult: az ürülő teherautók látványa: Horogh segítségével a vakon csápoló Ballait taszították fel előbb az első kocsi tolatójára, majd sorban a többit is, már négyesben a második felszabadított rakfelületre is. Fele sem fért el a századnak, de az élettel biztatók zöme kocsira került. A német sofőrök újabb parancs hiányában értelemszerűen cselekedtek, s amikor Bozsik itt, Horogh amott a vezetőfülkébe felkapaszkodott, még fülükben élt menetcélként Putnok.
Az utazás rázkódtatásait hárman nem élték túl. A szükségkórház a putnoki leánynevelő intézet kétemeletes, kastélyszerű épületében zsúfolásig tele volt már sebesültekkel, de főként a tájon átvonuló tartályos szerelvény áldozataival. A kert egy zugában, a kertészeti üvegházban „sértetlen” hullák hevertek – tüzérek, utászok, vonatosok, gyalogosok –, szomjúságuk áldozatai, hasábfaként egymásra vetve, jótékony, temető szamaritánus kezekre várva. Valahol az alagsorban szorítottak helyet Bozsik szállítmányának, nem sokkal biztatták, de annyival mégis: a metilalkohol ellenszerének, a rézszulfátnak előállításán a gyógyszerészek most dolgoznak.
A betegek valamennyien vakon hadonásztak, jajgattak, arról üvöltöztek, hogy részeiket átégette a méreg.
Nem tudtak parancsolni ürítőszerveiknek, s ott hevertek saját mocskukban, ha a nagyszámú ápolónők rendre tisztába nem teszik őket.
Az ápolószemélyzet között egészen fiatal lányok is voltak, az ápolásban láthatólag gyakorlatlanok, jó szándékkal csak most tanulók. Valóban tanulók voltak nyolcan, az intézet növendékei, kik gyanútlanul érkeztek a tanév megkezdésére az ország keleti megyéiből, de hiába, mert az oktatóépület helyén szükségkórházat találtak, s csupán egy Borbála nevű tanárnőt, ki csak néhány esztendővel mutatkozott idősebbnek balga-bájos tanítványainál.
Ballai (nem kevésbé embereinél) folyamatosan üvöltött:
– Az ég szerelmére, segítsenek rajtam, az isten áldjon meg benneteket, drága barátaim. Bozsik, édes komám, a jóisten is megsegít, találj ki valamit. Horogh fiam! Szerezz nekem a föld alól is savanyú uborkát!
És Horogh szerzett uborkát, és jutott a szomszéd fekhelyek haldoklóinak is belőle.
És amikor megérkezett a parancs, hogy a szükségkórháznak át kell települnie Érsekújvárra, indulás két órán belül – addig éppen heten haltak meg a századból, s éppen elkészült az a nyomorult rézszulfát is a gyógyszerészrészlegen, s legalább nem kell magukkal vinni. De arra már nem maradt idő, hogy a rászorulók megkaphassák. Ám az utolsó percekben a főorvos mégis – már úti öltözékben – hónaljig feltűrte Ballai főhadnagy karján az ing ujját, s vénába egy jókora adag antitoxint nyomott. Ballai most üvöltött, bár szavak nélkül. Mindent láttak és hallottak Borbála tanárnő és a keletről jött lányok, szám szerint nyolcan. Két injekciós tűt és kancsó rézszulfátot hagyott hátra a kórházparancsnok, s vagy hetven szállíthatatlan beteget, sebesültet. Némely kórházi jellegű bútordarabokat az utánuk következőkre hagytak, tehát szabad prédául.
Borbála és segítői a látottak szerint nyomban elkezdték az injekciózást, sorban, fekhelyről fekhelyre, kivételt nem téve mindenkinek beleszúrták a néhány köbcentis adagot, akinek karjában eleven ütőeret észleltek s némi langyos testmeleget. A nyilvánvaló halottakat nem érintették.
Ballai főhadnagy már másnap jobban érezte magát. Látása még nem, de életkedve már visszatért. Legényét, Horogh őrvezetőt maga mellett tartotta naphosszat, és elvárta, hogy minden látni való mozgásról őt nyomban értesítse. A folyamatos szóbeliségre kárhoztatott csicskás közlései egyre inkább a nyolc diáklány s tanárnőjük tevékenységére szűkült, s utóbb külön-külön mindnek testi állagára. Majd nőiességük látható biztosítékait kellett részleteznie, majd a hallottakat összegezve: ezt melyikről is mondtad, Horogh? Horoghnak meg kellett tudakolnia a lányok nevét sorban, hogy vak gazdája a női külsőket, tulajdonságokat személyhez tudja rögzíteni.
És a lányok még a második napon is dolgoztak, gyakorlatoztak az injekciós tűkkel, mert gyógyító folyadékuk még tartott, s aki beteg nem halt meg, sőt életkedvre kapott, mint a főhadnagy is, ahhoz odafolyamodtak ismételten a tűvel. Igen, tűvel, mert az egyik tű egy vastag inas vénába még tegnap beletört. Most, e nap délelőttjén Horogh kénytelen volt félbeszakítani egyre színesebbé fajuló hangjátékát:
– Főhadnagy úr, alázatosan kérek engedélyt a távozásra, mert a második injekciós tűjük is kettétört, és a hadapród úr csak ügyetlenkedik egy ráspollyal, hogy kihegyezze a csonkot, de hát hatökör az ilyesmihez.
Erre Ballai csak ennyit válaszolt: – Eriggy, Horogh fiam, erigygyél, de azért följebbvalóidat ne minősítsed fölöslegesen hatökörnek.
Aki déltől fogva kapott oltást, annak ereit imitt-amott aztán bizony fölszagatták a jóakaratú leányok.
Harmadnap a távoli ágyúzás erősödött, de Ballai főhadnagy sokat javult – már látott homályos közeli formákat, alakokat.
– Kéretem Pócza zászlós urat – utasította legényét.
– Alázatosan jelentem, Pócza zászlós úr ott maradt Sajólénártfalván.
– Hogyhogy? – csodálkozott a századparancsnok. – Azonnal hívd ide Bozsik hadapródot.
Bozsik, amint előkerült, katonásan jelentkezett parancsnoka fekvőhelye előtt.
– Létszámjelentést kérek!
– Alázatosan jelentem, egy tiszt, egy tisztjelölt, 18 honvéd még életben van, s 14 holtan. Fegyverzet: két pisztoly.
– Két pisztoly?
– Egyik a főhadnagy úré, Horogh gondozása folytán, a másik az én pisztolyom – csapott pisztolytáskájára a még mindig vaknak vélt parancsnok füle számára a hadapród.
A továbbiakban Ballai üvöltő hangjára odagyűlt az egész kilenctagú ápolószemélyzet.
– Hol van hetvennyolc puska? Három golyószóró, hat pisztoly? Hadbíróság elé állítom a hadapród „urat”. Megnézheti magát. És ötven emberem. Felvette már a kapcsolatot Pócza zászlós úrral? Még szerencse, hogy az ötven fő jó kezekben.
– Ha méltóztatik emlékezni, Pócza zászlós úr már...
– Nem méltóztatom, és kikérem magamnak ezt a hangot. Azonnal vegye fel távbeszélően a kapcsolatot Pócza zászlós úrral.
– Alázatosan jelentem, a telefon nem működik, és Pócza zászlós úr már indulásunkkor haldoklott.
– Az isten b... meg, hát ilyen alakokkal kell nekem dolgoznom – szeméből könny buggyant, hangja elcsuklott, elhalkult.
– El akarjátok venni tőlem az arany kardbojtomat?
– Átadom a parancsnokságot – mondta nagyon halkan Bozsik.
– Mit? Mit? Ja igen, igen, átveszem, visszaveszem.
Majd percek múlva:
– Édes komám, legyél szíves visszasétálni Sajólénártfalvára, s kapard össze a maradék századot.
– Parancsára, főhadnagy uram. Azonnal indulok.
– Igenis, édes barátom, indulj azonnal.
És Bozsik Ferenc hadapród a megszeppent „ápoló”-leányok sorfala között kilépett a kastélyszerű épületből, hogy soha többé ne lássa őket. Az úton egy német motorkerékpáros hírvivő mögé felkapaszkodott, s félórába sem telt, ott állt a málházóház előtt.
A kiáltására két őrségbeli öreg tartalékos (46 évesek) a rámpára lépett, és bágyadt-katonás, sapka nélküli tisztelgéssel alázatosan jelentkezett.
– Létszám? – kérdezte Bozsik, mert a kiszellengő bűz miatt nem akarózott belépni a málhaházba.
– Hogy tetszik érteni?
– Hát az élők.
– Öten még bírják.
– De mind vakok – tette hozzá az addig néma katona.
– S a többi mind...?
– Igen, a többi mind.
– Nem hordták ki őket.
– Nem volt rá parancsunk.
– És hová, hadapród úr, kérem?
– Hát mit csináltak három nap, három éjjel?
– Főztük a babgulyást, és kínáltuk, aki még élt.
– De kenyerünk már morzsányi sincs.
– Suhajda hadapród úr?
– Nem tudjuk.
– Ott már az oroszok vannak.
Az állomás sínjein egy szétbombázott szerelvény vesztegelt, amarra kelet felé messzire ellátott Bozsik, s az értesülések ellenére megindult az őrség felé a töltésen. Sehol egy lélek. Ezt a szakaszt már csak Suhajdáék védik – gondolta. Hátba kapta a napot, de nem lőttek rá. Hiszen itt senki sincs! A töltés partján az őrhelyén két katona a földet markolta, talán harapta is, amott lenn Suhajda hadapród egy lövészteknőben a golyószóró mögött hanyatt: száján nagy, zöldeskék legyek dongtak ki-be. A negyedik katona távolabb a mezőn guggolt, nyilván dolgát végezte, és úgy maradt.
Két puskát s a golyószórót vállra vetve visszaindult Bozsik a málházóházhoz. Feleútján néhány lövés szisszent el feje fölött. Letért a töltés árkába.
A konyharészleg előtt lezökkentette a fegyvereket – a két öreg tartalékos vacsorához készült.
– Merhetünk egy csajkával a hadapród úrnak is?
– Meríthetnek.
– A haldoklóknak majd később adunk.
Az orosz katonák a sínek felől hatoltak be az épületbe: hárman voltak, tűzkész dobtáras géppisztollyal. Végigdöngtek a deszkapadlón, a holtak között, a konyharészleg ajtaját berúgták.
A három magyar csajkástul feltápászkodott.
Szóval nem fejezték ki érzéseiket a géppisztolyosok. Valamit mondtak oroszul, amit ezek hárman úgy értettek: egyetek tovább.
Azok beleszagoltak a kondérba, de nem kívánták meg az ételt.
Tisztelgés nélkül leugráltak a rámpáról, és továbbmentek.
Emezek hárman, ímmel-ámmal tovább kanalazták a babgulyást.
Valamennyiök előtt ott maradt az ismeretlen jövő.