Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. május, XI. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document

Balogh László

SZELLEMINDULÓ

Szocreál kocsmafreskó

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen.
JÓZSEF ATTILA: A Dunánál

I. Prelúdium a valósághoz

Aprószemû, mokány esõ hull kitartóan. Az imént kezdett csak rá, de olyan következetes ügybuzgalommal végzi a dolgát, mintha most már végérvényesen eltökélte volna, hogy ezúttal irgalmatlanul tisztára mossa a világot. Egész kis tócsa gyûl körém a Bömbölde csatorna nélküli tetejérõl lecsorgó vízbõl, mert jobban szeretek idekint ülni egy csutakon, és közben bámulni a gõzölgõ hegyeket, mintsem, hogy odabent a bágyadtan kergetõzõ légyrajokkal, meg hát Funarral és Vadim Tudorékkal viaskodjam. Amúgy eléggé élesre fent szavakkal felfegyverzett harcias, kis csapat gyûlt össze odabent, nélkülem is megvívják a csatát velük. Különben is nem én vagyok az egyetlen, aki azt vallja; kint tágasabb; társam is akad, aki a különcségben még rajtam is túltesz, õ ugyanis kinn áll az esõben. És még ha csak kint állna, attól nem lenne a hülyeség veretlen bajnoka, de õ bal könyökével a csutakra támaszkodva, a cincogó szájharmonikán nagyokat ugró indulókkal gyõzködi magát és az esõben híguló gebuláját: lesz még egyszer ünnep a világon! A látvány lenyûgöz. Mégiscsak érdemesebb "kint lenni az életben", mint mondjuk bent a légyszaros "valóságban". Emberünk - jobb híján így kell neveznem õt, ha csak nem használom a személytelenebb Ember megnevezést - rá se ránt az esõre, mint ahogy kutyába veszi azt is, hogy figyelem, pedig hát minden igyekezetem ellenére sem sikerül diszkrétnek maradnom, hiába is próbálok bármit, nem tudom

Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pályázatán II. díjat nyert mû. levenni a tekintetemet róla. Próbáltam a kíváncsiságomat már a Bászka partjáról felszálló cándrafüst* tanulmányozása mögé is rejteni, eredménytelenül, mert a következõ pillanatban már megint õt bámulom, akárha be kellene számoljak minden szaváról, minden gondolatáról... De a füst is közben mintha rájönne, hogy itt idegen vagyok, mert eddig itt ólálkodik körülöttem, most pedig egyet gondol és álnokul megszûnik, hogy ne legyen, amit álcának használjak. Vagy az esõ mossa el... És én már csak azt látom ámulva ebben a valószínûtlenül kitisztult képben, hogy az Embert valamiféle glória veszi körül, körülötte csendes kitartással hull a mokány, hegyvidéki esõ, õ meg mintha az esõfüggönyön túl valami bûvös szigeten, esetleg az emlékezet suvadásos talaján állna; száraz, egyetlen csepp sem hull rá. Mondhatnám nyugodtan azt is, hogy a tisztátalan keze van a dologban, de nem mondom, mert semmi kedvem mélyen belekeveredni olyasmibe, amihez nincs közöm. És különben is, a kutya, amelyik eddig társként lapult a lába mellett, most megmozdul, a gondolatra elõbb felkapja a fejét, aztán ébredõ gyanúval szimatol körbe, mintha valóban a tisztátalan nyomát keresné. Úgy látszik, kétségei ellenére is érez valami gyanúst, idegent, halálon és földön túlit, mert úgy rázza meg magát, akárha megfellebbezhetetlen lenne a megérzésem: ezt az Embert már láttam valahol. Emlékeztet valakire... És mielõtt neve, vagy egyéb beugrana, máris lúdbõrös lesz a hátam, mert a derengõ emlékezésben hirtelen hangot is hallok, egy ismerõs hangot, ahogy csendesen megismétli a már sokszor hallott mondatot: "Zsiga, hadd már a francba ezt az õrült kornyikát!" De Zsiga mit sem törõdik, azaz mostantól már Vas elvtárs, hiszen Mici néninek közvetlenül a fejem fölött szálló hangja már minden kétséget eloszlat: õ az!, más nem lehet. Egyáltalán nem számít, hogy Vas elvtárs eltûnt, mint a Titanic annak idején... Õ az! És most is, mint amikor én a kerítés tetején, az eperfa lombjai közt meglapulva lesek be hozzájuk, oda se neki, fújja tovább a színében ázott plakátra emlékeztetõ dallamot, amit a mokány esõ annyira ronggyá szaggat, hogy csak nehézségek árán tudom a forgácsokat egymásba illeszteni, és megfejteni a dallamot: "Szovjetunióban kisütött a nap / Leng a vörös zászló a kék ég alatt." És ettõl most egy kis kavarodás támad, mert egyszerre látom Vas elvtársat izomingben a hokedlin ülni, ahogy átszellemült arccal fújja a felhõket a Szovjetunió kék ege fölül, és Mici nénit, aki örökösen az. õrület partján áll, kedve már attól a perctõl, amikor megpillantja, hogy Vas elvtárs, a kérlelhetetlen Vas elvtárs a szájharmonika után nyúl, és persze a kutyát, amelyik, akár Mici néni, már megelégelte, esetlen unja a megszokott repertoárt, és felkapja a fejét, farkát, hogy még véletlenül se tudják elkapni; lába közé kapva rohan át a Bászka hídján, mint akinek a szemét vették.
Szovjetunióban persze továbbra is süt a nap. Mi az, hogy süt! Csupa ragyogás minden. És mintha csak a szájharmonikának akarnának alájátszani, egyet kavar a szél is. Az álnok. Mert nyomban eltûnik a ragyogás, akárha soha nem is létezett volna igazán, és helyébe füst száll, mint valami ocsmány varjúkárogás. És a füst omlik, gomolyog, akár a megbolydult emlékezet, és nem várt képeket, helyzeteket rak ki a könnyen formálható masszából.
Amíg a füstöt bámulom, megpróbálva helyére tenni a meglódult emlékezet képeit, az õket kísérõ hangokat, zajokat, szagokat, közben elszalasztom a repertoár néhány darabját. A Szellem eközben úgy látszik, elintézte dolgát a Szovjetunióval, meg az ottani napsütéssel, vagy már elért a repertoárban a szünethez, csak õ tudja, mert fogja a szájharmonikát és combjához ütögetve szakszerûen kirázza belõle a nyálat, majd gondos mesterember mozdulatával süllyeszti kopott katonazubbonya felsõ zsebébe. Elõbb a megviselt kalapján igazít egyet, nem mintha az valamit is érne vagy határozna, hanem a megszokás és a mozdulat kedvéért, jöhet végre az élet értelme és tartalma: a gebula.
És a mozdulat, amivel nyakon kapja a poharát, visszhangra talál bennem, csak még nem jövök rá, hogy honnan és mióta hurcolom magammal. Újra nekilódul a Bászka partjáról a füst, és száll, mintha a tisztátalan kergetné szembe velem, én pedig szorosan megmarkolom a csutakot, amin ülök, és belesimulok arccal a szálló füstbe.
A Szellem ezalatt leteszi a poharát, mindjárt végez az agyongyûrt cigarettával is. Ördöge van, mert az egyik pillanatban még ott gõzölög a szája szegletében a cigaretta, a másik pillanatban már zászlót lobogtatva kacsázik felém díszlépés helyett az induló meg-megtorpanó ütemére. Ettõl aztán végképp megfordul és tótágast áll a világ, mert az az érzésem, hogy igazából most élem át a dolgokat. Amikor megéltem, akkor emlékeztem csupán, mit is tehettem volna, hiszen csak statiszta voltam a saját életemben.
Ott állunk hárman a Köpködõ ajtaja elõtt a megilletõdéstõl dermedten, mert hiszen jobban megilletõdünk, mint konfirmáláskor. Ez nem is csoda, mert a konfirmálást olyan titokban csináljuk végig, hogy a nagy készülõdés és a konspiráció miatt már nem marad idõ az izgalmakra... András és Vili, még mielõtt lehorgonyoznánk az ajtóban, abszolút többségi határozattal eldöntik, hogy nekem kell elõremennem, mert hiszen én vagyok a szerelmi csalódott, és én, a kisebbség nem tehetek mást, engedelmeskedem, különben magam is belátom, hogy ez így van rendjén, és elfogadom a rám tukmált szerepet. Õk ott jönnek szorosan a sarkamban, mögöttem. Egy pillanatra behunyom a szemem, mint most itt a Bömbölde eresze alatt, vagy mint akkor, amikor az Olt-hídon a világtól búcsúzva készülök az elsõ fejesre, hogy végül, mint egy béka, hassal toccsanok bele a vízbe, megütve úgy a hasam, hogy hosszú percekig még szólni sem tudok. De most merõben más a helyzet. És nincs idõm a töprengésre, mert Andrásék a hátamban vannak.
- Mire vársz? - sürget András, és Vili is felzárkózik melléje, úgy állunk ott hárman a Köpködõ ajtajában, mint egy bevetésre kész alakulat, amelyik az utolsó pillanatban még tart egy rövid eligazítást.
- Igyekezz, mert haza kell mennem!
- Jól van, jól! - vágnék vissza, de Vili hirtelen kinyitja az ajtót, és András taszít egyet rajtam, hogy szinte átbucskázom a küszöbön. Még hallom, ahogy gyorsan összekuncognak a hátam mögött, és én ekkor hirtelen elkezdek zuhanni, mint akinek a valóságot kikapták a lába alól, és semmi nem maradt, amire támaszkodhatna, amin megállhatna. Semmi... Csak a füst. Meg az emlékezet. És a légszomj, mert nemcsak a valóságot rántották ki a lábam alól, hanem a levegõt is ellopta valaki. És én, mint a partra vetett hal, tátogok, küzdök egyszerre a zuhanással... a légszomjjal... önmagammal... Andrásékkal és a világgal...
A következõ képen már a Köpködõben állunk. Közvetlenül az ajtón belül. Én, ahogy belépek, nyomban zátonyra is futok, ettõl aztán András és Vili nekem ütköznek. És én állok hülyén, és bámulok, mint a borjú az új kapura: Nem értem, hogy ki és miért csinálja ezt velem... Eddig úgy képzeltem el a Köpködõt - másképp miért is lenne Köpködõ a neve? -, hogy a kocsma közepén egy négyszögû, jobban mondva egy téglalap alakú medence van, és annak a partján ülnek a kemény férfiak: Zsombori, a fiákeres... Szõcs, a kéményseprõ... Takács, a mészáros... Zozó, az asztalos... Akik, mielõtt megszólalnak, vagy köpnek egy hegyeset az elsõ két foguk között, hogy csak úgy sercen, vagy pedig káromkodással kezdik a mondatot, hogy tanulja meg a világ: velük nem lehet kukoricázni, mert visszakézbõl is akkora pofont adnak, hogy más három vagy négy nekilendüléssel képes csak egy gyenge utánzatot összehozni.
Még ott kinn, az ajtó elõtt, amikor egy percre lehunyom a szemem, elképzelem a jelenetet: ott ülnek a medence partján, lábukat belógatják a gödörbe, egyik kezükben a cigaretta, mert hiszen a cigaretta nélkül nem az igazi, a cigi az effajta szertartásnak elengedhetetlen feltétele. A filmekben is így van, különben... A partizánok is mindig hosszan beleszívnak a körmükre égett csikkbe, és csak miután a füstöt kifújják, mondják: dáváj! És kell is az, mert a felszálló füstben olyan furcsán lehet a szemben állóra bandzsítani, hogy az illetõbe menten belefagy tõle a vér... A másik kezükben meg ott a pohár... Hát persze, hogy a pohár, és idõnként kortyolnak egyet belõle, utána odafordulnak a szomszédjukhoz, és azt mondják: "Hol is hagytam abba, komám?" Vagy azt: "Az ántiját! Nahát, ezt hallja meg Pusztai!" meg ilyesmiket: "De én akkor bekevertem neki egy olyant, hogy mint a motolla, úgy pörgött a tengelye körül"... És hogy a szex se maradjon ki: "Akkora szõrflekkent terített ki oda nekem, hogy azt még körbejárni is elég lett volna..."
És akkor sehol semmi! Valaki vagy valakik ellopják a világot az orrom elõl! Sehol semmiféle medence, sercintett köpés meg ilyesmik... Semmi! Ez nem a Köpködõ, állapítom meg magamban, hanem valami klubszerû nem tudom micsoda. Itt az emberek az asztalnál ülnek, a füst és a zaj az egyetlen, ami még hasonlít a Köpködõre, az igazi világra. Az általam elképzelt Köpködõre! A többi merõben idegen. Irreális, idegen világ, és mint idegen; elfogadhatatlan, akarok megfordulni, de András és Vili egy lépéssel elõbbre taszítanak, mintha õk nem akarnának osztozni a csalódásomban, vagy könnyedén túltennék magukat rajta.
Úgy állok ott az ajtón belül földbe gyökerezett lábbal a megilletõdéstõl, mintha éppen az elõbb csúsztam volna vissza néhány lépcsõfokot az evolúción, s most már reményem sem maradt, hogy a nekem szánt örökkévalóság alatt be tudom hozni ezt a nagy lépésrestanciát a fejlõdés lépcsõjén. Persze hogy érzem: ez így nem lesz jó, gyorsan ki kell találni valamit, és akkor megúszom, vagy gyorsan megmondani Andrásnak, hogy vegye át a kezdeményezést, és akkor azzal oda a tekintély, de nem szabad bénán és bugyután toporognom az ajtóban, mint aki eltévedt félúton a szándék és a tett között. Ezt én értem! Akkor is értettem... De próbálja megmagyarázni valaki a térdemnek, ami egyszerre csak elkezd cidrizni, és olyan hangokat ad ki, ami hasonló az alkonyi csendben a vidéket bebarangoló harangszóhoz. Pontosan! Harangoznak a térdeim. És hogy csomóra fusson minden, szembetalálom magam Andrással... Vagyis hát nekiütközöm, ahogy hirtelen elhatározással a tettek mezejére lépek a megkísérelt távozással.
- Mi van?
- Azt hiszem, én... - dadogom elfúló hangon, hogy magam sem tudom, hogy mondom, vagy csak gondolom a szavakat, de erre már ott terem Vili is, és úgy elzárja az utat, mint a híres mérnöki precizitással elkészíteti bükszádi erõmû, amely a közismert lenini tétel szellemében fogantatott; szocializmus = az ország villamosítása, és amely soha, egyetlen percig sem mûködött.
- Mi a baj?
- Semmi! - vágom rá foghegyrõl, és emberfeletti erõfeszítéssel próbálom felemelni a fejem is abba a magasba, ahonnan a rövid, tõmondatnyi válaszom hangzik el pár másodperccel korábban.
A barátaim megnyugodnak, hiszen mégsem futamodok meg, és így az õ szemükben én végül mégsem zuhanok akkorát, mint a Köpködõ az enyémben.
Köpködõ? - kapok hirtelen a szó után a Bömbölde eresze alatt, és mint már annyiszor, azt hiszem, hogy szemfényvesztés az egész. Hát persze, hogy az, fürdik meg a felismerés a szájharmonikából vékonyan és eléggé hamisan nyivákoló induló akkordjaiban, és máris szaladnék, hogy a Köpködõ ajtajában lebénult lábakkal álló önmagamat megnyugtassam András és Vili között.
Csalódottságom különben teljesen érthetõ, tudjuk, sejtjük, hogy a dolgok lényege mögött ott lapul a Nagy Svindli: Köpködõ hivatalosan nincs is, mert hiszen az ajtó fölötti cégér Gábor Áron nevét teszi újfent halhatatlanná... Ezzel szemben, a valóságban, soha senki nem mondja azt, hogy tegnap a sárga földig leittam magam a Gábor Áronban, hanem egyszerûen csak azt mondják, mint Katinak az anyja is Lajos bácsinak: "Lajos, maga a Köpködõt kellett volna feleségül vegye, nem engem!" Amire aztán Lajos bácsi egy görbe tekintet után nyomban rávágja: "Akkor biztosan másképp alakult volna az életem..." és innen már a Kati anyjából úgy kifogy a szõ, mint belõlem a Köpködõben az ajtón belül.
Egyszóval ott ácsorgok a mérhetetlen szakadék partján, ami akkor nyílik meg elõttem, amikor meglátom, hogy a Köpködõ nem is köpködõ tulajdonképpen, hanem... Teljesen össze vagyok zavarodva, és ez a cincogó himnusz sem segít egyáltalán a kép vagy a dolgok összerakásában, hanem még jobban szétmázolja azokat, akárha a Bászka partjáról felszálló füst ködösítené el, az amúgy is megfejthetetlennek látszó valóságot. A Köpködõ nem köpködõ! Jól van, tudomásul veszem, ha muszáj: de akkor mi? Gábor Áron? És milyen Gábor Áron, mert bent egy fia Gábor Áront sem látni, az viszont igaz, hogy a történelem ott tántorog részegen asztaltól asztalig, mint Konrád úr szokta, ha alaposan felönt a garatra, és hangosan rikácsol, mintha valami egzotikus papagáj volna... S ha így van, mert bizony így van, errõl az imént gyõzõdtem meg, akkor, amikor beléptem, és nem láttam sehol a négyszögû vagy téglalap alakú medencét, és még csak Gábor Áron sem jön szembe velem a vendéglátó nyájas mosolyával: "Na, hozott Isten, öcsémuram! Elõbb igyunk egyet, a bugris német meg a muszka majd csak megvár. Hadd hegyezze addig a körmét, komám!" Pedig én kész lennék máris indulni és odapörkölni istenesen Petõfiért, a dáváj császért és egyebekért... Gábor Áron meg is áll menten, és az. õrnagyi ruhára felkötött kötényébe törli a kezét, mert talán ez még az õ furfangos eszének is kissé csavaros, hogy ott áll elõttem és tulajdonképpen még sincs ott. Nem is lehet, mert a cégéren majdnem akkora betûkkel, mint a neve, az is ki van írva, hogy - a számot hirtelen eltakarja a Bászka partjáról felszálló füst - ... számú Vendéglátó-ipari egység. Ugye, hogy ez kész szkizofrénia? Mi más lenne, ha egyszer az? Igazából ennek a nagy rejtvénynek a közepén értem meg a székely és a fia csevegését, amikor azt kérdi a góbé az apjától: "Édesapám, az. milyen szilva?" "Kék" - feleli az apja. "Hát akkor mét veres?" - kérdi a gyermek. " Azé', me' még zõd!" - vágja rá az apja. Valahogy így áll a dolog ezzel a névhistóriával is: semmi sem azonos önmagával, így eleve minden megkérdõjelezhetõ, hiszen egyszerre igaz az állítás is, és a tagadás is. Mert teszem azt, ha beljebb megyek Andrással és Vilivel a kocsmába, és otthon majd megérzik az italszagot és megkérdik: "Fiam, mit kerestél te a Köpködõben?" - akkor én egyáltalán nem hazudok, ha azt mondom, hogy én soha nem jártam a Köpködõben. És igazat is mondok, mert hivatalosan Köpködõ nem létezik. De ha nem létezik a Köpködõ, akkor én hogy az ördögben állok az ajtón belül Andrással és Vilivel szorosan a nyomomban? Én! Én, aki... Nem létezik! - tántorodik meg bennem a gondolat, hogy ugyancsak meg kell kapaszkodnom, hogy el ne essek a felismeréstõl. Hiszen én is... Igazából én is pontosan olyan kétes egzisztenciával rendelkezem, akárcsak a Köpködõ, mert... Jézusom, mi lesz velem? Így hogy fogom majd leélni az életem? Hivatalosan engem is Arcadiénak neveznek, mint ahogy Gábor Áronnak vagy Vendéglátóipari egységnek a Köpködõt, de szólítani mindenki csak Árpinak szólít, és nem is jogtalanul, mivelhogy ilyen név, hogy Arcadie, egyáltalán nincs is, mert én még soha nem hallottam. És aki engem Arcadie néven szólít, az tulajdonképpen nem vesz tudomást rólam. Igaz? Azt hiszem, hogy még annál is rosszabb a helyzet, mert ott lézengek valahol a rendõrvicc zsiráfja tõszomszédságában: Olyan állat nincs is. Vagy mint József Attila... Akinek azt mondták, hogy Attila név nincs!
Az ajtón belül, a nagy elképedésben és a nevek körüli nagy csatározásban, akárha a Bászka partjáról szálló cándra füstje tenné velem itt, a mokány esõben, az egyik asztalnál megpillantom a Szellemet, aki itt most himnuszokat és indulókat játszik nekem, egyedül csak nekem, az esõ függönyén túl. De a Köpködõben pontosan az ellenkezõje történik, hiszen azt hittem, hogy majd ott is szájharmonikájával a kezében ûzi a menekülõ dallamot, de nem! Szó sincs róla. Fejét az asztalra koppantva alszik, loncsos haja kastosan terül el az asztalon, a kiömlött pohár tartalma egészen közel merészkedik, akárha az izzadsággal elkevert pomádé szagát akarná beszívni. Ugyanaz a kajla kalap hever a földön, ami most a fejét védi, csak akkor még kevésbé kajla, inkább pecsétes, mint a kockás inge fölé ügyetlenül megkötött nyakkendõje. Õ a szocreál, azonosítom utólag a Bömbölde eresze alól, és valódi neve, mint valami eddig visszafojtott böfögés, úgy tör fel, bûzös gyomorgõzök kíséretében: Vas elvtárs! És ettõl a pillanattól megszûnik a szédülés. Ugyan miért is szédülnék, amikor végre a Szellem azonosításával kezdenek a helyükre kerülni a dolgok. Õ az eltûnt Vas Elvtárs... Hát persze! Õ az! És a felismeréstõl úgy ujjongok magamban, mintha lenne okom is rá.
Azt hiszem, mindent összekavarok, mert akkor még nem tudom, hogy igazából nem a Köpködõben, nem is a Gábor Áronban és még csak nem is a Vendéglátóipari egységben állok közvetlenül az ajtón belül, mint valami szerencsés kiválasztott, akinek végre sorra kerül a sorszáma, és beszólítják, s most csak az van hátra, hogy közöljék vele, hogy sajnos elfogyott a kenyér... a liszt... a cukor... az olaj... a petróleum... Egyszóval ebben a minden elfogyott-tól visszhangos világban még nem jövök rá, hogy tulajdonképpen a szocreálban állok, közvetlenül az ajtó mögött. Azt csak jóval késõbb tudom majd meg, hogy kortárs voltam a szocreállal.
Hát igen! - cincogja az esõtakarta muzsika, de akkor, amikor ott állunk az ajtón belül... Akkor még nincs is muzsika. Hát hogy az ördögbe lenne, amikor a fejével az asztalra koppanva alszik. Tálán éppenséggel az osztályellenség helyett, akivel végül mégis összepaktál, és eladja nekik a forradalmat, derül ki késõbb. Szóval alszik, vagy legalábbis úgy tesz, mintha aludna, de meglehet, egyáltalán nem alszik, hanem csak hallgatja a többieket. Lehunyt szempillája mögött biztosan minket is lát, ahogy tanácstalanul állunk közvetlenül az ajtón belül.
-Nem kell itt annyit tökölõdni! - veri az asztalt az ajtó mellett a csupasz képû Csinódy ügyvéd, aki nagy szájáról és összeférhetetlen természetérõl híres. - Meg kell alakítani az új kormányt minél hamarább.
- Most? - óvatoskodik Pop, aki már volt Pap is ebben az életben, de miután bejöttek az oroszok, óvatosságból újra Popnak nevezi magát, s hogy még biztosabb legyen, a szebb jövõ érdekében éppen tegnap ajánlotta fel jól menõ asztalosmûhelyét az induló szövetkezet részére, és most, a kormány-átalakító népgyûlésen úgy érzi, elhamarkodta a felajánlást, s gyorsan visszakozna, ha még lehet.
- Hát persze! Most, még mielõtt megjönnek az amerikaiak. Kész tények elé kell állítani a világot és punktum!
- Milyen amerikaiak? - kérdi a világhírû Cófalvi János, aki fiatalkorában egy osztrák-magyar vadászexpedíció fegyverszakértõjeként mégiscsak világot járt, és mint ilyen, másképpen látja a dolgokat.
- Te süket vagy, János! - dübörgött át a vékony fegyverszakértõn az ügyvéd, mint valami bornákból összevert fahídon. - Hát nem hallgatod a híreket?
Végül aztán mégis megalakul a kormány, persze a miniszterelnöki tisztet, tekintettel arra, hogy a báró urat nincs alkalmuk megkérdezni, Csinódy ügyvéd úr vállalja magára, és hosszas töprengés után úgy döntenek, hogy a mezõgazdasági miniszteri tisztet Cófalvira szabják, de õ kategorikusan kitér elõle, s emiatt aztán, még mielõtt megalakulna, megbukik a kormány. És a már említett nagy szkizofrénia hatására a meg nem alakult kormány tagjait rövid idõn belül letartóztatják és elítélik, mint egy lehetséges árnyékkormány tagjait a lehetséges felforgató tevékenységért, a népi demokrácia megdöntésére tett kísérletért, szervezkedésért és a BTK még vagy hat artikulusáért, amelyek viszont a többi mellett már kevésbé fontosak. Azt mondják, hogy a kihallgatásokon jelen van maga Vas elvtárs is, állítólag ott ül a hivatalos vizsgáló tiszt mögött a sötétben, de a delikvens a szemébe világító lámpa fénye mögött õt nem láthatja, de akad valaki, hiszen ilyen mindig van és mindenütt, aki elmeséli, hogy felismerte a hangját. Úgy üvöltött, mesélte az illetõ, mint Szibériában a fagy.
- Mit képzeltetek, gazemberek! Azt hiszitek, hogy még mindig a tietek a világ? Hát most majd megtudjátok... - és túlharsogja a felerõsített indulót, és szegény fogoly, aki az íróasztal elõtti lecsavarodott hokedlin ül, csak azért imádkozik magában, hogy maradna minél hamarabb egyedül a szigorúságáról híres vizsgálótiszttel.
- Ide figyelj, te söpredék! Hozzád beszélek! - jön még jobban tûzbe, amikor látja, hogy az áldozat unja már a sötétbõl feléje acsarkodó rikácsolást. És a gyanútlan rab most követi el a jóvátehetetlen hibát, most amikor még abban reménykedik, hogy minden tisztázható, hiszen itt valami félreértésrõl van szõ csupán, és ha a helyükre kerülnek a dolgok, azonnal minden más lesz.
- De kérem, tisztelettel... - dadog bele a Vas elvtárs nagy-nagy felháborodásába. - Én azt sem tudom, hogy mirõl van szó... Tessék nekem megmondani, kérem...
Ilyen csak a versben létezik: "Szó bennszakad, hang fennakad / Lehelet megszegik."*...
Bénán törik kettébe a csend, és lóg sután. Az asztal mellett ülõ szekustiszt ijedten húzza be a nyakát, mintha két ellenséges tábor között állna gügye Pilátusként, és most arra számítana, hogy rövidesen bombák szállnak majd át a feje fölött. De õ annál okosabb, hogy bevárja ezt.
- Kuss! - csattan fel olyan élesen, hogy szegény Vas elvtársba belefagy a szó, és mint aki tudja, hogy itt még nem szabad megállni, felgyorsítja az ütemet.
- Tudja maga, miért van itt? - és amikor látja, hogy az a senkiházi Ziegler, mint jótevõjére, úgy néz rá, nyomban elfogja az undor. - Hogy jött maga ahhoz, hogy egy sztahanovistát gyalázzon a Gábor Áronban?
Szerencsétlen Zieglernek, aki csupán bérelszámoló a Szövetkezetnél, ez túlságosan sok egyszerre, mármint a sztahanovista és a Gábor Áron...
- Ne tessék haragudni, de én soha nem voltam a Gábor Áronban, kérem... Én azt sem tudom, hogy az micsoda... - mondja alázattal és azzal a nem titkolt reménnyel, hogy most már csak néhány pillanat, és minden tisztázódik, mert hiszen itt csak félreértésrõl lehet szó, más szóba sem jöhet, õ annak idején úgy jött haza Dachauból, hogy körötte, fölötte fortyoghat az üst, mert õt nem érdekli, õ megmarad magának, és távol tartja magát mindennemû politikától. És tessék, elég egy hülye félreértés, és a jelek szerint máris mélyen beletenyerelt, de nincs olyan nagy baj, hála az egeknek, mert rövid idõn belül minden tisztázódik majd és...
- Ne hazudjon, Ziegler!
És ettõl Ziegler teljesen megsemmisül a hokedlin, mert a hangból megérti: itt nem lesz szabadulás, mert a szabadulásnak már csupán egyetlen útja van: a hátsó ajtón keresztül. Ez a hang mindent elárul, benne van az a könyörtelen ítélet, amit még Dachauban megismert a kapók hangjában.
- Maga ott volt a Gábor Áronban, és gyalázta elõbb a sztahanovistákat és utána rajtuk keresztül a rendszert. Így volt?
Erõs nagy a kísértés, hogy gondolkozás nélkül rávágja: így, de az ördög mégsem hagyja. Elvégre... Elvégre nem lehet gond, folyamatban a kitelepedése Izraelbe, és...
- Nem, kérem, tisztelettel, én a Köpködõben voltam - és ez a meggondolatlan kijelentése olyan súlyos vétségnek számít, mintha azzal, hogy Köpködõnek nevezte a Gábor Áront, máris a köztük levõ ideológiai demarkációs vonal ellenkezõ oldalára került volna, és most már Vas elvtárs is, és a szekustiszt is ellenségként áll szemben vele.
- Ez az! - üt öklével a szekus az asztalra. - Hallotta, Vas elvtárs? Szóval beismerte.
- Mit ismertem be, kérem? - kapja fejét ijedten a válla közé.
- Kuss! - és gyorsan írni kezd, mint aki attól fél, hogy vagy a szavak vagy a betûk megszöknek az orra elõl, ha nem a kellõ gyorsasággal rögzíti õket, és közben hangosan mondja, amit ír, hátha így biztosabb abban, hogy azt írja le, amit gondol: "A gyanúsított beismerte ellenséges érzelmeit a szocialista nép- gazdaság eredményeivel szemben. Ennek megnyilvánulásaként a haladó forradalom hõsérõl, Gábor Áronról elnevezett és a népgazdaság számára jelentõs bevételt biztosító vendéglátó-ipari egységet közönséges köpködõnek nevezte, mintegy jelezve azt, hogy itt a népnyomor uralkodik, amibõl csak az ivás az egyetlen kivezetõ út..."
- Tessék, kérem?
- Kuss!
- De én ilyent nem mondtam...
- De mondta, Ziegler! Mondta! És ne zavarjon össze, mert még nem végeztem. "Ezek után, gyanúsított becsmérlõ szavakkal illette Kovács Stefan sztahanovistát: kancsinak, balkézrõl való gyereknek, vagyis hát bitangnak nevezve õt..."
Az esõ mögül felpörög az induló, mintha a világ végre rájött volna, hogy ez az egyetlen helyes és elfogadható irány, és mostantól aztán minden a legrendesebb ütemben halad majd tovább. A Szellem fel sem néz, csak fújja az esõ függönye mögött, pedig hát a gyanútlan nézõ azt hinné, hogy ebben a kitartó, mindent tisztára mosó mokány esõben elolvad a látomás, megszûnik, vagy felszívódik. De nem, bárhogy meresztem a szemem, ott van. Gebulája ott ácsorog szemben vele a csutakon, és mintha láthatatlan kezek mindig újratöltenék, örökké félig van a pohara. És fújja az indulót. Vékony, aszott ujjai ugrálnak az akkordokon, ahogy változatlan lendülettel prostituálják a zenét. Vijjog a muzsika, ahogy talán a nyomorult Zieglerben vinnyog az a maradék ember, aki látja még a nagy semmi mögé lassan lebukni a napot, és vele elúszni Izraelt. A Bászka partjáról felszálló cándrafüst élesen kontúrozza a képet.
Ziegler, aki közben már meg is halt ott a hokedlin, közömbös arccal ül, mint aki csak álmodja egy percre, hogy Dachau véget ért és õ hazajött, és elvette Malvinát feleségül, és éppen csak egy csomag lapos Marosestiért ugrott be a Köpködõbe... Hát persze, hogy álmodta, hiszen Dachau azért mégiscsak Dachau! Különben is, nézi az ölében összekulcsolt vékony pálcikaujjait, amelyek minden törékenységük ellenére egy hegyet hordtak el eddig. Ez a hang, ez a hang, nem a tiszté, hanem a másiké, annak a hangja, aki a sötétben ül, olyan ismerõs... A vékony, árnyék nélküli Vas kapónak van ilyen hangja. Aki maga az ördög, azért hívják árnyék nélkülinek, mert mindig nesztelenül jelenik meg, mintha nem is jönne, hanem ott lenne öröktõl fogva, csak õk nem veszik észre, és aztán kegyetlenül lecsap. Soha semmit nem néz el, nem bocsát meg. Nem is teheti, mert a termete miatt erõsen kilóg a kapók sorából. Neki mindig bizonyítania kell, és õ bizonyít is!
Az esõ mögött megmozdul az árny, s mintha igazán a szívébõl fakadna a dal, újra megismétli: mert, aki elleeenünk táámad, annak nem kegyelmezünk! És úgy visít a szájharmonika, mintha valóban Vas elvtárs vijjogná a szavakat rekedtes fejhangján. Olyan ez a muzsika, mintha prelúdium lenne a valósághoz. Ez persze hülyeség, én is tudom, mert az a valóság már régen elúszott, vastag füst és esõfüggöny takarja.
És akkor? Akkor honnan került elõ a látomás? A Szellem, aki a gebulának játszik izzó lelkesedéssel, ugyanolyan hamisan, mint amilyen hamis az ének pátosza. Ettõl persze a dallam is olyan lesz menten, mintha lepkefogóval kapkodták volna össze az induló egyes darabjait. Valahogy hiányzik az összetartó erõ, nyikorog, tántorog az illesztéseknél, nem kapcsolódik egymásba.
Ziegler ültében elmenekül az asztal mellõl, pedig csak egy pillanatra hunyja le a szemét, és máris rájön, hogy a szabadulása Dachauból csak álom volt, pedig Istenem... Hát persze, hogy az volt, mert hiszen akkor is ott lapult örökösen a csend mögött az árnyéktalan... A legvadabb kápó. És mindig lecsap!
- Halljam, Ziegler!
Így van, bólogat Ziegler ott belül, és ettõl kissé megnyugszik, mert végre színt vall a világ, amit eddig magára hazudott, most ezzel a rövid kérdéssel leveti, és így már minden egyszerû, újra el lehet igazodni benne, nem úgy, mint eddig. Neki már kezdettõl gyanús a sok jóság. Az ígéretek... Õ tudja, hogy a dolgoknak is pontosan úgy kell passzolniuk az életben, mint az összegnek az összeadandókkal, vagy a különbségnek a kisebbítendõvel és a kivonandóval... Ilyen egyszerû az egész, és aki másképp értelmezi a dolgokat, az vagy hazudik, vagy gazember!
Az asztalnál ülõ szekustiszt arcán egyre zsírosabb lesz a dicsõség, és miért ne, amikor maga Vas elvtárs gyõzõdik meg személyesen, hogy milyen nagyszerûen végzi õ a munkáját. S ha még mindennek a tetejében Ella is... Ella - lágyul el a kemény vonás, amit az imént ennek a nyavalyás Zieglernek szánt. Ella... Azt suttogják róla különben, hogy... - kapja össze hivatalosra megint a tekintetét. A ringyó!
- Mi van, megsüketült? - üvölti, csakhogy megõrizze a formáját, de a vékony Ziegler olyan néma és süket, akár a ruhafogas a sarokban. Talán egy árnyalattal még annál is némább. Így aztán maga a szekus lepõdik meg a saját ordításától, illetve attól, hogy ez. a senkiházi még csak meg sem rezdül tõle.
Ezek még itt tartanak, hogy ürügy kell nekik? És ültében kihúzza magát a széken, és közben Dachau minden füstje-bûze, szaga-hangja ott császkál az arcában, a szeme mögött, a homloka mögött, az orrában, és közben arra vár, hogy végre már dübörögjön át rajta a lavina, ami végül egy gyorsvonat pontosságával meg is érkezik.
- Ziegler! Magához beszélek, hallja! - de ordíthat olyan hangerõvel, amilyennel akar, mert Ziegler még csak meg sem rezzen. Szeme sem rebben, pedig még Vas elvtárs is látja az izzó lámpa mögött, hogy Ziegler hallja, érti, mi történik. Más ember eddig már százszor szétesett volna itt az. asztal elõtt, de ez nem! - A rohadt... - csikorgatja a fogát a kudarc miatt, hogy a demonstráció ilyen csúfosan zátonyra futott. Most vajon mit fog mondani Vas elvtárs? - Va... - harapja el nyomban a szót, ahogy megfordul, mert ahol az imént Vas elvtárs volt, most senki sincs. Mintha soha nem is lett volna ott, csak õ képzelte oda. De ha így van, akkor honnan ez a félsz az emberben? Valaki figyel. Most is figyel. És egész idõ alatt figyelt engem és ezt a nyavalyás Zieglert. Miért? Mit akarnak tõlem? Már bennem sem bíznak? Azok után... És többé már nem biztos a dolgában. Elég, hogy Vas elvtárs nesztelenül eltûnjön a háta mögül, és a világ menten megváltozik. Olyan kisemmizettnek érzi magát, mintha Vas elvtárs nélkül õ semmi sem lenne. - Ziegler! - ordítja elkeseredetten. - Én megölöm magát... - Ella... Egyedül Ella, még ha kurva is...
És ekkor történik a csoda! Ziegler, akinek úgy tûnt, hogy közben bevarrták a száját, most megszólal:
- Így soha nem jutunk az ötrõl a hatra - mondja csendesen, pont mintha õ akarna segíteni. Mármint Ziegler! Õ? Hát mit képzel ez a... - gyújt rá hirtelen, és jó is, hogy nem sieti el a dolgot, mert az elsõ füst után minden megváltozik. Tulajdonképpen igaza van, mert ha hamarabb végzek, hamarabb mehetek Ellához és...
- Hova siet, ember? Már holnap el akarja kezdeni a húsz vagy huszonöt év börtönt? -vált hangot, mivel az Ella jelenléte enyhíti a bosszúságot is, és a félelmet is.
- Nekem tökmindegy - hûti le Ziegler olyan hangon, hogy a másik beleborzong, mert mégiscsak az õ bõrérõl van szó, és el sem tudja képzelni, hogy veheti valaki ilyen félvállról a dolgot.
- Rágyújt? - embereli meg magát, de már ez elsõ szótagnál tudja, hogy ez a sörösüvegnél alig valamivel vállasabb nyavalyás vissza fogja utasítani.
- Nem - rázza a fejét.
A korcs kutya most már lomposra ázva, orrát alig arasznyira tartva a föld felett, szimatolva jön át a hídon. Amikor a Bömböldével egy magasságba ér, megáll, mozdulatlanná merevedik, és beleszimatol a csendbe. Testén apró rángás szalad át, mintha a csend mögött is meghallaná a világot. Vagy mintha a szagokból rakná össze azt. Ott ülök alig három méterre tõle, és soha nem fogom megfejteni a titkát. Azt, hogy mit érez, amikor farkát a lába közé kapva elrobog a Bászka hídján át, és most is, amikor visszajön, és óvatosan beleszagol a csendbe, mintha attól félne, hogy valaki bármelyik pillanatban az orrára koppinthat egy könyörtelen karóval. De nem történik semmi. A kutya ottfelejti magát, és egy pillanatra én is megfeledkezem róla, és amikor újra kavar egyet a szél, és megforgatja a Bászka partjáról szállingózó füstöt, már Zieglert látom. Ziegler bácsit, a kutya helyén. Elsõ pillantásra azt gondolom, hogy azért a sok folt a ruháján, hogy minél tarkább legyen, de aztán, amikor a málló anyagot közelebbrõl is megpillantom, rájövök, hogy tulajdonképpen ezek a foltok tartják össze õt is, és a ruháját is. Ziegler bácsi a pengevékony arcból kilesve keresi az apró szomszéd gyereket, aki az ajtófélfának támaszkodva kukkol be mindig a dolgok mögé.
- Hát, te vagy, Árpika?
Erre most mit mondjak, jövök zavarba, és el is szégyellem magam, hogy amíg õ a Duna-csatornánál volt, én megnõttem. Annyira, hogy ettõl õ maga is zavarba jön.
- Ne haragudj, hogy tegezlek. Tegezhetlek?
Ez aztán mindennek a teteje! Ilyent eddig még soha nem kérdezett senki tõlem. És most megjön Ziegler bácsi, és az elsõ szava az, hogy tegezhet-e engem? Ahelyett, hogy azt kérdezné, mi van Malvinával? De ezt nem kérdezi. Mert látom az arcán: nem meri megkérdezni. Fél a választól.
Közben nagymama, aki hetek óta ki sem lép az udvarra, most a hosszú udvaron elétotyog, és amikor meglátja, hogy én ott ácsorgok Ziegler úrék tornáca elõtt, egészen közel jön. De annyira nehéz a járása, mintha Ziegler bácsi sorsán gyalogolna át.
- Maga az, Ziegler úr? - nyújt kezet, mit sem törõdve Ziegler bácsi piszkos gönceivel, sebektõl varas kezével.
- Én vagyok, kezét csókolom - hajol meg enyhén, ahogy valamikor még a börtönbe kerülése elõtt tette volna.
- Jöjjön be hozzánk, Ziegler úr! - mondja nagymama ellentmondást nem tûrõ hangon. - Ne ácsorogjon itt a tornácon. Majd nálunk megvárja Malvinát. - És ezzel, mint aki biztos abban, hogy a másik követni fogja, elindul hátra a hosszú udvaron. De még az udvar feléig sem érünk, amikor engem is meglát nagymama. Csendben magához int, és nem is kell mondjam, mert egybõl kitalálom, hogy mit akar mondani.
- Eridj, fiam... - és én a küldetés terhe alatt hirtelen befejezem a felnõtté válást, mert az a kín, amit útközben, töprengés közben élek át: hogy mondjam meg Malvina néninek, hogy hazajött Ziegler bácsi, egészen kicserél engem. Mert megmondani könnyû, de úgy mondani meg, hogy ne okozzak bajt vele... És végül kiderül; potyára aggódtam, mert Malvina néni éppen csak rám néz, és a kezébõl menten kicsúszik a kalapács, mintha csak az arcomra lenne írva, hogy Ziegler bácsi rongyosan, piszkosan, éhesen és holtfáradtan ott ül nálunk a konyhában, és nagymamát hallgatja. Malvina néni nem sír, hirtelen mindkét kezével a koszos fejkendõjéhez nyúl, utána pedig szája elé kapja õket, nehogy a hirtelen huzat az örömmel együtt a lelket is kivigye belõle. És én csak nézem Malvina nénit, akin most egyáltalán nem látszik, hogy tud zongorázni és hogy zenetanár. Mocskos, borzas, a fájdalomtól elvadult tekintetû, mint szinte minden asszony a ládagyárban, akivel Malvina néni együtt dolgozik. Én meg megint olyan egyedül maradok, mint mindig, amikor nagymama engem küld: "Eridj, fiam, vigyél egy kosár fát annak a szerencsétlen Malvinának, nehogy elvigye az isten hidege..." Különben az egész udvar csodálja Malvina nénit, azt a "törékeny Malvinát", ahogy akkor nevezik, még Tinka néni is, a döblec milicista felesége, amiért nem hajlandó elválni "attól a börtöntöltelék Zieglertõl, aki állítólag eladta az országot az osztályellenségnek". De Malvina néni olyan megátalkodott, hogy emiatt kiteszik az iskolából, mert egy ilyen felesége nem méltó arra, hogy az ifjú nemzedéket tanítsa, és végül a ládagyárban köt ki. És oda is csak protekcióval veszik fel, pedig még Vas elvtársnál is járt kihallgatáson...
És itt, ebben az esõ- és istenverte délelõttön, a Bömbölde eresze alatt ülve jövök rá, hogy mennyire igaz a mondás, miszerint, akik, ha sokáig élnek egymás mellett, idõvel egymásra hasonlítanak. Ez történik Zieglerék esetében is, most hogy Malvina néni vállára csúszott kendõvel szó nélkül megfutamodik haza, loncsos haja pontosan úgy omlik a vállára, mint a kocsma kerítésen túl a csendbe beleszagoló ázott kutya szõre.
Ziegler úr napokig nem mesél semmit, csak néz maga elé, mintha egy láthatatlan fallal venné körül magát, és azon a falon grafittik volnának, és õ annak a mintáján próbálna eligazodni, visszatalálni a világba. De egy nap aztán a hallgatása úgy összedõl, mint a Bábel tornya a Bibliában.
Már néhány napja itthon van, csúnya, ijesztõ szakállát leborotválja, hosszú nyakán ülõ feje is más formát ölt a szomszéd, Kósa borbély jóvoltából, és akkor hirtelen mehetnékje támad, pedig szegény Malvina néni nagyon is látványosan nyomkodja zsebkendõjével az orrát, szemét, és aztán hangosan is kimondja:
- Maradjon itthon, Elemér - mert soha nem tegezi Ziegler bácsit. - Emlékezzen, hogy milyen sokba került magának az utolsó csomag lapos Marosesti...
Ziegler bácsi persze nem hallgat rá, nyakkendõt köt, mint akinek küldetése van, és szinte-szinte fütyörészve megy el, mint a régi szép idõkben, hogy aztán kis idõre rá, éppen csak annyi telik el, hogy azt hisszük, ezalatt odaért, haza is jön. Hogy hová ment? Hát természetesen a Köpködõbe! Hát hova máshová? Micsoda kérdés...
Akkor már Malvina néni nincs odahaza, elment valamerre, tejért? Kenyérért? Tudja az ördög. Én éppen a magasra nõtt mályvák árnyékában várom, hogy András mikor füttyenti el magát a kapunk elõtt. Már a pincébõl kicsent, két literes üveg is ott lapul a mályva tövében, hogy az értük kapott pénzbõl mozijegyet vegyünk, de András helyett Ziegler bácsi jön a vékony fenyõcsíkos, kék öltönyében, csokornyakkendõvel és díszzsebkendõvel a zakója zsebében. Olyan feldúlt az arca, hogy engem meg sem lát, úgy robog el mellettem, mint Óvári Jóska a háromötvenes Jáwáján Sántha rendõr mellett a Csíki utcában, és csak miután az ajtót zárva találja, tér magához.
- Árpika - mondja csendesen, és ennek a csendességnek pontosan olyan súlya van most, mint amikor a történelemóra egy szélárnyékos pillanatában a tanárunk mesélni kezd egy másfajta történelemrõl. - Megtisztelne egy pillanatra? - és én hirtelen nem értem, hogy mit akar, s csak állok ott, a magasra nõtt mályvák árnyékában, miközben zsongva lengnek körül a méhek és a darazsak, ám az is lehet, hogy nem a méhek és a darazsak, hanem a meglepõdéstõl felröppent gondolataim, hogy mit akarhat Ziegler bácsi, és hogy nem bánom-e majd meg, ha én is lepaktálok az ország és a rendszer ellenségével. Pedig, az igazat megvallva, sokkal rendesebbnek látszik, mint András bácsi, aki igazi proletárelem, és fizetéskor mindig azzal köszönti Annus nénit: "Máma gyöngy az élet, holnap örök álom"... S kábé tíz perc múlva már olyan kiadósan tángálja, hogy visszhangzik tõle a hosszú udvar.
- Tessék? - mondom, és elszégyellem magam a hülyegyermek miatt, aki ebben a pillanatban vagyok.
- Parancsoljon! - enged elõre elõzékenyen Ziegler bácsi, mint ahogy a vendéget szokás általában.
A lakásukat pont annyira viseli meg a nagy, fekete zongora hiánya, mint az ember jellemét a rajta esett folt. Ziegler bácsi fáradtan roskad le a nyikorgó karosszékébe, és most, itt ebben a benti félhomályban veszem észre az arcába írt mély barázdákat, és persze sehogy sem tudom megállapítani, hogy melyiket hozta Dachauból és melyiket Poarta Albáról. Olyan egyformák, hogy képtelen vagyok eligazodni rajtuk. S különben sem tanították meg földrajzórán, hogy az ilyen térképet hogy olvassa az ember. De szerencsére Ziegler bácsi nem hagy sok idõt rá, meg arra sem, hogy itt mellette engem is torzzá nyomjon a csend.
- Iszunk egy pohárral? - és ez a kérdés olyan, hogy nem lehet nemet mondani rá. András bácsi elõl, ha nagynéha Misi, a fia ott van náluk, és behív, még ki tudok térni, de Ziegler bácsi elõl már nem. Most nem! És már tölti is azt a zöldes valamit a poharakba. A rövidnadrágom alól kilógó combom hozzáragad a csupasz székhez, ha megmozdítom, olyan hangot ad, mint amikor félig megszáradt ragasztást tép fel az ember. - Na, így! - mondja Ziegler bácsi, és felém tolja a tálcát a két pohárral. - Egészségünkre! - koccintja az enyémhez a poharát, és fejét hátravetve, mintha orvosságot kapna be, egybõl leönti a torkán az italt. - Menta... Fodormenta - mondja nekem, amikor látja, hogy csak nyalogatom, szagolgatom az italt, és nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak, mert András ebben a pillanatban zendít rá: Fiú, fiú, kicsi fiú... Egy fél perc csend, és aztán megint: Fiú, fiú, kicsi fiú... - Megihatja nyugodtan... nem erõs...
Még vagy tízszer behallatszik a fütty a kapuból, utána pedig csalódott csend, az árulók csendje telepszik rám, és amikor már eldöntöm, hogy végül is minden mindegy, hiszen András eddig már elment, felhajtom a fodormentával ízesített pálinkát. Nem is olyan rossz, mint az elsõ pillanatban gondoltam.
- Gyújtsunk rá! - vesz elõ egy csomag cigarettát a zakója zsebébõl, és én nem tudom, mit is kellene most csináljak, hiszen, ha Laci bácsit, a nagybátyámat nem számítom, akkor Ziegler bácsi az elsõ felnõtt, aki engem cigarettával kínál. Elvegyem? Ne vegyem? Ugyan mitévõ legyek? Nem lesz ebbõl baj? Hátha igaz, amit az iskolában az ilyen Ziegler-félékrõl mondanak? Leitat és kiszedi belõlem a titkokat, és elárulja az ellenségnek, és mire én felébredek a kábultságból, már rég másé lesz az ország és benne a mi hosszú udvarunk, amiért mellesleg szólva nem lenne kár, mert csak az örökös cirkusz van, hogy ki mikor moshat, meg ilyenek...
A füst az oka... A Bászka partjáról szálló füst. Az cifrázza ilyen furcsára bennem a dolgokat. Meg az esõ. Máskor is ülök itt a Bömbölde "teraszán", és nyugodtan bámulom a világot, anélkül, hogy valami gyanúsat vennék észre benne. De most más a helyzet, mert itt az esõ, amelyik olyan mélyen lóg le az égrõl, hogy lecsüngõ hasát egészen belelógatja az. ember kedélyébe. És ott van mellette a füst... A cándrafüst, amirõl én jól tudom, hogy cándrafüst, és hogy semmi köze az olcsó cigaretták füstjéhez, de az emlékezet nem tudja. Vagy ha tudja, sem tesz különbséget a kettõ között. Az idõ közben elmossa az árnyalatokat. Vagy a Szellem cigarettájának a füstjét érzem, aki, talán egy perce sincs, hogy abbahagyta a cincogást? De nem! Mert nincs ott senki, csupán a gõzölgõ hegy látszik az esõ függönye mögött.
- Tudja, Árpika... - pipálják a hegyek felém Ziegler bácsi szavait. Fenét! A sûrû cigarettafüstbõl gurulnak elõ, és én, mint általában mindig, az elsõ füst bódulatában megszédülök. Néhány másodperc üresen szalad le, amíg rájövök, hogy Ziegleréknél vagyok, de most már minden rendben, csak ennek a vacak ciginek ma másabb az íze, mint amikor Andrással és Vilivel szívjuk. - Nem is tudom, hogy mondjam el! Rettenetes volt... Nem az volt rettenetes - keresi Ziegler bácsi a szavakat -, hogy találkoztam vele, mert azzal tisztában voltam, hogy találkozni fogok, hanem... - És én, mint aki eltévedt, úgy állok meg a mondat közepén, fogalmam sincs, honnan jön, merre tart, és arról sincs, hogy hol van most, na meg, hogy miért nekem mondja el mindezt De erre magamtól is rájövök: mert másnak nem mondaná el! Ez olyan biztos, mint az, hogy itt vagyok náluk, és fodormentás pálinkát iszunk. - Bennem az a kép élt, amikor magabiztosan verte az asztalt az orrom elõtt: Maga söpredék! - mondja viszszafogott hangon, de elszabadult indulattal egy másik, egy idegen, számomra eddig ismeretlen hangján, feltételezhetõen a szekustiszt hangján, döntöm el késõre. - Hogy jön maga ahhoz, hogy egy sztahanovistán keresztül gyalázza a rendszert és annak vívmányát... - és akárha ollóval vágnák el a szöveget, hirtelen lesz csend. És ebben a csendben nyomban helyükre kerülnek a dolgok. Ziegler bácsi, a még börtön elõtti Ziegler bácsi ott ül a Köpködõben a deci kevertjével, és a Sántha szabót hallgatja, aki röhögve meséli, hogy a kancsi Tódor bal kézrõl való gyereke, "az a kis bugris vörösfejû ördög, akirõl azt rebesgetik; alig egy hónappal ezelõtt bukott le a talpbõrrel, és most hirtelen egyik napról a másikra sztahanovista lett. Éppen õ, aki világéletében nagy ívben kerülte el a munkát. Na, halljanak oda? Így holnap már az oroszlánból is szelíd bárány lesz, ha... ha... ha...!"
- Hol? - kérdezi Ziegler úr, és belekortyol a kevertjébe, mert az igazság az, hogy Sántha szabó mindig szeret nagyokat mondani, hiszen a "kecskéknek" van idejük öltögetés közben "kihímezni" a világot.
- Ja! Hát ez a legérdekesebb a dologban: a postán!
- Jõ! Jó! A postán, de mint mi?
- Hát mint levélkihordó... - robbant ki a röhögés a Sántha szabóból, s így a mondat végérõl elmarad a felkiáltójel.
- Miiii?
- Itt van, ni! -veszi elõ Sántha az újságot. - Olvassa! Azt írja, hogy száznyolcvan százalékban teljesítette a tervet - röhög olyan széles vigyorral, hogy a Köpködõ fele eltûnik benne.
- Egy levélkihordó? Hát azoknak is van tervük? Na nem! Hagyjon engem békén, Sántha úr! - de már az újság elõl nem bír kitérni, és elõbb csak belepillant, de mintha az újság mágneses volna, egészen odakapja a tekintetét. Még a fényképét is közlik a vörös hajúnak, igaz, olyan kimosakodott alakot csináltak belõle, hogy alig ismerni fel, de kétségtelen, hogy õ az, ha kell, száz közül is megismeri. "A huszonhat éves Tódor Ignác, aki rendszerint 180 százalékban teljesíti tervét, az utolsó szakszervezeti gyûlésen fogadalmat tett, hogy nem áll meg itt, eléri a bûvös kétszáz százalékot a levél és küldemények kihordásában. Példája olyan mozgósító erõvel bír, hogy kollégái közül többen kijelentették: szorosan felzárkóznak mögéje. Mi büszkeséggel tekintünk rájuk, és..." - adja vissza Ziegler úr az újságot.
És én, noha közben már sikerült felnõnöm, de még itt, a Bömbölde teraszán sem érem fel ép ésszel, hogy egy postás hogy tudja száznyolcvan százalékban teljesíteni a tervét: éjszaka megírja a leveleket, és nappal kézbesíti õket? Vagy mi a fene? És pont a kicsi Tódor, akit... A kicsi Tódor, akibõl végül aktivistát csinálnak, és a végén már annyit lop, hogy afölött még ebben a Nevesincs királyságban sem hunyhatnak szemet.
- Árpika, fiam... -jön utánam szelíd kétségbeeséssel Ziegler bácsi, hogy kénytelen vagyok tõle a kicsi Tódort számûzni a történelembe. - Valami rettenetes volt meglátni, tudja? Ha egy kicsit gazemberebb vagyok, örvendek a látványnak, de én nem tudtam örvendeni. Elõször azt hittem, hogy megcsal a szemem, de aztán az az örökösen félpiás, tudja, az, akit ötvenben emeltek ki a regátból, Surdu... Õ kacsintott oda nekem:
- Na, nézze meg Ziegler úr, a barátját! -és a fejével odaint Botos felé, aki éppen az üres poharak közt végez könyörtelen pusztítást: szedi le õket az asztalokról, és amelyikben talál egy korty italt, azt haladéktalanul kihörpinti az egész kocsma szeme láttára, s ha nem elég, asztaltól asztalig járva kunyerál egy-egy pohárka pálinkát.
- A szekus? - kérdem én ostobán, mintha nem tudnám mindezt még Ziegler bácsi hazajövetele elõttrõl, de most, ahogy õ mondja és ilyen kikerekedett szemmel, engem is elfog a döbbenet és... és nem is tudom, valami ijedtség, olyan, mintha leprás lenne a közelemben, és így a félelmem egyáltalán nem volna alaptalan.
- Õ! - koppantja Ziegler bácsi öregen.
- Az Isten nem ver bottal! - emeli rám Surdu a poharát - így Ziegler bácsi -, és borostás arca mögül kicsillan az elégtétel, mint fû közül az üvegdarab, ha rásüt a nap - de én csak valami hideget érzek, annak a hidegét, hogy... Hogy teljesen hiába szenvedtem hét éven keresztül, Árpika. És ami rosszabb, nem érzem lezárva ezt az egészet. Bármikor minden újra megismétlõdhet, tudja? Minden! - és újra teletölti a poharakat, és csak miután a csend egész kopogósra keményedik közöttünk, akkor szólal meg, jobban mondva, mondja a pohár megtartó fedezékébõl. - Döntöttem, Árpika - suttogja, mintha valami életbevágóan nagy titokról vagy kínról volna szó. - Felújítom a kitelepedési kérelmem...
A fodormenta annyi év után is, még a sörön keresztül is átüt, a szám megtelik az ízével. Még a vadul arcomba vágó cándrafüst sem képes kitörölni onnan. Ott marad talán most már örökre Ziegler bácsi nevével felcímkézve, hiszen vele ittam életemben elõször és utoljára fodormenta-pálinkát...
Aprószemû, mokány esõ hull továbbra is kitartóan, és a füst, akárha a cincogó indulóra mozdulna, harsány mozdulatokkal masíroz át a horizonton. A Szellem most éppen nem látszik, de ott van valahol az esõ takarásában, míg szemem elõtt az örökös csata utáni táj... Olyan, mintha valamiért félúton megállt volna a Teremtõ...

(Folytatjuk)

* cándra: deszkavágáskor keletkezõ hulladék, Kommandón ezt elégetik.

* Arany János: A walesi bárdok

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék