Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. május, XI. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document ÉSZAKI FÉNYBEN

Mervel Ferenccel Tófalvi Zoltán beszélget

"Mint meglett ember, úgy jöttem meg... Hatvanévesen. Õszülõ hajjal, gyöngülõ szemmel. Néha makacskodó szívvel. Életem nagyobbik felével más ég alatt, más emberek között. Mentesen minden sebezhetõ várakozástól. A kivert kutya hûségével, de megalázkodás nélkül. Hogy még egyszer lássam. Így léptem ki a gépbõl magyar földre" - vall elsõ, 1996-os hazalátogatásáról Mervel Ferenc nyelvész, esszéíró, mûfordító, a kevés "kiválasztott" egyike, aki a skandináv nyelvnek mindenikét érti. Hét nyelven olvas, fordít verset és prózát.
"Ami a fiatalságnak ma történelem, az a mi életünknek még része volt. Az iskolai tankönyvek szûkszavúsága és a magunk sokszor felsajgó szemtanúsága közt áthághatatlan mélység tátong. Talán jó is, hogy így van. Ha közben meg nem lopják, ki nem sajátítják azt, ami egykor egy nemzetet megmozgatott és egy világot megdöbbentett. Amit nem örökített meg a televízió, mint a tüntetõket a Mennyei Béke terén. Azt a fejkendõs, ráncos öregasszonyt, aki az Országház elõtti térrõl egy lábánál fekvõ ruhakupac mellõl kiáltotta oda az ablakból lövöldözõknek: "Ha a fiamtúl nem sajnáltátok..." Nem hallhatták, amit kiáltott, mégsem hagyták, hogy befejezze. Vagy azt a valószínûtlen csöndet a mentõautóból felropogó sorozat után. És azokat a fedetlen fõvel, könnytõl csillogó szemmel álló pestieket, akik a Himnuszt énekelték akkor, ott a Bródy Sándor utcában. A járdára felfutó tankot a Múzeum kávéház elõtt. A Kálvin téren lángban álló sárga villamosokat. A Kilián laktanya porrá lõtt sarkát. A kapualjba húzott, megmerevedett holttesteket. Számomra mindez nem csupán történelmi adat, lábjegyzet egy szöveg alján. Nem diplomatikusan kimagyarázható esemény. A pártos szóképzés szemfényvesztése sokunkat nem kábít el: a túlélõ szemtanúnak a "rendszerváltás" nem holmi választási eredményt jelöl, hanem egy ideológia csõdjét, az egyetlen helyesnek kikiáltott ideológiáét, amely ellenvéleményt nem tûrt el, minden kritikát súlyosan büntetett, történelmet hamisított, rádióadásokat zavart, besúgóhálózatával behálózta az egész társadalmat, lezárta határainkat és kiszakította az országot Európa szívébõl. Látványos május elsejékkel, a megfélemlítettek felvonulásaival tömjéneztette önmagát. Kezében volt a törvényhozás, a végrehajtás, a hatalom minden eszköze. Ám még ennél is többre vágyott: a nemzet lelkére. Íróival, költõivel dicshimnuszokat íratott. A hûség és hála éneke és a szocialista realizmus egész elmélete és gyakorlata egyetlen célt szolgált: az átgondolt és módszeres félrevezetést.
1956 õszén újságíróként jártam a füstszagú, romos fõvárosi utcákat; reményvesztett férfiakkal, sápadt, könnyezõ asszonyokkal beszéltem, elfásult öregekkel, menekülõkkel. Az újság második száma már be sem ért az Egyetemi Nyomdába: a beözönlõ szovjet tankok nyikorgó hernyótalpai a remény utolsó szikráját is eltaposták.
Tízezrek váltak földönfutóvá. Megcsonkult családok, városiak, vidékiek vágtak neki a rettegett aknazárnak. Sokan túl sem élték a menekülést. Mások szétszóródtak a nagyvilágban, mint egy kozmikus katasztrófa porszemei.
Sohasem felejtem el azt a fiatalasszonyt a Hegyeshalomtól Prandorf felé menõ országút közelében, aki már majdnem átlépte az életet jelentõ dûlõutat, mikor a karjában felsírt a gyerek. A hangra egy farkaskutya ugatni kezdett, s valahol a hátam mögött felkalapált egy géppuska. Örökkévalóságnak tûnt akkor nekem, míg a beálló csöndben, a havas sárban kúszva-araszolva leértem hozzájuk. Most már csak az emlékük kísért néha.
Eisenstadtban ért a karácsony. A díszes nagy fenyõfa pislogó gyertyái körül sokunknak a sírás szorongatta a torkát. Magunkra gondoltunk. Meg azokra, akik otthon maradtak."

*

"Húszévesen kerültem Svédországba. Félig-meddig itt voltam fiatal. Voltam nyomdászinas Lundban, vakoskodó egyetemista, Stockholmban ötnyelvû mûszaki fordító. Itt nõsültem. A kislányom svédül szólt hozzám, mikor felém nyújtotta a karját. Azt hiszem, álmomban én is így beszélek.
1969-ben kezdtem tanítani a Népegyetemen. Elõbb németet, aztán magyart. Most több mint huszonöt esztendeje svéd nyelvtanár vagyok. Szabad idõmben írok, szépirodalmat fordítok. A miénkbõl a skandináv olvasóknak, az övékbõl magunknak, magyaroknak. Egy nyelvkönyvemet közben Pesten is kiadták, pár cikkem ott is megjelent, engem valami mégis visszatartott a határ innensõ oldalán. Nem csupán a Belügyminisztérium. Évtizedekig.
Egy fordításkötetem kiadása kapcsán jelentkezett a Duna Televízió, hogy ha lejönnék Pestre, szeretnének forgatni velem a Halászbástyán. Egy hetem se maradt rá, hogy a kérésre válaszoljak.
Az otthoni ismerõsök lassacskán megfogytak, szétszóródtak. Cselényi László filmrendezõ várt rám a Ferihegyen. Amennyire idejébõl tellett, õ kalauzolt, még otthonába is meghívott. Nála ismerkedtem meg Tamás Gáborral (a bukaresti magyar tévéadás népszerû énekesével T.Z.) és finn feleségével Tyresöbõl. "Legalább húsz éve akarok találkozni veled" - mondta Gábor meglepetten, és felesége, kisfia is vele nevettek. Õk is jól tudnak magyarul. Feledhetetlen délutánt töltöttünk együtt Budán.
Szokatlan volt, hogy mindenütt magyarul beszélnek körülöttem. Porosnak tûntek az utcák. Meglepett a sok szürke Trabant, a sok rövid szoknya, az üzletek választéka és a rengeteg turista mindenütt. De ugyanúgy az aluljárókban alvó hajléktalanok, a kezüket imára kulcsoló, kéregetni sem képes, üres tekintetû nyomorékok is.
A szállodai portán mindig valami sürgõs üzenet várt. "Kerestelek fél hatkor. Holnap a Széchényi Könyvtárban elérsz." "16.45. A tévétõl hívást kérnek." "Ha az interjú megfelel, várom a szálló társalgójában a fényképésszel." "A lexikont elintéztem. A Rádió mûsorvezetõje felhív."
A taxis hangosan gondolkodik mellettem: "Mennyire vártuk, hogy végre megváltozzon az a nyomorult élet, és aztán olyan gyorsan jött minden, hogy neki se készülõdhettünk... Szemesnek áll a világ, ahogy mondani szokták. Bár, ha szerencsénk van, még lehet ebbõl valami. Mint Ausztriában. Vagy Svédországban. Csak adnának rá idõt, hogy megtanuljunk úszni, mielõtt a mély vízbe érünk. Meg egy tisztességes bírót megbízható stopperórával."
Elõbb szinte mindenhová gyalog indultam. A harminckét fokos melegben jólesett a Vörösmarty téri Zserbó fehér asztalkája mellõl elnézni a járókelõket, hallgatni a zenét, belecsöppenni a belvárosi délutánba. Így majd fél emberöltõ után.
Sürgés-forgás közben mindig megfogadtam magamban, hogy holnap visszajövök ehhez vagy ahhoz a standhoz, veszek görögdinnyét, barackot, meggyet. Aztán más üzenet várt és másnap se futotta rá az idõbõl.
Felfedeztem néhány éttermet Pesten és Budán, kávéztam a Hilton elõtt, de arra már nem tellett az idõmbõl, hogy körülnéztem volna egy élelmiszerboltban. Valóban elrepült az az egy hét.
Elutazásom napján a Mozart kávéház elõtt valaki megáll az asztalomnál: "Elnézést... nem Mervel Feri...? Jaj, de örülök, hogy látlak, mert nincs meg az új számotok..." Szöllõsiné (Szöllõsi Antalné, az Északi Magyar Archívum megteremtõjének felesége - T.Z.) volt Stockholmból.
Ami kimaradt?
Nos, jólesett hazajönni Stockholmba. A harminckét fok után kellemes volt a megszokott huszonegy Arlandán.
A benyomásaim?
Erre nehéz lenne így hirtelenjében válaszolnom. Talán úgy mondanám, hogy hazajöttem és otthon jártam.
Cserebogár, sárga cserebogár..."

*

E különös, 1996-os "curriculum vitae" óhatatlanul azt a dedikációt juttatja eszünkbe, melyet a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatói írtak - 1956 október elején - az Erdélybe látogató Tamási Áron emlékkönyvébe:
"Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy - volt! s az is elveszett!"
(Tompa Mihály: A gólyához)
Örök dilemma: boldogok a két hazával megáldottak, vagy Odüsszeuszként bolyonganak az otthon, haza és az itthon Bermuda-háromszögében? Egy dolog bizonyos. Csupán a szülõföldön kérdezik meg: "No, hát hazajöttél?"
"Véletlenül csöppentem ide.
Egymagamban.
Itt állok váratlanul,
mint gránitból kinõtt
idegen fa
és hajlongok a szélben."
Helge Torvlund norvég költõ, pszichológus írta c verset, de Mervel Ferenc magyarításában új tartalommal, konnotációval gazdagodik: a tíz-tizenkétezer magyar közül bármelyik írhatta volna, aki 1956 végén, 1957 elején véletlenül és idegenként csöppent Észak földjére, bármelyik azok közül, akik a végtelen fenyvesek csöndjében, ebben az elsõ pillantásra oly kietlennek tûnõ világban szívszorongva kutattak barátok után, s akik csak nagy sokára fedezték fel a táj mellett az abban élõ embert és a skandináv lelkületet. Aki Közép-Európa eszméktõl súlyos egéhez szokott, ebben az idilli nyugalomban mégjobban érzi az egyedüllét, a magárahagyottság súlyát.
Mervel Ferenc gazdag, ritka és sajátos nyelvtudása úgyszólván páratlan a magyarnyelvterület egészén. Kétségtelen, hogy mûfordításai nélkül szegényebb lenne nemcsak a magyar, de az egyetemes irodalom is. Sikerült választ találnia a kél hazával megáldott-megvert ember sorskérdéseire: olyan ismeretekkel, gondolatokkal, szóképekkel, nyelvi kincsekkel-örömökkel gazdagít minket, hogy legszívesebben mi is útra kelnénk, hogy magunk világosítsuk ki sötétnek tûnõ ablakainkat. Talán az egykori vándor életmód reminiszcenciái ûznek, hajtanak bennünket a szélrózsa minden irányába...

*

Ízlelgetem a nyelv zenéjét, szokatlan ritmusát, ahogyan "megszólal" Sütõ András a Kék álhalál zárómondatában: "Helgát varde del Onda som lar barnen att grata." Ami a remek esszében magyarul így hangzik: "Áldott legyen a Gonosz, ki a gyermekeinket sírni megtanítja."
A Horisont skandináv irodalmi folyóirat 1998 augusztusi számában Áprily Lajos, Balla Zsófia, Bölöni Mária, Káli Király István és Kovács András Ferenc verseibõl, Tamási Áron, Sütõ András, Fábián Lajos, Fodor Sándor, Molnár Vilmos és Varró Ilona elbeszéléseibõl, esszéibõl adott összeállítást Mervel Ferenc remek tolmácsolásában. A Horisont egész augusztusi számát az erdélyi magyar irodalomnak szentelte, kiegészítve a szerzõk ismertetésével, bevezetõjében kiemelve, hogy a cím csupán a földrajzi betájolást segíti elõ, hisz. irodalmunk a magyar irodalom szerves része.
A jól tájékozott északi folyóirat ebben a számban közöli recenziót Ana Blandiana költészetérõl, valamint Gabriela Melinescu és Gabriel Liiceanu svédül megjelent könyvérõl is.

- Lehet, hogy András bátyám Kék álhalálja - a világnyelvek után - most megjelenik a legkisebb skandináv nyelven is: fjörszkül... - hallom Mervel Ferenc hangját a telefon "túlsó végérõl", a Stockholm melletti Huddingébõl, ahol házat építettek. Mióta ez az "északi" kötet készül, néha egy-egy félórát is elbeszélgetünk, így aztán majdhogy jobban ismerem mindennapi életét, mint a marosvásárhelyi barátomét, akivel hónapok óta nem találkoztam össze. Most éppen az. északi fény holdudvarába képzelem magam. És Mervel Ferenc a biztos kalauzom. Képzeletben én is bejárom sítalpakon Lappföldet, aztán átruccanok komphajón Helsinkibe, átrepülök Oslóba vagy éppen Koppenhágába. Aki könyvet ír, azt a Gondviselés is segíti. Véletlenek sora szinte tálcán kínálja a megismételhetetlent. A modern technika jóvoltából úgy szólal meg Mervel Ferenc, mintha a marosvásárhelyi Somostetõrõl integetne. Hiszem, hogy vallomása nyomán "oldott kévében" ömlik be hozzánk az Északi Fény.
- Vecsésen születtél. Nekem egy kicsit az is a világ közepe, hiszen németül is olvasható a helységnévtáblán. Mi szél vitt Stockholmba?
- Ne vágjunk talán a krónika elébe. Újvidéken, Debrecenben, Pátyon, Budapesten jártam iskolába. '56 októberében a Lõrinci Újság fõszerkesztõje voltam. Mikor elhagytam Budapestet, már elhallgattak a fegyverek, de még összeszorul a torkom, ha arra a csöndre gondolok. Teherautón, parasztszekéren, vonalon, gyalog - javarészt gyalog - vergõdtem el Hegyeshalomig. Háromszor elfogtak a határõrök, negyedszer egy orosz fiúba botlottam a kukoricaföldön. Egyidõs lehetett velem. Az eleresztett. Sõt - azt is elmagyarázta, hogyan folytassam tovább. Elsõ "nyelv"-emlékem... A másik a határ túloldaláról való. Osztrák parasztgazda a konyhaajtó világos négyszögébõl: "Magára vártunk!"- Befelé, halkabban: "Hilda, itt a tolmács..." Még a szénapadlás is teli volt nála menekültekkel. Nos, így lettem német tolmács. És Ausztriából kerültem Svédországba.
- Hogyan kezdõdött ez. az életre szóló "légyott" az Északi Fénnyel? Melyek voltak az elsõ, talán mondjuk úgy, meghatározó élményeid, benyomásaid?
- Svédországi élményeim? A végtelen fenyves erdõk. A csillogó tavak. A sárga repceföldek, a piros falú tanyák idillje. A lépcsõs tornyú templomok. A vijjogó sirályok. A feleségem... Nem tudnám felsorolni.
- Könyvek közt nõttél fel, tanár vagy, egész sor nyelvkönyvet írtál svédeknek, magyaroknak. Rendszeres svéd nyelvtanod az Akadémiai Kiadó gondozásában '92ben Budapesten is megjelent. Hét nyelvbõl és nyelvre fordítasz szépirodalmat. Nos, minden nyelv egy sajátos univerzum. Az isteni adományon túl van valami titka, fortélya, hogy a magyar fül számára oly nehéznek tûnõ skandináv nyelvek mindenikét érted?
- Alig húszéves múltam, mikor Lundba kerültem, ebbe a csodálatos, délsvéd egyetemi városkába. Ebben a korban jobban érzékeljük még a nyelv muzsikáját, a tájszólások ízét-zamatát, könnyebb meggyökereznünk az új talajban. Svéd környezetben éltem, a kislányom svédül mondta el nekem legféltettebb titkait is. A délsvéd nyelvjárás magától értetõdõ, meghitt kapocs volt közöttünk. Emlékszem, mikor Stockholmban kezdtem tanítani, s csak a hétvégeken utaztam haza, a nyolcéves lányom egyszer megjegyezte vacsora után: "Úgy beszélsz, mint a rádióban. Már a múltkor is észrevettem..." És ezt nem dicséretnek szánta. Majdnem a könnye is kicsordult. Mintha elvettem volna tõle valami kedveset. Attól fogva jobban ügyeltem rá, hogy hol, hogyan beszélek.
A svéd különben a germán nyelvcsaládba tartozik, akár a dán, a két norvég, az izlandi és a fjörszk. A svéd viszont nem sokra menne például egy izlandi magyarázatával, ahogy egy portugál se nagyon értené, ha latinul mondanák el neki. A skandináv nyelvekben rengeteg közös szó van, a nyelvtani, helyesírási, kiejtésben különbségek azonban egyáltalán nem lebecsülendõk. A Feröer-szigetek nyelve, a modern fjörszk - amelyet mintegy negyvenötezren beszélnek - sok tekintetben oly messze áll, mondjuk, a norvégtõl, mint a mai magyar Árpád apánk honfoglalóiétól. Pedig még az Ómagyar Mária-siralom is idegennek hat most a szemünkben.
- Mióta érdekelnek a nyelvek? Hogy kezdtél fordítani?
- Õszintén szólva nem tudom, hogy kezdõdhetett. Persze a környezeten is sok múlik. Vecsésen a svábok németül beszéltek, Újvidéken a szomszédok szerbül. Mikor anyám hétéves koromban bevitt a városi könyvtárba Újvidéken, s ott megláttam a mennyezetig érõ polcokat, azt se tudtam, melyikhez rohanjak elõbb. "No, ebbõl futja, amíg élek" - mondtam állítólag kifelé jövet. Sokszor elmesélte. Aztán persze hamar rájöttem, hogy vannak német könyvek, horvát könyvek, szerb könyvek, meg mindenféle könyvek, de azt már gyerekfejjel természetesnek vettem. Az iskolában a nyelvekkel sose volt bajom. A német, francia, orosz és angol után aztán magától jött a többi. A skandináv nyelvszakon a fjörszkkel nem is foglalkoztunk külön. Tizenöt esztendeje lehet, hogy Londonban a kezembe kerüli az elsõ fjörszk nyelvkönyv, és csak '92-ben kezdtem fordítani fjörszk szerzõk mûveibõl.
A magyar olvasó számára mindig elsikkadt eddig a feröeri irodalom - éppúgy nem tudunk róla, mint mondjuk a grönlandi inuit irodalomról. Förjaron - a Feröer-szigeteken - mindössze 45 000 ember él. Nyelvük, a fjörszk, Skandinávia legkisebb nyelve. Jens Christian Svabo alig kétszáz éve kezdte feljegyezni az õsi balladákat, 1846-ban került kiadásra V.U. Hammershaimb Helyesírási Tanátsadó- ja, s csak a múlt század végén látott napvilágot az elsõ "modern" verseskötet. Az elsõ regényt, a Bábel tornyát pedig 1909-ben írta Rasmus Rasmussen - a biztonság kedvéért álnéven. Klasszikusaik - Janus Djurhuus, Hans Andrias Djurhuus, Christian Matras és Hedin Brú nyomában azonban egyszerre felvirágzott a líra és a próza. Persze az írásból nem lehet megélni náluk. Túl kicsi hozzá az olvasótábor. Az íróember ezért tolla mellett tanár, könyvtáros, orvos, halász is. Ezért dominálnak Förjaron a rövid mûfajok: a vers, novella, esszé, karcolat. Érdeklõdésükre viszont jellemzõ, hogy két színvonalas irodalmi folyóirat tájékoztatja õket a szûkebb és tágabb világ könyveseményeirõl.
Az elsõ mûfordítást a lányomnak készítettem tizenötödik születésnapjára. Arany Családi körét ültettem át neki svédre - meglepetésnek. Aztán mikor özvegy édesanyám kitelepült Svédországba, neki is fordítottam a kedvenceimbõl. Megtelt egy vastag füzet svéd, dán, norvég, izlandi és feröeri versekkel. Azt látta meg nálam Molnár-Veress Pál protestáns lelkész, az Új Kéve szerkesztõje, s a lap égisze alatt 1994-ben jelent meg az elsõ kötet (Északi verscsokor címmel - T.Z.).
Tulajdonképpen neki íródott a Pillanatképek is, s rajta keresztül a magyar útkezdõnek, honkeresõnek. Észak bûvös könyvét akartam felütni elõtte, beavatni a hosszú, hûvös ország titkaiba, hogy ismerõsebb szemmel nézze új világát. Hisz Párizsban is otthonosabban mozgunk, mióta Adyval beszökött oda Szent Mihály útján az õsz...
- Nem túlságosan mitizált az északi táj évezredes változatlanságáról, idilli nyugalmáról beszélni? Akár a költészetben is?
- A költészet érzékenyebben reagál minden veszedelemre, mint a legsasszemûbb környezetvédelem. Északon a táj és ember kapcsolata sokkal meghittebb, erõsebb, mint bárhol a világon. Bár Svédországban, Norvégiában óriási erdõségek vannak, a legkisebb fát is csak sok-sok engedély birtokában szabad kivágni. Itt a természet nem kap olyan mély sebeket, mint otthon. Persze a modern technika feltartóztathatatlanul betör mindennapi életünkbe, de valahogy azért ügyelnek arra a láthatatlan határvonalra. Ahogy a fában roppant szegény Förjar egyik népszerû költõje, Carl Jóhan Jensen írja Fjord és madár címû versében:
"A bércek alján
reggelbe mártva nyújtózik a táj.
A fjord fölött madár. Patak csobog, vízesés szitál.
(...)
Az út, amin megyünk,
a környezõ világ
a villogó készülékeké,
melyek féltékenyen gyûjtik be zsákmányukat,
s küldik tovább.
(...)
Az egyenleget tudósok ellenõrzik
százszemû, gyanakvó elektronikával -
holmi kopott számlakönyv helyett.
És mégis locsog a sziklák közt a csermely.
(...)
A fjord-vidék itt él mindannyiunkban,
a dombok közül beér a falvainkba,
az udvarokba, házaink közé,
a rétektõl ki a sziklaszegte partig;
belopódzik a gondolatba,
mindenségével meggyõz,
körülvesz.

Talán érted, mit szeretnék ezzel mondani...
- Véleményed szerint vannak "nagy" és "kis" irodalmak?
- Összetett kérdés, hiszen nem tûnik ki belõle egyértelmûen: a nyelvet beszélõk számáról, vagyis a potenciális olvasótáborról, a mûvek sokaságáról, avagy az alkotások értékérõl van-e szó. A nemzeti irodalmak összességébe a fjörszk természetesen éppúgy beletartozik, akár az angol. Ha kivonnánk belõle, magunkat lopnánk meg vele, ahogy az. erdõ is szegényebb lenne, mondjuk, bükk nélkül. Szegényebb, minthogy a kis népek írói is alkothalnak mûveket, melyek mindannyiunk számára jelentõséggel bírnak, s melyek mondanivalójukkal gazdagítják a világirodalmat. Elég, ha Laxnessre gondolunk, vagy az 1991-ben elhunyt feröeri William Heinesenre, akit Nobel-díjra is felterjesztettek.
Tehát csínján kell bánnunk az ilyen kifejezésekkel. Az 1998-ban elhunyt Nobel-díjas Laxness szintén egy parányi népet képvisel, de nagyságát más mércével mérjük. Könyveit majd minden nyelvre lefordították - a miénkre is. Hozzám legközelebb talán mégsem regényei, drámái, esszéi állnak, hanem Partközelben címû verse:
"Elhagytalak, mint fészkét a madár,
hogy a nagyvilágba kirepüljek,
búcsút mondtam sziklás hegyeidnek,
hiszen másutt színesebb a nyár!
(...)
Utamnak végén érzem igazán,
míg kilépsz, a gomolygó ködökbõl:
sosem váltam meg ettõl a földtõl.
Visszatértem: itt vagyok, Hazám."
- A marosvásárhelyi Mentor Kiadónál 1998-ban megjelent Kék fjord, ezüst sirály címû antológia elõszavában írja az Oslóban élõ Sulyok Vince: "Mervel Ferenc mûfordításait olvasgatva igen sok okunk van az örömre. Imponáló nyelvi ismereteivel olyan költészetekbõl szól ki hozzánk, amelyek az õ értékes közvetítõi munkássága nélkül esetleg örökre ismeretlenek maradtak volna számunkra. Tudtommal Mervel Ferenc az. elsõ, aki egyenesen fjörszk nyelvbõl fordít magyarra."
- Örök dilemma a fordítás. Schopenhauer szerint költeményt nem lehet "lefordítani", legfeljebb "átkölteni". Szerintem a mûfordítások szellemi hidak, a mûvek pedig mintegy hírnökök. Világképünk teljességéhez szükségesek a mûfordítások. Lehetõleg nem közvetítõ nyelvek buktatóin át, nem más népek képein átszûrve, újraköltve. Eredetibõl.
Carl Jóhan Jensen például a legszenvedélyesebb nyelvújítók közé tartozik. Külföldön jártában-keltében mindig talál valami csábítót, amit tórshavni Tusculanumában fjörszkké nemesít-varázsol, s ez bizony nemegyszer alapos fejtörést okozhat a fordítónak. A Spitzbergákon tartott éppen felolvasást néhány éve Norvégiában, mikor utolértem telefonon, s a kérdéseimre egyszerre úgy belelendült a magyarázatába, hogy majdnem lekéste a beígért találkozót.
- Hol jelennek meg írásaid, mûfordításaid?
- Ma már sok helyütt. Elsõ esszéim, fordításaim, irodalmi vonatkozású tanulmányaim a stockholmi Új Kévében láttak napvilágot. Egyet-kettõt lehozott a Hitel, a Reformátusok Lapja, a Romániai Magyar Szó, néhányat a marosvásárhelyi Népújság irodalmi melléklete, azóta viszont igencsak megnõtt a publikációk száma: az Írószövetség folyóirata, a Magyar Napló '99 szeptemberében közölte például fjörszk összeállításomat, a pozsonyi Kalligram hét feröeri író, költõ és esszéista anyagából készített fordításaimat, ugyanott jelent meg Strindberg-eszszém és az alandról írt rövid tanulmányom, a Parnasszusban több izlandi és fjörszk mûfordításom, a Horisont skandináv folyóiratban az erdélyi válogatás.
- Cselényi László a Minoritates Mundi-könyvsorozat nyitó kötetében (kiadó: a marosvásárhelyi Mentor) joggal írja: a kisebbségpolitika skandináv modelljének hû bemutatásához sokban hozzájárult Mervel Ferenc bámulatos nyelvtudása is. A Duna Tévé útifilm-sorozata éppen az északi kisebbségek helyzetének bemutatásával indult. Mit jelenteit mindez, a mûfordító Mervel Ferencnek?
- Cselényi László nemcsak mesterségbeli - rendezõi, tévészerkesztõi - tudásával, páratlan szorgalmával, de emberségével is roppant sokat tett a magyarság ügyéért. Megoldásokat, pozitív példákat keres bajos dolgaink jobb rendezéséhez, párhuzamokat von, mintákat állít magunk és mások elé. A kisebbségpolitika skandináv modellje e minták gyûjteményében, tehát a Minoritates Mundi (Világ kisebbségei)-sorozatban is külön figyelmet érdemel. Örömömre szolgál, hogy segítségére lehettem a feröeri út elõkészítésében és a fjörszk riportanyag fordításában. Jólesik, hogy az alig negyvenötezer lelket számláló kis népet közelebb tudtuk hozni magunkhoz, s meggyõzni a kételkedõket: igenis, lehel a kis népeket, kisebbségeket úgy támogatni, hogy a többség is gazdagodjék általa. Nem véletlen, hogy Cselényi Lászlót nemrég nemzetközi díjjal tüntették ki riportjaiért.
- "Lehet-e fontosabb feladata egy erdélyi magyar könyvkiadónak, mint kezet fogni a Világ apró népeivel?" - teszi fel Cselényi László a csöppet sem szónoki kérdést az MM-könyvsorozat nyitó kötetének elõszavában. Hogyan került sor a kapcsolatfelvételre? Hogyan fogadta mindezt a skandináv irodalmi közvélemény?
- A fordítás mindig élmény. Embereket, népeket, gondolatokat kapcsol össze, világképünk fehér foltjait színezgeti. Thinsz Géza, Csatlós János - a nagy halottak -, Jávorszky Béla és Sulyok Vince - hogy csak néhányat említsek a legjelesebbek közül -, rendkívül sokat tettek irodalmi látóhatárunk kiszélesítéséért, saját értékeink megismertetéséért Északon.
Jómagam eddig úgy félszáz skandináv szerzõ életmûvébõl adtam ízelítõt a magyar olvasónak. A marosvásárhelyi Mentor Kiadó érdeme, hogy a Minoritates Mundi-sorozatban a svéd, dán, norvég és izlandi szerzõk mellett bemutathattam néhány rangosabb feröeri költõt, írót is, köztük az elsõ fjörszk nyelvû novellistát, Hédin Brút is, akinek fia - a tórshavni Szépmûvészeti Múzeum igazgatója, Bárdur Jákupsson festõmûvész - maga készítette el nekem a kötetek borítórajzát és grafikáit. A szigetek legnagyobb lapja, a Dimmalaetting, egész oldalas cikkben foglalkozott az antológiákkal Fjörszk szerzõk magyar nyelven címmel, s a mellékletben Pál Á Kleti teljes hasábot szentelt Erdélynek. Ez - bevallom - kissé meghatott. Erdélybe, igaz, még nem jutottam el, de Tamási valahogy a szívembe lopta. Ábelje egyik legnagyobb könyvélményem hõse.
Lám, minden mennyire viszonylagos! Förjaron a magyar nagyon nagy nyelvnek számít. Az újságban még a Mentor Kiadó nevét is pontosan kiírták. Kezdtek hívogatni innen-onnan. Hirtelen megnõtt a postám.
A Horisont erdélyi különszámának folyományaképpen megszületett a finnországi svéd írók antológiájának terve. A Fehér éjszakákba, az MM-sorozat új novelláskötetébe a finnországi svéd írók és kiadók maguk válogatták össze az anyagot. Megszólaltattuk benne többek között az Európa-szerte ismert Solveig von Schoultzot és Tove Janssont, az Északi Tanács irodalmi díjával kitüntetett nyelvmûvészt, Bo Carpelant és a tíz fordítást megért Monika Fagerholmot. Az 1999 nyarán megjelent kötethez Maria Sandin irodalomtörténész írt bevezetõt. Fordítómunkám konkrét eredményérõl itt szerényen talán annyit, hogy 2000 tavaszán - Jávorszky Béla és a magam kezdeményezésére - különszámot ad ki a Horisont, melyben a magyarországi szerzõk mellett erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, vajdasági írók-költõk legjobb írásaiból közöl válogatást - most elsõnek nõi szerzõinktõl: Berniczky Évától, Egyed Emesétõl, Füzesi Magdától, Harkai Vass Évától, Juhász Katalintól, Jókai Annától, Kovács Magdától, Lovas Ildikótól, Mezey Katalintól, Varró Ilonától és Vathy Zsuzsától. A válogatáshoz dr. Pomogáts Béla írt történelmi-irodalomtörténeti bevezetõt. Az ezredfordulóra tervezett anyaggal már karácsony körül elkészültünk: én öt novellával, Esterházy Péter eggyel - de valódi mûremekkel -, Sulyok Vince meg a csengõ-bongó, gyönyörû versekkel. Vagyis svéd, dán és norvég köntösben állunk a skandináv olvasók elé. Régi vágyam teljesedik be ezzel e végéhez közelgõ 1999-es esztendõben.
- Svédországban 29-30 000 magyar él, Dániában kétezer körül, Finnországban mintegy 1600. Élnek magyarok a kis népek körében?
- Izlandra még '56-ban eljutott néhány, a 45.000 lakosú Förjaron viszont tudtommal nem él magyar.
- A rendszerváltás óta egyre gyakrabban teszik fel a kérdést: távlatokban mi történik a nyugati magyar szórványokkal? Az Amerikai Egyedült Államokban másfél millióan vallják magukat magyar származásúnak. Otthon, a családon belül, csupán ezek egy tizede, mintegy százötvenezer beszél csak magyarul. Vajon távlataiban nézve megmarad-e a nyugati magyarság?
- Nos, ez attól függ, mit értünk a megmaradáson. Az '56-osok sorai lassan megfogyatkoznak. Ezek többnyire a közösség alapítói. Gyermekeik már itt jártak iskolába. Magyarul legfeljebb otthon beszélnek. Az anyanyelven szerzett ismeretek szûkülõ hasznosíthatósága, a kultúrahordozó és -teremtõ magyar szórvány-értelmiség újratermelõdésének hiánya a kisebb etnikai közösségek kényszerû fellazulásával jár. Északon az erdélyi utánpótlás legfeljebb átmeneti orvoslást jelenthet. Unokáink magyarságtudata már nem okvetlenül nyelvismereteikben mutatkozik meg. Sokukban zavarossá válik a kettõs elkötelezettség fogalma is, mert ki tartozik ma a magyarságba? Beletartoznak az itt születettek is, vagy csak apjuk-anyjuk, nagyszüleik? Kinek tehetik fel a kérdést?
- A Stockholmban megjelenõ Új Kévének lehet-e szerepe abban, hogy évtizedek múlva is "északi magyarokról" beszélhessünk?
- Az itt megjelenõ magyar kiadványok olvasótábora idõvel sajnos mindjobban leszûkül, megcsappan. Hasonló jelenség tapasztalható a környezõ országokban is. A fiatalabbja a többségi nyelvvel sokszor könnyebben boldogul. A magyar könyvek iránt viszont - mint az EKE példája is mutatja - ma is van érdeklõdés.
- Neked egyetlen lányod van. Tud magyarul?
- A lányom egyetemet végzett. Négy nyelven beszél. Magyarul alig pár szót tud, de az újságból kivágja, amit az apjáról írnak. A könyvespolcán ott vannak a könyveim. Magyar szerzõktõl is olvas - angolul, németül, franciául. Az unokáim két éve lenn voltak Budapesten. Tetszett nekik. Az iskolában elbüszkélkedtek vele, hogy a nagyapjuk onnan való. Nem tudják, hogy Vecsésen születtem. Majdnem a repülõtér mellett...
- Kanyarodjunk vissza az. irodalomra. Milyen kincseket rejteget Mervel Ferenc íróasztala?
- Épp a napokban beszéltük meg az izlandi írószövetség volt elnökével, Ingibjörg Haraldsdóttirral, ki-mi kerüljön majd a Magyar Napló válogatásába. A pozsonyi Kalligramba finnországi svéd összeállítást ígértem, az ungvári Pánsípba fjörszk anyagot, a Széphalom Könyvmûhelynek pedig egy izlandi regényt. Utána Sütõ András esszékötete kerül sorra. Még szánt bele néhány írást és most a kórházak miatt megakadt a dolog. Hogy aztán...? A finnországi Kontur is kért néhány fordítást tõlem és a Horisont tavaszi különszámának (Ötágú síp. Öt ország magyar irodalmából) folytatásaként most férfi szerzõinken a sor. Meg a lappok munkáiból is szeretnék még összehozni egy antológiát a Mentor számára. Õk két nyelven írnak...
Mint látod, nem a kedvemen múlik, csak fussa az erõmbõl. 2000 novemberében töltöm be a hatvannégyet.
- A végleges vagy idõleges hazatérésrõl így már felesleges is beszélnünk?
- Nem dédelgetek ilyen álmokat. Tényleg úgy érzem magam, mint akinek "két hazája" van... Tudod, bárhol is lennék, valahogy sehol sem vagyok már igazán, maradéktalanul otthon.

Marosvásárhely/Stockholm, 1999. december 29.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék