Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. január, XI. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document STOCKHOLMI BESZÉLGETÉS

Kérdez: Tófalvi Zoltán
Válaszol: Gergely Tamás

- A Nyugatra kivándorlók egy része nem szívesen emlékezik vissza az otthoni életére! Bizonyára mindenkinek megvan a maga oka erre. Mindezek ellenére arra kérlek, röviden mesélj az Ifjúmunkásnál eltöltött évekrõl! Hogyan emlékszel vissza egykori önmagadra ?
- A bukaresti nyolc év egyetlen nagy ájulás volt. Visszaemlékezve rá, egy képet látok: ülök a nappali egyik sarkában, s nézem a tõlem két méterre egy terepzöld fotelen heverõ Ifjúmunkást. Mindig a legújabb számot, elsõ oldalán a bárgyún mosolygó Ceauºescuval. Szándékosan nem fordítottam el a képét, hadd utáljam még jobban. Nehéz a mai fiataloknak - meg a svédeknek, norvégoknak - megérteni, hogy egy félkegyelmû uralkodott húszmillió ember fölött.
A szerkesztõségben egyenként el kellett mondanunk gyûlésen, hogy mi õt, a "hõn szeretett" vezért akarjuk újabb négy évre elnöknek. Emlékszem még ma is a küldöttre, aki pártvonalon a szerkesztõségünkért felelt. Még az is "megvolt mondva", hogy ki kell ejteni a nevét, nem elég az, hogy "az ország elnöke" vagy a "pártfõtitkár elvtárs".
Nem valami felemelõ emlék, nem csodálkozom, ha sokan nem szívesen beszélnek múltjukról. Nálam éppen fordítva van: állandóan jelen van a múltam, itt markol a szívem felett. Szívesen és gyakran mesélek róla munkatársaimnak. Ha kérik, ha nem. Kiejt valamelyikük kávézáskor egy svéd szót, az elõhívja a békés svéd munkahelyen már-már pitoreszknek tûnõ szörnyûséget.

- Miért és hogyan hagytad el a szülõföldedet 1987-ben?
- Hát ezekért. Mert lassacskán azt a diktatúrát már "belülrõl" utáltam: egybemosódott tudatomban csendes kívülállóságom a diktatúra mocsarával. Meghasonlás helyett emigráltam.
Úgy éreztem, sikerült elvenniük tõlem a szülõföldet. Utaztam a vonaton, éppen tereprõl "haza", Bukarestbe, Predeálnál túrták a földet, építettek. Láttam, ahogy befúrnak a föld alá, felszakítják a hegy, a szülõföld felhámját a szekusok. Azért mentem el, mert éreztem, hogy õk az erõsebbek, õk vannak otthon, nem igaz, ami a mesében áll. Éreztem, hogy még a szülõföld is velük tart.
Hogy hogyan? Felszálltam Bukarestben a Mitropára egy Prágába szóló elsõ osztályú jeggyel, s miután Brassóban nem szakadt ki a szívem, ott születtem ugyanis, Budapesten leszálltam - tulajdonképpen teljesen illegálisan, hiszen mindössze átutazóvízumom volt. Hálás vagyok Szûrös Mátyásnak, hogy továbbengedtek, s nem küldtek vissza.

- Miért választottad Svédországot? Mit tudtál errõl az országról, azon túlmenõen, hogy ott kolbászból fonják a kerítést és sódarral megtámasztják?
- Nem sokat. Kiruna, a bányavidék - benne volt az ötödikes földrajzkönyvünkben - szökés közben nem jutott eszembe. Tudtam, hogy Svédország királyság. S "megmondta" a Tuskó barátom nagyapja, hogy ha már kell, akkor a legjobb egy királyságba menekülni... Mi nem valahova igyekeztünk, hanem valahonnan el.

- Hogyan történt a svéd valósággal való szembesülés? Hogyan fogadtak?
- Amikor feleségem az arlandai reptéren bejelentette az útlevelünket kezelõ tisztnek, hogy "egészen hosszú idõt" szándékozunk Svédországban eltölteni, akkor az lecsapta a kezében levõ pecsételõt, lánccal elzárta elõttünk az utat, majd a fõnöke után rohant. Az viszont emberi hangon szólt hozzánk, kezet fogott velünk, észre sem vettük, hogy a vele való társalgás tulajdonképpen kihallgatás, majd mosolyogva búcsúzott. Ez a kettõsség kísérte végig tízéves ittlétünket. Az igazsághoz tartozik, hogy a jóból nekünk személy szerint több jutott.

- Szemérmesen hallgatsz a Latorcza kontinens címû kötetben arról, hogy hol dolgozol. Hogyan alakult az életed Svédországban?
- Egy olyan könyvtárban dolgozom, ahol száztizenöt nyelven írt könyveket tartunk, a svédországi bevándorlók nyelvén, köztük magyarul meg románul is. Én utóbbiaknak vagyok a gazdájuk, vásárolom, katalogizálom, a polcra felrakom, Svédország könyvtáraiba elküldöm õket - Arghezi könyveitõl Tófalvi Zoltánig...
De nem itt, háromszáz szavas svéd tudásommal egy sörgyárban kezdtem: csapoltam a Pripps Blat meg a Münchenert. Jó, mi? Megírtam ezt is különben, a Látó közölte. Humoros karcolat formájában egyes történeteket a Brassói Lapok. Forgattam aztán öregek otthonában félholt szeniliseket... Olga "sztrókos" volt, eredeti norvég öregasszony. Nagyokat kacagott, nekem engedte meg, s nem Astának, a svédnek, hogy lecsúszott gatyáját felhúzzam... Ért téged valaha is ehhez hasonló megtiszteltetés?
A könyvtár különben éppen olyan "jó" könyvtár, akárcsak a vásárhelyi központi: van benne Gergely Tamás. Legalábbis volt, a marosvásárhelyiben, megmutatta '87-ben, a rádiótól való számûzetése idején Gáspár Sanyi... Tréfálkoztunk, de soha nem állt rendelkezésemre még ennyi frissen vásárolt magyar könyv. Se Brassóban, se Túrterebesen, se Bukarestben... Különben Bukarestben is bevándorlók voltunk, idegenek, akkor senki sem kérdezte, miért hagytuk el a szülõföldünket. Készíts velük is interjút, azokkal, akik "ottrekedtek"! Sõt, Brassóban is tulajdonképpen bevándorló voltam, második generációs, erre itt, Svédországban gondoltam elõször.

- Térjünk vissza az északi tájakra! Azt tapasztaltam, hogy az úgynevezett északi kisebbségi modell nincs. A lappok, kvének, lívek tragédiája napjainkban is zajlik. Svédországban ma sincs kisebbségvédelmi törvény. A mindenre érzékenyen reagáló újságírót, értelmiségit kérdem: a svédek hogyan viszonyulnak a mássághoz? Ezen belül a saját kisebbségükhöz, a lappokhoz?
- A svédek úgy fojtják meg a lapp kisebbséget, hogy sehogy sem viszonyulnak hozzájuk. Nincs lapp-kérdés számukra, hiszem ami folyik - így tartja a nagy többség -, az a törvényszék dolga: amennyiben a lapp közösségek nyerik meg a pert, folytathatják tovább a rénszarvastenyésztést, akkor tovább él közösségként a mintegy húszezres lapp kisebbség, ha viszont az erdõtulajdonosok nyernek, az utolsó lappok is a városokba húzódnak. Ez a totális érzéketlenség nem a lappoknak szól, ugyanannyira nem érdekli az átlag svédet a Finnországban élõ svéd kisebbség sem.

- Nemrég megjelent köteted, a Latorcza kontinens - ha jól sejtem, a félelem kontinense! Ugyanaz a félelem munkál benned, mint Ágoston Vilmos barátomban. Honnan ez az örökös szorongás? Sohasem oldódik már?
- Mikor román állampolgár lévén hazalátogatni még nem mertem, szüleimmel Budapesten találkoztam. Emlékszem arra a kegyetlen érzésre, amely akkor fogott el, amikor õket a pályaudvaron a vonatra feltettem. Ránk szólt a kalauz, bûnösnek éreztük magunk, bár semmi szabálytalant nem tettünk. Más ország volt az, már a vonaton, a félelem kontinensébõl egy darab.
A "predeáli vonaton" ülve is azt éreztem, hogy abban bármi megtörténhet. Nincs törvény, mely a latrokat - innen a kötet címe - megfékezhetné.
Damó Istvánt, aki a borító grafikáját készítette, arra kértem, hogy a félelmet rajzolja meg, azt a félelmet, amely rákényszerített arra, hogy elfojtsuk és letagadjuk a gondolatainkat. Az egypercesek közül kettõ egyenesen a kérdésedre válaszol: az egyikben a vödörben elégetett kéziratot visz valaki, onnan fújja ki a szél a megpörkölõdött fecnit, a másikban a szöveget már meg sem írta. Túrterebesrõl ingáztam pár évig a tamásváraljai iskolába, ott égettem el a szürke falusi pléhvederben az elsõ egypercesek piszkozatait. Bukarestben hosszú évekig meg sem írtam õket.
Ezekhez hasonlóan megvan minden egypercesnek a maga valóságélménye. Álltunk például a Dorobanþi és ªtefan cel Mare sarkán a villamos peronján, s húztak el mellettünk a fekete limuzinok. Senki egy szót sem szólt, mert félt, legfeljebb mormogott tehetetlen dühében.
Kétszer féltem "a kifehéredésig". Amikor Gyímesi Éva végzõs évfolyama szembefordult a számûzetésszámba menõ kihelyezési döntéssel, napokig rettegésben éltem. Hiszen éreztem, hogy ezzel túlmentek egy láthatatlan határon, ezt már nem viselik el. Õk, a hatalom, s kegyetlenül büntetnek. Nekem Gyímesi Éva a tanárom volt. Arra gondoltam, hogy ha az utcán vagy a Scînteia Házban összehoz vele a véletlen - úgy tudtam, Bukarestben tartózkodik -, s bár személyem aláírásgyûjtés szempontjából egyáltalán nem volt fontos, mégis megkér, hogy az aláírókhoz csatlakozzam, megteszem, s akkor vége!
Amikor az a hírhedt, magyar dolgozók kongresszusa folyt, egészen közelrõl követhettük, ugye, a Házban, ami azon meg a kulisszák mögött történt. Nem kellett fõszerkesztõnek vagy koszorús költõnek lenni ahhoz, hogy az embert a pódiumra, a kínpadra kiszólítsák. Könnyen megtörténhetett volna, hogy valamelyikünket már kiszemelt áldozat gyors lebetegedése esetén és jobb híján, a megírt szöveget felolvasni berángatják. És egyet tudtam, hogy azt megtenni nem szabad. Magyar ajkú románnak nevezni magunk nem lehet. Akkor inkább történjen bármi, de azt nem teszem meg. Naponta megalkudtunk, megöltük magunkban a reményt, de azt az utolsót, identitásunk utolsó maradékát, a nevet, nem szabad odaadni nekik!
Hát ez a nem oldódó félelem, amit megírtam. A Korunkban megjelent Jaj, anyám...! címû szürrealista monodrámában Mária megöli önnön fiát. Parancsra ugyan, de maga is fogja a katonai ásót, amellyel méhébõl a gyereket kivágják. Naponta megöltük magunkban - parancsra ugyan, saját kezûleg mégis - a reményt. A félelemhártya, mely a menekülõ Máriát üldözõinek kiszolgáltatja, mindannyiunkat beállított abba a félszeg mosolyú vigyázzállásba...

- Örkény István után nehéz úgy egypercest írni, hogy ne vetüljön a szerzõre a nagy elõd árnyéka. Neked sikerült! Úgy éreztem, ezekben az írásokban találtad meg az igazi önmagad. Naivság lenne azt hinni, hogy nagy az olvasótáboruk. Ha néhány embert elgondolkoztatnak ezek az írói telitalálatok, az már nagy eredmény. Hogyan fogalmaznád meg saját írói ars poeticádat?
- Örkény Istvánnak tulajdonképpen egyetlen egypercese van, melyet igazán szerettem, illetve amely hatott rám: az In memoriam dr. K.H.G. Annak feszes szerkezetét, csattanóját éreztem közelállónak saját lelki struktúrámhoz, valamint azt éreztem alkalmasnak mondanivalóm megfogalmazására. Mondanivalóm pedig a döbbenet volt, a ráébredés arra, hogy más a jelszó, mint a valódi irány, hogy befestik az ablakot, csakhogy színesnek lássuk a valóságot. Nem "titkoltam" soha az Örkény-hatást, ha azt teszem, nem nevezem egyperceseknek ezeket a karcolatoknak is rövid szisszeneteket, viszont nála is inkább vállalom Nagy Lajost. A szikár díszítésû gyilkos keserûséget. Meglepõdik talán Bálint Tibor ezeket a sorokat olvasván. Mintegy fél évszázaddal ezelõtt õ volt az, aki Nagy Lajost mint példaképet említette. Bár meglehet, õ a szociális érzékenységet becsülte oly nagyon benne.
Szükségem volt a rövid formára másért is. Én ezekben az egypercesekben a létet, létünket a nemzeti színezetû sztálinizmusban egy-egy mozdulatra csökkemtettem: egy biccentésre, ami helyzetünk tudomásulvétele volt, egy mosolyra, mellyel a gyilkostól könyörögtük a kegyelmet. Lecsupaszítottam a történéseket, s nemcsak az expresszív hatás növelése érdekében, hanem így elvonatkoztatva ezek az egypercesek megtámadhatatlanok, kimagyarázhatóak voltak. Legalábbis én azt hittem, hogy kijátszható a módszer által a cenzúra. Mondhatom tehát, hogy végsõ soron a félelem határozta meg a formát. Ez lenne - akár címnek is kiemelheted - a félelem esztétikája.

- Miért pontosn a Mentor Kiadónál jelentek meg ezek az írások?
- Annak igen egyszerû a magyarázata. Láng Zsoltnak köszönhetõen tartós kapcsolatom alakult ki a Látóval, melynek szerkesztõi a Mentoréval közösek. Zsoltot szerintem az isten is szerkesztõnek teremtette, az õ nem lankadó bizalmának köszönhetõ a Latorcza kontinens. Nem más történt, mint hogy a Mentor révén azok kezébe jutott el a kötet, akikrõl és akiknek a szöveg íródott. S akik megértik. Mert ezeknek az egyperceseknek a megértéséhez éppen rövidségük meg elvontságuk miatt szükség van nagy adag empátiára. Nemegyszer tapasztaltam szövegeim elutasítása mögött a beleérzés hiányát. Bármennyire is mind magyarok vagyunk, másképp érez egy kisebbségi, mint egy anyaországi, majd tovább bontva: másként egy erdélyi, mint egy vajdasági. Bár éppen az egypercesek szerencsés fogadtatásban részesültek: szívesen közölte Méray Tibor azokat Párizsban és Mózsi Ferenc Chicagóban. Majd a változások után a budapesti Magyar Napló, a kolozsvári Korunk meg a marosvásárhelyi Látó. Bizonyos esetekben még elõnyükre is vált az elvontság: már konkrét helyzetek hiteles megjelenítéseként is elfogadták õket.

- Románia " image"-ét volt szerencsém megtapasztalni, éppen északi útjaimon. Mi az, ami számodra taszító "polgártársaink" viselkedésében.
- Ritkán vagyok együtt volt honfitársaimmal, úgyhogy nem bosszankodom naponta, és különben sem a hibát keresem bennük. Ami taszít, legyen az illetõ bevándorló magyar, román vagy bengáli, hogy egyesek mindig mindenben okosabbak akarnak lenni a svédeknél. Minden jobb volt, szerintük, egykori hazájukban, nem érti az ember, miért hagyták el azt...
- Úgy tapasztaltam: a nyugat-európai kisember hallani sem akar Romániáról. Mi errõl a véleményed?
- Hogyha egy svédnek választania kell a Kanári-szigetek meg a lerobbant román tengerpart között, világos, hogy a jobbat választja, egy romániai is ezt tenné. Mikor még egy szállodában, a mamaiai Internaþionalban biztosítani tudták a nyugat-európai standardot, sokan ott nyaraltak. Dracula mellett Mamaia a legismertebb román név. Mióta a turistavezetõk vécépapírral rohangálnak a turisták után, mert a vécébõl a bennszülöttek a tekercset kilopják, a nyugati kisember hallani sem akar Romániáról...

- Amikor Svédországban jártam, akkor írtak a svéd lapok a ljungbyi börtönbõl megszökött Ioan Ursut viselt dolgairól. Tudomásom szerint valóságos "irodalma" van. Mit tudsz te minderrõl? Mennyire rontja az ország hitelét egy ilyen gengszter?
- Ursut a legismertebb svédországi román. Azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy rendszeresen megszökött, még a legjobban õrzött bunker-börtönökbõl is. Kiadták Olaszországnak, ugyanis ott is gyilkolt. Amikor híre jött, hogy egy olasz börtönbõl is meglépett, megszigorították az ellenõrzést a svéd határon, attól féltek ugyanis, hogy a svéd börtönbe visszakívánkozik.
Személyes élményem Ursuttal kapcsolatosan meghatározó volt: a stockholmi Söderen sétáltam egy verõfényes vasárnap délelõtt, mikoris észrevettem egy sárga postaláda oldalán a következõ kézzel írt szöveget: "Ursut = Karlek" (Ursut = szeretet). Hát ezen elcsodálkoztam. Mindig megrémülök, amikor az õrültség valamilyen megnyilvánulásával találkozom.

- Magyarország sajtója sem éppen hófehér! Amikor Dél-Svédországban két magyar származású gyerek megölte az osztálytársát, a kevéske szimpátia is odalett. Mit tudsz a két magyar gyerek további sorsáról, esetleges fogházi életérõl?
- A megdöbbentõ velük kapcsolatban az volt, hogy tulajdonképpen agyonvertek egy hasonló korút, aki könyörgött az életéért, a kihallgatáson pedig elmondták, hogy kéjes élvezetet éreztek annak halálakor. Az már szinte mellékes, hogy a meggyilkolt egykor barátjuk volt, továbbá svéd. Az sem tett jót cselekedetük megítélésének, hogy megbánást mindvégig nem mutattak. Az már csak tragikus adalék, és inkább csak számunkra érdekes, hogy az osztályközösségbõl való kirekesztettségük érlelte meg bennük az elhatározást. Kettejüket a nevük miatt csúfolták, a harmadikat a kövérségéért. A tragikomikus a dologban, hogy akkor ölték meg egykori társukat, amikor az lefogyott...

- A svédországi magyarok körében régi gond, hogy a sajtót nem sikerült megnyerni a magyarság ügyének. Bihari Szabolccsal, a SMOSZ elnökével is beszéltem errõl. Mi a véleményed errõl a kérdésrõl? Miért jelennek meg valótlanságok Magyarországról, a magyarságról általában a svéd nyelvû sajtóban ?
- A svéd nyelvû sajtót azért nem sikerül megnyerni a magyarság ügyének, mert a svéd sajtó számára nincs magyarság-ügy. Ami létkérdés a kisebbségben élõ magyarok számára, egyetlen kérdés sok más között a svéd sajtó számára. Mi sérült idegzetû emberek vagyunk, akik nem mindig értjük meg, hogy a svéd újságíró nem minket képvisel, hanem önmaga szempontjai szerint ítéli meg a helyzetet. Valótlanságok, tudatos vagy nem tudatos torzítások többnyire svédországi román újságírók cikkeiben jelentkeznek, nem kell ezért az egész svéd nyelvû sajtóra megsértõdni. A harag, a védekezõ álláspont kárunkra van.
Amióta az internet létezik, én minden esetben, amikor úgy érzem, hogy valamiféle hibát jeleznem kell, mert engem mint olvasót hibás információval próbáltak félrevezetni, írok a szerkesztõnek. Zavar például az, hogy Soros Györgyöt spekulánsnak nevezik és nem pénzügyi szakembernek, hogy Dan Shafrannak a román külügyminiszterrel készített egyoldalas interjújában nem esik szó a kisebbségekrõl..

- Tagja vagy valamelyik magyar egyesületnek, a SMOSZ-nak? Mi a véleményed a magyar egyesületi életrõl?
-Az egyletesdit nem különösebben szeretem, de tagjai vagyunk a Magyar Ház közösségének. Lehet, hogy ezáltal a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének is, nem tudom. Én mindenesetre Szentkirályi Csagával tartom a kapcsolatot. Akinek igen nagy lelke van, valamint befolyása a stockholmi magyar közösségben. S aki felpártolt, amikor arra kértem, hogy a budapesti Fifi-elõadásnak, melynek én szerzõként résztvevõje voltam, stockholmi bemutatóját lehetõvé tegye. "Szerzõi estemen" is közremûködött Csaga, bemutattuk ugyanis a Magyar Ház önképzõkörében a Mentornál megjelent kötetet, melyrõl kérdezel. Úgy érzem ugyanis, hogy bármennyire is az erdélyi magyarságról és -nak szól az, amit írtam, szerzõként is tartozom a svédországi magyarokhoz. Normálisnak tehát azt tartom, hogy akkor, amikor felmutatnivalóm van - mint a Fifi elõadása vagy a Latorcza kontinens kötet -, vigyem el hozzájuk, mutassam meg nekik.

- Dédelgetsz-e hazatérési álmokat? Neked már nemcsak írni, álmodni is csak magyarul lehet!
- Természetesen nem fogadhatom el természetes állapotnak, hogy magyar lévén Svédországban élek. A baj viszont az, hogy a romániai lét sem normális élet. Hova menni vissza - miért ne fordíthatnám meg a kérdést? A mocsokban, a törvénytelenségben, ahonnan legszívesebben elûznének? '89 decemberében, amikor sörgyári kollégáim gratuláltak nekem, szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy nem elég jól ismertem a helyzetet, a közösséget, amelyben éltem. A marosvásárhelyi pogrom kijózanított...

- Mi az, amit nem kérdeztem, amire szívesen válaszolnál?
- Kérdezd meg, milyen nyelven olvasok.

- Mit olvasol, Tamás?

- Mit milyen nyelven...? Én a metrón olvasok. Egy óra a munkahelyem felé, egy vissza. Most éppen Sorost nyûvöm, Sorost, aki a svéd sajtó szerint "magyar származású amerikai", s aki nagyhatalom a világpolitikában. S aki angolul ír, azt szorgalmas svédek lefordítják, s én romániai magyarként a stockholmi metrón olvasom. Beszüremlenek idõnként az orosz gazdasági válság elemzésébe svéd beszédfoszlányok, szomáliai meg kurd karattyolás is idõnként, s száll velem a metró Liljeholmen felé. Albán írót (Kadare) is olvasok a svéd metrón - románul... Ilyen nyelven van meg a könyvtárunkban, s kikölcsönöztem magamnak. Románul különben mást is olvasok. Romániából elszármazott német írót (Hertha Müller), aki jelenleg Németországban él, de kiadják Romániában románul, olvasom én, romániai magyar Svédországban. Három nyelven olvastam különben Hertha Müllert: magyarul, svédül, románul, csak éppen németül nem.
Ennél is kacifántosabb az, amikor svéd szerzõt (Bruno K. Öijer) olvasok románul (nemrég jelent meg a Románia literarában) egy olyan fordító tolmácsolásában (Alex Dohi), aki román költõ, de származása szerint magyar, s aki Stockholmban él, de Romániában közöl. Olvasom én, a romániai és így tovább... Nemrég angol nyelven író német anyanyelvû indiai szerzõt (Anita Desai) olvastam svédül. Vannak már-már perverznek nevezhetõ kivételek is: a svéd Göran Tunströmöt svédül olvasom, Paul Gomát románul. Krúdyt meg Láng Zsoltot magyarul. Nemcsak azért, mert a könyvtári szolgálatom szempontjából ajánlatos, hanem saját gyönyörûségemre is, folyamatosan olvasom Ana Blandiana, Dorin Tudoran jegyzeteit, azt hiszem, az egyetlen rendszeres magyar olvasója vagyok a România literarãnak meg a România liberãnak... Talán az egyetlen olyan magyar újságolvasó vagyok, aki egy személyben rendszeresen átnézi - az internet révén - a Romániai Magyar Szót, a Brassói Lapokat, a Szatmári Hírlapot, a Népújságot, az Élõ Erdélyt.
A Brassói Lapoknak, kár, hogy nem kérdezed, tudósítója vagyok, átlagosan kéthetenként jelenik meg benne rövid írásom Svédországról. Olyannyira szoros velük a kapcsolatom, hogy a kolofonra is felvettek, szerintem csakis azért, mert szükségük van rám. Szükségünk van egymásra: õk tõlem megbízható, színes, friss hírt kapnak, számomra a folyamatos jelenlét az állandó kapcsolatot jelenti a szülõfölddel - mondtam már: Brassóban születtem.
Valamiféle biztonságkeresés ez... a már említett Anita Desai ír könyvében (A Taj Hotel árnyékában) egy, a náci Németországból elmenekült német anyanyelvû zsidóról, aki Indiában jön rá, hogy egész életében idegen, a bennszülöttek nevén "firanghi" volt. Indiában fehér ember, az indiai lágerben, ahová az angol birodalom ellenségeként a második világháború idején bezárták, német állampolgár, Németországban zsidó. "Firanghi" vagyok én is, zsidó, cigány, idegen; idegenek vagyunk mi, kisebbségi magyarok mindenütt. Svédországban bevándorlók, Magyarországon románok, Romániában ázsiaiak... ez a lényeg, s ezen sem Orbán Viktor, sem a svéd sajtó nem változtathat.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék