Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. május, XI. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document

Tóth Ágnes

KAPASZKODOM

Forog, pörög, szédít a körhinta, egyre közelebb jön, már látom a szürkületbõl elõvillanó üvegzöld almákat, mint gömb alakú fülbevalók függnek a láncok végén, majd újra távolodva belepörögnek a végtelenbe.
Most két felhõ kúszik egymás felé, egy férfi és egy nõi fej, már össze is ér az ajkuk, mindjobban összeforrnak, aztán absztrakt egészben úsznak nyugat felé, ahonnan bronzsörényû lovak vágtatnak elõ hangtalan dobogással, széttiporják a szerelmes gomolyagot, és beleolvadnak kilehelt párájukba.
Idegen tájban állok. Mégis, mintha már jártam volna erre. Ismerõs az égig érõ jegenye és alatta a keresztút.
Ösztönösen elõre indulok. Karom majd leszakad a szatyor súlyától. Megyek, mint a hazafelé tartó halász, hálójában a vergõdõ halakkal.
Elõttem a hegy nem Üveghegy. Megkezdem a kapaszkodást. Tudom, az ösvényt régen benõtte a tüskés akác. Úgy kapaszkodom a sziklákba, bokrokba, mint a remény utolsó smaragdszálaiba.
Izzad a hegy, s a kövek, mint hatalmas verejtékcseppek, talpam alól legördülnek.
Torkom szikkadt, testem nedves, a szédülés iszonyata szememre ájul. Fel-fel, fel kell érnem. Az apró hószínû házban betegen fekszik a gyerek. Az orvosság, a tej nálam van, csak meg ne csússzak, össze ne törjem.
Elérem a jegenye csúcsát, és ni-ni, ott ül a tetején a nagyapám szalmakalapja, mint hibbant napraforgó, és kajánul vigyorog az avas szalag keskeny ajka. Vajon, hogy kerül ide? Mennyit kerestem, hogy legalább ennyi emlékem maradjon a mokány kis öreg után!
A szél tenyere úgy csattan el bûnös arcomon, mint a sértett kedves keze. Leüti a kalapot a jegenyérõl, és fentrõl látom, mint halott madár könnyû teste, hull-hull alá.
De nekem sietnem kell, nem mehetek vissza érte, mert már késõre jár és az apró fehér házban betegen, éhesen fekszik az anyám vagy a gyerek, már pontosan nem is tudom, és nekem be kell adnom a gyógyszert, fõznöm, mosnom, takarítanom kell, és akkor gondolataim zûrzavarába belevonít egy farkas, ami itt a hegyekben nem ritkaság.
A félelem szögesdrótként tekeredik rám, és én tépem, szaggatom, mert sietek, és most nem szabad félnem. Most nem!
És lám, már ott az apró, hószínû ház. Elõtte a kispadon ül... nagyapám... Nagyapám! Az öreg észrevesz. Felemeli inas kezét, és felém int. Ezüst haza tarajozik a szélben.
Felzúg bennem az öröm. Megszámlálhatatlan ezüstharangocskák.
Kiáltani akarok. Meg akarom mondani, hogy megtaláltam a kalapját. Felemelem a kezem, hogy üdvözöljem, de abban a pillanatban elejtem a szatyrot, utánakapok, már nem tudok megkapaszkodni, még látom, hogy az öreg rémülten néz utánam. Én meg hullok, lejjebb, egyre lejjebb, miközben a szívem valami részeg merészséggel egyre feljebb emelkedik bennem, elszakad tõlem, és már ott van fenn, valahol az apró hószínû háznál, az öreg kérges, meleg tenyerén.
Zsibbadtan zuhanok a halott kalap után. Nyomomban a kövek olyan zajjal robognak, mint mikor egy kocsi sódert bádogcsuszdába öntenek.
A hajnal ablakomra tapasztja tejszínû homlokát.
Az utcán kóbor kutya csahol.
A korai villamosok álmos zsörtölõdéssel vonszolják magukat az izzadt hátú síneken, és én tagjaimban az éjszakai kapaszkodás fáradalmával, megkezdem nappali kapaszkodásomat...

A LEGSZEBB VONAT

Az állomás melletti dombokon virágoztak a fák. Illatuk bekúszott a nagy szürke épület rácsos ablakain. A magasban bárányfelhõk legeltették az ég kékjét, és a csendes peronon békésen szundikált a félkarú koldus.
A nagy hasú asszony egy százast pottyantott sapkájába.
Hetente háromszor kelt át a síneken, hogy felkapaszkodva a dombokra, megmozgassa izmait, és friss levegõt szívjon. Két hete volt a szülésig.
Éppen az idegszanatórium elé ért, amikor a kapun kilépett a lány. Hosszú barna haja kék szalaggal volt összefogva. Lábán kopott papucs lötyögött. Kedves arcán végtelen szomorúság ült és bizonytalannak tûnt. Néhány arra járót megállított, kérdezett tõlük valamit, de azok a fejüket rázták. Érdeklõdve figyelte a furcsa lányt, éppen azon gondolkozott, vajon mit kérdezhet, amikor az megfordult és feléje indult.
- Jó napot, milyen szép idõ van idekint - mondta. - Jó napot, tényleg ragyogó idõ van, jó ilyenkor sétálni - felelt a nõ. A lány kinyújtotta a kezét, és megérintette az asszony hasát.
- Kisbaba van benne? - érdeklõdött.
- Igen - bólintott az asszony.
- Kisfiú? Kislány?
- Majd kiderül, ha megszületik.
- Milyen jó neki - suttogta a lány, és megsimogatta a nõ hasát. - Milyen jó lenne nekem is újraszületnem... Kicsit hallgatózott, aztán izgatottan kérdezte: - Tessék mondani, mikor érkezik az állomásra a legszebb vonat?
A nõ meglepõdött. Azon töprengett, melyik vonatra gondolhat a lány. Valószínûleg a bukaresti gyorsra, mert az a legelegánsabb.
- Arra a szép kék vonatra gondolsz? - kérdezte és az órájára pillantott.
- Igen, arra - csillant fel a lány szeme, és eltûnt arcáról a szomorúság.
- Akkor igyekezz, mert öt perc múlva befut.
- Köszönöm - kiáltotta és szaladni kezdett az állomás felé. Az egyik papucs lerepült a lábáról, de nem törõdött fele. Hamarosan eltûnt a bokrok mögött. Az asszony felvette a papucsot és utána indult. Kíváncsi volt, miért várja a lány a legszebb vonatot. Úgy számolta, hogy tíz perc alatt leér a lejtõn. Nehézkesen haladt. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a hasába, derekába. Megtorpant. Kicsit meg is ijedt, hiszen nem várta ilyen hamar a jeleket. Pihent. Mély lélegzetet vett, és sietni kezdett. Még kétszer kellett megállnia. Közben hallotta a vonatfüttyöt és a szerelvény dübörgését. Még egy pár perc és ott vagyok - gondolta.
Mikor a lépcsõ tetejére ért, nagy tömeget látott lent. Mind ott tülekedtek a sínek között, és összevissza kiabáltak. Rossz érzés kerítette hatalmába. Leereszkedett és a tömeg közé furakodott. Nagy hasa miatt utat nyitottak neki.
A síneken véres emberi test feküdt. Nem volt feje. Alsó testérõl hiányzott a fehérnemû. Kiszolgáltatott meztelensége nõi nemre utalt. A kölykök odamutogattak, és nyerítve röhögtek. Egyikük kék szalagot lobogtatott.
- Láttam, amikor a vonat elé feküdt a külsõ sínre - mondta a félkarú koldus.
- Én öltem meg! - sikította az asszony, és összekucorodott a rátörõ fájdalomtól
- Én öltem meg! Jaj, én öltem meg... ismételgette, aztán öklöndözni kezdett. Valaki felemelte, és a peronra vitte. Egy másik ember telefonált. Nemsokára két kocsi érkezett szirénázva.
Az egyikbe berakták a fejetlen lányt, a másikba a vajúdó nõt. A fehér köpenyes nõvér vigasztalóan így szólt:
- Ne sírjon, kedves. Az élet már csak ilyen. Amikor egy ember meghal, egy másik megszületik.

A KARÓRA, A BABLEVES ÉS NOSTRADAMUS

Tisztán láttam, hogy Kuku átlopakodik a konyhán, és besurran az utcai szobába. Dédi háttal állt. Éppen szárazbabot fõzött a sparherten, és hangosan zsörtölõdött, mert nem akart megfõni a paszuly.
A fazékban rotyogott az étel. A tûz pattogott, és megvilágította a pápaszemét. Olyan volt, mintha két kis reflektoron keresztül nézné a készülõ ebédet. A falvédõn szép, kövér légy mászott. Megállt az i betû fölött, mint nagy fekete pont a piros íráson, mely azt tudatta: - Hol hit, ott szeretet...- Dédi azonnal agyoncsapta a légycsapóval. Szegény rovarnak még annyi ideje sem volt, hogy elemezze a szöveg nemes mondanivalóját.
Kuku közben kihúzta a komód felsõ fiókját, és kivett egy apró fekete dobozt, majd kiemelte belõle anyu aranyozott karkötõs óráját, és zsebre vágta. Visszatolta a fiókot, és lábujjhegyen indult visszafelé. A térdén ki volt szakadva a nadrág, a szemében semmi biztatót nem láttam, mégsem tudtam haragudni rá, ugyanis fülig szerelemes voltam belé. A szemben lévõ házban lakott idõs apjával. Édesanyja, meghalt két éve, s õ elég kétes társaságba keveredett. Nem lehetett több 12 évesnél. Finom arcú, hajlékony termetû fiú volt, gyönyörû kékesfekete hajjal. Én alig múltam hétéves, de a közelében mindig ifjú hölgynek éreztem magam, és mindent elkövettem, hogy észrevegyem. Most azonban erre egy cseppet sem vágytam. Néztem, milyen ügyesen slisszol kifelé, és csak akkor kiáltottam fel, amikor eltûnt. Kiabálhattam, mert dédi süket volt, és csak akkor értette meg, mirõl beszélek, ha azt halkan és nyugodtan mondtam.
Éppen Kuku után akartam szaladni, de valaki elkapott és megrázott.
- Te meg, mit ordibálsz, mint a fába szorult féreg? - érdeklõdött papó mérgesen, én meg nem tudtam, hogy a fenébe kerültem ide a Szilvásban lévõ házba, mikor az elõbb még a Csordás János utcai otthonunkban voltam szemtanúja egy lopásnak.
- No, ébredj már fel, mert érted jöttek a szüleid, s mindjárt indultok haza. Álmosan néztem körül. A diófaszekrény elõtt apám és anyám beszélgetett.
- Hé - kiabáltam -, mitõl vagytok olyan nyugodtak, mikor éppen most lopta el Kuku az anyu aranyos karkötõs óráját. Dédi meg, amilyen öreg és süket, nem hallotta és nem látta, mert éppen bablevest fõzött, és egy legyet csapott agyon a falvédõn!
- Térj már magadhoz - mondta apám -, az egészet csak álmodtad.
- Az nem lehet, hiszen még most is érzem a bableves illatát - jelentettem ki határozottan.
- Csakhogy dédi ma krumplipaprikást fõz ebédre, úgyhogy tévedsz - nevetett anyu, és egy csupor tejet nyomott a kezembe.
- Na, jó! Fõzzön, amit akar, az órát akkor is ellopta Kuku - kiabáltam, aztán kimentem az udvarra, hogy még egy kicsit gyötörjem a szegény görbe hátú birsalmafát, amire papó hintát szerelt nekem.
Éppen a lombok felé szálltam nyikorogva, mikor szóltak, hogy indulunk.
Középen mentem. Fogtam a szüleim kezét, és fel-felpislogtam rájuk.
Anyagi gondokról beszéltek, így nem várhattam el, hogy nevessenek és ölbe vegyenek. Az út a Fáklya utcán végig, a strand és a strekk mellett olyan végtelennek tûnt, mint a vonatfüttyök és a tehervagonok sora. Amikor végre hazaértünk, fáradtan rogytam le a sámlira. A konyhában bableves illata uralkodott. Anyámék arcán feltûnt az elsõ meglepõdés.
- Kidobtam a krumplit, mert büdös volt - mondta dédi, aztán hozzátette: - Ez az átkozott bab meg nem akart megpuhulni...
Anyám furcsán nézett rám, aztán bement az utcai szobába. Pár perc múlva kihozta az üres órásdobozt.
- Jaj istenem, szûzanyácskám, eltûnt a drága karórám - suttogta és sápadtan nézett apámra.
- Persze hogy eltûnt, ha egyszer ellopták - mondtam bölcsen. - Én elõre szóltam, de ti nem hittetek nekem!
Dédi kimeredt szemekkel figyelt, aztán sírva fakadt.
- Mit képzeltek ti, hogy én lopok? - sipította és nagyokat hüppögött. Alig tudtuk megvigasztalni. Végül határozottan állította, hogy itt senki nem járt, mert azt látnia kellett volna, úgy, hogy anyám biztos máshová rakta az óráját. Félórai keresgélés és vitatkozás után apám azt javasolta, hogy üljünk le ebédelni, mert üres gyomorral nem lehet gondolkozni. Aztán majd utánanéz, mi történt.
Körülültük a konyhaasztalt, és kanalazni kezdtük a bablevest. Éppen szemben ültem a falvédõvel, amikor megállt a kanál a kezemben. A Hit szócska középsõ betûjén nagy fekete pontként virított az agyoncsapott légy.
Apám követte pillantásomat. Megtörölte a száját és felállt. Felvette a zakóját, és kilépett az ajtón.
Alig negyedóra múlva visszatért. Izgatottan vártuk, mit fog mondani. Õ pedig rám nézett mosolyogva, megsimogatta a búbomat, és így szólt:
- Még jó, hogy van egy kis Nostradamusunk - aztán elõvette a zsebébõl a karórát, és meglengette anyám orra elõtt.
Attól kezdve mindig kíváncsian hallgatták furcsa álmaimat.


MEGÉRKEZÉS

Úristen, már csak tíz perc! Úristen, még tíz perc! Az ember megtanulja az Isten nevét a puskaropogásban, ágyúdörgésben, bombázásban, és csak hajtogatja fanatikusan, talán már örökké, hogy Úristen, mindjárt megérkezek, még csak egy picike idõ, pár kerékkattogás, és hurrá, élet, hurrá, hazaérkezés!
Csak semmi visszagondolás. Csak semmi vér, csak semmi jaj! Aki ottmaradt, ottmaradt. Már senki nem segíthet rajtuk. De ki ítélte halálra õket? És milyen jogon? És hol volt az Isten? Hol? Csak semmi emlék! Hol a kijárat? Nicsak. A rongyos sereg ott evickél kifelé. Irány a szárnyas ajtó. Szárnyakat kapsz. Rád fér. Négy év! Egek. Micsoda idõ! Bomba, gránát, akna, lövedék. Halálsikolyok. Vér. Kiloccsant agyvelõk... Végre itthon.
Tiszta fej kell. És semmi emlék. Csak ez az átkozott nõi szvetter! De muszáj volt levenned a halott asszonyról, hogy meg ne fagyj! Nem gondolni semmire és senkire. Csak az itthonra, az otthonra, ahol anyád és apád van. És ha már sehol senki? Üvölthettél tehetetlenül. A földhöz vágott fegyver csak dadogott, és csömörtõl okádott a halál. Téged is kiokádott. Kész újjászületés kitódulni az állomás kapuján a rongyos, büdös túlélõkkel...
A villamos. Nahát, a villamos! Mint hallod és látod, ma indul elõször. Te meg csak bámulod a csodát, és nem hiszel a szemednek. Nem fogtad még fel, hogy a szerencse fia vagy, és még mással is jóllakhatsz ezentúl, mint földbõl kikapart zöldséggel, nyers burgonyával...
Csak át kell vágnod a városon, és újra megpillanthatod a házat, ahol születtél, és anyád keblére borulhatsz és apád erõs karjaiba.
- Huh-huh - a novemberi sár jegesedik. Talpadból a szúró fájdalom a válladig kúszik. A cipõdnek ugyanis nincs talpa. Ami felül van, az csak dísz. Dísz a halott nõ szvettere, a lyukas nadrág és a láthatatlan glória a fejed felett. A túlélõk szent glóriája.
Hurrá, zötyög a villamos, békebelien zakatol, álmosít, de nicsak, az a toprongyos szakállas ürge mi a fenét bámul rajtad? Még az kell, hogy hátba szúrjon, mielõtt újra láthatnád anyádat, a törékeny szõke asszonyt, aki mostanra kisírta a szemét, mert halottnak hisz.
- Mit akarsz? - förmedsz hirtelen hátrafordulással a csavargóra. Fordul a csavargó képe is. Hátad mögött csak a megrémült jegyszedõ... Bolond, aki vagy, hiszen a saját, ablaküvegben tükrözõdõ képmásodra támadsz. Még jõ, hogy a szakáll eltakarja a pírt csontos arcodon.
Állna már meg ez az átkozott járgány! Na végre. Leszállsz. Ingyen utaztál. Nincs pénzed. Nincs semmid a világon. Mi az, hogy semmid? Mi az, hogy semmid? Hiszen itt viszed a legdrágább kincset: az életedet. Az ÉLETEDET! Nevetned kell. Sírnod kell. Üvöltened kell. Ha-ha-ha. He-he-he... Még pár kilométer. Ezt már csak kibírod. A lábad reszket, félig lefagyott, a kezed megdermedt, a gyomrod korog, a fejed szédül, a szíved nagyokat lódul, mint a harang. Ez pedig azt jelenti, hogy élsz, és minden elõre kényszerített mozdulat közelebb visz anyádhoz, apádhoz. És ez az átkozott szél is, ami a képedbe fújja a havas esõt, ez is a tied, mert itthoni szél, és ki-be csapkodja a Gyõriék házának ablakszárnyait, és végigüvölt a megdõlt épületen... Ó, a kis Gyõri, ahogy tartotta kibuggyant beleit, és egyre csak azt ismételgette, hogy \anyukám, édes anyukám"...
Csak semmi emlék! Csak semmi robbanás, csak semmi vér, csak semmi jaj és semmi roham, csak a szülõi ház. Istenem! Milyen szép lehetett a nyáron! A lejárat két oldalán fehérre meszelt kövek, illatozó liliomok, aztán a barack- és szilvafák. A kert végében a kicsi ház, és benne apa és anya...
- Sztoj! - Mi a fene? Hogy kerül ide az utca elejére ez a két orosz katona? A géppisztoly torka rád mered. Megtorpansz. Nem, ez nem lehet igaz. Négy év halált kidriblizel, több ezer kilométert jössz hazáig, és száz méterre a szülõi háztól le akarnak puffantani.
Ilyen nincs, csak a hülye regényekben. Csak bátran elõre, hiszen neked semmi bûnöd nincs, hacsak az nem, hogy életben maradtál, és ezért még sokáig meg fogsz fizetni álmatlan éjszakákon...
- Sztoj! - Úgy látod, most jön az igazoltatás. Azt a két férfit elengedték, mert valami iratot mutattak, de te, te milyen igazolványt tudsz felmutatni? Itt csak te magad vagy az élõ igazolvány...
- Sztoj! - a géppisztoly torka rád mered. A szeplõs Iván kérdõn néz rád. - Robot v gorod! - mondod hirtelen, ki tudja, milyen sugallatra. A fegyvercsõ rándul egyet jobbra. Irány tovább, adja tudtodra. Hátadban a csõ sötét torka éget, éget, már lyukat perzselt a halott nõ átázott szvetterén. Én édes jó Istenem, most segíts meg, hiszen ilyen nincs, csak õrült elmék szüleményében, hogy pár méterre a szülõi háztól lepuffantsanak. Négy kurva évet kihúztál csodával határosán, megszámlálhatatlan napon át csak süvítettek a golyók halálfüttyei, te aztán nem tojsz be, te aztán nem! Csak lõjön a szarházi Iván, a rohadék, csak lõjön, ha ráviszi a lelke... Azért már lelõhetett volna, ha akar... Most hát hálistennek eltakar a Kovácsék háza, és ni-ni, ott a Sárga Rigó vendéglõ. A jó öreg vendéglõsné, aki annyi almás rétest adott neked, éppen ott sepri a rothadt faleveleket.
- Kezét csókolom, tessék mondani, élnek-e még a szüleim?... Mi az? Miért rémült úgy meg az öregasszony? Elhajította a seprût. Segítségért kiabál. Te jõ Isten! Azt hiszi, partizánt lát. - Kérem... kéremszepen, de hiszen én nem bántom, drága Boriska néni, csak azt tessék megmondani, hogy megvan-e még a házunk? És a szüleim? Ne, ne tessék a fáskamrába bújni, jaj, ne sikoltozzék, mert még agyon találnak lõni...
Na, innen el kell tûnni! Ez az asszony meghibbant. Betett neki a háború!... Egy-kettõ, egy-kettõ, bal-jobb, bal-jobb, egy-kettõ, és nicsak, ott a kerítés és a kapu. Hurrá! Ez, kérem, csak egy szép álom vagy délibáb a sok pokoli delírium után... De nem az. Nem lehet az, mert érzed, hogy rögtön megfagysz, a fogad vacog, a halott nõ szvettere a bõrödig átázott, a bakancs szakadt fûzõje sárosan fityeg, és a talpad véresre sebesedett az úton.
A kilincs enged, a kapu nyikorog. A lejárat két oldalán a kövek szürke gyöngysora, a liliomtövek helye és a pucér barack- és szilvafák... A kert végében a kicsi ház. És füstöl a kéménye! Micsoda öröm! Ebbe lehet csak igazán belehalni...
Csak semmi sírás, torokgörcsölés és nyeldeklés. Csak pár méter még, aztán meglesz az igazi nagy ünnep. Mi is? Persze, hiszen napokig gondoltál rá. Ma van a szüleid 25 éves házassági évfordulója. Ilyen ezüstlakodalom még nem volt a világon!... Nicsak! Az apád az, aki most kilép a házból. De miért van nyitott bicska a kezében? Miért olyan dühös? Hiszen te vagy az, te vagy az, a fia!
Nem ismer meg. Nem ismer meg! Röhögnöd kell. Sírnod kell. Üvöltened kell...
- Én vagyok az! - ordítod. - Én vagyok az!... Mi van az öreggel? Miért rázza feléd az öklét? - Jaj, az anyád! Az anyád az, aki rohan feléd. Jaj, édes anyukám! Ölel, csókol, a nyakadba csimpaszkodik, sír, nevet, sikongat... Az apád meg ott áll bambán. A bicskát elejti. Indul tétován felétek. Kinyújtja a karját, kitátja a száját és, és elvágódik a sárban. Nem moccan. - Apám, álljon fel, apám, hallja? Én vagyok az. Én vagyok az, a fia! Nem hallja? Nem?...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék