Olvasónapló
Olvasónapló
TOLSZTOJ: ANNA KARENINA
(A regény.) Hogyan éljünk? Hogyan viseljük el
az életet? Miként őrizzük meg önmagunkat a nevenincs áradásban ? – A XIX.
századi francia, angol, német regény szabadság és függőség, tudás- és
tudatlanság nemzeti arányainak kötelmében
„különböző utakon” tesz erőfeszítéseket a válaszadásra: hol az élet teljes
elutasítása, amit poétikailag érzelmi s intellektuális impassibilitás jelenít
meg, hol az élet iránti totális bizalom, vagyis a sodrásban való laza elmerülés
békéje (pl. George Eliotnál), hol pedig a kettő, szembenállás és alkalmazkodás
dialektikája szűrhető ki belőlük, a „humanizmus fogalmaira érzékeny” szűrővel;
mindamellett a megoldáskeresés köréből egyikük sem lép ki: a szakadék peremén
zajló tanácskozás s a kétes túljutást eredményező hídverés aprólékos, pontos
leírása köti le figyelmüket.
Tolsztoj nagyregényében nem tud válaszolni: villámsújtottan áll a szélen;
számára a bukás értelmezhetetlen, lenyűgözően és megbabonázón az, ezért
elsődlegesen és direkten a bukás ábrázolására, mintegy a mélység érzékelésének
„dermesztő kényszerétől hajtva”, a tapasztalati anyag autentikus feltárására tesz
kísérletet.
(Flaubert.) A Kérdés-megoldásban talán a francia regény a
legradikálisabb (a teljesség értelmében használva a szót): a szenvedélytelen
szemlélődés, a humánum szemszögéből „magasztosnak ítélt” értékektől
elvonatkoztatva, közvetlenül a látványban keresi az artisztikumot. Számára az
érték „az életen kívül található”; az Élet eszméit magáénak valló egyén s az
élet összecsapásának az előbbire nézve tragikus következményét rezignáltán
nézi; keserű, csalódott, szenvedéseiben edzett férfiként…
(Egyetemesség.) A múlt századi, orosz regény,
a nemzetmeghatározás feladatát frissen felvállalva ártatlanabbul, reménykedőn
és naivan, rutintalanul választja az életet, noha miként kortársai, „tisztában
van” az egyéni törekvések klasszikus esélytelenségével. NEM DŐL BE Ő SEM! –
Ugyan mi szavatolja a személyesség birtoklását (biztonságát), ha egyszer
„minden, ami győz” – halál, gonoszság, arcnélküli hatalmak –: személytelen!
Tolsztoj hősnője szenvedélyesen élni akar…
Mennyire képes „az egyén önnön metafizikai lényegében” megtestesíteni az ideák
tökéletességét; az eszményt realizálni (a Hamvas-féle értelemben használva az
igét)? Képes-e erre egyáltalán? (Poétika.) Tolsztoj nemmel felel, azonban
a regény lepkehálószerkezete, mint egy láthatatlan tintával írt másik regény,
titkosan mutatja e nem elvetését; – a forma „konvencionális tartalmaival”
érzékelteti hitét az eszmények intellektuális birtoklásának LEHETjében. Nem a
tragédia artisztikumát („a bukás tragikus szépségét”) énekli, hanem a tragédia
üdvözítő erejét.
Shakespeare is keserűen, reményvesztetten néz szét a világban (egy világ van!),
és minden további erőfeszítést céltalannak ítélvén töri el a varázspálcát. – Ez
az ellobbanó, öngyilkos mozdulat: a tragédia színpadáról, „annak ellenére s
amellett”, hogy bizonyítékát szolgálná a játszma elvesztésének, formába önti s
medáliaként felmutatja az élettel szembehelyezkedő magatartást. A tragédia
színpada előtt állva: a néző személyesség „ideális létében nem
kételkedhet”: az értelemnek valami csekélyke töredéke mindenképpen
érvényesíthető az élettel szemben, de minimum számítva: integritásának magvát
biztos megőrizheti. AMI LEHET, AZ VAN IS!
Tolsztoj mint a forma művésze beemeli az eszményt a naturalista
regénybe, s e tudatosan megidézett jelenlét (idő és súly) „talán az újkor
utolsó nagy” tragédia-lehetőségét biztosítja...
(Anna.) A főhős természetesen nem beszél soha a lényegről,
sem töprengéseiben, sem elhatározásaiban, sem célkitűzéseiben nincs
aktualizálva a személyesség intellektuálisan ihletett eszménye. – Életkérdéseiről
mintha teljességgel megfeledkezne, mintha valószerűtlen, szüntelenül
valószerűtlenedő alak volna, miközben kapcsolatokba bonyolódik, liaisonokat
köt, árnyékot vet s árnyék hull rá. „Ki ő?”
Tolsztoj ezüstös füstként lebegteti hősét a valóság fölött: egyfelől óvón
kiemeli, másfelől jelképpé teszi (ami tán ugyanaz). Az abszolút személyességet
„senki sem” birtokolhatja, – mert az élet nem tűri a tökéletes kiválasztódást,
nem, de az élet furcsa mód maga szüli amarra az igényt. Anna túljut a felvetett
eszmetörténeti problémákon, túl, vagyis felragyogva: a mai korra reflektálón
(vagyis hát didaktikusan) olvassuk ki történetéből a tanulságot: egyedül a
bukásban jelentkező tapasztalatok gazdagságában („bőség és birtoklás”) élhető
meg a személyesség!
(Levin.) Vajon? A nagyregény önéletrajzi fogantatású hőse („a
kendőzetlenül erőszakos mindennapiság vízjele”) lemond a személyességről,
helyesebben valami olyasmiről, amihez tk. szinte nincs köze, „metaforikusan
megközelítve”: hogy egy egyetemes eszmény állócsillaga szerint tájékozódjon,
végül is annak a sejtéséről, miszerint egyáltalán egységesen megnevezhető volna
a világ. E beláthatatlanság tudása „mégis szül” esélyt a megoldásra: Levin
halálfélelmeiben, szorongásos állapotaiban felismeri az értelem lázadását „a személytelenség
ellen”; – „ugyan lemond” a humanizmus ügyének képviseletéről, ám az
értékmegőrzést mégiscsak lehetségesnek tartja abban a történelmi alakzatban is:
a családja körébe, privát szféráiba visszahúzódva.
A tragédia „így lesz teljes”. Anna elbukik, utána pedig csak űr marad. (Amit
bármi betölthet… Talán e bármitől való félelem irányítja Tolsztoj lépéseit
sokat vitatott tolsztojanizmusa felé...)
(A regény.) Lehetőleg ismét abban kell reménykedni, hogy az Olvasóban
az űr: üresség, vagyis hely, ahol „a regény épülhet fel” (JÓ FORMÁKON MÚLJÉK AZ
ÉLET!), organikus anyagból felemelkedhet e hatalmas és finom szerkezet, ahogyan
magból kinő a fa – sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelem.
LÁNG ZSOLT