Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. május, XI. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document

Berszán István

A GRÁDICSOK ÉNEKE DÁVIDTÓL

"Uram nem fuvalkodott fel az én szívem, szemeim nem láttak magasra, és nem jártam nagy dolgok után, erõmet haladó csodadolgok után; 2. sõt lecsendesítém és elnémítám lelkemet. A milyen az elválasztott gyermek az anyjánál; mint az elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem. 3. Bízzál Izráel az Úrban mostantól fogva mindörökké!" (Károli Gáspár (revideált) fordítása)
A cím ("grádicsok éneke") a szöveg megírásánál valószínûleg késõbbi mûfajmegjelölés; feltehetõen azokat a liturgikus dalokat nevezték így, melyeket a templomhoz vezetõ lépcsõ pihenõszakaszain énekeltek felmenetelkor. A cím ilyen szupplementumként való azonosítása megengedi, hogy a szöveg liturgikus használatát kései értelmezésnek tekintsük, s a héber szöveg nyelvállapota alapján következtessünk szerzõjének korára. Ha a hagyománnyal megegyezõen Dávid zsoltárának tekintjük vagy egy vele kortárs, esetleg korábbi dalnokénak, akkor úgyszólván biztosra vehetjük, hogy nem grádicsok énekeként született, hiszen a rendelkezésünkre álló történeti munkák nagyjából egyetértenek abban, hogy a szóban forgó grádicsokat elõször Salamon király építtette meg apjának halála után.
Az eredeti dallam felkutatása eleve reménytelen vállalkozás lenne, hacsak az akkori Templom lépcsõinek azóta már egy sokadik jeruzsálemi épületbe, esetleg máshová került köveiben (márványlapjaiban?) nem rögzültek - egy még ismeretlen, de bizonyos kutatók által már feltételezett módon - azok a rezgések, amelyek ugyanannak a dalnak sokszori éneklése következtében ivódtak bele a kõzet szilárd közegébe, hogy egy napon majd hozzáférhetõvé, olvashatóvá váljanak. Az illetõ dallam nemcsak mint a szövegnek a zene diskurzusában történõ értelmezése jöhet szóba, hanem - amennyiben a költeményt erre a dallamra írták - a zsoltár értelmezettjeként is; hogyha pedig egyszerre született szöveg és dallam (gör. psalmoi = zenei kísérettel elõadott ének), akkor két diskurzus szimbiózisának töredékével avagy kivonatolt emlékével van dolgunk, az általunk idézett fordításban pedig annak egy XVI. századi magyar protestáns olvasatával.
A zsoltárba foglalt mondatok, illetve retorikai alakzatok a Pentateuchus judaista kánonját értelmezik valamikor az izráeli királyság korának kezdete körül. A szöveg a mózesi közbenjárás beszédmódjában íródik: a megnyilatkozó elõbb közvetlenül szólítja meg Elohimot (Uram!), majd a vele folytatott titkos kommunikáció után küldetésszerûen a társaihoz, Isten népéhez fordul, hogy õket is teremtõjük felé fordítsa: "Bízzál Izráel az Úrban mostantól fogva mindörökké!" Ez a rögzített "jelen" pillanatából nyíló beláthatatlan perspektíva, amely egy abszolút kezdetet és határtalan folytatódást sugall, a kinyilatkoztatás eszméjének modelljére, vagyis az idõtlennek az idõben való megjelenésére épül. A közbenjáró tolmácsolta parancs ezúttal a Szent és Láthatatlan Megbízóhoz való viszony módjára vonatkozik: feltétlen bizalmat követel, amely a Hozzáférhetetlenbe vetett hitet, teljes hódolatot (odaadást) és reménységet foglal magába. A dal elsõ két - nagyobb lélegzetû - mondata ennek a viszonynak a magyarázata és parabolikus illusztrációja.
"Uram, nem fuvalkodott fel az én szívem, szemeim nem láttak magasra, és nem jártam nagy dolgok után, erõmet haladó csodadolgok után." Csupa biblikus, a "könyvekben" (tekercsekben) használatos kifejezés, melyeknek sajátos, az eredetiben bonyolult figura etimologicákat képezõ halmozása maga is a régi liturgikus szövegeket idézi. A negatív megfogalmazás elõbb ellenpéldákból teremt éles kontrasztot a követendõ mintához. A magyar fordításban a "nem fuvalkodott fel az én szívem" két, egyenként is trópus értékû terminust kombinál egymással. A felfuvalkodott a saját méret megtévesztõ felnagyításával (a felfújthoz csak levegõt adunk hozzá) próbál elõnyös pozíciót, hatalmi státust szerezni, önmagát "nagyra tartva", "nagynak mutatva" szuggerálja környezetének a hozzá méltó viszonyulást. A szív a "belsõ ember", legmélyebb identitásunk, mely a bibliai szóhasználatban többnyire az akarattal esik egybe. A "felfuvalkodott szív" lehetséges értelme tehát a "hamis akarat", amely önmagát is megtéveszti: bûnbe esik. Ugyancsak a naggyá levés vágya artikulálódik a magasra látás igyekezetében is. A "szem"-nek a "szív"-hez hasonlóan igen nagy a tropológiai megterheltsége, legtöbbször az értékelés, megítélés szimbóluma vagy a kívánságé, minthogy leghamarabb a szem révén hat a kísértés. A zsoltárbeli alakzat ("szemeim nem láttak magasra") a kitüntetõ, megkülönböztetõ kvalitások csábítására utalhat, olyanokéra mint a nagy tettek elismerõ jutalma vagy a titkok bölcs ismerõjének kijáró tisztelet. A folytatás az ambiciózus nekilendülések "ellenretorikáját" alkalmazza, vagyis hiú és fellengzõs törekvésekként artikulálja azokat.
Az elsõ mondat záró fordulatát ("sõt lecsendesítém és elnémítám lelkemet"), amely a via negationis kerülõútja után most már "egyenesben", vagyis affirmatív megnyilatkozásokban mondja ki az alázat szavát, már a következõ, második versbe sorolták a kánonszerkesztõk, mintegy a "gõg" és a "szelídség" közötti markáns különbségtétel jegyében. A Magyar Biblia-Tanács 1990-es budapesti kiadásában ráadásul nagybetûvel kezdõdik a második vers, noha a szóban forgó tagmondatot pontosvesszõ választja el a körmondat elõbbi részétõl. Ebben a nyomatékosító újabb figura etimologicában a Törvény parancsolta önuralom indulatokat visszafogó erkölcsi hatalmának eszméje artikulálódik. A judaista etikai gondolkodás szerint "a sok beszédben elkerülhetetlen a vétek", ezért a hallgatás az ártatlanság képzetével kapcsolódik össze; ennek parabolikus megfogalmazása a zsoltár második mondata.
Emelkedett, ám ugyanakkor diszkréten árnyalt hangvétel beszéli el a csendet: "Amilyen az elválasztott gyermek az anyjánál; mint az elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem." A lélek és gyermek izomorfizmusának története messzire vezetne, elég most, ha csak az erkölcsi makulátlanság pozíciójára gondolunk. A törvény tanítása szerint gonosz gondolatainkkal, hamis beszédünkkel és bûnös tetteinkkel vétkezünk, a gyermek pedig még nem gondolkodik, nem beszél és nincsenek tettei: meghitt és feltétlen bizalom fûzi az anyához elválaszthatatlanul. Az "elválasztott gyermek az anyjánál" sajátosan kétérvényû, hümenszerû kapcsolatot jelöl: az anya testében hordozott és megszületése után egy ideig még annak tejével táplált magzat egyféleképpen már eloldódott szülõjétõl, és mégis szorosan kötõdik hozzá. A különbség és nem különbség mint elválasztottság és elválaszthatatlan egység ezúttal misztikus retorikájú allegóriává mélyül.
A keresztény olvasat, melytõl minden szándék ellenére bizonyára a fenti értelmezés sem mentes, mindezt nemcsak a Hegyibeszéd tanításaival hozza intertextuális viszonyba, hanem Pál krisztológiája, illetve az elõkép-teológia nyomán személyesen az evangéliumi Krisztussal is, aki tökéletes közbenjáróként nemcsak mintaképe a tökéletes alázatnak, hanem maga a tökéletes alázat. Eszerint az értelmezés szerint "voltaképpen" Õ szólít meg az ószövetségi zsoltárban: a Gyermek, aki testté-lételében elválasztatott az Atyától, és mégis egylényegû Vele, aki nemcsak földi életében, hanem az Írott Igében is egészen Isten és egészen ember, szeretetével ott munkál a zsoltár írójában és olvasójában, hogy õk is megynyerjék a gyermeki minõség, páli terminussal a "fiúság" jogát: együtt marad(hat)ást a tõlük Elválasztottal.
Pszichoanalitikus értelmezésben ez az anyához fûzõ infantilis vágy artikulálódik/retoricizálódik vallásos képzetekké az ember (Jung szerint az emberiség kollektív) tudattalanjában. A zsoltárszöveg költõi diskurzusa a jeruzsálemi grádicsok köveinél sokkal régebbi kép(kõ)zeteknek archetípusokban rögzült rezgéseit idézi fel végeláthatatlanul sok köztes hümen membránjai révén, melyek mögött sohasem találjuk meg a már nem-membránszerû, végsõ eredetet. És igazából az olvasást sem hagyhatjuk abba, értelmezésünk másokéval összefonódva rezgésszerûen tovaterjed, elkeveredik, beleivódik, elvesz és elõkerül(het) a jelek értelmes káoszának játékában. Ha azonban a zsoltárban nem értelmezendõ szöveget, hanem követendõ rítust keresek, hogy abban gyakoroljam magam, úgy a "grádicsok" saját kultikus alászállásom moccanásaivá lehetnek. Nem(csak) úgy, mint az elõbb leírt mondattal kijelölt értelemirány egy lehetséges végiggondolása és/vagy megfogalmazódása, hanem saját idejû gesztusok gyakorlásaként. A jel-, illetve eszközhasználat révén konstruált performatív létesítmények és piedesztálok lépcsõin mozdulok "lennebb és lennebb". Ez a folyamat nem egy új megértés-lehetõség felõli dekonstruálása az említett képzõdményeknek, hanem egy az értelemkonstrukciótól eltérõ viselkedésirány, megváltozott öngyakorlás.
Nem szükséges, sõt kerülendõ, hogy elképzeljem magam a grandiózus hajdani templom lépcsõjének valahányadik pihenõszakaszán, széltõl lobogó hosszú köntösben az éneklõ sokaság közepette; az sem szükséges, sõt kerülendõ, hogy csupa szent dolgokra gondoljak. A képzetek és szavak kegyes, biblikus retorikájú diskurzusából ugyanúgy kifele tartok, mint egyéb tárgyi és szellemi szerzeményeim labirintusából, "aki" mind kevésbé és kevésbé vagyok. Szavak, beszédmódok használata helyett le-mondok a feltoluló jel-képekrõl, engedem õket elfolyni anélkül, hogy reflektálnék rájuk. A figyelem moccanásai ezek az elengedések, kioldódások, arra ügyelés, hogy megmaradjak, s ha kiestem, újra meg újra visszatérjek azok tartamába. Az ilyen zsoltárírás/olvasás a hallgatás alázatának rítusa: kivezetés a hatalom és a megértés akarásának diskurzusából a kultikus bizalom eseményeibe.
Az értelemkonstrukció jelentõségtulajdonítással jár, ez mûködik például a létrehozott differenciákban: nagy-kicsi, magas-alacsony, erõs-gyönge, csodálatos-közönséges. A felfuvalkodott önmagát tartja nagyra, a többieket lekicsinyli, a magasra látó szem megveti azt, ami alacsony stb. Mindenek fölött azonban az értelemkonstrukciónak tulajdonítunk jelentõséget, annak a performatív aktivitásnak, amely opponenseket különböztet meg, és konkurenciát kelt közöttük. A felülkerekedésre törõ esélyhasználatnak ezeket a bonyolult technikáit a zsoltárban mintegy önmagamként leplezem le: nem úgy, hogy hasonlóan bonyolult vagy még bonyolultabb megfigyelésekben értelmezem azokat, hanem miközben az alázat gesztusaival kiszállok játékukból. A hatalom akarása abban a pillanatban változik az akarat uralásává, amelyben nem tulajdonítok az uralkodásnak jelentõséget. Ha ugyanis a kegyes alázat és az elvetemült törtetés etikai differenciáját állítom fel, s a mélységes alázat erkölcsi magasából ítélem a felkapaszkodást alantasnak, ezzel a felfuvalkodás játszmáján belül maradok. Csak a zsoltár írásának/olvasásának rituális cselekménye csendesíthet le, némíthat el, melyben az alázat már nem artikulálandó téma, nem is konvencionális szabályokhoz igazodó etikai alkalmazás, hanem kultikus viselkedésimpulzusok egymásra következése.
Ortega történeti "meditációi"* szerint a szimbólumhasználat akkor kezdõdik el, amikor már nem hiszünk a mítoszok kozmogóniájában. Korábban ugyanis a szent történeteket ismétlõ rapszodosz szavai - elbeszélõnek és hallgatónak egyaránt - olyan rituális cselekményt jelentettek, melynek során hitüket gyakorolták. Mihelyt a tudás (tudós) érthetõ/értelmezendõ jelentést tulajdonít a mítoszbeli gesztusoknak, performatív aktusai által használhatókká változtatja azokat. A szimbólumok értelmezési esélyei tehát hitbeli történések csökevényeiként válnak a képzelet, illetve a jelölés eszközeivé. Ezért lehet - a kérügma szimbolikus esélyeket tartamra váltó pillanataiban - a hallásból (hallgatásból) újra hit. Az értelmezés során sohasem lesz valamely esélybõl egyéb, mint újabb esély(ek): csakis az értelmezésbõl kimozdító hitbeli gesztusok változtatják az esélyartikulációt saját idejû bekövetkezéssé.
A zsoltár ennek tartama, írásakor/olvasásakor nem az így vagy úgy értelmezett szimbólumokban hiszek, hanem szimbólumhasználat helyett. Nem jeleket, hanem viselkedésimpulzusokat írok/olvasok. Ilyenkor a szavak szimbolikus esélyekként elhalványulnak, és a hit artikulálatlan impulzusainak moccanásaiként válnak fontossá, elevenné. A zsoltár elsõ gesztusaiban még távolról visszhangzik a performatív használati módok retorikája, mígnem fokozatosan elnémul az alázat hallgatásának grádicsain. "A milyen az elválasztott gyermek az anyjánál, mint az elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem." A konvencionális használati szabályok elmosódása nyomán a figyelem már nem reflektálja ki magát a vágyból, hanem annak ritmusává lesz: olyan "nálalétté", amely csupa sóvárgás. A zsoltárnak ebben a nyughatatlan békéjében már semmit sem értek, semmit sem képzelek, belefeledkezem a tudatlanság felhõjébe. "Bízzál Izráel az. Úrban mostantól fogva mindörökké!"
A bizalom fürkészõ moccanásaiban pedig új tartam, a zsoltár egy másik eonja kezdõdik. Az alázat kivezetés volt a megértés (tudás), illetve képzelet idejébõl; hallgatásának bizalomba hajló moccanásai azonban "mostantól fogva" még tovább vezetnek, a viselkedés újra kezd átalakulni, kimozdulni magából. De nem "visszafele", a jelhasználat irányába, hanem további kultikus ritmusok mentén: hitbõl hitbe.


Folytatás elõzõ számunkból.

* Szabadon idézi Slater, J. B.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék