Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. január, I. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FÓRUM

FÓRUM

Otthonunk: a vers

Megszoktam, hogy az utóbbi időben tudatosan szerkesztett verskötetekkel találkozom, melyekben az egyes darabok egymás hatását erősítik, és a kompozíció egysége némelykor arra is szolgál, hogy mentse bizonyos részek gyengeségeit. Markó Béla kötete* is egészben kínálja magát lekerekített, arányos szerkezetével, szinte csábít, hogy az egyes verseket csupán a nagy egész egy-egy részletének tekintse az ember. De ezek a részletek most nem engednek oly könnyen továbblapozni. Külön-külön is marasztalnak a költemények, hogy elidőzzem, holott nem először olvasom őket. Olyan ez, mint mikor szükségét érzi az ember, hogy a tavaszi fán egyetlenegy virágkelyhét közelről is megnézegessen: a finom erezetű, áttetsző szirmokat, s belül az ágaskodó porzót, a bolyhos fészkű bibét. Mi a titka ennek a vonzásnak? Egy őszi levélben, egyetlen hópehelyben vagy pihenő madárban mi késztet a csöndes figyelemre? Talán az, hogy nem tudom másképp elképzelni őket: így, amint vannak, a maguk nemében éppen így tökéletesek.
Markó Béla versei külön-külön is arra indítanak, hogy visszatérjünk hozzájuk, és szemléljük bennük azt az egészséget, befejezettséget, autonómiát, amit mi életünkben soha el nem érhetünk, közvetlenül birtokba nem vehetünk, hanem csakis a művészetek által tapasztalhatunk. Mert költeményeinek többségére jellemző az a teljesség, ami nem más, mint az igazi műalkotások tulajdonsága. A jó vers: teljességszimbólum – még akkor is, ha éppenséggel a teljesség hiányát mutatja fel, hogy éhséget ébresszen iránta bennünk. Mert a jó vers minden ízében, azonos önmagával, testében egyetlen ízület nincs, ami ne hordozná a lényegét. És az önazonosságnak ez a méltósága mintha olyan lenne, mint a virág, a falevél, a hópehely, a madár magyarázatra nem szoruló, természetes önazonossága.
Az emberi lény diszharmonikus: rendszerint egész életén keresztül utólagos magyarázkodással és önigazolással tartja fenn és foltozgatja a maga azonosságát. Ezért némul el akkor, ha egy-egy tárgyban, élőlényben, műalkotásban a tökéletességet véli felismerni. „Olyan a vers is, mint egy kéz / az ablakpárkányon, / mint egy női arc a párnán, / nem arra való a kéz, / nem arra való az arc, / hogy megfejtsék...” – írja Markó Béla is, szinte kínálja nekünk a hallgatás jogát: ne fejtsük meg, ne értelmezzük azt, ami megragadott a verseiben.
Ősz című szonettjében mondja: „Napodat földed már körbeforogta, / beérett, ím, a gondolat s a forma, / és társaiddal végképp egybeforrva, / szőlőszemként hullasz a közös borba...” Ez a hasonlat kínálkozik legjobb verseinek minősítéséül is: érett, tökéletes szőlőszemekként hordozzák azt a teljességet, amit a költők csak személyesen kiküzdött világszemlélet és ennek megfelelő formaelvek birtokában tudnak megvalósítani. És ez a teljesség nála mindenekelőtt abban, nyilatkozik meg, ahogyan költeményeiben testté lesz az elvont gondolat, vagy másképp: ahogyan a versvilág érzéki tárgyszerűségén átsugárzik az eszme. A konkrét, valóságos tényösszefüggések úgy válnak bennük képpé, hogy megőrzik plasztikus tárgyszerűségüket is, miközben értelmük kiterjed olykor teljesen váratlan jelentésmezőkre.
Ebben a tárgyias versvilágban a növényi és az állati létfokozatnak különös jelentősége van: „Méhek között egy kasban végre otthon / lennék én is...” – kezdi egyik szonettjét, a következőt meg így indítja: „Egy tyúkketrec bűzében s melegében / aludni boldogan...” És itt van a Designer óda kezdete: „Laknék egy cinkében, az is tökéletes!...” Ezek és az ehhez hasonlóverskezdetek mindig egy alternatív világhoz szolgáltatnak alapot: a méheket, tyúkokat, cinkéket stb. övező természetes tényösszefüggések a költő számára mintegy otthont kínáló lehetséges világok, melyekbe – egy-egy vers erejéig – be is költözik.
Nem névátvitel történik itt. Nem a szavak, szókapcsolatok – kisebb struktúrák – szintjén alakul képszerűvé a nyelv, hanem egész tényösszefüggések telítődnek többletjelentéssel: az adott állati vagy növényi létfokozat egy-egy emberi helyzet jelölőjévé is válik. S ez nem jelenti feltétlenül az értékhiány, értékcsökkenés kifejezését. Olykor – mint a Feljegyzés egy boldog körtefáról esetében – a növény természetes állapota egy áhított emberierkölcsi érték jelképévé minősül át.
Maga a tárgyi világ lesz többértelmű itt. Minden, ami látható, mást is jelölhet, mint ami; csak fel kell ismerni benne a lehetőséget, az irányt, amely felé ez a jelentésbővülés megtörténhetik. És ehhez költői nézőpontra van szükség, sajátosan kell látni a világot és benne a dolgok összefüggéseit.
Ebben a versvilágban a létezők egyetlen közös lényeg kivetülései, éppen ezért testvéri mellérendeltségben élnek, és egymással felcserélhetők: olyan jelek, amelyek e világ grammatikája szerint szoros összefüggésben állnak. S a költő dolga, hogy kinyilatkoztassa a létezőknek ezt az összetartozását.
A szonettforma a maga zártságával, kerekdedségével nagyon alkalmas, hogy a költői kinyilatkoztatások érvényét szentenciózus véglegességgel közvetítse. Ez az igényes forma csak kellőképpen igényes gondolattal fér össze: olyan szellemi-érzelmi telítettséget kíván, mely méltó ehhez a feszes strófa- és rímképlethez, melyben a 10-es és 11-es jambusok emelkedő és ereszkedő hangzásszerkezete mintegy megköveteli a pontosan beleszabott tartalmas, tömör kijelentést a gnóma, axióma, aforizma jellegű mondatot.
Markó Béla szonettje sohasem nagyképű, mert ez költői gondolkodásmódjának testhez álló formája. A szonett formája által nyer megfellebbezhetetlen érvényt az a mód, ahogy a dolgokat egymás mellé rendeli, hogy közös lényegük összeforrottságát megmutassa, rejtett azonosságukat kinyilatkoztassa. Egyszerre érzékelteti különbözőségüket és azonosságukat, teret hagyva a többértelműségnek, ám ugyanakkor maradandó formába örökíti a költői, szubjektív értékösszefüggést, mely indokolja ezt a mellérendelést.
Ilyen mellérendelés történik a kötet egyik legszebb versében, a Testemlékek című szonettben, mely az érosz jegyében hozza közös nevezőre a legféltettebb kincsek – a kedves, a szülőföld, az anyanyelvű tradíció – értékeit. Sorjázó hasonlatok teremtik meg az áttételeket a különböző értékek között, melyekkel a lírai alany azonos hőfokon azonosul, mígnem a teljes értékösszefüggés hordozójává – a megőrzésre méltó dolgok „kódexévé” – lényegül át. A költői szemlélet és nyelvi teremtő erő hozza létre itt és a kötet más verseiben is azt a grammatikát, melyben a dolgok bensőséges világgá – hazává – forrnak össze.
Otthontalan, védtelen értékek keresik egymást a verseiben: „Drága Mondattan! Ne hagyj, el minket. Ne hagyd, hogy külön-külön kerüljünk rá a nagy listára, védj meg minket! Ne! Hagyd! Hogy! Külön! Külön! Kerüljünk! Rá! A! Nagy! Listára!” – így szólaltatja meg a költő a dolgokat, a menekülteket egy „mondattalan” világból, ahonnan versnyi közösségbe igézte őket (S holnap a rovargyűjtő mit csinál?). Magányos, törékeny érték keresi helyét – a beteljesülést? – Rózsa a tűzfalon című szabadversében. Nem véletlen, hogy a szétszórtság, kivetettség, elszigeteltség állapotát ilyen kötetlen versformában fejezi ki: ez teret nyújt annak a feszültségnek a közvetítésére, mely az aktuális és a vágyott létállapot közt fennáll. A költemény ezt a feszültséget érzékelteti: a végtelen felé nyújtózkodó lélek – a „rózsa” – folytonosan túlnő az adott határokon, sebzetten sem mond le az igazi otthon távlatáról, arról az otthonról, amelynek nincs határa, – amely maga a határtalan. Himnikus szenvedéllyel áthevített látványt nyújt ez a vers, mely a létezés drámáját jeleníti meg.
Otthon lenni: a léleknek ez a vágya Markó költészetében a szerelmi beteljesülés vágyának hőfokán jelentkezik, ezért oly magától értetődő és gyakori a kötetben is a szülőföld és a női test azonosítása. Éjszakai elégiája is – a kötet legszebb versei közül való – ezt az azonosítást bontja ki látomásszerűen, bensőségesen, szuggesztíven. A versvégi önreflexió azonban jelzi, hogy a hazatalálás eme csodája csak a teremtő szó által – a költészetben – lehetséges: „egy fej külön! egy szó külön! / egy könyv külön! már csak a versben / állnak hazáddá össze! ott fogsz szeretni! / ott fogsz élni is!” S a Markó költeményei az oltalmat jelentő otthon állandóságát, rendjét kínálják, mely az értékek éjszakájában is biztonságot ad: minden helyén lesz benne, amikor újra felvirrad. „Halál sincs hát, csak leoltják a villanyt, / s nem találjuk megszokott tárgyainkat, / s minket sem talál már senki sem, // pedig akkor is itt leszünk, akárcsak / az éjszakai fák, kik fényre várnak, / s újjászületnek majd egy reggelen.” – írja a Szonett gyermekeimnek, akik félnek a sötétségtől című versében.
Nem véletlen, hogy a fák a leggyakoribb jelképei közé tartoznak. Metonimikusan az egyetemes rend, a természet törvényeit példázzák, melyben az idő nem az emberi célok és vágyak függvényében tagolódik, hanem az élet megújulásának objektív ritmusa szerint. Az Égő évek világában az idő nem lineáris folyamat, melyben az emberi élet valamiféle sürgető jövőképhez igazodnék, s a beteljesülés vágyának folytonos nyugtalanságával telítődnék. Ez a ciklikus kötetszerkezet az évszakok rendjét követi, s e rend a maga körkörösségével szintén a teljesség metaforája. A költő – tartózkodván minden illúziótól – a lehető legbölcsebb módon viszonyul az időhöz: mert tavasz akkor is lesz, ha az utópiáknak semmiféle alapja nincs. Az „idők teljességének” evilági álma messze tűnt, most a harmónia egyetlen lehetősége: beletagolódni a természet rendjébe, a cinkék, körtefák és szőlőfürtök létmódjának boldog egyneműségébe; a fa létmódjába helyezkedni, mely nem ismeri az emberi időszámítást, a szellem meghasonlásait, tragikus kudarcait, csupán meghozza gyümölcseit, és lombhulláskor már új rügyeket álmodik.

CS. GYÍMESI ÉVA


* Égő évek. Kriterion Könyvkiadó, 1989.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék