Szerb Antal Kristóf, a kaméleon

Szerb Antal: Naplójegyzetek. Magvető Kiadó, Budapest, 2001
Vitathatatlanul népszerű íróról lévén szó, nem meglepő, hogy születésének centenáriuma idején megélénkült a Szerb Antal-szövegek (újra)kiadása. A regények, novellák, esszék, irodalomtörténeti művek és kritikák publikálása után, mintegy az életmű lezárásaként 2001-ben kötetbe rendeződve megjelentek Szerb Antal naplói is. A különböző időpontokban készült naplóbejegyzéseket eddig csupán töredékesen, folyóiratközlések alapján ismerhette a közönség, most az eddig publikálatlan, (eredetileg többnyire gyorsírással jelzett) részekkel kiegészítve, kötetbe rendezve, mintegy „irodalmi műként” kerülnek az olvasó elé. Aki így mindjárt döntésre kényszerül: hogyan olvassa Szerb Antal naplóit? Irodalmi műként, vagyis bizonyos konkrét életrajzi események fikcionalizált, tudatosan stilizált formába öntött változataként? Némi voyeur-kíváncsiságtól hajtva életrajzi adalékként? Olvasás és szövegkiadás konszenzusa alapján a Szerb-életmű „jobb megértését” tűzve ki célul? Mindhárom olvasat egyaránt jogosult, a napló szövege pedig mindhárom megközelítés számára kínál kapaszkodókat. Petrányi Ilona tanulmányában különböző adatokra illetve bejegyzésekre hivatkozva azt bizonyítja, hogy a napló Szerb Antal szándékainak megfelelően tudatos irodalmi konstrukció, amit elsősorban Kierkegaard-minták követése jellemez. (A Kierkegaard-hatásra egyébként maga Szerb Antal is nyomatékosan felhívja a figyelmet: „Kierkegaard regényét, Λ csábító naplóját kevesen ismerik, legyen szabad a későbbi filológusok figyelmét felhívni rá, ha netán művem gyökereit keresnék. (270)”) A különböző élmények megfogalmazása, formába öntése szintén az irodalom és magánélet határán egyensúlyozó szövegek (életrajz, levél, vallomás, napló) világához közelíti Szerb Antal naplóbejegyzéseit. Az ilyen típusú szövegek „irodaimisága” többnyire valóban szerzői és nem pusztán kiadói szándék eredménye, egyes korokban már megírásuk idején „irodalomként” (is) olvasódtak. A 18-19. századi szalonok kedvelt olvasmánya volt az irodalmi igénnyel íródott napló vagy levél.
Szerb Antal naplójában élet és irodalom amúgy is minduntalan egybemosódik, hiszen mind kisdiákként, mind pedig egyetemi hallgatóként az életet elsősorban olvasmányain keresztül éli és értelmezi. George- és Goethe-idézetek tűnnek elő a mindennapi események leírásában, Dosztojevszkij vagy Wilde-életérzéseken keresztül jellemzi önmagát. „Mindez tele van irodalmi pózokkal, mert hiszen körmöm hegyéig kultúra és irodalom vagyok” (239) – írja egyik szerelméről. Különösen a szerelmi érzés megélésében illetve elbeszélésében figyelhető meg az irodalmi mintákkal való azonosulás: a széplelkű lipótvárosi fiatalember önmagát a Kék Virág keresőjének, hűséges lovagnak, az éppen szeretett lányt pedig varázshatalmú Viviánának, megközelíthetetlen angyalnak látja, hogy a következő pillanatban mindkettőjükben a dekadencia, a perverzitás és a mesterkéltség jeleit keresse – ismét csak irodalmi minták hatására.
A művész „valódi életére” kíváncsi, „kukkoló-olvasás” számára nyilván éppen a szerelmi tematika kifejtése kínál a legtöbb érdekességet. A másik ember intim világát felfedni kívánó olvasás voltaképpen a perverzió egy formája, amely meglepő módon magában a napló szövegében lel visszhangra. A Szerb-napló egyik kulcsszava ugyanis éppen a „perverzió”, amely már a 13–14 évesen írott Cserkésznaplóban is nagy szerepet kap, a későbbiekben pedig a „dekadens” jelzővel váltakozva elsősorban fizikai-testi vágyak megjelenítésére szolgál. Itt ismét az életet stilizáló, irodalmiasító próbálkozással van dolgunk, hiszen Szerb Antal már kiskamaszként is tudatosan ügyel arra, hogy társai a divatszóvá váló „perverz”-kifejezést az ő sajátos stílusával és személyével kapcsolják össze. A dekadencia és a perverzitás így pózzá válik, s ekként ahhoz a tizenkilencedik század végi gondolatkörhöz kapcsolódik, amely szerint a (szexuális) normasértés, a szubverzív magatartás és az irodalmi értékteremtés egymást feltételező fogalmak.
Az a fajta olvasat, amely az életrajzi adatok ismeretének köszönhetően az életmű jobb megértését reméli, véleményem szerint a Naplójegyzetek olvasásakor kudarcra van ítélve. Egyes magánéleti élmények, problémák (mint például a homoszexuális képzelgések) visszaköszönnek ugyan a Szerbprózában: először a cserkésznaplóban jelennek meg, illetve Szerb Antal gyerekkori barátjára, Térey Bennóra vonatkozó bejegyzésekben, majd ugyanezek irodalmi formát öltenek a naplójegyzetek után közölt Hogyan halt meg Ulpius Tamás? című fiatalkori novella-kísérletben, hogy Az utas és holdvilág lapjain immár alig felismerhető formában váljanak közismertté.
Szerb Antal naplójában megőrzött életének azonban alig van köze magukhoz a Szerb Antal-írásokhoz. A fiatal Szerb Antal ugyanis írókra egyáltalán nem jellemző módon, nem olvasónaplót ír, csupán alkalmanként utal egy-egy olvasmányra vagy novellatervre. Naplójegyzetek címen összegyűjtött írásainak csupán Napló, szúrószavakban címen közreadott kis töredéke született 1930 után. Addig a naplóműfaj számára elsősorban az én megismerésének eszköze. A bejegyzések többsége huszonhárom éves kora előtt született, ennek a korszaknak fő élménye pedig az énformálás és a párkapcsolatok kusza világa. Az írás és olvasás gyakorlata ebben az időben még az egyetemi szemináriumokhoz kapcsolódik, az irodalomról való gondolkodás itt még háttérbe szorul. A napló énje nem azonos A Pendragon legenda vagy az irodalomtörténetek szerzőjével, és itt a szerzőt az elbeszélő éntől elkülönítő elméleti feltevésnél jóval mélyebb különbségről van szó. A Naplójegyzetek túlnyomó részének szerzője egy tizenéves kiskamasz, majd pedig a húszas éveinek elején járó fiatalember, aki csupán évek múlva lesz az az író illetve esszéista, akinek a mai olvasó őt ismeri. (A névhasználat maga is ezt a különbséget jelzi, szerzőnk fiatalkori írásait, különböző hölgyeknek dedikált verseit többnyire a romantikusan hangzó Szerb Antal Kristóf névvel írja alá.) Éppen ezért „sportszerűtlen” a kanonizált Szerb-művek felől számon kérni a fiatalkori napló tematikáját, irodalmi helyett irodalmiaskodó ömlengéseit, elméleti következetlenségeit.
Szerb Antal naplóbejegyzései elsősorban egy igen korán és igen tudatosan végzett énformálás dokumentumai, számára a napló elsősorban eszköz: eszmék és formák keresésének, tapasztalatszerzésnek és feldolgozásnak eszköze. Az életet némi romantikus ízzel kalandként értelmező szerző számára a napló mint az énelemzés eszköze hivatott rendszert, formát adni a megélt életnek. „Naplót fogok vezetni újra – hogy formát adjak az életemnek. A kalandor élete formátlan élet, és mégis: vágy a forma után. (...) A kalandor fájdalmasan kívánja életének zárt kompozícióját, hogy olyan legyen, mint egy naplóba írható regény, kívánja, hogy el ne érje – hogy mindig fájdalmas boldogsággal érezze, a formától mily messzire szakadt.” (271.)
Az énkeresés és énformálás folyamatába belefér(het)nek a tévedések, a már másnap revideálható állítások és az olyan naiv kijelentések is, miszerint „Úgy gondolom mostan, a nők nem démoniak és nem komplikáltak, hanem inkább jók és egyszerűek, nem sok erotikummal, sok józansággal és sok gyengédséggel. (...) Különben ezt nem én találtam ki, de magamtól rájöttem.” (81.)
Szerb Antalnál az énformálás elengedhetetlen része a szerepjátszás tudata, az álarcviselés. „Egyéniségem, azt hiszem, nagyon fejlődik, ámbár nem szűnök meg gondosan stilizált kaméleon lenni” (48) – írja már tizenévesen, mintegy rádöbbenve arra, hogy az annyira áhított szilárd pontok, könnyen azonosítható keretek (esetében pl. a katolicizmus, szellemtörténet stb.) csupán bizonyos szerepeket, pózokat használva találhatók és élhetők meg igazán. A modernitás egyik nagy problémáját, én és szerep összefüggését a napló és disszertációírás ellentétével példázza a huszonéves Szerb Antal: „Disszertációm is, mint a legszárazabb tudományos mű, amibe csak belekezdenék, szinte gyónásszerűen szubjektív, aminthogy viszont a legközvetlenebb naplórészlet is megőrzi a művész stilizáló fölényét, és minden írásom végtére ugyanaz: nyugodt és hideg nyilatkozat magamról, mint valaki idegenről.” (192.)
A Naplójegyzetekben rögzített énformálási folyamat fontos része a közösségi identitás kérdése, ezen belül elsősorban az a mód, ahogy Szerb Antal (nagymértékben a kor nyomására) tulajdon zsidó voltát vizsgálja és értékeli. A családostól katolikussá keresztelkedő apa döntése nyomán a szerepjátszásra amúgy is túlérzékenyen reagáló fiú számára állandó feszültségforrás lesz zsidó származása. Szerb Antal Sík Sándor tanítványa volt, fiatal korában már-már szélsőséges átélt katolicizmus jellemzi, ugyanakkor önkéntelenül is számon tartja barátnői, szerelmei származását, „beteges félelmet” érez a keresztény lányokkal szemben, húzódozna a zsidóktól. Mikor álmait pszichoanalitikus elemzésnek veti alá, ugyancsak a zsidósághoz való tartozás problémáját mint megdönthetetlen és valláscserével meg nem változtatható tény vizsgálja: „A ghettó álma. Sikátorok, régi házak, szűkös lakások, átjáró udvarok, korlátok, végtelen folyosók – minden intelligens zsidó ismeri ezt az álmot Ez a ghettó atavisztikus víziója. Innen van a szorongás, érzet, mely álmodó magunkat eltölti ilyenkor – sőt ébren is, ha bizsergő vággyal keressük az ilyen helyeket.” A szorongást megjelenítő álom így a faji misztika nyomán úgy jelentkezik, mint a zsidó lét emlékképe, mégpedig nem a Szerb Antal számára megtapasztalható nagyvárosi művelt polgári világ, hanem egy középkorias, Chagall-képeket idéző, elsősorban tulajdon képzeletében létező zsidó világ emléke.
A kényszeres önvizsgálatra amúgy is hajló Szerb Antal számára elsősorban saját korának egyre erősödő antiszemitizmusa tette problematikussá a közösségi identitás eme kérdését, hogy élete vége felé a kettős identitás megfogalmazásában nyugvópontra jusson. „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok” – írja 1942 őszén. Az író és irodalomtörténész tehát úgy fogadja el zsidó származását annak minden kulturális és társadalmi előnyével és hátrányával együtt (az adott pillanatban a „hátrány” egzisztenciális fenyegetést jelentett), hogy anyanyelvén és az általa nemcsak olvasott, hanem művelt irodalmon keresztül a magyar nemzethez tartozónak tekinti önmagát.
Szerb Antal naplójegyzetei többek közt tehát éppen arról a folyamatról vallanak, hogy a gondolkodó ember szerepjátékon, énelemzésen felülkerekedve, hogyan próbálja megteremteni tulajdon identitását.

VALLASEK JÚLIA