Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. május, XI. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Gáspár B. Árpád

LILI KISASSZONY

Sokat nézem a csillagokat, uram, és megmagyarázták nekem, hogy õ nem tudott betelni saját szépségével, létezésének csodájával, azzal, ami közönséges halandóknak eszébe sem jut. Õ saját magának a csillaga volt. Senki el nem érhette õt, senki pályáját meg nem szabhatta, és azért feküdt órák hosszat mozdulatlanul a hátán, nézte nyitott szemmel a mennyezetet, hogy csodálhassa ezt a csillagot, megfürödjön titkának édes boldogságában. Ennek a boldogságnak fénypermetege az arcára hullott, beborította kékes-ezüstös fátylával, a csillagporos éjszakák lélekfájdító titkával.
Mit mondott, uram?
Hóbortos volt világéletében? Ismerte õt?
Csak feltételezi? Az más. Feltételezni sok mindent lehet.
Ha jól belegondolok, uram, huszonhárom éves lehetett akkor. Ezért kellett neki játszania néha velem. Ez volt a másik megpróbáltatás, amit állnom kellett. Kifigurázta ügyetlenségemet, rosszul mutatta meg a dolgokat, osztán rám fogta, hogy én tévedtem, hogy kétbalkezes paraszt vagyok. És kigondolt mindenféle bolondságot. Szoknyába akart bújtatni. Ravaszul kitervelte. Kidobálta szekrényébõl összes szoknyáit, lobogtatta orrom elõtt, hogy melyik tetszik, körülsündörgött, hízelgett, hogy csak egyszer, egyetlenegyszer, ne legyek már olyan csökönyös paraszt, és hogy megijesszük a vén kecskét. Ez Milán bácsi volt. Azt hiszi majd, hogy idegen személy jutott be Lili kisasszony szobájába. Ettõl féltek a legjobban. Nehogy idegen férkõzzék a közelébe.
Nem tellett sok idõbe, amíg rájöttem arra, hogy õ kalitkába zárt madár. Minden lépését figyelték. Görög, Milán bácsi, a lépcsõfordulónál õgyelgõ gorillák, a barátja, aki civil ruhás õrnagy volt, és olyanok is biztosan, akikrõl én nem tudtam.
Szóval szoknyába akart bújtatni, én meg menekültem elõle.
A végén mégis sikerült neki.
Elbújt az ajtó mögé, de nekem azt mondta, hogy fürödni megy, és hátulról rám húzta a szoknyát a fejemen keresztül. A szoknya leszorította a két kezemet, és nem tudtam hirtelenében kievickélni belõle. Forgolódtam, rúgkapálóztam. Olyan lehettem, mint egy szoknyába bújtatott medve, akit a vásárokon mutogatnak. Õ meg hanyatt vágta magát az. ágyon, és visított gyönyörûségében, a lábával meg a levegõben kalimpált.
Berontott Milán bácsi.
Én épp akkor próbáltam lehúzni a szoknyát a fejemen keresztül.
Milán bácsi megijedt, a legrosszabbra gondolhatott, és villámgyorsan elõkapta pisztolyát. Valahol a kabátja alatt tarthatta.
Lili kisasszony felsikoltott.
Ettõl a sikoltástól én is megijedtem. Látni nem láttam semmit, csak a sikoltást hallottam. Mit tehettem egyebet? Rúgtam egyet oldalt, ahol egy lábat véltem látni. Nem akartam sípcsonton találni Milán bácsit. Nem is tudtam, hogy õ az. Akkor nem rúgok olyan erõset. A pisztoly kiesett kezébõl, és jajgatva, sziszegve táncolni kezdett sánta lábán.
Lili kisasszony rikoltozva kacagott. Majd felkapta a pisztolyt.
Erre Milán bácsi abbahagyta az ugrálást, s a fájdalmát is elvágták. A pisztoly után kapott.
Lili kisasszony hátralépett, s a pisztoly csövét halántékához szorította.
A szobában szívdermesztõ csend lett.
Akkor már nem volt rajtam a szoknya, mindent láttam.
Milán bácsi elõregörnyedt, mint aki térdre akar bukni, vagy ugrásra készül. Szûkrésû fekete szemében akkor láttam elõször a gondolatok utáni kapkodást. Az zakatolhatott a fejében, hogy valamit tennie kell. De az álla leesett, tátva maradt a szája. Szederjes arcú, szánalmas figura volt.
Lili kisasszony végigmérte, osztán a mennyezetbe lõtt. Biztosan kezelte a fegyvert, értett hozzá.
Vakolatpor hullott ránk, éreztem a puskapor csípõs szagát.
Lili kisasszony megvetõ ajakbiggyesztéssel az. ágyra dobta a pisztolyt, és hátat fordított Milán bácsinak. Az felkapta a fegyvert, és kisirült a szobából.
Ilyen volt Lili kisasszony.
És rendre megtanított a körülötte való szolgálatra. Valahogy megszokott engem. Légyfogónak hívott, de én nem bántam. Egyszer sem kérdeztem meg tõle, hogy miért hív így. Az Orient Luxban mindenkinek neve volt. Nekem ez jutott. Miért, mivel szolgáltam meg? Valamivel biztosan, uram.
Megtanított városi módra öltözködni, inget, zakót hordani, nyakkendõt kötni és fésülködni. Õ nyírt meg.
Nálunk a faluban az volt a szokás, hogy a férfiak homlokukba simították a hajukat. Ha túl hosszúra megnõtt, akkor egy agyagfazekat tettek a fejükre, és ollóval körbevágták. Néha elvetõdött hozzánk egy-egy borbélymester is. Rendszerint húsvét elõtt. Akkor az egész falu összeverõdött, körbeállta, s õ egy fehér lepedõt tekerve a kliensek nyakába, nyírógépét, ollóját csattogtatta. Szemmel alig követhetõ, széles, mûvészi mozdulatokkal dolgozott. Tátott szájjal figyeltük a keze alól kikerült új fejeket. Kacagtuk, körbeugráltuk, a lányok tenyerükkel takarták el a szájukat, s a kliens megilletõdve nézte magát a tükörben, aztán széles vigyorgással elsomfordált a színhelyrõl.
Lili kisasszony ollóval, fésûvel nyírt, és oldalt választotta el a hajamat. Nem ismertem magamra a tükörben. Bodor, sötét üstököm alatt széles homlokot láttam. Fehér volt, mint a márvány. És két távolálló fekete szemem. Zavaromat csak fokozta az, hogy orrom alatt bajusz pelyhedzett.
Lili kisasszony tapsolt örömében. Szemöldökkeféjével igazította a bajuszom szálait, hol közelebbrõl, hol távolabbról szemlélte mûvét, és minden húzódozásom ellenére valami kenõcsfélével feketére festette.
Néztem magam a tükörben, és tudtam, hogy nem én vagyok az, akit látok. Vagyis, aki addig voltam, az már nem létezik, és aki szembenéz velem a tükörbõl, annak a sorsát Lili kisasszony tartja a kezében. Boldogság, félelem szorította össze egyszerre a szívemet.
Szóról szóra így igaz ez, uram. Tisztára így volt. Lili kisasszony tartotta a kezében a sorsomat. Ez a felismerés rám gördült, akár egy szikla.
Akkor eszméltem rá valamire. Nálunk a faluban nõszemélynek nem volt szabad a férfi hajából akár egy tincset is levágni. Még a halottakéból sem. Amikor mosdatták a halott férfiakat, a haját mindenkor férfiember hozta rendbe. Nem tudom, hogy miért, uram, de ez így volt, és megszegni ezt a törvényt senki nem merte. Törvény volt ez, uram. Több annál, mint amit az urak kifundálhattak. Hozzátartozott a falunkhoz, házainkhoz, a Bajkó völgyéhez meg a levegõhöz, amit beszívtunk. Aki megsértette ezt a törvényt, az kilépett ebbõl a védõgyûrûbõl, szerencsétlen préda lett.
Akkor én is megijedtem. Belém nyilallt: Lili kisasszony boszorkány, bûbájosságra termett. Nem mertem elgondolkozni ezen. Vártam valamire, mintha a múló napok megoldást ígértek volna. És csodálkoztam, hogy Milán bácsi nem vesz észre semmit.
Honnan tudhattam volna, hogy mit kell cselekedni? Milán bácsi volt a gazda, neki kellett volna tudnia. De õt elkábította az arany, összezavarta a felállást.
Jól hallotta, uram: az arany.
Ne siettessen az úr, az aranyról is fogok szólani, ha már belekezdtem. És az úr történész, kíváncsi ember.
Szóval Lili kisasszony nevelt engem, én meg a legtöbbet azzal veszkõdtem, hogy hogyan kell állni, mozogni úri népek társaságában, milyen távolságra álljak a hölgyektõl, hogyan találjam ki óhajaikat, és nézzek az arcukba, de csak akkor, amikor feltétlenül szükséges, és hogyan dughatom el otromba kezemet.
Megmutatta, hogy hogyan vágjam le a körmeimet. Olyan vastagok voltak azok, hogy az ollója nem fogta. Erre elõvett valami harapófogószerûséget és azzal gyürkõzött neki. De elõször meleg vízbe kellett áztatni.
Lili kisasszony csodálkozott. Összemérte tenyerünket. Az enyém kétszer akkora volt, mint az övé. És súlyos, mintha vasból lett volna. Fogta és rátette a vállára a kezemet. Nem tudom, hogy mi tetszhetett neki benne. Majd a derekát kellett átfognom. Rám parancsolt. Arcul csap, ha ellenkezem. A keze már emelkedett. Az, amelyik a pisztolyt is tartotta. És azt is mondta: ha akarom, akkor eltiporlak, de bugris paraszt. Mindennek eljön az ideje, te ország hülyéje, jön a ti idõtök is. Hogy utálom saját magamat, mert nem tudok kilépni az idõbõl.
Hogy értette ezt? Kilépni az idõbõl? A csillagokat még nem ismertem akkor. Azok megmagyarázták volna. Vagy van, amirõl nem akar tudni az ember, lélekben irtózik, visszahúzza a szarvait, akár a csiga. Nézem a csillagokat, és vissza szeretném hozni õt, legalább egy fél órára, öt percre, hogy mondjak neki valamit.
Mit akarnék mondani neki, uram? Valami igen fontosat, amit a csillagok súgnak. Sok mindenre rájön az ember.
Azt mondja az úr, hogy kiszámíthatatlan természetû volt? Az úr tudja. De miért gyûlölt engem néha? Máskor meg miért nézett olyan különös szemmel rám? Ne értse rosszul, uram. Úgy nézett rám, mintha nem én volnék az, akit lát. Emlékeztettem volna valakire? Ugye, ez is lehetséges, uram. Emlékeztettem valakire. Ilyenkor hevesen magához ölelt, és az enyémhez szorította arcát. Nem hazudok, uram. És ha emlékeztettem valakire, akkor azt magának, uram, tudnia kellene, hiszen történész, ezt mondta. Arcomhoz szorította az. övét, könny szökött szemébe, s kettõnk arcán pergett le. Nem mertem megmoccanni. Forróság öntötte el a lelkemet, amitõl meglágyult, szemem elõtt pedig színes karikák táncoltak. Valamit suttogott is, de nem értettem. Idegen nyelven mondta. Gyakran beszélt magában idegenül. Egyszerre azt mondta nekem, hogy franciául, mert a cselédek elõtt így szokták otthon. Nekem úgy tetszett, hogy nevén szólít valakit, és valamit kérdez tõle. De lehet, hogy tévedek. Lehet. Nem voltam én azokban a percekben beszámítható állapotban.
És miért gyûlölt máskor engem? Naponta százszor az arcomba vágta: te bugris paraszt, és toporzékolva követelte, hogy azonnal hagyjam magára, soha többé ne kerüljek a szeme elé, mert eltapos, mint egy férget.
Azt mondja az úr, hogy kiszámíthatatlan természete volt? Honnan tudja? És miért húzódik félre az. úr?
A tûz forrósága?
Igen, az lehet. Én nem érzem, én fázom. A csillagok miatt van ez.
Néha közelrõl a szemembe nézett és azt mondta: te a barátom vagy, õszinte, odaadó barátom, akire mindenben számíthatok, megvédesz minden veszedelemtõl. Engem meg kell védeni másoktól és saját magamtól is. Ilyenkor hevesen átölelt.
Maga tudós ember, uram. Miért csinálta ezt velem? Miért kellett bûbájoskodnia? Nem vett észre semmit az arcomon, a szememben, nem látta, hogy különbözõ világhoz tartozunk, és a szívbõl fakadó baráti szavak, a remény, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem, uram, ezek sem dönthetik le a két világ közötti falat. Miért kellett neki bûbájoskodnia? Ment volna mindegyikünk a maga útján.
Hogy mit szólt ehhez Milán bácsi?
Számára én még mindig erdõbõl szabadult bivalyborjú voltam, aki odaáll elé minden reggel, amíg õ szappanozza a pofáját, borotválja a szakállát, addig híven beszámol a hallottakról, látottakról. Meg sem fordult más lehetõség a fejében. Mind csak a magáét fújta: ki mit mondott Lili kisasszonynak, kivel mirõl suttognak.
Igen, errõl is szólnom kell, uram, látom én, hogy igencsak érdekli, bár a csillagokban nem áll róla semmi. A csillagoknak más a törvényük. Megtanított engem erre az a fára kúszó tudós a Deltában. Isten nyugtassa örök békében, és mutassa neki csillagos mennyboltját. A legelsõ dolog, amit megtanultam tõle, hogy a csillagok felettünk állnak, mérhetetlen nagy távolságra, nem is látnak bennünket, és az õ törvényeik mellett minden emberi gyarlóság eltörpül. Aki õket nézi, az tiszta lesz, azt nem érheti földi szenny.
Lili kisasszony szobájába többen feljártak a vendégek közül. Férfiak. Érti, uram? Tiszta sor, ezért van a világon férfi és nõ. És nekem mindent hallanom, látnom kellett a saját szememmel, fülemmel.
Nem szóltam még a leshelyemrõl?
Milán bácsi ügyesen kifundálta.
Lili kisasszony szobája mellett be kellett fordulni a folyosón. Volt ott egy sötét kamrácska, két, téglával berakott, gerendavázas fal között. Seprûket, törlõrongyokat tartottak abban a kamrácskában. Hátsó deszkafalát azonban el lehetett mozdítani és egy szûk résen, a két fal között Lili kisasszony szobájáig lehetett eljutni, pontosan az ágy fejéig, ahol a fal néhány tégláját egy vékony deszka pótolta.
Milán bácsi ügyesen kifundált mindent. Ravasz róka volt a spionkodásban. Egy mákszemnyi lyukat is fúrt abba a deszkába, épp elég nagyot ahhoz, hogy szemmel is ellenõrizhessem az ott történteket. Nekem csak be kellett préselnem magam abba a pókhálós, szúette gerendáktól édeskés szagú lyukba, és fél éjszakákat mozdulatlanul töltenem ott.
Lili kisasszony szobájába csak válogatott vendégeknek volt bejárása, arról biztosíthatom, uram. Nem úgy, mint a többi énekes- meg táncosnõhöz, akik az épület másik szárnyában laklak. Közönséges kurvák voltak azok, uram. Már engedelmével. Akárki lefizethette a taksát a táncosnõ szépsége, kora, tehetsége szerint. Az. Orient Luxban mindennek szabott ára volt, és mindenki tudta a maga helyéi. Erre igen kényes volt Görög. Igazsággal. Nagy szõ ez, uram. Már amennyire az én paraszteszemmel el tudok igazodni a világban. Abból származik a legtöbb baj, amikor az emberek nem tudják a helyüket, szabad dézsmának tekintik a világot.
Nézze a csillagokat, uram, ugye, mindeniknek megvan a maga helye. És hajszálra így kellene ennek lennie itt lenn is. Mindenkinek a maga helye.
A zöld szálába például, ahol Lili kisasszony táncolt, énekelt néhanapján, csak az ország nagykutyái léphettek be. Én már csak így mondom: nagykutyái. Így hallottam attól a fájós lábú pincértõl. Olyan vastagok voltak lábán az erek, mint az öregujjam, és kacsabélként tekeredtek. Áhítattal ejtette ki száján ezeknek a nagykutyáknak a nevét, rangját, hivatalukat, és mutogatta õket nekem. Mintha rubinköves ékszereket emelne ki bársonytokjukból. Én meghúzódtam valamelyik oszlop mögött, és kerekre nyílt tulokszemmel bámultam õket, mint aki elõtt a mennyország mutatkozik meg. Mert amit láttam, uram, az nem földi, vaskos világ volt. Olyat csak a mesék könyvében láthat a szerencsés ember, hogy beleízleljen egy aranyszálakból szõtt, légies világ gyönyörûségébe. Mozdulatokból, szavakból, csudaszép ruhákból állt ez a világ, és magabiztos mozdulatokból. Mintha mindenki tudná, hogy belõle csak egyetlenegy létezik ezen a világon, mással nem pótolható, idõben meg nem ismétlõdõ. Honnan érthettünk volna ehhez mi, rühes, tetves parasztok?
Igen, uram. Lefoszlott róluk a közönséges halandó bûnös lelkének rútsága. Mindegyikükrõl lerítt, hogy õ valaki ezen a világon, része egy, csak egyszer megrendezett játéknak, és szerepében senki sem helyettesítheti. Olyan könnyedén mozogtak, olyan öntudatos közvetlenséggel üdvözölték egymást, beszélgettek, tartották kezükben a poharat, emelték csillogó ajkukhoz, hogy rám is átragadt annak a fájós lábú pincérnek az áhítata. Egy évszázados színdarab utolsó felvonásának titokzatos pompája lengte körül õket.
Kitõl hallottam ezeket a szavakat?
A barátomtól. Igen, róla is szólanom kell. Nem lesz érdektelen az úrnak. A szerencsétlen csillagász igyekezett pályára állítani. Így mondta. Elõtted megnyílik a pálya, csak állj rá, és mindent elérhetsz. Õ belelátott a felállásba már akkor, amikor elõttem az a petróleumlámpa kormos üvegeként sem világított. Vagy csak azt hitte, hogy belelát?
Azokban a napokban a zöld szálában egymást érték a bankettek. A járós lábú pincér elragadtatására.
Akkor nevezte ki az ifjú király az. új miniszterelnökét, és az átalakított új kormányt. Politikai bomba volt. Így mondta a barátom. Az ifjú király merész húzása. A fájós lábú pincér mintha újjá született volna a bizakodástól.
- Ez az, ezt kell csinálni, a hétszentségit! Itt a nagy alkalom - mondta. - Végre megmutathatja a király, hogy ki az úr ebben az országban, és coki a hazátlan prédalesõknek. - Félhangosan vihogott, és hol a kezét dörzsölte, hol a fájós lábát emelgette, mozgatta, mintha így is noszogatni akarná a bankettezõ nagykutyákat, hogy valami igen okosat süssenek ki.
Igen, uram, ez akkor volt, amikor a fiatal király, ki tudja, kinek a tanácsára, mert az õ fejelágya még nem nõtt be, többet töltött farkasvölgyi udvarhölgye ágyában, mint királyi kabinetjében, és drága ajándékokat vett neki az ország pénzébõl, mulatságot mulatság után rendezett, országra szóló bálokat a százszobás havasi kastélyában, vadászatot a hegyekben és tengeri vitorlásversenyeket, vagy álruhában egy-egy gazdag paraszt esküvõjén kóstolgatta az egyszerû nép örömét, a pórmenyecskék ölét, mert hol összeveszett nagyravágyó udvarhölgyével, s mint fiatal bika, ki akart törni a karambol és szag után felhajtani a legszebb üszõket, nem törõdve, hogy selyembõl vagy vászonból van a pendelyük, hol meg összebékültek, s akkor a mézeshetek színes, vásári körhintája röpült, az udvarhölgybõl királynõ lett. Egyik napról a másikra menesztette a régi kormányt, és újat nevezett ki. Szóval, uram, ahogy magyarázta nekem a barátom meg az a fájós lábú pincér is, igyekezett fülembe zagyválni a maga meséjét, mellõzte a nagyhatalmak követeivel való tanácskozást, pedig ezt a megalázó feltételt beírták a fegyverszüneti papírokba még a tábornok kézjegyével, olyan vegyes kormányt alakított, amelybe minden pártot bevont, azokat is, akik a háború szekerét tolták néhány évvel azelõtt, meg azokat is, akik az elszabadult lovak zablájába akartak kapaszkodni, hogy megfékezzék õket, hogy össze ne törjön az ország szekere. Ennek a kormánynak az élére, evvel tette fel ravasz húzására a koronát, két miniszterelnököt nevezett ki, akik évenként váltják majd egymást a székükben. Az egyik miniszterelnök a liberális párt vezetõje volt, a másik pedig a néppárté. Ravasz húzás volt. Mert eldöntötte a két párt évtizedes vetélkedését, megnyerte magának a legdörzsöltebb fehér szakállas politikusokat, és velük együtt a városi és falusi polgárok sok százezres tömegét. Érti, uram? Mindenkinek koncot dobott, még a kommunistáknak is, akiknek a vezére újjáépítési miniszter lett. Szélesre tárta a demokratikus államépítés elõtt a kaput, írták öles betûkkel az újságok. Az igazságot osztó korbács azonban az õ kezében maradt, amellyel mindenkor a marakodó kutyák közé csaphatott.
Nézd, mutatta elõreugró keskeny állával a fájós lábú pincér, milyen fancsali ábrázattal ül az asztalnál az orosz nagykövet, oldalán vaskezû tábornokával. Elcsalta õket is egy vadászatra, éberen figyelt amerikai meg angol kollégákkal együtt, nem merték egyedül hagyni a másikat a királlyal, az meg két napig holtrészegre itta magát, és itatta az egész társaságot. Dáridóztak a király vadászkastélyában, s közben a fõvárosban hivatalába lépett az új kormány.
Középütt a két miniszterelnök ült a banketten. A liberális már rajta volt Moszkva listáján, mint a legravaszabb ellenfél, akinek helye Szibériában van, mert azt merte mondani egyik választási beszédében, hogy elég volt egy szolgaszerep ennek az országnak, és a legjobb szándékú beleszólás is az ország dolgaiba megalázza a nemzetet.
A barátom megmagyarázta, hogy maga a nemzet szó használata fõbenjáró bûnnek számított az oroszok szemében. Sztálin szerint a régi polgári nemzetet porrá zúzta a háború vasökle, az újnak meg két-három évtizedre van szüksége ahhoz, hogy nemzetként összekovácsolódjék.
A néppárti elnök is szálka volt Moszkva szemében. Zavaros, népboldogító beszédeivel megcsapolta a kommunisták propagandáját, elkábította az egyszerû embereket, és a zsírosparasztok révén maga mögött tudhatta a falusi lakosság zömét. Választási beszédeiben ez a tüntetõen csizmát és gazdaruhát viselõ elnök azt hangoztatta, hogy nem rombolni, hanem építeni kell, és aki beáll a sorba, annak nem a múltját fogják felróni, de cselekedetei alapján ítélik meg. A történelem lehányta rólunk az ócska, megkérgesedett dolgokat, mindegyikünkrõl kivétel nélkül, mert csak õ képes szétválasztani a múlt szemétdombjára valót, a jövõ virágától, lódultak a pártjába az egykori fasiszták is, mindenki, akinek folt volt a múltján.
És ott ült a bankettasztalnál az új pénzügyminiszter, egy hetvenéves, gyér hajú, menyétszemû ember, aki nem kevesebb, mint hét kormányt szolgált már pályafutása alatt, és mindig ugyanazt ismételgette: jó pénz - jó kormány, rossz pénz - veszett fejsze nyele. Még a pohárköszöntõjében is szükségesnek tartotta megígérni, hogy ezentúl a becsületesen szerzett pénz egyet fog jelenteni az állampolgárok becsületével, mert nem fecsegéssel tömött bukszára van szüksége az országnak, hanem milliók és milliók szorgalmának tiszta aranyként csengõ gyümölcsére.
Ne csodálkozzék a szavaimon, uram. Keveset értettem én akkor annak a fájós lábú pincérnek a handrigálásából meg a barátom fejtágító szavaiból. Õk fel akarták nyitni szememet. Nem is tudom, hogy miért igyekeztek annyira, mit jelentettem én számukra. Engem megvakított akkor a zöld szála elõkelõ csillogása, a ruhák, a hófehér ingmellek, a tarka tiszti zubbonyok ünnepélyessége, a dámák csupasz válla, a nyakékek és az arcok szépsége, amint ragyogott róluk az életöröm és a szívdobogtató várakozás. Mintha az élet mesebeli ígéretét várták volna. És várták minden este, hogy pódiumra lépjen Lili kisasszony, testén végigránduljon a zeneszerszámok húrjainak rezgése. Akkor, mint egy varázspálca érintésére, minden megváltozik bennük, körülöttük. Csak Lili kisasszony fog létezni, tánca, pacsirtahangja, s õk, mint tavaszi mezõn a virágos fejû fûszálak, ringani és élni kezdenek a lét tetten nem érhetõ varázsában.
A mai napig is csodálkozom, hogy a fájós lábú pincér, a barátom, nem látta azt, hogy nekem Lili kisasszony jelent mindent, õ tölti be a világomat, képzeletemet, csak általa létezem. Hogy nem vették ezt észre, uram? Nem volt szemük? Megvakította õket a felállás? Mi volt az a felállás a csillagokéhoz képest, Lili kisasszony meg a közöttem meghúzott felállás törvénye mellett? Õk el voltak telve maguktól, gondolataik és törekvéseik csúfságától. Igen, most már így látom, uram, ez áll a csillagokban. Nézze õket, a fényes csillagokat. Magának, uram, van helye közöttük? Nem válaszol? Engem várnak.
Válaszolok erre a kérdésére is, uram. Miért ne? A csillagok nem ismerik a mellébeszélést.
Szóval, nem emlékeznék ilyen jól ezekre a politikai dolgokra, uram, de a Deltában három évig priccs-szomszédja voltam Lili kisasszony apja egyik párthívének.
Õ volt a parasztpárt ideológusa. Biztosan hallotta az úr a hírét, hiszen történész. Akkor tudja, hogy kirõl beszélek. Kétkezi napszámosból küzdötte fel magát a párt ideológusává. Súlyos szót jelentett ez akkoriban: ideológus. Én úgy fogtam fel, hogy õk írják meg egy-egy pártnak a bibliáját. Enélkül, ugye, nincs párt. A biblia jobban kell, mint a kenyér, mint a víz. Forrásából isznak a hívek. Szóval a priccsszomszédom ilyen ember volt. Csizmában, durva posztóruhában rejtõzõ próféta. Ezért féltek tõle. Nem akart nyugatra menekülni, amikor a tábornok végzett magával, vagy végeztek vele, mindegy, s akkor sem, amikor a proletárdiktatúra átvette az ország irányítását. Állítólag azt mondta magának a Vezérnek, amikor az. útlevelet ajánlotta fel neki, hadd fusson többi társával együtt, tisztuljon meg tõlük az ország levegõje, szóval azt mondta, hogy szemtanúja akar lenni a proletárdiktatúra önmegvalósításának; olyan lehetõséggel ajándékozta meg a sors, aminek elmulasztását örökké bánná. Õ egy lépést sem tesz innen, látni akarja a saját szemével egy olyan ideológiának a gyakorlatát, amelyik a nemes célú erõszak talajából csírázott ki, és éltetõ nedve a történelem legszimplifikáltabb magyarázata, amikor a hatalmi anarchiát a politikai cselekedetek alapköveként tisztelik. Soha ennél élethûbb és történelmileg nagyobbszabású laboratóriumot nem fog találni a végletes ideológiák születésére és kipróbálására. Neki mint ideológusnak elmulasztani ezt nem szabad, életmûvének kiteljesedését kínálja, mert õ igen keveset tanulhatott könyvekbõl.
A Vezér meg épp ezt nem akarta: látószemû tanút, aki oldalt akar állni, és nem a sorban. Véletlenül kerültem az ideológus mellé?
Mondjam azt, hogy igen, uram? Úgysem tudná ellenõrizni.
A börtön fõgyóntatója osztotta ki nekem ezt a szerepet. A börtönben is Légyfogónak hívtak. Követi az embert a neve. Osztán ott mindenki mindent tud a másikról.
Akkor az ideológus miért nem tudta azt, hogy ki vagyok én?
Tudta, uram. Azt tartotta, hogy a bölcsességnek és a világ elõhaladásának kanyargós útjai vannak. Nekem tudnom kell azt, amit õ tud.
Hogy miért?
Ezt nem magyarázta meg. Csak gyaníthatom. Akkor, olt a priccsen ördögi vihogás kívánkozott ki belõlem. Öklömmel tömtem be a számat, a kezembe haraptam, nehogy elröhögjem magam. Így volt. Akár jól esik ez az úrnak, akár nem. A csillagok azt akarták, hogy így történjék. Nem vették le rólam a szemüket.
Ideológus át akarta adni valakinek az örökséget. Nem nekem személyesen, csak én fiatal voltam, szinte gyerek, és ahogy akkor mondani szokták, mélyrõl jöttem. Érti az úr? Még most is mondják? Mintha az évszázadok történelmét hoztam volna magammal. Röhögnöm kellett ezen az ideológuson. Mélyrõl jöttem, de a zöld szálában én a király embereit, az igazi urakat csodáltam. Miért tagadnám ezt? Így volt, és kész. Õket csodáltam, õket fogadtam el fölébem rendelt akaratnak, akiknek a kisujjában van az. országlás tudománya. Erre születtek. Ahogy a fejüket tartották, ahogy beszélgettek, és ahogy együvé tartoztak. Messzirõl meg lehetett különböztetni õket a többiektõl.
Ideológus azt mondta: az idõk méhét nagy változások termékenyítették meg. Felettük állanak a mi marakodásainkon. Nekünk is túl kell nõni rajtuk. A gondolat. Itt elhallgatott. Kiejtette áhítatosan ezt a szót, osztán hosszan hallgatott. Mintha látná a vonulását. Ahogy mi lestük a falunkban tavaszi alkonyatkor a vadludak húzását. Mindig a Morgó felett húztak magasan, ék alakban. Mintha finom hegyû ceruzával odarajzolták volna õket a szürke ezüstbe hajló égboltra, amelyik felett még derengett a rézvörös napsugarak maradványa. Órákig ültünk a vackorfa alatt, magunk alá húzott lábbal, és vártuk õket. Mintha bennünk szálltak volna, vagy lelkünk szállna ott fent méltósággal, halk krúgatással. Néztük õket, amint ponttá váltak, elenyésztek.
Ideológus néha hozzátette: keresni kell az utak találkozását.
Valami fontosat jelenthetett ez, uram, mert fõgyóntatóm rögtön leadta a drótot, osztán jött a keménygalléros, faggatott engem sokáig, és már tudtam, hogy Ideológus napjai meg vannak számlálva. Meg is súgtam neki: öregapó, készüljön fel a nagy útra. Igen, uram, csak így parasztosan, érhetõen. Hazudnom kellett volna neki? Õ oldalt fordult a priccsen, rám nézett, és csak annyit mondott: fiam, jegyezd meg, a gondolatot nem lehet... Nem fejezte be, olyan igen nyugodt volt. Csak az ujjai babrálták a pokróc szélét. Rossz jel ez.
Miért sajnáltam volna, uram? Nem az én szám járt feleslegesen. Pedig õ látta a felállást, de csak a testetlen nagy összefüggések érdekelték. Az õ szavai voltak ezek. Hogy létezik ilyesmi, s neki megadatott a látásuk. Ássák a történelem medrét.
Miért sajnáltam volna, uram? Azért, mert egyszer azt mondta nekem: a te gonoszságod lesz az éltetõ televény, emléked fogja táplálni a nagy leszámolás és újjászületés csillapíthatatlan szomját.
Miért járt feleslegesen a szája? Tartotta volna meg magának nagy okosságát.
Jól van, uram, folytatom azzal, hogy kik voltak bejáratosak Lili kisasszony szobájába.
Emlékszem-e rájuk? Behunyom a szemem, és õk kilépnek a múltból. Kötve hiszem, hogy él-e még közülük valaki. Csak én nézem egyedül a csillagokat. És boldog vagyok. Elhiszi, uram? Nem ragadta el tõlem Lili kisasszonyt senki. És nem kacaghat rajtam õ sem. Ettõl féltem a leginkább. A végén hangosan kikacag. Álmosan is rettegtem ettõl. Hányszor riadtam fel merõ verejtékben úszva, és fülemet szaggatta ez a kacagás. Ott volt valahol a közelben, dübörgött, rám omlott, és meg akart semmisíteni. Nálunk a faluban is így estek meg a dolgok. Az öregek mesélték. Elbájolja a férfiembert, megkóstoltatja vele a férfi örömét, erejét, tettre vágyását, osztán volt, nincs, csak gúnyos kacagásának rikácsoló, mindenütt visszhangzó korbácsa marad.
Hallja, uram? Susogni kezd a fenyves. Ébredezik. Az ég peremén már hunyorognak a csillagok. A fák is alszanak. Honnan tudom? Hát, uram, itt élek velük már hányadik éve is? Szent Mihály napja után a juhokat lehajtom a faluba, elvégzem a számadást a gazdákkal, és fordulok vissza a kutyáimmal. Ezért építettem ezt a berena-kunyhót. Éjszaka alszanak a fák. Mozdulatlanul alszanak, s néha sóhajtanak hosszan, mélyen, akár az ember. A csillagos égbolt takarója van felettük. Olyan mély az álmuk, hogy egy-egy ágreccsenés áthallszik a szomszédos oldalból. Vadmacska, hiúz tépi dühösen a gyantás kérget. Vagy az öreg lép egy-egy korhadó törzsre, vagy lehull egy-egy féregrágta ág.
Most megérintette õket a hajnal szellõje, és beleborzonganak. Az ágak tûin harmatcseppek csillognak. A Királykõ hasítékán már nem bújt keresztül a Krivec. Közeledik, szárnyra kap valahol a Királykõn túl, a lenti völgyekben, és az erdõ fái beleremegnek. Elõször a fák csúcsa kezd furulyázni, a vékony ághegyek, amint megérinti õket az elsõ fuvallat, és halk sóhajjal keresztülbújik a furulya legkisebbik likán. Oda-odaérinti az ajkát a furulyához, osztán csönd lesz megint. Most... hallja, uram? Közeledik. Gomolyogni kezd a Királykõ hasítéka. A Krivec a völgyekbõl hajtja fel a ködöt. Ringani kezdenek a fák, táncot jár kényesen derekuk. A furulya szava erõsödik. A szél ujjai fürgébben játszanak a likakon. Fütyül, sóhajt, dorombol. Néha fel-felsivít, mintha melléfogtak volna az ujjak. Hûvösebb lesz. Érkezik a hajnal nedves lehelete. Most végignyargal a fákon a Krivec elsõ rohama. Ott lent valahol. Hallja, hogy közeledik? Szárnyas, nyerítõ ménes. Elakad a meredek oldalban. Nekiütközik a sziklának, fúriaként tépi a borókabokrokat, de erejét veszti, visszahanyatlik. Csend lesz. Most ismét gyûjti az erejét. A fák kiegyenesedve várnak. Az egész havas maga a nagy várakozás. Újra támad. Áttörnek a Királykõn az elsõ szélparipák. Vágtatnak, kavarognak, és vadul tépdesik az ágakat. Fütyül már a furulyának mind a hat likán. Szilajul, teli tüdõbõl. Hallja, uram? Még nem ért ide, most kel birokra az öreg fenyvessel. Belekapaszkodik a lehajló ágaiba, tépi õket, roppantja a fák derekát, és azok gyökerüktõl a csúcsukig jajgatnak, zengenek a szél hegedûjeként. Roham rohamot követ, az erdõ hajladozik, nyög, süvít, és ujjongva dalol, mert minden porcikáját átjárja az új nap hajnalának diadala. Az. ég peremén a nap kilõtte elsõ tûznyilait. Magasan szállnak. Még nem érintik a fenyvesek csúcsát, csak a Királykõ sziklasörényét simogatják. Szitál a köd, oszlik, vékony fonalak maradnak belõle. Köszönt az újnak diadala.

Részlet az Orient Lux címû regénybõl, amely II. díjat nyert az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pályázatán.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék