Illyés Gyula
Koldusok
Jöttek a koldusok naponta,
tarisznya kétfelől nyakukba –
harsogva, fennen énekelve
kapaszkodtak föl a hegyekre.
S ereszkedtek le libasorban
hosszu felhőt verve a porban,
fújtak templomi éneket,
jósoltak szörnyű éveket.
Vállukon kétfelől tarisznya,
jöttek a hegyről nagy visítva,
nyakukban zacskók ennek, annak,
lisztnek, kenyérnek, – amit adnak!
Mintha csak a szél hozná mindet:
zacskók, szutyok, rossz kendők, ingek
rongy-szárnyai közt tántorogtak,
egy szellőszóra föllobogtak.
Szinte repdestek, énekelvén!
Azóta is így képzelem én
az angyalokat, – öregeknek,
énekelnek és kéregetnek.
Jöttek egyenként, görbe bottal,
egy lábavesztett köztük lóval,
kicsi szekérben, mint egy bálvány,
kövéren, sötéten kántálván!
Nem kért az semmit önmagának,
csak egy kis szénát a lovának,
egy kis szénát a saroglyába,
hol már egy fél petrence álla.
Sánták érkeztek nagy mankókkal
és vakok sápadt kislányokkal,
ők nyújtották a csempe bögrét,
a kánálnyi zsírt belekenték.
És némák, akik csak hörögtek,
szapora könnyeket töröltek
és mutogattak a torkukra,
majd a távolba, majd hasukra.
És undorítók, oly sebekkel,
akikhez már a szegény ember
fia-leánya mert csak szólni,
a szörnyű kézbe krajcárt nyomni.
És őrültek, kik fintort vágva
csak beröhögtek a konyhákba;
követeltek, ha meg nem kapták,
a szemérmüket mutogatták.
És bohók, játszik, komor szentek,
kik nagy csontolvasót cipeltek,
s özvegyek, hülyék össze-vissza
dalolva, zengve, sipítozva.
Jöttek, csak jöttek, egyre jöttek,
micsoda földről özönlöttek,
mily szörnyű múltból, ahol karjuk
elmaradt szemük, lábuk, orruk.
Mily vad világból, amely ottan
kezdődött fent a hegyoldalban,
hol az országút lapult s tért el
tele varázzsal és veszéllyel.
Jöttek bőgve a vad csatából,
rettentő ütések nyomával,
mint dorongolt eb a kertvégbe,
a szegény népek küszöbére.
Volt köztük régi rab és elvert
pap és olyan, ki ölt már embert,
hajdani dáma és diák is,
volt köztük még egy vén betyár is.
Jöttek s mentek üvöltve s mégis
hogy mentem volna vélük én is
el, ki a messzi nagy világba,
egy próba-szerencse csatára.
Szegénység, örökös éhség
Mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte
tréfa volt!
Nagyanya az utcán minden korhadt faágért lehajolt;
egy szalmaszálért lehajolt. Megesett, hogy főzés közben
a tűz egyszerre kialudt
s a család ifjabb tagjai egy kis csutáért benyargalták
a fél falut
Oly szegények voltunk, szemünk a földön folyton
ide-oda járt.
Déltől fogva, mint megszállottak gyűjtögettük a vacsorát,
venyigét, sót és krumplit hajszoltunk és ha más nem akadt,
megfőztük levesnek a kéthetes kenyérhéjakat.
Gyűjtöttünk egyre. Ó gyűjtési őrült szenvedély!
Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol, bármit is leltem én:
szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot,
elkopott seprüt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye
volt.
Szegények szenvedélye, sarkaló önzés, érzem én
örökre bennem égsz már, örök időkre! a szegény
lázával nézem én a földet, téged is fényes gondolat,
ragyogó eszme, – tán azért, mert nem kérik tőlem áradat.
Ó, legparányibb villanásod drága kincsem nékem! Tellene
fejem rogyásig, ahogyan rég padlásunk szellős belseje,
szent zsugoriság: dicsőség vágya: gyönyörű éhség – mint
magas gyümölcs felé
kapna a nap után kezem és véle sóvár népemé.
Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez
Nem lopsz te többet! Ami még lopható
s egyáltalán mi még elemelhető vala:
magas elődeid már mind elemelék –
Kongó puszta honod ! Reménytelen egén
kifordított zsebek gyanánt lobognak a
felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég’
kiment tallér méláz antik fénnyel a nap –
nem váltható fel ő... hunyorg arcátlanul.
Szegény haza! nincs más dísze mar, csak amit
költöi raknak rá: az őszi lomb nehéz
aranya, a folyók ezüstje s hölgyei
gyémánt szeme... de te tudod, mindez mit ér!
Te a valóságot fürkészed gondteli
arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn –
A helyzettel, öreg, te számolni akarsz
mesterséged finom szabályai szerint...
Azt nézed, hogy mi van... és – elhiszem – szived
búsong! Mit messziről édes oázisnak
véltél: délibáb volt! szélhordta homok és
állathulladékok halmán ülsz merengve...
Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz
könyökforgatásod az ősi mód szerént?
Ezért hajlongásod? Ilyen pályadíjért
nyaltál, miként csiga, utat e polc felé?
Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én,
eljő a nap, midőn minden tolvaj felel, –
remegve állsz te is köztük, – ártatlanul!
szégyenkezve dicső eleid közt: kontár!
korcs ivadék, aki már lopni sem tudott...
Nem volt elég
A házad itt állt, – szerte szállt!
Ezt látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget
A csoda, hogy addig is állt!
Mert nem volt hazának elég,
hogy emésztésed vacsorára
e dombok aszuját kívánta,
és e lapályok kenyerét.
És nem volt hazának elég,
hogy elmosolyodtál és oldalt
oda is néztél, ha megszólalt
ízes magyarul a cseléd.
És nem volt hazának elég,
hogy este letéve a könyvet
elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
az volt a férfi, a derék... !
És nem volt hazának elég,
hogy kitekintve vonatodból
elgondoltad az aratókról:
mást érdemelne ez a nép.
És nem volt hazának elég,
a három szín, ha rád se hagyták,
hogy egykor jelkép volt: szabadság,
egyenlőség, testvériség!
És nem volt hazának elég,
hogy idegeden átereszted
hő szeszként azt a néhány verset,
Adyét, Tóthét, Józsefét.
És nem volt hazának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd
s a szöllőhegyi estebéd
s a dünnyögés, míg poharadból
a holdvilágban a vörösbor
tigris-szeme villant feléd
és lengetted ujjad hegyét
az ég felé, mint ezred óta
minden magyar, ha szól a nóta
és Gracza György s a Feszty-kép
és ha, élvezve a veszélyt
és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
hallgattál titkos leadókat
(és utána cigányzenét)
s a hortobágyi magas ég
s a négyes gémeskút nagy árnya
s az első király koronája
díszítve pénzed közepét
s ha úgy mondtad is: feleség
e szép szóval s ha, bár bíráltad,
édesnek nevezted apádat
s a falon a festett cserép.
Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!
Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hízelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.
Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem a szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.
S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt elég menedék.
Mert sem erő, sem bölcseség
nem lehet elég; hogy megójja
a házat, amelyben rakója
nem lelheti meg a helyét.
A magánszorgalmú kutyák
Faluzási emlék
Legtöbbet mégis ők gyötörtek.
A magánszorgalmú kutyák!
Ámuldozva utáltuk őket.
Ez volt mégis a legcsúnyább.
Sem a házat, és sem urát
nem védték. Miért is dühöngtek?
Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,
hangjukba fúltak, a buták.
Aki csak utcájukba ért,
szaggatták volna cafatokra,
csontját mindet megropogtatva,
külön-külön leszopogatva
egy köhejért, egy zörejért.
A magánszorgalmú ebek.
Ahogy végigfutva a láncot,
két lábra állva azt a táncot
járták: vért, vért, vagy megveszek.
Ahogy az éji falun át
morse-mód híreket csaholtak:
messze beadva élőt-holtat
s mert nem téphették le a holdat,
zokogtak, szörny kanik s szukák!
Ez volt mégis a legcsúnyább.
A magánszorgalmú dögök,
a nyívók-sívók, hogy a gazda
rúgta végül is őket hasba:
coki pokolba, ördögök!
