Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. október, XIII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


FÓRUM

Kuncz Aladár
(1886-1931)
Kuncz Aladár – akit Gaál Gábor kritikus szigorral „deklasszált úrnak, szimbolista, korszerűtlen írónak” nevezett – a szó legsúlyosabb értelmében homo unius libri, vagyis egykönyves szerző. 1931-ben, halála előtt néhány nappal veszi kézbe élete nagy élményéről, a noirmoutier-i erődbe való internálásról szóló könyvét. Az írót ekkor egyszerre önti el a beteljesülés és a felszabadultság érzése. Azáltal hogy „feljegyzéseit a francia internáltságból” megírta és publikálta, Kuncz Aladár beteljesítette azt, amit lelkiismerete szerint saját sorsának vallott. Befejezte küldetését. A halál így végső feloldozást jelentett számára.
Kuncz Aladár mind emberként, mind pedig íróként a Fekete kolostor születésének igencsak számos esztendeje alatt fokozatosan szabadult meg egy rémálom terhétől. A Nagy Háború (ahogy a franciák nevezik az első világháborút) kitörésének napján kezdődött az akkor még fiatal Kuncz számára a lidércnyomás. Vak gyűlölet kerítette hatalmába népek és egyének életét. A fiatalember, aki 1914 nyarán Bretagne-ba indult üdülni – ez az elegáns, vidám úriember, az élet intellektuális élvezője, akit egyik barátja a Salomét író Wilde-hoz hasonlít –, csak 1919-ben tér haza, nel mezzo del camin di nostra vita, összetörten, mint Wilde a readingi fegyházban letöltött büntetése után. Tizenkét hosszú évbe telik (nem a felejtés, hiszen az csak az elme teljes és végső megbomlásakor következhet be), hanem a börtönlét miazmáitól való megtisztulás. A Fekete kolostor ebből a katartikus tevékenységből született.
De ki volt az a férfi, aki 1919-ben francia fogságból visszatért szülőföldjére, Erdélybe? Kétarcú ember. Janus bifrons, aki nem csupán az események véletlen alakulása, hanem természetes hajlamai folytán is egy időben tekint jövő és múlt felé. A régi, arisztokratikus múlt, az elsüllyedt, a történelem által végképp pusztulásra ítélt világ felé, és egy másik, csak körvonalaiban látható világ jövője felé. Ez magyarázza személyiségének kettősségét: a rend szigorát kereső humanista, ugyanakkor bohém lélek, aki élvezi a rend hiányával együtt járó kötelesség-hiányt. Neveltetése azonban rendszerető életre szoktatta.
Kuncz Aladár, Kuncz Elek tanár, iskolaigazgató, tanfelügyelő tizennégy gyermekének egyike, 1886 január elsején született. Tanulással töltött gyermek– és ifjúkor következett. A tanár apa következetes, de ugyanakkor megértő pedagógiai elvek szerint neveltette gyermekeit. Szebenből Losoncra, onnan Aradra (írónk szülővárosába) költözött az egyre gyarapodó család. 1892-ben megtelepedtek Kolozsváron, ahol a kis Aladár a piarista kollégium diákja lett. Itt ismerkedett meg és barátkozott össze Emil Isackal, s ez a barátság később meghatározó szerepet játszott a román és magyar írók közeledésében. Később a francia modell szerint, a híres École Normale Supérieure mintájára szervezett budapesti Eötvös Kollégium diákja lett. A múlt század elején ez a kollégium a megújulás szellemétől átitatott fiatalok műhelye volt. A Huszadik Század vagy a Nyugat írói, újító muzsikusok (pl. Kodály Zoltán), későbbi tudós professzorok tanultak itt. Egy kéziratban maradt tanulmánya tanúsága szerint Kuncz Aladár is az irodalomtörténészi, komparatistai, kutatói pályára készülődött. Írása elmélyült elemzés a magyar irodalomtörténet-írás elméletének és módszertanának fejlődéséről. Kitűnő tanulmányokat, esszéket publikált a Nyugatban. Az ugyanott megjelenő novellái viszont távolról sem közelítik meg elméleti írásainak színvonalát, bár a pedáns kritika páncélján időnként átüt a művészi érzékenység. Doktori értekezésében (Toldy Ferenc, Budapest, 1907), akárcsak többi tanulmányában (mint például Váczy János Kazinczy-monográfiáját elemző írásában) a fiatal kutató kiváló kritikai érzékről tett tanúbizonyságot.
1909. Kuncz Aladár először utazik Párizsba. Később, a Fekete kolostor lapjain így ír: „...mikor 1909 nyarán Párizsba először megérkeztem, sírtam a boldogságtól a csilingelő egylovason, amely a Gare de l’Esttől a Quartier Latin-be vitt.” Ezen első franciaországi út után Kuncz minden nyarát Franciaország különböző vidékein, főként Bretagne-ban tölti. Orbók Lóránd íróbarátja hívta fel a figyelmét egy Finistere-ben, Morlaix mellett fekvő bájos breton falucskára. Franciaország iránti rajongásán, a szenvedélyen, hogy „a francia irodalom kultuszában mindig újabb és újabb területeket fedezzen fel”, az első világháború kitörését megelőző évtizedben egy egész generáció osztozott. Milyen jól ismerte Ady a Párizsba beszökő ősz hangulatát! A Nyugat írói egyébként valamennyien lelkes csodálói és adósai voltak a francia kultúrának. Szemünk előtt megjelenik a fiatal Kuncz Aladár alakja, amint a párizsi könyvtárakban olvasgat, Thököly francia irodalomban játszott szerepéről ír tanulmányt1, ugyanakkor sűrűn látogatja a Quartier Latin kávéházait, francia és külföldi írókkal, köztük Alekszej Tolsztojjal barátkozik.
Amíg váratlanul ki nem tör a háború. Drámai erejű a Fekete kolostornak az az epizódja, amelyben a falusi ünnepségen résztvevő író értesül az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia közt kipattant konfliktusról. „A háború kísértete mellém szegődött, s azóta, tizenhat éve, egy percre sem hagyott el” – írja. Ekkor döbben rá, hogy vége a gondtalan ifjúkornak. Huszonnyolc évesen tudja már, hogy régi életmódjától örökre búcsúzik. A vég megélésének súlyát ugyanakkor egy világ összeomlásának megrázó tudata tetézi. A „régi világ” örökre elmúlt. A Nyugat alkonya, Untergang des Abendlandes, ahogy később Oswald Spengler nevezi. „Abban a pillanatban – írja Kuncz – ösztönösen éreztem, hogy világégés jön.”
Az író, aki minden évben visszatért Franciaországba, Párizs fényeinek szerelmese, aki oly boldog volt a breton parton meghúzódó falucskában, a háború évei alatt végigszenvedi a francia fogságot. A szabadság utolsó órái pátosszal teljesek: „Ezekben az órákban szívem megint együtt dobbant Párizséval, mint régen, amikor ez a város ifjúságomat és boldogságomat friss rózsakoszorúval övezte.” Egy utolsó séta a Luxembourg-kertben régi boldog perceket idéz, de józan fejjel tudja már, hogy ezek örökre elrepültek. Kuncz Párizsban Maurras, Verlaine, Mallarmé lábnyomait kereste. A háború kitörésének komor, nyugtalan napjaiban, amikor legszívesebben menekült volna a Fény sötétségbe merült Városából, Kuncz továbbra is a parkokat csodálja, alkonyatkor megáll Baudelaire sírja felett a montparnasse-i temetőben, és szimbolista verseket olvas a Poètes d’aujourd’hui-sorozatból. A folytatás a Fekete kolostorból ismert: a Franciaországgal háborús viszonyban levő államok polgárait letartóztatják a périgueux-i állomáson, majd következik az átmeneti internálás egy barakkban, fogság Noirmoutier-ban, a Fekete kolostorban, illetve Ile d’Yeu-ben.
Öt éven át, amíg Európa felett a háború vihara tombol, Kuncz Aladár szigorú várfogságban szenved. Ez az élmény egész életét meghatározza. Koldusként tér vissza Budapestre. „1919-ben kinőtt ujjú kabátban, tétovázó járással érkezett meg a Lövőház utcába. A keze remegett, tekintete zavaros volt, szeme vérrel aláfutott, arca ványadt. Idegen volt és roncs. (...) C’est un homme fini – gondoltam magamban, s ő ezt kiolvasta a szememből. Az ő szemében a Fekete kolostor öt éve lobogott sötéten. (...) A későbbi remekmű akkor még csak iszonyú élmény volt. Nem volt helye az életünkben, s ő sem találta ott helyét. Elköltözött. S újraépítette életét.”2
Kuncz Aladár Laczkó Géza által említett újjászületésének helyszíne Kolozsvár. Az író visszatér serdülőkorának városába, s itt nyeri vissza lelki egyensúlyát, később itt teljesíti ki életét.
A latin-magyar szakos tanár többé nem lép katedrára, a publicisztikának szenteli magát. Az egyik kolozsvári napilap, az Ellenzék irodalmi rovatát vezeti, majd az Erdélyi Helikon egyik alapítója és szerkesztője lesz. Köztudott, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh kiadói vállalkozásához kötődő Erdélyi Helikon megjelenése fordulatot jelentett a romániai magyar irodalom alakulásában. A Bánffy Miklós, Kuncz Aladár és más írók által kezdeményezett folyóirat a két világháború közti irodalmi élet egyik központja volt, az a terület, ahol (fordításokon keresztül) a román és magyar írók találkozhattak. Olyan költők publikáltak benne, mint Áprily Lajos, Tompa László, Bartalis János, Kiss Jenő, Szentimrei Jenő, olyan prózaírók, mint Kós Károly, Tabéry Géza, Tamási Áron, Molter Károly és mások, az esszét pedig elsősorban Makkai Sándor és Kuncz Aladár képviselte. Az utóbbi 1928-1930 között a lap felelős szerkesztője és lelke, főleg irodalomkritikát, esszét és tanulmányokat közölt. Ezek közt található Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában3 című tanulmánya, amelyben „nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozását” sürgeti. Kuncz részletesen elemzi az „erdélyi gondolat” alakulását, kritikával illet néhány szerzőt, főleg regényírókat. A bizonyos fokig ködös, romantikus, de számos pozitív vonással rendelkező transzszilvanizmus hirdetője. Ezt a gondolatot az esszéíró a bergsoni „elan vital” elvével rokonítja. A transzszilvanizmus a közös erdélyi kultúra hagyományán keresztül a múltba projektálódik. Kuncz Aladár (ellentétben a két világháború közti erdélyi irodalom számos képviselőjével) nem elégszik meg a regionalizmus kínálta szűk mozgástérrel, írásában a regionális kultúra világkultúrával való kapcsolatait elemzi. Az Erdélyi Helikon munkatársai közül talán ő rendelkezik a legtágabb európai kulturális horizonttal. Az „erdélyi gondolat” legértékesebb vonása – legalábbis Kuncz elképzelése szerint – a magyar, román, német és más, ugyancsak ezen a területen élő népek közeledése egymáshoz. Erdély az én hazám című írásában kijelenti: „Nem lehet erdélyi magyar író az, aki a román és szász párhuzamos irodalmi mozgalmakról nem tud.”4 Ez a cikk valóságos ars poetica, a művész és a gondolkodó Kuncz Aladár vallomása. Toleranciára, az ellentétek megbékítésére, józan megértésre való felszólításában mély humanizmusa nyilvánul meg. Az Erdélyi gondolatban „pacifista humanizmusról” ír. Az az író, aki oly sokat szenvedett a háború miatt, a „békés egyetértés” buzgó hívének vallotta magát. Úgy véli, „Európa a termékeny, haladó szellemű, nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el.”5 Ezért is emlékeztet írásában a szellemi élet azon alakjaira, akik különböző kultúrákat hoztak közelebb egymáshoz, mint például a kartéziánus Apáczai Csere János, az Erdélyi Iskola tagjai, Eminescu és Coşbuc, Honterus és Bruckenthal. Mindnyájuk munkáját európai jelentőségűnek tartja. Kuncz Aladár felfigyelt arra is, hogy mind a magyar, mind a román műveltség a görög–latin kultúrába gyökerezik.6 Az egy
országban élő különböző nemzetiségű emberek egymáshoz való közeledésének kiemelten humanista feladatkörében fontos szerepet szánt az íróknak. Idevágó gondolatokat feszeget Az irodalom és a politika7 vagy a Gyáva irodalom8 című tanulmányaiban. Ez utóbbiban az irodalom valóságtól való eltávolodását ostorozza. „Nincs nagyobb veszedelem az irodalomra nézve, mint ha elveszti kapcsolatait a valóságos élettel, a mindenkori mával, vagy gyáva passzivitással nem mer hozzányúlni.” Kulturális tevékenységgel keveredő nagyvonalú pacifizmus – így jellemezhetnénk a Kuncz Aladárírásokban körvonalazódó magatartásmódot.
Véleménye szerint a „bölcs egyensúly” elérésében a különböző nyelvű íróknak is szerepet kell vállalniuk, például a román irodalmi közegben, román írók mellett élő magyar és német nyelvű szerzőknek. Kuncz a humanizmus szellemében vállalja az „irodalmi diplomata különbségeket összebékítő és elsimító szerepét”. Gaál Gábor, aki 1930-ban publikál egy tanulmányt az erdélyi magyar irodalom jellemzőiről, támadja Kuncz Aladár transzszilvanista elméletét. A Korunk kritikusa szerint az Erdélyi Helikon teljes programja csupán idejétmúlt gondolkodási formák és intézmények megőrzésére tett kísérlet. Az „erdélyi gondolat” ezek szerint olyan metafizikai a priori, amelynek semmiféle kapcsolódása nincs a valósághoz.
Kuncz Aladár minden írását átjárja a pacifista szellem, a nyugatosok humanizmusa, az a kinyilvánított vágy, hogy az irodalom a „legtisztább célokat” szolgálja. Az Erdélyi Helikon felelős szerkesztője ugyanakkor az irodalmi energiák kiváló katalizátora volt. Nemcsak befutott szerzőktől közölt, tévedhetetlen biztonsággal ismerte fel a fiatalokban a tehetséget. Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Móra Ferenc, Laczkó Géza, Kosztolányi Dezső és József Attila, Kodolányi János és Győry Dezső írásai jelentek meg a lap hasábjain. Kuncz azonban a legtágabb európai irodalomba való beolvadásról álmodott, esztéta humanizmusa azt az irodalmat támogatta, amely „a különböző népek szorosra fűzött kulturális kapcsolatain keresztül a művészi és morális értékek világrendjét hivatott megteremteni.” A kiváló szervezők tehetségével és autoritásával az irodalom provinciátlanítására, magas szintű irodalmi értékek létrehozására törekedett. Ε morális és esztétikai értékek szellemében ő maga is fordított (francia, angol, német és román szerzőket), világirodalmi és összehasonlító irodalmi tanulmányokat írt. Dosztojevszkijről, Tolsztojról, Wilde-ról, Anatole France-ról vagy Romain Rollandról átfogó, megrázó erejű esszéket közölt.
Kolozsvári évei alatt Kuncz Aladár mindenestül az irodalom rabja, az irodalmi élet közismert személyisége. Mondén jelenség, kiváló társalgó, akit egyaránt felkeres és meghallgat a szalonok és a kávéházak közönsége, közben pedig elegánsan, sokszor joviálisan hordozza rejtett sebeit. Mert a nagyvilági ember maszkja mögött a hajdani fogoly fájdalmas emlékei rejtőznek. A végső szabadulást csupán a Fekete kolostor megjelenése hozza el. Addig grófok, újságírók, művelt polgárok változatos világában forogva, vidám dzsentriként viseli múltjának sötét terhét, az átélt szenvedések emlékét. A világon semmit komolyan nem vevő bohém művész jelmeze mögött az író fogékony a lét tragikus értelmére. Mivel az élet, amint azt a Fekete kolostor egyik fejezetében írja, értelemszerűen tragikus csalódást jelent, igyekszik bevonni azt az esztétikum illúziójával. A művészet számára csodatétel. Segítségével próbál a szélsőséges egzisztenciális helyzet által sújtott művészember visszakerülni egy „másik” lét tiszta, békés, harmonikus világába.
Kuncz Aladárt halála után Gaál Gábor a Korunk lapjain9 aktualitását vesztett emberként jellemzi, rég letűnt világ után sóvárgó írónak, instabil jellemnek, akit hullámzó kedélyállapota irányít. Szerinte Kuncz azért nem találta helyét a háború utáni világban, mert képtelen volt feldolgozni magát a háború tényét. Belső konfliktusok, elégedetlenségek, titkos ellentmondások között vergődött. Az európai kultúrához tartozott, mégis egy steril regionalizmus keretei közé szorította magát. Egy újjászülető irodalom vezéralakja szeretett volna lenni, de amikor építésre került a sor, a régi irodalmat rekonstruálta. A régivágású „magyar úr” hibái jellemzik – véli Gaál Gábor, az író és művei ezért hatnak kissé régiesnek. Az átléphetetlen múlt és a vágyott jövő között megragadt a bizonytalan jelen pillanatában. Élete és műve bevégezetlen maradt, felfüggesztve áll egy üres jelenben, az egyetlen idősíkban, amelyet a noirmoutier-i fogoly magáénak vallott.
Kuncz Aladár kortársai, barátok és ellenségek egyaránt, személyében igazi literary gentlemant ismerhettek. Az Erdélyi Helikon szerkesztője számukra esztéta, bohém, causeur és jó cimbora volt. Tanulmányait érdeklődés kísérte, fordításait megbecsülték. De sem barátai, sem ellenségei nem értékelték megfelelően. Kevesen hittek a kritikusban vagy az íróban, kevesen hitték róla, hogy képes megírni egy Fekete kolostor méretű epikai alkotást. Ismerősei gyakran hallhatták Kuncz Aladárt, amint apró történeteket, jeleneteket mesél a fogság idejéből. Egyébként már a fogság évei alatt készített jegyzeteket, naplója egy részét a Nyugat 1920-ban közölte is. Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában című tanulmányában Kuncz úgy véli: „Ahhoz, hogy az írók a mai Erdélyt megírják, mindenekelőtt szükséges volna a világháború művészi megélése”, majd hozzáteszi: „De erre talán nincs meg a kellő távlat”. Ami 1928-ban csak óhaj volt, 1931-re valósággá vált.
Silvio Pellico Börtöneim című könyvétől a második világháborús koncentrációs táborok mindennapjait megjelenítő szövegekig terjed az, amit fogságirodalomnak nevezhetünk. A várakozás, a túlélésért tett erőfeszítések, a bezártság kínjainak irodalma. A Fekete kolostor része ennek a „fekete irodalomnak”, amelyben az emberi lét pascali hiposztázisában, a „börtönbe
zártan” jelentkezik. A frusztrált, szabadságától megfosztott, addigi világától elválasztott ember különleges antropológiai szituációban jelenik meg. Kuncz Aladár könyve e különleges szituáció fenomenológiájának dokumentuma lehetne. Itt nem csupán a börtönlét pszichológiájáról van szó. ]ó megfigyelőként az író elsősorban adatokat gyűjt, élénk kedéllyel részt vesz mindenben, ami körülötte történik, ezért inkább tetteket, helyzeteket ábrázol. Bár műveltségét a kritikai reflexivitás iskolájában alakította ki, Kuncz Aladár mégsem bölcselő, elmélkedései ritkán jutnak az általánosítás szintjére. Szinte soha nem töri át a történetek, tettek burkát, hogy átlépjen az átélt és leírt dolgok lényegi valóságába.
A Fekete kolostor egy társadalom regényes kismonográfiája. A fogság közös sorsában osztozó különböző emberek heterogén csoportja saját törvényekkel, határokkal, hibákkal és erényekkel rendelkező közösséggé nő. Kváziautonóm világgá, mint Thomas Mann Varázshegyének szanatóriuma, vagy Camus-nél a pestis sújtotta Oran városa. Ismeretes, hogy a fogságnak megvan a maga sajátos pszichózisa. Aforizmáiban Franz Kafka a „fogság betegségeiről” beszél. Az elidegenedést, kétségbeesést, unalmat, alaptalan reményt, hiú illúziókat és hasonlókat a Noirmoutier-i foglyoknál is megfigyelhetjük. Bezártságból fakadó helyzetpszichózis – mondanák korunk pszichiáterei. A helyszín és a fogság körülményei változhatnak, a börtön azonban mindig börtön marad. Nem csupán a fogságra ítéltek életterét jelenti, egy idő után sorsukká válik. A szabadságtól való embertelen megfosztás okán a foglyok, e közös sors részesei, minden jellem- és vérmérsékletben, műveltségi, társadalmi, vagyoni és vallási különbségek ellenére egyetlen különleges társadalom alkotóelemeivé válnak. A személyiség minden degradálódása ellenére sem oldódik fel. A foglyok tábora apró kasztokra, csoportokra, felekezetekre oszlik. Mint egy mikrokozmoszban, a különálló elemek végtelen metamorfózisok során rendelődnek alá az egésznek. Egyének és csoportok, rabok és őrök között kapcsolat létesül, cselekedetek és kölcsönös válaszreakciók váltják egymást.
Bebörtönzése előtt, a háború kitörésekor egy ellenséges állam polgáraként francia területen élve Kuncz Aladár a funkcionáriusok, a bürokrácia új világával is megismerkedik. A per és A kastély kafkai világát rekonstruálják a francia tisztviselők és az Osztrák-Magyar követség emberei (akik egyébként saját állampolgáraikkal szemben szigorúbb bürokraták, mint a franciák). A fogság világába való beavattatás váratlan (az emberi státus hirtelen és teljes megváltozása), ugyanakkor lassú folyamat is (a foglyok tudatának változása). Rabok és szabadok között már az első pillanatokban különböző kapcsolatok szövődnek. Mint Thomas Mann Varázshegyében a „hegyiek”, a „fentiek” és a „lentiek”, a „völgybeliek” között, a „foglyok” és „szabadok” közti távolság két ellentétes világot, két eltérő emberi állapotot választ el. Kuncz akkor döbben rá helyzetének minden iszonyatára, amikor egyik börtönből a másikba való szállításkor, az utcán egy fiatal lány arcul köpi. Ráeszmél arra, hogy tehetetlen, nincsenek jogai, egy mások kénye-kedvére kiszolgáltatott embercsoport tagja. Persze ennek a csoportnak is megvannak a maga kiváltságosai. Egy franciáknak dolgozó német szobrász például ideig-óráig a többiekhez képest irigylésre méltó helyzetben él. Maga a rendszer sem működik tökéletesen, az emberséges gesztusok megtalálják a megfelelő réseket. A börtön merev, kaszárnyai rendjéből nem lesz vak mechanizmus, megóvja ettől az emberi jóindulat megtörhetetlen ereje. Így aztán még az ételosztás szigorúan megszervezett és ellenőrzött rítusa sem tartatik be. Egyszer egy katona egy csajka ételt ad a fogoly Kuncznak. Maguk a rabok sem redukálhatók a nyilvántartásba vett, elvont, tipikus esetek szintjére. Már a fogság első napjaiban, a teljes kétségbeesés ellenére megmutatkozik a mindent legyőző emberi humorérzék. Ottó, az egyik német fogoly hangutánzó mutatványaival szórakoztatja társait. Azonos törvényeknek vannak alávetve, a börtön emberi faunája mégis differenciálódni kezd. A bebörtönzöttek kiszolgáltatottságban való egyenlőségét megtöri az emberi lét természetes egyenlőtlensége. Egyesek könnyebben viselik sorsukat, mások lázadoznak ellene, ismét mások pedig leépülnek. A foglyok közti különbségek, akárcsak a „szabad” világban, nemcsak az egyének személyes képességétől, hanem anyagi helyzetétől, illetve társadalmi pozíciójától is függnek. Egy bizonyos Monsieur Jacques (és nemcsak ő, hanem miután a Vörös Kereszt segítségével pénzküldeményeket kap otthonról, maga az író is) a többi, szegényebb sorsú rabtársak közül szolgákat fogadhatnak. Monsieur Jacques-nak valóságos „szalmapiedesztált” készítenek a szolgái.
A börtönélet nem válik olyan monotonná, mint amilyennek a börtön őrei a fegyelem szigorára támaszkodva fel szeretnék tüntetni. Hiszen e mikrokozmosz világa hihetetlenül változatos, a magyar író és tanár társaival, a lengyel vagy német művészekkel, a zsidó kupeccel, a magát istennek képzelő őrült magyar szűccsel és másokkal való kapcsolata színes és váratlan fordulatokat rejteget. Így ismerjük meg Stronskit, a szerelemféltésbe belebetegedett lengyel szobrászt, aki belép az Idegenlégióba, von Bergent, a német szobrászt, Willersdorfert, az osztrák grafikust és másokat. Amint Noirmoutier-be kerülnek, a művészek, különösen von Bergen, lassan-lassan munkához látnak. A foglyok értelmesebbje hamar ráébred arra, hogy csak az állandó elfoglaltság óvhatja meg őket a börtönlét veszélyeitől, azoktól a lelki betegségektől, amelyekről Kafka is beszél. A bebörtönzött emberi méltóságát az állandó szellemi vagy kézműves tevékenység éthosza biztosítja. Kuncz noirmoutier-i szobája, a 6-os szoba, de főleg az apró falbeszögellés, amelyet berendez magának, dolgozószobaként működik. Még az osztrák pincérek, ezek a különösebb iskolázottságot nélkülöző tagbaszakadt emberek is az állandó munkában keresik a menekülést. Azok, akik átadják magukat a börtönlét betegségeinek, lecsúsznak, elvesznek, megőrülnek. Sarkadi bácsi istennek képzeli magát. Bistrán, a hold őrült szerelmese prófétának. A foglyok sokféle elfoglaltságot találnak maguknak: háztartási munkákat végeznek, az ifjú Weiner Marx műveit tanulmányozza, Németh Andor Claudelverseket fordít, Maravics családfákon dolgozik.
Kuncz Aladár toronyszobája egy értelmiségi Robinson lakhelye. Könyveket olvas és jegyzetel. Szomjasan lapozza Goethe, Kleist, Hebbel, Shakespeare, Calderon, Cervantes, Ibsen, Knut Hamsun, Jakobsen, Gottfried Keller, Tolsztoj és Dosztojevszkij műveit. Persze, a Fekete kolostorban főként francia nyelvű könyveket lehet olvasni. Kuncz számára nem idegen az átélés különös szenvedélye. Ezért is kedveli elsősorban azokat az írókat, akik „a valószerűséget apró részletek festésével adják vissza”. Olvasmányaiban nem csupán esztétikai élményt keresett, hanem a szó illúzióján keresztül próbált bensőséges kapcsolatba kerülni mindazzal, amitől megfosztották: emberekkel, tárgyakkal, érzésekkel. A könyvek – ismeri el – lehetővé tették „mások életének s a természet egész gyönyörűségének elrablását, kisajátítását”. A nedves börtönfalak hihetetlenül szűk keretei közé szorított élet távolabbinak, megfoghatatlanabbnak tűnt, mint az, amelyet a könyvek közvetítettek felé. Annyira elmerült olvasmányaiban, hogy a környező világ valósága teljesen felolvadt. „Mindennapi életem a magam érdeklődése, képzelete vagy átérzése szempontjából egyszerűen nem volt, nem létezett. Menekvést kereső életösztönöm halálra ítélte.”
A figyelmes, minuciózus belső elemzés elmélyítette az író önismeretét, segített megismerni tulajdon énjének mélységeit. Az önelemzés pedig a sikertelen szökési kísérleteknél sokkal hatásosabb belső menekvés lehetőségét teremtette meg. Kuncz Aladár tapasztalatlan ifjúként került a „Fekete kolostorba”. Körülötte a nagy tűzvész pusztított. Maga is kaotikus érzések közt élt. Már a háború kitörésekor érezte, hogy egész múltja összeomlott, iszonyú látomások gyötörték, melyekből nem látott kiutat. „Megvetett, halálra űzött embernek éreztem magam.” A munka az, ami visszaadja (törékeny, és természetesen instabil) lelki egyensúlyát. Az olvasás menekvés, mesterséges paradicsom, de ugyanakkor lelkigyakorlat is. Lassan-lassan a káosz relatív, átmeneti, de mindenképpen üdvös renddé alakul. Alkotás mint menekvés? Igen és nem. Kuncz nagyon keveset ír a börtönben. Jegyzeteket készít, elmélkedik, levelet ír. A könyvek azonban valódi misztikus revelációt okoznak. Időnként maga is rémülten tapasztalja, milyen erős érzelmeket ébreszt benne egyik-másik írás. Flaubert Education sentimentale című művének egyik jelenete, vagy egy Heine-vers, a jelenlét, az olvasottak valódiságának a hallucinálással rokon érzését keltik benne. Németh Andor barátja hasonló bizarr tapasztalatokról számol be a „Pleuvent les bleus baiser des astres taciturnes”-sorok, vagy a Pármai kolostor egyes jeleneteinek olvasásakor. A frusztrációkkal teljes élet elfojtott rétegeinek érdekes szublimálódása ez a művészeten (nem az alkotáson, hanem a művészetről való elmélkedésen) keresztül. Esztétikai csodatétel, szellemi kincsek revelációja: „Lassanként aztán a művészi képzeletvilágnak életünkbe való beáramlását már nemcsak hogy nyugtalanul nem néztük, hanem a szerzett, rendszerint homályos benyomásokat kiérleltük, kiszélesítettük s ilyenformán egy egész gazdag világot internáltunk magunk köré.”
A foglyok kapcsolata az imaginárius világgal nem csak könyvek vagy álmodozások útján valósul meg, erre szolgálnak a különböző okkult spiritiszta szeánszok is. Érdemes felfigyelni, hogy az érzékfelettibe való menekvés terén mennyi hasonlóság van a Fekete kolostor foglyai és a varázshegyi szanatóriumba zárt betegek között. Ez utóbbiak is szellemidézéssel próbálkoznak – az élőhalottak kétségbeesett próbálkozása ez arra, hogy átlépjenek egy másik világba.
Az átlépés, az odaátra jutás (amely elsősorban mindig a börtön falain kívül eső világot jelenti) minden módozata jelen van Kuncz Aladár könyvében. A rabok levelezhetnek szeretteikkel. A külvilág e levélsorokon keresztül elönti a zárt cellákat. A kedves szavak éltetik a foglyokban a reményt. De az odaátra jutásnak más módjai is vannak: például a Noirmoutier-i plébános közbenjárásának köszönhető vasárnapi mise. A kis falusi templom, melynek makettjét papírból állítják össze a rabok. Vagy a szenvedélyesen átélt ünnepségek: karácsony, évfordulók. A szerencsejátékok, a kugli, vagy rövid séták a falakon kívül, a vízhordó korvé alkalmával. A színház, melyhez díszleteket, kosztümöket készítenek. Próbálkozások, hogy a börtönéletben adódó ritka alkalmakkor titkos és tiltott úton-módon kapcsolatba kerüljenek a kintiekkel, elsősorban egy-egy nővel. A bor, amit hol ez, hol az a kereskedő árusít a vár pincéjében. Ha Zádory az általa sokat dicsért képzelőerő segítségéhez folyamodik, Bistrán Demetert az őrültség segíti át a másik világba.
A rabokat különös kapcsolat fűzi őrzőikhez. Kuncz igyekszik megértően szólni a francia adminisztrációról. Meleg szavakkal ír Guillaume őrmesterről és Georges káplárról. Nem felejtheti el az előbbi szelíd emberségét, a jelenetet, amikor a két francia tiszt fittyet hányva a szigorú parancsokra, Karácsony estéjén koccintanak vele. Guillaume őrmester akkor azt mondja, hogy akkor sem sütné el a puskáját, ha kiküldenék a frontra, mert nem akar embert ölni. Nem sokkal később büntetésből, amiért lefényképeztette magát két német tanárral és a diákjaikkal, valóban kikerül a frontra, és az első napokban el is esik. Nem így viselkedik azonban Ch., a noirmoutier-i börtön új parancsnoka, a „rend kegyetlen embere”. Egy adott ponton a rabok fel is lázadnak ellene, egyikük, Weiner bélyegként süti rá a különös megnevezést, amit csak egy hellenista érthet meg igazán: falaris!
A börtön világának viszonyrendszerébe a rabok egymás közti, illetve a falusiakkal való különböző kapcsolatai is beletartoznak. Mert minden fal áthágható. A hírek, pletykák átjutnak a falakon is. Indirekt módon a falu is részt vesz a foglyok életében. De bármennyi apróság (egyeseknek dráma vagy tragédia) történne is, a rabok számára mégis úgy tűnik, hogy a napok monoton egyformasággal követik egymást. „Általában nem történik semmi.” A rabok az egyetlen alapvetően fontos eseményt, a szabadulást várják. Rövid pánikhangulatok, reménykitörések, és hosszú, vég nélküli várakozás: íme, ennyiből áll az életük. Az érkezések és távozások jelentik az alapvető eseményeket. Egyeseket elengednek, másokat átszállítanak más börtönökbe. Új csoportokat hoznak, s azok felfrissítik, megváltoztatják Noirmoutier hangulatát.
Kuncz Aladár tehát többnyire másokról beszél, nem önmagáról. Az időről időre újra elvégzett lelkiismereti vizsgálódások ellenére társai élményeiről többet ír, mint saját érzéseiről. Akárcsak az általa oly nagyra becsült 19. századi realista írók, Kuncz Aladár is a mindennapok apró tetteit, szokásait, jellemeit figyeli meg és jegyzi föl. Ezek érzékenységét, moralitását. A Fekete kolostor szerzője alapjába véve „jellemek” után kutató moralista. De soha nem az érzéketlen, hűvös megfigyelő, a naturalistaként elhatárolódó moralista nézőpontjából ír. Állandó résztvevője az általa leírtaknak, szereplői megpróbáltatásainak. Mert ugyanakkor az érzések embere, akit a legkisebb gesztus, emberi szó is megindít. Elég egyszer, egyedül Georges káplár által kísérve kimennie a faluba, hogy karácsonyi ajándékokat vásároljon társainak, máris megindítják az emberség apró gesztusai: „Úgy szeretem őket mind, akik kitérnek, akik megvetnek, akik félnek tőlem. Szeretnék hozzájuk szaladni, megsimogatni őket. (...) A kutyákban lehet ilyen érzés, akikkel az emberek sokszor rosszul bánnak, és akik mégis minden ember és emberi dolog iránt oly őszinte, hűséges érdeklődéssel és rokonszenvvel viselkednek.”
Érzékenysége gyakran kap sebet. A börtönvilágban, a Noirmoutier-i Fekete kolostorban, vagy az Ile d’Yeu-i citadellában, ebben a vas- és kőpolipban átélt szenvedései – édesapja halálakor érzett gyász, barátok elvesztése, a lassú degradálódás tudata, remények, illúziók szétfoszlása – ezért sokkal mélyebbek. Amikor évekkel később megírja ezt a könyvet, az eltűnt időt idézi, de nem a rátalálás boldogító prousti érzésével, hanem a keserűséggel, hogy minden, ami a múlthoz kötődik, örökre elveszett. Pedig a múlt pokol is lehet, nem csak elveszett paradicsom.
Kuncz Aladár végül is megszabadul ebből a pokolból. De hatása alatt él mindaddig, amíg az írás fel nem szabadítja. In extremis szabadulás. A Fekete kolostor írója csak halálos ágyán veheti kezébe a szenvedéseit tanúsító könyvet.
Ez a könyv azonban nem csupán vallomás, az emlékirodalom darabja. Jancsó Elemér szerint: „a Fekete kolostor a legszebb erdélyi hagyományok, különösképp a jellegzetesen erdélyi napló és emlékirat-irodalom folytatása és betetőzője.”10 Az író általában nem önmagáról beszél. Csodálatra méltó eltávolodással Kuncz mindig kifele figyel. Ezért is tévednek mindazok a kritikusok, akik szerint a Fekete kolostor énregény. Kuncz regényében nem találkozunk azokkal az én belső világába tett utazásokkal, amelyek a lélekelemzés híveinél oly gyakoriak. Nem önvallomás ez a könyv, még csak nem is egy lélek sorsának megragadására tett irodalmi próbálkozás. Jancsó Elemér az emlékirat-irodalom hagyományának vonalába helyezi Kuncz művét. A 18-19. századi erdélyi emlékírókat idézi: Bethlen Miklóst, Apor Pétert, Cserey Mihályt és másokat. Az ő műveikből ihletődtek aztán a 19. századi magyar regényírók: Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond. Kazinczy Ferenc írását, a Fogságom naplóját kétségtelenül ismerte és használta is Kuncz Aladár. 1909-ben jegyzeteket is írt hozzá. Ily módon valóban azt lehet állítani, hogy a Fekete kolostor egy olyan irodalmi műfaj, amely a személyes, szubjektív irodalom hagyományát folytatva, megvoltak a maga jellegzetes képviselői. A Fekete kolostor mégsem nevezhető egy egocentrikus író regényének. Elég közelebbről megfigyelni irodalmi forrásait. Kuncz írásmódjában ott tükröződnek mindazok, akik hatottak rá: a tizenkilencedik század nagy prózaíróinak példája. Tolsztoj. Stendhal.
„Feljegyzések a francia internáltságból”... Kuncz Aladár könyvének alcíme Dosztojevszkij híres művének címét idézi: Feljegyzések a holtak házából.
Kétségtelenül ez a könyv lehetett Kuncz írásának előképe. A két könyv felépítése, látás– és írásmódja mégis eltérő. A Kuncz Aladár által nagyszámban felidézett emlékek talán az emlékirat-irodalomhoz közelítik elbeszélését. Mégis mintha többet tanult volna Stendhaltól, mint Dosztojevszkijtől. Stendhal, aki már nem tudja közönnyel figyelni a világot, akit eltölt az embertársai, művének hősei iránti együttérzés. Pomogáts Béla helyesen észleli, hogy a Fekete kolostor az „együttérzés könyve”. A magyar irodalom közelmúltjából és jelenéből Kuncz elsősorban Mikszáth Kálmánt tiszteli, és gyönyörűséggel olvassa barátjának, Móricz Zsigmondnak írásait. Kuncz Aladár azonban mégsem tartozik a régivágású realista írók közé. A szimbolista költészet, egyes korabeli regények és elsősorban tulajdon élményei alakítják ízlését, regényírói látásmódját.
Láttuk, milyen fontos szerepet töltött be az irodalom a Fekete kolostor foglyai, és különösen Kuncz Aladár életében. Ο maga írja le, hogyan olvasta a Noirmoutier-i erődben Dosztojevszkij szibériai internáltságának megrázó irodalmi dokumentumát, a Feljegyzések a holtak házábólt. Különös – figyel fel maga a szerző –, hogy Dosztojevszkij könyve első olvasáskor nem ébreszti rá helyzetük hasonlóságára. Hiszen a rabok számára az olvasás (akár a fogságról szóló könyv olvasása) mindenekelőtt szökést jelent. A szibériai fogság leírásával egyébként a magyar irodalomban is találkozhatunk, az újságíró Markovits Rodion Szibériai garnizon című könyvét később Kuncz Aladár is olvasta. Markovits is az első világháborúban elszenvedett fogságról ír. Természetesen számos hasonlóságot figyelhetünk meg a szibériai fogság és a Fekete kolostor világa között. De a különbségek száma a döntő, s ezek nem annyira az ábrázolt világok eltérő voltából fakadnak, hanem a két író látásmódjának, perspektívájának különbségéből. Markovits tehetséges riporter, éles eszű megfigyelő. Kuncz pedig író, aki előbb elemez és csak azután ír, szüntelenül a hatásra, a kifinomult stílusra figyelő elbeszélő.
Az irodalom, amely fogsága idején a jobb, igazabb világba való átjárást biztosította, Kuncz számára egy másik, látszólag ellentétes szerepet is játszott: meg is tartotta őt ebben a másik világban. Mert a Fekete kolostor abszurd, elvont világa, amely megfosztotta az embert a legegyszerűbb földi javaktól és a valódi élet minden lehetőségétől, gyakran irreálisnak tűnik. Kézzelfogható, félelmetes irrealitás, mint egy rémálom, amelyről tudjuk ugyan, hogy csak álom, mégis rettegünk tőle. Az irrealitás nem szünteti meg az irtózatot. Nincs az a valóság, amely olyan ijesztő lenne, mint az álomként megjelenő irrealitás, a jelenségek félelmetes titka, a mysterium tremendum. Noirmoutier is ilyen valóság. A foglyok soha nem tudhatják, milyen sors vár rájuk, miért tűnnek el egyesek közülük, mi van a titokzatos parancsok mögött. Minden kapcsolatuk megszakadt a valódi világgal – amely maga is a háború sötétjébe süllyedt –, a rémisztő titkok labirintusában botorkálnak. Ebben a világban az irodalom jelenti a fényt. Kapcsolat a zárt cellányira zsugorodott valóság és a végtelen külső világ között. Dokumentum.
A Fekete kolostor is ilyen dokumentum. Egyébként a legfőbb művészi kifogás, amely Kuncz regényével kapcsolatban megfogalmazható, az, hogy írója nem távolodik el kellőképpen tulajdon tapasztalatainak „dokumentum” jellegétől. Tudjuk, hogy a szerző lelkiismeretes kutatás után fogott könyve megírásához, arra törekedett, hogy az igazságot fogalmazza meg. Csakhogy az igazság nem feltétlenül a dolgok pontos visszaadásában rejlik. A Fekete kolostor című regény sok évvel a szerző Fekete kolostorban szerzett élményei után íródott, mégis a friss tapasztalatot idézi. Kuncz Aladár könyvéből hiányoznak a fogoly emberi élethelyzetét meghaladó szellem nagy konfliktusai, a Naphta–Settembrini-párbeszéd, amely Thomas Mann Varázshegyének intellektuális pátoszt kölcsönöz.
Kuncz Aladár könyvében mégsem az elmondottak dokumentum volta a meghatározó. A Fekete kolostor mindenekelőtt az irodalmár fikciója. Ugyanakkor az eltűnt idő rekonstruálása. Egy koncentrációs tábor világának képzeletbeli felépítése. Különleges fauna leírása. A rabság világában a véletlen és nem a sors hozza össze a legkülönfélébb jellemeket. Ezt a változatosságot soha nem lelnénk fel az életben, a „normális” világban. Mint a Varázshegyben a davosi szanatórium lakói, a Fekete kolostor foglyai is a helyi ontológiának megfelelően különleges világban élnek. Semmi sem érdekesebb, mint ennek a különleges ontológiai szituációnak az irodalmi megörökítése. Megalázó a fogoly emberi léte. Nem is a fogság nyomora okozza a legnagyobb szenvedéseket, hanem maga a rabság állapota. Láttuk, hogy egy szép, fiatal lány hogyan köpi arcon az írót. Mert ő már nem fiatal, jómódú, művelt férfi, szabadon kószáló nyaraló, hanem jogok nélküli, degradálódott, sorsára hagyott egyén. A testi-lelki kínok tehát helyzetéből fakadnak, s rabtartói számára mindez természetes velejárója a háború különleges törvényeinek. Kuncz remekel a francia militarizmus háborús pszichózisának leírásában. De hadd jegyezzük meg ismét, a Fekete kolostor nem vallomásregény, és nem is egyszerű dokumentum.
Éppen így az sem mondható el róla (amit időnként megállapítottak), hogy az esztéta munkája volna. A Korunk közismert kritikusa Gaál Gábor szerint például Kuncz Aladár műve igazi prózaírói tehetségről tanúskodik, a Fekete kolostor mégis megmarad a „deklasszált úr” regényének, aki aurát lát az agóniában, egy olyan ember regényének, aki „nem hiába volt a szép ámulások szerelmese ifjúkorától, végül a szépájulatok kodifikátora lett”.11 Ezek az ítélet, és nem a megértés szavai. A valóságban a Fekete kolostor a moralistának, a művészi szépség kifinomult keresőjének regénye.
Kuncz Aladár könyvéből könnyű kiszűrni a szerzőt irányító morális elveket. Objektivitása, a megfogalmazások többé-kevésbé sikeres semlegessége nem álcázhatják a szenvedély erejét. Kuncz Aladár nem a hűvös eltávolodással valló író, és nem az öncélú tapasztalatok kedvelője. Ne feledjük, hogy a fogság eposza mögött ott vannak a noirmoutier-i feljegyzések, melyekben azon frissiben, a mindennapi apró események lázában rögzítette a fogság oly egyhangú napjait. Az író mindenekfelett megérteni akar. Etikája a legmagasabb morális-intellektuális erényen, a megértésen nyugszik. Soha nem gyűlölködik, még akkor sem, amikor keserűség, kétségbeesés, igazságtalanságok miatt érzett harag fojtogatja. Elítéli a francia militarizmust, az abszurd, bürokrata rendszert, az embertelen őröket, tisztviselőket. De nem gyűlöli őket, sőt igyekszik megérteni a morális rossz okait. Bár mind jelleme, mind filológiai műveltsége a tények pontos megfigyelésére és leírására sarkallja, érzékeny ember, aki mindig állást foglal a leírtakkal kapcsolatban. A leírás így megkettőződik a kommentárban, az elbeszélés pedig időnként a moralizáló esszé hangjába csap át.
Mindezen erényeiért a Fekete kolostor mindjárt megjelenésekor sikerkönyv lett. Mind a nagyközönség, mind a kritika lelkesen ünnepelte. Az író kevéssel a könyv megjelenése után bekövetkezett halála minden bizonnyal maga is szerepet játszott a mű hírének növelésében. Magyar és román írók cikkeikben egyaránt dicsérték a volt noirmoutier-i fogoly regényét. Babits Mihály méltató sorait még olvashatta Kuncz Aladár. De írt a könyvről Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Emil Isac és mások is. Egyik-másik írás egyaránt szól a Fekete kolostorról és szerzőjéről, akit a siker pillanatában ragadott el a halál. Az olvasókat és a kritikusokat elsősorban a könyv hitelessége rázta meg. Kuncz Aladárról írott cikkében Kosztolányi arról vall, hogy csak olyan könyveket tud olvasni, amelyek már az első oldalakon megragadják: „Hosszú évek óta nem volt könyv, mely ilyen megrázó benyomást gyakorolt volna rám. (...) A Fekete kolostort, mely két vaskos kötet, szinte egy lélegzetre olvastam el, fokozódó izgalommal és csodálattal.”12 Móricz Zsigmond pedig így ír kevéssel barátja halála után: „Most olvasom a szent és édes Dadi könyvét, ezt az örökkön örökké tartó document humain-t...”13
Kuncz Aladár élete mintha ebben a meghatározó élményben sűrűsödött volna össze. Műve így nem más, mint vallomás erről az alapvető élményről. Az egyedi határhelyzetről szóló Fekete kolostor maradt tehát az író egyetlen valóban értékes műve. Mindez természetesen alakult így, mint ahogy természetesnek tűnik, hogy a szerző meghalt abban a percben, amikor vallomását befejezte. Kuncz Aladár tehát, amint már mondtuk, homo unius libri marad. A kritikus, irodalomtörténész, pamfletíró és elbeszélő együtt hozták létre egyetlen művét. Mert minden más írása (és elég sok van) mintha csak előtanulmány volna ehhez az ez egy könyvhöz. Regénye, a Felleg a város felett, novellái, tanulmányai, fordításai természetesen nem csupán dokumentumértékűek. De egyik sem haladja meg az alkalmi, időbe és térbe helyeződő irodalom lokális értékét. Alekszej Tolsztoj, akivel Kuncz Aladár Párizsban ismerkedett meg, ezzel kapcsolatban így ír barátjáról: „Egy regény maradt csak Kuncz Aladár magyar író után. Arvers, a francia költő egyetlen tizennégy soros verssel jutott be a halhatatlanságba. Egy vers, egy regény – ha az író csak ennyivel marad fenn az idő és a kritika rostáján, már áldhatja a sorsot és a kort, melyben élt, s melyből munkája kisugárzik a halhatatlanságba.”
Végül pedig ne feledkezzünk meg Kuncz Aladár nagyvonalúságáról, megértő szelleméről. Az Ellenzék, majd az Erdélyi Helikon szerkesztőjeként kétségtelenül egy jól körvonalazható irodalmi csoportosulás tagja volt. De irodalomszeretete, humanista szelleme és nem utolsó sorban nemes jelleme fogékonnyá tették olyan gondolatok és kezdeményezések iránt, melyek meghaladták saját irodalmi csoportjának kis körét. Élete vége felé például támogatta a fiatal, baloldali írókat, például Méliusz Józsefet vagy Bányai Lászlót. Ugyanakkor csodára méltó az a barátság, amit az Erdélyi Helikon szerkesztője a román írókkal is fenn tudott tartani. Gyermekkori barátja, Emil Isac szinte panegirikus sorokban búcsúzik tőle. A román költő szerint a Fekete kolostor szerzője „a vérbeli művészek nagy családjából származik”, olyan ember, „aki egy tragédia terhét őrizte szívében, egyike azoknak, akik soha nem gyűlölnek senkit, egyike azoknak, akikkel kételkedés nélkül lehetett beszélni az emberiség jövőjéről, barátságra kész mindenki iránt, aki az életben csak alkalmat lát az ember szeretetére, az igazi humanitás minden ideáljaival...” Emil Isac ezért nemcsak az író, hanem a „népek közti egyetértés” apostola előtt hajlik meg.

NICOLAE BALOTĂ
VALLASEK JÚLIA fordítása

1. Kuncz Aladár: Thököly a francia irodalomban. Különlenyomat a VI. ker.-i áll. főgimn. 1913–1914. évi iskolai évkönyvéből.
2. Laczkó Géza: A Dadi és a Kuncz. In Erdélyi Helikon, 1931, 518–524.
3. Kuncz Aladár: Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában. In Nyugat, 1928, 501–508.
4. Kuncz Aladár: Erdély az én hazám. In Erdélyi Helikon, 1929, 487–492. 5. Uo.
6. Kuncz Aladár: Búcsúzó klasszikus álmok. In Ellenzék, 1923. szept. 23.
7. Kuncz Aladár: Az irodalom és a politika. In Ellenzék, 1923. szept. 16.
8. Kuncz Aladár: Gyáva irodalom. Ellenzék, 1924. június 23.
9. Gaál Gábor: Kuncz Aladár. Korunk, 1930. 7/8.
10. Jancsó Elemér: Kuncz Aladár emlékezete. In Igaz Szó, 1956.
11. Gaál Gábor: I. m.
12. Kosztolányi Dezső: Fekete kolostor. In Nyugat, 1931, 819–823.
13. Móricz Zsigmond: Dadi. Emlékezés Kuncz Aladárra. In Nyugat, 1931. 36–37.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék