Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. január, XI. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Fazakas Attila

SZARVASOK

A férfiak körülállták, alig lehetett látni. Az agancsát fûrészelték. A másik ott hevert a sínen túl, az árokban, ahhoz még nem nyúltak hozzá. Vérfoltokkal spriccelt fal, a rózsaszín állomásépület. A mezõ végében, a domb éppen ráfut, abban a szemetes patakban egyet már megnyúztak, felkoncoltak. Azt mondják. Mélyeket lélegzem az izgatottságtól.
Topogok a férfiak körül, hogy három ekkora szarvast az állomásig beûzni. Hatalmasok és szelídek. A gyomromat megcsapja a vérszag, az állat testén mély harapásnyomok.
Képtelen vagyok arra figyelni, amit egymásnak mondanak, nem is beszélnek sokat, a munkájukat végzik, minket igyekeznek minél távolabb tartani a történõktõl.
Arra sem emlékszem, hogyan kerültem ide. Talán a kölykök szóltak, hogy behajtották a farkasok. Egy egész csorda. Meg aztán úgy sincs semmi a tévében. Fázom, fújom az ökleimet, be a zsebeimbe, aztán a szám elé vissza, száll a lehelet.
Kora hajnalban történhetett, az állatok már teljesen kihûltek, tizenegy óra van, és halott testükbõl szinte unalmas lassúsággal buggyan még a vér, s már alvad is. Hányok.
Csillár lesz belõlük, vagy a falra akasztják? Lógnak majd a falon és néznek. Sok ilyen van. Ettõl idegbajt kapok; ha mindenki elment, és a hátam mögött ott az a szarvas. Kitépné a falat, kiszakítaná az egész házat.
Jóformán hó sincs, elvétve pár folt, a vonatok kitolattak. És csend van.
A húsa is ehetõ. Inkább estig a sorban, semmint ezt. De ezek aligha büszkék, óvatosak, éhesek és körültekintõek inkább. Kést, baltát, fûrészt külön táskából, szatyorból emelnek ki. A másikba külön kerül a hús.
Apám a disznóölést sem bírta, a lecsapott kakas nyakát hajnalban az udvaron. Ha ezt majd otthon elmondom. Van egy etetõ fennebb az erdõben, bódító szénaillatú. Ilyen még nem volt. Közben átlépek a síneken, a kövek koromfeketék, olajosak. Hallgass, fiam! Hallgass, mindig ez. Apám nem szereti, ha elragadtatom magam a pusztítás láttán. De akkor is elmondom, ilyen még nem volt.

Az árok szélére érek, a nyárfák alá. Fenn zörögnek az ágak, fagyott, törhetõ minden. Megigazítom a sapkát a fejemen, ráhúzom a füleimre, nincs rajtam kesztyû. Szitálni kezd a hó. Ráhull, és olvad is. A borult, lassan mozduló ég, alig van napfény benne. Tele foltokkal a tetem, vékony hóréteg borítja már, a fejszenyomokat, megcsonkolt fejet. Nagyobb a feje az emberénél. Fûevõ. Láttam õket. Derékig ér nekik nyáron a búzamezõ, elterülnek benne lustán, szeretkeznek. Ha én azt egyszer lefilmezhetném. Lehetetlen.
Ez itt nem a feje, ez itt a koponyája. Ijedten fordulok feléje. Hallod te, mit keresel ott?
Na, gyerünk, iszkiri hazafelé.
Látom, hogy a kesztyûje csupa vér, a többiek is engem bámulnak, hogy na, mi lesz? Megigazítom a sapkámat, hirtelen kimelegedek, érzem a szégyentõl, a dühtõl, mintha lázas lennék. Nem válaszolok, lesütöm a tekintetemet, továbbkullogok. Rugdosom a fagyott földet. Ebbõl kellene dolgozatot írni. Hogy aztán kicsapjanak. Úsznak a szarvasok, úsznak a hatalmasok és szelídek, úsznak az érett búzamezõkön át. Igen. Versben, mint a... Hülyeség.
Visszafordulok, az állomás üres, szétszéledt mindenki, a falnak döntve egy hatalmas húscsomó. Balra a domb, azon hajtották végig, most havazik, alig látni. Némán gömbölyödik a mezõ üres lapjára, mint a vas.
Felemelek egy követ, olajfekete a tenyerem, átfagyott. Elhajítom. Tél van. A dolgozatot nyárára egyébként is mindenki elfelejti. Egyébként is mindenkit elfelejtenek. Minden el lesz felejtve. De egy ekkora farkascsordát. Úsznak a farkasok, a hatalmasok és éhesek. Államig húzom a cipzárt, a sapkát újra megigazítom. A farkashús miért nem ehetõ? Remélem, legalább elássák õket. Most már tényleg semmit se látni.


AZ ÕZSUTA
Add ide a ládzsát! A lándzsa egy méternyi hosszúságúra vágott, súlyosabb végénél hegyzett mogyorófavesszõ. Még csak nem is rugalmas már. Ideadja. Túl rövid ez, gondolom. Mindegy. De a kezem is izzad. Kész röhej. Így nem lehet vadászni. Azt ilyen röhejesen nem lehet csinálni, arra én biztosan emlékezem.
Ránézek, õ is rám néz, mintha nem kellene ezt csinálni. Nem, nem kell. De akkor mindig csak játszunk? Nekem ez így nem fér a fejembe. Az állatot igenis le kell szúrni, meg kell ölni, ez mindig is így volt, így olvastam, így tanultuk. Ez különben is férfimunka, itt nincs sok duma. De akkor meg miért ver úgy a szívem, ha ez így van, akkor miért félek? Duma.
Az állat ott topog a lekerített kaszálón a dús fûben. Ez innen nem fog megszabadulni. Annyi szent. És nincs több indiánosdi, ami halott, az halott.
Elõször lassan, szinte lábujjhegyen, lopakodva teszek pár lépést feléje. Izgatóttan forognak a szemei, mintha nem látná, mi történik. Pedig egész biztosan érzi.
Egész testében feszült, de mintha remegne is ugyanakkor, de errõl a remegésrõl csupán azok a kocsonyásan forgó szemei adnának hírt. Görcsösen megfeszülök, majd kicsordul a nyálam az izgalomban. Ha mozdul, dobok. Ölés, ölelés. Õ ottmaradt a hátam mögött. Figyeli, mi lesz. Beszari, gondolom, de most fontosabb nekem ez a tekintet. Hogy lehet ilyen lányos, finom metszésû a pofája?
Pattanásig feszült benne minden porcika. Kurvára süt ez a nap. Kurvára, ezt hol tanultad, fiam? Mindegy. Süt. Na, mi lesz? Lassan emelem fel, könyökbõl hajlítva a karomat, a lándzsát vállmagasságig.
Mintha nem volna idõ.
Egyetlen verítékcsepp futhatott le az arcomon, megérzi az arcom rándulását, és máris ugrik. Dögölj meg! Dobom a lándzsát, karom mozdulata, a mogyorófavesszõ repülõ íve, és a félrehajló állat, mintha egyetlen pillanatban zárulna. Semmit se látni. Az állat lefordul a jegyzett mogyorófaág irányáról, úgy, hogy az a hasa alatt repül a semmibe.
A kurva életbe!
Rohanok utána, hallom, ahogy nekiiramodik õ is, a kurva életbe, rohanunk eszeveszetten kalimpálva kezeinkkel, hogy a lábaink se érjék a földet, az állat pedig a kerítés tövénél dobbant, magasra ugrik, ível a kerítés gátja fölött, mintha nem volna idõ, minden egy pillanatra úgy lóg a levegõben, majd földet érve döndül karcsú, súlyos teste, aztán sárgásbarna alakját beissza a süppedékben lévõ bokrok, cserjés puha zöldje.
Vágja a kerítés éle a kezemet, szorítom, lihegek.
Na, ezt elszartuk.
Ezt el.
De a bokája azért kitörött az elsõ ugrásnál.
Az elsõnél ki.
Mondd, te mindent mindig megismételsz?
Igen.
Akkor jó, mondom, és elfordulok.
Még nézzük az üres tájat, mintha valamiféle nem látott képbe merülne el a tekintetünk, a bokrokat, lejárt agyagos, szikkadt ösvénydarabokat, a földben ragyogó cserjést. Idegesít, hogy itt áll mellettem.
Nézd meg, hova lett az a lándzsa.
Hallgat, nem mozdul. Mintha arra várna, hogy mondjak még valami okosat, vagy hogy az állat visszatérjen.
Túl rövid az az ág.
Rövid, igen, mondja.
Feléfordulok, mire mozdul.
De hirtelen visszafordul õ is, rám néz.
De mondd csak, nem féltél?
Merõn nézem, tétovázom a válasszal.
Aztán: nem, ugyan mitõl?
Aligha fogja elhinni nekem. Biztosan remeghetett a kezem vagy a lábszáram, hiszen én abban a pillanatban csak az állat látványával voltam elfoglalva. Miért nem látható az állat és én magam is együtt, egyszerre? Amit látok, csak azzal a hiányos és zavaros képpel egészülhet ki, amit õ formálhatott rólam. De hiszen ilyenkor is érzi az ember, hogy van idõ. Miért, ki állította, hogy nincs? A hangja ugyanolyan nyugodt, mintha nem gyanakodna. Hát csak úgy. És elindul. Tudod, ha megölöd, mi lesz vele? Ahogyan õ ezt a megölés szót kimondja, nekem arról rögtön a meghalás jut az eszembe. És az állat látványának tiszta képe összezavarodik egészen egy régebbi emlékemmel. A nagyapám kezét látom, amint a göröngyöt dobja, mintha valami után ejtené, és a lapátok sietõs mozdulatainak zaját hallani, mire ez az igyekezet?
Itthagyod, hazaviszed, eldugod, megnyúzod?
Nézem, ahogy megy, alacsonyabb nálam.
Én egy kicsit féltem, hajlik a hegyezett ág után, és visszanéz. Elfordulok a másik irányba, a bokrok felé.
Tudom.
A két alsókarom a pléhlapokkal drótozott kerítésen, mintha ablakban könyökölnék. Vár, várja, hogy mi lesz, én is várok. Most már nem lesz semmi. Ha nem láthatnám úgy ezt az egészet, mintha ablakban ülnék. De most már minden elmúlt. Az állat szabad, nem történt semmi. Letörlöm homlokomról az izzadtságot, szemhéjaimon, az orrnyergen húzom végig az ujjaimat, és miközben szemeim csukva maradnak, három ujjbegyemet csücsörített számon tartom. Egy pillanatig otthagyom, állok mozdulatlanul.
Szél legyinti a homlokomat, majd felerõsödik, szétfújja a hajamat, végigfut a mezõn, lecsukott szemmel is szinte látni, aztán az erdõszéli tölgyfák magas koronáiba csap, zúg a földön és végig az erdõ belseje felé.
Menjünk, mondja.
A szél iránya változik, a hangját összezavarja a zúgó lombok hullámszerû zajával. Ismétlõdik, meg-megerõsödik, gyengül.
Igen. Szünetet tartok, ránézek. Menjünk.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék