Balási András
Don Juan imája
Molière: Don Juan
Öt vázlat
Csak a rejtelem éltet bennünket, csakis a rejtelem.
FEDERICO GARCÍA LORCA
1.
Fél-e Don Juan a haláltól? Egyáltalán fél-e valak(m)itől?
Igen. A halott vágytól. Mert ha a vágy meghal... A vágy a(z át)változás álma,
a jövőből szivárgó jelen, vonzó-szívó magasság, zúgó, sötét mélység, sose látott
színeket kever a fullasztó szürkeségből is, duende, mely perzseli
a vért, mint egy üvegszilánkokból gyúrt kenőcs, elutasít minden édes és ismert
geometriát, megtöri a stílusokat.1 Mert a duende nem egyéb, mint egy rettenetes
szinesztézia, mely egyszerre öt érzékkel közelít az egészhez.2 Don Juan
duende-pillanatai a csábítás játékai. Rémálma pedig a férfi és a nő, közöttük
a halott vággyal. Hiszen akkor miért együtt? Rettegés a magánytól? Érdek? Megszokás?
Kényelem? Én is a hűség hitvány erényével kérkedjem?... Az állhatatosság
csak szánalmas figuráknak való.3 Retteg a középszerűségtől, a tömeg, környezete
által megszabott formáktól.
Tervszerűen építi, kövezi útját a Pokol félé, miközben körötte mindenki az Égről
beszél, az Égre hivatkozik. A Pokol vezeklés, harc, megbánás;
van mit elveszíteni... Don Juan céljához ér, a drámaszöveg bizonyság erre: az
ég villámával mutatja az utat. A Don Juan-mítosz szerint az egyetlen, aki pokolra
juttathatja, az, akit megölt. Az elfátyolozott nő kísértete átváltozik, és
az időt jeleníti meg kaszával a kezében.4 Mert Don Juan nem csupán a
Parancsnokot ölte meg; az csak egy lobbanás, egy ügyes asszó volt, hanem
az időt is. A jelen lovagja. A pillanaté. A semmié?
Fölösleges felmentést keresni, „visszahozni” a Pokolból, ahol a kezdeti gyötrelmek
után minden bizonnyal élvezi a helyzetet. A dráma értelmezésének legkényesebb
pontja: meg lehet-e „fogni” a figurát a kereszténység értékrendjét használva?
Kérjünk számon rajta olyan dolgokat, melyekben magunk sem igazán hiszünk, s
ha igen, akkor sem cselekszünk-élünk azok szellemében? Ha megtesszük, tulajdonképpen
javasolunk egy életmódot, melyet optimálisnak tartunk; de – meggyőződésem –
világi szempontból minden életmódot optimálisnak tarthatunk, amely szabad választás
eredménye, feltéve, hogy nem akadályozza meg mások választását. A dráma menetében
a menyasszonylopás tekinthető ilyen „akadályozásnak”, ám Don Juan terve ladik-bizonytalanságú,
ő maga is tudja: aligha sikerülhet, főként, ha Sganerelle a fegyvertárs; Don
Juan stratégiája: mit hoz a következő pillanat?
Ez a „stratégia” újabb kérdést vet fel: egy mély érzékiség kényszere hajtja
Don Juant? Donna Elvira, az elcsábított s becsapott úrhölgy nem ámokfutóként
érkezik, nem a vágy monszunja sodorja Don Juan után, hanem a szégyen, a sértettség.
Don Juan figurájában még a (jelzés szintjén jelenlévő) felfokozott szexualitást
sem érezzük. Miért hódít? A kockázat megszállottja? Mit akar elfedni, mire nem
mer emlékezni, mitől menekül? Talán a telítettség szülte elidegenedés ellen
küzd? Kisstílű élvhajhász? Játszik? Kivel, kérdezhetjük, hiszen környezetében
nincs méltó ellenfele, mindenkit könnyűszerrel legyőz, minden helyzetet „megold”.
Szürke világából sem tör ki, talán tudja: homályból homályba jutna csak. Jó
kiindulópontnak érzem azt, hogy valójában minden cselekedetével Istent provokálja...
e metafizikus játék problémáját azonban nehéz felfejteni, mert az – Don Juan
szavai szerint: csak az Égre meg rám tartozik, mi pedig majd elboldogulunk
egymással nélküled is.5
Kielégíti-e Don Juant ez a játék? Egyelőre kérdezzünk másképp: vannake jó pillanatai?
Szövegeit vizsgálva megállapítható, hogy e játékban jól érzi magát, diskurzusát
heves tagadás hevíti, amikor az Ég törvényeire hivatkozva éppen az Ég
törvényeivel dacol. Jan Kott említ egy előadást, melyben Don Juan egy libikóka
közepén ül, a két szélén ülő lányok pedig váltakozva emelkednek föl, annak függvényében,
hogy kinek vall szerelmet (II. felvonás 4. jelenete, amikor egyszerre két lánynak,
Marie-nak és Bernadette-nek ígér házasságot). Egy jel, mely felfrissíti a helyzet
banalitását; a jel mélysége: a csábításról a játékra kerül át a hangsúly, képi
szinten pedig megfogalmazódik a fenn és lenn, a „minden vagy semmi” mindenképpen
elveszejtő játéka.
Összegzésként megállapítható, hogy vannak jó pillanatai, néha élvezi a
körötte kialakult helyzetet, szövegei mögött visszanyelt nevetés (a két lány
elcsábítása közben), fölényes gúny (Vasárnap úr, az apjának tett ígéret, a Parancsnok
megvendégelése) érződik.
Azonban jó pillanatainak egyike sem a pillanat, mely fel(meg)ismerést és ezáltal
a viszonyrendszerben fordulatot hoz(hat). Még a csoda sem, az elmerülés (akár
ha katabásziszként értelmezzük) pillanata sem; nehéz elhinni Don Juan-ról, hogy
a fájdalom megtöri, hogy bármi megtörheti.
Játék a dráma; játék az emberekről és a sorsról; játék, melynek Isten a nézője.
Néző csupán, és sohasem vegyül szava vagy mozdulata a szereplők szava vagy mozdulata
közé. Csak a szeme nyugszik rajtuk. „Aki Istent meglátja, meghal” írta Ibsen.
De tovább élhet-e, akire tekintete esett?6
2.
Don Juan tehát tudatos csábító, aki a mennyiség etikáját akarja megvalósítani;
mikor felismeri, hogy semmit sem tud egységesíteni, mindent megsokszoroz. Mindent
odadob egy harmatnyi sikerért, lélegzetnyi győzelemért; ha kell, üdvösségét,
lelkét is... Homályos célok, az üresség fájdalmát megsokszorozó pillanatnyi
szédületek. Szinte magától adódik az analógia két attitűd között: Faust-Don
Juan: a telhetetlenség köti össze a két figurát. Jelszavuk a „minden vagy semmi”.
Faust a kivételes tehetségű ember, aki felismeri: ahhoz, hogy áttörhesse
önnön korlátait, s az isteni lét közelébe jutva legalább egyetlen percre feloldódjék
a tökéletes gyönyörben (tudásban, tapasztalásban), kéjre kéjt és bűnre bűnt
kell halmoznia.7 Faust azonban, mint figura elvontabb; Faust hazudik és/vagy
kételkedik, van alapja kételkedni, amíg mindenben hisz. Don Juan retorikája
sem a kétségbeesésé, de a motiválhatatlan optimizmusé sem, hanem a hiányé, egy
a Fausténál földibb, megkockáztatom: emberibb hiányé: valami, valami megfoghatatlan
minden bűnben és ölelésben hiányzik; ő mindig most próbálja befejezni önmagát.
Faust kifulladásának oka, hogy felismeri: a világmindenséget nem lehet megismerni,
de keresése mögött fel-felsejlik a nyugalom iránti vágy. Don Juan megtorpan
hódító útján, s a felsőbb hatalmat provokálja végső párbajra, mert rádöbben
a világmindenséget pedig nem lehet megbaszni.8
A csábító auráját elhomályosítja az a tény, hogy Don Juan a dráma menetében
nem csábít, leszámítva a két parasztlány becserkészését. Ön kétségtelenül
különb sorsot érdemel (Marinak), és lehet, hogy engem egyenesen az égiek
akarata vezérelt ide, hogy felfedezzem az ön kivételes szépségét, és megakadályozzam
ezt a méltatlan házasságot (Fricivel) – idáig a tartuffe-i álszentség. Mert
én tiszta szívemből imádom önt, drága Mari, és a legkevesebb, amivel tartozom
önnek, hogy ebből a sárfészekből elragadjam, és azt az életmódot biztosítsam
önnek, ami megilleti.9 Számára a nő az anyag, mint a költő a nyelvbe a nőkbe
projektálja érzelmeit, látomásait.
DON JUAN: Sganarelle, nézd csak meg egy kicsit a kezét. MARI: Kérem, ne!
Az olyan koszos, hogy ki se lehet mondani. DON JUAN: Nem, nem! A legszebb kéz,
amit valaha láttam. Engedje meg, hogy egy csókot leheljek rá.10 Don Juan
számára a legszebb kéz a Marié, mert épp azt tartja kezében. De nem csinálja
igazán jól. Mintha fáradt lenne: a könnyebbnek ígérkező utat választja. Meglobban
a vadászat láza, mely minden eléje kerülő nőt a legáhítottabb vadnak láttatja,
de mintha már nem lenne ereje az alapos becserkészéshez, inkább házasságot ígér.
Akár a kimerült nagyivó, aki cimborái kedvéért, a presztízsért (virtusból?)
kiissza pohara tartalmát akkor is, ha titkon rosszul lesz tőle.
Don Juan fegyvere tehát a vágy és az ígéret; ha akár egy lányt is módszeresen
elcsábítana, bennünket az érdekelne, hogyan teszi, a dráma pedig a nők hiszékenységéről,
kiszolgáltatottságáról vagy Don Juan férfiúi vonzóerejéről, esetleg (helyenként)
„sátániságáról” szólna. A drámában cselekedeteket, hódításokat ritkán látunk,
a szöveget a történések közötti (ön)reflexív pillanatok uralják. Molière dramaturgiai
fogása, hogy hősével nem csábíttat, Don Juan tetteit (részben) Sganarelle szájába
adja (a bűvös, befejezetlen 1003-as nőcsábítási könyvelést is rengetegre
cseréli). Ezáltal áthidalható a konvenciók (udvarlási formulák, történetmesélés)
elévülése. Nagyon silány művészet az, ha valaki ígérettel csap be egy lányt11
– írja Kierkegaard Molière Don Juanja kapcsán. Fura, hogy épp a »rezignáció
lovagja« nem érzi meg a figura tragikus ívét, a benne feszülő önmegsemmisítési-szenvedélyt,
a drámába kódolt pillanatot, amikor az ember feladja a kétséget, s a tagadás
kényelmébe menekül. Kierkegaard a mítoszt és Mozart Don Giovanniját
vizsgálva jut el Molière drámájáig; Molière-kitérőjének épp az a hibája,
amit Molière-en számon kér, hogy nem korrekt: a drámában a mítosz hű mását keresi-követeli.
Talán nem ért(h)ette, mert nem tudta egy előadás (értelmezés) távlat vizsgálni
a mű rejtett értékeit. És ami rejtve marad, azt nem lehet szeretni.
3.
A Don Juan centruma az élet, a szöveg értelmezésének és esztétikai megalapozásának
nehézsége abból a nehézségből fakad, amit az élet fogalma minden filozófia számára
jelent. A központi figura fogalmilag nem ragadható meg pontosan, lényege az
élet intenzitása és végsőkig való fokozódása benne és ezáltal körülötte; egyedül
ő próbálja megtörni a monotóniát, a felszínes szerep-kapcsolatokat, a sűrűsödő
szürkületet. Ki mit akar a dráma világában? Sganarelle néhány jó falatot s a
holnapot biztosító bért, akkor is, ha tudja, hogy micsoda förtelmes urat
kell12 szolgálnia. Frici inni szeretne minden izgalomra, s az élet – szerencséjére
– csupa izgalom; kéri Marit, ígérje meg, hogy majd szeretni fogja. A lányok
férjhez menni akarnak, Mari szerint Fricinek örülnie kellene, hogy úrinő lesz
belőle. Bernadette hajtogatja – miközben Don Juan a Marinak tett ígéretét erősíti
–, hogy az úr őt, csakis őt veszi el feleségül. Eszükbe sem jut, noha a szöveg
erre konkrétan utal, hogy Don Juan játszik csupán, s ők ott maradnak a megcsillant(ott
üveggyöngy) reménnyel. Don Carlos egy kínos ügy miatt, ami arra kényszeríti
a magafajta nemesembert, hogy feláldozza saját személyét és családját a becsület
oltárán, jóllehet a legszebb siker is mindig gyászos véget ér13, kénytelen
családostól – immár mindörökkön – lesben állni. Don Alonso szerint férfiatlanság
és agyrém kockára tenni a becsületünket holmi kötelesség nevetséges rögeszméje
miatt.14 Vasárnap úr csak annyit akar, hogy... Don Luist pedig a szülői
házra hozott szégyen viszi fiához, őseinek dicsősége nevében feddi meg, s kérni
fogja Isten ítéletét, hogy fia bűnhődéssel mossa le a szégyent, azért hogy világra
hozta. Végül is a dráma egy értékrend elszürkülésének tünete, története is.
Molière kegyetlen: nem jelenik meg bár egy figura sem, ki magával hozná az értelmes
folytatás lehetőségét, s folytatás mégis van.
És Don Juan eltűnése(?) után sem lesz kevésbé szürke a helyzet; annyi jó történhet
csupán, hogy Frici mégis elveszi Marit, aki nem szereti őt. Donna Elvira kolostorba
vonul, majd meghal, Gusman és Sganarelle állás nélkül marad, Don Alonso és családja
életük végéig szégyenkeznek a megbosszulatlan sértés miatt, Don Luis pedig elveszíti
fiát, aki azt ígérte neki, hogy megjavul. Kompromisszumok szürke sora, s az
ezekből gyűrűző veszteségek, tompulások. Egyedül Don Juan nem köt kompromisszumot;
talán nem tudja, hogy egy magasabb szinten az is kompromisszum, hogy nincs kompromisszum.
A műbe kódolt önreflexiós parancs működik, csakhogy válaszai(n)k (az általánosítás
retorikáját használva) legtöbbször kijátsszák a kényszert.
4.
Angyalarcú sátán vagy kételymart menekülő vagy... Meglát egy szerelmespárt
és megkívánja a boldog lányt: féltékeny lettem, ezért szerettem bele (...
) Felizgatott, amint elképzeltem, hogy fogom megzavarni ezt a harmóniát...15
Később alamizsnával kecsegtet egy szerencsétlen embert, majd kineveti. Képmutatása
azonban apjával szemben (V. felvonás, 1. jelenet), aki csupán a nemesi cím adta
kötelességekre tud hivatkozni, felfogható, mint az aggódó szülő megnyugtatása,
a szeretet visszatükrözése is. Ha befejezetlen kérdés-sorunkban a »vagy«-ot
»és«-sel helyettesítjük, egy igen nehéz és tág kérdéskörhöz jutunk el: a szeretethez.
Don Juan figurája értelmezhető posztmodern ember szimbolikus előképeként is,
aki elveszítette helyét egy (még) zárt világban; miértjeit még nem fogalmazta
meg, az (ön)ismétlés kényelmébe hátrál, elszigetelt és magányos. A helyzetek
szülte reális kérdésekre hamis válaszokat ad, melyek értelmezhetőek a frommi
tudattalan kényszermechanizmusok két kategóriájával is: úgy próbál szabadulni
a magány élményétől (és önmagától), hogy más egyéneket kerít hatalmába, s azokat
leigázza; továbbá: a világ elpusztításával, a környezet leépítésével próbálja
megszüntetni az egyedüllétet kiváltó okot: a világot. Ugyanakkor szorongva kerüli
a középszer „csapdáját”; Fromm szerint a modern társadalomban az emberek többsége
a harmadik, az automata konformizmus mechanizmusának enged, ebben éli le életét.
Mindhárom kényszermechanizmus csak súlyosbítja a gondokat, az elkülönülés negatív
élménye – mutat rá Fromm – csakis a szeretettel gyűrhető le. A szeretet azonban
nem egy bizonyos személyhez való viszonyulás, hanem attitűd, mely meghatározza
az egyes ember viszonyát a világhoz. Van Don Juan figurájában egy majdnemhogy
infantilis réteg, Antiszthenész maximáját fordítva akarja megvalósítani: rosszul
cselekedni és gyalázkodást nyelni – királyi dolog!16
5.
(...) és aki nem tud szeretni, az mindenki közül a legszerencsétlenebb
– írja Kierkegaard a Vagy-vagyban. Tudna-e valakit szeretni
Don Juan? Önmagát legalább? Fogadjuk-e el, hogy Don Juant Isten bünteti? A kormányzó
vacsorázni érkező szobra, a kő csupán eszköz. Egy misztérium-színpadon Don Juan
villámszerű büntetése-bűnhődése felfogható lenne pokoljárásként, megtisztulási
rítusként. De elképzelhető, hogy a szobor nem bólint, csak Sganarelle látja
úgy. Jan Kott eljátszik a gondolattal, hogy elhagyta a fiatalság, s elszunnyadtak
benne a vágyak. Camust parafrazálva írj(uk)a le, amint Don Juan a normand part
homokba kapaszkodó ritkás cserjéi között sétál, ritkuló, őszes haját összekuszálja
a kimerült szél, hullámok vonzó-rémítő végtelen ritmusát nézi, és közben Sziszüphoszról
gondolkodik, akinek épp kicsúszik a szikla kezei közül, lemegy a völgybe és
szó nélkül újra felgörgeti. És újra, és újra. Don Juan elmosolyodik: az én sziklám...
Mégis, ha az esti borozgatás közben a sopánkodásba túl korán belevénült Sganarelle
hirtelen elbóbiskol, egyedül marad a mélyülő űrből felé reszkető csillagokkal.
Félelemmel tölti el a végtelen terek örök csendje, óvatosan szétnéz, és imára
fonja ideges ujjait. De nem, sosem tudja kimondani.
1. Federico Garcia Lorca: Tanulmányok. Gondolat, Bp., 1986.
2. Kovács András Ferenc: Scintilla animae. Komp-Press, Kolozsvár, 1995.
3. Molière: Don Juan, I. felvonás, 2. jelenet. Petri György fordítása.
4. V. felvonás, 5. jelenet, szerzői utasítás.
5. 1. felvonás, 6. jelenet
6. Lukács György: A tragédia metafizikája; Ifjúkori művek (1902-1918). Magvető,
Bp.,
1977.
7. Koltai Gábor: „Mi komoran vétkezünk mindig”. Színház, 1998. december.
8. Koltai Gábor: i. m. Koltai Gábor a Faustot és a Baák vizsgálva
állapítja meg hogy
mindkettő metafizikusán trágár darab; úgy vélem, a Don Jüant is ide lehet
sorolni.
9. II. felvonás, 2. jelenet.
10. II. felvonás, 2. jelenet
11. Kierkegaard: Vagy-vagy. Osiris-Századvég, Bp., 1994.
12. 1. felvonás, 2. jelenet
13. III. felvonás, 2. jelenet
14. III. felvonás, 4. jelenet
15. I. felvonás, 2. jelenet
16. A maxima így szól: Jól cselekedni és mégis gyalázkodást nyerni –
királyi dolog!