Láng Zsolt
Bestiárium Transylvaniae. A fluxus-pont
Tízperces könnyű gyaloglás után elmaradt az erdő, és kitárult elénk a tágas
fennsík, amelynek egyetlen magasabb pontja a lenyugodni készülő nap volt, velünk
szemben, enyhén bal kéz felé, mint egy óriási, vörös fejű virág. A vakító napkorong
miatt arcomat földre sunyítva álltam Dudu úr mellett, aki szemellenzőt formálva
tenyeréből, vizsgálódott. Azt magyarázta, végérvényesen elvékonyodott hangon,
hogy a nap közelében kell keresnünk az imbolygó tölcsért, amely, mint a forgószél
porköntöse csavarodik az ég felé. Persze, néma jelenséget látunk majd, mintha
vastag üvegfal mögött állnánk. Ez árulkodik a fluxus meglétéről, erről mesélt
nekem felfelé jövet. Csodálatos képződmény, semmihez sem hasonlítható. „Úgy
látom, a szektások nincsenek kint, úgyhogy kedvünkre élvezkedhetünk.” Rosszmájú
megjegyzésekkel fűszerezve lefestette vezérüket, egy volt pápista papot, aki
nagyon meghízott, ezért nehezére esik a járás, tolószékben szokták felgörgetni.
Mindenki Loci tatának hívja, nem hallottam róla? A régi rendszer idején a főtéri
templom népszerű papja volt, kemény ellenálló. Aztán fejébe szállt a dicsőség.
Nos, akkor ne várjak, nézzek a nap felé, tenyeremmel csak a korong magját takarjam
el, a fényburkát ne. Bízzam magam a kilövellő fénynyalábokra. Csillámló szemcséket
látok majd örvényleni. Mintha aranyport szitálnának a levegőbe, vagy milliónyi
lepke kergetőzne. Reménykedjünk, teljes lesz a szélcsend.
Nem emeltem fel tekintetemet. A füvet néztem, s a fű között a föld barnás, szürkés
kérgét, apró göröngyökkel, finom morzsalékkal, amit valószínűleg hangyák szórtak
szét. Tenyérnyi helyen megszámlálhatatlanul sokféle fű nőtt, alacsony és magas
szárú, hosszú, egyenes, cikcakkos, karéjos, többféleképp szerteágazó levelekkel,
némely világoszöld, némely bíborlóan barna, mint a papsajt. Valami egyneműsítette
a füvek sokaságát: közös volt bennük... De mi? Ahogy templomi gyülekezetben...
Igen, mintha féltek volna. És mintha a rettegés állandósulását már nem tűrték
volna tovább... Látható erőlködéssel cibálni kezdték gyökereiket a földből,
hogy elrohanjanak. Volt valami morgás a földben. Talán onnan jött a fenyegetés?
Megmegvonaglottak a zsurlók és az aszatok, a pitypang reszkető fejéből elszabadult
egy-egy bolyhos magocska. És ezek a magok az ég felé indultak, mindig az ég
felé. Függőleges fonálon kapaszkodtak fölfelé, mintha egész életük során oda
vágyakoztak volna. Neki-nekilódulva rohantak, hogy majd új filozófiát és hitet
teremtsenek maguknak az égi mezőkön. Szálltak a mennybe. Azzal a lelkesedéssel,
amivel átöleljük a világot vagy a legelső fatörzset. Gyökeret ereszteni a felhőkben,
beleolvadni az öröklétbe, beleveszni a Teremtő végtelen méhébe. Ha engedve a
nagyobb erők kényszerének, visszahullanak, ha mégis őseik sáros földjébe eresztenek
gyökeret, vagy porba, kőre esve szétrothadnak, elszáradnak, megsemmisülnek,
akkor is megéri nekik... A magok bódult túltengése, aminek mélyén rejtett félelmek
parázslanak... Ahogy kissé felemeltem tekintetemet, jól láttam, hogyan rángatózik
minden ezen a mezőn, meg-megszakadó rostszálakkal, valaminek a szörnyű igézetében,
s ez a valami csakis a föld mélyéből jöhetett.
Kharisz, kharisz!, ezt kiáltják, ha kiálthatnának.
Hallani véltem hangjukat. Kérdőn pillantottam Dudura, ő nem hallja? Ha valakiket
is tanúként megidézhet a föld mélyében lakó szörny jelentkezéséről, hát ők azok,
e remegő sereglet! Meredten bámulta az eget.
Vagy talán az eget elhomályosító szuvas ködalakoktól félnek? Egy halformájú
felhő úszott fölénk, s mintha megelevenedett volna, lejjebb ereszkedett, és
jól kivehetően: tátogott. Korong alakú, ősgyík-szemeit ijesztően forgatta, mindkettőt
külön-külön is, így akár két különböző irányba is láthatott. Megborzongtam,
amikor az egyiket felém irányította.
Nem a naptól, hanem ebből a szemből kapta a fennsík a fényt. Lángoló, majd elfeketedő
foltok hullámzottak végig előttünk, a fák karéja hol elsötétedett, hol kivilágosodott.
Hol folyékony arany ömlött a rétre, feltöltve a mélyebb részeket, amelyek ilyenkor
méregzölddé változtak, hol kékes derengés futott a szélek felé. „Sajnos elromlik
az idő”, magyarázta Dudu, „nem kedvez a látványnak. Talán kicsit később... Talán
nem támad fel a szél”.
De a szél mégis mozgolódni kezdett. Először csak bokám körül éreztem, aztán
arcomon is. A füvek most kezdtek csak igazán csapkodni, oly elkeseredetten dülöngéltek,
mint akik egymáson akarnak megtorolni valamit. Aztán hirtelen minden vigyázzba
merevedett. Újfent Dudura néztem, ő felém fordult. Nem várt állapotváltozással
elkomorult az arca. „Atyám, mi történt?”, kérdezte. „Atyám”, ismételte meg hebegve,
miközben ujjaival megdörzsölte halántékát, majd nyakára tapasztotta mutatóujját,
mint aki pulzusát keresi. „Valami baj van veled?”
„Velem?”, kérdeztem értetlenül. De hát mit lát rajtam? Közben egyre zavartabban
álltam, elbizonytalanodva amiatt is, hogy a föld érezhetően remegett alattam,
és erre szintúgy Dudutól vártam a magyarázatot, elvégre ő hozott ide.
Ő halálsápadtan, őszinte aggodalommal pislogott rám. Kezemet válla felé közelítettem,
erre ijedten hátratántorodott. Arra kért, ne nehezteljek rá, amiért hiába jöttünk;
megmutatja a fényképeket, bár épp ő állította, hogy nem kárpótolhat vele, de
legalább elképzelhetem... Kapkodva kotorászott zsebeiben, tologatva jobbra-balra
a nyakában csüngő fényképezőgépet. Csapott álla le s föl járt akkor is, ha nem
beszélt. Úgy éreztem magam, mint egy uralkodó, aki semmit nem kér, mégis mindenki
adni akar neki. Ki egy zengzetes hálaepisztolát, ki a kecskéjét, amúgy a szokásos
lakomára vagy az ágybéli magányos csúfság ellen, eldönthetetlen.
Itt közbe kell vetnem, hogy Dudu hirtelen jött hangulatváltásai, arcának kusza
lobbanásai, aminek során szemvillanás alatt képes volt új alakot váltani, igen
megszokottak voltak, ám ilyen arányokban még nem találkoztam vele. És bár nem
adott rá magyarázatot, annyit sejtettem, hogy a felhő okozta ijedelmét. Talán
elsötétedett az arcom. Azt magam is láttam, ahogy köntösöm elfeketedik, feketébb
lett a feketénél.
Elfordult tőlem, tekergette nyakát, pillantott jobbra-balra, segítséget várva.
A nap bíbor fényei a füvön végigömlöttek, s a hullámzás miatt valóban úgy tűnt,
lángol a fű. Talán a díszlet látványa szabadította rá a néma rémüldözést.
Csupán néhány pillanatig tartott, aztán elmúlt. De nem végérvényesen. Mint egy
álom, amely csak pár másodperc a valóságban, jóllehet életünk napjaival felér.
A hal továbbra is ott ólálkodott fölöttünk. A többi felhő elúszott, ez az egy
maradt. Szeméből zuhogtak a sejtelmesebbnél sejtelmesebb fények. Olyan díszletet
festett körénk, amelyek között a képzelet is eleven valóság lett. Újra ott álltam
Fanta szobájában, ő pedig ott térdelt előttem, két hófehér combom előtt, s ahogy
felpillantott, arca helyén látom a cellám magányában elképzelt démonarcot, Gornut,
a fületlen démont, amint kárörvendő ábrázattal mered rám; nyúlszájú pofáján
nyálból fújt habok. Kétoldalt behorpadt orcája úgy lüktetett, mint vemhes tehenek
oldala; ekkor jöttem rá, nem ő leheli belém a tűzférgeket, hanem éppenséggel
kiszippantja őket. Mind- azonáltal ellenszegültem szippantásának. Keményen megtapad
valami hímtagomban, elzárta a kijáratokat, belekeményedett járataiba, dugóvá
dagadva nem engedte eltávozni azt, amit a diabolosz annyira kívánt. Mire új
taktikával elengedett, ajkait megnyalva rám mosolygott, aztán fehér combjaimat
kezdte simogatni, és azt mondta gúnyosan elnyújtva a hangokat, hogy szereti
ezeket a holdvilágos dombhátakat. Miként tudnak ilyen fehérek lenni, te drága?
Csámcsogva nyalni kezdett, nagy, lepedékes nyelvével. Bebenyalt combom közé.
Én nem bírtam ellenkezni, mert kicsi voltam, kisebb, mint ő, hiába térdelt előttem,
sokkal kisebb voltam, ráadásul kezemet a fejem fölött összekötözték, és egy
tartórúdhoz erősítették. Ekkor újfent hangot váltott, üvöltve rám parancsolt,
legyek férfi, hallassam hangomat, káromoljam az Istent. Csak férfi tud igazán
káromkodni. Ébresszem fel az isteneket, akármelyiket, neki mindegy. „Kiálts,
kiálts rá! Bestézd le! Cibáld a hajamat, őt pedig verd szavaiddal!”
Kiáltok, ha akarod... Úgy éreztem, a fennsíkról egyenesen testvéreimhez szólok,
jöjjenek, és segítsenek rajtam. Hogy nem is kell kiáltanom, hiszen ott vannak
nem messze, egyenesen a szomszédságban, sőt, kőhajításnyira a közelemben, csak
szólnom kell, s ők meghallják. Mintha fent másmilyenek volnának a távolságok,
ahogy egy háromszög csúcsában a két szár közelebb van egymáshoz, mint lent az
alapon: a tér is összeszűkült. Jöjjenek, bizonyára van gyógybalzsam sebemre,
a remegésre is. Ilie atya végbélkúpjai, Vaszilika teái! A hatalmas halat is
elűzhetik, amely úgy tátog, mint a legszörnyűségesebb, a részeg Dinu atyát felzabáló
fattyúhal. Bennem egy hang még mindig a számokat sorolta, mintha a sisteregve
kitörni készülő Gornu számolná a hátralévő perceket. Tizenkilencezer-kilencszázhetvenhatot
hagytam el. Valami ellenszegült megint. Bár nem volt kétséges, egy idő után
letaglózva tudomásul kellett vennem, hogy egykettőre vége lesz, a démon kiokádja
magából a bűnös anyagot, hogy láthatóvá tegye bűneimet. Húszezerhez érkezem
a számolásban. Vagy hamarabb történt? Úgy nézek ki, mondta Dudu, mint egy holdkóros,
aki hol a vízbe, hol a tűzbe zuhan, mert senki nem tudja bajából kigyógyítani.
Megérintette a könyökömet. „Feküdjünk le a földre, az majd segít.”
Leereszkedtem a fűbe, Dudu követett. Hanyatt dőltünk, az ég közelsége megnyugtatott,
és ugyanakkor nyugtalanított is. Szédültem, mégis jó volt feküdni. Dudu sóhajtozott.
Most másodszor is elapadtak magyarázó szavai. De most egyebet láthatott. Hatalmasakat
sóhajtott, mint aki nagy dologra készül. Idegesen szipogott, mint akit zavar,
hogy szemlélője akadt. A puha föld készséges test volt alattam. Akárha vágya
betelt volna, és most arra figyelmes, amit a jelen adhat neki. Alkonyi órában
érkeztem a találkára, most mégis magasan állt a nap. Talán visszafelé peregtek
a percek. Visszaröppentek fészkükbe. A föld megnyugtató hűvössége elringatott,
és hamarosan Dudu is elcsendesedett, lassú tempóban vette a levegőt, talán elaludt.
A várható, körülményesen bekövetkező helyett túl egyszerűnek, sima lefolyásúnak
éreztem mindezt. A világ teremtésében vagy pusztításában legalább egyetlen villámlásnak
helye van. Nem hatott át a perc ereje. A fattyúhal nem oszlott szét, csupán
arrébb vonult. Mintha ítélethozatalra készülődne. Menekültem előle. Felhágtam
egy rohanó pitypangmagra, és szálltam vele erdőn, mezőn át. Árkon-bokron keresztül.
De a hal nem tágított mellőlem. Visszatértem. Dudu mellkasa felgyorsult, izgatott
ütemben emelkedettsüllyedt. Megszagoltam a kezet. „Mit szagolgatsz?”, szólalt
meg váratlanul Dudu úr. „Olyan furcsa szagot érzek.” „Milyet?” „Disznótök levele...”
„Micsoda?”
„Disz-nó-tök!”, ahogy Azarie atya dörögte, amikor bement az udvari árnyékszékbe,
majd kicsapta a rozoga ajtót, hogy az leszakadt, és messzire gurult. „Ki evett
megint húst?”, süvöltötte. „Hol van Petre, hol van Mihály?” Merthogy azok rendszeresen
kiszöktek a klastromból, borzot fogtak ügyes kelepcékkel, és nyárson megsütve
bezabálták. Azarie atya rendszeresen ellenőrizte, nem szegjük-e meg a böjti
rendet. A halhúsnak nem volt utólagos szaga, átúszott szagtalanul az enyészetbe.
„Én vagyok az a szag”, mondta Dudu. „Kakasvérrel kenem be magam, azt érezheted.”
„Mire jó az?” „Arra jó, hogy fellazítsa a filtrisz-burkot, akkor a lélek kiszabadulhat.”
„Hogyhogy?” „Kiszabadulhat a testből.”
Neki vajon sikerült már a mutatvány? Igen, de nem teljesen. Egyébként nem annyira
rossz a szaga, vigasztaltam. Részint kedves, részint nehéz illatú, mint a révületben
verejtékező atyáké. Szóval, sikerült-e kilépnie? Igen, de nem teljesen. Csak
egyetlen nyúlványa tudott kiáradni. „És milyen?” „Milyen? Mint egy utazás.”
Elmesélheti, nincs semmit titok benne. Utazás egy semleges birodalomban. Olyan,
mintha a nagyvilágban utaznánk, New Yorktól Párizsig, Párizstól Rómáig. A súlytalanság
mámorában. Mintha bolondgombát ennénk. Vagy idegnyugtatóra pálinkát innánk.
Csodálatos kavarodás. Zabolátlan álom. Telihold fényében fürdik a tisztás, bársonyos
fények legelik a füvet. Nem emberek élnek ezekben a városokban, hanem állatok.
Képzeljem el Rómát, az örök várost, amint csupa állat népesíti be. A csodálatos
tereken hatalmas macskák enyelegnek. Nem igazi macskák. Ne hús-vér állatokat
képzeljek el, hanem állatforma karikákat. Elsuhanó körvonalakat. Egészen pontosan
állatlelkű embereket. Angyalállatokat. Földre szállt angyalokat. Az időben változatlan
formák között. Mert Róma örök. Nincs múltja, illetve az nem csalafintaság. A
római trónbitorlót nem hívják Rudolph-nak. Nincs neve. És a trónbitorló nem
bolondul meg, és nem kell ágyába bújjon Claudius, hogy megszabadítsa magát.
Nincs története ennek a városnak. Claudius a trónbitorló ágyába bújik, de nem
azért, hogy megmentse saját életét. Nem, nem is bújik az ágyába. És a császár
nem mond csütörtököt, és nem szórja ki éktelen dühvel ágyából. Vagy hogy is
volt? Claudia bújt ágyába, hogy kiváltsa szerelmét, Claudiust. Mennyi ármány
azokban a történelmekben. Képzeljem el, nincs mit sikertelenül fölidézni. A
múltunk tiszta, gyönyörű lapokból áll. Feleslegesek a történelemkönyvek. Csupa
kitaláció. A múlt egészen másmilyen. Töröljük ki, amit tudni vélünk. Mi történne,
ha megtennénk? Békében élnénk egymással. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében
minden nemzet egyenlő volna. Talán nemzetek sem volnának. A pápa ugyanaz volna,
aki a pátriárka. Minden vallás egy volna. Nem kellene folyton összevetni a mai
szavakat a tegnapiakkal. Nincs többéértelme a találgatásnak, felesleges a nyomozás.
A csodálatos Podolini-palota erkélyéről nyugodt szívvel nézhetnénk be a szobába
a nesztelenül meglibbenő tüllfüggönyön keresztül. Claudia elveszítené szüzességét,
a bor és a szerelem mámora után a császár végezné a maga dolgát. Nem is volna
dolga. Jönne utána a következő császár, Filemon, az oroszlán. De semmi nem történne.
Nem kellene a raboskodást újra a rab nyakába varrnia, és emiatt lelkiismeret-furdalást
érezve öngyilkosságba menekülnie. Ha volnának öngyilkosságok, azok a véletlen
művei volnának. Idézetek. A csodahívő sokaság számára nem nyomtatnának újabb
meséskönyveket. Első mesés könyv, második, harmadik. A világ az apokatasztázis
nyugalmában gyarapodna. A hitre való térítést nem katonák végeznék. Hiányoznának
a csataleírások. Miként menekült a vert sereg... Na de a várparancsnok se kutya...
És az apácák elrejtették a beijedt pátriárkát... A pátriárka apácaruhát öltött,
úgy menekült. A szakállát is levágatta. A golyói persze ott lötyögtek a lába
között, és ez feltűnt némely katonának. Meglapogatták a lába közét, hát lebukott.
Megmogyorózták, aztán mi ez a felesleg itt! felkiáltással, nyissz. És röhögtek.
Ennél jobb mulatságot elképzelni sem tudtak. De ez mellékes, ez most nincs így.
Ezek a mondatok nincsenek könyvekbe foglalva. Visszatért a béke és nyugalom
egy elrontott történet helyére. Nincs rossz múlt. És a lélek szabad. Szellemmé
tisztul a történelem porhüvelye.
„Ezeket te mind láttad?”
„Láttam? Folyton látom. Én egyszerre látom Rudolphot és Helmuth Kohlt. Hasonlítanak
egymásra. Olyanok, mint egykori fejedelmeink beszélő hala. Térjünk vissza Rómába.
Megszemlélheted, milyen, ha végképp eltörik a történelem kereke, és nem forog
folyton körbe-karikába. Ezek a mai idők, onnan, Rómából, az asztrálbirodalom
helyszíneiről nézvést: röhejesek, a belem kifolyik, úgy röhögök, he-he. Onnan
a mi országunk egy csapodár pópa gennyes pattanása. A mi szent földünk, Úristen,
kinek a jármában sínylődik... Az ostobaság nevezi magát hol jobboldalnak, hol
baloldalnak. A buták összegyűlnek, és pártot alapítanak, mert úgy okosabbnak
látszanak. Két buta több, mint egy okos, ezt találták ki, de ezt sem ők, hanem
Rudolph ötölte ki, akinek már nem sikerült semmi. A buta ember mindig kiéhezett.
A buta áteszi magát a falon is. Buta emberekkel bármilyen vár bevehető, erre
jött rá Rudolph. A buta ember berágja magát a palota trónterméig, berágja magát
a parlamentekbe, és aztán, ajvé, minden az övé.”
Felültem. Nyugtalan lettem ettől a történettől.
„Az idegeneket nem szabad szeretni, akkor sem, ha ugyanolyanok, mint mi. Idegeneket
mindenhol találni. Én is idegen vagyok. Ebben az országban soha nem szerették
az idegeneket.”
„Pedig sokat tettek értünk. Volt egy fejedelmünk. Iskolát alapított, egyetemet,
kollégiumot. Azt a kolostort is ő alapította, ahonnan én jövök. Tőle hallottunk
először a római ősökről. Idegen volt...”
„Despotesre gondolsz, ugye? Kész kalamitás! Hagymázas történet. Ismerem őt.
Az asszonyok tették tönkre. Mert az asszonyok tönkreteszik a férfiakat. Én is
asszonytalan vagyok, atyám! Ez a Despotes, elmesélem neked, ki volt. És mit
cselekedett. Pontosan tudok mindent. Elhiszed nekem, hogy én a Holdban is jártam?
Elhiszed, hogy ki mindenkivel kapcsolatban állok? A te Tomsa barátod nem hitt
nekem. Pedig amikor ideköltöztek, átmentem hozzájuk, és bizonyos szellemalakok
közbenjárásával egy kanárimadarat hozattam a szobájukba. Ajtó-ablak csukva,
mégis bejött a madár. Meg voltak döbbenve, ördögnek gondoltak, hányták a keresztet.
Szóval ez a Despotes, a moldvai herceg, ez görög rabszolga-kereskedő volt. Tenyésztette
a rabszolgákat, ő adta a magot hozzá. Volt egy rabszolganője, az különösen termékeny
volt, csakis ikreket szült. Hármasokat, négyeseket. Állítólag két sor csecse
volt. Az aztán elvette a herceg erejét. És amikor már hiába térdelt asszonya
fölé, visszatért oda, ahonnan jött. Konstantinápolyba.”
„Ez így kevés nekem. Ő volt a első rómaink. Csak abban egyezik véleményünk,
hogy boldogtalan volt.”
„Te nem láttad, amit én láttam. Semmi köze Rómához. Görög volt. Mit keresnek
itt a görögök? A mi szentföldünk Róma, nem Konstantinápoly. Ennek a népnek az
a baja, hogy görögöket hívott ide, nem rómaiakat. Despotes görögül beszélt.
És micsoda ostobaságokat. Eszem-iszom, csámcsogás és böfögés. Ez volt udvarában.
Csak miután már hiába zabált és hiába gyömöszölte a nőket, hát a maradandó hírre
való kacsintásában a papirosra téved szeme, és írni kezdett. Te, aki ismered
a könyveket, bizonyára találkoztál irományaival. Egyetlen szavát ne hidd el.
Az áruszállítmányok jóvoltából megbékítette a római császárt, miközben a súlyos
aranyakat a görögöknek küldte. De elpusztítja az Úr Konstantinápolyt, és elveszi
belőle a nagy hangot. A megfizetés istene az Úr, megfizetve megfizet. Te ezt
tudod, atyám. Az Úr őt is elveszejtette. Hogy mi lett a veszte? A figyelmetlensége.
Mert először is: felejteni kezdett, nem emlékezett semmire, ami fontos volt,
elfelejtette a dolgok menetét. Bajuszt növesztett, holott a bajusz Konstantinápolyban
nem volt megengedett. Aztán felpofozta a császár költőjét. Érkezett a selyemzsinór.
Hihetetlenül sok kárt okozott. Mert a római eredetet azóta sem lehet rendesen
elmondani. Kihűlt a kályha, és kihűlt kályhában felesleges kotorászni. Aztán,
ostobaságaival megbántotta a szomszédságot, frankokig, németekig mindenkit,
még a svédek is haragudtak rá, utálták a fontoskodását. Annyira nem figyelt,
hogy a svéd királyt egyszer összetévesztette a saját pecérével. Mekkora sértés!
De ő ebből anekdotázva kiszállt, átdülöngélt egy újabb in fantilis csínytevésbe,
amikor is a magyarok fejedelmének születésnapjára bölénybikát küldött, hófehéret.
Csakhogy lovat kellett volna, nem bölényt, mert a bölény azt jelentette, hogy
országod az enyém. Ostoba, rátarti, hiú ember volt. Aki ellentmondott, megbosszulta,
mert úgy harapott, mint egy kutya, alattomosan.
De végre Konstantinápolyba került, és meg kellene feledkeznünk róla. Nem belőle
fabrikálni történelmet. Mindenestül, az egész várost berakni egy skatulyába,
és földobni egy elérhetetlen polcra. Micsoda különbség a két város között! Látod,
Róma a fény városa, Konstantinápoly a ködé, az ázalagé. A tengerbeli algák nyákos
kigőzölgése beborítja a völgyet. A bűnös város, a nagyravágyás bazára. A bűzlő
halpiac kufárfejedelme az ura. Az agárfarkú vidrához hasonlatosan, aki mikor
veszélyben van, lerágja a farkát, önző, gyáva mihasznák vezetik. Kantakuzino
császár egyszer sem tudta megvédelmezni. De a város már akkor elveszett, amikor
a szép nevű császár saját édeslányát, Teodórát Orkhánnak, az oszmán szultánnak
adja. Kéttucatnyi évvel ezután Teodóra fia, a hős Szulejmán negyven emberével
behatolt a várba, és rokoni karjának ölelésével vasbilincsbe veri nagyapját.
Paleologu, a császár sógora ellenáll, de hiába védi Szűz Mária lobogója a falakat,
a fellegvár is török kézre jut. Le volt rombolva minden. Csak egy disznóólt
és egy boroskupát vesztettünk, írta a császár sógorának. Fenét! A sziklaszirtbe
vésett üregekbe Justinianus borospincéket rendezett be, ám a hordókat meglékelték
a bornemissza muzulmánok. A történelemfabrikálók részeg martalócok, megesett
asszonyokat taszítanak le a várfokról. Nem érdemes kitekinteni. A szem előtt
elterülő szoros, micsoda rémséges látvány, mintha a földrajz is jelezné e hely
bűnösségét. A dombok között befutó völgy, ne mondjam, mire emlékeztet. Byron
lord egy óra alatt átúszta, de a szerelem nevében elkövetett teljesítménye sem
tudta eltakarni bűnös szenvedélyét, amellyel egy ledér nő karjaiba vágyott.
A színes házak sem tudják elleplezni a város mocskát, amely a sikátorokban folyik.
A felágaskodó minaretekre felajzott tekintetek tapadnak, mint legyek a bűzlő
gombákra. A hatalmas platánfák tövében egy-egy csörgedező kút. A tisztaság látszatképe
ez is. Mert a kút körül férfiak kávéznak, isszák sűrű szirupjukat, csibukjukat
szopogatják, és minduntalan fel-feltűnik egy laza kendőkbe bugyolált nőszemély,
vállára emelt korsóval, amelyet átad a kiszemelt férfinak, hogy az segítsen
neki hazacipelni. Hasis és ópium füstje emelkedik az öblös pipatorokból. Hát
ilyen ez a város. A faházak leégett üszögje között kavarog a füst, és láthatjuk,
miféle romok maradtak itt. Görög színházak, tele vérrel, emberekével és állatokéval.
Hány meg hány mártír vére folyt el az árkokban! De hát milyen félrevezető ez
is: becsapottak voltak valamennyien. Milyen feleslegesen ontották vérüket! Ugye,
atyám, te nem jártál még Rómában? Ott semmi sem emlékeztet bűnökre, minden a
jelen ragyogásában fénylik és árad. A Capitolium csipkés falain keresztül az
alkonyi égbolt templomkárpitként tündököl. Itt áll össze a megszakadt ég, itt
forr egybe, ami eltörött. Vakok laknak Bizáncban, akik nem vették észre Róma
szépségét. Rómába költözött Jeruzsálem királya, Róma lett a Szentföld. Nem hiába
nevezik Örök Városnak. Itt minden megvan, és tündököl. A változatlanság a világ
alapja. Armaggedon a Mons Aticanus lábaihoz költözött. A hetedik angyal kiönti
a hetedik csészét, és a keletről jött seregek ellen felkelnek Isten teremtményei.
Itt is van salak, de a Cloaca Maxima elrejti a szem elől. A hét dombon hét angyal
őrködik, már ez is az isteni elrendelés jelképe. A hetedik angyal kiönti a hetedik
csészét...”
Egy darabig még hallgattam úti beszámolóját, aztán feltápászkodtam. Vártam,
míg a nap képe el nem tűnik teljesen recehártyámról. Aztán elindultam, visszafelé.
Dudu kényszeredetten követett, de alighogy a járdához értünk, megtorpant. Neki
nincs mit keresnie lent a városban. Itt marad éjszakára. Visszafekszik a fűbe.
Várni fog. Hátha szerencséje lesz ez egyszer. Ha elég nagy a fluxus ereje, eljuthat
oda, ahová egész életében igyekezett.
Alltunk a város fölött. Mielőtt elbúcsúztunk volna, karjával körbemutatott.
Előbb a közeli dombokat járta végig. Feleki-tető, Bükk, Monostor-hegy, Koponya-hegy,
Kopaszdomb, Bácstorok, aztán a távolabb állók következtek, amint emezek vállain
és vállai között bepillantanak a kráterbe: Fenesi hegypár, Gyalu, Aranyhegy,
Kisbánya, Tüe, Koppád, Mizsla, Vidrakő, Almás, Klimpa, Méra. És ott messze,
az a mélykék pára, az is hegysor: Jára, Böléndek, Kőhát, Bucsin, Kripály, Retyezát.
Távolabbra már csak a lélek láthat. Aztán, mint aki átadta, amit át kellett
adnia, gyors hátraarccal távozott. Olyan bizonytalanul ment, hogy járására sokféle
szót ráaggathatok, mégsem találnám el leírását. Önmagába gabalyodva tűnt el.
Igen, köddé vált. Miközben még láttam őt. És azóta is ezzel a hibbant Duduval
beszélgetek. Mint valami régi élősködővel, egy bolhával talán.