Nagy Imola

Perzsia
Hajnali három körül érkeztem meg Teheránba. A várost körbevevő hegyekre cikcakkban felfutó fények láttán valami sci-fi leszállópálya jut eszembe, pedig nem éppen a jövőbe készültem. De amikor a másik irányban dől meg a gép, a fiatal arcú Hold süt be a gépbe. Semmi gond a „határátlépéssel”. Perzsául beszél velem az egyenruha, de kitaláltam, hogy az útlevelemet kéri. Rajtam is egyenruha van, Londontól kezdve, mert az Iran Air-rel utaztam onnan (a szokásos – a Közel-Keletre, keletre utazók akár be is költözhetnek a londoni Heathrow-ba, nekik úgysem kell ágy, ahhoz hogy aludjanak – csekély nyolcórai várakozás után).
Legelső teheráni sétámon érzek a hátam mögött valamit. Ahogy megfordulok, szinte rám borul az Elburz. Ekkora hegyeket látni, egy ekkora város szívéből... Örök állandóság az örökké mozgó káosz körül. Rezzenéstelen, fenséges őrök. Teméntelen mennyiségű szomorúságot magukba képesek szívni. Előttem a város a csodáival, és tudat alatt, attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őket, állandóan közéjük kívánkozom. Ugyanakkor úgy működnek, mint valami „életbiztosítás”, tudom, hova lehet elmenekülni a város elől.
Bevezetőként megnézem a Tádzsris bazárt, Észak-Teheránban, a 4000 mes Tócsal tövében. Nagy dszumbuly. Bukarest jut eszembe róla. Megy benne a vásárlás, mint a karikacsapás. Minden kapható, a nyugati cuccok drágák (de kit érdekelnek?). Én is megveszek egy sárga opálos ezüstgyűrűt, mert különlegesen vonzónak találom. Később, Meshedban, kiderül, hogy az utazók védelmére készült gyűrű, belevéstek a kő aljába egy ezt szolgáló idézetet a Koránból. Régi arab kalligráfia, alig olvasható.
A teheráni egyetem környékén kicsit súlyos a hangulat. Nagyon nincs kedve az idősebb hölgynek, aki engem kísérget, ott ácsingózni. Aztán rám is szól valaki, hogy tiltott helyen videózom. A pénteki ima helyén. Van abban valami, hogy az ima nem showbiz, de ezt a perzsák sem úszták meg szárazon. Közismert a mondás, miszerint a „változások” előtt a közösben ittak és egyedül imádkoztak, most meg a közösben imádkoznak és egyedül isznak. S ha nem, hát akkor saját maguk börtönőrei. Főleg az idősebbek, de ehhez tudni kell, legalább azt, hogy ritka az a perzsa család, amelyik nem vesztette el valakijét a közelmúlt harcaiban. Az egyetemisták tudják, hogy van hatalmuk, különösen a teheráni egyetemiek, és általában, a fiatalokban érzek egy erős szabadságvágyat, szellemet (és a lakosság több mint fele fiatal!). Megfordul a fejemben, hogy az iszlám köztársaságnak sikerült kiölni a félelmet számos alattvalójából. A tavaly nyári diáktüntetés egyetemista vezetőit halálra ítélték, de aztán beérték a börtönnel, habár nem lehet tudni pontosan, hogy hány évvel. Ezzel együtt sokakban él a hit, hogy egy „második” forradalom történésben van, ahol békés, szellemi vagy intellektuális úton fognak a változások megtörténni, amelyek belső és (később?) külső (szociális) szabadsághoz fognak vezetni. Mindezek ellenére szinte mindenki nyugatra akar vándorolni, de ami szép, az az, hogy közben, vagy addig is, végzik a dolgukat.
Sok jó perzsa filmet láttam az utóbbi években, ahol a profi színészt és az éppen felfogadott laikust lehetetlen megkülönböztetni (de korántsem csak ezért jók). Saja bidándun, oftad tu ghándum, ánbor biarid, dáres biarid – Fogatlan Saja, beleesett a cukortartóba, hozzad a fogót, húzzuk ki belőle. Egyik délután nagyon nyűgös az új barátnőm kislánya, akinek kékek a szemei, mint az anyjának. Valami ihletre előveszem a kamerám és rászegzem az egyéves kislányra, aki szempillantás alatt színésznővé változik, és tökéletesen előadott show-ját egy snúrban lejátssza. Kész, vágatlan és nem is rövid videóklipp.
Sad – boldog, ghámnakh – szomorú, áruszi – esküvő, bordzs – épület, dáké – újságpapiros bódé, darukhané – gyógyszertár, mú – haj.
Egy este francia bort ittam egy örökre derűs öregemberrel, családja társaságában. Szerinte én perzsa voltam valamelyik életemben, szerintem ő most sem az, hanem mindenhonnan való kozmopolita. Találkoztam még egyszer az arcával egy Siráz melletti eldugott faluban tartott buliban. Nagy teraszon üldögélünk, burjánzó vadvirágok között, beszélgetünk a papagájjal, minden valós, semmi sincs, annyira, hogy kiborul a kávéskancsó. Egyetlen fényes csillag világítja meg a szobámat. Az sem kizárt, hogy a Jupiter volt. Iránban még mindig kőkorsókban készítik a bort.
Dél-Teherán forró, szennyezett és szegény, egyszóval alig elviselhető, de akkor is érdemes elmenni, többek közt, a nagy bazárba, a Bazár-e Bozorg-ba. Sasszem kft., azt találsz benne, amit óhajtasz. Új felfedezés: gyönyörű kendőket és bambuszból faragott tollakat vásárolok. A kutak, falfreskók, fénnyel játszó arabeszkek állandóan magukba szívják a tekintetem. Óriási boltíves mennyezetű labirintusban sétálunk. Egyedül az öreg bázárík ismerik benne az utat. Tűz esetén jól nézd meg magadnak, hogy kit követsz.
Szintén Dél-Teheránban őrzik a világ legnagyobb gyémántját, a Fény Óceánját, aminek testvérpárját, a Fény Hegyét a britek a London-toronyban „őriznek”. A rózsaszínben játszó, négyoldalú, óriási gyémánt szinte eltűnik a királyi ékszerek között.
Észak-Teherán nagyrészt palotákból és kertekből áll. De vannak beépítetlen terek is, amint haladunk felfele a hegyeken, és a highway-ek mentén óriási, zsályával és rozmaringgal és levendulával beültetett kertek illatoznak.
Mindig ott van a lombok közt, pont ott, ahol szeretném, néhány pad. Megyek egyre meredekebben felfele a város ide-oda ágazó utcáin. Meleg van, izzad a testem, de szó nélkül bírja. Sőt, az újabban bevásárolt, könnyű, gyapot felöltő és kendő mintha védene a Nap bódító sugaraitól.
A legközelebbi hegycsúcs, Tócsal. Biztonság kedvéért telekabinnal, véletlenül a Lufthansa teljes létszámú légi személyzetével megyek fel a 4000 mes csúcsra. A hófoltokat mindig lehet látni a városból. A Tócsal-csúcsról mélyen be lehet tekinteni az Elburz-hegyvonulatba. Ember legyen a talpán, aki megél benne, szikla és gyilkos Nap testvére, de sokan eltűntek benne a kereső szemek elől. Viszont, annyira tiszta és ritka a levegő, hogy mindenki arcára rávésődik egy mosoly. Lenyűgöző látvány van körülöttünk. Itt született, állítólag, a Fényhozó Lucifer, akinek ez a hegyvonulat-kastély volt talán a legerősebb trükkje, amivel kővé változtatta az ámulatba ejtett embereket, hogy beépítse őket bizarr falaiba. Három és fél órán keresztül gyalogolunk le a hegyről egy nukleáris fizikussal, aki az út végén felajánlja, hogy hazavisz, de belehajt egy felesleges közlekedési dugóba, amit nehezen tudok megbocsájtani neki, akkor is, ha aligha találkoztam még olyan emberrel, aki olyan gyermekies szeretettel (szinte selypítve) tudta volna kiejteni a gyümölcsök neveit: alu – szilva, ghilasz – cseresznye, szib – alma, golabí – körte, gerdú – dió, kismis – mazsola, khial – uborka (fő ételnek számít a sivatagban – biabán, út – kiabán), ánar – gránátalma.
Tócsal-csúcs, Oroszlán Palotája, Dárbánd, Szárbánd, Elburz-hegyvonulat: szikla és fény. Ritka szép, tündöklő vadvirágok, illatos kakukkfüvek, kőrózsák járják arrafelé. Ősi élmény: száraz sziklatörmelékek zaja a lábam alatt, mintha összetört cserépen lépdelnénk, vízimádó pogány madonnák. Egészen magasan van az utolsó, kőből épült teaház, ahol el lehet görögösen nyúlni a szőnyegekkel terített széles fapriccseken. És az utolsó szökőkút. Magas, meredek falat kellene még ezután megmászni és elérni a még láthatatlan Oroszlán Palotáját, ami egy különlegesen jó vendéglő hírében áll és marad, miután meglátom az út utolsó szakaszát, s miután vagy négy órája másztam felfele valami leírhatatlan melegben. Közben elhúzott mellettem egy-egy csadoros nő, egy szamár s számos „lengébben” öltözött fiatal, akiket időnként „leszednek” a hegyről, ha megtalálják őket.
A Teheránból Kárádzs fele vezető highway-en hirtelen megállunk egy nagy ipari jellegű kapu előtt. Ami mögötte vár, az teljesen elvarázsol. Óriási kert. Sötétedik. Bemegyünk a házba, ami autójavító-garázsnak néz ki kívülről. Belülről: nagy, minden finomsággal, rózsákkal, gyertyákkal, megrakott asztal, padok, hangszerek törzsi szőttesek, fotelek, heverők kellemes fények. Ákbár, magas, vékony, ősz szakállú, -hajú, megállapíthatatlan korú ember és felesége, Jádla birodalma. Amint kiderül, az első ház levág tizenkét és fél métert a highway-ből. Ugyanis a ház volt ott előbb. Akbár már megjárta Irán minden börtönét, ezért a hatóságok kb. havi zaklatása nincs rá hatással. Megmutatja nekem a kertet és a benne rejtőző két épületet. Az egyik olyan, mint a zene temploma. Erre a célra is építette, adobe-jellegű, gyönyörű, magas, gerendás mennyezetű ház, a másik a vendégház, szintén agyagtéglából és agyagból, fából, festett üvegből készült. A vastag falak nyáron hűvösen, télen melegen tartják a szobákat, amikben falba épített vályogkályhák, heverők, agyagpadok, hangszerek vannak. Körülöttük magas fák, szőlőlugasok, virágok. A gond az, hogy egy öreg, ritka törpefenyő szintén a highway útjában van, és Akbár nem tudja, hogyan fogja elköltöztetni onnan. Az első, nagyobbik ház felépítésébe szintén beleszóltak a hatóságok. Erre Akbár vett egy szamarat, betette a zenetemplomba, és azt mondta a rend őreinek, hogy az épület istállónak készül. Ez az elvarázsolt kert akárhol lehetne... Szabadságszél leng körül, nem jön, hogy higgyem, Teherán mellett vagyunk. Na-kodzsa-ábád, a Sehol Földje. Jádla, csendes, kedves nő, aki minden csütörtök este mosótálnyi nagyságú edényben főzi a rizset a barátainak és a barátai barátainak. Csak két ételre emlékszem azok közül, amelyek a rizs mellé kerültek: nyárson sült kebab (többféle húsból), töltött vineta és mentás, caciki szerű joghurt-saláta: öt nyelven beszélő koreai nő adja a kezembe az utóbbit. In csié? Ez mi? Kérdi tőlem Jádla az elém tett ételt kecsesen megkóstolva. Én, dokhtár-e hub, jó kislány, ettem a finomakat. És főztem a teákat. Kevés folyadék, méregerős tea járja. Jádla csendessége nagyon jó hatással van rám. A többiek szerint Jádla már rég nem beszélt ilyen sokat.
Kaja után átmegyünk a zenetemplomba. Tele hangszerekkel: dáf, tumbák, afrikai dzsembe, szitár, gitár, szintetizátor stb. Résztvevők: profi és nem profi zenészek. Ánvárral együtt jöttem a buliba. Ánvár Sádzsárián, a legnagyobb perzsa klasszikus énekes tanítványa, sokak szerint jobb, mint a mester. Ánvár úgy döntött, valamelyik életében, hogy ő már le sem száll a fellegekből. Pedig tudja, hogy „Ké ésgh ászán nímud ávvál, váli oftad muskelha”: „Szerelmünk könnyű kezdetben, de később mennyi bánat vár” (Hafez első perzsa sora). Ánvár tökéletes egyszemélyes előadó, szitárral kíséri saját hangját. Messze tud szállni a hangjával, és amikor visszajön, kicsit mindig megtart a távolságból. Első próbálkozásra csak egyedül hajlandó zenélni. Tiszta, klasszikus perzsa zenét. Genuin trubadúr. Ahogy az éjszaka halad előre, ez nemcsak, hogy feloldódik, hanem egy idő után csak ketten dzsemmelnek az ős dzsemmessel, Ákbárral, úgy, hogy Ánvár továbbra is perzsa klasszikust játszik. Ákbár bárkinek környezetet, háttérzenét, kísérőzenét képes teremteni vagy „teljesjogú” zenei partnert szolgáltatni, amire éppen szükség van. Már a másik „klasszikus” barátomat, Ferejdúnt befűzte. Ő hozott ide minket, kék szemű barátnőmmel és Ánvárral egyetemben. Ferejdún zongorista előadó. Én meg feltűnés nélkül és a házigazda engedélyével videóztam. A napfelkeltét Ákbár első házában, 12,5 méteren bent a highway-en töltöttük. Amikor a Nap megjelent a hegyek felett, Ánvár javában szavalt.
Másád az első város, amit meglátogattam, közel az afganisztáni határhoz. Az iszlám legszentebb, síita városa. Ernám Réza, nyolcadik emám hamvait őrzik benne. A köztudattal ellentétben, beengednek, habár a bejárati ellenőrzéskor leesik a fekete, talpig érő csador rólam. És a fényképezőgépet kint kell hagynom, amit elfogadok. A tapizó nők kijelentik, hogy jól áll a csador nekem, ami könnyen elképzelhető, hiszen saját akaratomból öltöttem fel. Na meg azért, hogy beengedjenek az Ernámhoz. Hathatna elegánsan is, ha így csoportosan nem néznénk ki hollóknak. A szegény embert csak a cipőjéről lehetne felismerni, ha nem kellene azt a mecset bejáratánál hagyni. Az iszlám szíve rontatlan, amennyiben elfogadjuk, hogy ez a szív előjoga. Óriási, apró tükrökből, arany- és ezüstlemezkékből kirakott boltozatok alatt sétálunk. Évente 12 millió ember jön ide, elsősorban Iránból. Az Emam sírja tömve van adakozásokkal. Aranyozott rács és mögötte üvegfal veszi körül a sírt. A sírig eljutni nem kis munka, de megérinteni szinte lehetetlen. Nők, férfiak elkülönítve tülekednek, hogy megérintsék. Kicsit hisztérikus a hangulat, de könnyen ki lehet jutni valamelyik szintén óriási udvarba, aminek a közepén kút áll. A külső, „éggel fedett”, visszhangzó terekben madarak cikáznak. Bármilyen vándor megpihenhet itt. Legalábbis ez a hajnal hangulata, és mi igyekeztünk akkor odajutni. Kifele menet eltévedtünk, de én különösebben nem siettem. A csador nem megfelelő viseléséért néha rám szóltak. Néha lecsúszott a fejemről a földig érő, fekete selyem lebernyeg, amit egy kézzel az állam alatt fogva tartottam magamon.
Néjsapúrba, ami kb. 100 km-re van Meshedtől, akkor jutottam, amikor megjelent egy cikk a New York Timesban, hogy Kolozsvár testvérvárosa lett. Két költőjük, a legnagyobbak közül itt élt: Omár Khájjám és Áttár ud-Din. Taxival mentünk Meshedből a kezdeményezésemre, de így is „átlégiesült” a testem, mire odaértünk. Áttár sírjánál már csak a lombok suhogást hallottam. Útközben még megálltunk az Emam Réza lábnyomát őrző mecsetben, egy elhagyatott faluban, ahol fényképezni is lehetett, úgyhogy mikor megláttam az Áttár sírját fedő kupolát, azt hittem, hogy megint mecsetet látogatunk, amikor abból aznapra éppen elegem lett. Nagyon meleg volt. (Egyes feltételezések szerint Emam Réza úgy múlt ki, hogy amikor éppen Északnyugat-Iránt látogatta, egy Meshed melletti faluban szőlőt evett, és az meg akadt a torkán...) Áttár mellett aztán helyrejöttem, megint elkapott az az érzés, hogy akkor most már mindenhol voltam, és hátradőltema gyepen, hallgattam a fákat. Omár Khájjám sírjához a legnagyobb melegben érkeztünk meg. Nem hittem, hogy ott vagyok. Vettem a teaházban négy agyagedényt, olyat, amiből annak idején a bort itták. Khájjám messze van. A részvéten is túl. Elkaptam azt az égbe nyúló elliptikus-oldalú türkiz rombuszt, amire azt a versét írták fel, hogy: „Halad az idő, mint a karaván. / De mit bánom, amíg a bor az arám, / s az élet illó ámbraillatát/ csókolhatom pohárnokom haján” (Faludy fordítása). Néjsapúr testvérvárosának lenni nem szégyen, bár a várost jelenleg elhanyagolják. De nem lehet tudni, hogy a perzsa idő szerint, mondjuk, a következő évszázadban, nem lesz-e megint a költészet fellegvára.
Vissza Teheránba repülővel. Láttam fentről az Elburzot és a Damávandot. Ki fog megöntözni téged? Egyelőre az a képlet, hogy ott ahol egy cseppnyi kis víz van ott világító smaragdzöld minden. Kis körökben. Hezr lába nyomai. S két lábnyom közt a végtelen. Damávand pedig, lévén a világ második legmagasabb csúcsa, még repülőből is úgy néz ki, mint egy egetföldet összekötő óriási oszlop.
Szép Iszfahán városa a „Világ Fele”. Szóval láttam a világ felét, Teherántól 600 km-re délre. Történelmi város, a régi szép időkben Irán fővárosa volt. Itt van az egyik legrégibb bazár. Egy az egyben időutazás. Volt szerencsém megismeri Náhriman mestert, aki elvitt a bazár legrejtettebb helyeire is. Akkora, mint egy város, és kb. félóra alatt el lehet vesztődni benne. Közben eszméletlen terek és idők nyílnak meg körülötted. Láttam egy fűszerkészítőt (és egy iszfaháni csempekészítőt, egy szőnyegjavítót és rézművest és egy miniaturistát... olyan tárgyakat készítenek, mint sehol a világon), aki, biztos vagyok, volt vagy ötszázéves. Már a hely illatából is tudom. A kamerám Iszfahánban adta fel a szolgálatot. Tovább nem bírta a drága digitália a hőséget. De volt még egy orosz fényképezőgép nálam. Irán az egyik olyan hely, ahol a legkönnyebb fotózni, videózni. Csak nyomni kell a gombot. Én egy cseppet sem bántam, hogy a videó kifingott. Az utolsó hely, amit „megörökítettem”, az a Madár-kert. Hálóval lefedett nagy kert, amelyben szabadon élnek a legkülönfélébb madarak, kivéve az elzárt ragadozókat és apró énekesmadarakat. Szép volt, pl. az, amikor elsétált előttem egy olyan hosszú és olyan fehér madár, hogy azt hittem, valami délibábot látok. Másik jelenlevő a strucc, shotormorg, azaz teve-madár, és ha megkérdik tőle, hogy miért nem dolgozik úgy, mint egy teve, azt válaszolja, hogy azért, mert ő egy madár, s ha megkérdik, akkor miért nem repül, azt mondja, azért, mert ő egy teve. A páváról meg az járja, hogy szép a tolla, de nézd meg a lábát. Utolsó kép a kamerámon: csókolózó sasok.
Kiszáradt ebben az évben Iszfahán folyója, a Zajándérúd. Én nagyon remélem, hogy jövőre visszalátogat bele a víz. Szép lehet az, ahogy a víz először megjelenik a kiszáradt mederben. A világ legrégibb s talán legszebb hidjai most először a szárazföldön állnak. A Szio-sze Pol híd, 33 boltívével és 405 évével úgy néz ki, mint egy sor teve a sivatagban. Lábai közt teaházak, találkahelyek, séta. A perzsák most is pont úgy körülzsongják a folyót, mintha ott folyna benne az életadó víz. Ugyanakkor kicsit lennebb, a partján láttam életem első rizsföldjét. Mindent termesztenek Iránban, ami szinte hihetetlen, ugyanis az ország háromnegyed része lakatlan hegy és sivatag. Iszfahán városa volt talán a legintenzívebb számomra. Az egyik csúcs, a Szaszani Tűz Templom volt. A város közepén álló hegyre épült, kb. 1700 évvel ezelőtt. A struktúráját még ma is nehéz kisilabizálni, fele (legalább, de ki tudja) a hegy belsejébe épült. A tetején magas, nyitott, kerek falú szentély, nyolc nagy boltíves ablakbevágással. A tűz szentélye. Bizonyos látogatók ma is tüzet gyújtanak benne. Láttam a nyomaikat.
Eszfahánban az örmény negyed közepébe csöppentem. Jész kéz szirumém. Én téged szeretlek. Régi házban laktam egy nagyon kedves családnál, akinek a zenész fiuk volt az idegenvezetőm. Egyik este, mikor mentünk haza Szako kicsi autójával, kinyílt mellettünk egy kapu, annyi időre, hogy éppen észrevettük, hogy zarathusztriánus templom van mögötte. Szakó kiugrott az autóból, s az addigra bezárult kapun püfölve kérte, hogy engedjenek be. 0 örmény s én keresztény vagyok, mondta. Beengedtek. Még a papot is elkaptuk, aki felélesztette nekünk a szent tüzet a számára elkerített szentélyben, és megmutatta a templomot.
Siráz kellett volna az utolsó megálló legyen, a legdélibb pont, ahol voltam, de onnan még visszamentem Iszfahánba, mert közben megismertem valakit, aki megígérte, hogy kivisz a gáskai nomád törzshöz. S közben Siráz.
Minden este megérkezik Sirázba egy esti szellő, nem tudni, honnan, ami az Iszfahántól 500 méterrel délebbre fekvő várost hűvösebbé teszi. Pedig már kezdtem megijedni a Nap erejétől. Siráz Hafez és Szadi, egyszóval a költészet városa. Hafez, többek közt Goethe nagy inspirálója, soha nem hagyta el a várost, sem ezer évvel ezelőtt, sem most. Sírját a világ minden részéről, mindenféle ember látogatja. Sőt, a szerelmeseknek meg is jelenik.
Iszfahánnal ellentétben, Siráz folyója már olyan rég kiszáradt, hogy a neve is „Száraz folyó". Ősszel, tavasszal rövid időre meglátogatja még a víz. De gyönyörű, régi kertek, épületek, parkok vannak a városban. Igazi város. És híres egyetemi város. Lakosai közül megismertem három szép, elszállt lényt, a félig a fellegekben létező Mohszent, a költő, Terminator X, Arást és a táncoló, hullámzó Sajesztét. Buliztunk, hegyet másztunk, csónakáztunk, ettünk, szívtunk, voltunk. Mintha régi barátokkal találkoztam volna... Minden péntek reggel 5-kor kimásznak a Sámrán hegyére, a csillagvizsgáló és gránátalmafák és a forrás mellé, aztán visszaereszkednek a hegy aljába, ahol kb. reggel 10 körül elfogyasztják az ast, az őslevest, amit lencsékből, húsból, rizsből s egyéb titkos összetevőkből készült az előző nap, és majdnem szilárd halmazállapotú leves. Csúszik ebben a korai órában is, mint a víz. Siráz tele van szőlőlugasokkal. Onnan származik a rubintos Siráz szőlő, amiből ma csak Franciaországban, Ausztráliában és az Egyesült Államokban készítenek bort. (Iránban nem, ti.) Mármint ipari szinten. De finomat. Hogy otthon mi készül, az Iránban mindig egy más sztori. S aki tudja ezt csinálni, az magas szinten műveli.
Siráz egy igazi Fellegvár. Jól ki volt találva. S abba rossz belegondolni, hogy mi mindent lehet látni körülötte, félnapos, egynapos kirándulások árán. Perszepolisz. Tákht-e Dzsámsid, Náks-e Rosztám, Szászáni tűztemplomok, óriási Ahura Mazda-szobor a barlang mélyén, Anahita-templomok, Bisapúr, Pászárgád. Részben megelevenedett történelemkönyv, de általában sokkal több annál. A régi perzsa királyok sírjait csak a madarak és a gyíkok tudják megközelíteni. Dzsámsid Trónja magasba épült. Valószínűleg senki sem tudja, hogyan. Az üres térrel a perzsák már régen „megküzdöttek”, de ők nem legyőzni próbálták azt, hanem felhasználni, kihangsúlyozni, keretbe foglalni létét. A Perszepolisz körüli látvány fenségessége ugyanúgy a király fenségességét volt hivatott megjeleníteni, mint maga a monumentális építmény a sivatag közepén. Sirázba is vissza kellene menni.
Lejárt az időm és visszarepültem Iszfahánba, hogy egy rövid éjszaka után nekiinduljunk a gáskai nomádokhoz vezető útnak. A várostól 200 km-re levő ősrégi, erődítményszerű faluban, amely mellett karavánszeráj is van, Landrovert bérlünk. A karavánszeráj tövében egy patak mellett elfogyasztjuk életem egyik legfinomabb reggelijét, aztán indulunk. Úttalan utakon, sziklák közt vezetünk ki a gáskaiakhoz. Két napot töltök velük. Visszavárnak azok a kecske-emberek. Szavak nélkül értettük egymást, de ehhez egy kicsit cigánynak kell lenni. Szabadnak. Csillagok, sziklák, Nap, kis, tavasztól őszig megjelenő forrás. Forrástól forrásig vándorolnak tavasszal (északra) és ősszel (délre). Kb. akkora területük van, mint Erdély, és mivel lakhatatlan mások számára, ők a vidék urai. Egy-egy tágabb értelemben vett család egyegy forrás köré telepedik le. Vannak törökül, és vannak perzsául beszélő gáskaiak. Az előbbiek mind a mai napig nomád életet élnek, az utóbbiak közül néhányan télire házat építettek valahol. Nyáron mindannyian sátrakban élnek. Szőnyegszövéssel (lásd a Gábbé című gyönyörű róluk készült filmet) és főleg kecskepásztorkodással foglalkoznak. Hihetetlen módon szinte mindent tudnak termeszteni, kivéve rizset. A perzsák két-háromezer évvel ezelőtt (nem lehet tudni, mikor, részben azért, mert apáról fiúra szállt a féltve őrzött mesterség, aminek a neve: moghani) kitalálták, hogyan lehet használni a talajvizet. Föld alatti kanálisokat, ghanatokat ástak 20–30 métertől egészen 400 méter mélységig a föld alá, ami fokozatosan megtelt talajvízzel. Ma 40–50 ezer ghanat létezik Iránban, amelyek közül egyeseket 13 évszázada használnak. Az egyik mai használójuk a gáskaiak, akik az így nyert vizet öntözésre használják.
A mi nomádjaink nyírfalugast ültettek a nyári forrásuk köré, ami szürreálisan szép abban a száraz, fátlan környezetben. Két nap alatt az utolsó sejtem is beszívja a kecske esszenciát. Mánizsé, a törzsfőnök felesége úgy mozog, mintha minden pillanat ünnep lenne. Ébenfekete haja van, kiaszott, kemény, de érzékeny arcvonásai, az amerikai indiánokra emlékeztet (nagyon!), leszámítva a fején lévő hófehér kendőt és gyönyörű, színes ruháit. Morvarid, azaz Gyémánt nevű lányát, gyémántból faragták. Sötétben is világít zöld szeme. Elmutatja nekem, hogy ha majd sok ezer km is választ el egymástól, akkor is együtt leszünk. A Legnagyobb Főnök azonban az ő lánya, Ászié, mert az ő integritása keményebb, mint a gyémánt. Háromévesen teljes jogú szellemi lény. A 16 éves Zéjnábtól mágikus, méhviaszból készült, gyöngyökkel kirakott tevét kapok ajándékba a forrásnál. Az a találkahely. Zéjnáb eldönti, hogy megtanít engem perzsául, ami úgy kezdődik, hogy kivisz a napszárította, hatalmas fennsík közepébe, széles mozdulatot tesz, és erős hangon mondja: zíba. Szép. Szép utam volt. Köszönöm, Zéjnáb.