Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. június, XIII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Gömöri György

Költészet és utazás
Az utazás nagy és állandó téma a költészetben: a költő merőben másképp reagál új tájakra és élményekre. Meglehet, a fiatal Goethe legjobb versei is valahol olaszországi útja táján keletkeztek; a lengyelek tudják, hogy kevés versciklus ér fel a romantikus irodalomban Adam Mickiewicz Krími elégiáival. De Petőfi se tudta volna igazán értékelni az Alföldet, ha nem hasonlítja össze a „zordon Kárpátokkal”. Ami a huszadik századot illeti, ott utazni nemcsak kívánatos, de szinte létszükséglet, különösen, ha valaki Érmindszenten vagy Szekszárdon születik.
Mert mi lenne a modern magyar líra Ady Párizsa, Babits és Kosztolányi Itáliája, vagy akár Weöres ázsiai tengeri utazása nélkül? Még a huszadik század közepére is esik egy-egy jelentős „utazói” hosszú vers, vagy versciklus: Vas István Római pillanata vagy angliai utazása során írt versei, Faludy György egy-egy amerikai-kanadai verse (meg persze a képzelt Nyugat-Ausztrália), Kányádi emlékezetes Halottak napja Bécsben, ami persze már több is, mint „útivers”. Mivel én nem hiszek a mindenkori avantgárd kihívó nyilatkozatainak, a lírát mint Janus-arcú alkotói folyamatot érzékelem: a hagyománnyal párbeszédben fordulok az illékony jelenhez, ami máris megvalósult jövő. Sokaktól tanultam, s nemcsak magyaroktól, hanem angoloktól, amerikaiaktól, leginkább lengyelektől, de ami az utazást illeti, abban szinte minden magyar költőn túltettem, talán Weöres és Faludy kivételével. Vagyis már fiatalon végigcsavarogtam a világot, 1960–61-ben megkerültem a földgolyót. Ez nem érdem, csak életrajzi tény; hogy mennyivel jobb verseket írtam (vagy nem írtam) ezután, döntsék el a kritikusok.
Erről jut eszembe, amit egy kritikusom valahol meg is írt, hogy hány versem íródott „útközben” – vonaton, autóbuszon vagy éppen repülőgépen. Ez persze összefügg azzal, hogy úti élményeimet rendszerint nem az adott színhelyen vetem papírra, hanem utána, már távozóban; ami megfelel a T. S. Eliot által ajánlott „quiet recollection” (nyugodt visszaemlékezés) alkotóelvének. A komputeres kor embere állandóan siet, de útközben is el tud mélyedni, s tud emlékezni. Vannak aztán kivételek, amikor nem maga az utazás vagy a táj, hanem a különös helyzet vált ki verset az utazóból. Már megírtam valahol, hogy legvallomásosabb versem a magyar nyelvről hol született: 1961-ben, Sulawesi (Celebes) szigetén, Makasszárban. Ott napokig hajóra vártam, ami elvinne Ambon szigetére, hol angolul, hol indonézül beszélgettem alkalmi ismerőseimmel, s időközben Fred Hoyle angol csillagász népszerű könyvét olvastam a világegyetemről. Így, emiatt került bele (az azóta antológia-darabbá lett) kis vers második szakaszába összehasonlítási alapként a világnyelv, amin ugyan állandóan közlekedem, de ami legszemélyesebb lírai közlendőim számára mégsem alkalmas:
Mert leírhatom angolul az élet Minden rejtelmét, le a mindenséget, De anyám nyelvén tudom csak kidadogni A naplementét alkotó igéket.
Ebben a pár sorban fontosak az igekötők: a „le-írás” és a „ki-dadogás” közti különbség, az objektív analízis szembeállítva a szubjektív módon integráló kimondással. A valóság azonban néha felülmúlja a képzeletet. Hoyle olvasása közben időnként kijártam a kikötőbe, nem fut-e be véletlenül egy Ambonba induló hajó. Be is futott pár nap múlva, egy lengyel kapitánnyal. (Ezt onnan tudtam, hogy a neve -ski-re végződött.) Megjelentem tehát a lengyelnél az adott időpontban, és miután elintéztem megújítandó himlőoltásomat, a kapitány fölvett a hajójára, és el is vitt Ambonba. Talán életem legszebb tengeri útja volt ez, elragadó déltengeri tájban, ezüstös repülőhalakkal és roppant holdkoronggal az illatos éjszakában. Bár a kapitány, Joseph Conrad kései utódja angolul közlekedett a hajó legénységével, mi a fedélzeten ülve lengyelül beszélgettünk – újra összeállt életem állandó nyelvi háromszöge: az angol-lengyel-magyar. Ez véletlen lett volna? Nemigen hiszek az ilyen véletlenekben.
Újabb kötetemben (Váltott hangokon, Kortárs, 2000) is számos utazóvers akad, igaz, ezúttal a történelmi szerepvers-ciklusokban. Más szóval a térből kissé visszatértem az időbe: többnyire magyar utazók, költő vagy történelmi alakok bőrébe próbálok bújni, az ő hangjukon szólni, illetve életük egy-egy helyzetét felvillantani vagy drámai, vagy ironikus fényben. (Ami nekik drámai szerep volt, azt lehet deheroizálni, vagy csak egy más szemszögből nézni, néha meglepő eredménnyel.) Az első ciklus kezdődik egy tizenhatodik századi magyar utazóval, aki török ruhában eljutott Jeruzsálembe, majd hazatérve megírta zarándoklata történetét. Folytatódik egy Lipsiusszöveggel, amit hajdan Laskai János ültetett át magyarra. Ami ezeket a (bizonyos értelemben talált) verseket a saját szövegeimmé teszi, az voltaképpen vágástechnika: a vendégszövegen néha alig változtatok, csak egy-egy szót, vagy sort kell átstilizálnom, egyébként „kész” a szöveg. Ez a technika lényegesen különbözik a kitűnő Kovács András Ferenc szerepverseitől – nála ugyanis központi szerepe van a stilizálásnak, ami olykor már a stílusparódia felé közelíti a változatosan csengő-bongó verset. Emiatt az én szerepverseim éppen viszonylagos egyszerűségükkel tüntetnek. Nem vagyok ugyan „posztmodern”, de el kell ismernem, hogy a posztmodern stratégiák elterjedése teszi lehetővé, hogy az ilyen összevágott-szerkesztett-lekerekített szövegeket valóságos versként fogadja el az ízlésében egyébként elég konzervatív magyar versolvasó közönség.
De térjünk vissza az utazásra. Szerepverseim közt több erdélyi embert megszólaltatok – az egyik Bethlen Miklós emlékezései alapján mondja el egy tengeri átkelés történetét. Bethlent talán nem kell bemutatnom: beutazta széles Európát, sokfelé járt Oxfordtól Velencéig. Nemcsak ő, más magyarok sem szerettek tengeren utazni (Vízaknai Bereck György írja 1693-ban: „Így ki a szárazon céljára elmehet / Kétséges tengerre nem tudom, mért siet”), s ha ma élnének, biztosan örömmel üdvözölnék a Csalagút nyitotta kényelmes utazási lehetőséget, a hajóút elkerülését. A XVII. században persze minden egyes tengeri út kockázatot jelentett – bár a kalózok inkább a Földközitengeren garázdálkodtak, ez még az Északi-tengeren is előfordult, ahol gyakran heves viharok is dúltak, Bethlen Miklós uram is egy ilyen viharba került Angliából jövet – erről szól a vers, nem titkolva, hogy a szörnyű hullámzástól „okádtunk, / ahogy csak kifért a szánkon”. Utazónk – némi fatalizmussal – eldöntötte, hogy alvással szabadul meg a tengeri betegségtől szerencséje volt. Csak a vers utolsó három sorát idézném, mintegy „happy ending”-ként:
Egyszerre érzem, költ a hajós, s úgymond: „Uram, megholt a szél.” S amott a lámpás, az már a portus, Istennek hála, már Calais.
Ugyancsak tengeri vihart írok le két másik versben: az egyiket Szemere Bertalan, a másikat II. Rákóczi Ferenc Vallomásaiból kölcsönzöm. Ami a fejedelmet illeti, ő Danckából hajózott egy angol hajón Anglia, majd onnan Franciaország felé (nem engedték be a hulli kikötőbe, noha a helyi angol lakosság szívesen fogadta volna); az epizód, amit megverselek, korábbi, még a skandináv tengeren történt. Jütland után a hajó olyan viharba került, hogy mindenre el kellett készülni, arra is, hogy zátonyra futnak és elsüllyednek. Mivel Rákóczi nem tudott úszni, arra gondolt, ha megfullad, mit hagyjon hátra az utókornak? „Lázas fejjel és lázongó gyomorral / sírfeliratot szövegeztem magamnak, / hogy lássa az utód: lelkem szilárd maradt / és bátorságom mindvégig töretlen.” Mivel azonban a hajó mégsem süllyedt el, a már szárazföldre került Rákóczi hozzáteheti (és teszem én is hozzá a versben): „Ó a hiúság magakelletése!” Csak egy pillanatra ingott meg ez az igazán nagyformátumú politikus és lenyűgöző, de ez elég volt ahhoz, hogy egy kevés öniróniát csöppentsen száműzetésének keserű főzetébe. Az akkori tengeri utazók persze nemcsak a haragos hullámveréstől szenvedtek, hajóút közben a táplálkozás sem volt ideális, a szárított hústól, vagy haltól skorbutot lehetett kapni – Szepsi Csombor Márton például nem is tudott enni három napig a tengeren, s emiatt megdagadt az ínye és meglazultak a fogai. Szerencsére az út Danckától Hollandiáig pár hétnél tovább nem tartott, s így legtöbb régi utazónk épségben úszta meg a megpróbáltatást.
A XIX. században, ha megfelelő pénzösszeg áll rendelkezésünkre, az utazás már nem túl kockázatos, inkább szórakoztató, mint megerőltető Lord Byron Childe Harold-ja (1812–1818), amit Szerb Antal „nagyarányúan szubjektív útleírásnak” nevez, ugyanakkor lírai bédeker is a korabeli Európától, ami feleleveníti a hajdani Grand Tour hagyományait: vették is az angolok, mint a cukrot. Magyarok is utaznak számosan, nyitott szemmel és hasznosítható tapasztalatra éhesen – milyen remek Eötvös Párizs-leírása A karthauziban, Bölöni Farkas színes tudósítása az Újvilágról! Szerepverseim közt kevés nőt szólaltatok meg, de egyikük éppen az a Wesselényi Polixéna, akinek nyugat-európai útirajza üdítő színfolt a sok tudós és komolyan ismeretterjesztő útleírás között. Polixéna persze a versemben említett „W.M”-be, vagyis Miklós unokabátyjába volt szerelmes, de utóbb beérte azzal az angollal, akivel Itáliában ismerkedett meg. Ezt a fiatalembert John Pagetnek hívták (nem tévesztendő össze az 1702-ben Erdélyt látogató Lord Pagettel!), s a többi közt Polixénával együtt mászta meg a Vezúvot, meg Svájcba is elkísérte az erdélyi hölgyet. (Később Erdélyben telepedett le és boldog házaséletet élt Polixénával.) Wesselényi Polixéna utazásaiból én egy római látogatást választottam ki szerepversem fókuszául: találkozását Mezzofanti bíborossal, akit a művelt és eléggé poliglott hölgy magyar könyvvel ajándékoz meg; történetesen W(esselényi) M(iklós) egyik művével. Számomra különösen érdekes volt Polixénának Mezzofanti nyelvtudásához fűzött kommentárja, amiből az derül ki, hogy a bíboros ugyan magyarul (is) tud, de csak közhelyeket, s hogy a nyelv „lelkét” nem ismeri. Vagyis valamit megtanulni és valaminek a rejtett szépségét, különös ízeit ismerni – két különböző dolog.
De túl az idő-tér koordinátákon, a költészetben lehetséges egy más utazás is. Ezt próbáltam megfogni egy Radnóti Miklós emlékére írott versben. Radnóti ugyanis azt írja valahol: „Ifjúságom nagy kalandja a francia szürrealizmus volt.” (Egy angol diákom Radnótiról és Apollinaire-ről írt szakdolgozatot, akkor került elő ez az idézet.) Elgondolkodtam rajta, s aztán arra a következtetésre jutottam, hogy a második világháború alatt, már túl Radnóti szép franciaországi útiversein, a költő kicsit másképp gondolhatott a „kaland” szó jelentésváltozataira. A legnagyobb kaland ugyanis utazás a bizonytalanba: a másvilágra. A vers, amit erről írtam, az Apollinaire fordítása közben címet viseli, s ezzel szeretném zárni ezt a kis esszét; ebben a költő elképzel egy utolsó Nagy Kalandot, ami egyrészt utal a Kolumbusz-versre, másrészt visszaviszi Radnótit egy metafizikai térbe és időtlen időbe. Tudom, hogy Radnóti Miklós hitt a lélek túlélésében, s abban, hogy az embernek be kell sorsát teljesítenie, akkor is, ha ez a sors mártír-halált jelent, hiszen ez „Isten akarata”. A reménykedő belenyugvás az utolsó kalandba 1941–42-ben ugyanakkor nem áll ellentétben a túlélés néha fel-fellángoló vágyával, amit még 1944 őszén, az erőltetett menet során is felejthetetlen versek dokumentálnak.
(Miklós írja Juditnak)

A nagy kaland még hátra van, életem végső nagy kalandja! Mint nap-perzselte tengerész várok az üdvözítő partra, ahol hajóm majd révbe ér. Az már egészen más világ: éghajlata meleg és enyhe, kolibri, sok színes madár dalol, s pillangó száll kezemre. Megismerem végre anyám, kit elvesztettem annyi éve: mosolygósan, fiatalon ölel, s vezet apám elébe. A nagy kaland a végzetem – golyóval végzem, vagy tán késsel? Már mossák a fedélzetet, sietnem kell, nehogy lekéssem.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék