Gulyás Miklós

UTCÁK ÉS TEREK

Levél Svédországból Marosvásárhelyre

"A Boulevard St Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. Nem hagytalak el gyönyörû vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana, szivemben szól ma még. A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék."
RADNÓTI MIKLÓS

Knur Pálnéról csak annyit tudok, hogy utcát neveztek el róla, pontosabban a Flórián tértõl az amfiteátrumig húzódó óbudai utcát, a háború után. Az utcát Pacsirtamezõnek hívták átkeresztelése elõtt. Egy idõ után valakinek, talán a pártközpontban, a Knur Pálné vagy nem tetszett, vagy a Korvin Ottó jobban, és aktuális lett az új névcsere. Nagymamának a Knur Pálné kedvére való volt ( talán mert a nõi utcanevek ritkaságszámba mentek, vagy mert a mássalhangzó-torlódás a szó elején német anyanyelvére emlékeztette), mert a Pacsirtamezõt elfelejtette, a Korvin Ottót meg nem volt hajlandó megtanulni. Haláláig Knur Pálnét mondott. A rendszerváltás után az utca visszakapta (gyermekkorom) gyermekkori nevét, vagyis a Pacsirtamezõt.
Knur Pálné emléke azért is erõs bennem, mert a névváltoztatások Óbudán a kivételek közé tartoztak. A Szent Lélek tér ugyan Korvin Ottó lett, a Kis Korona meg Fényes Adolf, meg Magyar Lajos. De általában megmaradtak a pápista szellemû, vagy a hétköznapokat, a természetet meg az idõjárást idézõ nevek.
Óbudán nem nagyon nevezlek el utcákat személyekrõl. Nincs Kossuth Lajosunk, se Petõfi Sándorunk. Zichy utcánk van, de ha valaki, akkor nagyurunk, egykori befogadónk, rászolgált. A Dévai Bíró Mátyás tér és a Kálvin köz a kisebbségek irányában tanúsított tolerancia jelképei. San Marcóról sokáig azt hittem, hogy egy Velencét járt óbudai javaslatára kapta nevét, de nem, egy földbirtokos feleségére utal, aki szeretetotthont alapított erkölcsi züllésnek indult leányok védelmére és tisztességes foglalkoztatására. Van még egy Dugovics Titusz terünk is. De az igazi óbudai utcanevek hétköznapjainkat idézik: Kenyeres, Vihar, Esõ, Zápor, Mókus, Föld, Kerék, Szõlõ, Kórház, Perc.
Még Gelléri Andor Endrénk, Krúdy Gyulánk és Kassák Lajosunk sincs! Se Hõsök tere, se Andrássy út. A drámai névcserék a belvárosi utcákban és tereken zajlottak le. Az Oktogonból Mussolini lett, aztán November 7. Óbuda még egy Lenint sem érdemelt ki. Nem tudom, hogy a hatóságok miért nem tartották Óbudát méltónak az új idõk neveire. Csak Korvinig és Magyarig merészkedtek.
Hõsök tere, Avenue de Champs-Élysées, Trafalgar Square, Nyevszkij Proszpekt. Ezeket a hatóságok alkották, a mieinket az Isten!

Árpád fejedelem. Egy idegen, akinek térkép e táj, megvádolhat avval, hogy nem említettem a hidat, az utat, amelyek a honfoglaló Árpád fejedelemrõl kapták nevüket. Az Árpád hidat, amely a vagányok Angyalföldjével köti össze Óbudát, a háború elõtt kezdték építeni. A háború után, amikor befejezték, Sztálin nevét kapta. Aztán Árpád lett megint. Igen ám, de a hidat sohasem éreztük magunkénak, mi ugyanis Pestre kizárólag a Margit-hídon jártunk. A Duna melletti Árpád fejedelem is a hídhoz hasonlóan valamiféle összekötõ út volt, ott mentek az. autók és a HÉV. Óbudára rá se hederítve.
Az Árpád Gimnázium, az Alma mater, az más. Bár 1902-ben az se az. igazi Óbudán (vagyis a Filatori-gát és a Szépvölgyi út között) alapíttatott, hanem 1939ben emigrált a Zsigmond térrõl, és letelepedett a mi Nagyszombat utcánkban. De úgy tekintettük, mintha nálunk született volna. Az iskola ma már kétnevû, az ismert mérnök, Kandó Kálmán és a fejedelem, együtt hirdetik a folytonosságot, de a mérnök a valódi óbudainál esélytelen.

Föld és Feld. Stockholmban írom ezeket a sorokat, messze a budapesti könyvtáraktól és levéltáraktól, de azért annyit sikerült megtudnom, hogy e valaha virágzó várost kálvinisták lakták, amíg ki nem rendelték õket török elleni végvári csatákra. A XVII. században a Zichy család kapta meg a kiürüli területet, és megtöltötte morvaországi és ausztriai németekkel. Késõbb zsidó családokat is befogadott, amire Pest sokáig nem volt hajlandó. Én még emlékszem ennek az Óbudának nyomaira. A német idõkben már nem volt olyan virágzó, mint a kálvini magyarban, de idézek egy tudományos igényû könyvbõl: "érdekes városegyüttes, amely lakóinak kedves otthona és sok mûvész ihletõje lett." Német város volt ez és nagyon toleráns.
A hétköznapok egyszerû hangulatát idézik az óbudai utcanevek, amelyek egykoron német nyelvûek voltak. A Budapest Lexikon ezt írja: "Az utcanévtáblák Pesten 1817-ig, Budán még késõbb is német nyelvûek voltak, csak az 1840-es években indult mozgalom az utcanevek magyarosításáért." A lexikon tehát Óbudát nem emliti, de tudom, hogy ez a mi városunkra is vonatkozik. De hát Magyarországon vagyunk, vagy mi a fene. És odajött valaki - talán a Gellérthegy környékérõl - szép nemzeti viseletben, és mondta: Úgy beszéltek, mint a minket meggyötrõ bécsi õfelsége (hiába mondtuk, hogy mi Mozart és Goethe nyelvén beszélünk), és az utcaneveket is az õ nyelvén írjátok. Most peniglen le a felddel, föl a földdel. Feld és föld egymás mellett nem érzik jól magukat.
Én már nem hiányoltam a német szavakat.
Aztán otthagytam Óbudát, más utcanevekért. A Horváth Laci Zápor utcáját, az Arnold San Marcóját, a Mitinszky Földjét, a Cserni Tímárját, a Reisinger Bécsi útját, Hoschke Guszti Vörösvári útját, a Németh Laci Cserepesét, a Novák Fõterét. Hol lakott a hamisítatlan óbudai Horváth Kálmán? Miért nem hívtuk meg egymást soha? A Kórház utcában? És hadd állítsak emléket az én utcáimnak is, a Kiscellinek és a Selmecinek. (Mindkét nevet védetté nyilvánította a Fõvárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága.)
Amikor a külföldi beteszi a lábát Stockholmba, és figyelni kezdi az utcaneveket, tudatlanságában azt hiszi, hogy ezeknek más neve nem is lehet, vagyis még nem tudja megkülönböztetni a hatóságok adta és az Isten alkotta neveket. Akkor kezd csak el meditálni, amikor ésszel feléri jelentésüket, és még inkább akkor, ha lefordítja anyanyelvére. Az utóbbi még jólesõ érzés is, mert a felismerés örömét adja. Széna tér, Boldogasszony útja.

A stockholmi Óváros utcanevei a kedvenceim, ezek ugyanis a város középkori, pápista és német emlékeit idézik. Kincstárnok utca, Oroszlándomb, Kis meg Nagy Új utca, Szénmérõ, Leégett Telek köz, Cipész utca (a legrégibb utcanevek egyike, 1337-ben jegyezték fel: in vico sutorum, schomaker straten-t találtak egy 1432-bõl való iratban, néhány évre rá az utca svéd nevérõl is tudunk). Más céhek mûhelyei is egymás mellett voltak, errõl tanúskodik például a Szabó köz. Személyekrõl is vannak utcák elnevezve, de ezek nem hõsök és királyok, hanem háztulajdonosok vagy céhmesterek. A lakók fele német volt, amirõl a Német Kapaszkodó köz, a Német Kúttér, a Német Iskola köz, a Német Istálló tér tanúskodik. Az Óváros utcaneveit az Isten teremtette.
A reformáció kora elõtt az utcanévadók nagyon gyakran külföldiek voltak, nemcsak a szentek, de a céhmesterek és kereskedõk is. A modern idõkben csak svédnek, a legjobb esetben északinak adnak utcanevet.
Pápista és német szimpátiámat nem akarom véka alá rejteni, írásomnak tulajdonképpen ez a lényege. Óbudai nosztalgiámnak, nagymamám és apám német nyelvû társalgásainak, Pannonhalmának és Tihanynak is szerepe van ebben; hogy úgy mondjam, katolikus hátteremnek. De nagyon valószínû, ha otthon maradtam volna, nem a katolikus kultúra, hanem a jezsuita fanatizmus és az egyházi nagybirtokrendszer jobbágy- és cselédgyötrõ kegyetlensége, az ellenreformáció érzéketlenségei, a Vatikán képmutatása a szexuális kérdésekben lett volna fontosabb számomra. Bizonyára német szimpátiám se lett volna olyan egyértelmû. De ha svéd és evangélikus többségû világban élsz, akkor felfedezed a német és katolikus világ megannyi vonzerejét.

Az Oden utca a Mûszaki Fõiskolát és ifjúságom Szent Erik terét köti össze. Amíg a keresztény Isten nem hódított errefelé, Oden volt az északi Zeusz vagy Jupiter, aki a háborúért, a halálért és a bölcsességért felelt. Õt, meg isten- és félistentársait akarták a hittérítõk elfelejtetni a néppel. Már a IX. században járt erre misszionárius, de a kereszténység csak az otthonival egy idõben kezdett tért hódítani. Itt is öldösték a nyugati típusú prédikátorokat (Bizánc messze volt). Látszólag elég gyorsan teret hódított az. uraink által erõsen kedvelt keresztény megváltó, de évszázadokba tellett, míg az egyháznak sikerült kiölni az északi isteneket a nép emlékezetébõl. Ezek az istenek visszatértek Stockholmba a XIX. század végén, amikor a keresztény isten népszerûsége halványulni kezdett, és a germán pogány - mondhatnám, árja - istenekre irányult a reflektorfény. A nép persze már réges-rég elfelejtette a pogány isteneket, de a hazaszeretet túlbuzgó ápolói bennük szövetségesekre találtak. Ha nem értenétek, mirõl beszélek, gondoljatok csak Németországra, Richard Wagnerre, aki szintén felfedezte ezeket az õsi legendákat.
A XIX. század vége felé lettek a pogány utcanevek gyakoriak, amikor a hatóságok az egész világon a hazaszeretet ama bódulatába estek, amelyhez a bibliai Isten nem szolgáltatott ideológiát. 700 (XX) svéd nem vehetett részt ezeken az ünnepségeken - például a híres stockholmi Skanzen felavatásán -, mert kitántorgott Amerikába.

Barátok hídja, Fekete Férfi utcája (dominikánusok), Szürke Barátok köze (Ferenciek), Szent György utca és annyi más pápista hangulatú név emlékezteti a stockholmiakat a pogány idõkbõl a katolikus korszakba való "rendszerváltásra".
Skandinávia messze volt a világ körforgalmától. A vikingek, még ha be is járták az egész ismert világot, csak morzsákat szedtek fel a kultúrákból. Az izolált népek csak önzõ módon definiálják magukat, mások értelmezésére fittyet hánynak. Ez minden népre vonatkoztatható, de a multikulturális világban akaratlanul is hatnak egymásra a különbözõ elemek. Ezt nektek nem kell magyarázni.
A katolikus kultúra ablak volt Európa és a Biblia zsidó-keresztény világa felé. Az európai egyetemeken - például Bolognában - tanulhattak svédek is. A latin a vallás és a tudomány nyelve lett. A kolostoralapító Szent Birgitta közvetlen hangú írásaiban az emberek - urak és szegények - dolgait és kötelességeit vetette papírra. Látomásaiban (amelyek isteni sugallatát egy nagynevû püspök hitelesítette) szenvedélyesen ostorozta mind a svéd királyt, mind magát a Szentatyát.
Sokan vannak, akik jól tudják, hogy birtokukat undokul szerezték; mégsem keseregnek felette, és nem is akarják visszaadni annak, akit megcsaltak és kiraboltak, ámbár megtehetnék, kárpótolhatnák, ha lenne bennük akarat. Róma kénytelen volt Birgittát szentté avatni. A nõgyûlölõ Strindberg - önmaga középkori megfelelõjét - vén boszorkánynak nevezte.
A katolikus idõk legjelentõsebb történelmi eseménye az ún. Kalmari Unió volt, ahol az északi államok dán vezérlettel, de a helyi törvények tiszteletben tartásával kialakítottak egy fél évszázadon keresztül nagyszerûen bevált együttmûködést. A dán Margit királynõ volt a szervezõje és összetartó ereje.
A katolicizmus és Európa az egyik oldalon, a másikon a Kalmari Unió és Észak.
A Kalmari Uniót 1397-ben emelték törvényerõre, vagyis három éve ünnepelték hatszázéves jubileumát. Kalmar városában összegyûltek Skandinávia királyai, királynõi, köztársasági elnökei, egyházfõi, hogy kegyelettel emlékezzenek erre a rendkívüli nemzetközi összefogásra. Kárpát-medencei lelkemet meghatotta ez a hatszázéves jubileum. De jõ, hogy már nem utáljuk és öldössük egymást, és ma már csak a beavatottak értik a történteket.
Az 500. évfordulót nem lehetett megünnepelni, akkor ugyanis még a nemzeti állam, a svédség és dánság (nem beszélve az. oroszoktól függõ finnség, a dánoktól függõ izlandiság és a svédektõl függõ norvégség) hazafias mámora volt az irányadó. A dánok szerettek volna Margit királynõ emlékére szobrot emelni, volt néhány svéd is, aki támogatta a gondolatot, de a hazafiság szimbóluma még mindig az. unióellenes Engelbrektsson volt. A XIX. század végén egész Európában nemzeti bódulat volt. Gondoljunk csak Angliára és Viktória 60 éves uralkodásának méregdrága ünneplésére, vagy a millenniumra.
Akkor már majdhogynem testvérnépek voltak a svédek és dánok. De azért egy dánnak szobrot emelni, mégiscsak túlzás lett volna.

Engelbrekt Engelbrektssonról három utca van elnevezve Stockholmban, öt a városhoz közeli községekben. Olvastam valahol, hogy Svédországban neki van a legtöbb szobra. Stockholm egyik nagy temploma is az õ nevét viseli. A hazafias történetírás a dán elnyomás elleni felkelés vezetõjének tartja, ami nem biztos, hogy igaz, mert felkelésének indítóoka a dán-német háború volt, ez ugyanis akadályozta a svéd ércexportot, de a nacionalizmusnak és a reformációnak az emléke kapóra jött. Engelbrektet 1436-ban lõtték le az unió hívei, egy évvel Budai Nagy Antal eleste elõtt. Ez a majdnem egy évszázaddal a reformáció és a svéd nemzeti állam megszületése elõtti felkelõ lett a hazaszeretet, közvetve a reformáció és a dángyûlölet szimbóluma.
Egy száz évvel késõbbi népi ihletésû parasztfelkelésrõl, az új evangélikus és svéd nemzeti rendszer ellen harcoló megmozdulás vezérérõl, Dackéról nincs utcanév Stockholmban, de egy szomszédos településen, Jakabhegyen, igen. A hazafias történetírás szélhámosnak tartotta e viszálykodót, de az újkori történészek már árnyaltabban írnak róla. 1543-ban az evangélikus nemzetállamot alapító Gustav Vasa zsoldosai lõttek le, szülõfaluját kifosztották, rokonait kivégezték vagy deportálták. Errõl tulajdonképpen még korai írnom, de a két ellenpólusos felkelés egymás mellé kívánkozik. Engelbrektet a történelemírás a reformáció elõfutárává tette, Dackét nevezhetjük az ellenreformáció hívének.

Az Óváros Fõterén II. Keresztély dán király (nevezték a dánok jóságosnak, a svédek tirannusnak) 1520-ban vérfürdõt rendezett a svéd urak között. Szándéka az Egyesült Észak összetartása volt (helyesebben: a dán hegemónia megvédése). Néhány éve, a Fõtéren, szabadtéri elõadáson mutatták be a vérfürdõt, Dániából érkezett színészek és statiszták részvételével. Az "igazi" vérfürdõ után hat évvel volt a mohácsi vész. Egy színjáték török statisztákkal még várat magára. Pedig már mottót is találtam hozzá. Van egyáltalán valaki, aki még olvassa a Szigeti veszedelmet? Vagy csak idegenbe szakadt szenilis nosztalgiázók?
Igazat kell írnom, halljátok meg mastan
Noha ellenségünk volt szultán Szulimán,
Csak aztot kivészem, hogy hiti volt pogán,
Soha nem volt ily ur törökök közt talán.
De talán nélkül is bátran azt mondhatom,
Pogánok közt soha nem volt ez földháton
Ilyen vitéz és bölcs, ki ennyi harcokon
Lett volna gyõzödelmes, és sok országon.

Vitézség s okosság egyeránt volt benne,
Hadbéli szorgosság nagy szorult übenne;
Ha kegyetlenség szüvében jelt nem tenne,
Talán keresztyén közt is legnagyobb lenne.
A svéd-dán viszony ettõl kezdve kizárólag ellenséges. Itt nem vallási viszályokról van szó, hiszen a dánok is protestánsok lettek. Dániában is az egyházi kincseket és földbirtokokat kívánta és kapta meg a király. A dánok földrajzi helyzetüknél fogva kultúrájukban és gondolkodásukban megmaradtak európainak, majdhogynem katolikusnak. Stockholmból nézve Koppenhágában kezdõdik Európa.

Gustav Vasa. A Mohácsi vész elõtt néhány évvel döntötte el a svéd király, Gustav Vasa, hogy átveszi doktor Luther Márton tanait, és végleg szakít Rómával meg Koppenhágával. Az ötlet Wittenbergben tanult svéd teológusoktól és különösen egy Olaus Petri nevûtõl (róla írta Strindberg elsõ drámáját) származott. A refor-máció teóriája ugyan homályos volt, ám gyakorlati elõnyei nyilvánvalóak. A kolostorok és templomok ereklyéi, az egyház birtokai az államkincstárt gazdagították. Egy svéd drámaíró így figurázta ki a vasai reformációt: a mise latinul kezdõdött, a pap latinul kezdett énekelni, de amikor a király parancsával megérkezett a futár, azonnal svédül folytatta, a pápista csuhát levette, és alatta már lutheri papi öltözék volt.
A fordulat másodperce. Legördült a vasfüggöny.
A svéd reformációt csak jóindulattal lehet megújulásnak nevezni, inkább a katolicizmus államosításának. A hirtelen átmenet azt jelentette, hogy a liturgia, az egyházi szokások katolikusok maradtak. Tehát katolikus processzussal támadták a pápista Antikrisztust. Az ellenreformációnak nem volt esélye, mert a központi hatalom Luther "híve" volt.
A hithû pápisták csomagolhattak. Az ellenreformáció (ha a Dacke-féle felkelést annak tekintjük) népi jellegû volt, mert a katolikusoknak hatalmuk már nem volt. (Nem úgy, mint a Habsburgoknak nálatok /nálunk/). A leigázottak ellenségeskedéseit a török meg nem érthette, hiszen alig lehetett fogalma a keresztény gyaur és keresztyén gyaur közötti óriási különbségrõl.)
Gustav Vasa, a svéd nemzeti állam megteremtõje nevét számtalan utca, tér és park viseli Stockholmban, és a környezõ községekben. Még a budapesti (szintén jeles hittársain) Kossuth Lajosokon és Petõfi Sándorokon is túltesz.
Luther utca nincs Stockholmban és most már késõ is, mert modern idõkben külföldirõl utcát el nem neveznek. Budapesten van egy Luther és egy Luther Márton is.

Az állampolgárság és az evangélikus hit egybeolvadt. Az államegyház kötelezõvé tette, hogy az emberek templomba járjanak, tudják a kiskátét (az. analfabetizmus szinte ismeretlen volt), a papok kikérdezték és osztályozták az embereket. Kialakult egy nagyon jól mûködõ központi hatalom, bürokrácia, szabad paraszti rendszer (bár voltak próbálkozások a hûbéri viszonyok felállítására). Még a katolikus korban épült egyetem Uppsalában (az érsek városában), a XVIII. században érte el fénykorát, és lett a honi tudományosság központja. Európa - mondhatnók - csak csatározások szempontjából volt fontos. Képzeljétek el, mennyire szegényebb lett volna az erdélyi világ, ha a tudást csak Nagyenyeden, s nem Göttingában és a holland egyetemeken is szereztétek (szereztük) volna?
Létrehoztak egy igazságos világot, ahol mindenkinek kötelezõ volt egyformán gondolkodni. A renaissance-ot, a megújuló kontinens nagy gondolkodóit kizárta a Luther nevében épített "berlini fal". Az Isten félelme, a hatóságok tiszteletben tartása, a lutheri egyetlen igaz hit volt a mérvadó.
Gustav Adolf tér, Brahe utca, Gróf Magnus utca, Banér utca és hasonlók a XIX. század végén a pogány istenekkel egy idõben árasztották el Stockholm utcáit. A harmincéves háború királyáról, hadvezéreirõl van itt szó.

Krisztina királynõ utca van Stockholmban és a közeli középkori városkában, Sigtunában is. A temérdek Krisztina és Krisztinához kapcsolódó utcanév nem mindig a királynõhöz fûzõdik. 1998-ban tudósok, kultúrszemélyiségek ezt a királynõt választották meg a millennium svédjének. Minden efféle választás esztelenség, de számomra meglepõ az, hogy éppen az államegyházat eláruló, Rómába visszatérõ, hazáját cserbenhagyó királynõt tartják figyelemre méltónak. Krisztina apja a harmincéves háború híres Gustav Adolfja volt, anyja pedig Bethlen Gábor feleségének testvére, tehát igazi protestáns nevelésben részesülhetett. Mégis hagyott csapot, evangélikus papot, és visszatért õsei vallásához, a virágzó kontinentális kultúrához. Fogalmam sincs, miért szeretik a svédek a királynõt. Talán annak jelképe, hogy lehet az életet újrakezdeni? Rebellist látnak benne, aki hátat mert fordítani az uralkodó konformizmusnak? Õk is hiányolják Róma, Velence és Párizs templomait, színházait, múzeumait, szökõkútjait?
Látom magam elõtt protestáns olvasómat, amint felháborodva mered erre a pápista propagandairatra. Pedig nem errõl van szó. Az identitást a környezet alakítja, a katolikusok itt pályára se léphettek, pedig mennyi mindent adhattak volna (jót és rosszat)! Nekem jobban tetszik Balázsfalva, Gyulafehérvár, Nagyszeben és Nagyenyed együtt vagy a Piaristák és a Fasor, mint ez a lutheri egypártrendszer.

A De Geer utca a vallon bevándorlások fontos történelmi idõszakát idézi. A XVII. Században kálvinista nagy tudású ércfeldolgozó vallonok telepedtek le Svédországban. Legjelentõsebbjük Louis de Geer volt. A svéd uraknak kellett a tudásuk és pénzük (csalogatták az inkvizíció által üldözött mûvelt és gazdag szefárd zsidókat is, de kevesebb sikerrel). A papok persze nem örültek ennek az "eretnek" bevándorlásnak (már Krisztina királynõ árulása is zavarta õket), de istentiszteleteiket megengedték, ha azokat csöndben és zavarkeltés nélkül tartják. Ám megkövetelték gyermekeik lutheri szellemben való nevelését.
A vallonok sokáig csak egymás között házasodtak. Gondolom, lenézték a bennszülöttek provincializmusát, de a többségnek is idegenek lehettek ezek a rátarti népek. A 150 évvel késõbbi, pontosabban az 1781-es (a tietekével /mienkével/ azonos évben) türelmi rendelet a kálvinistákat már nem érintette, mert azoknak csak száz év kellett a valláscserére. Ha egy svéd családfáján talál egy vallont, akkor tõle származtatja magát. Sõt, Szabó Mátyástól, a néprajz tudósától tudom: nem ritkaság, hogy vallon õsök nélkül is ezt állítják némelyek magukról. Ez is Krisztina királynõ-tünet volna? Valamiféle kisebbrendûségi érzés?

A Martalóc utca ugyanazon a Stockholm melletti településen -Jakabhegyen - van, ahol a Dacke utca. Meglepõ, hogy a svéd központi uralom ellen harcoló kelet-dán partizánok (XVII. század második fele), illetve a svéd nemzeti állam ellen harcoló népfelkelõk (XVI. század elsõ fele) utcanevet kaphattak.
Felhívtam Jakabhegy egyik könyvtárosát, aki volt olyan kedves, és felülvizsgálta e nonkonformista névadás háttérét. 1957-ben egy újonnan épült lakótelep utcáinak történelmi neveket adtak, pontosabban a késõ középkor és a reformáció leghíresebb svédjeirõl. Ideológiai megfontolások a névadások mögött nem voltak. A katolikus Tamás püspök, a hazaszeretõ Vasa és Engelbrekt, a hazaáruló Dacke, Krisztina és a martalócok voltak e korszak leghíresebbjei. Informátorom a katolikus, hazaszeretõ és hazaáruló szavakat nem használta. A könyvtári etika a milyenség eldöntését - nagyon helyesen - kerüli.
Stockholm hatóságai csak lojális, hazaszeretõ emberekrõl kereszteltek el utcákat. Martalóc utca nincs. (Budapesten sincs Betyár utca.) Dél-svéd utca van, ami jelenthetne Kelet-dán utcát, de az utóbbira senki sem gondol. Kelet-Dánia 1658ban lett Dél-Svédország a svédek és dánok közötti kegyetlen ütközetek után. Nem a karóba húzások, faluégetések és vérfürdõk a szívszorongatók (azok is, de az már régen volt), hanem a Stockholm diktálta konszolidáció. A kelet-dánok nem akartak dél-svédek lenni. A martalócok (ahogy a svédek nevezték õket, õk magukat szabadharcosoknak) - Jancsó szegénylegényeire vagy Móricz betyárjaira emlékeztetnek -, "gerilla" harcot folytattak, még az 1670-es évekbõl tudunk karóba húzásukról.
A dán-svéd gyûlölködésnek nem volt vallási jellege, azonos vallásúak ölték egymást. A svéd és dán nyelv közel áll egymáshoz. Sok volt az analfabéta a keletdánok között, ami elõsegítette a svédséghez való egy generációs asszimilációt. (Világrekord!) A svéd állam szervezett volt, és nagy volt az uniformalizáló ereje.
Az elsvédesítés tehát rendkívül gyorsan történt. Lundban svéd egyetemet alapítottak, a dán nyelvû irodalmat betiltották, svéd papok és tanárok hirdették az igét, svéd nyelvû könyvekkel árasztották el - most már nevezzük úgy - Dél-Svédországot. A történelemkönyvek - még ma is - csak svéd szemszögbõl írják le a históriát. Tehát még a svéd gyarmatosítás elõtti korszakban is svédek és nem dánok voltak a királyok. Dán szempontú történelmet, ha az utóbbi hónapokban nem történi valami változás, nem tanulnak.
A svédek "védelmére" felhozható: meg voltak gyõzõdve róla, hogy az elsvédesítés a nép javára szolgál. Mi jó lehet abban, hogy valaki dán? Na meg, hogy a dánok ugyanezt tették volna fordított helyzetben. Az agymosás, a központilag szervezett meg a spontán bevándorlások látszólag elsvédesítették õket. A kisebbségi típusok teljes skáláját találhatjuk meg a dél-svédek között, a Nagysvédország hívétõl a harcoló kelet-dán nacionalistáig. Ezek a végletek. Az emberek nagy részét a munkalehetõség, a magas nyugdíj, a kedvezõ kamatláb, a hétvégi kirándulások érdeklik. Persze gyakrabban mennek Koppenhágába, mint Stockholmba, de a közelség és nem valamiféle nemzeti öntudat az oka. Gondolom, a hûséges város, Sopron lakosa sem a császár iránti nosztalgiából tölti a hétvégét Bécsben.
A dél-svéd, de kelet-dán "nacionalista" monsignore David Assarssonról - egy kikeresztelkedett, újkori hittérítõrõl - fogok most aránytalanul sokat beszélni, aki 80 éve egy addig tabunak nevezhetõ témáról, a dél-svéd kérdésrõl írt. Dávid atya mûvelt és brutálisan "õszinte" háttérleírásának olvasása közben attól féltem, hogy megoldása nem lesz keresztényi, de tévedtem. Az. esszé megírása óta eltelt nyolcvan év alatt megoldási javaslata egyre aktuálisabbá vált. A svéd-dán ellenségeskedéseknél meg kell ismételni, hogy hasonló nyelvûek és azonos vallásúak nyomorgatták egymást. Itt két nagyhatalomról van szõ, amely évszázadokig véres háborúkban küzdött egészen a XIX. század elejéig szárazföldön és vízen.
Dávid atya - svédül írt - esszéje (svéd iskolába járt és anyanyelve közel két évszázada nem dán tájszólás) hat fejezetbõl áll. A bevezetõ Avis au lecteur többek között a dél-svéd gondolkodás eltorzulásáról szól. Megemlíti azt az. embertípust, aki állandóan szûkebb hazája iránti szeretetérõl beszél, szidja Svédország északi provinciáit, de Dánia nevét szájára sem veszi. A második fejezet A dán korszak városokról, szentekrõl, iskolákról, a dán hely-, utca- (!) és személynevekrõl szól. Na meg a sok-sok svéd királyról és hadvezérrõl, akik háborúkkal gyötörték az embereket. Kihangsúlyozza, hogy a falvak, városok lakói mennyire ápolják a helytörténetet, a nagyobb összefüggések ezek mögött rejlenek. Beszél arról, hogy a svéd tankönyvekben csak felületesen írnak Dél-Svédországról, és elhallgatják a tájék svéd idõk elõtti hagyományait. A harmadik fejezet címe A dán örökség. Példák tömegét hozza fel, hogy mennyire dánok a dél-svédek szokásaikban, "titkos" kifejezésekben. És nyelvükben. (Amikor Svédországba kerültem, a déli tájszólás nagyjából ki volt zárva a rádióból. A dél-svéd színészeknek ma is meg kell tanulni a stockholmi kiejtést.)
A negyedik fejezet A svéd korszak, az. új világ akkor még 150 évérõl szólt: Az egyesülés nem jogi alapon történt, s nem is a nép akaratával. A nép sokáig ragaszkodott régi hagyományaihoz, csak amikor belátta az ellenállás értelmetlenségét, akkor hódolt be a túlerõnek. A modern dél-svédek jó része tudja, hogy mennyire különbözik az ország többi tartományától, de az. évszázados svéd kulturális elnyomás (iskola, egyház) kelet-dán identitását látszólag kitörölte.
A záró fejezet A lehetséges megoldás címet viseli. Négy elméleti lehetõségrõl beszél, amibõl csak egyet tart megvalósíthatónak, a negyediket.
1. Vissza Dániához. Ez kizárná a svéd évszázadokat. A svéd korszak épp olyan realitás, mint a dán. Ezt már én kérdezem: mi lenne a délre költözött svédekkel, akiknek Dél-Svédország egyike a svéd tartományoknak, s ezért aligha értik Dávid atya gondolatait?
2. Svédországban maradni. Ez megtagadná a helyi kultúrát, és a gazdag tájék csak az ország egy jelentéktelen provinciája volna.
3. Önálló ország, tehát se nem svéd, se nem dán. A térség mindig egy nagyhatalom része volt, és kultúrája annyira nem különleges, hogy ezt a státuszt kiérdemelje.
4. Dániához és Svédországhoz is. A svéd és dán hazafiak egyre inkább emlegetik a skandináv összenövést. Dél-Svédország/Kelet-Dánia lehetne a híd ehhez a közeledéshez.
Dávid atya 80 éve publikálta ezt az írást. 2000-ben elkészül a híd Malmö és Koppenhága között. Svédország is, Dánia is tagja az Európai Uniónak, a régiók rendszerének. A svéd indok a híd felépítése mellett, hogy szorosabb kapcsolat épüljön ki Svédország és Európa között, ez az infrastrukturális követelmény. De azt is mondhatjuk, hogy Dánia szorosabban magához köti "elveszett" területeit. Kár, hogy a hídvám magas, de a komp sem volt olcsó. A lundi polgár hirtelen elhatározással megengedheti magának, hogy Koppenhágába menjen színházba, utána étterembe, és a hídon visszakocsikázzon (persze ne igyon!). Ez a közeledés tovább erõsíti majd a dán történelem és kultúra iránti érdeklõdést.
A folyamat Dávid Atya életében is létezett, híd nélkül is. Mûvészek, tudósok már a XIX. században közös hazájuknak tekintették Skandináviát. Anders Lindeberg például, akit majd késõbb mutatok be, Dániáról is szóló útikönyvében 1841ben, vagyis a Dániával való megbékélés elsõ évtizedeiben így ír: "A hódítások ideje lejárt, és ha mégse, és ha újra aktuális lenne (...), akkor már nem karddal fog történni."
Két személyiség volt a skandináv együttmûködésben meghatározó: a norvég Ibsen és különösen a dán Georg Brandes. Azért az uralkodó történelemszemlélet még sokáig hazafias szellemiségû volt. Egy 1899-ben született svéd író írja, tanítójuk nem korrigálta a nebulókat, ha azok az ádáz dánokról beszéltek. "Míg mi lenn csatároztunk a kontinensen, õk orvul hátba támadtak minket."
A történelem iróniája, hogy a dél-svédek jól értik a dánt, de a dánoknak nehezére esik a dél-svéd tájszólást megérteni. Nekünk, észak-svédeknek nehéz megérteni a dánt, de mert irodalmi nyelven és nem tájszólásban beszélünk, a dán jobban megért minket, mint valamikori honfitársait.
A piros-sárga "dél-svéd" zászlót mindenhol látni lehet. A dél-svéd tereken svéd (kék és sárga), dél-svéd/kelet-dán és dán (fehér és piros) zászlók egymás mellett hirdethetik hamarosan a régió egységét. Ma már nincs semmi drámai ebben, inkább valamiféle látványos udvariasságnak nevezhetném. Persze hasonló gesztust a koppenhágai oldal is megengedhetne magának.
Dél-Svédországban legerõsebb a faj- és idegengyûlölet. Az ország megyéi közül az egyetlen, ahol olyan svéd párt van uralmon, amely az idegen elemektõl meg akarja óvni az országot (a martalócok leszármazottjai tiltakoznak a svédek ellen, ugyanakkor svédebbek a svédeknél). Nem lehetetlen, hogy ez a beállítottság valamiféle tiltakozás a központi hatalom " a távoli Stockholm - politikája ellen. Valójában dél felé orientálódnak a dél-svédek, Svédországban van ugyanis az Európai Uniónak a legtöbb híve.

Zárókép. A svéd - talán tíz éve kiadott - 500 koronás bankjegy XI. Károlyt ábrázolja. Azt a királyt, aki a harctéren, az iskolákban és a templomokban gyarmatosította Kelet-Dániát. Vannak emberek Dél-Svédország egyes falvaiban, akik ezt a pénzegységet kezükbe nem vennék.

XII. Károlynak, a hõs királynak, a svéd bõrfejûek kedvencének, a modern idegengyûlölet szimbólumának, igaz, csak egy tere van Stockholmban, a XII. Károly tér, de a három egymást követõ Károly - a svéd nagyhatalmi idõk uralkodói - neve összevonva gyakran megtalálható: a város elõkelõ sugárútját például Károly utcának hívják. A város világhíres orvosi kutatóintézete és legnagyobb kórháza szintén a Károlyok idejét idézi.
A XII. Károly tere a stockholmiak és a turisták kedvenc találkozóhelyének, a Királykert nevû parknak egy része. A tér közepén áll a hõs király szobra, karja Oroszország felé mutat. Itt ünneplik minden év november 30-án halálának évfordulóját a bõrfejûek, bár arról bizonyára fogalmuk sincs, hogy ez még 1718-ban történt. Azt se tudják, hogy nem négerek, cigányok vagy törökök vetettek véget életének, hanem a norvégok. A törökök menedéket adtak neki. A bõrfejûek az antirasszistákkal verekednek, helyesebben: az ellentüntetés általában dulakodásba fullad. A rendõrség költségvetésének jelentõs részét erre a napra áldozza. Lobog a svéd zászló, Svédország a svédeké, nem ritkán fellendül a jobb kar - nyitott tenyérrel - is. A svédek kopaszok. XII. Károly, a régi dicsõségek utolsó svéd királya nemcsak a dánok ellen harcolt, hanem háborúkkal próbált véget vetni a lengyel király, II. Ágost és az orosz cár, Nagy Péter hatalmának. A konzervatív svéd történetírás a hõs királyt tartja a legnagyobbnak. Apósommal, aki 1903-ban született, sokat vitatkoztunk róla. Õ gúnyolódott hiányos tárgyi tudásomon. De én nem szégyenkeztem miatta, sok más svéd érdemesebb volt az érdeklõdésemre, mint a hõs király. A poltavai vereség után Tighinába került, amely akkor az oszmán birodalom része volt. Sokéves "törökországi" tartózkodás után 1713-ban elzavarták onnan.
Többet nem is érdemelne meg tõlem a király, de mert hazafelé menet Zilahon becsípett a különben majdhogynem bornemissza uralkodó, Kolozsvárott pedig elhunyt a svéd történelem talán egyetlen ismert királyi kutyája, Pompe, kuriózumszinten talán említésre érdemes.
Rákóczi Ferenc vele egy idõben talált menedéket a török birodalomban. A fejedelem mindent megtett a XII. Károllyal való együttmûködés érdekében, de sikertelenül. A svéd király eredményesen kerülte a magyar fejedelemmel való találkozást, õ ugyanis a császári sereget szándékozott támogatni, nem egy jöttment rebellist. A vallási ellentétek eltörpültek az uralkodók közti szolidaritás mellett. A történelem iróniája, hogy a király után vonuló svéd hadsereg nem kapta meg idõben XII. Károly parancsát, Rákóczi Ferenc pedig nemcsak lekenyerezte a svédeket, hanem két magyar hadtest közé szorítva kényszerítette õket arra, hogy a romhányi csata hõsei legyenek. A svédek hadvezére, Erasmus Henrik Schneidern von Weismantel (micsoda nevek vannak!) naplójában árnyaltan, de korántsem hízelgõen ír a magyarok fejedelmérõl. "De amikor (a magyarok) felismerték, hogy bennünket sem szépszerével, sem erõszakkal nem lehet erre (vagyis Rákóczi szolgálatára) kényszeríteni, teljesen elhallgattak, a fejedelem mégis ezerkétszáz forintot fizetett ki jócskán megfogyatkozott ezredünknek."
Lehet, hogy hazudik a svéd hadvezér, csak a bizonyítványt magyarázza urának? Egy kis külön jövedelemre fájt volna a foga? Netalán szimpatizált a magyarok ügyével?
A Váci utca - a Kossuth Lajos utca és Vásárcsarnok közötti szakaszán magyar és svéd nyelvû tábla hirdeti, hogy ott hált a svéd király.
Egy stockholmi sugárút a Narva út nevet kapta a XIX. század végén, XII. Károly oroszok feletti gyõzelmének emlékére. A poltavai vereségrõl nincs út elnevezve.

A Linné utca a Királyi könyvtárnál kezdõdik és a Rádió Hangversenyterménél végzõdik a bal oldalon, a Magyar Követségnél a jobbon. Lehet-e reprezentatívabb névvel, mint a virágok tudósával kezdeni a XVIII. századot? Az Isten teremtette a Flórát, Linné rendszerbe szedte! (Carl von Linné mellett még két ember jöhetne számításba, mint ismert svéd, kortársa Celsius, de hát õt hõfoknak ismeri a világ, mint ahogy a XIX. századbeli Nobelt meg díjnak.)
A reformáció bevezetésétõl a hõs király haláláig tartó idõszakot a svéd történelem Nagyhatalmi korszaknak hívja. Az utána következõ idõt, amirõl ez a fejezetecske szól, a Szabadság érájának. A háborúk folytatódtak, rövid idõre Finnország elveszett, a Baltikum és a birodalom német része úgyszintén, de mindörökre. Régi dicsõségünk fináléja már tulajdonképpen a hõs király hosszas távollétében elkezdõdött. Csonkább és csonkább lett az ország. A király és a nemesség elõjogai valamelyest mérséklõdtek.
A XVIII. század elején kialakult valamiféle kétpártrendszer, egy korai parlamentarizmus. Mintha egy nyitottabb világ készülõdött volna. A kontinentális eszmék és emberek is ismertebbek lettek errefelé. Az enciklopédisták, Voltaire szele kicsit erre is fújdogált. A papok hatalma változatlan volt, bár a polgárság egyre inkább követelte jogait. Persze mi svédek nem vagyunk olyan forradalmi hevületûek. Mi csak "kirúgtuk" a svéd királyi házat és rendeltünk egy újat Napóleontól. Ez igaz, hogy a következõ században történt, de alapjait már a Szabadság érájában letettük. A Marseillaise-t - bár tiltva volt - itt is dúdolták.
Persze minden relatív: a tudomány és mûvészet terén egyre inkább európaivá vált a svéd társadalom. A botanika, kémia területén a világelsõk között voltak a "svédek", de nagy dolgok történtek a mûvészetben és építészetben is. A bevándorlások a svéd legnagyobb mûvészek egyikét, Sergelt adták, és hosszú távon a nemzeti költõt, Bellmant.
A század még megérte az ország utolsó nagy királyát, III. Gusztávot, aki bizonyos mértékben II. Józsefre emlékeztet, bár mindent el lehet róla mondani, csak azt nem, hogy kalapos. Akadémiát alapított meg színházat, a katolikusoknak és zsidóknak istentiszteleti lehetõségeket adott. III. Gusztáv francia, lefejezett kollégáival szolidarizált, õ a régi idõk teljhatalmú királya akart lenni. Tehát egy furcsa keveréke volt az ancien régime-nek és a felvilágosodásnak.

A Hóhérdomb az asszociációk seregét indítja; kivégzéseket, gyilkosságokat, öngyilkosságokat, sortüzeket, meneküléseket és számûzetéseket. Stockholmban is történnek névváltozások, de nagyon-nagyon ritkák. A Hóhérdombon - egykori utcanév - lakott a XVII. században Miklós bakó. Az utca neve, mert az Isten teremtette, ítéletnapig rajta ragadhatott volna. De 1882-ben egy akkori háztulajdonos kérésére megváltoztatták Asztalosdombra. Hogy volt-e valaha Óbudán Hóhér utca, azt majd valaki más írja meg. Megtudtam, hogy a budai hóhér a Marczibányi tér sarkán álló házban lakott. Azt is, hogy II. József koráig a hóhérok kötelessége volt a kínvallatások és a testi fenyítések végrehajtása is. Svédországban a XVIII. század végéig volt minden megyében egy bakó, aztán fokozatosan csökkent a számuk. Az utolsó 1920-ban hunyt el.
Svédországban a törvény 1921-ben szüntette meg a békebeli halálbüntetést és 1972-ben a háborúbelit. Az utolsó áldozat Alfred Ander volt, aki 1910-ben rablógyilkosságot követett el. Guillotine-nal vetettek véget életének. Ha valaki gyûlölhette a guillotine-t, az III. Gusztáv volt. Nem mélyülök el a svéd királyok, felkelõk drámai halálnemeiben. (Királyfiak, akik testvérüket börtönözik be, majd a testvér bosszúból mindkettõt egy vár pincéjébe zárja, hogy a patkányok lakmározhassanak rajtuk. A királyról sem beszélek, akivel mérgezett borsóleves végzett. Sem azokról a királyokról, akik háborúban estek el. A meggyilkolt felkelõket említettem.)
Nem, én az olasz zeneszerzõ, Giuseppe Verdi által megörökített III. Gusztávval kezdem, akit egy álarcosbálon hátulról lõttek le, 1792-ben. Gyilkosával hóhér végzett. III. Gusztáv három Stockholmhoz közeli községben kapott utcanevet, de Stockholmban nem. Ezzel szemben, szobrot állítottak neki a királyi palota mellé.
A gyilkosság után három évvel a Vérmezõn kivégezték Martinovicsot és társait.
Két karja átölelte szelíden a fatönköt, írta Karinthy Frigyes. Hat utca neve õrzi emlékét.
Axel von Fersen életérõl szintén készítettek operát. A svéd fõudvarmester Marie Antoinette szeretõje volt, s a francia királyi pár híve, akinek a forradalmi Franciaországban természetesen nem volt helye, és ezért visszatelepült Stockholmba, ahol végül az utca népe verte agyon 1810-ben (von Fersenrõl nincs utcanév). Ez a régi rendre való utolsó csapás volt és a hagyományos értelemben vett királyság végének kezdete. III. Gusztáv fiát bebörtönözték, majd elzavarták az országból. Az utolsó svéd király, XIII. Károly, III. Gusztáv testvére volt, aki örökbe fogadta Napóleon tábornokát, mert alkalmas svédet nem találtak az összeesküvõ svéd urak. A francia Károly Jánossal nemcsak európai ideák tértek be hozzánk, de a forradalom titkos rendõrségével és kémelhárításával is gazdagította a svéd társadalmat.
Finnország elveszett ugyan, de kárpótlásként unió lett Norvégiával. S amiért én Svédországot választottam, az az örök béke. A forradalmi Napóleon uralmának véget vetettek a kontinensen, de ajándéka, Károly János dinasztiája megmaradt. Az elmúlt kétszáz évet nevezhetjük - kisebb megszakításokkal - rojalista mámornak. Néhány író, mint Strindberg és Vilhelm Moberg az utolsó leheletükig, a liberálisok és a szocialisták sokáig, kétségbe vonták a monachia létjogosultságát, ahol nem a nép, hanem a származás dönti el, ki kapja a hatalmat. A Bernadotte család nélkül a mai svéd bulvárlapok tönkremennének. Ha pedig az én véleményemet kérdezitek, csak azt mondhatom, nagyobb problémáim vannak, mint hogy a respublikáért barrikádra szálljak.
Anders Lindeberget 1834-ben halálra ítélték, mert jogtalannak tartotta, hogy csak a királynak szabad színházat fenntartani. Felségsértés volt ez, a Legfelsõbb Bíróság megerõsítette az ítéletet. A király háromévi várfogságra enyhítette, amit azonban Lindeberg nem fogadott el - jogot kívánt és nem kegyelmet -, és határozottan kérte, hogy november 8-án, a stockholmi vérfürdõ évfordulóján és egyben az õ születésnapján végezzék ki. A kormány úgy "mászott ki a csávából", hogy a király Svédországba érkeztének 24. évfordulójára a politikai foglyoknak amnesztiát hirdetett. Lindeberg akkor sem akarta elhagyni börtönét, de egy óvatlan pillanatban bezárták mögötte az ajtót, és nem tudott visszatérni. Lindeberg népszerûsége hallatlan volt, összegyûjtött írásai szédületes példányszámban keltek el. Lindeberg végül engedély nélkül nyitott egy magánszínházat. A kormány újabb botránytól tartva a megnyitás utáni napon megadta a hozzájárulását. A színház hamarosan csõdbe jutott, és ha nem is rögtön, de a Királyi Drámai Színház tulajdona lett. A függöny felett ott lógott a felségsértõ Lindeberg portréja, a színház igazgatósága nem tiltakozott ez ellen, és az épület 1911-es lebontásáig meghagyta a helyén.
1840. szeptember 2-án a Galathea nevû gõzös fedélzetén este negyed hét órakor érkezett meg Pestre, gróf Széchenyi István társaságában. Ez utóbbi naplójában megemlíti, hogy a svéd utazót Wesselényi Miklós ajánlotta figyelmébe.
Lindeberg - nem egészen ok nélkül - bizonyos hasonlóságot észlel saját sorsa és a Wesselényié között, de az osztrák-magyar és a svéd-norvég viszony között is. A svéd közvéleményt forrongásba hozó 1838. évi sajtópörök, amelyek nyílt felkelésbe csaptak át, valójában sok rokon vonást mutattak a magyarországi eseményekkel: Kossuth Lajost 1837. május 4-én tartóztatták le, majd négyévi börtönre ítélték a Törvényhatósági Tudósítások miatt.
Lindeberg levélben megköszönte Schedel Ferencnek az Akadémia szívélyes vendéglátását. Naplójából hadd idézem a még mindig elmaradottnak számító svéd evangélikus világból érkezett utazó õszinte irigységét: "Pesten a protestáns németeknek, magyaroknak és szlávoknak van egy közös templomuk, ahol az istentiszteletet különbözõ nyelveken tartják, teljes békességben és elõre megállapított különbözõ idõpontokban. Jómagam a német istentiszteleten vettem részt."
"Az a megtisztelés ért, hogy meghívtak a Magyar Tudományos Akadémia üléseire, ottani tartózkodásom folyamán egy ülésen is részt tudtam venni. Egy lutheránus pap - Székács József- emlékbeszédet tartott az akadémiának egy elhunyt tagja, báró Prónay Sándor felett. Én egy fiatal katolikus pap mellett ültem, akinek neve Horváth Mihály volt, és dicsérte a beszédet, melynek végén nagy lelkesedéssel együtt éljenzett a többiekkel. Feltûnt, hogy a különbözõ vallások hívei milyen barátságosan beszélgettek egymással, és tájékoztattak arról, hogy közöttük a legnagyobb egyetértés uralkodik. Magyarországon nem helyeznek különös hangsúlyt a vallási nézetekre, és a legutóbbi országgyûlésen a vegyes házasságok tekintetében a protestánsok igen lelkes védelmezõkre találtak a katolikusok körében.
A színmûvekre kitûzött díjat, száz dukátot, Szigligetinek ítélték oda, akit egy zsidó tudóssal, Bloch Móriccal együtt az Akadémia levelezõ tagjává választották. Ez az Akadémia, amely zsidókat is a tagjai közé választ, és színészeket is felvesz, egyben Magyarország legmagasabb tisztségviselõit és legelõkelõbb mágnásait is tagjai közé sorolhatta."
Persze Lindeberg, aki a provinciális Svédországból érkezett Magyarországra, nem tudhatta, hogy a rendi országgyûlések idején a magyar történelem nagy gondolkodói ültek a padokban és azt se, hogy az elkövetkezõ százötven évben hazafias hordószónokok kihasználták ezt kevésbe magasztos céljaik érdekében. Bezárták például a szlovák iskolákat, ahelyett, hogy szlovák egyetemet és színházakat nyitottak volna. Apropó evangélikus istentiszteletek.
Tizenöt Széchenyi utca van Budapesten, nyolc Wesselényi utca (a belvárosiban volt a gettó, ahol én laktam a nagymamánál), tizenhat Kossuth utca, öt Toldy utca, egy Horváth Mihály tér és egy utca, négy Szigligeti, egy Ballagi Mór (Bloch Móric).
Prónay Sándor nincs. Budapesten van egy Székács utca, de az egy Ferencrõl kapta a nevét. A József fia lett volna?
Stockholm Szürkegémkõ nevû kerületében van egy picinyke Anders Lindeberg utca.
Lamberget Pesten úgy ölték meg, mint von Fersent a svéd fõvárosban, negyven évvel korábban. (Ugye ismeritek Petõfi versét arról, hogy ezzel nem tettetek sokat?) 1848-ban forradalmak dúltak Európában. A Svédországhoz tartozó Norvégiában a húszéves Henrik Ibsen versben üdvözli a magyar szabadságharcot. Svédországban nem lett forradalom. Ibsenrõl van egy aránylag új utcanév Stockholmban. Kaphatott, mert északi.
1849-ben Európa csendes lett, leverték a magyar szabadságharcot. Aradon kivégeztek 13-at, Batthyányt Pesten. Tizenegy Batthyány utca van, és mind a 13 vértanúról van utcanév. Az Október 6 utcában található Budapest orosz vendéglõje.
1849-ben halt meg Lindeberg, s született Strindberg.
1840-ben bevezették Svédországban a kötelezõ népiskolát. Aztán folytatódott az evangélikus diktatúra, kiskátéval és zsoltáréneklésekkel. De sokan unták már ezt az "egy-vallás-rendszert", és a történelmi egyházzal kezdtek lassacskán a szabadegyházak, az ébredezõ liberalizmus és munkásmozgalom konkurálni. Voltak, akik már a gyermekek jogait védték. Az antialkoholisták is szervezkedtek. A nõk jogai és az általános választási jog lett a vita tárgya.
A vallási diktatúra tovább élt, de a hordószónokok már többet beszéltek a Hazáról, mint Jézusról, valamint a dicsõség és hõsök nyelvérõl, vagyis a svédrõl. Himnusz, zászlólobogtatás, nemzeti nagy létünk lett a mérvadó. A hangulat errefelé hasonlított arra, ami nálatok (nálunk) volt a millenniumkor. Ekkor bukkantak fel a nemzeti hangulatú utcanevek Stockholmban. Strindberg gúnyolta a harmincéves háború generálisait dicsõítõ utcaneveket.
Az amerikai kivándorlások oka a földmunkások sanyarú sorsa volt, de a másképp gondolkodók üldöztetése is. Egymillió vándorolt ki egy országból, amelynek lakossága a tietek (mienk) harmincöt százaléka volt. Egy radikálisnak nem nevezhetõ svéd történelemkönyvben találtam a következõ amerikai levéltöredéket 1852-bõl: "Ami engem illet, Svédországot nem nagyon hiányoltam. Már régen beláttam a szegények állapotát ott, az elnyomást, a magasabb rendek eltúlzott hatalmát, nemtörõdömségét és szívtelenségét, amit kihasználtak a szegényember elnyomására. Ez. itt szabad ország, ahol az egyiknek épp olyan jogai vannak a Teremtõ javaihoz, mint a másiknak, ezt kerestem és meg is találtam."
A hiú és zseniális Strindberg mindenkit megvetett. A nõket, a királyi házat, a zsidókat, Ibsent, a papokat, a svéd nyárspolgárságot, a Svéd Akadémiát. Ez a teljes, mondhatnám õrült nonkonformizmus tette oly népszerûvé. Ha nem lett volna nõgyûlölõ, Szent Birgittával és Krisztina királynõvel hasonlítanám össze. Sok hülyeséget is írt, de bûvkörébõl szabadulni nem lehet.
Szocialistának megszûnt lenni, de a szocialisták magukénak tartották. Ady rokona, ám még Ady is jobban vigyázott tollára vagy nyelvére. Strindberg Párizsból Pálinka-országnak nevezte hazáját, Ady meg Mocsárnak. Svéd honfitársait meg a bárgyúság határait súrolóan hiúknak, szájhõsöknek és ráadásul gyáváknak. Ady meg titeket (minket) piszkos, gatyás, bamba társaknak. Egy Strindberg utca van Stockholmban és egy a megyében. Két szobra van, mindkettõn meztelen. Ady meg kilenc utcát kapott.

A huszadik század elején béke volt itt, nálatok (nálunk) is. A király kénytelen volt kicserélni jelmondatát - A testvérnépek javáért - A haza javáért-ra, elvesztettük ugyanis Norvégiát. Ez csak rövid ideig jelentett traumát, mert hamarosan folytatódott a skandináv államok közeledése egymáshoz, egyelõre a beidegzõdött gyanakvásokkal, elõítéletekkel, de pragmatikus együttmûködéssel.
Strindberg 1912-ben halt meg. Temetését a szocialisták szervezték, az egyházi szertartást pedig a késõbbi svéd érsek, Nathan Söderblom vezette, aki az íróval Párizsban ismerkedett meg. Söderblom a svéd egyházközség lelkipásztora volt. Strindberg végrendeletében többek között ezt írja: Az új temetõben akarok pihenni, de nem a gazdagok negyedében, nem a hiúság vásárában. Strindberg halála évében süllyedt el a Titanic, olimpia volt Stockholmban és az egyetlen híres magyarnak, Bartók Bélának hangversenye. A hangverseny után a zongoramûvész elmenekült innen, mert a nagy autóforgalom idegesítette.
Ady hét évre rá halt meg, a Tanácsköztársaság idején. Ravatalánál Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Schöpflin Aladár, Bíró Lajos és Kunfi Zsigmond beszélt.
Strindberg és Ady halála között - 1914-ben - Szarajevóban lelõtték a trónörökösötöket (trónörökösünket). Mindkét nagyapám ment a frontra. A svédek akkor már száz éve nem háborúskodtak, és az itteni barátaim nagyapáit csak az élelemhiány és a bizonytalan jövõ aggasztotta. Csodálkozva néztek a gyûlölködõ kontinensre, mintha a háború sohasem lett volna ismert fogalom errefelé.
Lenin a stockholmi Királyi Könyvtárban ült, tudását gyarapította, és közben elvtársait a világforradalomra buzdította. A svéd szocialisták pénzt gyûjtöttek részére, hogy hazatérhessen, és megvalósíthassa az osztály nélküli társadalmat. A svéd forradalom a szélsõbaloldal legnagyobb szomorúságára elmaradt, a finn polgárháború megítélése, vagyis a vörösök és fehérek között való állásfoglalás két részre osztotta az országot, de mint mindenbõl, ebbõl az antagonizmusból is nagyon gyorsan kigyógyullak a svédek.
Hamarosan a mérsékelt szocialisták/szociáldemokraták kezébe került - demokratikus és általános választásokon - a politikai hatalom, amely kisebb megszakításokkal ma is az övék.
Nálatok (nálunk) sokkal drámaibb volt a helyzet. Nagyapámék farkukat behúzva, vesztesen tértek vissza a háborúból.
1918-ban Károlyi Mihályt József fõherceg miniszterelnöknek nevezte ki. A magyarság két legfontosabb problémáját, a földosztást és a nemzetiségi kérdést hozta e békés rendszerváltás elõtérbe. De radikális változtatásokra ideje nem volt, mert 1919 márciusában Károlyi háta mögött a szövetségre lépett szociáldemokraták és kommunisták vették át a hatalmat. A Horthy-idõkben a Tanácsköztársaságot a Lenin-fiúk jelentették, akik páncélvonatukkal bejárták az országot, és kegyetlenül legyilkoltak mindenkit, akit tudtak.
Kultúra és iskolaügy terén szinte minden értelmiségi a Tanácsköztársaság oldalán állt, legalábbis kezdetben. De terrorral nem lehet a földkérdést megoldani, sem a magyar feudális világot megszüntetni. Magyarországon az történt, ami Finnországban. Nálatok (nálunk) a románok, Finnországban a németek verték le a vörös forradalmat. Svédországban megszavazták a szocializmust. Az elmúlt 60-70 évben néhány periódus kivételével mindig szociáldemokrata kormány volt. A szocialisták meg egyre inkább jobbra hajlottak, a polgáriak meg balra.
Itt az egyenlõtlenségek, az osztálykülönbségek miatt akarták a régi rend végét. Nálatok (nálunk) a földkérdés volt megoldatlan és a nemzetiségi kérdés aggasztó. Itt a paraszt szabad volt, bár sokan éltek a magyarországi napszámosokkal összehasonlítható viszonyok között. A nemzetiségek itt nem volt "kérdés", ugyanis a lappok és a Torne-völgyi finnek kevesen voltak, és az ország adminisztrációs központjától távol laktak. A nyelvi/kulturális elnyomás kíméletlen volt, aki az iskolában megszólalt anyanyelvén, pofont kapott, még az 1950-es években is. A bevándorlókat pedig egyik napról a másikra asszimilálta a homogén társadalom.
A magyar fehér terrort is csak Finnországgal hasonlíthatom össze, mert a svédek kimaradtak ebbõl is. Az önkényes ítélkezések és kegyetlenkedések egyformák mindenütt a levert forradalmak után. De Finnországban hamarosan általános választásokat tartottak, és a parlamentarizmus a feszültségek ellenére jól mûködött. Magyarországon az elsõ szabad választás 1945. november negyedikén volt. A Horthy-rendszerben csak részleges volt a titkos választás, a szavazatra jogosullak többsége csak nyíltan voksolhatott. Európában Jugoszlávián kívül erre példa nem volt.
Szerb Antal írja, hogy 1919 nyarán a forradalmi és proletarizált Magyarország egyik napról a másikra átalakult nemzeti és keresztény Magyarországgá.
Svédország Trianonja kétszáz évig tartott. Az elveszett területeken alig volt svéd anyanyelvû, és a finnországi svédek jó része nem tartotta különös veszteségnek, hogy elszakadtak az anyaországtól. Finnország megszûnt jelentéktelen provinciának lenni. I. Sándor jobban megbecsülte õket, mint Stockholm. A befolyásos svéd nyelvû polgárság finnek tartotta magát, és csak a XIX. századi nyelvi harcokban alakult ki konkurencia a finn nyelvû többség és az addig privilégiumokat élvezõ svéd városi kisebbség között. A finn szó addig nem jelentett nyelvi hovatartozást. A finnországi svéd, mondhatnám, úgy svéd, mint az osztrák német vagy az ausztrál angol. Svédország sem siratta sokáig az elveszett provinciát, ma már nem is igen emlékszik arra, hogy hozzá tartozott 700 évig.
Svédország természetesen fontos, például a helyesírási szabályok terén, a svéd nyelvû információ és munkapiac szempontjából.
A magyar Trianon megrázkódtatást jelentett Erdély lakói egy részének, örömöt egy másiknak. Trianon tragédiája az, hogy az akkor történt, amikor az emberekben a nemzeti államokba vetett hit talán a legerõsebb volt, és a régiók Európájának gondolata még messze volt. Évszázados gyûlölködések után Skandinávia nemzetei pragmatikus módon együttmûködnek, de a régiók Európája szellemében és a világ globalizálása következtében pozitív módon kis hazák alakulnak, ahol a határok megszûnnek. Szegedet egyre kevésbé fogja érdekelni Budapest, mert Arad és Újvidék felé fordul. Sopron, a hûséges város, Burgenland fõvárosa, és ha elõnyei származnak belõle, akkor Bécs felé húz.
Nem adok húsz évet, és az utcatáblák Sopronban kétnyelvûek lesznek. Kedvemre való volna egy évenként megrendezendõ Kárpát-medencei, a Kalmari Unióhoz hasonló, munkaszünetes "nemzeti" ünnep, ahol politikusok, papok kimondanák, hogy a kultúránk közös, és ami elválaszt, azt tiszteletben kell tartani.
A svédek, ha meg is szavazták az Európai Úniót (talán a kamatláb miatt), visszasírják néha az elveszett nemzeti államot - különösen a szélsõ baloldal és a zöldek gyászolnak. Érdekes az, hogy a radikális politikusok álmodják vissza a régi dicsõséget, s az internacionalistákból fanatikus hazafiak lettek. Jobban félnek a francia és német hatástól, mint az amerikai szappanoperák világától.
A méltóságos urak Magyarországa idején Svédországban a szociáldemokraták "a nép otthonát" építették, a szociális viszonyok javultak. Az egyenlõségre való törekvések nemcsak az anyagiakra, de a lelkiekre is vonatkoztak. A lappokkal és Torne-völgyi finnekkel szemben ugyanolyan embertelen módszereket alkalmaztak, mint régen. A vallás és vélemények terén megmaradt az egyszínûség. Tulajdonképpen mindenki "jól érezte" magát. A zsidók és katolikusok nem lehettek tanítók és ápolónõk. Szólásszabadság volt, de a média lojális maradt. Szeszes italt csak jegyre adtak, Nagypénteken gyászolni kellett. Szavazni mindenki elment. Néhány anarchista kétségbe vonta az egészet, a kommunisták Sztálin nevében kérdõjelezték meg a svéd szociáldemokráciát. Pár ezer embert még sterilizáltak is. (Most kárpótolják õket, amikor már alig él közülük néhány.)
Jól érezték magukat; a nagypolgárok mentek a Víg özvegyet nézni, a papok prédikáltak, a munkások meg gyûlésekre és futballmecsre jártak, a parasztok nosztalgiáztak a régi szép idõkrõl, a felnõttoktatás és a népkönyvtárrendszer kibontakozott, hogy úgy mondjam, Svédország tökéletes és egyszínû volt. Mindenki tudta a helyét, és alkalmazkodott a "íratlan" törvényekhez:
Ne hidd, hogy valaki is vagy.
Ne hidd, hogy te épp olyan jó vagy, mint mi.
Ne hidd, hogy okosabb vagy nálunk.
Ne beszéld be magadnak, hogy jobb vagy, mint mi.
Ne hidd, hogy te többet tudsz, nálunk.
Ne hidd, hogy te értékesebb vagy, mint mi.
Ne hidd, hogy te valamire képes vagy.
Ne nevess rajtunk!
Ne hidd, hogy te valakit is érdekelsz.
Ne hidd, hogy van valami, amire te minket meg tudsz tanítani.
Aksel Sandemose, a dániai Nyköbingbõl Norvégiába menekült író (18991965). Sandemosét olvasták, mert az terápia volt. A svédek nem háborodnak fel, sõt csodálják az õrülteket, de mihelyt becsukják a könyvet, újra fegyelmezett lutheránusokká válnak. Ti/mi pedig elveink igazolását keressük a könyvekben.
Ez itt nem a Horthy-rendszer nagybirtokrendszere, a zsellérek és napszámosok, az ezerfajta népbetegség, a zsidó törvények, a sovinizmus világa. Persze, akinek csak béke és "igazságosság" kellett, itt érezte jól magát, Svédországban. Az élet célja az életben maradás.
Mind a két ország élenjáró az öngyilkosságok területén. Itt említem meg a leghíresebb svéd öngyilkost: Ivar Kreugert, a gyufakirályt, aki 1932-ben - a gazdasági válság idején - Párizsban végzett önmagával.
József Attila 1937- ben vetette vonat elé magát.
Teleki Pál 1941-ben végzett önmagával, bár Ilona néni - akitõl ezekrõl az idõkrõl többet tanultam, mint bárki mástól - befolyásos keresztény, magyar úri nõ (ezért a kommunisták ki is telepítették), családja antifasiszta volt; õ biztos abban, hogy a Gestapo ölte meg a magyar miniszterelnököt. Utcanév nincs róla, de van két keresztnév nélküli Teleki utca, ezenkívül két keresztneves is: a Blanka és a László (szintén öngyilkos). Ivar Kreugerrõl sincs utcanév. A költõrõl több mint tíz.

A (Raoul) Wallenberg utca Pesten már több mint ötvenéves. Stockholmban a Wallenberg teret az idén avatják fel. A Langlet Valdemar utca Újpesten szintén régi. Stockholmban nincs róla utcanév, és nem is lesz.
Ha Jézust nem feszítették volna keresztre, senki sem emlékezne rá. Ha Anne Frank túlélte volna az üldözéseket, naplójára nem talált volna kiadót.
Valdemar Langlet túlélte a háborút, visszatért Svédországba, nagy szegénységben élt. Amikor ezt Tildy Zoltán, a magyar köztársasági elnök megtudta, levélben küldte el neki A Magyar Köztársasági Érdemrend Keresztjét. De ez sem segített. Közel kilencvenéves korában - ismeretlenségben - halt meg. 72 éves volt, amikor 1944 májusában megkezdte a zsidómentést Budapesten.
Akkor már több mint egy évtizede a svéd nyelv tanára volt a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Ezenkívül magyar regényeket fordított és a svéd konzulátuson dolgozott. A Svéd Vöröskeresztnek lett a fõmegbízottja.
Álljon itt egy korántsem teljes jegyzék a hozzá tartozó intézményekrõl:
1. Betegellátó részleg tizenkét kórházzal.
2. A deportált zsidókat nyilvántartó iroda.
3. Menekültek irodája.
4. Hadifoglyokat nyilvántartó iroda.
5. Tizennégy öregek otthona.
6. Evangélikus részleg, mely huszonnégy egységbõl állt: gyermekotthonok, iskolák, internátusok, ipariskolák, népkonyhák, anyaotthonok és egy finn-észt otthon.
7. Élelmiszer-bevásárló részleg.
8. Két vidéki vöröskeresztes részleg. (Ludas és Pécs)
9. Gépkocsi részleg. Tizenkét személy- és két tehergépkocsival.
10. A szociális és védelmi részleg, amely összesen huszonötezer oltalomlevelet állított ki. A hatóságoktól csak négyezerig kaptak engedélyt.
11. Nyolc ház a nemzetközi gettóban.
12. Öt népkonyha.
13. Negyvenhét gyermekotthon.
14. Hét apácakolostor és két szerzeteskolostor a Pápai Nunciatúra és a Svéd Vöröskereszt védelme alatt. Itt bujtatták a védetteket.
Valdemár Langlet-et nem ismertem, de feleségét és budapesti munkatársát, Nina nénit családunk húsz éven át barátjának tudta.
Idén tavasszal bementem a Zsidó Múzeumba Pesten, hat fénykép örökítte meg a mentõket, a csanádi püspököt, a pápai nunciust, Wallenberget és még hármat.
Langlet-ék fényképe nem volt ott. Megkérdeztem egy múzeumi alkalmazottat, hogy õk miért nincsenek ott? A fiatalember csak azt válaszolta, hogy csak a nagyokat tették ki. Nem kaptam agyvérzést. A friss levegõn, a zsinagóga elõtt még magamat vádoltam, hátha mint barát elfogult vagyok.
Wallenberg és Langlet svédek voltak, mondják a be nem avatottak.
A semleges svéd kormány alig néhány üldözöttet fogadott be. Az antifasiszta kabarét betiltotta, a göteborgi Hitler-ellenes újságot többször elkobozta, a megszállott Norvégiába a német szerelvényeket átengedte (a szövetséges Horthy megtagadta ugyanezt Lengyelország felé), a svéd katonatisztek, magasrangú tisztviselõk és rendõrök között a náci szimpátia gyakori volt. A Németországban élõ Sarah Leander, a náci szimpatizáns, híres utazó Sven Hedin és Hugo Alfvén a zeneszerzõ, az ország legnépszerûbb emberei közé tartoztak. A svéd kapitalisták zsidó arannyal és svéd fegyverekkel kereskedtek (bizonyára a szociáldemokraták tudtával). Az izraelita hitközség pedig attól tartott, hogy hírnevüket rontani fogja egy esetleges szegény zsidó bevándorlás. A diákok az uppsalai egyetemen tüntettek a zsidó menekültek esetleges befogadása ellen. Különösen az orvosok féltek a konkurenciától.
Sztálingrád után a hangulat megváltozott; az elfoglalt Norvégiával és Dániával szemben nõtt az együttérzés. A dán zsidókat - szinte kivétel nélkül - ide menekítették. A svéd fehér autóbuszok hozták a náci koncentrációs táborokból a még menthetõket.
A rendszerváltás megint problémamentesen ment, mindenki elfelejtette tegnapi szimpátiáit, mondhatnám kimagyarázkodások nélkül. A béke napját, a szövetségesek gyõzelmét a stockholmi Király utcában ünnepelte a nép. A fehér autóbuszok és Wallenberg bizonyították, hogy mi, svédek milyen jók vagyunk.
A világnak ércre, gépekre volt szüksége. A mi városainkat nem bombázták le, a mi gyáraink egészben voltak. Özönlöttek a megrendelések, csalogattuk az ügyes észak-olasz szakmunkásokat, akik, ha nem is lelkesen, de órákig iszogatták a kávéházakban a gyönge svéd kávét. Aztán a szovjet megszállás elõl menekültek ide a baltiak, fõleg az észtek.
Voltak, akik német katonaegyenruhában. Tragikus körülmények között többet adtunk vissza, mint ahányat a Szovjetunió követelt. Kollektíven büntettük õket. 380 német és balti menekültet küldtünk a majdnem biztos halálba. Kun Béla ott már halott volt, Raul Wallenberg még élt. A magyar hadifoglyok és a hitelt vesztett magyar kommunisták táborokban nyomorogtak, vagy már nem éltek.
A szovjet szállítóhajónál, a Beloosztrovnál egy balti öngyilkos lett. A svéd kormány lelkiismeretlen és pragmatikus viselkedése emlékeztet arra, ahogyan elzavartátok (elzavartuk) a magyarországi németeket, akik védelmében Auschwitz árnyékában senki sem mert szót emelni. Egy valaki mégis mert: Jászi Oszkár. Meg Márai. Tegnap a "zsidók", ma a "svábok", holnap a "polgárság", aztán a laposfülûek. A Parasztpártban hagyományos volt a németgyûlölet, a kommunistáknál ideológia, mintha egy társadalmi osztályról lett volna szó.
Budapesten új utcatáblák hirdették, hogy a régi világnak vége van, a nyilasok által meggyilkolt Bajcsy Zsilinszkyre, a mártírokra, az ellenálló Kis János altábornagyra, Wallenbergre és sok másra emlékezett a világ. Jászi Oszkár még élt, de csak akkor kapott volna utcanevet, ha halott lett volna. Az evangélikusok rossz idõt választottak a Luther-szobor felállítására a Deák téren. Egy németnek nem emelünk szobrot, érveltek a hatóságok. Aztán mégis jöttek a német nevû utcák és terek: Marx és Engels. Meg az oroszok: Tolbuchin, Sztálin, Lenin, Vörös Hadsereg. Meg a magyarok: Rudas, Ságvári, Korvin Oltó.
Stockholm békés város volt. 1951-tõl nem volt kötelezõ bizonyítani a felekezeti hovatartozást, elismertek a szabadegyházi lelkészek esketési jogát, és elvben lehetõvé tették a katolikus kolostorokat. Egy idõs apáca mondta nekem, hogy voltak evangélikus papok, akik fenyegetõztek, ha valaki ki akart lépni az államegyházból, ugyanis személyesen kellett jelentkezni a papnál, de hozzátette, hogy olyan is volt, aki gratulált, hogy végre szabadon, lelkiismerete szerint dönthetett hovatartozása felett. Az elsõ katolikus kolostort - a karmelita rendit - 1961-ben engedték meg, hosszú országgyûlési vita után. Az engedély ellenzõi az apácák természetellenes életmódja ellen tiltakoztak.
Ez idõtõl nem büntették a lapp és Torne-völgyi gyerekeket, ha anyanyelvükön beszéltek az iskolában, de kisebbrendûségi érzésükön semmiféle törvény nem segített. Még sokáig megmaradt a munkás-szakszervezeteknek kötelezõ tagsága a Szociáldemokrata Pártban. A titkosrendõrség önkényesen nyilvántartotta MacCarthy mintájára a "kommunistákat". Bár az ország már rég istentelen volt, javában folyt a zsoltáréneklés. Nálatok (nálunk) tilos volt, itt meg kötelezõ. 1969-ben pedig megszûnt a hitoktatás itt is. A vallás helyett a hétköznapi élet etikája került elõtérbe, és a zsidó-keresztény vallás mellett más világvallások is betértek az iskola falai közé.
Sok volt a tiltás, az emberek nem loptak, korrupció alig volt, a hatalmat bírókban megbíztak, osztályhelyzete szerint mindenki szavazni ment, pártcserékre csak a bátrabbak vállalkoztak.
Az emberek szívesen olvasták a stockholmi bohém költõket, akik mertek máshogy élni. Meg Gunnar Ekelöföt: Idegen vagyok ebben az országban, de ez az ország nem idegen bennem. A kabarék és az ital voltak a biztonsági szelepek.
Stockholm utcáit 1520 óta idegen hatalom nem bitorolta. Ha tankok vonulnának végig a Boldogasszony útján, filmfelvételnek gondolnák a népek. 1956-ban otthagytam a reménytelen jövõt jelentõ Magyarországot az örök béke és a szociális biztonság világáért. Befogadtak, de negyven év távlatából, már szinte én fogadtam be saját magam.
Stockholmot úgy néztem, mintha megérkezésem elõtt építették volna egy nappal, az én kedvemért. Aztán, mint valami kirakójáték, még mindig ezernyi fehér folttal, kialakult valami összkép. Lassacskán a lojalitás sem volt fontos, csak valamiféle törvénytisztelet. Talán mint külföldi jobban bírtam, mert nem értettem. Egy svéd barátom mondta: neked könnyû, van hova vágynod. Nemcsak én jöttem, hanem rajtam kívül még egymillió. Jöttünk fokhagymával, fekete arcbõrrel, kábítószerekkel, tapasztalatokkal és elõítéletekkel, szenvedéseink világbajnoki voltával, a szolidaritás teljes hiányával, lehetetlen nyelvekkel, a bennszülöttek gondolatvilágának megfejthetetlenségével, vallásokkal és mindenfajta fanatizmussal.
Emlékeink utcáival, ulicáival, katuival. Hogy mondják románul? Via? Strada?
Nagy Imrérõl és Olof Palméról van utcanév Budapesten. Olof Palmérõl Stockholmban is, de a Boldogasszony útját, ahol lelõtték, nem keresztelték át nevére, mert az út neve több klasszikus svéd regényben elõfordul. A keresztutca kapta a nevét.

2000. január elsején "privatizálták" az államegyházat.