Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


DOKUMENTUM

Költészet, kritika és diplomácia?
Egy, ma már irodalomtörténeti példázat a közelmúlt erdélyi magyar irodalmából
Ajánlom nagyrabecsült ifjú tehetségeink, elsőként az „Udvari költészet” szerzőinek figyelmébe1
... Diplomácia? Taktikázás? Vagy inkább kultúrdiplomáciáról van szó? Vajon létezett-e olyan korszak, amikor a címben szereplő fogalmak közti kapcsolat nélkülözhető lett volna? De talán különösen eklatáns példát kínálnak bizonyos történelmi helyzetek, időszakok. Köztük a második világháború utáni évtizedek Romániájának magyar nyelvű irodalma, ennek sorsa, az irodalmi élet, művek, pályák s ezek hivatalos megítélésének alakulása.
Egy példasor kínálkozik itt szemléltetésre. Akár mozaikként egymás mellé állítható, egymásnak jócskán ellentmondó, zavarbahozó kritikai vélemények formájában. Az erdélyi első Forrás-nemzedék romániai magyar sajtóban követhető fogadtatása adja a jó alkalmat. Ezen belül is a generáció vezető egyéniségének tekintett Lászlóffy Aladár pályakezdő műveinek kritikáit, s közülük is két kiemelkedő kritikus-szerkesztő-író személyiség írásbeli vélemény-nyilvánításait veszem alapul, emelem ki, állítom középpontba. Földes László, Szász János írásait idézem fel.

Földes László2
1. 1956. május 25 Utunk – 1966. október 14. Utunk; 1967. február, Korunk
Irodalomtörténeti távlatban is ritka jelenség (ritka, szinte „páratlan”), tünemény az, amikor egy fiatal, ismeretlen, kezdő költőt élete első néhány nyomtatásban megjelent verse3 után máris örömmel üdvözli, egyértelmű elismeréssel felfedezi egy idősebb, rangos kritikus. Ez történik a pályakezdő Lászlóffy Aladárral, s az őt így felfedező Földes Lászlóval.4 A verseknek helyet adó kolozsvári irodalmi hetilapban: az Utunkban jelenik meg az akkor már tekintélyes szerkesztő rövid, de frappáns jegyzete a tizenkilenc éves poétáról, lényegében nem is az addig megjelent négy, hanem a közülük is kiemelt egyetlen, 12 soros verse, az Ítélet alapján. Rövid a jegyzet – a lap visszatérő, apró „rovatának” megfelelően (Amit rögtön el kell mondani). Szinte egészében érdemes és lehet felidézni:
„Meglepetéssel és őszinte örömmel olvastam az Utunk április 27-i számában Lászlóffy Aladár Fény és Ítélet című verseit. A fiatal költő már közölt
... figyelemreméltó indulásról tanúskodó költeményeket. De ez utóbbi kettő kivillantja az oroszlánkörmöket.”
S a rövid, de határozott értékítéletet érdemi, magvas elemző megállapítások követik.
„Mellbevág a költői gondolat eredetiségével, a kifejezés nyers merészségével s azzal, hogy még a bizarrságtól sem riad vissza.”
A „gondolati eredetiség”, a „kifejezés nyers merészsége”, s főként a „bizarrság”-tól sem visszariadás: azok a momentumok, amelyek főszerepet játszanak e költészet indulásának botránykeltésében, felháborodott támadások érveléseiben, de még a méltányoló kritikusok fenntartásaiban is. S hasonlóan, mintegy előrelátóan, a lírikus elkövetkező vesszőfutását előrevetítően, s azt kivédő szándékkal folytatja Földes László a lírikusi rendhagyás bemutatását:
„... Ha a bizarrság különcködésből születne, vissza kellene utasítani. De nem abból ered. Szülője, a torz tükörben látó és a torzítást harmóniává simító szemléletmód: a fiatal költő természetes sajátja.”
Földes László, a műértő pótolhatatlan s nehezen meghatározható érzékével5 nevén nevezi, telibe találja azokat a vonásokat, s közöttük is azt az eredőt, az eltérések forrását („szemlélet”), amely voltaképpen csak a későbbiekben fog kibontakozni, jól láthatóvá válni a majdani versek, kötetek megszületésével. Persze, hiányt is lát.
„A forma még imitt-amott borzos. Ráfér a fésülés. ... A kamaszeredetiség és a formai borzoltság jelzi, hogy itt még csak indul valaki.”
Ám e fenntartás ellenére az összegezés kétségtelenné teszi a kritikus kiállását a pályakezdő mellett.
„... ebből a fiatalságból út vezet az érettség felé. Aki így indul, abból úgy vélem –, előbb-utóbb költő lesz. S reméljük, minél előbb.”
Az ítész vállalja a jóslás kockázatát is. A látott néhány vers nyomán erős meggyőződése alakult ki arról, hogy a szokatlanul verselő fiatalember leendő, jelentős életmű létrehozása küszöbén áll.
Külön figyelmet érdemel az a mozzanat, hogy miként látja meg, fedezi fel azokat a költői jellegzetességeket az ifjú Lászlóffy Aladárban, amelyek a későbbi pálya során – mondhatnánk: napjainkig – alapvetőeknek bizonyultak, bizonyulnak. Még sajátságosabb: elsősorban egyetlen verset állít középpontba: az Ítélet címűt. Úgy vélem: iskolapéldája lehet ez a találó ízlésnek, a merész, önálló értékelés képességének, az eredetiség tévedhetetlen meglátásának, a kritikus jószeműségének, éleslátásának, biztonságának.
Hiszen, ez a tizenkét sor – főként még ilyen kevés/gyér háttérrel – futó pillantásra különösen, s mai szemmel, még különösebben – nem kínálja szembetűnően az eredeti lírai erények élményét. Sőt, elsőként talán inkább nagyon is köznapisággal, a lapidárisság merészségével tűnhet fel. Lássuk magát a verset.

Hosszú, nyugtalan éjszakák után
Az összekuszált, gubancosodott
Hajat tépi, szakítja a fésű.
De fésű nélkül nem lenne rend soha:
Hullhat a szál, a sűrű megmarad.
És rendben marad.
Emberek, mi is

Úgy nőttünk a föld kerek fejére,
Sűrűnek, szépnek, dúsnak, mint hajak,
S rajtunk aludtak álmos, fekete,
Hánykolódó, borzoló nagy éjek.
Most itt a reggel – fésülködni kell!

Egyetlen hasonlat – egyetlen metafora a vers. (Az éjszakai alvás idején összeborzolódott hajat reggel meg kell fésülni.) A kép összetevői közt: semmi rendkívüli. Inkább azt gondolhatnánk: mindennapibb nem is lehetne. Hiszen ki, s melyik napon nem ébred fel? S kinek, mikor nem összeborzolt, kócos a haja? Ki, mikor ne nyúlna a fésű után, mielőtt hozzáfogna napi teendőihez, bármi legyen az, mielőtt elkezdené a napot?
Mi teszi ezt verssé? Sőt: szokatlan, sajátságos, eredeti költői megszólalássá? Az, amiért és ahogyan a lírikus ehhez a hasonlathoz, mindennapi élményhez nyúl. Még jobban azért, amiért az „amiért és ahogyan” egymástól elválaszthatatlanul születik, jelenik meg.
Nagyon fiatal és nagyon kezdő a költő. Mégis, máris, annak vagyunk tanúi, azt mondhatjuk (kell mondanunk) – csak Lászlóffy Aladár láthatta, írhatta a fentieket így. „Emberek, mi is / Úgy nőttünk a föld kerek fejére”, mint fejünkre a hajszálak, a hajzatunk. Gondolhatjuk, hogy Vörösmarty, Vajda gigantikus vízióinak örökösével, folytatójával találkozunk. („Ember, ... sárkányfogvetemény”, „Fáj az ember a földnek” – „Hajaszáli a vadonnak...” Távolabbról, másként József Attila-reminiszcencia is kísért: „Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj.”) Az Ítélet látomása nem idegen mindettől, de eredendően más. Lászlóffy Aladárnál a „föld kerek feje” s mi, emberek, mint „sűrű, ... dús” vagy másféle hajzat – olyanféle látásmódból fakadó képek, amely eleve sajátos űri, „madár”-távlatban otthonos, ezt teremti meg. A szemlélet teremti meg saját eszközeit: a gondolatrendszer megfelelő kivetítését, képi megjelenítését. Megtévesztő egyszerűséggel teszi ezt. Hiszen, itt, a versben, csak a „Föld kerek feje” kép – s az emberiség, mint ezen a fejen sarjadó, növekvő hajszálak sűrűje (ritkája)vízió nyomán/mentén tágul ki a köznapi távlat váratlanul egyetemessé, kozmikus méretűvé. A verset indító „Hosszú, nyugtalan éjszakák” képzete éppúgy, mint a „a reggel” átminősül, kimondatlan, nyelvi jelzés nélkül is kozmikus léptékű lesz. S ugyanez történik a haj „összekuszált, gubancosodott”-ságának értelmével, magával a „fésű”-vel, a „fésülködés”-sel.
Gondolhatunk – a második világháború, a XX. kongresszus utáni – „ébredés”-re, s az adott földrajzi, társadalmi helyre, helyzetre. De a jelentéskör, jelentéskörök – továbbgyűrűznek, mint bedobott kő nyomán a víztükör. Az adott időszerűséget magukba foglalva, tágabb összefüggésrendekre utalnak. S ez a tágasság – nem több, nem kevesebb –, mint a földkerekség, sőt, a galaktikák univerzuma, s az emberiség történelmének távlata, egésze.
Földes László az elfogadott, méltányolt költői metaforikát félig tréfásan magára a fiatal lírikusra, s lírájára is vonatkoztatja, mintegy átvéve és áttéve, alkalmazva a kritika nyelvére.
„... A forma még itt-ott borzos. Ráfér a fésülés. Ezt végezze el magánszorgalomból – a világ fésülésének közösségi munkája után maradó szabadidejében –, ha már Ítélet című versében a borzos világ fésülésének programját hirdette meg.”
A debütáló költő versében szereplő kép, szó átvitt értelmeiben, a kritikusnál visszatér később is. – Egyúttal újabb átvitt értelemmel gyarapodva tér vissza. – Például Földes László átfogó, elmélyülten elemző nagyobb tanulmányában, 1967-ben.6 Immár visszapillantó gondolatmenetét indítja éppen a kiemelt jelzővel. („Borzas fiatalember jelentkezett verseivel elsőként a kolozsvári irodalmi hetilapban, az Utunkban 1956 tavaszán.”) S ezt a már jelképesen idézett „borzasságot”, ennek átvitt értelmét tovább is terjeszti az irodalmi élet korabeli alakulására: „valamiképpen a borzas fiatalok” (a többi, akkor induló költő) „nevében is” történt ez a jelentkezés – írja. Új irodalmi áramlat ez, amelynek Lászlóffy Aladár „első szószólója volt”. Ma ezt az akkori új áramlatot az első Forrás-nemzedékként ismerjük.7

2. 1958. július 10. – július 17. – július 31. – augusztus 14. Utunk
Földes László úttörő állásfoglalása, értékítélete jövőbelátónak bizonyult. A költő pályakezdésének legelején megfogalmazott vélemény, érvelés olyan találó diagnózisként vizsgázott az idők során, hogy az, „Amit rögtön el kell mondani” távirati megfogalmazása voltaképpen helytálló, előzetes vázlatnak tekinthető a későbbi, a második verseskötet8 után megjelenő portréhoz9, majd az 1967-es, Korunkbéli elmélyült tanulmányhoz.10 (Hozzátehetjük: azóta, a máig egyre gyarapodó, tekintélyesre terebélyesedő életmű egészére is, lényegében vonatkoztathatóak a mintegy látnoki, kritikusi, irodalomértői elemzések.) Alapvető következetesség jellemzi tehát a kritikus első benyomásaitól kezdődő, találó állásfoglalását?
A kérdés szónoki. Mégis, annál nagyobb lehet a meglepődés, netán megdöbbenés, értetlenség, amikor azzal találkozhatunk, hogy alig két év múlva11 a kiemelt, méltatott Földes László (ő és nem névrokona, vagy megtévesztő hasonmása) egy egész cikksorozatban fogalmaz meg egy olyan álláspontot, amely mintegy cáfolata, megsemmisítése az előbbinek.
Vagy csak módosítása?
A kiemelt fiatal írók, költők indulásánál a korabeli szépirodalmi sajtóorgánumok közül fontos szerepet vállalt az Utunk. Földes László 1958-ban már a lap főszerkesztőjeként működik. Ebben a minőségében (vezércikk jellegű, vagy annak tekinthető) cikk-sorozatot tesz közzé a jelzett dátumok lapszámaiban, Fiatal költőkről és az – idősekről címen. Előzménye, közvetlen háttere az, hogy a már „csoport”-ként kezelt, bemutatott12 és együtt bemutatkozó13 fiatalok elismerő, méltató befogadása több fórumon is megtörténik. Ugyanakkor tiltakozás, vita is keletkezik: nem eltúlzott, nem aránytalan-e az elismerés?14 Csipkelődés, ironizálás mellett mintegy összehangolt hadjáratként igen szélsőséges elmarasztaló kritikák, megsemmisítő támadások sora is napvilágot lát vezető folyóiratokban, irodalmi főszerkesztők, állandó, jól ismert munkatársak tollából. Ez utóbbiak mögött már központi irányítás áll.15
Földes László már írás-sorozatának első mondataival bekapcsolódik az említett, s különösen az utóbb felsoroltak esetében kétségtelenül megsemmisítő, ideológiailag „kinyíró” jellegű gondolatmenetek vitájába. Az eddig megidézett méltató, felfedező értékelés alapján hihetnénk – joggal –, hogy felháborodva, avagy higgadtan, de felemeli szavát a fiatalokat sújtó, fenyegető vádak ellen. („Az élet céltalanságának gondolata szinte magától értetődően veszi magára a kifejezésmód mondvacsinált zagyvaságának köntösét.”; „Menekülési vágy” ez a valóságtól, szökés az „értelmetlenségbe”. Az egész költőcsoportot „zavaros” eszmeiség jellemzi, „polgári ideológia” uralkodik felfogásukban, ahelyett, hogy az „építő emberek közt” lelnének önmagukra, „kortársak szívében”16 stb. – ilyen és hasonló, egybevágóan megbélyegző támadások követik egymást. Földes László cikksorozatában nem tiltakozik ezek ellen. Inkább az ellenkező irányba fordul? A pártélet hivatalos, elvárt gesztusának, az önkritikának leszünk tanúi – fejedelmi többes számban –, hiszen a vitatott költőket, írókat, felvállaló, műveiket, méltatásaikat közlő irodalmi hetilap főszerkesztőjeként nyilatkozik. „Szemet hunytunk fiatal költőink eszmei ellentmondásai fölött?” – ez a cikksorozat első mondata. S a második már maga a beismerés, a pártos „mea culpa”: „Mi több: kritikátlan magatartásunkkal bátorítottuk eszmei zavarosságaikat.” A mondatban ott a kimondatlan állítás: a fiatal költők eszmeileg zavarosak. Vagyis, a vád ismétlése ez. A védelem dobbantódeszkájaként az? Nem. Hiszen így folytatódik az írás: „Ennyit ma már valamennyien belátunk.”
Ez tehát nem vita? Semmiképp sem kard-ki-kard. Inkább: eleve fegyverletétel? Ezért és így eleve – mintegy természetszerűen jóváhagyó zárójelben szerepel a háttér –: „(Nyolc jogosan éles hangú bírálat példa reá.)”A mondatban, a zárójelben, ismét megjelenik több, hallgatólag benne foglalt állítás. (Egyben önmeghazudtolás?) „Jogos”-nak ismeri el a jelzett bírálatokat? Egyszerűen „éles hangú”-aknak minősíti ezeket? (Vagyis fel sem merül – holott nyilván tudván-tudja, hogy szóvá sem teheti, amit evidens módon gondol: illetéktelenek, szakszerűtlenek, irodalomtól függetlenek, távoliak ezek az ideológiai „bírálatok”.) Az alaphelyzet nyilvánvalóan a megfélemlített kultúremberé. Aki ebben a felismert vészhelyzetben keresi a megfelelő – vagy inkább a lehetséges?, a kisebbik rossz – megoldást.
S ez a fajta magatartás, a hamisítások, félreértelmezések alázatos elfogadása, helyeslése, sőt fokozása – folytatódik. A szerző egyetértését hangoztatja, még tódítja is az Utunkat, s a saját magát mint szerkesztőt, kritikust érintő vétkeket, nagyságukat, súlyukat. Nemcsak „kritikátlan magatartásunkkal bátorítottuk” a fiatal költők „eszmei zavarosságai”-it, hanem azok a cikkek, amelyek „teoretizálni kezdték” az ifjak költői magatartását, „eszmei zavar felé vezették őket”. S ez sem elég. Voltaképpen „többről van szó ennél is: megzavarjuk a fiatal költőket abban, hogy felismerjék és felszámolják a költészetükben mutatkozó eszmei-tematikai tévelygéseiket”. Vagyis, a lemondás kényszere előtt álló főszerkesztő (saját gazdag, keserves történelmi, politikai tapasztalatai alapján, s a még tapasztalatlan fiatalokat óvva) azon munkálkodik, hogy előkészítse a kiút esélyét a pályakezdő tehetségek számára. Tegyék jóvá „eszmei-tematikai tévelygéseiket”; ellenkező (a kívánt, megrendelt) eszmeiségű, tematikájú művekkel bizonyítsák jó útra térésüket, s az ifjúkori botlások fölött máris napirendre lehet térni. Hiszen – mondja – „végső fokon ... erről: költészetünk eredményeiről és hibáiról van szó”. – Földes László látszólag itt tagadja meg önmagát, ezt, az – elkerülhetetlennek látott – önkritikát egy kigondolt, új taktika eszközének tekinti. Meghozza ezt az áldozatot, tudatosan – a kritikusi önellentmondásnál fontosabbnak látott – költői gyakorlat: az új művek és megjelenési lehetőségeik, a fiatalok pályájának biztosítása érdekében. Fontos az elmondottakat követő zárójeles megjegyzés, a csupán ezek után megengedhető figyelmeztető intés: „költőtanoncokat és dilettánsokat bíráló cikkek áradatá”-ra figyelmeztet, a „költőinkről szóló bírálatok teljes apályá”-val szemben. Vagyis: teljes hangsúlyeltolódás, kontraszelekció veszélye fenyeget, amely végső fokon a kultúrpolitikára is kedvezőtlen, nem kívánt fényt vet. E zárójeles mondatban, mintegy utolsó bástyaként, kitart saját, eredeti meggyőződése, annak lényege mellett: ne keverjük össze a költőket, költészetet a dilettánsokkal, dilettantizmussal! S e tekintetben saját eddigi gyakorlatát, írásba foglalt véleményét, állásfoglalását – külön hangoztatás nélkül – változatlanul fenntartja. Hallgatólag, mintegy kettéválasztja az „eszmei” (ideológiai) és a lényeges: esztétikai, művészi értékeket illető szempontokat.
Ezek után már a „sorok közt” olvasható mindaz, amit ez után fogalmaz meg, az eddigiekben jelzett, alapos, körültekintő megfontoltsággal. A láthatatlan, de jól tudott, megfigyelő, megbízott „közönségre” figyelve, ügyerve a szakzsargon elvárt szerepeltetésére.
A fiatalokról írt bírálatok túlnyomó többségével s azok elvi jellegű kritikai megállapításaival egyet kell értenünk.” Elkezdődik az árnyalatok fontos szerepe. Ha az „elvi jellegű” megállapításaival egyetért, akkor – hallgatólag – a nem-elvi (hanem például irodalmi, poétikai vonatkozásaikkal, avagy már az „elviek” irodalmi vonatkozásaival) megállapításaikkal nem biztos, hogy egyetért – sőt: netalán egyáltalán nem ért egyet. Nem azt írja, így sem, hogy „egyetért”, hanem azt, hogy: „egyet kell értenünk”. A jelentésárnyalatot német fordítás érzékeltethetné karikírozottan: nem a „sollen”, hanem a „mussen” szerepelne a német nyelvű szövegben. A magyarul nem létező megkülönböztetés viszont lehetővé teszi, s jelenlévővé is adott esetben a lebegtetést: a hivatalosan megbízott és elkötelezetlen közönség más-másként olvashatja, értelmezheti.
Így indul az elmarasztalások mérlegeléseihez, most már személyenként véve sorra az érintetteket, kezdve a fiatal költőkkel. Elsőként rangsorolja a szóban forgó személyeket, név szerint, eddigi költői teljesítményük esztétikai minősége szerint. Úgy véli, hogy eddig a vitatott tehetségek között voltaképpen „... két költő van. Lászlóffy Aladár és Veress Zoltán.” A többieket egyelőre még más kategóriába sorolja. Néhányat „szárnyaikat bontakoztató tehetségek”-nek nevez, más versírókat pedig „tanulgató, ambiciózus kezdő”-nek lát. S a róluk megjelent bírálatok mennyiségét eleve aránytalannak ítéli, az említettek bizonyított képességeihez mérve. A „költők” téma- és eszmevilágát kell elemezni, s nem a „költészet perifériáján” kell keresni a hibás jelenségeket.
Földes László „következetlenség”-gel vádolja a fiatalokat bemutató korai kritikák nagy részét, amelyek a művekben nem is létező erényeket tulajdonítottak az ifjú alkotóknak. Az „új társadalom által kialakított emberi viszonyok” rajzát vélték felfedezni az írásokban, „szocialista erkölcsiségre, derűs életkedvre, emberségre ... nevelő agitáció”-t17, holott mindennek nyoma sem volt, sőt, inkább mindezek ellenkezője az, ami jellemző rájuk. A cikkíró itt a fiatalokat érő súlyos vádak egy részét megerősíti, még rá is dupláz ezekre.
Úgy látja, a fiatal költők nagy részénél „szembeötlő a borongó, sokszor peszszimizmusba hajló hang”, „sőt, halálhangulat, nihilista életszemlélet”. A versek nagy része egyenesen „morbid”. Káros hatást gyakorolt az induló poétákra az elhibázott fogadtatás, a sokszor „gátlástalan tömjénezés”, illetve a „kritikátlan körülrajongás”.18
Sorra veszi az idősebb költők utóbbi műveit is, kimutatva bennük a „társadalmilag jelentéktelen magánélet” előtérbe kerülését, s ezzel a „félrevonuló magánember” attitűdjének térhódítását a „társadalmi harcos” helyes, kívánatos, szükséges, hiányzó állásfoglalása helyett. Példaként emlékeztet Szabédi László, Horváth Imre felidézett műveire, Kiss Jenő korábbi verseire, Létay Lajos kiemelt lírai darabjára. Szembeállítja ezekkel Majtényi Erik előző évben megjelent kötetét, Szemlér Ferenc „kétfélé”-nek látott ars poeticáját, Kiss Jenő utóbbi költészetének hasonló „kétneműségét”, magánéletbe viszszahúzódását. Ilyen értelemben elemzi és marasztalja el Salamon László, Bartalis János, Székely János, Horváth István – s a fiatalabb Tóth István jelenkori költészetét. Salamon László „sablonszerűen teszi közéletivé mondanivalóját”; Bartalis János „szép, de anakronisztikus”, „történelmi téren és társadalmi időn kívüli”, egyszínű leíró költészetében a „patriarchális életszemléletet” hozza vissza. Székely János „pusztán természettel benépesített témavilága” mögött, szemben a többiekkel „filozófiailag megalapozott”, „végiggondolt bölcseleti rendszer” áll. S ez nem enyhíti, hanem súlyosbítja költői mulasztását. Hiszen ezt a gondolatiságot „arisztokratikus magány fűti”, „elszigetelődés” a társadalomtól, verseiben a „halálgondolat sűrű viszszatérésé”-vel találkozunk. Horváth István sok, korábbi, méltányolt, „harcos” verse után újabb lírai riportjában (Békás fölött), „zavaros képet fest az imperializmus elleni harcról”. Közmegegyezésen alapuló, s ezért súlyosan elítélő megállapítás Tóth Istvánról, egy kiemelt versrészletéről: „Írhatta volna a parnasszista Hérédia is.”
Mindegyiknek szól a figyelmeztető intés: „Nem lehet elvonulni. A vers nem mondhat le arról, hogy koronatanú legyen a szocializmus és kapitalizmus, a dolgozó nép és az osztályellenség közötti perben.”19 Ez az alapvető, központi, (ideológiai) elvárás. Ennek alapján lényegében a „dekadens szellem”, „a burzsoá ideológia” megnyilvánulásának minősül minden felsorakoztatott, látszólag poétikai mozzanat. – Ma már megjegyzésre szorul az, az annak idején köztudott, s közös elhallgatásra kötelező tény, hogy az efféle megjelölések fenyegető bélyegzést jelenthettek, felérhettek egy-egy feljelentéssel. Abban a korban vagyunk, amikor hasonló vagy még csekélyebb vétekért – akár véletlen elejtett szavak, ellenségesnek ítélt gesztusok miatt –, akár az idézett vita idején is börtönben vagy a Duna-deltai munkatáborokban sínylődik számos, lényegében ártatlan, jó szándékú értelmiségi.
Ebben a fajta „eszmei”-ideológiai közegben kap helyet a kiemelt költőgeneráció szemléje, kritikája is. Ha Földes László megrója a tekintélyes, érdemdús Horváth Istvánt is, amiért utóbbi verseiben „zavaros szimbolika” bukkan fel – nyomatékos súlyt kap az a megfigyelés, amely szerint „egyes fiataloknál” „szinte programmá válik” a „ködös kifejezésre való törekvés”. S ha a sötét hangulat, a halálgondolat az alapvetően elismert, idősebb lírikusoknál is intést vált ki, akkor milyen elmarasztalás illetheti azokat a fiatalokat, akik sűrűn „tetszelegnek a halálvárás, a borongás, a mélabú merőben időszerűtlen és ártalmas pózában”.20 Ezen a gondolatmeneten belül kerül kiemelt helyre (szerepkörbe) Lászlóffy Aladár, akit irodalmi eszményei az addig ostorozott „örök témák” felé sodornak. Javára kell írni, hogy olyan korszerű, közéleti költeménnyel is jelentkezett, mint amilyen a Fiatalon. Intelmek kórusa. Ámde annál inkább fájlalja a cikkíró, hogy a Szabó Lőrinc halálára írott versében „a kilátástalanság köszöntése” lesz az utolsó strófa. Idézi is ezt az utolsó szakaszt, hozzáfűzve saját értelmezését: „A vers azt a látszatot kelti, mintha arról szólna, hogy a halálban is él a költő, hogy a végén kiderüljön, arról szól, hogy csak a halálban él a költő.” Ez a finom distinkció ebben az esetben a tagadhatatlanul, máig elismerésre késztetően kifinomult érzékenységű műértő remeklése. Csakhogy itt az adott cikksorban képviselt, kénytelen felvállalt szerepköre kettősségéről árulkodik. (Különösen akkor kelthet álmélkodást idézett megállapítása, versolvasata a mai befogadóban, ha ő maga is újraolvassa a verset. Akár az inkriminált utolsó szakaszt. Miként s minek alapján lehetséges azt a leírt módon értelmezni? Versen belüli érvet kevésbé lehet találni, annál inkább versen kívülit. Akár az elébb, a többi költővel kapcsolatban leírtakat, akár pedig az adott Lászlóffy-versről megjelenése idején felmerülő, hasonló ellenvetéseket.)
Nem vélemény kifejtése ez, hanem az irodalompolitikai helyzet felismerése tudatában alkalmazni próbált taktika. A költők megvédése érdekében s ugyanakkor saját helyzete, pozíciója megvédése érdekében –, amely ekkoriban a puszta egzisztencia, az emberi biztonság önvédelmétől aligha elválasztható.21
A fiatal és idős költők bírálatának sorozatát Földes László egy, a kortárs kritikát, kritikus kollégáit illető, összefoglaló, áttekintő szemlével folytatja (Irodalombírálatunk eszmei bírálatáért – 1–2. rész)22. Itt körképet ad a korabeli kritikusi vitákról23, erőteljesen megbírálja személy szerint szinte valamennyi irodalomkritikus pályatársát. A közelmúlt egyféle vázlatos kritikatörténetét nyújtja, egyéni véleményalkotása alapján. Gyakorlatilag – némi elismerés mellett – az irodalmi ítéletalkotások többségéről éppúgy lesújtó véleményt formál, mint a kritikusi kifejezésmódot és eszmecserét, s mindkettő szakszerűségét illetően. Egyaránt ostorozza az „irodalomkritikai fecsegés”-t és az eluralkodó „esztétizálás”-t. Az így látott és láttatott közegnek jelentőséget és felelősséget tulajdonít például az 1956-tól felbukkanó fiatal költők pályaalakulásában is. „A számos fiatal költőnknél jelentkező káros tendenciák ennek az opportunista irodalomkritikának a diadalkapuja alatt vonultak fel.”24 „Diadalkapu”25, „a nagyon is problematikus úton járó” fiataloknak, majd olyan közlemény róluk, amely „elkeni e fiatalok eszmei zűrzavarának kérdését.26 Folytatta és fokozta ezt a kártékony kritikátlanságot a kortárs bíráló egyoldalú magasztalása (Kántor Lajosról, többször említett Előre-beli cikkeiről van szó)27, aki „egyik fiatal költőnk” (Lászlóffy Aladár) „mindenképpen kifogásolható absztraktizmusát” előléptette a szó jó értelmében vett modern lírává. – Írja és ismétli saját állásfoglalásként ezt a nehezen pontosítható ellenvetést Földes László. Az a kritikus, aki elsőként fogadta el és méltatta, elemezte ezt az „absztraktizmust”. Vajon nem afféle önellentmondás ez, mint amilyennek a Szabó Lőrinc-vers befejezésével kapcsolatos értelmezést véljük? A költő egyik első, érzékeny értője, találó interpretátora elítélné, kifogásolhatónak tartaná a kezdettől alapvetően jellemző erős, szokatlan absztrakcióit a lírában? S ugyancsak ő nem értené, vagy szándékosan félreértené egyik kiemelkedő versének lényegét?
Mindenképpen fonák helyzet az, hogy a szemléleténél, elkötelezettségeinél fogva is eleve jóval kevésbé érzékeny, sokkal kevésbé műértő Izsák József lesz az, aki szembeszáll, például a fiatalokról alkotott véleménye tekintetében is Földes Lászlóval. Igaz, hogy gondolatmenete és kifejezésmódja elég távol áll a pontosság, árnyaltság, szakszerűség igényeitől. Úgy véli, hogy „amikor az apolitizmus veszélyéről beszélünk, nem nemzedéki kérdésről van szó és nem is egész irodalmunkra általánosítható jelenségről”. „Nem értek egyet F. L.-val abban, hogy a fiatalok nagy részének ne lenne társadalmi mondanivalója, és költészetük olyan egyértelműen morbid lenne, mint azt az Utunk cikkírója feltételezi.”28 Meggyőződése, hogy a fiatal költőknek „van mondanivalójuk a kor számára”. Példákat sorol fel arra, hogy verseikben „Örömmel köszöntik szocialista életünk szüntelen fejlődését, a munka teremtő lázát, hisznek az emberi munka sikerében, harcunk értelmében, hisznek a szocialista jövőben. Ezért ítélik el és vetik meg a háborús gyújtogatókat, ezért mozgósítanak a békeharcra.” – Így hangzik a kiállás, a pártfogó vélemény. A pártfogó szándék nyilvánvaló, de az előadásmód, a megközelítés legkevésbé tekinthető esztétikai jellegűnek, szakszerűnek, az érvelést hiába is keresnénk, a kijelentések leginkább gyermekdednek nevezhetőek. A legutóbb idézett megállapítások bizonyságaként például Lászlóffy Aladár Egy utcahossznyi gond című versére hivatkozik. Persze, szóvá teszi az ellenvetéseit is. S itt újra, ugyanez a költő lesz az alkalmas példája. A „világnézeti szilárdság”-ot, „a vers biztos, határozott elvi, eszmei megalapozottságát” „semmiféle verstechnikai tudás nem pótolhatja” – hallhatjuk a meggyőződés hangsúlyozását. S így folytatja: „Gondolok például Lászlóffy Aladár verseire, amelyekben nem annyira a »modernség« a szembetűnő, mint inkább a homályosság, az eszmei tisztázatlanság, zűrzavar.” Olvasata szerint a költő így ellentétbe kerül saját ars poeticájával, a Fiatalon, Intelmek kórusában vallottakkal („... népem erdejéből / Megyek én lantnak-fának.”).

Szász János29
Mint holmi akart-akaratlan összjátéknál, Földes László kétrészes szemléjét követően, mintha lezárásként Szász János irodalmi-költői nyílt levéllel fordul a fiatal költőkhöz, testvéries hangvétellel.30 Újra megfogalmazza, mintegy baráti hangon, milyen hibákat követtek el a fiatal poéták: „... megkerülitek életünk lüktető lényegét, amikor önmagatokba fordulva s művilágot teremtve ..., nem ... e földi, hazai harcban keresitek az új költészetet." A felelősségre figyelmeztet, amely a nép iránti felelősség, s amely elválaszthatatlan a párttól. „... milyen felelősség az, amely nem esik egybe a pártossággal?” – hallható a szónoki kérdés, amelyre a várt válasz eléggé egyértelmű, s nemigen hagy esélyt az egyéni megfontolásnak, netalán választásnak. Joggal, és éppen azért szól a bírálat, a felhívás éppen ennek a költőnemzedéknek – mondja –, „mert hiszen ... tőletek, a mi időnk elsőszülöttjeitől joggal vár sokat mindenki”. S legfontosabb a felhívás ezen a hullámhosszon is: „... verssel bizonyítsátok, hogy a bírálat szívetekhez szólt. Verset a kommunizmus győzelméért!” Ez utóbbi már jelszó lehetne, akár egy valódi csatába indításhoz is. (Ennek a megszólalásnak van néhány figyelemre méltó előzménye, illetve majd folytatása. Az első, idetartozó megszólalás korábbi Földes László cikksorozatánál.)

1. 1958. június 21. Előre
31
Megjegyzések fiatal költők verseiről
címen Szász János hosszabb bírálatot közöl a vitatott fiatalokról. Akkor jelenik meg ez az írás, amikor már az Igaz Szóban két, hasonló, kétféleképpen, de egyértelműen éles támadásként megfogalmazott kritika, cikk napvilágot látott már.32 Mivel néhány hónap választja el egymástól a jelzett publikációkat – s főként a hasonló álláspont képviselete miatt –, tekinthető ez az Előre-cikk az előbbiekhez való csatlakozásnak az Igaz Szóban kifejtett vélemények megerősítésének.
Hajdu Győző nem ír le egy nevet sem, kissé gyermeteg képek formájában, atyai tanácsként fogalmazza meg a fiatal költőknek szóló üzenetét: „a helytállás elől melegebb és idilli tájakra húzódó gólya” természete helyett a „férfias helytállást, erőt és bátorságot példázó kőszáli sas” legyen a példaképük – hagyjanak fel eddigi magatartásukkal, legyenek hűek a „mi új valóságunk tájai”-hoz. Jánosházy György nem alkalmaz efféle allegóriákat. Határozottan, nevekre, versekre hivatkozva mondja ki, hogy a fiatal költők „menekül”-nek „a valóságtól, a mától” (Hervay Gizella, Szatmári B. Zoltán, Lászlóffy Aladár sorait idézi). Különösen az utóbbi költőnél „az elkívánkozás féktelenebb, szeszélyesebb”, olykor egyenesen a „pesszimizmus fekete köpenyét ölti fel”. Tovább fokozódik ennek a fajta, ártalmas magatartásnak a költői jelenléte: „teljes nihilizmus”, majd „egzisztencialista eszme” sugallata, „halál-hangulat”, „halál dicsőítés” jelenik meg verseiben.33 S mindez „mesterkélten merész metaforák”, „keresetten újszerű, zsúfolt jelzők” homályosságában valósul meg. A „nyelv és az értelem kerékbetörésé”-t látja Jánosházy. Szökés ez „az értelmetlenségbe”: „... a költészet abszurditásába". „Az élet céltalanságának gondolata szinte magától értetődően veszi magára a kifejezésmód mondvacsinált zagyvaságának köntösét.”
Egyértelmű és eléggé alapos vádirat ez. A legérzékenyebb, az adott időszakban, a társadalmilag legsúlyosabb vétkeket állítja középpontba (ellenséges eszmevilág: egzisztencializmus, nihilizmus), s mindehhez poétikainak, költői nyelvinek, esztétikainak bizonyítható példatárral szolgál
Szász János írása nem utal ezekre a bírálatokra. De érdemben érintkezik gondolatmeneteikkel, hallgatólag egyetértve mintegy tovább bővíti, dúsítja, finomítja a költői vétkek példáit és megnevezéseit. Nála is Lászlóffy Aladár a központi példa, s versein belül is kiemelt helyen szerepel a Szabó Lőrinc halálára írott vers.34
Abból indul ki, hogy a fiatal költők köszöntése, befogadása egyoldalú értékelést, kritikátlanságot jelentett. Következetlennek tartja ezt a fajta recepciót, s egyben ártalmasnak is.35 A lírikusok emígy büntetlenül, akadálytalanul kibontakozó káros vonásai közül kiemeli a már ostorozott „zavaros eszmék”-et. S ezek fő megjelenéseként „az absztrakttá” változó kifejezésmódot elemzi. Kapcsolatot lát a költők tévesnek, veszélyesnek minősített szemlélete és szokatlan nyelvi, képi eszközeik között. Például amikor Lászlóffy Aladár verseiben „a természet ... bonyolult és absztrakt jelzésekből épülő díszlet, kitalált világ”, akkor itt a „világ elvesztette konkrét érzékletességét, ... minden merő absztrakció”.36 Ilyen képként idézi a Hajnali álomból: „... az állatok, bokrok, az évek, a hegyek, a terek, a kövek” költői felsorolását. De hivatkozik Szatmári B. Zoltán, Vécsey Ferenc, Bustya Dezső, László Nóra, Elekes Ferenc, Lászlóffy Csaba verseire, azok „sterilizált világára” is.
A kiemelt poétikai gyakorlat mögött veszélyes, nem kívánatos magatartás, ellenséges filozófia meghúzódását látja. „... a fiatal költők jó része elszigeteli önmagát embertársaitól, attól a társadalomtól, amelyben él.” Emiatt szándékos a törekvés arra, hogy az emberek közti viszonyokat „elködösítsék”. (Jancsik Pál: Titok című verse lesz erre a példa.) „Individualista szemlélet” ez. Olyan „hamis világban mozognak” – így a költők, amelyből „kiszigetelték nemcsak... a természetet”, hanem azt „a társadalmi környezetet is, amelyben élnek”. Az elrettentő példa Lászlóffy Aladár Kesztyűtlen kézzel című verse, amely „absztrakt táj”-ban szimbolizált én-t mutat be, s a „végsőkig elvonttá teszi” tavasz és tél harcát. Ennél is riasztóbbnak gondolja a Szabó Lőrinc halálára írott költeményét. „Mint minden verse, ez sem egyszerűen bonyolult, hanem logikai felépítésében, szerkesztésében megoldatlan és széttöredezett, sokszor többszöri elolvasás után is követhetetlen.” Szász János úgy értelmezi, hogy a költő „heroizálja a halált”, „az élet fölé” „magasztosítja”. A vers befejező szakaszát pedig úgy olvassa – felháborodva –, hogy „Az alkotás, a... teremtő tett, csak a halálban válik végtelenné”. Úgy látja: „szárnyaszegett és kisszerű pesszimizmus lett úrrá a költőn”.
Együttesen úgy ítéli meg, hogy a „fiatal költők verseiben ... az eszmeiség... zavaros, mégpedig a polgári ideológiától zavaros”. Súlyos vétek: ez az eszmeiség „idegen a marxizmus-leninizmus eszméitől”. Gyakorlatilag így „megcsonkítják költészetüket, mert elzárkóznak a közösségi, a politikai mondandóktól”.
Amit hiányol, s amit vár és elvár a fiataloktól, az a „korunk eszméitől” áthatott líra. Írásának befejezése javaslat, buzdító felszólítás: „Szálljanak le hát a fiatal költők a meddő illúziók világából a földre, a mi földünkre, ... az új társadalmat építő emberek között valóban önmagukra lelnek.”
Egybecseng ez a javaslat, s a megelőző kórkép a pár hónap múlva (augusztus 28-án) az Utunkban megjelenő, Földes László-sorozat záróakkordjaként idézett költőkhöz intézett levéllel. Viszont kevésbé illik össze az itt – többek között, de kiemelten – Lászlóffy Aladárról alkotott kép azokkal a portrékkal, amelyeket néhány év múlva ad a költőről.

2. 1962. április 21. Előre, 1965. május 28. Előre

Az első verseskötet (Hangok a tereken, 1962) fogadtatása – az eddigiekben vázolt támadásokkal mintegy szöges ellentétben – egyértelműen kedvezőnek, sőt, ünneplőnek nevezhető. Már januárban olvasható Szőcs István magas színvonalú, méltató, elemző írása, Érzékenyen élni37. Áprilisban pedig megjelenik az Előre Olvasás közben rovatában Szász János recenziója: Egy költő elindul38.
Úgy mutatja be, mint „eredeti és sajátos tehetség”-et. Nem tagadja meg előző véleményét, áthidaló megoldást lel a korábbi elmarasztalás és a mostani elismerés között. Megítélése szerint a lírikus pályakezdése óta eltelt évek során „túljutott a kezdeti zavarosságokon, akrobatikus bonyolultságokon, amit kritikusai joggal vetettek szemére”. Az első verseskötet tükrében „meditatív” alkatú költőt lát, akinek a gondolati versei sokszor „súlyos”-ak, „többször is végigolvasandó”-ak. Mert itt „veretes”, sőt mi több: „veretességében pártos” sorokról van szó. A „teremtő új ifjúság szellemi-erkölcsi arculatára” ismer a lírikusban, akihez a legnagyobb reményeket fűzi. De azért nem feledkezik meg a fenntartó intésről: „mondandóját sokszor nem elég hajlékony-rugékony kifejezőeszköz”-eivel közvetíti. S a maga részéről a néhol felbukkanó „megejtő egyszerűséget” dicséri.
Továbbra is figyelemmel kíséri Lászlóffy Aladár pályáját. A második verseskötet (Színhelyek, 1965) bemutatása alkalmával pedig, mintegy a lírikus szakértőjeként találkozhatunk fejtegetéseivel.39 Ebben az írásban többé nincsen fölényes, megrovó mondata, megjegyzése. Inkább mintha nagy gonddal törekedne a költészet egyediségének helytálló megfejtésére, s arra, hogy megtalálja erre a maga megfelelő fogalmait, megközelítésmódját. Kiemelt megkülönböztető árnyalat gondos megállapításával, leszögezésével indítja gondolatmenetét. Lászlóffynál „nem pusztán a gondolati jelleg” észlelhető, hanem nála „a gondolat válik magává a vers tárgyává”. S tovább finomítja a distinkciót, mégsem „elvont gondolatainak, bölcseleti nézeteinek rendszerét szedi rímbe”. Az elmondottakkal ellentétben állónak látszik, mégis kétségtelen tény, e versvilág sajátossága éppen „a tárgyszerűség”, „a korjegyek, valóságelemek metaforákba oldódó gazdagsága”. (Hova lett az első, elmarasztaló cikkben megnevezett „konkrét érzékletességét elvesztett” világ? A „bonyolult és absztrakt jelzésekből épülő díszlet”-természet? A költő rossz értelemben „kitalált világ”-a? Avagy kibontakozása során gyökerestől átváltozott ennek a poézisnek a természete? – Talán éppen az idézett ítész feddései fogantak meg, segítettek ebben az elemi átalakulásban?)
Inkább úgy tűnik, hogy most kezd fogékonyabb olvasóvá alakulni a kritikus. Most kezdi érteni, hogy a költőnél nem „a részletek realisztikus rajzából sejlik fel a gondolati általánosítás”, hanem „fordítva: a gondolat összefo-
gó íveiben tündököl a tárgyszerű-érzékelhető világ”. A költői kép tehát itt, speciálisan „a világ szintetikus képét tükröző gondolat”. Nem „gondolati líra” ez, fogalmazza meg következtetését, hanem egy „gondolkodó költő lírája”.
Ebben az összefüggésben jelöli meg és illeszti helyére „a történetiség” különleges szerepét ebben a költészetben; „az idő végtelen láncának” jelenlétét; a „tárgyszerűen az időben” megtestesített szintetikus művészi világképet. Lászlóffy „gondolati képsorait” „ideografikus képalkotás”-nak nevezi el, s „logikai indítékú”-nak tartja. (Hogy is volt korábban az a bizonyos „logikai felépítésében, szerkesztésében megoldatlan és széttöredezett, ... követhetetlen” Szabó Lőrinc nekrológ-vers?) Aligha a költő, inkább az olvasó – figyelme, rossz-jó-indulata – az, ami változott.
Mindenesetre ebben az 1965-ös Szász János-bírálatban (vagy inkább magasztalásban – úgy is felfoghatjuk, utólag, némi malíciával – pótvizsgázás a költészet megértéséből) olyan lírikus portréjával találkozunk, aki a „mai ember és kora kozmikus vízióját” nyújtja; ugyanakkor az „egyéni mikrokozmosz mozgásának szintetikus képei”-vel is méltó figyelmet kelthet. Összességében „sajátosan új költői univerzum megteremtésé”-nek lehetünk tanúi.
Hogy ne hiányozzon némi kritikai megjegyzés sem, szerény tanács gyanánt javasolja a „költői tömörség szilárdságtanának mélyebb ismeretét”, majd a „rímformálás”, „sorszépítés”, „szabadabb asszonánc”, „bátrabb sorátvetés” gyakorlatát. (Mintha itt is a „vizsgázó” kritikust hallanánk: impozáns, s elegáns szaktudással tüntető mozzanatokat említ. Szó sincs ideológiai számonkérésről!)
Igaz – ebben a cikkben mintegy mellesleg, s jól megalapozottan írhatja –, hogy a szóban forgó költő s méltatott gondolatisága eleve, s immár magasabb fórumokon elismerten „marxi gyökérzetű gondolatrendszer”, a „gondolkodó szocialista ember” lírai ábrázolásának tekinthető. Sőt, még meg is ajándékozza merészen a kötet szerzőjét azzal az erénnyel, hogy „rejtett polémiát” folytat „Sartre egzisztencialista egyénfilozófiájával”.
Hozzá kell tennünk: valóban, még ebből a kötetből sem hiányozhat, jelen van „a párt lenini arca”, az építő kommunizmus, materialista, szocialista eszmélet stb. Enélkül aligha jelenhetett volna meg az akkori Romániában.

Kritikusok köpönyeg-forgatása?
Ilyen értelemben maguk a költők – maga a kiemelt költőnk: Lászlóffy Aladár is – köpönyegét forgatja?
Visszapillantva, az alapvetően megváltozott történelmi helyzetekből nem könnyű rekonstruálni a valóságos összefüggéseket.
A felszínen, közvetlenül a szinte érthetetlen teljes véleményváltozásoknak, értékítéletek „pálfordulásainak” lehetünk tanúi. Különösen Földes Lászlónál válik ez szembetűnővé, hiszen élesen elüt a kiemelt, 1958-as cikksorozatában kifejtett állásfoglalása, érvelése mind a megelőző, mind a későbbi, alaposan alátámasztott, meggyőzően felépített, kidolgozott elemzéseitől, következtetéseitől. (Szász Jánosnál csakúgy, mint Jánosházy György, Hajdu Győző esetében elég kézenfekvő az alapos gyanú, hogy megrendelt, összehangolt, ideológiai indítékú támadásról, netán a fiatalok észre térítéséről van szó.)
Földes László az, aki számára – mint akkori főszerkesztő számára – személyes, egzisztenciális kérdést is jelent az adott vita, s igyekezete ellenére is pozíciója elvesztésével jár az 1956-tól 1958 nyaráig következetesen képviselt s például a fiatalokat is egyértelműen támogató irodalompolitikája. Az öszszefüggés írásos dokumentumban is követhető részéhez elég azokra az irányelvekre hivatkozni, amelyek magyarul az Utunkban, 1958. július 17-én jelent meg, a lap címoldalától kezdődően.40 Elég egy-egy részletet felidézni, hogy magától értetődő legyen a fentiekben taglalt irodalmi hadjárat parancsszerű indítéka. „Különösen veszélyes az a köd, amelybe” holmi „nehéz írások burkolóznak, mivel hogy ez kedvező környezetet teremt az antimarxista eszmék behatolásának”.
Egyértelmű az intelem. S elsősorban itt a kritikusoknak szól:
„Mi köze lehet néhány sznob madárnyelvének a bíráló igazi műveltségéhez? A múlt és a jelen legértékesebb írói és kritikusai sohasem használtak ilyesfajta nyelvet.” „Az igényeskedő és bonyolult nyelv az inkompetencia, pontatlanság és felületesség elleplezése.”
Földes László minden bizonnyal már az eredeti román vezércikket jól ismerte. S mint főszerkesztő már ezt megelőzően (hivatalosan, netalán közös értekezleten is) megkaphatta a közös, s egyben külön, személyének szóló óvást, figyelmeztetést, esetleg parancsot – a fontos, új irányelveket illetően. Ez indíthatta a cikksorozat, majd a bírálatokat illető áttekintés megírására. Hiába próbálkozott, elbocsátása – lehet, hogy már az írásai megjelenését megelőzően – feltehetően elhatározott központi döntés volt már.
Amit és ahogyan, taktikusan, diplomatikusan megkísérelt – önkritika és a fiatal költők kritikája formájában – bármily furcsa ez 2000-ből szemlélve: támadás-formájú védelem szándéka volt. Minden jel szerint – s meghosszabbítva a távlatot – saját irodalmi értékelése, szakmai állásfoglalása aligha változott. Mondhatnánk: jobb meggyőződése ellenére, azt látszólag tagadva meg próbálta képviselni a fiatal költők érdekeit. Ez a furcsa paradoxon nem állt egyedül az időszakban. Persze, Európa keleti blokkjára kell gondolnunk.

SZÉLES KLÁRA

1. Kelemen Hunor, László Noémi, Vargha Jenő László, Sántha Attila, Berszán István (Ld. Echinox, 1992.1–2. 11–12.)
2. Földes László (Arad, 1922. június 26., Kolozsvár, 1973. január 10.). Nagy műveltségű, kitűnő érzékű kritikus, szerkesztő. 1947 és 1953 között egyetemi tanársegéd Kolozsváron (lélektan, filozófia), majd a Képzőművészeti Főiskolán, Zenekonze rvatóriumban esztétikatanár. 1950 és 1956 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókjának szerkesztője. 1956-tól az Utunk főszerkesztője. Éppen az itt kiemelt időszak után, 1958. szeptember 11-től kerül le a neve a lap éléről. Pártvonaltól eltérő tevékenysége miatt éri az elmarasztalás, a közlésről is letiltják. Szerepét egy szerkesztőbizottság veszi át Nagy István vezetésével. Csak 1970-től kerül ismét méltó pozícióba. Bukarestben A Hét főszerkesztő-helyettese lesz. Kritikusként véleményét közvélemény-formáló erejűként tartják számon. Korai h alála az irodalmi élet nagy vesztesége. Értékes munkásságából egyetlen kötet jelent csak meg (A lehetetlen ostroma. Bírálatok és cikkek. Bukarest, 1968, Irodalmi Könyvkiadó). Legtöbb írása lapokban, szétszórtan található. Életműve rég megérdemelné az egybegyűjtést, munkássága pedig az összefoglaló értékelést. Fodor Sándor az, aki – tudomásom szerint legutóbb – részletesen, méltón felidézte alakját, mint olyan irodalomszervező-szerkesztőét, aki „a diktatúra legsötétebb éveiben is kiállt emberek – ismert írók, kevésbé ismert fiatalok – mellett, és aki... lazítani igyekezett az egykori »pártos« irodalompolitika nehezen lazuló kötötts égein”. Fodor Sándor: Földes László. Helikon, 2002. 4. (352.) sz. február 25. 7. o.
3. Pontosan négy Lászlóffy Aladár-vers látott napvilágot a kiemelt mozzanat előtt: Érő idő, Egy utcahossznyi gond (Utunk, 1956. március 23. péntek, 2. o.); Fény, Ítélet (Utunk, 1956. április 27. péntek, 5. o.).
4. Földes László idézett cikke az Utunk 1956. május 25. pénteki számában jelent meg, 2. o. (Kiemelések tőlem: Sz. K.)
5. Jó példa ez Fodor Sándor magvas Földes-jellemzésére: „... tetteiben igazán jele ntős. Abban, ahogyan ráérzett a tehetségre, ahogyan felismerte a fiatalok között is az ígéreteseket, és igyekezett maga köré gyűjteni őket...” (Fodor Sándor: i. h. Kiemelések: Sz. K.)
6. Földes László: Én és a mindenség – Lászlóffy Aladár költészetéről. Korunk, 1967. 2. sz. Kötetben is megjelent azonos szöveggel: A lehetetlen ostroma, i. m. 165–200.
7. Vö. Kántor Lajos – Láng Gusztáv: A romániai magyar irodalom története. Romániai Magyar Irodalmi Lexikon stb.
8. Színhelyek, Bukarest, 1965.
9. Harmincévesek, Lászlóffy Aladár. Utunk, 1966. október 14. 41. sz. 2–3. o.
10. Én és a mindenség, Korunk, 1967. 2. sz. 214–222.
11. Erről a két évről, ennek háttérben meghúzódó előzményeiről, folytatásáról Fodor Sándor ír. Ezek az 1956 nyarától 1957-ig 1958-ig és tovább bonyolódó eseményláncolatok: – mesterségesen szított ellentét az írók között, Földes Lászlóra vonatkozó följelentés, majd pártból kizárás, 1958-tól 1970-ig tartó „szilencium” – nem kaphattak helyet a lexikonban. (Fodor Sándor: i. h.)
12. Időrendben: Gálfalvi Zsolt: Hat új név. Igaz Szó, 12. sz. 1839–1845; Új költőnemzedék (szerk. bevezető). Igaz Szó, 1957. 12. 992–993. Válogatás a költők verseiből; Gálfalvi Zsolt: Ünnepi számvetés (ui. 1003–1007); Izsák József: Tíz év fiatal költői (ui. 1050–1056).
13. 1958. január 16-án a Bolyai Tudományegyetem aulájában a Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola tagjaival együtt lépnek fel a fiatal írók. Ld. meghívó, majd tudósítás a magyar napilapban, az Igazságban (Fiatal tollforgatók felolvasó estje, 1958. január 16. 2. o.). Rövidesen a nemzedék kortárs-kritikusa: Kántor Lajos, a bukaresti Előrében sorozatnak készülő cikkeket jelentet meg: Új számadás – új számvetés (Előre, 1958. február 5. 3205. sz. 3. o.); Új költőnemzedék – Lászlóffy Aladár (Előre, 1958. március 8.). Tiltakozó, gúnyolódó visszhangot vált ki, inkább a csipkelődés szintjén, apróbb jegyzetek, ellenvélemények és válaszok formájában.
14. Marosi Péter: Sok recenzió – kevés kritika címen az Igaz Szó „Fórum”-rovatában hivatkozik Gálfalvi Zsolt: Hat új név című cikkére, ő is üdvözli „költészetünk átpoétizálódását”, de főként a fiatalokról szólva, „veszélyekre” figyelmeztet. A Kántor-cikkeket illető „fricskák” és visszautasításaik a túlzásnak érzett értékelés elleni felzúdulás, félreértés-tisztázás jegyében íródnak (Utunk, 1958. március 13., majd április 17., május 1., május 27. – Jegyzetek-rovat).
15. Igaz Szó, 1958. 4. sz. (április) Jánosházy György: Korszerűbb költői magatartást! (589–593.); Uo. Hajdu Győző: Gólyák a völgy fölött (628–629) Vigyázó-rovat; Előre, 1958. június 21. (szombat) Szász János: Megjegyzések fiatal költők verseiről (i. h. 3. c).
16. Kitételek forrásai: Szász János, Hajdu Győző, Jánosházy György idézett cikkei.
17. Itt a szerző az Igaz Szó 1957/12. számában megjelent szerkesztői bevezetésre, és Izsák József cikkére utal. Vö. 6. sz. jegyzet.
18. A hivatkozás elsősorban Kántor Lajos vitatott, Előrében megjelent írásaira vonatkozik. Vö. 7. sz. jegyzet.
19. Idézett sorozat, 2. rész, Utunk, 1958. július 17. 2. o.
20. Idézett sorozat, 3. rész, Utunk, 1958. július 31. 2. o.
21. Bizonysága lehet ennek például az, hogy még e cikksorozat évében, 1958 második felében leváltják Földes Lászlót, helyette előbb egy bizottság, majd Létay Lajos veszi át a lap főszerkesztését. Azt is jelenti ez: nem vált be a választott, megkísérelt taktika.
22. Utunk, 1958. 31–32. sz.
23. Így az ötvenes években zajló vitákat, a fiatal írók fogadtatását, a közelmúlt irodalmának újraértékelése kérdéseit egyaránt sorra veszi.
24. Idézett cikk 2. része, Utunk, 1958. augusztus 14., 32. sz. 6. o. (Kiemelések tőlem: Sz. K.)
25. Itt a már idézett szerkesztőségi bevezetésre utal elsősorban (Új költőnemzedék Igaz Szó, 1957. december), majd Izsák József, Hajdu Győző írásai szintén az Igaz Szóban, ugyanekkor és később (1957. december, 1958. január, 1958. március stb.).
26. Az Igaz Szó szerkesztőségi beköszöntőjére hivatkozik: Először a nyilvánosság előtt. 1958. március.
27.1958. január–március. Vö. sz. jegyzetek.
28. Izsák József: Költészetünk időszerű kérdései. Igaz Szó, 1958. július–augusztus (7– 8. sz. 161–174, 168–169.).
29. Szász János (Belgrád, 1927. július 14.) költő, író, kritikus. Kolozsváron járt egy etemre. 1948–1955 között az Utunk belső munkatársa. Később az Írószövetségé ti tkára, majd Bukarestben az Előre című lapnál dolgozik. Költői, írói munkái, esszéi, publicisztikája számos kötetben láttak és látnak napvilágot (1947-től napjainkig).
30. Szász János: Levél fiatal költőkhöz. Utunk, 1958. augusztus 28. 34. sz.
31. Szombati szám 3. oldalán.
32. Jánosházy György: Korszerűbb költői magatartást!; Hajdu Győző: Gólyák a völgy fölött. Igaz Szó, 1958. 4. sz. (április) 589–593, uo. 628–629.
33. A hivatkozásokban szereplő versek: Hervay Gizella: Vonatok; Szatmári B. Zoltán: Nyár végén, Utolsó percek; Lászlóffy Aladár: Kesztyűtlen kézzel. Szabó Lőrinc halálára.
34. Apróság csupán, de érdekes kapcsolat, s a vers elítélésének elgondolkoztató há ttere: a halálhír után éppen Jánosházy György ír nekrológot Szabó Lőrincről az Utunkba (1957). Ebből a legnagyobb tisztelet, megbecsülés őszinte hangján szól, s még az akkor ideológiai gondot okozható fenntartást is leleményesen áthidalja. („Nem tudott túljutni régi polgári önmagán, a jövő helyett a múlt felé fordult..." „Mégis megérdemli szeretetünket... Mert amikor szembefordult a polgári rend igazságtalanságával, ha közvetve is, egy másfajta jövő építésén munkáik odott.”)Tehát egyetért a tisztelgő verset író Lászlóffyval. Mégis, ennek ellenére teljesen süketnek bizonyul a vers értelmezését illetően.
35. Vagy egy hónap múlva Földes László mintha egyetértően megismételné ezt az álláspontot. (Név szerint nem hivatkozik Szász Jánosra, de több az érintkezési pont kettejük véleménye, sőt megfogalmazási módja között is.)
36. Példaként a Május-esők, Anna, Hajnali álom című versekre hivatkozik.
37. Utunk, január 19. 1962. 3. sz. 7. o.
38. Előre, 1962. április 21. 4502. sz. 2. o.
39. A gondolkodó költő lírája. Lászlóffy Aladár új versei. Előre, 1965. május 28. 5465. sz. 3. o.
40. A marxista–leninista elvszerűség megerősítéséért az irodalmi bírálatban. Utunk, 1958. 29. sz. 1–5. Hozzá kell tennünk: eredetileg ez a romániai vezető pártlap, a Scînteia 4270. és 4271. sz.-ban látott napvilágot (Cronicar aláírással).

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék