Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Domokos Géza

Parasztkollégium
Amikor szeptemberben, mint illik, megjelentünk anyástól, szalmazsákostól, bennlakásos holmistól, elemózsiástól az internátus udvarán, már éreztünk Jóskával néminemű otthonosságot. Nem nézelődtünk a szekér tetejéről olyan riadtan, mint a többi először itt járó gyermek. A nyári egész napos magánvizsgán valamelyes tapasztalatot szereztünk, belekóstoltunk a szentgyörgyi diákéletbe. És volt még egy előnyünk a többi szemét meresztgető újonccal szemben. Mi is kezdők voltunk ugyan, de nem elsősök vagyis januárok, ahogy akkoriban a fikákat nevezték a Mikóban. Nem, mi a gimnázium II. osztályos tanulóinak számítottunk. Ami nagy különbség volt. Jelentette, hogy Albu Jóska meg én nem a kollégiumi élet alsó grádicsán leledzünk, hanem már léptünk egyet a kaptatón, ami majd a mikós diák igazi rangjához vezet. Bocskay-egyensapkánkra, amelyet a Csíki utcai Hamza szabóságon kellett megrendelni, nem egy, hanem két ezüstzsinór kerül. Bizony így is lehetett volna, ilyen bátorító gondolatok is járhattak volna a fejünkben, ha valójában az első napokban pontosan olyan gyámoltalanok nem vagyunk, mint a többi posztóruhás, bakancsos falusi társunk.
Legelsőnek meg kellett keresnünk az internátusi hálótermet, ahova beosztottak, az ágyat, amelyikre szalmazsákjainkat lerakhatjuk, és a folyosón sorakozó keskeny szekrények közül azt, amelyikben tartjuk a holminkat, a fehérneműt s a hazait: a konviktusi kosztot pótolni hivatott kenyeret, zsíroscsuprot, lesütött húst vagy kolbászt és a sokáig elálló hagyományos anyai küldeményt, a tepertyűs pogácsát. Nagy hálóba kerültünk – ágyszomszédom a szintén zágoni, vékonyka, leányos hangú úrigyerek, Varga Jóska volt – legalább harminc vasággyal, a sarokban sohasem látott hatalmas csempekályhával. Szobafőnökünk, amint az ajtóra kifüggesztett névsorból megtudtuk, Kányádi Dénes, helyettese Egyed Csaba főgimnáziumi hetedik osztályos urak lesznek. A felsősök urazását gyorsan meg kellett tanulnunk. Olyan törvénye volt a kollégiumi életnek, amit a tanárok is tiszteletben tartottak. Az ötödik-nyolcadik osztályos tanulókat vagyis a felsősöket, akiknek
az egyensapkáját a miénktől eltérően aranyzsinór ékesítette, mint előbb említettem, úrnak kellett szólítanunk, és valahányszor találkoztunk velük, különösen az utcán, a városban, kötelező volt a katonás tisztelgés.
Igen, mielőtt az osztályteremmel, tanárainkkal, tulajdonképpen az iskolával megismerkedtünk volna, meg kellett tanulnunk az internátusi szabályokat és szokásokat. Be kellett illeszkednünk a közösségi életbe, amelyik meghatározta a Református Székely Mikó Kollégium mind szellemi, mind erkölcsi légkörét. Ami jelentette az örökséget, azt az értékrendet, amire tanár, diák, mindenki, akinek a Kollégiumhoz köze volt, büszkének érezhette magát. Benne fejeződött ki a mindmáig emlegetett és értelmezett legfőbb kohéziós erő, a mikós szellem. Ennek háborúk, impérium- és rendszerváltások, életszemléletek, jobbacska és pokolian nehéz idők fölött átívelő misztériuma.
A lecketanulás, a tanulmányi előmenetel mellett, az iskola jó híre, a népünk és a saját jövőnk iránti felelősség kötelesség volt. A bennlakási írott és íratlan törvények ismerete, szigorú betartása pedig engedményt nem ismerő parancsolat. A tanulási eredmény bizonyította a tanuló észbeli adottságát, na meg a szorgalmát. Az internátusi beilleszkedés mintegy előre jelezte a későbbi talpraesettséget, önfegyelmet és humorérzéket. A kivételesen nagy becsben tartott életrevalóság, nem tudom, hogy helyénvalóan vagy sem, székely jellemvonásnak tartott értékét.
S ne felejtsem el, itt a bennlakásban találkozott az ember először a hatalomnak nevezett valamivel. Rájöhetett, hogy a hatalom képviselői, a dirigálási jog letéteményesei között vannak megértőbbek, elnézőbbek – liberálisabbak, ahogy később mondtuk – és rosszabbak, durvábbak, parancsolgatni jobban szeretők, akik élvezik, ha szidhatnak, büntethetnek. És kialakult már kicsi korban a hatalom iránti alázatnak vagy csupán látszat-tiszteletnek, volt úgy, a vele szembeni elfojtott indulatnak, néma, csak befelé kimondott ellenszegülésnek a magatartása. Amit, mint átélt tanulságot magunkkal vittünk „az életbe”, családi, társadalmi viselkedésünk későbbi megnyilvánulásaiba.
Az osztálytermekben tanárainkat természetes, magától értődő tekintély övezte. A nagydiákoknak, az első emeletet felügyelő hetedikes és a második emeletet uraló nyolcadikos apparitoroknak, szobafőnököknek kijárt a tisztelet. Az ő nevelői, szervezői talentumukon múlott jórészt a rájuk bízott kis közösség összefogása, rendezettsége, s nem kis mértékben a tanulási teljesítménye is. Szinte korlátlan hatalmat gyakoroltak.
Kis dolognak látszik, de akkor számított: tőlük függött például, hogy a kicsik gond nélkül ússzák-e meg a lustrákat, különösen az esti, lámpaoltás előtti számbavételt, vagy rendetlenként bekerülnek a lustrakönyvbe. Ha szabálysértőknek találtattak, ami jelentette, hogy beszélgettek a szomszédjukkal a szilencium vagyis a tanulás, a leckekészítés idején vagy étkezés alatt a konviktusban. Ugyancsak rendetlennek minősült az a gyermek, akiről a lustrán kiderült, hogy nem mosta meg kezét-lábát, arcát – utóbbit különös figyelemmel a fülre – lefekvés előtt elég gondosan. Netán a cipője, bakancsa sarkán vagy szélén sárfoltocskát vagy por nyomát fedezte fel a szabályosnál szigorúbb vizsgálat, amelyhez volt úgy, hogy elemlámpát is használt a tisztasági kontroll. S minderről szólva, vegyük számba, hogy a cipővikszolással, a tetőtől talpig mosakodással, fogmosással el kellett készülni félóra alatt, a késő esti szilencium végét és a lefekvést jelző csengetés között. Mégpedig úgy, hogy zsúfolt mosdóban a sorodra várva a hidegvíz-csap előtt, majd a hátrább állóktól siettetve, lökdösve, csoda, hogy el nem dőltél, míg fél lábbal a kagylóban próbáltál talpon maradni. Mire pontosan kilenc órakor végigrázták a csengőt a folyosókon, mindenkinek a takaró alatt kellett lennie.
A lustra, lett légyen a délutáni szilenciumot megelőző vagy az esti lefekvés utáni, a következő forgatókönyv szerint zajlott le: a felügyelő tanár nyomában belépő apparitor és osztálytársa, a szobafőnök köszöntik egymást: „Jó estét kívánok – így az apparitor. – Jelen és rendben vannak mindnyájan?” Mire a rendszerint igenlő válasz következett: „Jelen és rendben vagyunk mindnyájan.” Hacsak nem volt szó valamilyen okból eltávozottakról vagy a betegszobába beutaltakról. Vagy – s itt szorult össze a január gyomra – ha valaki a megelőző, belső ellenőrzésen nem akadt fenn a szabály-betartás és tisztálkodás-vizsgálat sűrű szitáján. Mert ebben az esetben jött a bediktálás, ki hiányzik, ki beteg, ki rendetlen. Ha a lustrát tartók elfogadták a szobafőnöki helyzetjelentést, oké, jó estét vagy jó éjszakát kívántak, és kimentek a szobából. Ha azonban beléjük bújt a kétkedés ördöge, vagy éppen olyan kedvükben voltak, „Kezet, lábat, cipőt!” – rendelkezett, gondolom, a felügyelő tanár sugalmazására az apparitor. Mire az aprónép – a harmadikosokra és a majdnem felsős negyedikesekre nem vonatkozott az utasítás – felpattant az ágyból, bal kezében fogta, mutatta a cipőt, jobb kezét pedig tenyérrel lefelé nyújtotta: az ujjak közötti részek és a körömaljak is jól láthatók legyenek. Bal lábán állott, a jobbat kirakta a vaságy szélére, hogy lássa a vizsgálódó, talál-e benne kivetnivalót.
Másnap az egy hétre kijelölt apparitorok a két ételfogás közt felolvasták a lustrakönyvet. Ebéd után a tanári folyosón végbement a kihallgatás. Zsinóregyenes sorban álltak a szolgálatot átadó és átvevő csengetők – rendszerint ötödikesek –, akik rézcsengőjükkel jelezték reggel hétkor az ébresztőt, este kilenckor a takarodót; napközben a szilenciumok kezdetét és az étkezések idejét. Őket követték az előző napi hiányzók, hogy igazolják távollétüket.
S legvégül a rendetlenek népes hada. Akiknek a kihallgatást vezető tanár kiszabta ott helyben, és menten végre is hajtotta a büntetést: egy, két, nagyobb vétség esetén három fenekest. A fenyítés másik fajtája kevésbé számított fájdalmasnak, mégsem választotta volna senki, ha rajta múlik: eltiltás a csütörtök illetve vasárnap délutáni kimenőtől a városba. Két fokozat volt itt is. Az egyik engedélyezte a lemenetelt az udvarra, a másik olvasgatást, gombfocizást, unalmat jelentett egész délutánra: szobafogságot.
A kommunitáshoz való tartozást vagyis tradíciók, bevett szokások, jók és rosszak elfogadását, azok követését egyesek mindig könnyebben vállalják, mint mások. A kollégiumi bennlakásban sem volt másképp. A hagyományos rendszabály, a nemzedékről nemzedékre öröklődő viselkedési normák, beleértve a most említett előjogot, a nagyobb osztálytársak uralmát a kisebbek fölött, nem jelentett azonos terhet, egyforma próbát minden bennlakó diáknak. Aszerint reagáltunk a gyorsan elsajátított életmódra, a pár nap alatt megismert szokásra, hogy milyen környezetből jöttünk, milyen volt az otthoni életünk, voltak-e testvéreink, „anyásak” voltunk-e, ami a kollégiumi szóhasználat szerint elkényeztetettet jelentett, vagy önállóbb természetűek vagyunk. És még egy fontos adalék, mennyi idő múlva alakult ki bennünk a meggyőződés, miként takargatott be a remény: Sebaj, megnövünk, felsősök leszünk magunk is, apparitorok, szobafőnökök, asztalfőnökök az étkezdében. Bennünket is magázni fognak tanáraink. És persze, a kisebbek. Szegény ember az, ki ígérni sem tud. Nos, a mi valóságunk igencsak gazdag volt. Sokat ígért nekünk, és be is tartotta ígéretét. Ama marsallbot nemhiába böködte táskánkban az oldalunkat. Teltek a hónapok, évek, szaporodtak előbb az ezüst- majd az aranyzsinórok egyensapkánkon. A folyosói szolgálatot, a vigilséget felváltotta a csengetői titulus s a velejáró rangosabb kötelezettség. Aztán következett az áhított apparitorság és a szobafőnöki megbízatás. Hej, ha életemben minden vágyam ilyen kiszámíthatóan bevált volna!
Nem lehettem felvágós, ellenszenves nagydiák, amit alátámasztok két ténnyel. Mindkettő nyolcadikos koromból, amikor matura előtt állva, mindenhatónak képzelte magát minden valamirevaló mikós.
Ezerkilencszáznegyvenhét őszén, iskolakezdéskor, Harkó József tanár úr az internátus nagy tekintélyű elnöke úgy döntött, hogy engem bíz meg a második emeleti hálók legnagyobbikának a szobafőnöki teendőivel. És újdonságként, abba a szobába csak elsősöket oszt be, „Úgy is tanárnak készülsz – közölte elhatározását; a tegezést az indokolta, hogy feleségével, Babus nénivel, mivel apám odaveszett a hadifogságban, amelyet Harkó József is megjárt, fogadott fiuknak tekintettek –, nevelj a kicsikből jó diákokat, szoktasd őket rendre és mikós becsületre.” Így lettem negyvenkét elsős fiú oktatója, oltalmazója, olykor büntetője. Olybá tűnik, kölcsönösen nem maradtunk rossz emlékkel az egy internátusi szobában töltött napokról. Ezt érzem ki, ha néha-néha összetalálkozom volt beosztottjaimmal. Meglett korú férfiak, előfordulhat, a nosztalgia beszél belőlük, amikor mondogatják: – Javunkra vált első bennlakási évünk; még a fenekelés is, teszik hozzá, mintegy feloldozásként, ha netán volt szobafőnökük megbánással gondolna vissza valamikori nevelési módszerére.
Mint nemrég megtudtam, tanúja némely viselt dolgaimnak, szerencsémre a vállalhatóknak, Pro urbe díjas szentgyörgyi polgártársam, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatója, Háromszék népi kultúrájának és históriájának alighanem legteljesebb ismerője, aki ezt írta dedikációnak A Mikóból indultak... című, tavaly megjelent kollégiumtörténeti könyvébe: „Kispiricsi faluvégen... Az 1948-as centenáriumi évben egy mikós nagydiák tanárhelyettesítőként tanította az 56-os létszámú III. A osztálynak, úgy hívták: Domokos Géza. Tiszteletteljes szeretettel egy akkori mikós kisdiák: Kónya Ádám.”
Eszembe juttatja volt iskolatársam, hogy valóban majdnem végig a kollégiumi években tanári pályára készültem, ellentétesen egyik kedvenc tanárom intelmével. A dálnoki származású fiatal tudós-tanár, Kicsi Sándor, aki a háború után egy vagy két évet tanított volt iskolájában, s akiről tudtuk, hogy a Kodály Zoltán kezdeményezte Szép magyar beszéd nyelvművelő verseny 1937. évi győztese (átszökött a határon, és Budapesten járt egyetemre), és akivel, tegyem hozzá, később, már kriterionosként mint enciklopédikus tudású művelődéstörténésszel, az Akadémiai Kiadó példamutatóan megcsinált nagyszótárainak és lexikonjainak szerkesztőjével találkoztam a magyar fővárosban, aszondja egyszer a maga gunyoros módján – sosem lehetett tudni, komolyan beszél-e, vagy csak ugratja az embert –: „Hagyja a francba a tanárságot, uram, menjen teológiára, vegye feleségül valamelyik nagynevű professzor leányát, és Erdély püspöke lesz magából.” Azt hiszem, tetszett neki, amikor famulusa a könyvtárrendezésben vette a lapot, hasonlóval válaszolt évődésére. Mivel a kezemben éppen egy monográfiát tartottam a keresztes háborúkról, ránéztem a címére, és valami ilyesmit mondtam: „Ez akkor lesz, amikor tanár urat keresztes lovaggá ütik.” S mit ad Isten, Kónya Ádám, aki a Széchényi Ferenc-díj átvétele végett fordult meg tavaly nyáron Pestbudán, újságolja: Kicsi Sándort a millenniumi záróünnepség alkalmával a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki...
Majdnemet mondtam az előbb pályaválasztási terveimmel kapcsolatban. Az érettségi előtt ugyanis legjobb barátommal, a kézdimartonfalvi Balogh Ödivel elhatároztuk, úgy emlékszem, a Karácsony Benő-hősök hatására, hogy újságírók leszünk. Együtt is kezdtük egyetem után a bukaresti Előrénél, ahonnan ő a váradi laphoz került, majd áttelepült Magyarországra, ahol több testvére élt. Veszprémben lett zsurnalista, ha jól tudom, főszerkesztő is. Az én lapszerkesztői pályafutásomról bővebben beszámolok, mikor arra kerül sor.
A tanári foglalkozás iránti vonzódásomról, mint Harkó József említett döntéséből is látható volt, tudtak tanáraim is. Ezért küldtek be helyettesíteni, talán gyakrabban, mint a többi nagydiákot egy-egy lyukasórás osztályba. Tennivalóm abban állt, hogy meséléssel, szabad beszélgetéssel, közkívánatra halk népdal-énekléssel kössem le a társaság figyelmét. Ne zajongjanak, járjanak ki s be, ne zavarják a tanítást a szomszédos osztályokban. Ami nem is bizonyult nehéznek, pedig most látva Konya Ádi soraiból a létszámot, bizony elképedek: félszáznyi nebulóra kellett vigyáznom. Elgondolom, hej valamikori idők, amikor két mai osztály is kitelne egy akkori létszámából! Továbbtanuló gyermek volt hát bőviben. S az sem elhanyagolható mellékkörülmény, hogy annyi tizenéves fiú – közöttük voltak minden bizonnyal nyugtalanok, rebellisek is – szót tudott fogadni, nemhogy a tanárainak, de nagyobb iskolatársának is.
Megállás! Azt hiszem, aknázott területre léptem csendes révedezésemmel az egykori kollégiumi életről. Merengésem a bennlakási szokásokról nem kívánt fénybe állíthatnak. Olyan gondolatok, olyan nevelési módszerek hívének mutathatnak, amelyek – vallhatja napjaink pedagógusa vagy diákja – csak mint iskolatörténeti adalék, egy neveléstanilag is letűnt kor emléke. Csak mint kutatókat foglalkoztató fosszília tarthat érdeklődésre számot. Sajnálnám, ha gyanúm beigazolódna.
Magam is észlelhettem, legutóbb éppen volt iskolámban az elutasító magatartást. A Mikóban néhány éve újraindított Református Kollégium igazgatójának és a diákprezsbitériumnak a meghívására tartottam előadást a 2001. évi csendes napok alkalmával az egykori diákéletről. Ez a találkozás, a szavaimat időnként hűvös udvariassággal fogadó terem éreztette velem, hogy napjaink fiataljai többnyire történelemként, a székelyföldi nevelési elvek lezárt fejezeteként, szakemberek kutatási témájaként fogják fel – hallgatják, s ha úgy adódik, olvassák – az enyémhez hasonló, kévésük szemében rokonszenves, nosztalgiázásnak tűnő múltelevenítést. Tudom, megértettem már régen mindezt. Tisztában vagyok vele, hogy még az iskolája hagyományait tisztelő mai mikós sem kér az egykori katonás fegyelemből. Az egyéniségével, gondolkodásmódjával és saját viselkedési normáival nem számoló nevelési koncepcióból. Nem vonzó számára a valamikori bennlakási élet meghatározó törvénye, a tekintélyelv sem. Ismétlem, ismerem a kifogásokat, tudomásom van a korszellemből adódó szembeszegülésről. Tiszteletben is tartom őket. Világért sem ajánlanám a régi kollégiumi princípiumok és szokások feltámasztását, újbóli bevezetését a lassan-lassan feléledő felekezeti osztályokba, a korszerű pedagógiai elgondolásokat kereső kollégiumi belső rendbe. Ám egyvalamit el kell mondanom: hogy van az, hogy az erdélyi civilizáció, a magyar nemzeti szellemiség, a kultúra, a hitélet, a tudományok, a műszaki haladás, a katonai pálya s nem utolsósorban a közélet annyi kiválóságát, világító elméjét, példamutató alakját, más szóval kimagasló egyéniségét nevelte másfél évszázadon át a „parasztkollégium”, ahogy iskolánkat emlegették? A kaszárnyafegyelem, a történelmi fegyveres székelység vasfegyelmétől sem visszariadó intézmény. Efölött talán érdemes volna eltűnődni korunk pedagógusának, diákjának egyaránt.
Ide tartozik, hogy a háború után, amikor sok szó esett a demokráciáról, a régi világ nyűgeitől való szabadulásról, az internátusi regula és a napi kihallgatás háborítatlanul fennmaradt. Akkor sem volt ellene senki, amikor a diákságnak is szerep jutott az iskolai és internátusi ügyek intézésében: 1947 tavaszán, magyartanárunk, Salamon Sándor (Sombori néven ismert az irodalomban) támogatásával létrejött a Református Székely Mikó Kollégiumban a diákönkormányzat. Fontos eseményt jelentett személyesen nekem is. Osztályunkban engem választottak meg a diáktanács elnökének – ez volt első közéleti megbízatásom –, ősszel pedig Diákönkormányzat címmel írásom jelent meg a Szabédi László szerkesztette Népi Egységben, a Magyar Népi Szövetség Sepsiszentgyörgyön kiadott lapjában. A kollégium diákságának hagyományokhoz kötődő, ugyanakkor a jelen idő elvárásaival is egyező részvételét sürgettem az iskolai közügyekben. Arra kerestem a választ – úgy emlékszem, Karácsony Sándor nemzetpedagógiai könyveiből ihletődve, amelyeket Kicsi Sándor tanár úrtól kaptam olvasásra –, hogy mi, erdélyi magyar középiskolások készen állunk-e, képesek vagyunk-e az önigazgatással járó többletfeladatok elvégzésére. A ránk testált jogok felelős gyakorlására. Beke György, aki két évvel járt fölöttem, a budapesti Tankönyv Kiadónál 1989-ben megjelent Régi erdélyi skólák című adatgazdag, a szerzőre jellemző hittel és hévvel írott könyvében bevallja, hogy némiképp meglepte őt, a frissen érettségizettet: miért kell cikkemben érvelni amellett, ami az előző nemzedékek, de még az ő évjárata számára is magától értetődő volt. Majd így folytatja: „Most már jól értem, a veszély jelzése volt, alighanem az utolsó nyilvános szó olyan »fegyelmezetlen« követelésről, mint a diákok saját igazgatása. Gyanús, veszélyes ez a diákkövetelőzés, amikor a társadalmi haladás a csavarokat szorítja mindenütt, közéletben, egyesületekben, java részüket sorra számolja fel, minek öntevékeny kórus, színjátszó együttes, klub, nőszövetség és ezer más, hát még mennyire felesleges az afféle »demokratikus játék« az iskolák falain belül.” S Beke még hozzáteszi: „Kit érdekelt már, hogy a diákok felelős öntevékenysége, belső önigazgatása valamikor egy századévvel előbb, az erdélyi kollégiumok belső életét irányította, jellemezte. A diákvilág törvényei sok vonatkozásban függetlenek voltak a külső világtól, a környező társadalométól, hiába annak terméke az iskola is. Csontos maradiság külső világában és bent, az iskolában más értékrend, erkölcsi szabály, alá- és fölérendeltség érvényesülhetett.”
Szerencsémnek mondhatom, kivételes esélyt jelentett, hogy éppen a hagyományos élet utolsó éveiben, a sérülő-csorbuló, ám mégis továbbélő kollégiumi autonómia végső korszakában voltam nagydiák. Szerepem lehetett abban, hogy egyéniségével korán kivált osztályunk, iskolánk tanulói megőrizzenek valamit a Mikó örökségéből a „néphatalmi” évek kezdetén, amikor a tradicionális nevelési elvek alól sorra gyengülni, elépülni látszottak a tartópillérek. A vallásosság, az önálló gondolkodásra való törekvés, a múlt teljesítményei iránti ragaszkodás, a természetesség és az emberi jóérzés nem szerepeltek a hivatalos pedagógiai értéklistán. Mint ahogy éppen csak pislákolt a valamikor fáklyalángként világló, diáknemzedékek hosszú sorát eligazító két szellemi kincs: a nemzeti és a vallási türelmesség.
Az így keletkezett gondolati-morális űrben az új politikai rendszer jelszavai a népek közötti megbékélésről, a szabadságról és a társadalmi igazságosságról vonzóak voltak. Bár, mint látni fogyjuk rögtön az induláskor, a diák-demokrácia radikálisabb jelentkezésekor, a hatalom a legkézenfekvőbb eszközt választotta feleletképpen: a megtorlást. Még ha annak a bársonyosabb formáját is.
A harci cselekmények miatt későn, csak 1944 végén megnyílt iskolai év úgyszólván legelején, beszélni kezdték az internátusban, hogy igazgatócserére lenne szükség: az intézmény vezetőjének a kinevezése nem tartozik tulajdonképpen se a kolozsvári püspökre, mint hajdanán, se a polgármesteri hivatalra, se a Magyar Népi Szövetségre vagy más kívülállókra. De még a tanári karra sem. Egyes-egyedül a kollégiumi diákságra. Így kéri a demokrácia, ezt jelenti az iskolára alkalmazott népuralom törvénye. Frissen felkent felsősként, immár ötödik osztályosként magam is részt vettem a díszteremben összehívott gyűlésen az igazgató személyéről döntendő. Hosszú-hosszú, az akkoriban városon, falun egyaránt szinte naponként zajló népgyűlések stílusában szenvedélyes, mondhatnám úgy is, kaotikus vita kerekedett. Maradjon a jelenlegi igazgató, vagy legyen helyette más. A többség, úgy tűnt, inkább a második változat mellett áll. Meg is lett a baj belőle. Harmadnapra a városvezetés – polgármester, Magyar Népi Szövetségi vezető, szaktanácsi elnök és más fontos emberek – újabb gyűlést hívtak össze szintén a díszteremben. Közölték: ami történt, súlyos vétség, iskolai fegyelemsértés és mellette politikai provokáció. Éppen ezért a funkcióban levő igazgató marad; a főkolomposok, a lázítók büntetésben részesülnek. Sorolták a neveket és azt, hogy kit hány hétre csapnak ki a kollégiumból. A szankció lehetne súlyosabb, magyarázta a megyei párttitkár, de figyelembe vették, hogy rendes, érettségi előtt álló fiúkról van szó, egytől egyig becsületes falusi dolgozók gyermekeiről. A történethez tartozik és a vád politikai vetületét is magyarázza, hogy az igazgató közismert baloldali, talán éppenséggel a kommunista párt tagja volt, ellenjelöltje pedig pap tanár.
Nem állítom teljes bizonyossággal, de úgy emlékszem, ez volt az első lecke, amelyik figyelmeztetett: csínján a demokráciával. Szép, „kék a lába, zöld a szárnya”, miként a népdal madarának, de harapni is tud ám. Igencsak kényes az általa hozott törvényekre, írott, de leginkább íratlan szabályai betartására. A későbbi évtizedek kicsapott, az ország összes iskoláiból kitiltott, a szekuritátén hosszan vallatott, tömlöcbe zárt mikósai irigyelhették valamikori „politikai provokátor” elődeiket, illetve azok enyhe büntetését. Irigyelhették is. Nem tudhatták, nem jutott eszükbe, hogy az egykori „lázadás” a tanulóifjúságnak az új rendszerhez való csalogatása elején történt, olyan időben, amikor a háborús évek mindenki által megtapasztalt szűkössége, lemondásai, félelmei után a béke, az elkövetkező jólét, az egyenlőség és néptestvériség ígéretét tűzte zászlajára a kommunisták pártja. Amikor tudatában annak, hogy a frontkatonák, a Szovjetunióból hazavergődő volt hadifoglyok nem a legvonzóbb képet festik a keleten tapasztaltakról, szűkebb körben, leginkább faluhelyen egyre ismételték: nálunk nem lesz csajkarendszer, kolhozítás sem lesz, mint Oroszországban. Itt igazi demokrácia lesz, igazságos népuralom. Felém, fejét kapkodó tizenhat-tizenhét esztendős kamasz felé falunk párttitkára dobta a legügyesebben egy falugyűlésen a csalit. Most sem tudom biztosan, az ideológiai dolgokban járatlan ember naiv vakmerősége vagy a feljebbvalói észjárásához és ravaszságához gyorsan idomuló, a későbbiekben a „hivatásos forradalmárok” vagyis a pártaktivisták körében oly általánossá vált alattomosság beszélt belőle. Elég az, hogy a megnyerni akart zágoniaknak, fülem hallatára kijelentette: „Ha magik nem akarnak mellénk állni, jőnek majd azok a búvalbaszott bolsevisták, és korbáccsal hajtsák magikat oda, ahova kell.” A hallgatóságnak, megvallom, nekem is tetszett az őszintének hitt traktorosi beszéd. Azt hiszem, még a meghökkentő, nyilvánosan először elhangzott csúf beszéd is megnyerő volt. A nép egyszerű fiának nem köntörfalazó szókimondását vettük ki belőle.
A melléhallásra való hajlamom különben sokáig megmaradt. Részint a gyermekkori nélkülözéssel, családunk említett létbizonytalanságával magyarázhatóan. Másrészt a Mikóban valóságos kultusznak örvendő népi írók plebejus önérzettől és mélyről jövő ország- és nemzetféltéstől áthatott könyveivel. S végül, hangsúlyosan kollégiumi életem utolsó két évében, a materialista történelem-szemlélet, elsősorban a nagyon tisztelt Lukács György művei befolyásoltak és – ne felejtsem el – a Népi Kollégiumokról hozzánk eljutó hírek. A Fényes szelek, lélekben hozzám közelálló mozgalmáról szerzett tudnivalók.
Minderről említést téve, ki kell emelnem a sepsiszentgyörgyi Szakszervezeti Tanácstól, ha jól emlékszem, 1947 őszén szervezett szabadegyetem szerepét. Valamiért, gondolom, elsősorban a meghirdetett előadók neveiért, különleges érdeklődés előzte meg a beindítását. Nehéz volt leckekönyvhöz jutni, amelyik belépőnek és a kurzus elvégzését igazoló dokumentumnak is számított. A hallgatónak be kellett írnia a meghívott előadó nevét és előadása címét a megfelelő rovatba. Az utolsó rubrika az aláírásnak volt fenntartva.
A féléves tanfolyam elvégzése semmilyen rangot vagy előnyt nem jelentett, mégis a város számos ismert polgára, tanárok, orvosok, köz- és gyári tisztviselők, párt-, népi szövetségi meg szakszervezeti aktivisták, mi, nagyobb osztályos gimnazisták jártunk nagy igyekezettel a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében (ma Bartók Béla terem) tartott rendezvényekre. Álltunk türelmesen sorban, hogy az indexünkbe bekerüljön Gaál Gábor, Csehi Gyula, Nagy István, Gáll Ernő, Kohn Hillel, Jancsó Elemér és a többi neves előadó aláírása. A névsorból következtetni lehet a kifejtett gondolatok, sugallt érzelmek, közölt információk természetére. Az akkori Szentgyörgy értelmiségi elitjét megmozgató szaktanácsi kezdemény ideológiai és közvetlen politikai célkitűzésére. Amit tartozom elismerni, természetesnek tekintettem, semmi zavarót vagy pláne károsat nem láttam benne. Figyeltem, jegyzeteltem odaadóan. Gyűjtöttem, mintha filmcsillagok vagy világhírű sportolók lettek volna, írók, egyetemi tanárok, szerkesztők, az erdélyi, elsősorban kolozsvári kiválóságok autogramjait. Elméleti fejtegetéseikből és példatárukból azt mazsoláztam ki a legnagyobb élvezettel, ami kötődött az általam, családomtól és közvetlen környezetemtől megélt tapasztalatokhoz. Egyezett a népi íróktól olvasottakkal. A többi, ha meg is értettem, érdekesnek is találtam, nemigen foglalkoztatott. Ha szóba került, mondjuk, az osztályharc, a kizsákmányolók elleni küzdelem, azt jórészt ellensúlyozta bennem a précesek és az évente szervezett „csendes napok”, a keresztényi békességről és türelemről, a megbocsátásról szóló tanai.
Na, de mégis. Mégis tagadhatatlan, hogy a háborút követő első évek politikai hatásai jelen voltak egy életen át, ha nem egyébnél, ifjúkori emlékeknél, a későbbi tapasztalatoktól korrigált, cáfolt vagy egyenesen megtagadott, ám tudatomban megőrzött valamikori hitek és eszmék lerakódásaként. Az egykori, zsengekorban ért impulzusok, különösen a kommunista ideológia utópiái és a Bibliában is fellelhető erkölcstana sokáig, úgyszólván öregkoromig elő-előjöttek tudatomban.
Fennebb Lukács György nevét említettem. Abszolút tekintély volt előttem s nem egy osztálytársam előtt. 1947 kora nyarán, valamilyen alkalomból könyvstandot állítottak fel a moziterem bejáratánál. Ott vettem meg Lukács Irodalom és demokrácia című előadás- és cikkgyűjteményét. Amilyen gyorsan lehetett, nemcsak elolvastam, de figyelmesen ki is jegyzeteltem. Például a Lenin és a kultúra kérdései című fejezetből kiírtam: „Gorkij Leninről írott emlékezéseiben azzal jellemzi az átlagos nyárspolgárt, hogy annak uralkodó életérzése: »ne zavarjatok abban, hogy úgy éljem, ahogy megszoktam. Lenin pedig, teszi hozzá Gorkij, éppen az az ember volt, aki embertársait a legerélyesebben kényszerítette arra, hogy másként éljenek, mint ahogy addig megszokták.«”
Mai szemmel az első, amire felfigyelek Lukács átírásában, a legerélyesebben kényszerítette szintagma. Mert ismerem, hogy mi bűn, milyen iszonyú erőszak, mekkora szenvedés húzódott meg e szavak mögött. Mikor először olvastam, csak a szembeállítás éles kontürjei, a világhírű író Lenin-dicsőítése ragadta meg a figyelmemet. Továbblapozva a régi feljegyzéseket olvasom: „Ő – vagyis Lenin, fejtegeti tovább Lukács professzor – sohasem érte be a szabadság vagy az egyenlőség puszta proklamálásával vagy akár jogi kodifikálásával.” Ha addig az idegen kifejezések miatt némi zavart éreztem, Lukács további parafrázisa tetszett, vonzónak találtam: „Mindenütt, mint alapvető elv jelentkezik Lenin politikájának utópia-ellenes jellege. Nem arról van tehát szó, hogy a szocializmus rendeletekkel akarná eltörölni akár az önzést, akár a szűk specializálódást, arról sem, hogy puszta propagandával vagy a tisztán a szoros értelemben vett neveléssel igyekezne az embereket a szocialista ideálok szolgálatába állítani. A kérdés súlypontja inkább ott van, hogy a szocialista módon tervszerűen szabályozott – társadalmi és gazdasági élet dinamikája nevelje az embereket igazi társadalmi lényekké és valódi egyéniségekké.”
Ha lett is volna fenntartásom a fejleményekkel, a magam körül észlelt világgal szemben, ami bármilyen jól is hangzana napjainkban, be kell ismernem, nem történt meg. Ha valamilyen kétely támad bennem, egy írói vallomás biztosan megnyugtat, csendesíti serdülő háborgásomat. A citátum kivételes értékét és perdöntő fontosságát aláhúzandó, Lukács beépítette könyve előszavába. A szöveg szerzője általam és iskolám olvasó, gondolkozni igyekvő diákjai szemében példának számító magyarországi népi írók, talán legtekintélyesebbike volt: „Balzaci világban élek... Látom az embereket végre. S rajtuk át a törvényt, amely gyúrja és képezi őket. Csak ábrázolnom kell és máris kész a művészet: az alkotás. Ritka és szerencsés kor, már a látóknak, azoknak, akik a könnyükön keresztül is élesen látnak. S mert különben én született derűlátó vagyok, hát elégedettségemben kezemet dörzsölöm. Hogy úgy mondjam, tán ezért nem fér egyelőre ujjam közé a toll. Úgy hiszem, most kerültem, most kerülhettem igazi írói iskolába! Készülök most a munkára. Érzem, lesz értelme és foganatja is a szónak. Van miről, lesz kinek beszélni. S főképp van s lesz: miért!”
Eszem ágában sincs vádolni Lukács Györgyöt vagy az általa idézett klasszikust – volt azért némi perfídia abban, hogy éppen őt szúrta ki Lukács támasztékul – korai világlátásom alakulásáért. Mint ahogy nem szándékom ítéletet mondani dr. Petru Groza fölött sem, amiért híressé vált szentgyörgyi kortes-beszédével döntően hozzájárult ahhoz, hogy sok háromszékit, közöttük engem is a népi demokrácia mellé állítson, meggyőzzön minket: a magyar-román történelmi ellentét gyorsan feloldható, és a népi erők mindent megtesznek azért, hogy az erdélyi magyarok hazájuknak tekintsék Romániát... Pont olyan szabadnak és egyenlőnek érezzék magukat, mint a testvéri román nép. Személyes okom is volt, hogy rokonszenvvel hallgassam a szép magyarsággal elhangzott szónoklatot, hálásan nézzem a főtéri balkonon magasodó elegáns drapp színű kabátos férfit, ősz haját, gyakorlott szónokra valló kézmozdulatait. Azt mondotta: Ő, személyesen is mindent elkövet, hogy a hadifoglyok mielőbb hazakerüljenek. Apámra gondoltam, és megéljeneztem a többiekkel együtt Groza Pétert. Azt is bekiáltotta valaki, töröljék el a határokat! Amit ő meghallott ott fenn, s azt felelte: legszívesebben fogna egy nagy-nagy spongyát, és végighúzná a térképen. Sajnos, most nem lehet, sem neki, sem másnak. De olyan jogokat kell adni a magyar és a többi együtt élő nemzetiségnek, olyan jóbaráti viszonyt kell kialakítani a szomszédos országokkal, mindenekelőtt Magyarországgal – a románmagyar vámuniót is beleértve –, hogy mindenki elégedett legyen, védve lássa anyanyelvét, hagyományait, gyermekei jövőjét. Jól hangzott, őszintének látszott, persze hogy tetszett a székely-magyarságnak.
Nem tudhattam akkor még, hogy kamaszkorom szellemi kútfői tele vannak a megtévesztés iszapjával, a politikai cselvetés békalencséje is felfeltünedezik tükrükön.
A tisztánlátást – amennyiben egy abban a korban levő gimnáziumi tanuló tisztán láthat – az is nehezítette, hogy a bécsi döntést követő háborús években megadatott látnom az ellentétes eszmerendszer, a fasizmus arcát is. Tanúja voltam a zsidók elhurcolásának, levente-órán hallgattam a „Mindent vissza!” gondolatában fogant „világnézeti előadások”-at. A városunkban mindmáig emlékezetes diáktüntetésen tele torokkal üvöltöttem én is a tömegben: „A brassói Cenken magyar zászló lengjen!” és „Vesszen Miska” vagyis a román király, aki mellett nyilvánosan kiállottam, amikor 1990 decemberében Iliescuék kitiltották az országból. Ezeknek az időknek a fenyegető pátosza, bántó harsánysága, amennyire én meg tudtam ítélni, előnytelen helyzetbe került a lukácsi logikával, a Gaál Gábor-i nyugodt érveléssel vagy akár a Groza Péter-i nagyvonalúsággal szembesítve.
Mindezek elmondásával csak érzékeltetni akarom kezdeti eszmei vonzódásom hátterét. A tényezőket, amelyek süldőkoromban a közügyek iránti magatartásomat megszabták, és a középiskolai majd egyetemi években befolyásolták közösségi szerepvállalásomat. Természetesen sok más, egyéb természetű történés is alakított, formált szüntelen. Nem utolsó sorban a Beke György által említett diáköntevékenységi mező, kollégiumi kis autonómiánk világa.
A Kőrösi Csorna Sándor önképzőkör például, melynek hatodikos koromban pénztárosa, hetedikesként jegyzője, az érettségi évében elnöke voltam. A diákelnöki tisztséget 1908-ban olyan jeles elődöm látta el, mint Makkai Sándor, Erdély későbbi református püspöke, a népszerű regényíró és ma is gyakran idézett kisebbségi teoretikus. Vagy az engem közvetlenül megelőző időszakban a két évvel fölöttem járó, a kollégium legokosabb, legéletrevalóbb diákjának tartott Vékás Domokos, a bukaresti követségen két ízben is felelős beosztású diplomata, Kolozsvár első magyar főkonzulja. Úgy tűnik, ma téves megítélés tapasztalható az egykori erdélyi kollégiumok önképzőköreiről. Amolyan kétes csemetekertet látnak benne, elsősorban fűzfapoéták pátyolgatására. No, ez a mi egyesületünkről igazán nem mondható el. Újraolvastam az 1946-47-es tanév tizenkét üléséről felvett jegyzőkönyveket. Egyetlenegyet találtam közöttük, amelyiken vers- illetve prózapróbálkozások kerültek felolvasásra. (Megmérettem én is egy tájleírással; az általam vezetett jegyzőkönyv tanúsága szerint sikere csak elválaszthatatlan barátomnak, Balogh Ödönnek volt elbeszélésével.) A többi, havonta tartott öszszejövetelen, szemléltetésként említem, a Nyugat című folyóirat és a körülötte gravitáló szerzők; a népies és népi irodalom; a natus és doktus költők témakörben hangzottak el vitaindító előadások és kerekedtek, olykor csak szelíden kiegészítő, máskor felforrósodott viták. Elsősorban tanárelnökünk, Salamon Sándor széles látókörének, műveltségének és ízlésbeli nyitottságának köszönhetően, önképzőkörünk – amelyikre jobban illett volna a nevezetes pápai kollégium hasonló intézményének – Petőfi Sándor és Jókai Mór is meg-megjelent ülésein – elnevezése: képző társulat – irodalomtörténeti, esztétikai, történelmi, folklór, néprajz és népbölcseleti ismeretek elsajátítását tűzte ki célul, az igényes fogalmazásra, helyes magyar beszédre, józan vitára és nem utolsó sorban a bírálat civilizált elviselésére tanított bennünket. Mindebben láttam és látom mindmáig a Mikó Kollégium szellemiségéből és az öröklött diák önkormányzatiságból eredő szólásszabadság, gondolati elfogulatlanság és a programszerűen követett népi, nemzeti elkötelezettség mellett, iskolánk legfőbb nevelési erényeit.
Emlékezetem szerint, a kollégiumi élettel kapcsolatban kevesebb szó esett egy másik érlelő-nevelő eszközről: a legációról. A vallásos ünnepek, karácsony, húsvét, pünkösd előtti hetekben a felsőbb osztályosok türelmetlenül várták a listát. Azt a kimutatást, amelyet a kolozsvári teológiáról küldtek le a kollégiumnak a legátus-fogadásra kész háromszéki református egyházközségekről. Már azokról, amelyeket a teológus-hallgatók – övék volt az elsőbbség – nem foglaltak el. A bevett szokásnak megfelelően először a nyolcadikosok, majd hetedikesek, végül, ha még maradt szabad hely és vállalkozó diák, a hatodik osztályosok választottak falut. Miután vallástanárunk – nekem osztályfőnököm is egyben – Kiss Árpád jóváhagyásával a procedúra megtörtént, levelet kellett írnunk a helyi lelkésznek. Be kellett mutatkoznunk és közölnünk, hogy a kollégium minket szándékszik gyülekezetébe küldeni az ünnepi evangélium hirdetésére. Tisztelettel meg kellett kérdeznünk, fogad-e az eklézsia, és mikor lenne a legalkalmasabb az érkezésünk. Továbbá afelől is érdeklődnünk kellett, hány prédikációval készüljünk és hány nyomtatott, pap tanárunk ajánló levelét vagyis konceptust vigyünk magunkkal. Az utolsó kérdés nagyon lényeges volt, mert abból hozzávetőlegesen ki lehetett számítani, mennyi legátumra, más szóval, a legátus látogatását ünnep szombatján váró, a konceptust igénylő módosabb hívek pénzadományaiból álló összegre számíthattunk. Szégyen, nem szégyen, ennek nem kis szerepe volt kiküldetést vállaló döntésünkben. A háború utáni nehéz időben, a tájainkon példátlan aszály, s az azt követő nehéz években éltünk. Nekem gondolnom kellett arra is, hogy egyedül maradt édesanyámnak nem könnyű engem ruházni s a szükségessel ellátni takarítónői fizetéséből. Nem restellem bevallani: elsősorban ez volt a magyarázata, hogy első, nagyborosnyói legációmra már hatodikos koromban, alig tizennyolc évesen sor került.
Ha megjött a várva-várt válaszlevél a tiszteletes úrtól, ha minden rendben volt, következett a felkészülés. A rendszerint három – első ünnep délutáni, második ünnepi – ez volt a főbeszéd – és a harmadik ünnepi prédikáció megtanulása könyvből, egyházi folyóiratból, ki miből tehette. És legalább olyan fontos volt az istentiszteleti szertartásrend, az ima- és áldásszövegek begyakorlása.
Aztán jött az utazás vonattal vagy autóbusszal a faluba, ahol a legtöbb esetben addig még nem jártam, bemutatkozásom a vendéglátó lelkészi családnak, ajánló levelem végighordozásakor a kalauzoló prezsbiterrel, egyházfival, mondhatnám úgy is, a település előkelőségeinek. Ünnep másodnapján pedig az egész gyülekezetnek. Sok minden számított, amikor a legátusról véleményt alkottak. Elsősorban, természetesen, a templomi szolgálata. De bizony figyelték a beszédmodorát, a civil viselkedését is. Azt, hogy „népszerű-e”, tud-e szólni a falusiak nyelvén, konyít-e a földműves élet dolgaihoz, hoz-e hírt az ország és a világ állásáról, s van-e véleménye arról, ami történik?
„Gyermekszobám” nem lévén, az otthoni polgári nevelés hét éve elmaradván, a nagyborosnyói, bodolai, torjai, papolci, aldobolyi parókián, vendégszerető papi családokban, ünnepi ebédek és vacsorák alkalmával lestem el a késsel, villával való étkezést, a társasági beszélgetés szabályait, a figyelmes, udvarias viselkedést, amit hívtak még jó modornak is. Elégtétel számomra, hogy az idősebb papolciak – nyárára falusfeleim – ma is elismerően emlékeznek ottani legációmra, 1947 tavaszán. Amit én, sajna, csak részben tehetek. Akkor történt ugyanis, hogy húsvét előestéjén az engem kísérő egyházfival testvéries egyetértésben berúgtunk, ellenállni nem tudván – nem is lehetett, nagy sértés lett volna a házra nézve – a sok kedves kínálásnak: csak egy pohárkával, legátus úr, no utoljára még egy cseppecskét (köményesből, tojáslikőrből, sokéves szilvapálinkából, fehér és vörös, édes és száraz, bolti és házi borból). Alaposan eláztunk. A szónak átvitt és szó szerinti értelmében is, mivel hogy eső is szemerkélt, s a vége felé már nem mertünk a keskeny, lengő pallókon járni, hanem nekivágtunk egyenesen a zavarosodó pataknak. Látogatásunk után csodálkozhattak a háziak, honnan a víztócsák az asztal alatt. Csak az áldott emlékezetű Farkas György tiszteletes úr és felesége kúrálásának köszönhetően tudtam talpra állni másnap.
Ma is elképedek Kiss Árpád tanár úrnak, a fogadó gyülekezet lelkészének és hozzáteszem, a magam bátorságán: hogy olyan zsenge korban felmehettem a szószékre és hirdethettem, telt templomokban, az Úr igéjét az egyházi előírások pontos betartásával. Főtiszteletű püspök urak és tudós lelkipásztorok lelkiismeretesen betanult prédikációival.
Megkérdezhetnék tőlem: nem láttam összeférhetetlenséget az ünnepi szolgálat – még ha csak alkalmi is volt az – és az olvasmányaimból, az említett konferenciákból és a naponta követett sajtócikkekből összeálló marxista meggyőződésem között? Nem zavart a vallás és a politika között – még ha nem is a pár ével későbbi élességgel – feszülő ellentét? Hogy voltam képes a nemes és szent eklézsiák népe elé is kiállni, és a kommunizmus ideológusait is nemegyszer elbűvölten hallgatni? Azt hiszem, nem tudtam volna válaszolni, s most is csak azt mondhatom: tanulni szerettem minél több helyről, minél többféle tudást. Az értékrend, az, hogy mi igaz és mi hazugság, mi jó és mi rossz, kevésbé foglalkoztatott. Valószínű, hogy úgy vélekedtem, a választásra, a megválaszolásra lesz még időm elég.
Talán nem árt emlékeztetni, hogy – megítélésem szerint – a szóban forgó években még nem látszott olyan áthidalhatatlannak az egyházak és a politikai hatalom közötti viszony, ami Olaszországban például neves katolikus értelmiségieket is megtévesztett. Nálunk, de a térség más országaiban is a szovjet megszálló csapatok oltalma, és a Kreml vezetőinek távirányítása alatt álló kommunista pártoknak meg kellet tűrniük még egy ideig a többpártrendszert és az ideológiai pluralizmust. A krisztusi tanok és az új rendszer „humanizmusa” között mintha akadtak volna keskeny átjárók. A magamfajta, tudásvágytól hajtott, a népe szolgálatára tudatosan készülő fiú inkább figyelt, azt hiszem, a hagyományos és a „forradalmian új” tanok közötti hasonlóságra, olykor, úgy tűnt, párhuzamra. Hányszor hallottam: az első kommunista könyv a Biblia. S azt se feledjük: az osztályharc elve mordult egyet-egyet, például az „elvtelen magyar egység” tézisének a meghirdetésével. Ám az ötvenes évekbeli pusztító zászlóbontása még nem következett be.
Az előbb jelzett dilemmák 1946 őszén, de még 1948 tavaszán sem tűntek olyan feloldhatatlannak, mint ama március centenáriumának a végén. De akkor én már nem voltam az év végi tanügyi reformmal történelmi nevétől is megfosztott szentgyörgyi kollégium diákja. Nyár elején negyvenkét társammal kiballagtunk az ősi skóla falai közül.
Tegyek említést a tanárokról. Azokról a környékbeli falvakból származó vagy egyéb, volt úgy, távoli vidékekről leszakadt s itt megtelepedett, lélekben háromszékivé vált értelmiségiekről, akik megszabták nemcsak a kollégium és testvérintézménye, a Székely Nemzeti Múzeum, de magának a városnak is a szellemi habitusát. Kulturális és tudományos rangját.
Mire én mikós diák lettem, már csak a folyosókon sorakozó tablókról tekintettek le az előző nemzedékek nevelőinek, tudós tanárainak a portréi. László Ferenc, a híres régész, az erősdi kultúra feltárója, kerámia-kincseinek első ismertetője; Andrássi Tivadar, a legteljesebbnek tartott román–magyar és magyar–román szótár szerzője. A végére hagytam, bár mi, zágoniak – ha jól számolom, kilencen voltunk egy időben a kollégium tanulói –, mindenki mást megelőzve az első helyre tettük a Szadeczky-tanítvány történészt, a kuruc kor avatott kutatóját és a Kós Károly megálmodta pompás épületet felépítő múzeumőr-igazgatót. S nem utolsó sorban a legendás kollégiumi vezetőt, aki a Trianon utáni vészes hullámokon is bölcsen kormányozta a magyar főgimnázium bárkáját. Nagy földimről, Csutak Vilmosról beszélek, természetesen. Úgy tudtuk, 1936-ban, ötvennyolc évesen bekövetkezett halála előtt meghagyta tanártársainak: gonddal legyenek a Zágonból jött gyermekekre. Különösen a szegényebb rendűekre. Vigyázzák előmenetelüket, védjék, támogassák minden módon őket. Ami meg is történt. Ha késtünk a tandíjjal, a konviktusnak előírt természetbeni hozzájárulással – bizony gyakran előfordult – a kérlelhetetlenül pontos Döme Bálint, a kollégium szigorú gazdasági ura is mintha elnézőbb lett volna velünk, a kevés földű zágoni parasztcsaládból felverekedett Csutak Vilmos protezsáltjaival. Számomra külön támogatást jelentett, hogy az egykori szentgyörgyi huszárezred ingatlanjait megöröklő Székely Tanalap ösztöndíjasa lehettem.
Osztályunkat még oktatta az előttünk járó rangos tanárnemzedék néhány tagja. A most említett boltozatos homlokú, aranykeretes pápaszemet viselő, szép fehér bajuszú Döme Bálint számtant és fizikát tanított (amiben én sohasem jeleskedtem); a történelem-földrajzszakos Felszeghi István két udvarhelyszéki eminens tanuló, a Mikó két büszkesége, az 1944-ben karpaszományos tizedesként a Maros menti harcokban elesett Kányádi Dénes (a költő Kányádi Sándor unokatestvére) és a beretvaéles-eszű, minden közösségi kezdeményben nélkülözhetetlen Vékás Domokos felfedezője és kollégiumi mentora; a nagybaconi születésű Konsza Samu, az 1957-ben megjelent, ma klasszikusnak számító Háromszéki Magyar Népköltészet című kiadvány gyűjtője (a szerkesztés munkáját a szintén a Mikóban végzett Faragó József vállalta). Rajztanárunk a város mérvadó közönség által tájfestőként és tapasztalt vadászként ismert Gödri Ferenc már utánunk, két, a városközeli Kökösön született hírneves grafikusművész, Plugor Sándor és a Munkácsidíjas Deák Ferenc első eligazítója volt. Latintanárunk Tunyogi Csapó Endre azzal vált ki a tantestületből, hogy Havannát szívott, amit osztályba menet letett az ajtó melletti ablakfára. S óra végén rendszerint hűlt helyét találta. Nemcsak azért, mert időközben kialudt a szivar illatozó parazsa, hanem a végből is, mert valamelyik kötélrevaló diákja elemelte onnan. Csak úgy, csínytevésből.
S ideszámítom Szabédi Lászlót, bár ő osztályunkban nem tanított sem magyart, sem franciát. A háború után került Szentgyörgyre előbb múzeumőrnek, majd valamivel később a Brassóból hozzánk költözött Népi Egység című napilap főszerkesztőjeként. Úgy hírlett, hogy városunk polgára lett, s ez a kolozsvári írótársak és a Magyar Népi Szövetség politikailag nyitottabb, kevésbé dogmatikus vezetőinek volt köszönhető. Így akarták eltüntetni egy időre a „jobboldali nézetei” miatt feszítsd meget kiáltani készülő keményvonalas pártemberek elől. Beke György kitér többször idézett könyvében, egy, a párizsi békekötést, illetve annak mikós fogadását jelző epizódra. Jelesül arra – magam is jól emlékszem –, hogy a tiltakozó diáksztrájk csendesítését vállaló, valamiért mindig keserű Szabédi így szólt hozzánk: „Fiúk, a történelem azt kívánja maguktól, hogy vállalják megint a kisebbségi lét parancsát. Ezt pedig csak józansággal lehet. Ha meg akarjuk őrizni iskoláinkat, vagyis önmagunkat.”
Sok kollégiumi anekdota szólt Benedek Károly tornatanárról. Szállóigévé vált az 1916-os román betörés drámaiságát érzékeltetni hivatott mondása. Tanárelődje – mesélte acélkék szemében kései haraggal –, amikor a menekülésből hazatért, „A tornatermet és feleségét fenekestől felforgatva találta". Hogy került a két háborús atrocitás egymás mellé, az ég a megmondhatója. Az utóbbi években többen mesélték: a szentgyörgyieket mélyen meghatotta, hogy Magyarországról, ahol élete utolsó részét töltötte, tolószékben is eljött az itthoni véndiák-találkozókra.
Tornatanáraim közül a nagyon rövid ideig, mindössze egy évig a kollégiumban tanító Rákosi Zoltán maradt meg emlékezetemben. Hatodikos koromban, 1946 tavaszán szerettette meg velem az ökölvívást. Elérte nemcsak azt, hogy rendszeresen eljárjak a polgári leányiskola, más néven a zárda tornatermében tartott edzésekre, de azt is, hogy ringbe lépjek, versenyeken vegyek részt. Ifjúságom eme kitérőjéről többen említést tettek ilyen-olyan alkalommal rólam szólva. Leggyakrabban régi barátom, sok titkom tudója, Bodor Pál. Azt hiszem, ő sejtette meg: nem a megvívott csaták, nyert és vesztett csaták voltak lényegesek, hanem ennek a sokak által visszatetszéssel vagy egyenesen irtózattal nézett sportágnak a rám gyakorolt lélektani hatása. Elsősorban az önuralomra való nevelés. Ismételte nekünk egyfolytában Rákosi Zoltán: Aki a küzdőtéren elveszíti józan ítélőképességét, akit magával ragad az indulat, az ellenféllel szembeni düh, elveszett ember. A sokféle ütés, az előlük való kitérés, elhajlás, visszatáncolás technikája, a helyes erőbeosztás, az idő érzékelésének ösztöne s a nem utolsó sorban a legyőzetés elviselésének tudása, az, hogy á fáradtságtól, a kapott ütésektől homályos tekintettel is, a vereség sujtása alatt is legyen lelkierőd megölelni a megérdemelten – van úgy is, igazságtalanul – győztesnek kikiáltott ellenfelet. Hatalmas lecke. Életreszóló tanulságok egy lelki nyavalyákkal küszködő kamaszembernek. Akinek, ha jól meggondolom, csupán két adottsága volt a bokszoláshoz: akaratereje és két irdatlanul hosszú karja. Hányszor jutottak eszembe az ökölvívás törvényei, fennvaló Teremtőm! És hányszor adtam igazat már felnőttként, a közélet szereplőjeként Rákosi tanár úrnak: A ringben nagyok a pofonok, de sosem olyan kegyetlenek, mint az életben.
Szemünkben, pár év eltéréssel közös nemzedéket alkotott a tanári kar számottevő része. Ők voltak a bécsi döntést követő időszak fiataljai, őket, legtöbbjüket, érintették a legfájóbban a háború utáni évtizedek. A különböző „fejlődési szakaszok”, az először Mao Dze Dun által használt, majd a szocialista táborban általánossá vált, a politika szeszélyes hullámzását, tulajdonképpen az önkényuralom kiszámíthatatlanságát, a szocialista-kommunista eszmék fokozatosan negatív utópiává változását rejteni szándékozó periodizálási huncutság.
1941 tavaszán katonai átképzésen vettek részt, majd Magyarország hadba lépését követően többségük behívót kapott, és zászlósi rangfokozattal került a frontra. Volt, akit nyugaton, Ausztriában, Németországban ért a háború vége, volt, aki Magyarországon vészelte át az utolsó évet, a nyilas-uralmat, de zömében megjárták a szovjet hadifogságot. Utána, volt magyartanárunk, Debreczi Sándor – maga is csomakőrösi lévén, faluja szülöttjéről írt, akkoriban nagy olvasottságnak örvendő könyvet – nem tért vissza Szentgyöngyre, hanem a kolozsvári magyar egyetem pedagógiai tanszékén lett a módszertan professzora. Zenetanárunk Bágya András, Kodály és Bartók fanatikus híve – kihallgatásra rendelte, akit meghallott tinglitangli dallamot dudorászni a folyosón –, hihetetlen fordulattal nagysikerű slágerek szerzője lett Pesten, sokáig igazgatta a Magyar Rádió könnyűzene-osztályát.
Többi tanárunk, Harkó József, Bodó Jenő, Bányai László, utolsó igazgatónk Rác Gábor, sorra, ahogy Oroszországból hazatértek, újra elfoglalták egykori katedrájukat. Évjáratukban volt, aki igyekezett beilleszkedni az új helyzetbe, de akadt olyan is, akit felőröltek a többéves fogság s az azt követő politikai-társadalmi változások malomkövei. Ivásra adta a fejét, korán elpusztult. A tanügyi reform után, amikor a Református Székely Mikó Kollégium, amelyiknek tanítványai, majd tanárai voltak, megszűnt létezni, majd mindenki közülük végigszenvedte a gyakori áthelyezések tortúráját, főként az évről évre szaporodó szakiskolákba. Irodalomtanárunkban, az engem leginkább lekötelező Salamon Sándorban különösen a Világosság százada címen megjelent munkája után (róla publikáltam első könyvrecenziómat) az egyetemi tanári cím várományosát láttuk. Kiderült, vidékien túl derűlátók voltunk. Beszélték, hogy két körülmény akadályozta meg egyetemi karrierjét. Az egyik, amiről személyesen is meggyőződtem, egy Marosi Sándor nevű volt kolozsvári diáktársa, akkoriban kicsinyes, rosszindulatú minisztériumi főtanfelügyelő politikai áskálódása. A második magyarázat, amelyiknek jómagam sohasem adtam hitelt, Salamon Sándor egy szerencsétlenül időzített szakmai lépése. Beszélték a városban, hibát követett el könyve pont akkori megjelentetésével. Kiváltotta vele az ifjúkorában Eötvös-kollégista és a Sorbonne diákja irodalomtörténész, az erdélyi magyar Aufklärung elsőszámú tudorának számító s hozzá még „haladó magatartásáért” – ami alatt valamikori baloldali szimpátiáit értették – bizalmat élvező dr. Jancsó Elemér rosszallását. Aki lehetséges riválist látott a felkészült, ambiciózus fiatal vidéki kollégában, nem támogatta tanársegédi kinevezését az irodalomtudományi tanszékre, melynek vezető professzora volt. Nincs honnan tudnom, így volt-e vagy sem. Arra viszont emlékszem, 1948 nyarán láttam érettségiztető bizottságunk elnökét, Jancsó Elemért és Salamon tanár urat jó egyetértésben sétálgatni, beszélgetni a szentgyörgyi főtéren. Jancsót különben is, másokkal egyetértésben, egyetemi hallgatóként is, utolsó könyveinek kiadójaként is – a világ legszelídebb és féltékenységre aligha kapható emberének ismertem. A tény azonban tény marad. Volt magyartanárom és kezdeti kalauzolóm az irodalomban, akit minden az égvilágon: rendkívüli adottságai, kiváló előadói talentuma, nyelvtudása, szorgalma, nyitott, fiatalos gondolkodása az egyetemi pályára predesztinált, örökre a székelyföldi provincia foglya lett. írt sikeres regényeket, színműveket, memoárokat, útikönyveket, fordított, de igazán kitörni nem tudott. Budapesten diplomázott, mint hátramaradt könyvei tanúsítják, kimagasló néprajzi felkészültségű Kriterion-szerkesztő leánya, Salamon Anikó, akiben kárpótlást remélhetett a őt ért méltánytalanságért, harminchat évesen önkezével vetett véget életének.

Részlet a szerző ÉVEIM, ÚTJAIM, ARCAIM című készülő könyvéből.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék