Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Papp Sándor Zsigmond

(egy alig hurbolt Renault 5-ös)*
Ma halt meg anyám.
Bár az is lehet, hogy tegnap. Vagy még korábban. Nem tudom pontosan, ilyenkor valahogy megszöknek a napszakok, esetleg telhetetlenül egymásba kapaszkodnak, a reggelek eltüntetik a delet, a délutánt, vagy az alkonyatból lesz több, az egész nap egyetlen éjféli nyugalom, surranó autók elvesződő zaja az Állomás utcáján.
Várom a buszt, ami majd felvisz a kápolnához.
Úgy állok itt, mintha mindig is innen indultam volna, ebből a sétatéri megállóból, ismerem már a felszállók többségét, visszaköszönnek nekem, kívülről fújom a lebegő, félig leszakított plakát szövegét, ami egy vándorcirkusz előadásaira toboroz illetlen színekkel, pedig sosem voltam itt, nem tudom, mikor kell majd a könyökömmel helyet csinálni az ajtó előtt, és kit kell feltétlenül előre engedni. Idegen vagyok, de ez az idegenség része a koreográfiának, így nem is szabad elűzni, úgy tenni, mintha mégis ismerős lennék, járatos ebben a nevenincs szertartásban, mert akkor ez az egész állandósulni fog, nem térhetek majd vissza belakott körzetembe, Margarita mellé, mert ő is egy lesz anyám halálával, a gerjesztett idegenséggel, tehát tűrnöm kell ezt a szokatlan kilakoltatást. A visszaköltözés reményében. Az előbb is majdnem elszúrtam, majdnem lelepleztem magam. Észre se vettem, és már néhány perce szórakozottan csörgettem a zsebemben az aprót, hogy ne olvassam el újra, hogy az Orfeus társulat legnagyobb sztárja, Mamba, a fáradhatatlan elefánt világszámmal jelentkezik minden este hétkor. A várakozók gyanakodva mértek végig. Mert sehogy se passzolt a fekete öltönyhöz, a gyász egyenruhájához ez a csörgetés, talán, mert tolakodóan az itt ragadottakról szólt, egy teljesen más kasztról, amellyel nekem most semmiféle közösséget nem szabad vállalnom. Halottnak kell tettetnem magam legalább három-négy napig, egy hónapig is talán, amíg a hullám el nem vonul, a részvét le nem ülepedik. Addig pedig se csörgetés, se perverz viccek a Török Bisztróban, legfeljebb egy suttyomban bedobott vodka meló előtt, se felemelt hang és zabálás, esti körök Jenővel a Csemergi tető fái között, semmi nosztalgia, és még tévé sincs, csak bolhák, mint a Himnusz után, valami színehagyott sistergés.
Délelőtt összekaptam a koszorússal. Túl fonnyadtnak találtam a virágokat, mintha sejtenék, hova viszi majd őket a megrendelő; a fekete szalagon az aranysárga betűk viszont túlontúl ünnepélyesen hirdették a megrendülést, holott az egész inkább fárasztó pepecselésnek tűnt, távoli, idegen beszédnek, amelyből sehogy sem lehet kihámozni a lényeget.
– De kedves uram, ilyen a szabvány – mentegetőzött a behorpadt emberke. Könnyedén mozgott a boltjában, mint akit nem érhet baj, idejében bebiztosította magát, jó előre megírta a maga szalagját, és egészen biztos, hogy nem ez az agresszív szabvány, hanem spéci különlegesség. Ilyet szerettem volna én is, valami visszafogottat, testre szabott üzenetet, cirkalom nélkül, két szó vagy három, nem több, dátum, név.
Aztán sóhajtozva mintákat hozott, fekete-fehér, fekete-arany, arany-fehér kombinációkat, melyek garantáltan vízállóak, ez pedig ilyenkor ősszel nem mellékes, tette hozzá, kövér és vékony betűket, bevált kifejezéseket dátum nélkül, és közben úgy nézett rám, mintha nem értenék a halálhoz, laikus lennék, aki még a sajátját is elhibázza majd. A fickó aztán egymás után mutogatta nekem a kompozíciókat, néhányat csak fényképen, mert volt neki egy ilyen albuma, amelyikben az elégedett kliensek bokréták és koszorúk mellett toporognak, idegesen várva a vaku felszabadító fényére, tisztára mint a lottós kirakatokban a pénzkupac mellett vigyorgó lúzerek, és én néztem őket, találgattam, hogy vajon ki veszett oda, feleség, anyós, gyerek, ivócimbora, kolléga a varrógép mellől, mindannyiunk Pista bácsija. Magyarázat közben néha szomorúan lefittyent a szemöldöke, mert egy anyja van csak mindenkinek, aztán az árfekvésnél dacosan visszaugrott a helyére, a kialvatlanságtól tompa szempár fölé, hogy a kedvezményeknél újra lekókadjon. A halált vagy dolognak hívta, vagy csak úgy, hogy ez.
A sírkövet észrevétlenül hozta szóba. A fogásokat még az apjától tanulta, elnézett a bolt távolabbi, homályos sarka felé, s ha már ritkábban is vállal munkát, azért az ilyesmit nem felejti el az ember. Tudja, mint a biciklizés, tette hozzá, és úgy tartotta a karját, mintha valamilyen bringát tolna épp a főúton.
A név és az évszám bevésésénél már le akartam lépni.
– Kedves uram, a hely a lényeg. Hogy mennyivel tudok dolgozni, mert úgy lesz arányos. Ha nagyon ráfekszik a fedőlapra, elvész az egész. – Nem tudta, hogy kérdezze minél tapintatosabban:
– Családi sírhely?
– Milyen?
– Úgy értem. mások is igényt tartanak még rá? Mert akkor kisebb méretet
ajánlanék – és a két ujjával mutatta, hogy mekkorát.
– Arra gondol...
– Igen, hogy majd maga is... – mondta tárgyilagosan. – Nem jó, ha távol vagyunk a szeretteinktől.
Szeptember volt, a nyár fullasztó maradéka beájult az üzletbe. A nyersanyagot, a kültelkekről összeszedett szálas virágot időnként lespriccolta egy vastag csípőjű nő. Idáig éreztem cinkos testszagát. Olyan volt ez az egész, mint amikor új cipő rontja az ember sarkát. Kilépne belőle, de mégse hajíthatja el. Alig múltam huszonhárom, és képtelen voltam eldönteni, hogy távlatilag anyám mellé akarok-e majd feküdni. Tompa idegességet éreztem a gyomrom felől, savas émelygést, hogy ez az egész már valahogy, valamiképp aktuális. Különben miért került volna szóba? Mi ez a természetellenes kíváncsiság? Szerettem volna visszavágni a boltosnak, lenullázni ezt a buzgalmat, de nem tehettem. Szerelmes voltam egy Margarita nevű lányba, aki féltő szeretettel várt haza, titokban felvarrta a gombjaimat, és azt főzte, amit kívántam, miközben úgy tűnt, soha nem lesz vége ennek a száraz, narancsfényű évszaknak, amelyben eldőlt, hogy találkozni fogunk, és odaköltözöm hozzá, a pincébe. Ehhez meg nem illett a szemétkedés. Harmónia legfeljebb, a szeretet kiáradása. Az pedig csak nem válogathat. Tudom, hogy ez mind nem számít, mert nem ment föl a dolog alól, de vajon nem lehet, hogy mégis késlelteti, hogy valamiképpen beleszól a végső elszámolásba? Isten a boldog és elfoglalt teremtményeit mégsem hívhatja magához, mert akkor kik fölött uralkodik? Csak kell legyen itt valami ráció vagy képlet.
Haragudtam erre a szorgoskodó emberre, aki attól a pillanattól, hogy beléptem a temető melletti boltjába, azt a kvízkérdést szegezte nekem, hogy mi a halál ötezerért, mi a halál tízezerért, és mintha ketyegne egy nagy műanyag óra a háta mögött, piros másodpercmutatóval, és ha lejár a kiszabott idő, a közönség csalódott morajával kísérve kivezetnek, megszerzett pontjaimat elveszik, s még örülhetek, ha máshol újrakezdhetem.
Nehezen mozdultam ebben a reggeli zsibbadtságban, amit még a virrasztás hagyott bennem, az a nyúlós, esztelen éjszaka. Mégis szerencsém volt, mert már délutánra elvállalták a szertartást, nem kellett még egy napot otthon ülnöm. Egy test mellett, amit félreértés miatt az anyámnak hívott mindenki.
Maga mit gondol, akartam tőle tanácsot kérni, mert mégiscsak meg kellett oldani ezt a problémát, de láttam, hogy az inge milyen reménytelenül vág a fonnyadt nyakába, szájából pedig a régi vaskályhák rozsdaszaga szivárgott. Mégiscsak pofátlanság attól kérni eligazítást, akire ez az egész valahogy jobban tartozik, figyelmeztetni egyre húsbavágóbb jártasságára. Így aztán hallgattam, és akkor ez volt anyám halála.
Kikísért az ajtóig. Idétlenkedett még, udvariaskodott üresben, mint aki nem tudja abbahagyni, hiszen tudta: jó üzletet csinált. Ha elhoztam volna magammal Trencsényit, most mi vigyorognánk, futott át a fejemen, mert százas, hogy a feléért is elhoztuk volna a cuccot. Kis, gethes lúzer, aki vagy, mosolyogtam vissza, amikor ideadta a számlát.
Kimért léptekkel siettem tovább, arra az esetre, ha valaki kilesne az ablakon. Nem hoztam szégyent a családra, a galerire, Margarita is büszke lehetett rám, mert tényleg így viselkedik egy regényhős. És ennél most nem lehetett fontosabb: elbújni, elrejtőzni bevált szavak mögé, nem improvizálni, idétlenkedni, mint a kis Herskovics, aki ájultan fogta anyám viaszos kezét, majd visszatette az ágyra, akár egy nippet, és többször is elmotyogta, hogy látod, Péter, ilyenkor vesszük észre, hogy ki mennyit ér, mintha a halál legalábbis árcetlit ragasztana az ember lábujjára, s nekünk mindössze annyi lenne a dolgunk, hogy leolvassuk a számokat. De engem nem érdekelt sem ő, sem az egyenlege, a ráncokat néztem anyám könnyű ruháján és homlokán azt a lilás foltot, mert estében a vitrin szélébe is beverte a fejét, s amit Mancika másnap reggel eltüntetett púderrel meg alapozóval, mert a tisztesség így kívánja. Elbűvészkedte azt a foltot, mert az még az élethez tartozott, mint ahogy odatartozott az esés utáni szégyen és vádaskodás, az érvényben levő gravitáció, ami a padlóhoz szegezte a testet, kifacsart végtagokkal, hogy ne érje el a telefonzsinórt, még legalább három óráig ne érje el, a nyöszörgést pedig maga alá gyűri a délutáni fahasogatás, Mancika unokáinak utolérhetetlen szlengje, ahogy az agyagos cigányokkal bótolnak meg egy kiszuperált vókment, a bevételből persze bőrlabdát vesznek az ószerestől, és azt még aznap ki kell próbálni, a porfelhőben pedig Mancika párás szemmel drukkol az unokáinak.
Kész Lăcătuş ez a gyerek, mondja a kisebbikről a favágóknak, akik gyanakodva mérték végig, az egyik ki is köpött a friss fűrészporra, aztán befejezték a munkát, kapkodva, és nem a megbeszélt helyen hagyták a gyújtóst, mint ahogy nem is sepertek fel maguk után, de akkor már a halálról beszélt az udvar, izgatott pusmogás feledtette, hogy Mancika egyetlen magyar futballistát sem ismer. Az pedig már tiszta véletlen, hogy ugyanazon a délutánon egy érzéketlen fazon hármasból lükvercbe teszi Jenőt a bányatónál, úgy kell hazavontatni, s hogy Margarita először él át többszörös orgazmust, a fülemet harapdálva fogadja meg, hogy soha nem hagy el, kertes házunk lesz, és a diófa alatt reggelizünk, ahogy a régi fényképeken. Este Trencsényi közli tapintatosan, hogy a bontóban sem tudják megmenteni Jenőt, széttört még a lelke is, leszakadt a váltó, értsem meg, nem érdemes tovább pofozni, elvinné az egész eddigi nyereséget. Végül Rakucsinecz félszeg mondatai a kagylóban, hogy menjek azonnal, mert baj van, de nem telefontéma, inkább négyszemközt, és hogy ezentúl bármikor számíthatok rá. A mentősök feszítették ki tenyeréből a szőnyeg rojtjait. Velem lehalkított hangon beszéltek, talán meg akartak kímélni a részletektől, de engem, mintha az ördög toporgott volna a hátam mögött, csak azok érdekeltek. Meddig élt még? Mi ez az elszíneződés a nyak körül? Milyen érzés törött bordával lélegezni?
A román orvosi kifejezéseket nem értem, a latint sem, várom, hogy valaki fordítson, de nem fordít senki. Rakucsinecz közben egyik székről a másikra ült, talán minden szögből meg akarta nézni a testet, hogy meglesse az enyészet első, titkos perceit. Figyelem a mentős száját, ahogy formálja, ontja a szavakat, a borotvált arc rutinériáit, hogy esetleg az elárul majd valamit arról, ami itt történhetett.
– Nem mondaná el még egyszer? – szólok neki, amikor elhallgat, mert legalább még így életben tartom az anyámat.
Aztán érzem, levegőt kell vennem valahol, mert nem bírom tovább ezt a szagot, talán porcukrot szórtak szét, vagy nem is tudom, vaníliát. Ráadásul Rakucsinecz úgy gondolja, itt az ideje, hogy megöleljen, tegyen valamit, ami megmagyarázza az ő jelenlétét ebben az ellenőrzött felfordulásban. Hagyom, hogy szorongasson egy kicsit, aztán kifordulok a szobából. Anyám akkor már az ágyon fekszik, most kellene behúznom a sötétítőket, hogy aztán nyögve az oldalára forduljon, mert már egyre kevesebb dolog érdekli.
Kint az udvaron rögtönzött lakógyűlés fogad, a nyugdíjas Kalcsek elnököl. Ahogy meglát, felemeli a hangját.
– Nem is tudom... Én ezt nem tudom elképzelni – mondja, majd összehúzott szemmel fordul Gyurcsákhoz, aki az udvar legtávolabbi sarkában lakik. – Maga sem hallott semmit?
– Én? Hát mit hallottam volna én? – néz az összegyűlt szomszédokra Gyurcsák, mint aki kelepcét sejt. – Különben is egész nap visított a fűrész. Ilyen zajban élni sem lehet – mondja ingerülten, mire Mancika szipogása sírássá erősödik a sötétben.
A sziréna fénye miatt minden arc olyan, mintha farsangi bálról jönnének.
– Még csodálkoznak? Hát ez a fülét is a seggében hordja – morogja Tóni, a vasúti ellenőr, aki néhány perccel ezelőtt ért haza.
– Vénségére maga se fog legénykedni, higgye el – vág vissza Gyurcsák, és lekapja a szemüvegét.
– Legalább fogná be a száját!
– A csirkéket is hagyta elveszni – kiabálják többen is.
Mindenki tudja, hogy Tóni csirkéit az agyagos cigányok vitték el, és senki sem lármázott, még az orrát se dugta ki, mert azokkal Mancika unokáin kívül senki sem ért szót, pláne éjjel nem, amikor csak a szemük világít, mintha a napközben bedobott szesz gyulladna meg a bőrük alatt. Tóni akkor be akarta nyomni Gyurcsák arcát, mert a tyúkketrec az ő ablaka mellett feküdt, hát itt volt a szájában, ordította, még a szájából is kilopják a tömést. És Tóni családja egy ideig nem evett aranysárga húslevest, s ez tovább mérgezte az udvari légkört, hiába kedveskedett Gyurcsák mákos laskával a gyerekeknek, azok önérzetből sem fogadták el a szegénykosztot.
Sokat jártam akkoriban anyámhoz röhögni, mert nekünk sosem volt nevelt csirkénk. Én sokáig úri gyereknek számítottam, aki talán passzióból maradt ilyen vérszegény. Sosem láttak a grundbajnokságban izzadni, és az ószerre sem jártunk ki anyámmal, ahol a törzstagoknak már félretették a cipőpasztával kezelt bőrkabátokat, és ettől Gyurcsák meg Tóni apja is úgy nézett ki, mintha a Gestapo grasszálna a városban, begyűjteni az óvatlan partizánokat, holott csak a Kőhajítók parkjába mentek kibicelni.
– Megoldható, gyerekek – szól bele végül a villanyos Kertész, aki még a nagyanyját is így szólítja. – Mindenkihez beszerelünk egy csengőt, ami a többieknél szólal meg, ha baj van. Erre nem szabad sajnálni a pénzt.
– És ha azt sem éri el?
– Több helyre is beszereljük. Néhány dróttal több.
– Nekem ne lármázzon senki, ha ég a gyomra!
– Ez nem kórterem!
– De gyerekek, ne vicceljetek már!
– Én majd összeszedem a hozzájárulásokat - mondja erélyesen Kalcsek.
– Nincs miért megijedni, ez az egész már várható volt – mondom hirtelen. És szinte otthonosan érzem magam az általános döbbenetben, mint amikor Kalcsekhez kiszálltak a keményfiúk vizitre, és apám kiküldött az udvarra játszani, hogy az adogatási gyakoroljam a tűzfalnál vagy két órán keresztül, amíg a felnőttek Kalcsekkel dolgoznak, de az én szerváim jobban kikészíttették a szomszédságot, mint az egész eljárás, az ápolt szekusok jelenléte, mert kegyetlenségnek tűnt, hogy nem roppanok össze, hogy nem rohanok át sírva Mancikáékhoz, pedig egy tízéves kölyöktől elvárható lenne az ilyesmi, de én csak adogattam tovább a falnak, mint egy törpe gépezet, egy gnóm, akit az sem érdekel, hogy a háta mögött szétpattan a szekrény a sok tologatástól, talán még pofonok is csattannak, ő mégis Borgnak képzeli magát a Pascal út 18-ban. Ezt aztán nem tudta kiheverni senki, még akkor sem, amikor apám Kalcsekkel újra összetákolta a szekrényt, anyám fölsepregetett, és kiderült, voltaképpen nincs is olyan nagy kár, mint ahogy elsőre tűnt, a vitrin üvege repedt meg talán, és lejár az ágyneműtartó oldala.
Az viszont egy percig sem volt kétséges, hogy a szekusok igazából mit kerestek. Kalcsek ugyanis sporttévéjével még a Csemergi tetőre is felkapaszkodott, hogy befogja a wimbledoni döntőt, mert az udvaron a hazai propagandán kívül minden kásásan jött, mintha a világ is erre a makacs kására lenne ráállva, mintha propaganda lenne az is. De azt is rebesgették, hogy a sportmánia csak álca, emés furfang, Kalcseket igazából a politikai műsorok érdeklik, ugyanis a fejébe vette, hogy az amerikaiak nemsokára rendet raknak a térségben, mert odaát, terjesztette a vízvezeték-szerelő, egy igazi revolverhős vette át a hatalmat, és hát az ilyenek nem lacafacáznak, előbb-utóbb lenyeletik a békát az oroszokkal. Kalcsek pedig ezért a békáért járt ki a Csemergi tetőre. Hétről hétre. Az udvart félelemmel vegyes bizakodás szállta meg, a várakozás térdremegtető érzete, mert nem volt senki a lakók között, aki ne látta volna legalább egyszer Dzsonvéjnt indiánhullák fölött vigyorogni. A reménykedésnél pedig alig van hülyébb dolog a világon. Észre se veszi az ember, és úgy kezd viselkedni, mintha számolatlanul vehetne vajat a boltban, emelt hangon viccelődhetne az ünnepi kordon közepén, összevissza firkálhatná a párttagságit, és még a gyomra se rándul össze igazoltatáskor. Ha szerencséje van, akkor bolondnak nézik, és röhögnek vele egy kicsit a keményfiúk, mert nekik is kell a lazítás. Ha meg nem, hát nehéz évek jönnek, mely időszak végén már joggal nézhetik hibbantnak az embert. Mármint, ha időközben nem szegődik el az alvilágba szenet lapátolni. A lakók viszont úgy rendezkedtek be, mint akik nem is hallottak az alvilágról, vagy ha mégis, akkor ott majd dzsújszt szolgálnak fel a görlök, és Kalcsek ül az ördög helyén eredeti mosott farmerben. Léha és avítt szokásokat vettek fel, úgy böngészték gőzölgő tea mellett a reggeli újságot, mintha nem is ugyanazt írná napról napra, úgy intették magukhoz a géppisztolyos rendőrt, mintha annak az lenne a legszentebb kötelessége, hogy útbaigazítást adjon, és óvja az asszonyok ruháját a vadul vezető autósoktól. Kalcsek hiába tette ki tüntetőleg vonalas füzetét a verandára, melybe az olimpiai eredményeket és a focivébé csoportbeosztásait vezette be, mindenki az arcát leste, amikor egy-egy kiruccanásról visszajött. Megvolt-e már a béka, vagy várni kell még néhány napot.
Nem is tudom, mi lett volna, ha idejében nem szólal meg a tévénk oroszul.
Apámmal találták ki, hogy olyan antennát dobnak össze, amivel az udvaron is bejön a Kudlik Júlia meg a tudományos híradó, és nem kell érte felcaplatni a menedékházig. Eleinte olyan monstrumokkal próbálkoztak, amelyek még a villámhárítónál is magasabbra nyújtóztak, és belekaptak az alacsonyan vonuló fellegekbe, aztán forgatták minden irányba, de hiába, mert a bolhák meg se rezzentek. Ezután már kísérleteztek szinte mindennel, ami a kezük közé került. Nekem az a kettévágott grillsütőszerűség tetszett a legjobban, amelyhez Kalcsek lopkodta össze az alumíniumszárnyakat, mert azzal állítólag csodákat lehet művelni, és akkor már egy emberként irigykedett az udvar, mert tudták, ha összejön nekünk, megütöttük a főnyereményt, az agyagos cigányok már látatlanban is márkát ígértek a szerkezetért, meg két karton bolgár cigarettát.
Én voltam a bolhafelelős. Én figyeltem meredten a képernyőt, amíg ők odafent állítgatták legújabb ötletüket, és a padlásfeljárón keresztül egyből jelentenem kellett, ha bármilyen apró változást észleltem. Néhány nap után már különbséget tudtam tenni a tömött, recsegős bolhák és a villódzó, tejfehér példányok között, amelyekből sosem sül ki semmi jó. Azon a napon viszont ismeretlen, szürke bolhák lepték el az Orion képernyőjét, néhány fekete csík, majd hirtelen az egész ritkulni kezdett, mintha tisztulna, mintha az eddig csapongva kavargó bolhák végre követhető foltokká állnának öszsze, ordítottam fel rögtön. És tényleg: néhány perc múlva a szürke fátyol mögött már kivehetővé vált egy emberi alak, feltornyozott frizurával, amint egy lapot tart a kezében. Bemondó volt, nem vitás. Aztán ahogy apám mozdított a készüléken, óvatosan csavargatott a gombokon, gurgulázva, bizonytalanul a hang is megérkezett. Alig mertünk megmozdulni, a küszöbön álló siker valósággal megbénított minket. Feszülten fülelt mindenki, hogy minél hamarabb értelmes szavakat halásszon ki a zavaros hangfolyamból. Kalcsek izgatottan mozgatta a száját, mintha így keresné a távoli nyelv értelmét, apám egészen közel hajolt a hangszóróhoz. Majd szinte egyszerre egyenesedtek ki, s léptek hátrább, a szoba belseje felé.
– Mi van? – üvöltöttem apámra.
– Semmi – mondta végül. – Oroszul beszél.
Anyám nem nézett ránk, megigazította a ruháját, és törölgetni kezdte a vitrinen álló gyertyatartókat, egymás után csapta le őket az asztalra. Apám halkan fordított néhány elcsípett szót, Kalcsek pedig úgy vigyorgott, mint aki nem is számított egyébre, hiszen akárhová nézünk, csak ez van, ez a szar semmi, semmi, semmi, ismételte másnap, mintha a fejébe akarna vésni valamit, ami erre eleve alkalmatlan, és én nem tudtam, hogy mire gondoljak, talán a mindent behálózó láthatatlan hullámokra célzott, amelyekből nekünk valamilyen tévedés folytán a hazain és ezen a selejtes oroszon kívül nem juthat más, holott az egész világ hullámai itt kavarognak a háztetőnk fölött, mindössze a karunkat kellene kinyújtani, hogy átbizseregjen rajtunk az egész.
Azzal viszont szinte mindenki egyetértett, hogy ez a baljós előjel akár az egész vállalkozás sikerére kihatással lehet. Kalcseket ekkor már senki sem lepte meg kávéval, még az özvegyek se, és szinte a szemébe nevettek, amikor a házitotón az olaszok világbajnoki címére tett fel két százast. De a vízvezeték-szerelő nem hajolt meg a tények előtt: egyre gyakrabban mászta meg az emelkedőt, és kéthetente kopogtatott be hozzánk valamilyen agyafúrt ötlettel. Nemesfémötvözetek, gömbszerkezet, import kábelek... Majd hosszú ideig megint a tejfehér semmi kavargott az Orionban. A szomszédos telepen egymásra halmozott ócskavas tereli el az adást, magyarázta egy esős délután, de apám nem mondott erre semmit, a telep szélén sötétlő dombokat nézte komolyan, mintha el akarná hordani őket a tekintetével.
Aztán látszólag minden jól alakult: az olaszok Rossi vezetésével megduplázták Kalcsek százasait, a lakók legtöbbje pedig már ott térdepelt és hajladozott a bő termést jelképező életképben, amelyet a stadion gyepén raktak ki az augusztusi hőségben, és a félelem is visszatért a régi, biztonságos medrébe, s ezt már nem kavarták fel ilyen-olyan találgatások és felelőtlen szabotázsakciók.
Ez akkor csapott át jeges rémületbe, amikor híre jött, hogy Brezsnyevet kiterítették, az üzemi hangosbemondó pedig állami gyásznapot rendelt el. Ráadásul semmi sem utalt arra, hogy ebben a válságos pillanatban feltűnne egy amerikai terepjáró a Vegyészek sugárút elején, ha másért nem, de legalább a Kalcseket megmenteni. Mert akkor Kalcsek nyugdíjáért már egyetlen épeszű ember se adott volna egy lyukas garast. Kalcseket minden bizonnyal élve fogják eltemetni. Apámmal meg lesz, ami lesz.
A közvetítés hangjai mögött ugyanis – erre többen meg is esküdtek volna – tisztán kivehető volt a brekegés.
A nyakkendős fiúk megjelenése, mindent összevetve, nem okozott meglepetést, mondhatni ez volt a minimum. Azok meg röhögve összepakolták az alumíniumot, a rézhuzalokat néhány szakkönyvvel együtt. Kalcseknek piros volt ugyan az arca, de a megbánás parányi jelét sem mutatta. Kiült a küszöbre és cigarettázott. Alig lehetett hozzászólni. És másnap, sőt harmadnap sem vitték el bilincsbe verve, nem folyatták ki az orra vérét, még csak el sem költöztették mintegy fertőtlenítve a környéket. A történteken már Gyurcsák sem tudott kiigazodni, pedig ő a pártgyűléseken is rendszeresen felszólalt, mert most vagy hős a Kalcsek, esetleg látnok, de hogy büdös nagy mázlista, az hót ziher, tette hozzá. Néhány hétre rá Kalcseket felsőbb utasításra egyhangúan a lakóbizottság elnökévé választották. Andropov halálát már némi rutinnal vészelte át, Csernyenko végét szemrebbenés nélkül vette tudomásul. Állítólag a fekete zászlót saját kezűleg drótozta fel az ereszcsatornára. Lakóbizottsági teendőit olyan lelkiismerettel látta el – igaz, a csavargásokat is beszüntette –, hogy a forrófejű Tónit leszámítva, mindmáig senkinek sem jutott eszébe, hogy le kellene váltani.
Közel jártunk a megoldáshoz, vigyorgott ránk apám még aznap este, amikor már mindenki megunta a találgatást, és inkább a befőttek költöztetése vette át a hangsúlyt, mert a garázsok fölött kavargó huzat a nemsokára beálló fagyot jelezte már. És ezzel le is tudta az egészet. Hónapok múltán is nehezen csalogatta anyám a tévé elé, pedig akkor már a Dallast is adták, nemcsak folklórt vagy üzemlátogatást.
– Mégis, hogy érti azt, hogy várható?
– Mindannyian megérdemeljük a halált – mondtam, és tudtam, ezzel felmentem Gyurcsákot az általános ellenszenv alól. Mert ahogy lassan eltünedeztek az ajtajuk mögött, akár az üregükbe visszahúzódó denevérek, már rólam pusmogtak, arról, hogy csalán közt szült az anyám, és megérdemelném, hogy elevenen faljon fel az öregség. Nem érdekelt az átok, pedig úgy járta, hogy akit ezzel szórnak meg a cigányasszonyok, az néhány napra rá meggörbed, és az ínye is rothadásnak indul, hogy aztán egyenként hulljanak ki a fogai. Anyám csak nevetne a hiszékenységükön, mert akit Isten is elkerül, azt az átok sem fogja.
A virrasztásnál többször elnyomott az álom, pedig Margarita kávét is hozott az otthoni termoszban. Mancika segített neki szétosztani a műanyag poharakat. Lábujjhegyen jártak, óvatosan kerülgették a székeket, a parkett mégis fel-felnyögött alattuk, ilyenkor ijedten anyám felé pislogtak a roszszallás nyomait keresve a szürkülő, nyirkos bőrön. A kávé pimasz illata pillanatok alatt szétömlött a szobában, mintha több neoncső gyulladt volna ki váratlanul a fejünk fölött, hogy ne legyen semminek árnyéka, ne legyen menekvés, hogy valamilyen erőtlen, szétfolyó beszélgetés induljon meg közöttünk, holott a kimerültség ott motozott már a szemhéjunk alatt, és végtagjainkat tovább zsibbasztotta az álom ígérete, miközben vártuk, hogy a zajok elülte után megint összekormozzon bennünket az éjszaka.
Nem tudom, mikor érkezhetett meg, elvesztettem az időérzékem. Arra figyeltem fel, hogy a parfümjét szívom már néhány perce, vagy órája is talán, ott lélegzik mellettem a szappanos víz és a ruganyos bőr szagával, és mint sikamlós dárdák meredeztek hónaljában a jázminos sörték, türelmetlen és esztelen vágyat jelezve, de nem nézhettem többé arra, mert féltem, hogy kiröhögöm Mancika könnyeit, melyek rizsszemekként peregtek le az arcán, amíg el nem aludt ő is, falfehéren és gyámoltalanul, kiröhögöm Rakucsinecz töprengő vonásait, mert mindenáron érteni szerette volna, hogy mi történt itt ma este, megfejteni, mielőtt késő lenne, és a röhögéstől magához tér az anyám, az ágyon felkönyököl, és szidni kezd dallamos özvegyhangján, hogy miért csődítettem össze éjnek évadján ennyi kíváncsiskodót a hálószobájába.
Egy idő után a feltámadás már éppoly kegyetlen, mint a halál maga.
Aztán bejött még Kalcsek, de Loksi kezét is éreztem a vállamon. Szipogtak, vakaróztak az ajtóban, mert már nem volt hova ülni. Aztán a kávé is elfogyott.
Csak az lehet emberi, amit megtanítottak elviselni, mondta apám Kalcseknek néhány nappal a halála előtt. Hiába duzzadt külföldi gyógyszerektől a zsebe, tudtam, csak akkor szedi be őket, ha már a fájdalom izzásba csap át, és a kínlódó test verejtéke finom hálót ereszt a szeme elé. Ha szünet állt be a rohamokban, kiment az erdőre, hogy megnézze, minden rendben van-e a körzetben, hogy a gombászók vagy korán kelő gyümölcsszedők nem bújtatnak az avar alatt csapdákat, és megrongálták-e a magaslest a hétvégére kiruccanó kocavadászok. Vállas, csontos ember volt, szeme, mint az áfonya. A fatolvajok és a vadorzók sem attól féltek, hogy rájuk hozza a járőrt, hanem hogy pofozkodni támad kedve. Pedig nem állt rá a keze ilyesmire, kerülte az erőszakot, talán gyávaságból, talán mert bénította még a látványa is. Anyám, ha tehette, utána küldött, hogy messziről figyeljem, nem gyűri-e le a betegség a völgy felé vezető ösvényen vagy a patakmederben, ahol néhány korty vízért meríti meg a kulacsát. Engedelmeskedtem, pedig éreztem, mindkettőnknek megalázó ez a leselkedés: a halál valahogy már csak rá tartozott, egyedül ő parancsolhatott neki.
A konyhaszéken egyre kényelmetlenebbé vált az ülés. A hátam fájt, és a nyakam is, mintha egyre lejjebb csúszott volna a mennyezet, és a tagjaim már éreznék a közelgő terhet, mert azt kell tartsam majd reggelig.
Margarita, Margarita, suttogtam néha magam elé. Gyászruhája, amit ki tudja, honnan kölcsönzött, szigorúan eltakarta a kincseimet, a szeme mégis csillogott, így aztán nem mert senkinek sem a szemébe nézni, nehogy lelepleződjön, mert kislányosan örült annak, hogy mellettem lehet ebben a nagy szükségben.
Meleg volt idebent, de jólesett. A távoli kutyaugatások halk csobbanásként értek el hozzám. Az udvaron gesztenyefák kémleltek az ég felé, a garázstetők fölött csípős szél kergette a telep bódéjából érkező fényt, mert ilyenkor is ült ott valaki, nehogy széthordják azt, ami már a guberálóknak se nagyon kellett.
Tulajdonképpen a csendet lehetett elviselni a legnehezebben. Azokat a pillanatokat, amikor hirtelen abbamaradt a fészkelődés, nem nyikorogtak a székek, s még a lélegzetvétel ritmusa is megakadt, megnyíltak a hallgatás egyre jobban táguló termei, és ezeket lassan benépesítették a céltalanul repdeső gondolatok, amelyekkel önmagát szórakoztatja az ember, vagy a gyertya lángját nézi, a viaszcseppeket, a kanóc sötétjét. Milyen ember is vagyok én, néztem magamra a reszketeg fényben. Az izmaimmal minden rendben, valahogy mindig karban tartottam magam, így aztán sosem szégyelltem levetkőzni senki előtt, és hát az étvágyammal sincs baj, nem tömöm magam, de szeretek jól enni, az ízekért enni, s nem azért, hogy elverjem az éhségemet. Ha rajtam múlna, kizárólag csak ezért ennék, de nem úgy, mint az ínyencek, akik csak azért matatnak a tányéron, hogy azt a kéthárom falatot leügyeskedjék a torkukon, mert az tiszta hülyeség. Én nem voltam válogatós semmiben, ezt nyugodt szívvel kijelenthetem magamról, mindössze annyit tudtam, hogy mi kell nekem és mi nem, ilyen szempontból határozott voltam, kicsit makacs is, ahogy Margarita mondja, de azért dumálhattak velem, meggyőzhettek érvekkel, vagy mással is, bár az ritkább. Sokáig voltam apa nélkül, s ez nyomot hagy, egyedül tanultam meg borotválkozni, nyakkendőt kötni, autót vezetni, ami a városban kell, és mindent összevetve elmondhatom, hogy jól vettem az akadályokat, mindig vigyáztam arra, hogy én kerüljek ki jobban a zűrös helyzetekből, mert ilyen is volt, nem is egyszer, apámtól csupán a túlélést tanulhattam meg, hogy mi kell ahhoz, ha hirtelen menekülni kell, az erdőben bolyongani napokat és heteket, hogyan találok vizet és élelmet, hogyan rejtőzöm el, de ezt láttam már filmen is, és nagyokat röhögtem azon a lúzeren. Viszont én ezt már reflexből csinálom, apám miatt, mert meg kellett ígérni, hogy ornitológus leszek, bár én ritkán tartom be az ígéreteimet, mert többnyire közbejön valami, de hát épp ebben van az egész stikli, hogy ezekre ráérezz, mondogatta Trencsényi, és nem lekötni magad minden lófasszal, mert ez nem erkölcsre megy, és nem is kitüntetésre, hanem, hogy több legyen ott, ahol eddig kevés volt. És eszembe jutott, hogy anyám öregkorára milyen gyerekesen tudott örvendeni a pénznek, hogy ha azt hitte, nem látom, többször is megszámolta, dédelgette, elkölteni viszont már nem merte, inkább elrakta a törölközők alá, hátha ott megfiadzanak vagy mi, de a túl sok pénztől már félt, mert az bajt hoz és keservet, meg is találtam a borítékot a szekrényben, szép kis summa volt, adtam belőle a mentősnek, s talán Mancikának is adok majd, meg Rakucsinecznek, vegyen belőle valami emléket, a többit meg elteszem, bár az lenne a legigazságosabb, ha vele együtt temetném el, de akkor meg Trencsényi röhögne ki, mert megint az érzelmeimmel hozakodom elő. Ilyen vagyok, sosem tudtam félretenni vagy takarékoskodni, ezért is volt, hogy Trencsényi egyedül nekem nem adta ki teljesen a részem, csak a zsebpénzt, ahogy ő mondta, mert azt is elbasztam volna, amit vissza kellene forgatni, hogy ne álljon meg a körforgás, de én Margaritával könnyen feléltem azt a néhány makit, vagy úgy, hogy étterembe jártunk, vagy hogy könyveket vettünk tucatszámra, többször is megnéztük ugyanazt a filmet, hogy nyugodtan smárolhassunk az utolsó sorban, vagy ha eszünkbe jutott, lerándultunk a tengerre, és útközben tanítgattam vezetni, de nem volt hozzá sok érzéke, megmaradt könyvmolynak, aki kellő távolságot tart mindentől, ami olajos és berreg, s ha nem is fürödtünk, de romantikáztunk egyet a mólón, és dugtunk a vécében, strandkabinban, bezárt játszótéren, vagy ahol utolért az este.
Felébredtem, aztán elaludtam ismét.
Anyám szép volt megint, ahogy feküdt az ágyon, összekulcsolt kézzel. Sosem láttam ilyen szépnek, omlósnak és tejfehérnek, talán az első emlékeimben, még körvonalak nélkül, mégis tapintható bizonyossággal, akár a tündérek, mert csak a kivételesen jók lehetnek ennyire védtelenek és kiszolgáltatottak. Ilyenkor nem is lehetett hozzáérni, csodálni mindössze, távolról, illő hódolattal. Tudom, bár sohasem kérdeztem, hogy apámat is ezzel fogta meg. És emiatt voltam én úrigyerek az udvarban, aki nem keveredhetett el Kertészék nyakigláb fiaival, Gyurcsák maszatos lányával, vagy mert többször vett fel selyemharisnyát, mint kellett volna, és olyasmi volt a tekintetében, abban a zöldeskék szempárban, amitől a férfiak úriemberek akartak lenni, cilinderrel és vasalt nadrággal, begyakorolt előzékenységgel, így aztán nem volt nehéz elérni, hogy soron kívül kapjunk narancsot vagy kakaót a Timpuri noi kávézóban, hozzánk jöjjön először a szerelő, és import tömítésekkel kápráztasson el minket. Év elején lett terhes újra, és hiába beszélte rá az apám, hiába ordított, hozta a vadvirágcsokrokat egyre-másra, émelyítő illattal töltve meg a házat, nem akarta megtartani. Én erről nem tudok sokat, talán ismerőssel rendezték el, vagy elvetélt magától, mindegy, de attól a pillanattól másként nézett rám. Nem voltam már aranyhajú, és nem voltam herceg, félkirályság várományosa, csupán egy purdé, aki elvette a nőiességét, kirabolta puszta jelenlétével is, mert nem sokkal ezután vastagodni kezdett, és már több kellett rúzsból, púderből, szemfestékből, és a melósok már nem törölték olajos kezüket a nadrágba, ha megjelent, a gázos néhány mondat után tegezésre váltott, s ez így is maradt néhány évig. A rúzs pedig nyomot hagyott mindenütt, vasárnapi szalvétán, csikken, inggalléron és az apám arcán, meg az enyémen. Szégyelltem ezeket a foltokat, a látványos kitüntetéseket, inkább vörösre dörgöltem az arcom, csak ne lássam, ne lássam többé soha.
Az udvaron akkor kezdett esni az árfolyamom, amikor apám halála után megjelent Rakucsinecz, de ezzel még nem lett volna gond, simán túléltem volna, mert ő legalább még ébren tartotta az irigységet, hiszen Rakucsinecz jobb napjain tényleg úgy nézett ki, mintha abból az agyonforgatott, fodros szélű divatlapból lépett volna ki, amit anyám esténként lapozott, ha megunta a kötögetést, de a kis Herskovicson már nem volt mit irigyelni, akkor már én is egy lettem a többiekkel, a csellengő, surmó kamaszokkal, akik a lakótelepi átjáróban szorítják falhoz a hazatérő gimnazistákat, és a tolvajlástól sem riadnak vissza, persze csak mértékkel, hogy ne legyen ügy belőle, de azért kijöjjön a fagylalt, meg pár futam a játékautomatákon. Engem Robinhúdnak csúfoltak, mert én nem mertem elvenni a fejpénzt a beijedt csajsziktól, és nem is matarásztam meg őket ráadásként, amivel furcsamód az ő szemükben valahogy ki is lett egyenlítve a dolog, mert némelyik alig tiltakozott, egy-két elvétett ónecsináld, engedjel, és minden mehetett a maga útján, a srácok zsíros képpel osztozkodtak a konténer mellett, a csaj meg lesimította a szoknyát, visszapakolta a táskába a kiszóródott könyveket, füle mögé simította lenhaját, s csak akkor, amikor már azt hitte, senki se látja, mielőtt még befordult volna a sarkon, hogy végképp eltűnjön a szemünk elől, csak akkor fordult hátra, és én egyszerre láttam félelmet és felháborodást, csodálatot és megvetést azon az arcon. És még valamit, aminek nem volt neve sokáig, pedig már többször is feltűnt anyám tekintetében, amikor még nem volt vastag és elhasznált, amikor még a lábán surrogott a selyemharisnya, és nem úgy hordta a mosolyát, mint egy karácsonyfadíszt.
– Vajon rá lehet gyújtani? – hajolt hozzám hajnal felé Rakucsinecz. A szeme nem is látszott, csak valami tompa fény a ráncok tömkelegében.
– Szerintem nincs semmi jelentősége – mondtam, és én is elfogadtam a cigarettát. Nem volt keserűbb, mint a számban összegyűlt nyál.
A kápolnában már gyülekeztek, amikor odaértem. Margarita segített az öregeknek leülni, és elrendezte a virágcsokrokat a ravatal szélén. Ahogy mellé léptem, diszkréten papírzsebkendőt csúsztatott a zsebembe. Mondtam neki, hogy nem lesz rá szükségem, de szelíden megszorította a karomat. Ekkor jöttem rá: szeretné, ha sírnék. Anyám orra alatt ráncot vetett a fátyol, azt próbáltam meg eligazítani, de meg kellett volna mozdítanom a fejet, az viszont már túl bonyolultnak tűnt. Úgy éreztem, mindenki engem néz. Nagyon erősen akartam, hogy vége legyen már, hogy valaki belefújjon egy sípba, s akkor egy csapásra felbomlanának a csoportok, és a temető kapuja felé vennék az irányt.
A szertartás előtt odalépett hozzám a pap. Fiatal volt, ambiciózus, akinek még minden eset egyedi és különleges.
– Ha jól értettem, akkor nem kíván hosszú beszédet – nézett rám.
– Csak néhány szót. Amit különben is elmondana.
Aztán még kérdezősködött, hogy mióta nevel egyedül az anyám, és hogy miként teltek a napjai. Magányosnak érezte magát, vagy voltak barátai. Szabadkozott, hogy éppen most faggat engem ilyen dolgokról, de délelőtt nem talált a megadott címen, ugyanakkor meg szeretné, ha minél személyesebb lenne az a pár mondat.
– Istenfélő asszony volt... – mondta csak úgy magának.
– Ahhoz túlságosan ragaszkodott az életéhez. Nem értette.
– Mondja úgy, hogy sok mindent feláldozott értem. Utolsó éveinek én voltam az egyedüli értelme – mondtam. Olyan volt, mintha diktálnék.
– Lehet, hogy már nem maradt ideje Istenre – tettem hozzá óvatosan, majd elindultam Rakucsinecz felé, hogy ne kérdezősködjön tovább.
Anyám alig járt templomba. Nem rosszindulatból, vagy hogy jobban nézzen ki a káderlapja. Így alakult. Egy ideig kereste Teremtője feloldó tekintetét a boltívek alatt, a hívek sustorgása fölött, vagy abban, ahogy a szél átsiet az udvaron, rozsdaszagot hoz, és felkavarja a házak tövére rakódott port, aztán hó jön, néhány órás békesség, amíg el nem indulnak a kotrógépek, és be nem fagy a vízvezeték. De nem lehetett ott semmi, mert csendesen jött haza, aki nem ismerte, azt is mondhatta volna, hogy megrontotta valaki, holott ez beismerése volt annak, hogy Isten már nem olyan lény, aki bírna a látás adományával. És hát ezzel kell akkor megbirkózni.
Ott álltunk mindannyian a gödör körül. Herskovics és Loksi egymás mellett, Irma néni nélkül, mert őt semmilyen illem nem lett volna képes idehozni. Précsek a passzentos öltönyében, távol a földkupactól, Trencsényi csak úgy lazán, mintha nézelődni jött volna, mögötte Jutka és az argentin lány, aki erre az időre még a rokonkeresést is felfüggesztette, Veterényi bepállva az apjától csórt selyemingbe, és még néhányan a galeriből, átmeneti nők, szállítók, szerelők. És hiába próbálták titkolni, leginkább Jenőt gyászolták, a tizenegy éves Opel Recordunkat, aki mindannyiunk segge alatt átment már, akinek több alkatrészt hajtottunk fel, mint az összes járgánynak együttvéve, csak menjen még, guruljon egy kicsit, mert valahogy ő lett a kabalánk, a csendestársunk ezalatt a néhány hónap alatt. Miatta hajtották le a fejüket, miatta vették fel ezt a kissé töprengő, kissé álmatag pózt, amiről úgy gondolták, hogy leginkább illik az eseményhez, s ez így is volt rendjén, mert Jenő is megérdemelt volna valami hasonló röffenést, ahol dumál valaki az erényeiről, a hátsó meghajtásról, a tolóablakról, míg anyámat Loksin és Trencsényin kívül alig látta valaki, talán Précsek egyszer, fantomokat pedig nem lehet eltemetni.
Utoljára még megpróbáltam felidézni valamit, ami anyámmal kapcsolatos, egy eleven és jóleső emléket, de olyan erősek voltak az elmúlt nap hordalékai, hogy minduntalan csak azok ugrottak be: a koszorús bágyadt hangszíne, a virrasztóban imbolygó árnyak, a céltalan suttogások, a mentős, aki szökőkútként orvosi kifejezéseket köpköd szerteszét, és akire ráhull egy-egy szó vagy betű, az néhány órán belül megbetegszik és elhull, ahogy a veszett állatok. A pap épp arról beszélt vontatott, éneklő hangon, hogy mennyire odavoltak egymásért az öregek. És ebből a szeretetből kellene nekünk is megőriznünk valamit. Hallgattam a papot, ahogy tiszta jóindulatból átveri magát, meg minket is, mert nem volt izzó szerelem, nem feszítette őket a légszomj, inkább valami néma engedelmeskedés a suhanó évek akaratának, amit nem végzetnek hív az ember, és főként nem gondviselésnek. Anyám néha úgy hitte, más örömöt sem kap, csak azt, hogy szükségesnek tudhatja magát. Apámnak szüksége van rá, és neki magának is szüksége van erre a szükségre, hogy maga is ebből él éjjel-nappal, kivált éjjel, minden éjjel, amikor senki sem akar egyedül lenni. Se megöregedni, se meghalni, csak egymáshoz tapadni, akár a kövek, mert ebben is lehet öröm, vágy és beteljesülés, még ha nem is olyan, mint a könyvekben. Az is lehet szerelem, ha az emberek nem hazudnak egymásnak egy percig se, azt adják, ami kegyetlen és szavakkal ki nem fejezhető. Szép, mert más úgyse lesz.
Trencsényi szorította meg a kezem. Mondtam neki, ne aggódjon, nem esem ki a forgalomból, és miattam nyugodtan összehívhatjuk a srácokat holnap estére, hiszen a havi leltár is esedékes már. Oksi, mondta, és csak most láttam, hogy tulajdonképpen fel van dobva. A tróger túladott az utolsó full extrás Subarun! És az is világos volt, hogy ezeröt fölött, mert Trencsényi nem kispályás, most már csak a Rovernek kell találni egy komoly arcot, és teljesen kiürült a készlet. Lehet tovább gondolkodni. Az argentin lány vigasztalni próbált azon a vegyes nyelven, amelyből egy árva szót sem értettem, de én közben már azon rágtam magam, hogy forgassam-e vissza a részemet, ami legalább ötszáz, vagy a költségeimre való tekintettel vegyem ki kápéban. Aztán kissé elszorult a gyomrom, hogy most már egyedül vagyok, saját számla, egykapuzhatok egy életen át, de hát ez van már három éve, amióta bejutottam műszakira. Miért most kellene bánkódni ezen? És különben is, itt volt mellettem Margarita, meg hogy regényhősök voltunk, és nem volt gondunk semmire.
A friss föld szagánál nincs hánytatóbb a világon.
– Rosszkor jött nekem a dolog – mondtam hajnali négykor a papnak, amikor már ki akartak tenni a Török Bisztróból. Ahmed nagylelkűen a legjobb vodkájából tett félre, az első három körért még fizetni se kellett. Akkor már egy alig hurbolt Renault 5-öst is ígértem annak a papnak Trencsényi nevében, csak vallja meg nekem, dadogja a fülembe, hogy ugye ő sem érzi magán a Teremtő tekintetét. Hogy ez az egész csak adminisztráció vagy mi. Önvédelem. Alig fértek már el a számban a szavak. És nem merte levenni rólam a szemét, még kint, az utcán sem, amikor az egyik lámpaoszlopnál végre összecsuklott, bár ez nem volt szégyen, mert Ahmed csempészvodkája már a városi fináncokat is megtréfálta, pedig azoknál keresve se kapni szőrösebb torkú társaságot. Szája sarkán, akár a Hold, fénylett a nyála, és nem akarta elengedni a tekintetemet. De nem mondott nekem az a pap semmit, még csak nem is bólintott, a fejét sem ingatta, pedig láttam rajta, hogy kellene neki az a járgány, mert akkor már másnap kidobhatná a temető gondnokától örökölt Pegast, amivel a kültelki hívekhez járt ki, s ha kilazult a lánc, hát nyakig összecsapta magát az utca levével, bogáncs ragadt a bokája fölé, a dombok felől örvénylő hideg pedig összetapasztotta az ujjait, és nehéz volt úgy szeretni az Urat, hogy Ő mindezt valami meleg és száraz helyről követi figyelemmel. Mégis ott volt a guberálók maszatos tenyerében, ahogy szégyenkezve kezet fognak, és a várandós anyák átizzadt lepedőin, ott gyöngyözött az újszülöttek első vizeletcseppjeiben, az átutazók bátortalan köszönéseiben, vagy ahogy megpaskolják a házak falát vasárnap délután. Viszont ha Isten lát, akkor anyám teljesen és visszavonhatatlanul halott. Nem gazolsz be ettől egy cseppet, üvöltöttem a képébe. Majd fogtam a homlokát, mert egész testét rázni kezdte az ukrán szesz.
Azt hiszem, sírtam is, így aztán Margarita megnyugodhatott.
Amikor felébredtem, már nem volt mellettem, Dél felé járhatott, de a pincében ennek alig volt nyoma, az ablak mindössze egy-egy cipő és nadrágszár körvonalait engedte be az utcáról. Talán egy éve már, hogy idejöttem. Nem volt sok választásom, anyám egyre többet hisztériázott, néha éjjeleken át. Hol azért dühöngött, mert nem akartam beszállni a gázkályhás üzletbe, lesni, hogy mikor mire mozdul a piac, és órákat baszakodni a határnál tavasztól őszig, a kukoricásba futni nagydologra, amíg oda nem tapadsz az egyik kóróhoz, pedig apám egyik rokona, Nagyfecó még kontaktembereket is felhajtott, vártak volna a túloldalon, de hiába magyaráztam neki, hogy ebben a dologban elég egyszer luftot rúgni, mert akkor letejelhetjük az egész nyereséget, mégis eszelősen ordított, hogy ő nem balfasznak, nem mások csicskásának nevelt; hol meg azért, hogy járjak rendesen egyetemre, mert csak az biztos, ami papíron van. Loksi sem volt képes lecsitítani, Kalcsekre sem hallgatott, aki többször is átjött, hogy közbelépjen, ha elfajulnának a dolgok. Így aztán kapóra jött Margarita meg a szerelem, és Trencsényinek már jóval több esélye volt, hogy rádumáljon a használt autókra, így anyám is lecsendesedett, mert az volt a minimum, hogy hetente vittem neki kéthárom kiló banánt, de ha kijött a lépés, száz makit is kaphatott hó elején, az pedig már elég a békességhez.
A pince néha úgy tűnt, értünk mossa össze a nappalokat és az éjjeleket. Egy hét is eltelhetett úgy, hogy ki se dugtuk az orrunk, abból éltünk, amit összehordtunk magunk köré. Margarita könyveiből például, melyeket az ágy mellé gyűjtött össze, és előszeretettel idézgetett belőlük, ha épp elakadtunk a szeretkezésben, és nem kellett sok ahhoz, hogy regényhősöknek képzeljük magunkat, akik minden más alól fel vannak mentve. Felmentettek nyolcórázásból, a dél-amerikai sorozatokból, abból, hogy hajnalban szétkapjon a szél a sugárutakon, házalásból és újságolvasásból, kedvezményes ételjegyekből, vagy hogy rágörcsöljünk az előmenetelünkre, elég volt, ha bevágtuk magunkat a Jenőbe, és meg sem álltunk a Csemergi tetőt borító erdőkig, ahol aztán a tolóablakon keresztül Margarita reggelig énekelhetett. És én hagytam, hogy mérgezzenek, hogy mérgezzem magam, mert ami ennyire jó, az sosem lehet teljesen ártatlan.
Margarita mellett olyan volt, mintha csúszdában hasalnál lefelé, és minden kanyar után röhöghetnéked támad, mert egyre gyorsabban siklasz, mégsem érdekel, hogy végül szenespincében kötsz ki, vagy egy medencében csobbannak össze a fejed fölött a hullámok, és az sem ijesztő, hogy semmid sincs, amivel fékezhetnéd a siklást, hát ez volt a méreg, az óvatosság és az előrelátás hiánya, hogy nem is próbáltam megsaccolni, mennyit zuhanhatok még, hogy legalább összegörbüljek, mielőtt padlót fognék, de inkább csak röhögtem a kanyarok után, hogy most sem, hogy még mindig nem látom az alját. Anyám viszont azt hitte, hogy az élettől még számon lehet kérni valamit, hogy valami kijár nekünk a szenvedések miatt, és ha ezt egy hülye félreértés miatt nem kapjuk meg, akkor halálunk pillanatában bocsánatot kérnek tőlünk, ott hajbókolnak majd a kijáratnál, és abban, hogy én lemondtam erről, nem csupán engedetlenséget látott, hanem jellemhibát, lustaságot és megalkuvást. Amolyan perverz öngyilkosnak nézett, aki ugyan nem dobta el magától az életet, annak lényegét mégis megtagadta, a várakozáshoz való jogot vagy mit, de én, mivel nem vártam semmit, nyugodtan lehettem fölényes, hiszen nem büntettem magam semmilyen alázattal. Leszarom, vágtam néha anyámhoz, ha már nem volt mit mondani, leszarom, hogy mi lesz belőlem, ami világos, hogy csak duma volt, de ha legalább egyszer nem ordíthattam volna el magam, tényleg elástak volna, és most nem élvezhetném a kincseimet: Margarita mellét, ahogy megkeményedik a reggeli szellőztetésben, a sajtreszeléket a párolgó bolognai tetején, hogy időnként négy kocsim is állt a Trencsényi udvarán, és uramnak szólított a Négy Muskétás kidobóembere, mert szavam volt, és még átmenetileg sem tartozott nekem az élet semmivel.
De igazi menedéknek is számított a pince, amikor egy-egy jobb üzlet után becuccoltunk, mert nem volt hova tenni hirtelen annyi zsetont, és nem is lehetett másként: az arabok szóba se álltak veled, ha a lebujokban nem szívtál el velük egy spárgát, nem lazítottad ki magadból a nappali fáradtságot. Akkor már nem is nagyon alkudtak, igaz, mi sem voltunk szemtelenek, és nevettünk a vicceiken, pedig ritka pocsék vicceik voltak, a napköziben sem égetted volna magad ilyenekkel, de mi szétröhögtük a csehót, és másnap ott parkolt a Merci a garázsuk előtt. Tulajdonképpen mindenkinek megvolt a maga reszortja. Trencsényi és én az arabokra specializálódtunk, Précsek az újgazdagokat vadászta, Loksi pedig az ócskapiacos lúzereket horzsolta meg néhány százassal. Volt úgy, hogy rendelésre is dolgoztunk, és csak akkor húztuk be a féket, ha nagyon bűzlött a cucc, ha látszott az arcon, hogy lopott járgányt akar ránk tetoválni. Amikor bekerültem a körforgásba, már ki volt épülve a rendszer. Többnyire a határ melletti városkában vettük át a szállítóktól a járgányokat, s egy idő után már látszott, hogy melyik került ki telepről, vagy úszta meg a bontót, és melyikre unt rá a gazdája. Néha tízen is mentünk, hogy hazahozzuk őket, s már az úton kiderült, hogy hol szelel a léggömb, így a szerelő vasárnap is dolgozott nekünk, mert egyből odanyúlhatott, ahová kellett. Aztán nevünk lett, állandó helyünk a piacon, és már maguktól kerestek, ha alkatrész nélkül maradt valaki, vagy csak kipasszolta őket a konkurencia. Az elosztásban sosem volt vita, Trencsényi tíz százalékkal többet kapott, mert ő fizette a szállítókat, a fennmaradó részt pedig harmadolták a tagok, mert négynél többen sosem ugrottunk be egy autóra, szabály volt ez is, de így volt bulisabb.
Jenő nem volt nehéz eset, alig igényelt törődést. Tizenhármat evett százon, padlógázzal is megfeküdte az utat, kanyarokban pedig úgy lehetett slájfolni vele, mint az akciófilmeken. Nem volt feltűnő, hogy bárki is elkösse, de azért nem égette le rólad a bőrt a kliensek előtt. A tolóablakos trükköt Précsek fedezte fel egy esti kocsizás után. Kifér a csaj feje, lelkendezett másnap, és ezt tényleg illett kipróbálni, s amikor Trencsényit is kiszedte a behavazott árokból, eldőlt: lesz egy állandó kocsija a galerinek, egy amolyan mozgó iroda, masszázsszalon és gyorsbüfé, ahol ki lehetett aludni a hajnalig tartó születésnapokat, és lazítani, lazítani órákon át.
A Csemergi tető északi oldalán, ahol a szerpentinek már véget értek, volt egy hely, ahonnan be lehetett látni a várost, az Állomás utca fényeinek tántorgó vonalát, a lakótelepek pislogó ablakszemeit és a katedrális körüli teret, ilyenkor aztán az ember begyúrta a kazóba a háttérzenét, lükvercbe tette a sebváltót, hogy ne zavarjon, majd olyan arcot vágott, hogy ha rajta múlna, hát az egész világot a mellére vonná, és akkor már nem kellett gondolkodni semmi kísérőszövegen, mert minden történt magától, ahogy a moziban. És ez Margaritánál is bejött, Jutkánál is bejött, de még a művészetis lányok is dőltek ránk, mert akkoriban egy nyugati kocsi jobb névjegykártya volt bárminél. De amikor az ablakon behullottak az első hópelyhek és elolvadtak a nyelveden, vagy csak egy szál törölközőben kihajtottál a bányatóig, hogy tempózzatok néhányat a nyár végi hűs vízben, már egészen világos volt, hogy ordító különbség van a szemináriumokon nyomatott steril szövegek és e között a lüktető, ellenőrizhetetlen, nevenincs katyvasz között, amit mi magunk kísérleteztünk ki magunknak, mert ez a világ már nem a Herskovicsé volt, és nem is az apámé, Kalcseké vagy Rakucsineczé, csak szédelegtek benne, mint málnaszörpben a legyek. Mi voltunk a trónkövetelők minden szempontból, mert mi osztottuk ki a kártyákat, és mi fizettük le a szerencsénket.
xRendszerint Trencsényi érkezett meg elsőként a havi megbeszélésekre. A kabátját maga mellé dobta, s még Margaritának sem engedte, hogy feltegye a fogasra. Szerette, ha keze ügyében vannak a dolgai: zsebszámológép, naptár, kihegyezett ceruza, csomag papírzsebkendő. A pénztárcáját viszont szemérmesen dugdosta, vásárláskor is lehetőleg úgy fordult, hogy rajta kívül senki se pillanthasson a rekeszekbe. Ahogy leült, óráját az asztal szélére tette, ez Bézsre emlékeztetett, aki még a naplót sem nyitotta ki addig, amíg a karóra nem koppant a katedrán. Alig egy fejjel volt magasabb, mint én, de nem fordított gondot magára, nem sportolt, nem volt tagja semmilyen elit klubnak, a várost járta reggeltől estig, különböző helyeken tűnt fel, bárokban és éttermekben, biliárdszalonokban és egyetemi menzákon, mindenhol ismert valakit, de nem biztos, hogy a tulajt, inkább pincérlányt vagy seftelőt, szakácsot vagy törzsvendéget. Félelmetesen értette a dolgát, egyegy fülvakarásból vagy flegma vállrándításból meg tudta mondani, hogy mennyi alá nem megy az ürge, ha megfeszítjük se, és mennyi nyereséggel számolhatunk. Ha pókerezett volna, simán elnyeri minden pénzünket. De utálta a szerencsejátékokat, mert azok többnyire veszteseket termelnek, és annak, aki sokat veszít, sosem lehet kiszámítani a következő lépését. Ezért sem csupaszított le senkit, mert szerette, ha visszajönnek az emberek, az átveréseket inkább Loksira és Zsadányira bízta. Képes volt egy jól alakuló tárgyalást is megszakítani, és mosolyogva otthagyni az ügyfelet halaszthatatlan teendőire hivatkozva, hogy másnap legalább négyszáz makival többet szedjen ki a türelmetlen tagból. Így adtuk el a fehér Opel Asconát meg egy Kobrát is az araboknak. És tisztán presztízsből, mert épp ehhez volt kedve.
Bár tapadt hozzá a zseton, mégse láttuk nőkkel, nem voltak kalandjai, amiket megoszthatott volna velünk, és azt sem vette jó néven, ha mi akartuk bevonni őt a részletekbe. Précsek szerint egyszerűen félt tőlük, látott már ilyet, tette hozzá, félresikerült anyakapcsolat, kezdte adni a tudományosat, de nem hittem neki. Trencsényi szerintem régi vágású pacák volt, aki legszívesebben magázással kezdte volna az udvarlást, és hetekig megelégedett volna azzal, ha foghatja a kiválasztott kezét egy árnyas parkban, vagy hazafelé menet a folyóparton, és a léptek koppanásába nem vegyül bántó beszéd, vagy ha mégis, az kimerül néhány félszeg mondatban. Irigyeltem, mert úgy tudott viselkedni, mintha nem is lenne farka, nem lennének ösztönei, talán illemkódexbe csomagolva jött a világra egy távoli fürdőhelyen, ahol mindenki a csámborgó idegenekből élt. Ezt Margarita is így látta, mert őt közelebb engedte magához. Eleinte azt hittem, hogy tévedésből, vagy mert ez is üzlet valamiképpen, ha nem is látom át, hogy miért, de aztán rájöttem: egész egyszerűen tisztelte őt, észrevétlenül és diszkréten, és akkor már sejtettem, hogy ezt az egész partnerséget nem az izmaimnak, nem is mindenre kiterjedő lojalitásomnak vagy gyors felfogóképességemnek köszönhetem, hanem mert per pillanat én birtoklom Margaritát, hozzám bújik esténként, és engem ébreszt macskásan, s valamelyest élveztem is ezt a meddő vágyakozást, a rajongásig feszülő csodálatot, és kárörömmel gondoltam arra, hogy akkor sem lenne semmi, ha magukra hagynám őket a pincében, talán Trencsényit verné ki egy idő után a jeges verejték tehetetlensége miatt. Mert Margarita minden előzékenysége, már-már önfeladásig elmenő kedvessége és bátortalansága mellett nagyon is szerette saját zsírjukban meghempergetni a férfiakat, időnként a kegyetlenségig is elmenően várni arra, hogy a másik saját esztelen vágya előtt tegye le a fegyvert, és nyüszítve kapituláljon, s csak akkor mondott le erről, amikor már meggyőződött afelől, hogy többszörös túlerővel került szembe, hogy a másik megnyugtatóan erősebb. Ezt viszont én tudtam, mert ez volt az én történetem. És ő mindent megtett annak érdekében, hogy ezt el is higgyem.
Őszintén szólva, tényleg Margarita volt az eddigi legnagyobb dobásom. Amint egyre jobban megismerte a galeri, mindenki már csak hozzánk járt, a szeánszokra, mert így hívta Margarita ezeket a „spontán” találkozásokat, ahol többnyire irodalomról esett szó, és ő teát szolgálhatott fel különleges csészékben. Vakon megbíztunk az ízlésében, ha egy ing vagy zakó miatt elhúzta az orrát, akkor azt már nem lehetett többé felvenni, hiába túrta fel érte az ember a fél várost: megbukott a vizsgán. Sokat nevettem azon, hogy Bézs, a magyartanárunk szeme minden bizonnyal könnybe lábadt volna, ha látja, hogy az óráiról kiseprűzött tanítványai milyen indokolatlan lelkesedéssel vetik bele magukat a világirodalom még feltáratlan bugyraiba. Csehov, Camus, Mann és Dosztojevszkij vagy épp Kundera és Márquez, mindent befaltunk, amit az orrunk alá dugott. Veterényi és Zsadányi kivételével senki sem csalt, mert ők rendszerint átugrottak a hosszabb leírásokat, engem nem érdekel a táj vagy hogy milyen bányában dolgoznak, fakadt ki Veterényi egyszer Cronin kapcsán, mert ő leragadt ennél a bőbeszédű angolnál, és nem adta volna semmiért azokat az „életszerű fordulatokat”. Néha kimondottan hülyén festettünk az autópiacon, amint épp arról vitáztunk, hogy mi bezzeg már régen kerekedett oldottunk volna a pestises Oranból, s bár szép a dokitól, hogy végül is maradt, mert akkor ugye, nem volna regény, de mégis, ez olyan embertelen és fellengzős. Szerintem nem is így történt, tette hozzá Zsadányi, és legyintett.
– De hát ettől szép – mondta Margarita lefekvés előtt.
– Mitől?
– Hogy kitartanak végig. Hogy van bennük valami, ami legyűri a járványt.
– Ez mese. Szerintem a leghihetőbb az egész regényben az az újságíró... Lambert.
– Rambert.
– Mindegy. Aki meg akar lógni a csajáért. Annak van egyedül vér a pucájában. A többi csak úgy tesz, mintha lenne. És különben is: én rühellem azokat a hősöket, akik kitárt mellel rohannak a golyóknak. Nagyobb bátorság lenne életben maradni, és ha kurválkodni kell ezért, hát kurválkodni kell és kész – mondtam.
– Ezt csak azok gondolják így, akik még sohasem kockáztattak semmit.
– Nem, ezt azok gondolják így, akik már könyökig nyúltak a trutymóba. Aztán kihúzták, lemosták szépen, és minden ment tovább. Mondjuk, ezt elég nehéz könyvekből megtanulni.
– Hja igen, persze, a nyomor mint romantika. Hogy is felejthettem el?! Ami életfogytiglani bölcsességeket éget az ember bőrébe – nézett rám dühösen.
– Nem a nyomorról beszélek, kislány. Mindent félreértesz. Azt mondom, néha jó tudni, hogy miből gyártják a szart. Különben összekevered a deszszerttel.
Világos volt, hogy megsértődik. Magára húzta a takarót, s már nem reagált a simogatásaimra. Nem szerette, ha csúnyán beszélek, vagy ha nem nézem meg rendesen, amit vásárolok, a földre szórom a szotyihéjakat, és feleslegesen csorgatom a csapot. Jutkával egészen jól egyeztek ilyen szempontból, mintha titokban valamilyen mozgalmat alakítottak volna, mentsétek meg a világot tőlünk mottóval, és úgy gondolták, az lenne az élet netovábbja, ha lakatlan szigetre költöznénk csomó szerves hulladékkal meg természetbarát edényekkel. A férfiak vadászni járnának, ők meg őriznék a tűzhely melegét. Másnap délután derült ki, hogy nem is haragszik annyira, s igazából nagyon is bejött, hogy Lambert mellett vagyok, mert ez azt bizonyítja, hogy én is kitörnék érte bármilyen vesztegzárból.
Anyám akkor már nem kotort bele az életünkbe, elfogadta, hogy azzal a fruskával járok, aki előbb-utóbb kiforgat majd mindenemből. De hiszen semmim sincs, vágtam vissza, még családom se, akiktől elvehetne. Mindjárt nem is vettem észre, hogy sír, mert egészen a fal felé fordult, és olyan lett, mint egy töpörödött, fekete gomba valami nagy fa alatt. Csendben hátráltam ki a házból. Majd a köveket néztem pár percig odakint, miközben az a szörnyű sejtés vert gyökeret bennem, hogy többé most már nem adódhat olyan helyzet közöttünk, ami azzal a kényszerérzettel járna, hogy meg kellene ölelnem és ő hozzám bújhat, egyszer s mindenkorra takarékra tettük magunkat, nincsenek kiskapuk, nincsenek manőverek. És akkor tulajdonképpen fel is sóhajthattam volna, hogy akkor ezzel le is zárult a felnőtté válás kínos, bár értékes tapasztalatoktól sem mentes szakasza az életemben. Független vagyok és életrevaló. Fejjel mehetek bárminek, mert úgyis az törik szét. Pedig inkább úgy éreztem magam, mintha hirtelen letépnék rólam a ruháimat, és nem ez az én arányos testem kerülne elő, hanem a sorvadt bőr és a sárgás csontok erezete.
Ezután már úgy időzítettem a látogatásokat, hogy Trencsényivel járjak fel, mert előtte mind a ketten szégyelltünk volna jelenetet csinálni, mint ahogy kibékülni is szégyelltünk volna, az asztalra tettem a pénzt vagy amit még hoztam, beszélgettünk, hogy ne legyen csend, mert akkor mindenki találgatni kezd, és úgy húztam be magam után az ajtót, hogy akkor vigyázz magadra, és hétvégén még beugrom.
Igazából Bulgakov hozott össze minket, mert addig csak Kovács Ilonka volt, egy feltörekvő idegen a bölcseszkocsmában, aki forralt borral es rumos kólával kutatja a világ értelmét. Haját befonta, ruhatára kimerült két lötyögős farmerben meg néhány férfiingben, és kemény tekintettel állta a szomszéd asztaloktól átbámészkodó szakállasok megjegyzéseit. Minden készen volt, csak még nem tudtunk erről. Anyám például épp akkor számolta fel könyvtárunk még megmaradt részét. Kartondobozokban kellett levinnem a pincébe, mert csak a helyet foglalták, holott tulajdonképpen elege lett abból, hogy képtelen ugyanúgy nevetni vagy megdöbbenni, elkomorodni és szégyenkezni a puha fedelű klasszikusokon, mint apám, sőt: valójában irritálja a választékosság, az idegtépő cselekmény, valamint hogy tudatosan elrejtik előle a lényeget. Ezért aztán azt képzelte, hogy azok kibámulnak a szekrényből, meglesik fürdés közben, elrontott mondatait megjegyzik, számon tartják dühkitöréseit és minden istentelenségét, és aztán ezek meg is jelennek a lapokon és sorokban, tehát az ő elcseszett életéről szól a fél világirodalom. Ha már nem bírta elviselni a pillantásukat, befelé fordította őket, vagy a szennyes közé dugdosta el, így kaphatták meg a mosóasszonyok az izzadt trikók és foltos gatyák között Anna Kareninát és Szophoklészt. Aztán volt, amit visszaadtak, s volt, amit nem. A görögök többnyire megúszták, a válogatott novellákat azonban elvitte a tisztáló víz. Apámhoz akkor már nem is jártunk ki a temetőbe.
Bulgakov volt legfelül, így azt megmentettem a hasábfák között ólálkodó patkányoktól. Ha akadt egy szabad félórám, beültem a Négy Muskétásba, és olvastam. Talán, hogy az anyámat bosszantsam. Talán már eleve érdekelt az egész. Egy nap pedig valaki megkérdezte, hogy véletlenül esett erre a választásom, vagy behatóbban érdekelnek az oroszok.
– Én kizárólag bosszúból olvasok – feleltem.
Erre senki sem lehetett felkészülve, ezért aztán zárásig maradtunk. Akkor már határozottan érdekelt ez a törékeny és önérzetes lány, aki bár vadul vetette bele magát az élet haszontalanságaiba, nevekkel és évszámokkal zsonglőrködött anélkül, hogy a jegyzeteibe pillantott volna, mégis olyan áhítattal ejtette ki, hogy: karrier és anyagi függetlenség, hogy beleborzongtam. Mintha valaki lírai monológja közepén a sliccem körül matatna.
– Mire gondolsz? – kérdezte, mert épp befejezett egy kimerítő mondatot arról, hogy a Mester egyes-egyedül éteri tisztaságának, kisfiús naivságának köszönheti Margarita szerelmét.
– Szerintem Margarita ennél jóval praktikusabb lélek – puhatolóztam félénken.
– Mert olyan érzékeny a részletekre?
– Például.
– Van benne valami – hajolt egészen közel hozzám. – Hiszen aki a mindent eldöntő pillanatban is képes észrevenni kedvese halántékán az ősz hajszálakat...
– Nagy a gyanúm, hogy a költészet mit sem érne józanság nélkül. Az valahogy mederben tartja a dolgokat.
– Ezt mondom én is. A csapongás sosem volt kifizetődő.
– És ez még nem is olyan súlyos. De mit gondoljunk arról, aki egy metafora miatt képes cserbenhagyni a valóságot? – vágtam rá, mert éreztem, innen már nem lehet visszatáncolni.
– Hogy gyenge.
– Töketlen.
– Nincs humora.
– Sokat maszturbál.
– Állig gombolja az ingét.
– Fintorog a vodka után.
– De te soha nem esnél ebbe a bűnbe, igaz? – nevetett rám, és eltűnt a mosdóban.
Néhány perc múlva már elnehezült fejjel csókolóztunk a Múzeum falának dőlve.
– Hol laksz? – ziháltam a fülébe, mert az képtelenségnek tűnt, hogy anyámhoz menjünk ezzel a lendülettel.
– Ne aggódj – mondta, majd amikor látta, hogy kezdem elveszteni a talajt, még hozzátette: – Terveim vannak veled.
És képes volt hajnalig hűteni a Kőhajítók parkjában, a folyót is átszelő Horea utca éjféli dermedtségében, mert ez így már nem metafora, bár még nem is a valóság, és egymás után szöktek ki a szavak belőle, s ha elfáradt, lábujjhegyre állva hagyta, hogy smároljam, benyúljak a férfiing alá, mert akkoriban nekem még többnyire ez a nyúlkálás jelentette a szerelmet, és nem is sejtettem, hogy néhány hét múlva egészen más irányt vesznek a dolgok, gyertyafényben lesem majd testének hűvös lankáit, melyek egy mozdulatra forró dombokká pattannak, és hogy szégyenkezve hallgatok minderről, amikor Précsek az új fogásomról faggat hátba veregetve, milyen a nuna, kérdi, és én először érzem, hogy vér tódul az arcomba, s imádkozom, hogy mindebből semmi se derüljön ki, mert akkor még le is kell fejelnem ráadásul, nehogy erkölcsi kár érje a ház elejét. Hajnalban pedig mellézuhantam, engedelmesen, akár egy bot, mert már lábamba költöztek a rumos kólák, a dermedt kilométerek és a meg-megújuló bizonytalanság, hogy nem rontok-e valamit el visszafordíthatatlanul, passzol-e a modorom a felvetett témákhoz, vajon zavarja, hogy folyton zsebre vágom a kezem, hiszen már kényelmetlenül szűk a farmer, és arra emlékszem még, hogy rekedten jó éjszakát kíván, majd betakar, s úgy alszom délig, hogy meg sem fordulok.
Azért az elég hamar kiderült, hogy én nem leszek Mester. Nem passzol hozzám alkatilag, és még játékból sem tudnám felvenni a szerepet. Talán Précseknek ment volna, mert ő olyan anyag, hogy gyúrható. Egy könnyű, de határozott női kéz bármikor formába gyömöszölte volna, s még csak vizezni se kellene, mint az agyagot. Úgy nézett ki, hogy én inkább Bayardo San Román leszek, a férfi, aki az esküvő utáni reggelen is képes hazaküldeni aszszonyát, és a szeme se rebben. Aki tizenhét elpocsékolt év után mégis hazatér táskájában kétezer olvasatlan levéllel, és még mindig reszket körülötte a levegő. Csak persze nem kopaszon és szemüveg nélkül. Itt valamit elnézhetett Márquez. De imádtam ezt a tizenhét évet, ezért is olvastam el többször az előre bejelentett gyilkosság krónikáját, ott volt a kesztyűtartóban, s ha elkapott valami gyengeség, vagy épp kételkedtem a magam igazában, csak előkaptam, és néhány oldal után minden rendbe jött. Bárkit megvertem volna folyóátúszásban, és bármikor csendet tudtam volna teremteni a legkoszlodtabb köpködőben is. Aztán hazamentem, és gyúrtam tovább Margaritát, amíg le nem szokott a bölcsészkocsmáról, a laza farmerről, hogy zsebébe gyúrja a visszajárót, és ne nézzen tükörbe, én beszéltem rá a combfixre és tangára, hogy órákig is elszöszmötölhet a körmével, mert megvárom, és amikor már meztelenül járkált a szobában a szégyen legapróbb jele nélkül, tudtam, befejeztem a dolgomat. Kovács Ilonka már csak egy bejegyzés volt a személyijében. Hivatalnokokra tartozó adat.
Fürdés után az ágyról néztem, ahogy sorra előveszi a krémeket és olajokat, és lassan, tenyérnyi helyet sem hagyva ki, bekeni magát. Ahová a krém és testápoló elért, ott a bőr nyomban rózsás színt öltött, majd csillogni kezdett, mint a frissen mosott üveg. Ilyenkor sosem nyúltam hozzá. Nagymamát láttam ebben, amikor a tésztához reszelt alma levébe áztatta a tincseit, és amikor a lapockáig érő haj megszáradt, ragyogni kezdett a szoba, mintha nem is kint havazna, hanem idebent, a mosdótál és a kályha közötti sarokban, ezt viszont nem kezdheti ki sem homok, sem só, örökké tart, mert csak így lehet értelme. És már majdnem elfelejtettem, hogy mennyire gyűlölöm, amikor egy nő szépítkezik, mennyire rühellem ezt a hiábavalóságot, a rögeszmés mozdulatokat, mert anyám enélkül már nem volt semmi, mondhatni a rúzs tartotta össze, meg az a kis pirosító a pofacsonton, s ennél talán az is jobb lett volna, ha palacknyi kevert mellett siratja el a nőiességét, mert abból még ki lehet józanodni. Apám akkor kapott rá a klasszikusokra, én Robinhúdként császkáltam a telep körül, és betoncsövek mögül ijesztgettem a kóbor kutyákat, amíg egy falka fel nem hasította a bokám fölött a húst, s akkor kezdtem érteni, hogy a többiek miért fanyalodtak inkább a sulis csajokra. Kellett ez a gyűlölet, hogy tisztábban lássak, hogy ne keverjem össze Margaritát anyámmal, de azért az azonosságokat se felejtsem el, így tapadtam hozzá egyre jobban, mert nem volt más választásom, le kellett dolgoznom a családi hátrányt, a betoncsövek mellett elhullajtott órákat és napokat, és ez nem mélylélektan, hanem egyszerű matematika.
Egyenlítenem kell, hörögtem néha a fülébe, ha dühből másztam rá, és azért szerettem, mert nem értette, hogy mit is akarok én ezzel. Egyedül Jutka értette volna ezt, ha végighallgatja a tengerparti monológomat, és nem megy el Loksival sétahajókázni, ahonnan kézenfogva jöttek vissza, holott enélkül is tudtam már, hogy mi az ábra. Maszatosak voltak mind a ketten, mintha édességben vájkáltak volna egész este. Vigyorogtam, pedig ütnöm kellett volna. Bár akkor még nem volt egészen világos, hogy miért.
xMikor követte el Bayardo San Román az első baklövését? Talán amikor a pártfegyelmet és a parancsoló belső hangokat félretéve, mégis válaszolt a levelekre. Amikor a táv felénél visszafordult, mert felrémlett benne, hogy az egyik örvény akár örökre felboríthatja a terveit. Amikor a racionalitás mindenhatóságára hivatkozva próbálta szétválasztani a verekedőket a köpködőben, de csúful kudarcot vallott. Vagy amikor egy-egy spárga után ottfelejtette fejét asszonya hasán, néhány centivel a birtokba vett nyílás fölött. Már nem tudnám pontosan megmondani. Tény, hogy ragaszkodó lett, a vetett ágyat megbecsülte, szóvá tette az új öblítő illatát, és megadóan hagyta, hogy mások sodorjanak neki cigarettát. A nyugalom és a rendszeres étkezés pedig a legnagyobb vérebből is példás házőrzőt farag. Aki az eddigi nagyvonalúság helyett minden reggel gondosan számba veszi a rábízott értékeket. S ebben a megfeszített figyelemben fel sem tűnik, hogy miközben elfüstölte a fél nyarat, asszonya szemérmességével együtt valami másnak is nyoma veszett, amit a megváltozott hajszín jelzett először, hogy ártalmatlan szöszkéből önérzetes barnába vedlett át, és az étteremben unzsenír visszaküldte a homályos szélű poharat, vagy hogy parázs veszekedéskor az ágy szélére ült, s mialatt indulatos érveimet hallgatta, ráérősen szétnyitotta a combjait, mintha az a feltáruló nyálkás rés erősebb lenne bármilyen mondatnál, és erősebb is volt, mert nem tudtam befejezni semmit, még a közepéig sem jutottam el, már magától pattant szét a slicc, és odabent csak neki lehetett igaza, pontosabban minden viszonylagossá vált, mintha a Szaturnuszról néztem volna a gondjaimat és gyanakvásaimat, eltervezett indulatomat, utána pedig csöndben nézhettem végig, ahogy ruhátlanul kávét készít oda, majd kiszellőzteti a szobát.

* Részlet a MARGARITA TEGNAPJAI című regényből.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék