|
Vörös István A veszett paradicsom
és a többiek
Négy órakor letettük a permetezőt a szőlő kapuja előtt. A két pince között keskeny borozda. Fölfelé vág a meredeken, itt a Pince utcába torkollik. A túloldalon betonkádak a törkölynek, nyár elején a cseresznyének. Kék kút. Rühös krumpliföld. Homokszerű, rossz talaj. A lejtő már sárga agyag, ráömlik a pincék közötti betonra, rögökben egymásba akad, felgyűrődik, bodzabokor nő rajta, lapulevél. Ugyanakkor a hegy alá a pince nyomul be, a ribizlibokrok közt itt is, ott is
esőmosta, műkő szellőzőkémények. Maga a kapu napszítta, szürke lécekből. A betonoszlophoz rozsdás lakat rögzíti. A vakolat mállik, jó bele rajzolni, a pince nem a miénk,
de ez a fal igen, a felület,
ami a leggyorsabban
változik, én, aki egy
másik felület vagyok,
valaki rajzol rám,
a mohos cserepek és
a rozsdás csatorna
egy hordóba öntik
a vizet, amit megfogtak,
mint a vadászkutya
és a szájukban hozzák
a hírt, a hordó tele,
le se koppan a fenekére
a műanyag kanna, behajolok
mélyen a tükörképem
alá, a felület alá
könyékig. Érezni a
permetezőszer és az ébredező
gyümölcsök szagát,
rájuk süt a nap, de
még hidegek, egy szem
meggy meghasad a hajnali
páráért, ahogy oszlik,
van valami szerelem a
levegőben, vagy valami
múlt? Fönt kezdünk,
elindulok a kannával
fölfelé. Itt a borozda mély,
a füves part alatt embernyi
szakadék, az alján
kimosott és újra betakart,
majd újra kimosott venyige,
de ez csak az első
meredek. Leteszem a kannát.
A cseresznyefa síkja.
A koronában egy rigó
húzgál pár túlérett szemet.
Alattunk Bakonymérő,
mint egy tányér krumplipaprikás
– vagy inkább kacsamáj a
tányéron, zsemlés vér
és petrezselymes krumpli?
Amire sárga levével ráömlik a töpörtyű. Barna templom, szürke templom. A német és a magyar. Fordulnak az égtájak, mintha kormányozható lenne a völgy, a hegyen körbefut a mára már leomlott fal, az épülő vízmű nagy földhányás a közelben. Sok részlet, ami akadályoz, hogy a kicsihez hozzájussunk. Nem a nagy dolgok felé zuhan a kő, ha a rozsdás hordóba dobom, hanem az egyre lejjebb szálló víztükörhöz. A kanna rengeteg rozsdát kavar föl. Már ötödször vágok neki a hegynek. De most nem kell a második lejtőn túl és túl a hagymaszárakon az új telep felé hajló oldalig vergődni, nem kell elmenni a cigánymeggyig, menni az ösvényen, levegőbe is akár. Elég megállni a barackfánál. Fönt a permetezetlen levelek közt, de mintha a puszta ég felhői közé le-lebukva, az ismeretlenbe, az átláthatatlanba, a majdnem nincsben egy kölyöknyulat fogtam, most is ott van a szag a kezemen,
de nem a nyúlé, hanem a
saját tanácstalanságomé, mihez kezdjek vele, hát
persze, futni hagyom
– és ő is engem. 7 óra felé
jár. Harangoznak. Összezsugorodik
a reggel, mint hús az
olajban. Le, le, le a hegyről
a majdnem vanba, a mostba,
a leszbe, le a lehetbe,
a talánba, le a tárgyak
közötti űrbe és a két
űr közötti falak közé,
pici labdákból áll
az anyag, a labdák
üresek, köztük sincs
semmi, a formájuk illúzió,
távolról mintha mégis tele
lenne velük, mondjuk,
a kanna. Utolsó töltés
a szűrő permetporára.
A szürke porra ömlik
az átlátszó víz, a nincs,
beviszi magával a port,
a voltat. A permetezőt
fölemeljük nagypapa
hátára. Méregeső veri
a leveleket, a nap egyre
följebbről önti a nyári
délelőttöt. A fény mintha a
permetezőcsőből ömlene,
ott a legélesebb, ahol
járunk. A tőkék között
tök és uborka, egy szinttel
följebb paprika és
paradicsom, legfölül mák
és kapor. De én nem
közülük választok,
a kis dolgok érdekelnek,
az, ami lent van a nyirkos
földben, kihúzom a nyílásból,
ahová beköltözött, a kölyök-
répát. Fickándozni
kezd. Letörlöm róla
a sarat. Ne egyél meg
engem. Én a béke vagyok,
a nyugalom vagyok. A lassú
gyarapodás vagyok. Edd
az ostoba tyúkot, a csámpás
kacsát, az érzelgős
libát. Ne engem egyél.
Beleszájalt a paradicsom is,
pedig zöld volt még, egy
kis sárga folt az oldalán,
ne minket egyél, a védtelen
leveleket, a földre hullni,
megrohadni vágyó terméseket,
ne minket egyél, mi ehetetlenek
vagyunk, a szárunk fás, a héjunk
emészthetetlen, magjaink
elkóborolnak benned,
és talán ki is hajtanak,
a gyökerünk mérgező, a rajtunk
hízó lárvák az életük
árán is megküzdenek értünk.
Éjjel ágak hajtanak ki
a hasadból, az idegpályádat
babcsíra növi be. Küzdj
meg a disznóval, ha mersz,
ő a kukorica őre, pattanj
a hátára, rántsd le
a bundáját. Ne a gyökereinket
rágd, mint a giliszta.
Ne a virágunkra pályázz,
ne telepíts ránk hernyókat,
ne verd le rólunk
a hernyókat. Gondoltál
már rá, milyen szép lenne
a világ ember és állatok
nélkül? |