Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Vörös István

A veszett paradicsom
és a többiek

Négy órakor letettük
a permetezőt a szőlő
kapuja előtt. A két
pince között keskeny
borozda. Fölfelé
vág a meredeken, itt
a Pince utcába torkollik.
A túloldalon betonkádak
a törkölynek, nyár elején
a cseresznyének. Kék kút.
Rühös krumpliföld.
Homokszerű, rossz talaj.
A lejtő már sárga agyag,
ráömlik a pincék közötti
betonra, rögökben egymásba
akad, felgyűrődik,
bodzabokor nő rajta,
lapulevél. Ugyanakkor
a hegy alá a pince
nyomul be, a ribizlibokrok
közt itt is, ott is
esőmosta, műkő szellőzőkémények.
Maga a kapu napszítta,
szürke lécekből. A betonoszlophoz rozsdás lakat
rögzíti. A vakolat
mállik, jó bele rajzolni,
a pince nem a miénk,
de ez a fal igen, a felület,
ami a leggyorsabban
változik, én, aki egy
másik felület vagyok,
valaki rajzol rám,
a mohos cserepek és
a rozsdás csatorna
egy hordóba öntik
a vizet, amit megfogtak,
mint a vadászkutya
és a szájukban hozzák
a hírt, a hordó tele,
le se koppan a fenekére
a műanyag kanna, behajolok
mélyen a tükörképem
alá, a felület alá
könyékig. Érezni a
permetezőszer és az ébredező
gyümölcsök szagát,
rájuk süt a nap, de
még hidegek, egy szem
meggy meghasad a hajnali
páráért, ahogy oszlik,
van valami szerelem a
levegőben, vagy valami
múlt? Fönt kezdünk,
elindulok a kannával
fölfelé. Itt a borozda mély,
a füves part alatt embernyi
szakadék, az alján
kimosott és újra betakart,
majd újra kimosott venyige,
de ez csak az első
meredek. Leteszem a kannát.
A cseresznyefa síkja.
A koronában egy rigó
húzgál pár túlérett szemet.
Alattunk Bakonymérő,
mint egy tányér krumplipaprikás
– vagy inkább kacsamáj a
tányéron, zsemlés vér
és petrezselymes krumpli?
Amire sárga levével ráömlik a töpörtyű. Barna
templom, szürke
templom. A német és
a magyar. Fordulnak
az égtájak, mintha
kormányozható lenne
a völgy, a hegyen körbefut
a mára már leomlott
fal, az épülő vízmű
nagy földhányás a
közelben. Sok részlet,
ami akadályoz, hogy
a kicsihez hozzájussunk.
Nem a nagy dolgok
felé zuhan a kő, ha
a rozsdás hordóba
dobom, hanem az egyre
lejjebb szálló víztükörhöz.
A kanna rengeteg
rozsdát kavar föl.
Már ötödször vágok
neki a hegynek. De most
nem kell a második lejtőn
túl és túl a hagymaszárakon
az új telep felé hajló
oldalig vergődni,
nem kell elmenni a
cigánymeggyig, menni
az ösvényen, levegőbe
is akár. Elég megállni
a barackfánál. Fönt
a permetezetlen levelek
közt, de mintha a
puszta ég felhői közé
le-lebukva, az ismeretlenbe,
az átláthatatlanba, a
majdnem nincsben egy
kölyöknyulat fogtam, most
is ott van a szag a kezemen,
de nem a nyúlé, hanem a
saját tanácstalanságomé,
mihez kezdjek vele, hát
persze, futni hagyom
– és ő is engem. 7 óra felé
jár. Harangoznak. Összezsugorodik
a reggel, mint hús az
olajban. Le, le, le a hegyről
a majdnem vanba, a mostba,
a leszbe, le a lehetbe,
a talánba, le a tárgyak
közötti űrbe és a két
űr közötti falak közé,
pici labdákból áll
az anyag, a labdák
üresek, köztük sincs
semmi, a formájuk illúzió,
távolról mintha mégis tele
lenne velük, mondjuk,
a kanna. Utolsó töltés
a szűrő permetporára.
A szürke porra ömlik
az átlátszó víz, a nincs,
beviszi magával a port,
a voltat. A permetezőt
fölemeljük nagypapa
hátára. Méregeső veri
a leveleket, a nap egyre
följebbről önti a nyári
délelőttöt. A fény mintha a
permetezőcsőből ömlene,
ott a legélesebb, ahol
járunk. A tőkék között
tök és uborka, egy szinttel
följebb paprika és
paradicsom, legfölül mák
és kapor. De én nem
közülük választok,
a kis dolgok érdekelnek,
az, ami lent van a nyirkos
földben, kihúzom a nyílásból,
ahová beköltözött, a kölyök-
répát. Fickándozni
kezd. Letörlöm róla
a sarat. Ne egyél meg
engem. Én a béke vagyok,
a nyugalom vagyok. A lassú
gyarapodás vagyok. Edd
az ostoba tyúkot, a csámpás
kacsát, az érzelgős
libát. Ne engem egyél.
Beleszájalt a paradicsom is,
pedig zöld volt még, egy
kis sárga folt az oldalán,
ne minket egyél, a védtelen
leveleket, a földre hullni,
megrohadni vágyó terméseket,
ne minket egyél, mi ehetetlenek
vagyunk, a szárunk fás, a héjunk
emészthetetlen, magjaink
elkóborolnak benned,
és talán ki is hajtanak,
a gyökerünk mérgező, a rajtunk
hízó lárvák az életük
árán is megküzdenek értünk.
Éjjel ágak hajtanak ki
a hasadból, az idegpályádat
babcsíra növi be. Küzdj
meg a disznóval, ha mersz,
ő a kukorica őre, pattanj
a hátára, rántsd le
a bundáját. Ne a gyökereinket
rágd, mint a giliszta.
Ne a virágunkra pályázz,
ne telepíts ránk hernyókat,
ne verd le rólunk
a hernyókat. Gondoltál
már rá, milyen szép lenne
a világ ember és állatok
nélkül?
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék