A két gáláns test-őr

Orbán János Dénes: Hivatalnok-líra. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999. 54 oldal, 540 Ft Sántha Attila: Az ír úr. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999. 73 oldal, 540 Ft
Két vékony kis füzet jelent meg az idei könyvhétre a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó gondozásában: két verseskötet. A Budapesten alig beszerezhető kötetek egyike a 73-as születésű Orbán János Dénes harmadik, míg másika a 68-as születésű Sántha Attila második versgyűjteményét rejti. Kis logikával arra is rájöhetünk, hogy a két kötetet a megjelenés időpontjának véletlenjén túl más szálak is összefűzik. Hogy a brassói és a kézdivásárhelyi születésű szerző nem véletlenül jelenik meg egyszerre ugyanannál a kiadónál, azt magyarázza az a tény is, hogy Sántha kötetét maga Orbán (nem a miniszterelnök!) szerkesztette, s mindkettőjük borítóját ugyanaz a Bíró Zoltán (feltehetőleg szintén nem az ex-politikus) tervezte, mégpedig mindkettőt Molnár C. Pál egy-egy metszetének felhasználásával.
Nem véletlenül utalok továbbá, ha tagadólag is, a politikus névrokonokra. Úgy tűnik nekem, a két költői világ közös a hivatalosság-ellenességben, a fennálló hatalmak ironikus távolságtartó kipellengérezésében. Nem véletlenül választotta Orbán kötete címéül a Hivatalnok-líra ironikus fogalmát. E választásáról ő maga a kötetnyitó versben így vall: „Mit fölajzott irón vet / hűvös papírra, / legyen ezúttal, csak most, nem akta, / de hivatalnok-líra /, s legyen a lírai alany egy könyvelő...” Bár nem állítom, hogy csak a politikusok hivatalnokok, azt meg merem kockáztatni, hogy a jó politikusokban szükségszerűen benne rejlenek a hivatalnoki erények. S hogy mit olvasok ki ennek tudatában a hivatalnok lírai alannyá ütéséből? Annak az erdélyi kulturális helyzetnek a paródiáját, amely még mostanában is a legjobb költőket késztette pályaelhagyásra, hogy a politika színterére léphessenek.
Ugyanez az ironikus hangütés jellemzi Sántha Az ír úr című kötetének első szövegét is. E (feltehetőleg) fiktív levél címzettjei Kálmán C. György (a hivatásos irodalomtudós), Pomogáts Béla (a magyar irodalom jelenlegi elsőszámú hivatalnoka), valamint Göncz Árpád (a Magyar Köztársaság elsőszámú hivatalos polgára). Az ars poetica-szerű szövegben Székely Árti Hatarőr és Polihisztor (valamint szabadidőben őstermelő és D. J.), fejti ki (meglehetősen „ártatlan”) esztétikai nézetrendszerét. Az irodalom jelenlegi helyzetét Árti (tehát nem Árpi!) így diagnosztizálja: „a szerzők ma már nagyon (tres) unzsenír, mit érdekli őket az olvasó.” Ezután a „kedves” Edward W. Said-et idézi, már-már szocreál optimizmussal fűzvén hozzá: „Szerintem a jó vers a népért van, a néphez szól, a néphez nő, a nép fia.”
Szóval a népi költészet újabb, ezúttal vadhajtásával volna dolgunk? Abban az értelemben bizonyosan, ahogy a népi irodalom kifejezést angolra szokták fordítani: populáris irodalom ez. A posztmodern által a művészet fejére kiszabott halálos ítélet eleven cáfolata ez a kétkötetnyi vers, a maga zaftosan eleven nyelvi természetével, igazi pop-kultúra. Székely Árti ezt a programszerűen felvázolt törekvést a következőképp fogalmazza meg: „Egyszer megmutatnám Önöknek..., hogyan mulat a nép verseimre, mikor már kiitta az eszét.” S ugyanennek a törekvésnek a megfelelője a hivatalnoklírában, Jack Cole-ra hivatkozva (aki idegenbe szakadt hazánkfiaira, John Goldra, Boobitch-ra és Alex Voresre” is rálicitál) így hangzik: „Köszönjük, hogy reszelted / orrunk alá a tormát! / Tőled tanuljuk, Maszter, / a nyelvet és a formát. / De megpróbáljuk azt majd / tölteni tartalommal, / nem pedig sajtlikakkal, / színhanta-tarka lommal.” (Nem mindennapi négyszótagos tiszta rím ez, talán még Várady Szabolcs lelkének is kedves.)
Szóval üdítően friss hangot hallunk. Látszólag nincs benne semmi elméleti, semmi túlfinomult, semmi filozofikus, semmi katedra-költészet. (Persze, csak látszólag. Mint azt a kedves Edward W. Said neve jelzi, a heves ifjak egyáltalán nem tekinthetők hőzöngőknek. Elolvasták már a maguk kötelező irodalmi listáját. Talán épp a kötelező olvasmányok kötelező olvasására emlékeztet Orbán Ó én marha ki nem hittem Kosztolányit című versének jól sikerült címe.) Ám ez a visszanyert természetesség gyanúm szerint ugyanúgy csak egy álca, mint a túlírt, elméleti igényeknek megfelelni kívánó „posztmodern” költészeté az. Az én olvasatomban valójában az életközeliség pózáról van itt szó, s kevésbé az életről. A személyesség hangjának imitálásáról, s kevéssé a személyességről. E heves ifjak költészetét legszívesebben stíl-költészetnek nevezném (mely mindig egy stílre hajt), vagy szereplírának (melynek szerzője énjével is, csak mint egy szereppel képes azonosulni), de leginkább manír-költészetnek. Legyen azonban világos, nem puszta értékelésként használom e kifejezéseket. Szeretném megérteni az e költészetet létrehívó szándékot, azt a világra hangoltságot, amelyből természetesen következik egy ilyen hangütés. Ennek viszont az a feltétele, hogy leírjam azt, mit is olvastam én (ki) e szövegekből.
Először Orbán kötetét jellemezném, nagyon semlegesen, nagyon elmosódottan, szükségszerűen összemosva az apróbb nüánszokat. A kötet egészére a dalszerű hangvétel s a hagyományos formai törekvések lehetőségig való követése a jellemző. Versei két ciklusba rendeződnek. Az első, mely szintén a Hivatalnok-líra címet viseli, rövidebb szövegekből áll. E versek címében sokszor szerepelnek lánynevek (Jolán, Anna, Brigett). Nem véletlenül. Leginkább a szerelmes versek hagyományos műfajához kapcsolható szövegek ezek, csak persze a kapcsolódás van idézőjelbe téve. A férfi-nő kapcsolat kiábrándítóan hétköznapi és vulgáris változatával szembesít bennünket e ciklus: „Ki tiltja meg, hogy jövet-menet / elmondjam mi bánt? / Nagyon szeretném agyba-főbe gyakni / Jolánt. / Szeretném, ha velőig szopna, és...” (Jolán), s ez a szembesülés, olvasói szempontból, nem mindig kényelmes. Mondhatnám azt, polgárpukkasztó szövegek ezek, lázadó-lázítóak. De persze, nem lenne igazam. Tudjuk, hogy a magyar irodalomban az erotikus verseknek milyen hagyománya van. Másrészt meg, hát azt is tudjuk, hogy a lírai alany most egy könyvelő. Amivel szembesülünk tehát, azok könyvelőálmok. „Egy futó ebéd, kávé, egy baszás, /két főszereplő, a Jolán meg én, / hétköznapok résében szűk lakás...” A versben állítottakat ezért nem kell névértékükön elfogadnunk. A fentebbi első idézet legerősebben (legocsmányabban) megfogalmazott része például a második ciklus egyik szerepversében (Don Quijote második szerenádja) már idézőjelek között jelenik meg. Az a kackiásan bátor és brutális trágárság, az az utcai és kocsmaköltészet, amely tehát az első ciklust jellemzi, a második ciklusban megtorpan, olykor idézőjelek közé kerül, értelmeződik, pszichológiai jelentést nyer, elbizonytalanodik. A névértéket persze már az első ciklusban is megkérdőjelezte a forma: egy olyan daltípus felelevenítése, ami mintha a századközép slágerszövegeinek stílusvilágát hozná vissza, s amit a magyar film oly jellegzetesen örökített meg számunkra: „... Félszínes, néma film, / melankóliadivat egy bestiára, / kit én is, más is, sorban, egy pesti bárba’, / s a sor végén a férje lőn a rím.” A vers és tartalma mintha egymás ellen kelnének: s ugyanígy a szerző is mintha birokra kelne szövegével: „Míg ez a vers levetkezett, / úgy remegtem, hittem halálom.” S ahol megbicsaklik a magabiztos brutalitás, a zseniális hencegés, ott olyan hangon tud megszólalni e költészet, amely kiábrándultságában is szánalomra, s talán, igen „kimondjam (nem mondom)” (Sántha) szeretetre méltó: „Ki hisz még pezsgőben, szerelemben: / bolond. Az ember áll, végképp / megnyugodva: csak semmi gond. Elszúrtuk ezt is. S mosolyog: / a következőt is, tuti.”
A második ciklus hosszabb, gondolati irányba nyitó költészete a vagabund-szerep kiüresedésének pillanatában születik, a másnaposság ködében, s kiábrándítóan-megrendítően tisztánlátó tud lenni. Mint például az Isten szaga szomorú Istent-akaró-Istentagadó szövegében. E szöveg harmadik része így kezdődik: „Az arc emlékét nem bírom összevarrni, / holott megláttam Istent önmagamban. / Ott fetrengett az ösztönök porában”, és így fejeződik be: „– ki hordom őt az ösztönök porában, / s tudom: csak félelem és csak, csak önmagam van.”
Az én olvasatomban valami kísértetiesen hasonló íve van Sántha kötetének is. Míg Orbán könyvének címlapján egy álmos hölgy nyit hálóköntösben ablakot, a Sántháén egy deli testőr álmodozik egy szék háttámlájára hajtva fejét. Ugyanazokat a kéjes álmokat álmodják végig. A hivatalnok Jolánjának itt Székely Árti Marisa felel meg, akinek látszólag szintén nincsen más gondja, csak „hogy neki Pisti kéne, / mert a gyakhatnékba belégebed”. A szexuális fantázia olcsóságát itt is a nyelvi fantázia gazdagsága oldja, mint például a Kemál és Amál (szadománia) című stilizált-parodizált barbár szerelmi ciklus egyik versében: „Oránból jöttél, nem virággal, / feleseltél a jóanyáddal, / szegényt bumm propánnal, / Oránt eladtad Bhutánnak, / s most megint mint egy bolondbomba, / hüpp a siralomházban, / csak Kemálnak van rád gondja, / a bhutának.” A szerepversek mögül kiüresedett én azonban ugyanúgy tematizálódik itt is a maga önkeresésével együtt, mint Orbán Párbaj a Grand Hotelben című versében (lásd a Sehonnan verset, melynek Kukorellytől való mottója ennyi: „Talán az van, hogy nem vagyok”). Ugyanúgy megjelenik itt is a verstől való félelem, mint a másik kötetben (lásd Az éj angyala című verset). S a Térszűkület című ciklusban ugyanúgy jön a másnapos nagy kiábrándulás, „a kései József A.”. Itt szerelmes versek olvashatók: „Talán ez az, vártam hosszan mire, / halkan lebegni helyben. / Ha szeretsz, teher ne legyek, / könnyű vagyok, mint a pille” (Ha szeretlek), és tisztán látó számadások: „Mit elképzeltünk: család, gyerekek, / rájövünk, nem kell. / És sajnáljuk, hogy így esett.” (Esti mese felnőtteknek)
Nem olyan víg tehát ez a két víg testőr, ahogyan az első pillantásra látszik. Azt hiszem, inkább szomorúak a hencegők. Úgy látszik, még mindig ez a föltétele annak, hogy a vers költészetté váljon.
1999. 7. 30.

HORKAY HÖRCHER FERENC