A botrány korszerűsége

Székely János: Összes drámái. Polis, 1999. 407 oldal, ár nélkül
Székely János is katonaiskolába járt, miképpen Ottlik Géza. Benne is megvan az a kíméletlen egyenesség, rögeszmésen mindennek utánajáró pontosság... És mégis, mennyire más! Nála a lépcső és a szabadság nem kerül össze..., illetve az ő hősei legfeljebb azt mérlegelik: „vajon az én lépcsőválasztásom megfelel-e a közösség szempontjainak?” De az Ottlikkal való párhuzam inkább úgy került most szóba, hogy Székely Jánost is igyekezett egy ifjabb nemzedék, valószínűleg Ottlik példájára mesterként kiválasztani, körülülni, felmutatni: íme, egy tiszta ember! Ő erre mindenképpen kiválóan megfelelt, hiszen amikor annak idején történetesen politikai alkuról volt szó, azt ő politikai alkuként élte meg, nem álcázott semmit. (Székely János a marosvásárhelyi börtönnel szemben lakott. Az ablakból kinézve mindennap láthatta a börtön udvarán édesapját a rabtartók felügyelete alatt „sétálni”. És hajlandó volt megírni egy kötetnyi hazafias verset, hogy kiengedjék apját a börtönből. Ezt az anekdotát egy interjúban meséli el...) Kilencvenben megindult hozzá a zarándoklat; kilencvenháromban bekövetkezett halála óta is folyamatosan jelen van életművével, még akkor is, ha nem annyira intenzíven, mint ahogy számítani lehetett volna rá. Némelyek számára talán nem elég elkötelezett író, némelyek számára talán nem elég független, némelyek előtt individualista, némelyek viszont túlságosan moralizálónak tartják... Székely János magányosan, mint a megverselt Bolyai, élete végéig a maga Üdvtanán elmélkedett, és munkája azzal a reménységgel töltötte el, hogy „részese a humánum jövőt formáló, emberi közösségeket szolgáló cselekedeteinek”.
A „romániai magyarság sorskérdései” a legközvetlenebb formában. A Profán passió, e korai darab, mely még csupán a kamaszos ötletek játéka, azt kérdezi, hogy szükség van-e vérre az eszme diadalához, a Caligula helytartója azt firtatja: lehet-e erkölcsös a hatalom; a kérdés a Vak Béla királyban így módosul: mennyire hatékony a tiszta, erkölcsös hatalom; a Protestánsok és a Mórok leggyakoribb kérdése pedig megegyezik a kisebbségi helyzetben a túlélési stratégiákon rágódók ismert felkiáltásával: mit lehet tenni ebben a helyzetben? Tulajdonképpen az Irgalmas hazugság az egyetlen mű, amely a kollektivitás szupremativitását nem a kollektív észjárás szempontjából mutatja be, mi több, egészen másról beszél... Épp ezért tűnik ez a ritkán emlegetett darab ma a legjobb Székely János-drámának. A túlontúl is direkt („mára már történelmivé vált”) mondatok helyett töredezett, szürke mondatok hangzanak el, és ennek ellenére, ha kívánalom volna: a kisebbségi helyzet átkait magukon viselők is megtalálhatják benne a tanulságokat.
A Mórok egyik párbeszédében közvetlenül 1956 utáni jóslatként hangzik el, hogy Magyarországon szellemi és morális meghasonlás következik, mert egy illuzórikus helyzetet kell fenntartani („az ország szuverén, holott nem az”), ám Erdélyben reálisak a viszonyok, komoly gondolatok teremhetnek majd, „nagy röneszansz” következik. Érv ez arra is, hogy érdemes „maradni”, tehát a földrajzi határokat morális határoknak tekintő Bennszülött jól járhat! Az igaz, hogy nincs jelenünk, de van jövőnk, mondja Achmed a Mórokban, cselekedeteinket a jövő fogja megítélni. Az Irgalmas hazugság főhőse, Ákos, aki elől eltitkolják betegségét, végül maga kohol valódi realitást önmaga számára; lerántja hát az irgalmas fátylakat, és amit látni vél, az irgalmatlan valóság: ugyanolyan illuzórikus, mint a hazugság, amellyel kímélni akarták.
A hazugság kibogozhatatlan. Mivel az írói tradíció lényegében egyetlen alternatívát tartalmazott, méghozzá a politizáló, közösségét szolgáló író szerepét, független erdélyi értelmiségiről beszélni aligha lehetett, illetve, akik azok maradhattak, a perifériára szorultak, némiképp a bolondot adva, mint az őskeresztények a római birodalomban. A hazugság épp azért tarthat máig, mert tradicionálisan tovább él a szerkezete. Nincs emlékezet ma sem, mert nincs emlékező. Székely János halála után közreadott naplójegyzete kavart ugyan néhány kisebb botrányt, de a botrányok hamar elülnek, lévén az élők sokkal mozgékonyabbak. Így aztán ma sem lehet tudni, mi a válasz a kérdésre: megőrizheti-e legalább az erkölcs látszatát a túlélésre berendezkedő író, marad-e annyi morál, hogy ne tűnjön cinikusnak bármi, amit leír (egyáltalán, cinikusnak már az is, hogy ír)? És ugyanakkor: erkölcsös maradhat-e a közösség, amelynek nevében az egyén akár a kollaboráns szerepét is eljátssza? Amíg a túlélési technikák bizonyos elfogadható erkölcsi határok között mozoghattak (mondjuk álnév alatt is lehetett Ceausescuomázsokat írni), a kisebbségi sorskérdésekről meglehetősen felszabadultan, gyémánt aggyal és énekes lélekkel beszéltek... Nem véletlen, hogy annyi hitvitázó dráma született ekkoriban. Hitvitázó, de az eredeti felállásban: amidőn a hitét vállalónak nem csupán a helyes érveket kellett előadnia, hanem azt is demonstrálnia kellett, mennyire képes a tortúrák gazdagon felszerelt laboratóriumában kitartani mellettük. A halál szele kisöpri-e az utolsó erkölcsi tartalékokat az emberi lélekből? Ez lett a kérdések kérdése...
Talán a kicsit axiomatikusan megfogalmazott gondolatok láncolatán keresztül („Minket, embereket, mind csak a számítás fűz össze” [11. o.]; „Az alattvalók egyetlen valódi / Mentsége az, hogy túlélik a császárt” [101. o.]; „Jövő is van a világon” [111. o.]; „Isten: az ember önigazolása. Felelősségének áthárítása egy magasabb hatalomra” [155. o.]; „Ha bármilyen széljárás miatt / Kollektíven még nem számolhatók fel, / Egyénként mégis megtehetjük ezt” [333. old.]; „Az eszme győz – az exponense rámegy” [399. o.]), de valamennyi Székely-dráma eljut a végső helyzetig, amelyben végül meg kell különböztetni azt, ami csak az ember fejében van, attól, ami csakugyan van! Némiképpen azért is fontos, hogy eljut odáig, mert így marad csorbulatlan. Ott, ahol az
elvek szerinti gondolkodás látszatlábakon áll (és amúgy is ingatagon).
Székely János esszéiben töredelmesen bevallotta, hogy az ő legfontosabb axiómája szerint az ész emberszabású, a világ azonban nem az. „Mi végzetesen emberszerű, antropomorf világot alkotunk magunknak. Tudomásul kell vennünk azt a szomorú tényt, hogy az emberi nyelv nem a valóság nyelve, így a világról nem lehet emberi nyelven beszélni.” Székely János nem szerette Heideggert (a csótányok filozófusának nevezi egyik szereplője), a „nyelvészkedőkben” az önmagáért való szórakozást keresőket látta, „funkcionális ösztöntevékenységből funkciótlan élvezetet” kicsikarókat. Másrészt „egy közlésforma csak akkor létjogosult, ha olyan igazságokat lehet elmondani vele, amit másképp sehogy”, ezzel érvelt, amikor drámáinak műfajáról beszélt. És talán épp a nyelvnek e kétféle megközelítése teszi drámáit is ellentmondásossá. A nyelv, amely a gyémántgondolatot a maga foglalatában felmutatja, és ennek a nyelvnek az anyaga, amely nem tartozik a gondolathoz, tehát nem vizsgálódásunk célja. Van-e a filozófiának önálló nyelve? Nincs, mondja Székely János, s ami van, alkalmatlan.
Botrányos, tehát korszerű, így ajánlotta magát Székely János az olvasónak. Rögeszmésen és konzekvensen vállalt ellentmondásai, amelyeket mások, máshol talán már megnyugtatóan megoldottak, csökönyösen fel-feltett kérdései, amelyek talán ma már nem kérdések, botrányosan korszerűvé tehetik drámáit is. (Mert a prózája minden vitán felül álló!) Tudjuk, a válaszok mindig piti dolgok a kérdések mellett. A kérdések mindig az egészről szólnak, ezért botrányosak.
1999. 8. 27.

LÁNG ZSOLT