Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. március, XIII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


FÓRUM

Otthon a tájban, otthon nélkül a történelemben
Jékely Zoltán erdélyisége*
A fiatal Jékely Zoltán szinte mindig a természetben találta meg az élet örömét, hasonlóan költőtársaihoz. A Nyugat „második” és „harmadik” nemzedékének költői általában a természet ősi nyugalmában és tündéri idilljében kerestek menedéket a társadalmi létben dúló küzdelmek elől. Szabó Lőrinc (Föld, erdő, isten), Fodor József (Lihegő erdők), Erdélyi József (Világ végén) és Berda József (Öröm) ugyanúgy a természet ölén találta meg az áhított békességet, mint néhány esztendő múltán Radnóti Miklós (Pogány köszöntő), Vas István (Őszi rombolás) és Zelk Zoltán (Ülj asztalomhoz). A magyar líra táj szemléletében mindazonáltal meglehetősen nagy változás ment végbe alig egy évtized folyamán. A fiatal Szabó Lőrinc vagy Radnóti Miklós idilli tájai még a költői képzelettől nyerték alakjukat és színeiket. Az a „benső táj”, amelynek természeti képét és pásztori életét klasszikus minták és nosztalgiák ihlették, egészen más jellegű volt, mint a harmincas években kibontakozó költészet természeti világa. Ez a természeti világ már nem bukolikus minták, hanem valóságos hazai tájak hatására született.
Szerb Antal kis esszéje: a Természet vagy táj szellemesen különbözteti meg a két fogalmat. A természet fogalma szerinte a városi civilizációban kialakult mesterkéltség elutasítását, panteista sejtelmeket rejt magában. Ezen kívül erősen emocionális jellegű: „A természetbe belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát, a természet vidám, melankolikus, sivár, ujjongó, játékos, vigasztaló, Érosszal telített, haragvó.” A táj fogalma ezzel szemben nem rekeszti ki magából a társadalmi és történelmi mozzanatokat. Nem kíván romantikus kivonulást a civilizációból, ellenkezőleg, történelmi és kulturális hagyományokra utal: „A tájba beletartozik az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, a várromok és kolostorok (...) Mindezek etnikai vagy művészeti milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét.” A természet fogalma mintegy a költészet mitologikus fogalmai közé tartozik, a táj fogalmának kultúrtörténeti jellege van. „...a természet – mondja Szerb Antal – ahistorikus, időtlen fogalom, szinte ellentéte a történelemnek, a táj pedig csupa történelem.” Ez a történelmi tájfogalom jelenik meg a „harmadik nemzedék” költőinél.
A „harmadik” költői nemzedék verseiben alakot öltő táj nemcsak menedéket kínált a társadalomban dúló válságok elől, biztonságot is adott, feladatot is kijelölt. A költő a táj meghitt világában érezte otthon magát, a táj hagyományai alakították kultúráját, elmerült történelmében, felelősséget vállalt népének sorsáért. Ennek az otthonosságnak, hagyománynak és felelősségnek a jegyében lettek a harmadik nemzedék” – illetve a kibontakozó népi irányzat – költői valamely történelmi táj követei és énekesei. Vas István és Rónay György „történelmi tája” Budapest, Weöres Sándoré, Jankovich Ferencé és Takáts Gyuláé a Dunántúl, Kiss Tamásé az Alföld, Jékely Zoltáné Erdély. Ennek az erdélyi tájnak érett színeit, barbár pompáját, történelmi arculatát ábrázolta verseiben.
Ez a táj nem a korábbi költők bukolikus vagy mitologikus természete. Határozott karaktere van, a költő ismeri hegyeit, vizeit, növényeit és állatait. Pisztráng-balett című versében élményszerű pontossággal, egyszersmind mitologikus erővel írja le részleteit:
A gát alatt a nagy tó színe holdas,
egy cuppanás, egy árny, egy loccsanás,
pufók hold fényinél egy villanó has,
elhibázott ugrás, vad farkcsapás.
(...)
Most már csak a pisztráng van ébren,
cuppogó, vad éhségtáncába kezd;
holdas felszínen, kékes vízfenéken
cikázik a sok vérespettyű test.

A gyermekkor mitologikus emlékeit szinte naturalisztikus részletezéssel készült képek idézik fel. A vízi világ érzékletes rajza, az orvhalászat életképszerű jelenete, végül a múlt ködéből kiváló valóságos emberi alak sorra hitelesíti az ábrázolás realizmusát. Az elmúlt időre és az elszenvedett veszteségre csupán a kérdőjeles fogalmazás utal:
Hol vannak most a koronás kígyók?
alusznak valami mély sziklalyukban;
apró márnát s nagyfejű botikót
emésztenek telizabált hasukban.
Vajjon hol van most Kaskötő Dani a vén vadorzó, merre sátoroz?
csapdához készül vidra-rántani,
holdas vízháton halat szigonyoz.
A pisztrángok táncáról írott versnek pontos életrajzi háttere van. A költői élmény forrásáról későbbi nyilatkozatában Jékely Zoltán így beszélt: „1922 és 24 nyarát a Székelyföldön, Erdőfülében töltöttük. Az öreg molnárház előtt, melyben szállásunk volt, folydogált a gátakban, malmokban, pisztrángokban gazdag Kormos-patak. A falun felül már legelők, kaszálók, aztán sűrűsödő erdők a Hargita felé, és fenyvesek. Ott, a Kuvaszónál sohasem jártam, mert ahányszor nekivágtunk, medárdus zápor keletkezett, visszaparancsolt. Pedig a legendákba illő százéves emberről, akinek hal- és vadorzás volt a foglalkozása, sok mindent hallottam azoktól, akiknek szerencséjük volt találkozni vele. A gátak viszont ott voltak a közelünkben, és voltak holdvilágos esték, amikor a pisztrángok valamiféle rituális ugrándozásba kezdtek. Talán valami akkor frissen kikelt éjjeli lepkék után ugrándoztak magasra, ki a vízből. Ezt a csodát többször megbámulhattam, és aztán mikor 35 nyarát Pesten kellett töltenünk, az ilyen erdélyi nyarak fájdalmasan, egyre erőteljesebben hívogattak. A vers tehát egyfajta emlékidézés, az elveszítettnek visszabűvölése – az »az elveszett idő nyomában«.”
Az emlékidézés nem homályosíthatja el a valóságot: a táj részleteit. Az erdélyi természet valóságos arculata éles vonásokkal és színekkel üt át azon a fátylas derengésen, amit a nosztalgia jelent. Ezeket az éles vonásokat és színeket keltik életre az elégikus emlékezések, így az Álom a sétatérről, a Nagyvakáció az enyedi kollégiumban és az Enyeden ősz van:
A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények;
sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.
Enyed köré a tél már építi
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.
Jékelyt nemcsak a nosztalgikus érzés és a pontos tájismeret fűzte szülőföldjéhez. Nemcsak az emlékek és az álmok alakították költészetét, hanem történelmi tudata és közösségi szolidaritása is. Gyermekkora az erdélyi magyarság történelmi önvizsgálatának és magára eszmélésének időszakában telt el, midőn a nemzetiségi lét körülményei erősen megnövelték a történelmi hagyomány és a nemzetiségi-nemzeti tudat szerepét. Ő is önérzetesen vallotta magát az erdélyi magyarság fiának, olyan nyelvi és kulturális közösség tagjának, amelynek hagyományosan gazdag és éber volt a történeti emlékezete. E közösség az emlékezetben a hagyomány őrét, és a hagyományban a fennmaradás fontos zálogát találta meg. Ez a meggyőződés általános volt a romániai magyar irodalom „hőskorában”: a húszas években. Versek, regények, elbeszélések és tanulmányok – Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Kós Károly, Makkai Sándor, Tabéry Géza, Sipos Domokos művei – idézték fel az erdélyi magyar történelem hőseit, nagy korszakait és hagyományait. Ebben az évtizedben virágzott fel az erdélyi magyar történelmi regény- és elbeszélés-irodalom, ekkor láttak napvilágot Kós Károly Varjúnemzetség, Makkai Sándor Ördögszekér, Nyírő József A sibói bölény, Gyallay Domokos Vaskenyéren, Tabéry Géza Szarvasbika, Szántó György A bölcső című regényei, Berde Mária és Sipos Domokos történelmi elbeszélései. Az erdélyi történelem ritka békekorszakait és viharos századait életre keltő írói vállalkozások a nemzetiségi tudatot és önvédelmet próbálták erősíteni.
Jékely Zoltán megalapozott történelmi tudatot kapott örökül. Ennek a tudatnak lényeges alkotóelemét képezte a liberális erdélyi tradíció, a nemzetek, kultúrák, vallások és életformák együttélésének és kölcsönös megértésének eszmei öröksége. Ezt az eszmei örökséget különös értéknek tekintette Jékely. Doktori dolgozatában (Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár) azt kísérte figyelemmel, hogy az erdélyi liberalizmus és demokratizmus nemes hagyományai miként kapnak új szerepet a kisebbségi magyar irodalom fejlődése során. Az Erdélyi Helikon íróinál kialakult transzszilvanista ideológiában e demokratikus pluralizmus kifejeződését kereste, őszinte vonzalommal foglalkozott az erdélyi magyar-szász, illetve magyar-román közeledés eredményeivel. A kulturális együttműködés tudatosan vállalt hagyománya magyarázza érdeklődését a román irodalom iránt. Későbbi gazdag és termékeny műfordító munkássága során számos klasszikus és modern román költőt tolmácsolt magyarul.
A nyaranta Erdélybe látogató és szüntelenül Erdélyre figyelő költő mindazonáltal nemcsak nosztalgiát érez szülőföldje iránt: szívét tragikus érzés, aggodalom és szorongás tölti meg. Az erdélyi magyarság változatos története során nemegyszer viaskodott a hanyatlás és a pusztulás rémképeivel; a két világháború között is, midőn a hagyományos veszendőségérzést a kisebbségi sors tapasztalatai erősítették, s emellett hatott az a történelmi peszszimizmus is, amelyet az anyaország irodalmának egy része mutatott. Ez a történelmi pesszimizmus sötét végzetet jósolt, képviselői süllyedő nemzetet, pusztuló népet láttak a történelem színpadán. Az erdélyi magyar irodalom, Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor és Dsida Jenő költészete komor képekben fejezte ki a szétszóródás szorongató sejtelmét. Jékely Zoltánnál is megjelent a nemzeti (és nemzetiségi) jövő miatt érzett aggódás, a zaklató nemzetféltés. Pusztuló magyarságot látott maga körül, elsősorban szűkebb szülőföldjén, Alsó-Fehér megyében, ahol a mindennapi tapasztalatok mutatták a magyarság veszteségeit. Orvosságot alig remélt, mind több keserűséggel figyelte a többségi nacionalizmus törekvéseit, s mind kevesebb hitelt adott a hivatalos irredentizmus szólamainak. Csak a viharfelhők gyülekezését érzékelte, a sorvadás, a pusztulás jeleit látta. Történelmi elégiáiban a hanyatlás borzongató látványát fejezte ki.
Miután családjával Kolozsvárról Budapestre költözött, nyári vakációit több alkalommal a kalotaszegi Magyarvalkón töltötte. Már érettebb fővel itt találkozott bensőleg az erdélyi magyarság közösségi gondjaival: lassú fogyatkozásával és szétszóródásával. Naplószerű versekben adott számot tapasztalatairól (Falusi reggel, A vén Both, Valkói temetés, A vén csordás temetése, Apró képek). E tapasztalatokat összegzi epikus ívben futó költeménye: az 1936-ban keletkezett Kalotaszegi elégia. Személyes élményeket: a harmincas évek közepén Magyarvalkón töltött esős nyarának élményeit dolgozta fel. A harmincas évek verses naplóinak (Babits, Illyés, Radnóti műveinek) mozgalmas életképszerűségével festette le a kalotaszegi tájat és a falusi nép életét, számolt be magányos merengéseiről. Balladaszerű előadásban idézte fel egy vasárnapi parasztmulatság eseményeit és hangulatát: a szenvedélyes táncot és éneket, párbeszédes formában szólaltatta meg az önfeledt mulatozásba szűrődő keserű reménytelenséget. Ezt az elégiát is a mulandóság szorongató érzése hatja át: „feléd a szörnyű évek / tornyosodó zuhataga suvad...” Ám a személyes veszendőségérzésnél is fájdalmasabb a magyarul beszélők sorsán érzett történelmi aggodalom: „»Ne bántsátok ti ezt az árva népet« – / szóltam a nagy bivalyfelhőknek én – / »a sorsa úgyis tépi, mint a véreb«.” A Kalotaszegi elégia személyes módon drámai versvilágát közösségi szorongás tölti meg.
Az erdélyi magyarság fogyatkozásán és jövőjén érzett aggódás szólal meg A marosszentimrei templomban című költeményben is, amely ugyancsak 1936-ban, a Maros menti elrománosodott faluban töltött nyár sajgó emlékéből született:
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.

Így énekelünk mi, pár megmaradt – azt bünteti, akit szeret az Úr –, s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.
A költemény szerkezete, valamint hangneme a protestáns zsoltárhagyományt követi: Szenci Molnár Albert zsoltárait, amelyeket a református vallásban nevelkedett költő maga is énekelt. A zsoltárra utal a romlás és pusztulás felpanaszolása, az Istenhez fellebbező fohászkodás, az archaizáló nyelvezet, amely régies szavakkal és fordulatokkal („drága Sion”, „hiu”) hoz létre történelmi hangulatot, a szimultán ritmus, amely az ötös jambusok mellett megengedi a tagoló ütemezést is, végül a régies rímelés (a-b-a-b-c-ac-a-a-d-a-d-a-d-a-d), amely nem idegenkedik a rímszavak megismétlésétől. A zsoltáros hang egyszerre ad számot a pusztuláson érzett keserűségről és a pusztulással szembeszálló elszántságról. A régi magyar költészet nyelve és poétikája már Ady Endrénél a tragikus nemzeti tudat, egyszersmind a végzettel birkózó elszántság kifejezője volt. Ebben az értelemben vált a fiatal Jékely is Ady tanítványává: a zsoltáros versben, a reformáció költői hagyományában találta meg azt a nyelvi és poétikai formát, amely ki tudta fejezni a szétszóródás tragédiáját és a megmaradás keserves hitét.
Keserves volt a hit, minthogy a költő képzeletét és szívét nehéz félelem járta át. Hiába mondta: „énekelünk mi százak helyett”, hiába hatotta át versét a végzettel küzdeni készülő elszántság, a történelmi szorongásnak nagyobb volt az ereje. A „nincs menekvés” keserűsége, az „elvégeztetett” döbbenetes tudata gyötörte a szülőföldjére látogatót. A történelmi elégiákat ez a keserű reménytelenség szőtte át. Nagyenyed, 1850 című versében a porig égetett kollégium és könyvtár szomorú sorsán borongott: „Hát ezt érdemli ez az árva nemzet, / hogy fája ne gyümölcsözzék soha /.../ S a könyveket, melyeket úgy hozának / száztornyú városokból fiai, / kódexeket, mappákat, bibliákat / írástudatlan horda irtsa ki!” Vasvári Pál nyomában című költeménye pedig a gyalui havasokban lemészárolt márciusi forradalmár szabadcsapat sötét végzetét idézte fel:
Körös-körül les százezer halál ránk s szívünkre már alkusznak a sasok. – De hűlt szemmel is rád nézünk mi vissza, Szabadság, ó te könnyből szűrt szivárvány! S vérünket szűz-adójaként felissza a Történelem, a Hétfejű Sárkány.
Nemcsak az erdélyi magyar kisebbség sorsát és jövőjét vallatva veszítette el bizalmát a történelmi haladás iránt, a nagyvilágban dúló háborúkat szemlélve is mind reménytelenebbnek látta a jövőt. Emberi szolidaritása nem korlátozódott arra, hogy csupán egyetlen nemzetet vagy nemzetiséget vegyen körül féltő gonddal. A háborúra készülő Európát figyelve, az erőszak merényletei láttán részvéttel tekintett más nemzetekre is. Képzeletében minden szenvedőt és üldözöttet magához ölelt. A fasiszta Olaszország afrikai hódító háborúja idején Etiópia szenvedő népéhez fordult rokonszenvével: „Hazájukért haltak szegények, / mint magyarok, mint lengyelek; / áldás a győzöttek nevének! / Na, költők, énekeljetek” (Apotheozis). A második világháború kezdetén pedig a legázolt lengyelek nemzeti tragédiáján kesergett: „Ott Északon már tart a nagy-vadászat, / lejárt a béke, mint nyúltilalom. / S egy ország sorsát énekli dalom, / hol negyedszer van tora szörnyű gyásznak” (Ott Északon).
A mind félelmetesebben érkező háborús hírek végleg felzaklatták. Miként nemzedékének legjobbjai egymástól függetlenül, szorongó lelki parancsra, ő is az európai civilizáció végső romlásának és veszedelmének látta a fasizmus és a kommunizmus barbár uralmát, véglegesnek hitte időleges hódításaikat. Tiltakozott az erőszak ellen, orvoslást azonban alig remélt (Egy kivándorló után). Költészetében a háborús idők rémes álmai és véres látomásai kaptak szerepet: „Holnap vad gépek surrognak felettünk: / tűz hull, vas hull, okos tank eltipor” (Öcsémnek); „lila lángnyelvként vad szirénák / csapnak a fekete-kék homályba” (Töredék 1939 szeptemberéből); „Háborúfélő verset írtam éppen / s révülten néztem az eget: / Bomlotthajú asszonyfő szállt az égen / s lilán elúszott a világ felett” (Őszi készülődés). A történelmi múlt fölé hajolva szorongató élményekkel találkozott, most megérkezett költői világába a háborús jelen.
Ezekben a versekben a halál a legfőbb realitás; a szerelem pusztulása, a költészeté, a nemzeteké. A történelmi elégiák a szenvedő emberiséget siratják, jóvátehetetlen veszteségek szemléjét végzik el. Valami keserves, kiábrándult látomást készítenek elő; látomást, amelyben „a Történelem, a Hétfejű Sárkány” magasodik gyilkos dühvel és könyörtelen közönnyel az emberek és a népek, általában a humánum fölé. „Ó, embernemzetség! Csillagszilánk / vetett ide a földre, bizonyisten! / hogy nyughatatlan, huncut és falánk / tested éljen, haljon, termékenyítsen” – írja Vörösmartyra emlékeztető fájdalommal A történelemhez című költeményében. Emberfaló szörnyetegnek látta a történelmet, gépezetnek, amely sorra felőrli a humánus értékeket. Nem bízott a haladásban, képzeletére túlságosan is ránehezedtek a 20. század történelmi katasztrófái, amelyek, úgy tetszettek, visszafordíthatatlanok és megmásíthatatlanok. Ezek táplálták tragikus történelmi tudatát, amely egyetlen komor drámának fogta fel az emberiség történetét. Ez a tragikus történelmi tudat jelenik meg abban a kifejezési formában, amelyet történelmi elégiának nevezünk.
Ennek a történelmi elégiának az erdélyi magyar költészet alakította ki a modelljét, különösen Áprily Lajos, Tompa László és Reményik Sándor költészete. A romániai magyar líra „első nemzedéke” sajátos irodalomtörténeti helyet foglal el. Valamivel később indult, mint a Nyugat nagy generációja, de előbb, mint a „második nemzedék”. Eredetileg a századvég késő romantikus költészetét folytatta, azt a hagyományt, amelyet Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő költői világképe és formája jelölt. Ezt a formát egészítette ki a Nyugat szimbolista-impresszionista vívmányaival és formaművészetével, valamint a századforduló német és osztrák költőinek: Detlev von Liliencronnak, Hugo von Hofmannstahlnak, Gerhart Hauptmannak és Rainer Maria Rilkének indításaival. A romániai magyar költészet „első nemzedéke” az első világháború éveiben lépett fel, igazi szerepet azonban csak később, a húszas években, az önálló irodalmi élet kialakulása idején kapott. Ebben a történelmi közegben a kisebbségi értelmiség közhangulatát fejezték ki a történelmi elégiák és a szimbolista-elégikus tájversek. (Áprily Lajos: Álom a vár alatt, Szalonka-les, Vadludak; Tompa László: Sziklavár, Erdélyi végzet alatt, Reményik Sándor: Az álarcos magyar, Ahogy lehet.) A századvégi örökség és a nyugatos stíluseredmények együttesen alakították ki ezt a versmodellt, a húszas évek erdélyi magyar versének kitüntetett alakváltozatát.
Jékely Zoltán e történelmi elégiák hangulatát és zenéjét hozta magával, és ha az erdélyi magyar sorsról, általában a nemzeti történelemről akart vallomást tenni, természetes módon alkalmazta az erdélyi történelmi elégia stílusát. Ezt a borongós-dallamos stílust nem is kellett különösebben a saját igényeihez idomítania, hiszen a veszendőség érzése, és az érzésnek alakot adó verszene a legsajátabb költői tulajdona volt. Talán csak annyi történt, hogy közvetlenebbé tette a történelmi elégiát; nem időtlen szomorúságot, nem őszi képekbe vagy történelmi utalásokba öltöztetett melankolikus hangulatot fejezett ki általa, mint a húszas évek történelmi elégiája általában, hanem konkrét történelmi veszélyeztetettséget. Ez a szándék öltött alakot A marosszentimrei templomban, a Vasvári Pál nyomában, a Nagyenyed, 1850, továbbá a háborús versek soraiban. Költészete, valószínűleg a nemzedéki élmények közössége folytán, ösztönösen az erdélyi magyar líra „második generációjának”: Dsida Jenőnek, Szemlér Ferencnek, Szabédi Lászlónak és Kiss Jenőnek konkrétabb és szenvedélyesebb fogalmazásával tartott rokonságot. Elégiáiban nem a századvég, a századforduló közvetlen örökségét folytatta, hanem az erdélyi magyar történelmi elégiát hangszerelte át a „második nemzedék” drámaibb stílusára. A drámai érzéseket az erdélyi szülőföld és az ott élő magyarság sorsa magyarázta: a költő otthon volt a tájban, mégis mind otthontalanabbnak érezte magát abban a történelmi létben, amely szülőföldjének tragédiáit okozta.

POMOGÁTS BÉLA

* Húsz éve halt meg Jékely Zoltán.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék