Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. március, XIII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Bogdán László

P. a ketrecben
A fák meghalnak, az álmok megmaradnak
nincs szeretet ott, honnan szeretet ki nem árad
ex animo

s önmagában ergo nem lel örömet
csak a szeretetben, mely belőle kiárad.
UBI AMOR IBI OCULUS EST

(Ezra Pound: XC canto)1

1. A kör
Ugolino2 is Pisát árulta el, amikor a zárkaajtót
rászögezték3, és éhen halt.
Koponyájában is érezte a szögeket.
A szigeteken járt éppen, ahová mindig is törekedett,
de el nem ért soha.
A szigeteken bolyongott, és a szívét is átverték a szögek.
Nők hívogatták a partról,
sátorhajukat fújta a szél,
a szél, amely cseles Odüsszeusz eszén is túljárt.
A máját is átverték a szögek. Kezét-lábát. Üvöltött,
fiait, unokáit nézve halt éhen, de előbb
megette őket4, meghosszabbítva képzelgéseit,
túlméretezett, végtelenre méretezett terveit a bosszúról,
ami nem jött el soha, de ami
azóta is egyfolytában történik.
Ugolino is Pisában szenvedett, Pisát árulta el,
a guelfeknek a ghibellineket, a ghibellineknek
a guelfeket5, és közben állandóan Pisát...
Pisában inog a torony,
ide térnek meg a történetek,
innen is indulnak,
itt halnak éhen, itt senyvednek, itt foszladoznak.
Minden önmagába fordul.
Inog.
E poi basta.6
És a rózsák is másoknak illatoznak.

2. Az éjszaka
Szögesdrótok felett vércsék fecserésznek.
Locsognak az őrök. Elhalkul az ének.
Nem szűnik az ármány. Rontás. Mocsár. Álom.
A tornyok árnyéka rontja szét világom.
Rázom a ketrecem. Kétely. Bűz. Setétség.
Megmenthet egy darázs (zümmögő reménység)?
Ugolino tornya jelzi, mi jöhet még.
Bohócarcról mállik póz, kétkedés, festék.
Ha legalább kövek lennének, útvesztőt
rakhatnék magamnak, eltévedni, kettőt!...
Ha lennének kövek, rögtön labirintust
emelnék, és hívnám Propertius Sextust.7
A ketrecem körül ólálkodik árnya,
átlophatna immár egy másik világra.
Indulnék. Szétfoszlik. Az előbb még itt állt!
Üvöltözve hívom. Nem jön. Csak a misztrál
fújtat, mint a sárkány. Fogynak a víziók.
Látok-e még párját hívó vízirigót?
„Nyuguggyék le, ember! Itten van a kása!...”
Scott8 érkezik. Dünnyög. Isten hasonmása.
Egy szellemkéz érint. Sextus van itt. Érzem.
Latinul kérdezi: „Készen vagy-e?!” „Készen!”
De megint eltűnik. Vadít az éjszaka
penetránsan bűzlő nyers vizeletszaga.


3. A kígyó
Torkomra tekeredik Ugolino tornyáról
az amerikai lobogó. Fojtogat.

4. A párducok9
És megjönnek a párducok.
Csíkos testük suhan. A fény
megvillan kristályfogukon.
Ha van, ilyen a vakremény.
Szemben a tornyon kérdőjel
a sokcsillagos lobogó.
Kerengőznek párducaim,
párducnak lenni volna jó.
De nem lehet. Ketrecrácsok
szabdalják szét a világot.
Egyetlen élő látomás:
hangya mászik egy fűszálon.
Vadító, zöld mentaálom
emel. Jöhet a zuhanás.

5. A piros ruhás nő
Ha minden fájdalom és könny10
„ad ascoltando al leggier mormorio”11
a ketrecrácsok szabdalta világokban
rematerializálódik Paracelsus rózsája.
Szemben Ugolino tornyával, a pisai úton
bambán kérődzik egy fehér ökör.
Nyálas fűszálak lógnak a szájából.
Elégedett.
Nem! A homály szobrai még nem érkeztek meg,
de már láthatatlanul ketrecem körül ólálkodnak.
Fejem felett Odüsszeusz űzi-kergeti a felhőket,
vele is annyiszor kiszúrtak, amíg hajózott.
Hátha mégse lesz eső,
hátha nem zavarja meg Ezra bátyátokat
a csontjaiba szívódó nedvesség.
Almában egy vörös ruhás nőt kerget éppen,
végig az isteni Velencén,
a Grand Canalén át, gondolával,
megint gyalog, a Lidón, talán a Lidón utoléri,
és a nő majd kibújik a ruhájából,
alatta semmit nem visel,
s kihívóan mondja:
„Piglia gualche giovinotto!...”12
„Vén vagy már, mit akarsz? Odvas, aszott és büdös.
Fiatalodjál meg! Akarom!
Mosd vissza a tenger mocskos vizéből
fiatal arcod.
Légy merész, mint a párducok ketreced körül.
Kérlelhetetlen légy, mint Ugolino bírái,
robbanékony, mint a tüzedet őriző hiúzok.”13
De ehhez túl késő van, asszonyom,
túl késő van mindehhez, kisasszony,
túl késő.
És a béke méhei is előreláthatóan másnak fognak zöngeni.
Almomba brutálisan süt be a pisai hold,
ez a féltékeny asszonyszem.
Nem hagy nyugodni,
s a szél is itt idétlenkedik a gyakorlótéren,
megmozdítva a szitává lőtt bábukat,
ledöntögetve a likas céltáblákat.
Pisa fura ura, a szél!...
És nincs hajnal.

6. A hiúzok
Három hiúz érkezik.
Villog szemük fehérje.
Fogsoruk csattog, kattan,
pornográf virradatban,
hogy a holdat elérje.
S mi lenne, ha elérnék?
Harapdálnák? Széttépnék?
Inkább a tüzem őrzik.
Sárgás szemükben lobog.
Forog ketrecem. Forog
a téboly éjjelében.
Lehet, hogy ez az éden.

7. Konkrét költemény
„... P.-t magánzárkába helyezték. Bezárták egy acélketrecbe,
amelyet a börtön udvarán direkt őneki szerkesztettek össze.
Teljes bizonytalanságban hagyták: elrothasztják-e ebben a
háromszor hármas ketrecben, vagy esetleg mégiscsak
kiszedik onnan, hogy hazaárulásáért felakasszák?!
Senki közelébe se mehetett. A többi fogoly egy szót sem
szólhatott hozzá. Olvasmányt sem engedélyeztek neki.
Semmije sem volt, amivel a holt időt, amely rázuhant,
kitölthette volna, csak egy kínai Konfucius-szöveg,
amelyet, ki tudja, miért, primitív és ostobán fennhéjázó őrei
meghagytak neki, hát Konfuciust fordítgatta,
egyébként lángoló gondolatai, aggodalmai, rettegései,
rögeszméi
és lázálmai körhintáin forgott, és láthatta
a börtönt körülvevő kerítésen kottafejként gubbasztó
madarakat,
a Pisába vezető úton időnként fel-feltűnő,
fehér ökrök vontatta járgányt, a birkákat a gyakorlótéren;
láthatta a négy főtorony szigetelte teret is, ahol
szeme láttára gépfegyvereztek le nyolc kitörni akaró rabot.
Hangyákat is láthatott, figyelhette a fűszálak növekedését.
Nyár volt, elviselhetetlenül perzselt Dante haragvó napja;
ráadásul közvetlenül ketrece mellett vezetett a katonai út is,
és ő, Amerika legnagyobb költője, minden védőburok nélkül
volt kitéve az állandó zajnak, a gomolygó pornak,
hát lehet-e csodálkozni azon, hogy a gomolygó alakokban
a pokol szörnyetegeit vélte felfedezni? Állandóan
a szabadban ült, hogy az őrök szeme előtt lehessen.
Előttük végezte szükségét, előttük próbálta Konfuciust
fordítani, előttük vizelt, előttük sírt, néha röhögve
gumislagból vízzel fröcskölték, más tisztálkodási lehetősége
hónapokig nem volt, elvették még a fogkeféjét is.
A többi foglyot a meleg és a piszok elől sátrakba
menekítették, néha kivezették őket az étkezéshez,
a szabadgyakorlatokhoz is, de nem így a szerencsétlen P.-t.
Őt arra ítélték, hogy egyedül legyen. Teljesen egyedül.
Szemben Konfucius talányos tükrével és önmagával.
A perzselő pisai nap után éjszaka sem lehetett nyugta.
A fényszórók állandóan megvilágították ketrecét,
vakítva begyulladt, véraláfutásos szemét.
Összegörnyedve üldögélt rongyaiban, fejét lábai közé
hajtva,
mint egy aszott, koravén újszülött, aki immár meg sem akar
születni.
Néha üvöltött...
Ketrecében természetesen nem volt
egyetlen bútordarab sem. P. a betonpadlón hevert
félájultan, pokrócába burkolózva,
naptól forralva, esőtől áztatva
és egyedül volt, uraim, teljesen egyedül!...”
(Robert L. Allen tanúvallomásából)14

8. Lázbeszéd
Ketrecbe engem zártak,
pedig nem voltam párttag.
Ezra bátyátok hol van?
Őrtoronyban? A holdban?
Ketrecben ugrál. Rácsok
szabdalják a világot.
Elválasztanak tőle.
Másik én-jét megölte.
Sextus Propertiust is,
és vele önmagát is,
árnyékát és álarcát,
személyét, látomását...
Ami maradt belőle,
előttetek áll pőre
valójában, s a ketrec
köréje zárul. Így lesz?
Így van! Így is volt mindig!
„Hol van jó Ezránk?” – kérdik
Eliot, Frost, Hemingway.15
Gúny se segít, se kétely!
Labirintus az élet.
Énekelt és eltévedt.
Ezra bátyátok16 hol van?!
Őrjöng a rádióban?
Sztálin varázskörében
grúzul tanul most éppen?!
Lobog tisztítótűzben?
Elhagyta ember, Isten?
Fogoly lett és bolond lett.
Körbejáró kísértet.
.....................................
Nem hallatszik már az ének.

9. Amerikai hóember
Ma váratlanul szükségem végezve egy vederben,
arra gondoltam – a hőségben megduplázódott
Ugolino áruló tornya, és körülötte, mint féltékeny
Kerti törpék inogtak elfuserált őrtornyaink –
ha nem végeznek ki, ha mégsem visznek el innen,
ha itt felejtenek ketrecemben, mint
Robinson Crusoe-t a szigetén, mihez is kezdek majd
fergeteg havában?! Amikor puha, selymes, fehér hó
takarja el a zöld olasz mezőket, és csilingelő száncsengők
hívnak végtelen vándorlásra. Elvégre a havazás –
ha ritkaságszámba is megy – Pisában sem lehetetlen...
És összerázkódtam a félelemtől és az undortól.
Attól féltem, hogy betakar majd a hó, megfagyok,
hóemberré változom át, hazaáruló amerikai hóemberré,
és undorodtam a vénségtől, aki negyven fokos melegben is
saját fagyhaláláról képzeleg. És sírtam!
Én vagyok-e még? Én vagy valaki más?!
Aztán szomorúan szemléltem meg a vederben a siralmas
végeredményt...

10. A dallam
Valami rakoncátlan
dallam búvik a dalban,
bujkál a fűben, fában,
az őrök vigyorában,
sistergő kávéfőző
gőze, mikor előtör.
Recsegő padlódeszka.
Váratlan. Ez a titka.
Hol keserű, hol édes.
Robbanásveszélyes.
Megéled és feléled.
Teljesen a tiéd lesz.
Konfucius szavában
bujkál a ketrecrácsban.

Hinnéd, elkaptad végre,
s akkor felszáll a légbe.
Az őrtornyok felé száll.
Mosoly emeli, misztrál.
Szikrázó tűzijáték.
Valaki súgja: „Várj még,
mert hátha visszafordul,
s a mélyében megkondul
a harang.” Szól bolondul.
Elveszített harangok
jelenítik meg sorsod.
Római katakombák
fala őrzi e nótát.
És megőrzi a láz is,
a szaturnáliák is,
s egy régi bolondünnep.
Az egész újraéled.
S újra rohansz utána.
Ott úszik köddé válva,
léggömbként fenn az égen,
csupa áltatás, kellem,
csupa hazug bájolgás,
mellébeszélés, rontás.
Faképnél hagynád végül.
Megvagy e dallam nélkül.
De újra visszafordul,
megváltozik bolondul,
játékos kábulattá
válik és áhítattá.
Teniszlabdaként pattan
a dalban úszó dallam,
mi után vágyakoztál,
amiért meg is halnál.
Sejtelmes, bús vízió,
lágy improvizáció.
Ott lüktetsz benne, érzed,
Most már tényleg tiéd lett!
Fájdalmaid kioldó
hetyke trombitaszóló.
Hallgatnád reggel, este,
benne ring Jézus teste,

Dorothy pillantása,
tűzben lobbanó mályva.
S te is ott vagy a dalban,
nem takar el a dallam,
kioldoz és feloldoz,
sorsoddal összefoltoz.
Aztékok imádsága,
van bensejébe zárva,
pattanó gitárhúrok,
provanszál trubadúrok
időtlen mélabúja,
idétlen, kicsi, mulya.
Ügyefogyottan, kábán
ezentúl ő vigyáz rám.
................................
És eltűnik a ketrec.
Ezra újra szabad lesz!

11. A görög templom Párizsban
Emlékszem, Párizsban, egy barátnőm kertjében
állott egy kis görög templom.17
Kicsinyített mása az eredetieknek.
Tetszett nekem, mindennap felkerestem,
sokszor támasztottam lázban égő homlokom
a kellemesen hűsítő dór oszlopokhoz,
s próbáltam elképzelni a haragvó Zeuszt,
a magát kellető Hérát, a lobogó Pallasz Athénét,
de mégis mindig Pán képződött meg előttem,
a mezők buja, kecskeszarvú istene,
ezért azután arra kértem életünk egy meghitt
pillanatában Dorothyt – aki szintén szerette
ezt a Párizsba száműzött kicsiny görög templomot,
többször le is festette, különféle környezetben,
az egyik képen én is rajta vagyok,
áhítatos arccal, kiforduló szemekkel delirálok,
mint egy száműzött spanyol kommunista! –,
hogy egy júniusi éjszakán, amikor a telihold
elvarázsolja a világot, sejtelmes, ezüstszínű
fátyolát terítve Párizs házaira, bulvárjaira
és kertjeire, hogy mezítelenül ölelkezünk itt,
a dór oszlopok tövében, darab időre
felfüggesztve életünk és felcserélve sorsunk.
Ő először nevetett, aztán megütődött, végül –
ahogy megpróbálta elképzelni ezt az egészet
és azt is, hogy mi várhat ránk ebben a bizarr,
különös helyzetben – egyre jobban megenyhült,
egyre kedvesebb lett számára is az ötlet!
És Szent Iván éjszakáján, amikor a kopár hegyek fölött
boszorkányok kerengenek, és tüzek lobbannak fel
a folyók partján, szerte Európában,
úgy állott ott, a kis görög templom bejáratánál
felemelt karral, akár egy istennő.
Haja lobogott, karcsú teste megfeszült,
mint Odüsszeusz íja és hívott!...
...............................................................
Ó Istenem, (ki vagy, avagy mégsem?) ÍGY őrizd meg
nekem őt! Mindig is ÍGY akarok emlékezni rá!
És magamra is, szembe vele, időtlenségbe merevítve
a pillanatot, s benne kettőnket az idő borostyánjában.


12. Free jazz

Az eső énekébe
belevegyülve
néger spirituálé
csap fel az égre.
Amerika,
ismét árad a
Mississippi, a vér
alkotmányod lapjaira.
Lapátkerekű gőzös,
rajta sok gőgös,
pionír ősöm,
megannyi hős.
Sziú indiánok,
kupecek, zsiványok,
revolverhősök,
farmerek, bankárok.
Rabszolgák énekébe
belevegyülve
átok, szitokszó
csap fel az égre.
Most teremtünk meg,
Amerika.
„Demokrácia”
– visszhangzik a nagyária.
Előre vaknyugatnak,
úgyis csak vesznek, adnak...
Vár ránk Pisa,
legjobb hely egy hiúznak.
Nyugodj meg, ez lesz!
Nem lesz sok kecmec.
Az ördög felröhög,
és vár a ketrec.

13. A délibáb
Csatahajók kerengtek egész nap a mezőkön
a büntetőtábor körül, aztán váratlanul egy palota
tűnt fel, előtte már ácsolták az emelvényt,
s egy életfogytiglani pillanatra a vörös zubbonyos
bakó sötét szemébe meredhettem.
A fickó durván röhögött, elfordult, és kedvtelve
suhintotta meg pallosát. Felmordultak a párducok,
mert a pengéről szemükbe villant a fény.

14. A karnevál
A karneválon martalócmaszkban
Sok szép hölgyet megtáncoltattam.
Fényben repültünk a karneválon.
Malatesta18 várt, túl a határon.
Egy bükkerdőbe kilovagoltunk.
Martalócmaszkom lemállott, elhullt.
Minden szerepem eljátsztam. Vége.
Egy karneválon, Velencébe.
Hajnali fényben kijózanodni,
Gondolán, hintón, de hazajutni.
Egy pohár pezsgő álmodja álmom.
Ketrecben milyen lesz a karácsony?
Az első szerep, hol volt, hol nem volt,
fenn Michiganben ama játékbolt,
ahol indián tolldíszem vettem.
Mindent elérek. Hittem? Nem hittem?
Verssorok, maszkok, szerepek hullnak.
Velem hal minden, nem is lesz holnap.
Ennyi volt. Elmúlt a vándorünnep.
Sokat tévedtem. Bocsássatok meg!
2002. január 2–7.

JEGYZETEK
1. Kemenes Géfin László fordítása. Az utolsó sor (Latin): Ahol a szeretet, ott a látás.
2. Ugolino della Gheradesca grófot (1218–1289) Pisa elleni árulásáért két fiával és két
fiúunokájával együtt Pisában egy toronyba zárták, és halálra éheztették. Lásd
Dante: Pokol XXXII. és XXXIII. ének.
3. Dante chiavar-t ír. Jelentése: beszögezni. És nem kulccsal bezárni, a chiave-ből.
Eliot is hibás fordítást használt, amikor ezt a borzalmas képet hallucinatórikusan
idézi fel. A puszta országban:
„... hallottam a kulcs
Fordul a zárban, egyszer csakis egyszer
A kulcsra gondolunk, ki-ki börtönében
Gondol a kulcsra s börtönt létesít
ki-ki esténként...” (Vas István fordítása)
P. (aki alaposan meghúzta, átjavítgatta, sőt esetenként át is írta Eliot versének
szövegét) rájött a tévedésre, de így hagyta, mert kifejezőnek érezte, egy lelkiáll apot tökéletes és páratlan megjelenítésének. Babits is tévesen fordította az omin ózus fragmentumot, akárcsak az angol Dante-fordító:
„S hallá az alsó zárat elcsukatni
a szörnyű tornyon...” (Pokol, XXXIII. ének)
Világos: Ugolino, a nemes gróf, iszonyodva azt hallotta, hogy rászögezik a börtönajtót, s ez jelezhette már neki (tapasztalt ember volt), hogy mi is vár még rá és
fiaira, unokáira...
4. „S már vakon keresném négy fiacskámat
kezemmel s két nap nevük egyre mondtam,
míg többre ment az éhség, mint a bánat.” (Pokol, XXXIII. ének)
Még a különben szárazon önmegtartóztató magyar jegyzet (Kardos Tibor) is
megjegyzi, hogy „... az egykorú hagyomány e sorhoz az éhség kannibalizmusát
kapcsolta.
5. A guelfek a pápa hívei voltak, a ghibellinek nem. Gyakran a városok is pártra szakadtak...
6. És aztán semmi, (olasz)
7. Római költő. P. fiatalon lefordította, átköltötte, átírta, az eredeti Propertiusversek és -fragmentumok sorrendjét is összekavarva, nagyhatású és hatalmas
költeményt hozva így létre. Ehhez a kísérlethez fűződik különben első nagy
irodalmi botránya. Bírálói – hasonlatosan Faludy György Villon-átirataihoz –
szövegét egyértelműen fordításnak, fogván fel, az eredetitől való elszakadással,
hűtlenséggel vádolták, analfabétának tartva, aki ráadásul latinul sem tud ...
8. Fogoly a pisai fenyítőtáborban.
9. Többször előfordulnak a pisai cantókban.
10. P. által is idézett sor, különben Bertran de Born provanszál trubadúr Henrik angol királyfi halálára írott verséből való.
11. És a lágy mormogást hallgatva (olasz). P. sora az egyik Cantóban. Nem idézet!
12. Ölts fiatal testet (olasz).
13. A hiúz Dionüszosz szent állata; szerepel – mint a tűz őrizője! – az egyik pisai
cantóban is, jelesen a LXXXIX-ikben.
14. Elhangzott P. perén, ha nem is teljesen ebben a formában.
15. Mindhárom író (s a nem említett William Carlos Williams is) a védelem tanúiként
jelent meg a hazaárulással vádolt P. perén, mutatva, hogy mégiscsak létezik a barátság és az írói szolidaritás. Kihangsúlyozták, hogy igen közeli kapcsolatban ál1nak a vádlottal, nagyrabecsülik mint költőt, és szeretik mint embert. Hemingway
hevesen egyenesen arról beszélt, kihíva a bíró megütődését, hogy őneki igenis fáj
az, amit itt Ezrával művelnek, és igenis ki akarja ráncigálni innen! Ez csak féligmeddig sikerült, P.-t ugyanis elmebetegnek nyilvánítva 12 esztendeig zárt int ézetben őrizték. Ennek az áldatlan, szégyenteljes állapotnak lett vége az ötvenes
évek végére, amikor Frost és Hemingway (az akkori Amerika két legnépszerűbb írója) végül is elértek az elmebetegek között sínylődő barátjuk kiszabadítását... De ez már egy másik történet.
16. Mielőtt valaki megütődne a bizalmaskodó megszólításon, jelzem, P. így, ilyen
bizalmasan beszél önmagáról a pisai cantókban.
17. A görög templom nem légből kapott. Hemingway (P. párizsi éveinek tanúja) is
megemlíti a tüneményesen szép Vándorünnepben.
18. Sigismundo Pandolfo Malatesta (1421–1463) Rimini, Fano és Cesena ura, hírhedett condottiere, hadmérnök és műpártoló, több cantó szereplője. P. a „tevékeny,
alkotó személyiség”-et látta működésében megtestesülni. Egyebekben egyik uto1só cantó-töredékben is arra szavazott, hogy „emberek legyünk, ne rombolók”.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék