Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. március, XIII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Zsidó Ferenc

Szalmatánc
Regényrészlet I.
Jelentem, megszületett.
Egyesek szerint ez a tény már önmagában bűnök ezreit vonja maga után.
Ha pártját foghatnám, megpróbálnám elkiabálni: azért nem egészen így állunk, na!
A történet szempontjából nem fontos, hogy a csecsemő bemutatásával kezdjem. A kisgyerekkori frusztrációkat – ha léteznek egyáltalán – mellőzhetjük.
Pedig az anyja nehezen hozta világra! Rátekeredett a köldökzsinór a kissrác combjára, s miközben ő az anyja hasfalát rugdalva idétlenül mozgott, a zsinór szorításától kékségek keletkeztek rajta. Az eredmény örökre látható lenne, de a modell kínosan nem hord rövidnadrágot. Azaz nem adnak rá, tudatosítva benne, mi a szégyen, a szégyellnivaló. Világra jöttekor nem ilyesmire számított. Még igazán nem is létező értékrendjében máris rendetlenség keletkezett.
Ettől eltekintve olyan gyorsan nőtt, hogy alig győzöm leírni!
Egyéves korában már hanyag eleganciával ismételgette kedvenc mondatát, ami jelezte korához illő lojalitását, hasonlókat:
– Ne na!!
... Szülei nagy-nagy örömére és elégedettségére...
Ha hallották volna kijelentéseit, a generatív grammatikusok tapsikoltak volna a gyönyörtől, és az egyed kora, valamint megnyilatkozásainak mikéntje közti összefüggésből következtetéseket vontak volna le egy jövőbeni kommunikációs paradigmaváltás lehetőségeiről. Na!
A kiválasztottat, a „művészi indulatom” középpontjában lévő palántát a szülői és rokoni tanács Viktornak keresztelte, de ezt később megbánta. Az elnevezett ugyanis folyamatosan tiltakozott – többnyire tettel – a titulus ellen. Szülei mégis vele akarták megvívatni mindazokat a csatákat, amelyeket ők már elveszítettek, vagy amelyekben gyávaságukból kifolyólag nem vettek részt. Aki az életet csatának fogja fel, az képtelen a győzelemre, aki nem, annak nincs szüksége rá.
Amikor a keresztelő lejárt, apja megfeledkezett néhány dologról: fiát nem vette ölébe, nem emelte magasba, csókkal nem fogadta magáénak, kalapját sem tette porontya fejére. A szertartást, a templomi kocsit követő kósza párbeszédből csak ennyi maradt meg: Mit vittetek, egy kis pogánykát, mit hoztatok, ugyanazt. A bárányi mivolt, az azzá válás lehetősége szóba se került.
Mégis, mire kétéves lett, a társadalomnak már korrekt, mondhatni teljes jogú tagjává vált. Az, hogy számára a társadalom nagyon is szűk életteret jelölt, nem az ő hibája. A születése előtti testetlen létben lelke megbarátkozott az ideákkal (így a gyermek-ideával is), melyek kivívták ámulatát, tiszteletét, de a testté válással, a véres születéssel egy időben megfeledkezett róluk. A létezés puszta ténye szorította ki őket agyából. Mmm!, mars innen! Olyan pici az agy!, nem fér el benne minden!, az efféle nyápic, zügrényes ideáknál fontosabb dolgokat kell belegyömöszölni, tartósítószerrel meghinteni! Nem játék ez, eszemadta!
Várom, hogy érje már el a három évet, akkor végre elkezdhetem a történetet. De addig még fejlődnie, változnia kell, csak az után léphet be a háromévesek kasztjába, és én csak azután formálhatok jogot a történet megírására. Hogy miért csak akkor? Ez már egy másik történet.
Dombok-völgyek, folyók, tenger,
ti fák, füvek! – ti mind a Földön...
Egyengessétek útját szépen,
Hogy elérjen a harmadik dombra!*
Nem, nem verték rendszeresen. Kétéves és egy hónapos volt, amikor élete első nyaklevesét kapta, amiért szétköpködte a murokpürét, összerondítva a házi áldást-oltárt (tévét). A képernyőre száradt murokdarabkák idővel a készülék meghatározó részévé váltak, beépültek a sugárzott adásokba, különös tévézési élményhez juttatva a családot. A nyakleves ügye egyébként hamar feledésbe merült, és a szóbeszéddel ellentétben nem affektálta pszichésen az érintettet. Szemtelenül virágzó egészségére kíváncsian szállt rá egy pillangó. Hipp-hipp! Az elhessegetés, mint lehetséges reakció, szóba se került. Csak a csodálat és az igézet. Hű! Né!
A kétéves és három hónapos kor fordulópontot jelentett életében: keresztanyja jóvoltából triciklire ülhetett. Hipp-hipp! A szülők sajnos nem számoltak a következményekkel, nem tettek előre biztonsági intézkedéseket, később már nem állt módjukban. Viktor triciklin evett, kakált és aludt – ezek szünetében vidám rikkantgatások közepette száguldozott föl-alá a lakásban.
Kezdetben csak ott. Hi-hi! Szülei arra a következtetésre jutottak, hogy ez valami extra-plusz szabadságillúziót ad neki. Szerintem csak élvezte. Így egyszerűen.
A mozgás a vérünkben van és nem szentségtörő, ez még a veritas duplex elv nélkül is igaz. Na! Ráadásul a triciklizés fejlődéstani szempontból is javallott, tehát a pragmatizmus hívei sem húzhatják az orrukat: Viktor triciklizett, ergo fejlődtek az izmai, erősödtek a csontjai, ergo egészséges, igazi férfipalántává vált. Vagyis felkészült az életben oly gyakori kihívások fogadására. Tessenek parancsolni, kérem szépen! Ez pedig értékelendő, ugye? A triciklizés Viktor felfedező-hajlamára is jótékonyan hatott, mely lényegi hajlam végső soron az ősi munkamegosztásból származó egyedfejlődési specifikumokra vezethető vissza. (Hű, ez meredek, mi?) Tudniillik a férfié (volt) a zsákmányszerzés feladata. Ez fejlett tájékozódási és tervalkotási képességet igényel(t). Azt is mondhatjuk, hogy Viktor tervszerűen tájékozódott és tett felfedezést, mely alól a mosógép sem volt kivétel. Önmagát is előszeretettel fedezte fel. Mintha már elolvasta volna a delphoi jósda híres feliratát: „Ismerd meg önmagad!” Mintha ő írta volna fel oda. Önmaga megismerésének folyamata szintúgy paradoxonokat termelt ki, mint a világ megismeréséé. Vagyis önmaga egyenlő a világ? Nem, ezt nem akarom! Miért jöttem ki a hasadból? (Nyugi, ez nem a „mért szültél e világra”-féle pesszimizmus, hanem.)
Elsősorban a nyelvi korlátokba botlott bele minduntalan. Némelyiken át is esett, nagyot nyekkenve. Ilyenkor csak csodálkozott, nem sírt. A fonákját is megnézte mindennek. Legalábbis mindannak, aminek volt. Meglepődve vette észre, hogy egynémely dolgoknak nincs. Ha az ember hátulról is ember, a szó hátulról miért nem szó? Hol az igazság? A fordulásban? Mert, hogy nem a szóban, az biztos. Ha a baba megtanul járni, pillangót fog. Ím, megtanult. Csatangolt, buggyos fenékkel. A pillangó örömmel vetette rá magát a babára. Orrára szállt, bizgerálta. Az sikongva kapdosott utána. Szemét meresztette. Nem baba, de szép pillangó.
A kisgyerek számára a szó még szent. Glória. Mert azt hiszi, szerves kapcsolat van a fogalom és a nyelvi jel között. Amikor hangalakokat próbál értelmezni, magyarázni, nemegyszer belezavarodva vissza is él velük. Megcsavarintja a nyakukat, hogy nyekkennek belé. Azt hiszi, játék az egész. Amikor rájön, hogy a szavak nem lehetnek játszótársai, idegenkedni kezd, tartózkodó lesz velük szemben. Bee! Rusnyák! Aztán belenyugszik abba, hogy muszáj „közönségesen” használnia őket. De még ekkor is úgy gondolja, azért vannak az emberek, hogy legyen, akik használják a szavakat, és nem úgy, hogy azért vannak a szavak, hogy mi, emberek beszélhessünk egymáshoz, egymással. A csip-csip, csóka, vak varjúcska kétarcú ítéletéről.
Ha jó volt, ne csípd meg, ha nem volt jó, csípd meg. Ha azt sem tudom, miért épp a vak és a varjúcska, akkor mi a jó és mi a nem jó?
(Az első intim találkozás a tükörrel mély nyomokat hagyott benne. Ne is lássam többé! Hogy lehetnék üveglapon lévő foncsor? Miért lennék olyan, amilyennek a világ lát? Miért lennék olyan, amilyennek én látom magamat?)
A két és fél éves kor megpróbáltatásokat hozott számára: Kissé megkésve bár, de elhatározták szülei, hogy bilire kényszerítik fiukat. Pedig Viktor nem szólt, hogy különösebben zavarná a nadrágba pottyant kaki, vagy a lába szárán lefolyó pisika (az elnevezések nem Viktortól származnak, hanem a szüleitől, azért olyan furcsák). Ám szülei biztosak akartak lenni abban, hogy testileg-lelkileg egészséges gyermeket nevelnek, és emellett bántotta őket, hogy semmi hasznát nem veszik a már évek óta meglévő, ide-oda hányódó bilinek, amit egyesek éjjeli edénynek neveznek, de egy gyereknyi szövegkörnyezetben ez a megnevezés semmiképp sem javallott, nem helytálló. Ülj rá, psi-psi, nem ülök, psi-psi. Inkább fejemre a bili, psi-psi. Fejedre a psi-psi! Na! Ha psi-psi, akkor nem na! Csak akkor, ha fejedre, lecsorduló, a nyakadig. Táplálja a bőrt, fertőtleníti. Na. Falun a legszebb lányok állítólag vele mosakodtak, hogy arcuk üde, hamvas legyen, psi-psi, na.
A szerző és az olvasó közti különbség halványításának* mi a módszere? A két fél vehemens egymáshoz dörzsölése?
Egy nagyon fontos dolog történt még Viktorral hároméves kora előtt: felfedezte, hogy apja és anyja külsőleg – igaz, másként sem – nem egyformák. Hű, a nemjóját! Apján hiába kereste azt, ami anyján nyilvánvalóan megvolt, és fordítva. Ez a dolog zavarta. Most immár ő az ilyen, vagy ilyen az ő? És neki őnek kell lenni, vagy ilyennek? Inkább egyiknek se! Pont ez a jó, hogy anyja és apja nem hasonlítanak egymásra? Vagy pont ez a hiba? Ha hiba, hogyan lehetne kiküszöbölni?
Anyja alakját szerfölött furcsának találta. Egy-két dolog mintha fölösleges lett volna rajta, de mindent összevetve mégis bájos volt, és érdekes. Melegség áradt a testéből – egészen másként, mint az apjáéból. És nem azért, mert mater certa, pater incertus. Bár ebbe is bele kell nyugodni.
Mivel a lakásban majd’ mindent az anyja csinált, Viktor egy ideig azt hitte, hogy az apja szintén az ő gyereke. Utóbb nevetett ezen, pedig volt/van benne valami.

A VIDA COM. RT. VEZETŐSÉGÉHEZ,
Alulírott Füleki Gáborné született Ráskai Mária 1951. április 24-én Tordáton, földműves szülők második gyermekeként, az Önök által meghirdetett állásajánlatra jelentkezem.
Végzettségem menedzser, jó megjelenésű vagyok, felső fokon beszélek angolul és közép fokon németül. Rendelkezem B kategóriájú hajtási engedéllyel, jól kezelem a számítógépet, annak szövegszerkesztő és táblázatkészítő programjait. Munkámat tehetséggel tudnám végezni, mert elhivatottságot érzek. Jó a kommunikációs- és meggyőzőkészségem. Könnyen alkalmazkodom a legkülönfélébb helyzetekhez. Szeretem a kihívásokat.
Férjem nyomdász, és egy kis magánvállalkozást vezet. Egy kisfiunk van, Viktor, de munkába állásomat csöppet sem zavarná, mert nemsokára napközibe adjuk.
Tehát várom visszajelzésüket.
Maradok tisztelettel,
Füleki Mária
Kelt:
1979. június 16-án.
Elérhetőség: Megyerkolos, Rózsa utca 41/B/12.
Tel.: 227865, e-mail: rmari@bumbu.com
Csatolom diplomáim (érettségi, menedzseri), valamint nyelvvizsgáim elismervényeinek hitelesített fénymásolatát.
Bízom abban, hogy a történet el tudja dönteni, mi a rajta kívüli tényező.

II.

Gyertyák, könnyed háttérzene, ünnepi hangulat. A gyönyörűen díszített tortán ez állt:
Viktor 3 éves. Körben, a torta szélén eperszemek, lelopkodni valók, hadd legyen emlékezetes a szülinap a vendégek számára. Három gyertya, három láng. Ennyit még könnyű kifújni, ekkor még adott a sikerélmény. Később a gyertyák is ellenségekké válnak. Viktor óvatosan, kímélettel fújt, semmiféle gyűlöletet nem érzett. A tejszínhabból egy csöpp se került a szemben ülők arcára, ruhájára. Sehol semmi botrány. A kifújás megtapsolt, észveszejtőnek tartott aktusa után az ünnepelt megmarkolta a gyertyákat, s forró viaszukat berágta: pecsét. Hogy mit pecsételt meg így? Maga sem tudta: gyomrába nem látott bele. Máshová se. A tortához hozzáérni nem mert. Hülyeség volna megenni az ünnepet. Vagy csak akkor válik ünneppé, ha megesszük?
Ha tudta volna, mennyire vártam ezt a pillanatot, jobban sietett volna! (Gyerünk hát, félreértésre, félreolvasásra fel!)
Az ünnepi bizottság felváltva simogatta az ünnepeltet, ide-oda rángatta, utyu-putyu, és kegyesen csacsogott neki. Viktor ezt ki nem állhatta, mert a csacsogók szája sarkában időnként apró nyálbuborékok jelentek meg, melyek aztán elkerülhetetlenül az ő arcán, haján, szemében landoltak. Szeretett volna túl lenni az egészen. Fene rosszul kezdődik..., gondolta.
Az ünnepi hangulat fokozódott amúgy szappanoperába illően, de a tetőpontot csak nem akarta elérni. Hiába fújta ki Viktor a gyertyákat: a karmesteri pálcát a továbbiakban kegyesen kilopták a kezéből. Félrehúzódott hát, és szomorúan megállapította, hogy a nagy bumm bizony elmaradt. Még az ajándékoknak sem tudott örülni igazán. Ha ezek a marhák felfalják az ünnepet, úgyis mindegy! Ha nem, akkor is. Az ember nem ünnep, bár szeretné azzá tenni magát.
Viktor, bármit is várunk el tőle mi, kívülállók, bizony egy hároméves gyerekhez méltón viselkedett. Olyan bájos-rakoncátlanul, hogy az embernek könnybe lábad a szeme (a nosztalgikus önsajnálat miatt), a keze pedig ökölbe szorul (dühében, mely irigység). Szerencsére a hároméveseknek még eszükben sincs úgy viselkedni, ahogy mások elvárják. Ez a felnőttek kiváltsága. És örökös nyűge.
Nem, a születésnapi események nem érintették traumaként ifjú lelkét, de azért ha vezethetett volna naplót, gondolom, ezt írta volna belé: Nem is olyan jó háromévesnek lenni! Vajon mi lesz még ezután? Nem ezek voltak az ígéretek... Nem lehetne inkább újrakezdeni?
(Nem, azt az óhajt nem fogalmazta meg, hogy lehetséges volna-e el se kezdeni.)
Szívem szerint most kiabálnám neki, hogy ne félj, te kissrác, majd segítek neked, de nem tehetem, mert nem áll módomban, és nem is lenne tisztességes.
A születésnapi ünnepség után a romokat eltakarító Füleki Mária büszkén mondta a fotelben mélázó férjének:
– Örülök, hogy ilyen szépen meg tudtuk ünnepelni a mi Viktorkánkat. Úgy kell mindig tennünk, hogy ne érezzen meg semmit abból, hogy még mindig nincs munkánk.
– Nekem van – válaszolta ingerülten Gábor.
– Hogyne, csak éppen pénzt nem keresel. Mikor is volt az utolsó megrendelésed? Ha jól emlékszem, két hónapja, s akkor is harminc darab gyászjelentést kellett nyomtass. Micsoda temetés lehetett az is, harminc darab gyászjelentéssel! De hát a te szerencséd csak ilyen... S azóta? Semmi! Már a halottak is elkerülnek, de azok hozzátartozói mindenképp.
A férfi arca sötétlett:
– Hányszor mondjam..., eh – legyintett és elhallgatott.
Szerettem volna beavatkozni, összebékíteni őket, de nem szólhattam semmit. Már a gyerek miatt sem. Mert én elsősorban őt kívánom megírni, az ő gyerekségét. A szüleivel már nem sokat tehetek. Az ők három évére már annyi sok rárakódott, hogy lehetetlen lenne... Őrület, boszorkányság, lecsupaszítani valakit, leszedegetni róla az éveit... Nem, nem akarom! Akkor újra fel kellene építeni (ez lelkiismeret kérdése), s az már nem menne, mert a saját receptemet követve belső kényszert éreznék kihagyni egy csomó mindent, változtatásokat eszközölni. S akkor pedig? Az felér egy részleges gyilkossággal!
Apja készséggel tartotta a hátát. Viktor hántogatta a rétegeket: nem, még ez sem én vagyok, ez sem. Hagyma. Szép lassan elért a belső szervekig, a csontokig. Apja nevetve mondta: siethetne jobban is. Nem sietek. Óvatosan megkopogtatta a csontokat: idegen hangot adtak ki. Vérének is olyan furcsa szaga volt. Viktor ekkor kezdte sietve visszarakni a dolgokat. Lehetőleg mindent, tetszőleges sorrendben. Aha, ez így már jobb. Tetszik. Köszönöm, mondta a művelet végén az apja. Ugyanezt anyáddal is megtehetnéd.
(Kiszólásaim valójában nem is léteznek. Csak annyira, amennyire a történet leírójaként annak olvasója is vagyok.)
A kiságy rácsai, ahogy beléjük kapaszkodott, ahogy kipisilt közülük. A bili? Az sehol. Az ágy alatt, de az ágynak már nincs alja. Aztán anyja az apja mellé tette éjszakára. Nesze. Az ágyra nejlont terített. Az apja, ki medve: alszik és morog, súlyától fogva lenyomta egy kicsit az ágyat, a nejlonon dekkoló pisi mind rácsurgott. Jó éjszakát!
Reggel fürdetni. Bénán. A gyerek belecsúszik a vízbe. Prüszköl. (Semmiség, hisz nem fulladt meg a kis béka. Mindig csak róla beszélünk, vele foglalkozunk. Születése óta tele az életünk apró örömökkel. Nagyobbakra most nincs idő, alkalom.)
Te kellesz nekem, Viktor. Szüleidhez, rokonaidhoz vagy az ismerőseidhez csak annyi közöm van, mint a környezeted megannyi más darabjához: csak miattad, érted érdekelnek. Ha vizsgálom őket, érted teszem, nem ellened.
Tudom, néha te is csalódást fogsz okozni, de hát ez benned a pláné! Nem akarlak megváltoztatni. Csak melletted leszek, anélkül, hogy te erről tudnál, mert nem akarom, hogy befolyásoljalak, vagy a szabad cselekvésben korlátozzalak.
Nézd csak, hogy kezd hasonlítani a szájmozgása, a mosolya az enyémhez! – állapította meg egy alkalommal Gábor.
– Szeme pedig, ahogy így megsötétült, kiköpött az enyém! – lelkendezett Mária.
– A menése is a tiedhez hasonlít – folytatta Gábor –, s a keze, az ujjai is.
– Á, a lábai pont olyan göcsörtös-karikósak, mint a tied. De filigrán, zügrényes alkatát valóban tőlem örökölte.
– Még szerencse, hogy a haja legalább szőke, mint az enyém.
– Mindkettőnkre hasonlít – szögezte le Mária. – Olyan, mintha kettőnkből volna összegyúrva.
Viktor hallgatott, kellemetlen érzésektől kísértve tekintgetett anyjáról az apjára. Képtelen volt felfedezni a hasonlóságot, egész lénye tiltakozott ellene. Ha én ő plusz ő, akkor miért én? Önálló, előzmény nélküli teremtménynek képzelte magát, nem két másikból összetákoltnak. Aki a semmiből érkezik, az a semmibe is tart – és ezt természetesnek veszi. Így az élettől való félelme nagyobb, állandóbb lesz, mint a haláltól való félelme.
Az igaz, hogy szeretjük elmesélni magunkat. No, de akkor én miért akarom magam helyett ezt a kisfiút elmesélni? Hogy belelátom magamat? Hülyeség! Ha van hasonlóság köztünk, az is véletlenszerű. Egyetlen, de szembetűnő előnye az, hogy érdekes. Hát hogyne foglalkoznék vele? Ha akarnék, se tudnék ellenállni neki.
Pedig Viktor nem töltötte a gyerekkorát Tejfölországban! Átlagos családi körben nevelkedett, mindent megkapott (amit megadtak neki), a szülei nem veszekedtek többet az átlagnál. Azt is mondhatnám, hogy kiváltságos helyzetben volt, mert egyke lévén a fanatikusan aggódó szülők szeme fénye volt, ami azonban természetellenes módon elvakította őket.
– Csillagom – mondogatta az anyja neki.
– Miért? – jött mindig az értetlenkedő kérdés, és jogosan, mert az anyja kifelejtette az ég dimenzióját, s anélkül egy csillag csak miért lehet. Mária nem tudta megmagyarázni neki, mi okból hívja a csillagának, inkább kényszerűségből leszokott a becézgetésről. Nem kell ebből azt a következtetést levonni, hogy Viktor vadóc volt, vagy Isten ments, különc! Nem, csak szeretett kérdezni és megérteni. Idővel azt is kitanulta, hogyan kérdezzen, hogy választ is kapjon. A maga egy méter pár centis magasságából figyelve a valóságot, sok olyan dologra rájött, amiről a felnőttek – egy méter hatvankilencven centis magasságukból kifolyólag – nem lehetett tudomásuk. (Ha megpróbáltak lehajolni a Viktor szintjére, a természetellenes testtartás miatt az övéhez hasonló felfedezéseket nem voltak képesek tenni.)
Bár Montesquieu A törvények szelleméről című munkáját nem olvasta, mégis felismerte, hogy az értelmes lényeknek lehetnek maguk alkotta törvényeik, de vannak tőlük függetlenül keletkezett törvényeik is. Például megfigyelte, hogy bármennyire szeretné, ha az édesanyja melléje feküdne a kiságyba, vagy fürödne vele az énkenőjében, nem teheti, mert nem fér bele (tőle független törvény). Ugyanakkor azt is tapasztalnia kellett, hogy ő ugyan beleférne a hitvesi ágyba, odaférne melléjük, mégsem mehet, mert nem hívják, nem engedik (szülői törvény). Ekkor még minden felnőttet értelmeslénynek hitt, tehát elfogadta törvényteremtő jogát. Később ezen a képen igazítania kellett, az önmaga által teremtett törvények függvényében. Ekkor meg abba a hibába esett, hogy a megalkotott törvények mennyiségéből próbálta kiszámítani a lény értelmi szintjét – hibásan, ezzel megkérdőjelezve saját értelmességét, tehát az önmaga által teremtett törvények létjogosultságát. Hű, de bonyolult!
Én, a gyerek. Én, a táncoló. Most immár a gyerek a táncoló, vagy a táncoló a gyerek? És egyáltalán: van köze a két dolognak egymáshoz?
Szeretet vette körül Viktort, ezt el kell ismerni, sőt, hangsúlyozni kell. Csakhogy az ő szeretet-fogalma másképp alakult, mint amilyennel a szülei rendelkeztek. Az értetlenkedés abból fakadt, hogy a két félnek erről a különbségről nem volt tudomása. Nem akarom túlpszichologizálni a dolgot, mert az Viktornak sem tetszene, de az tény, hogy a szeretetfogalmaik különbsége közti feszültség beárnyékolta a két fél életét. De az is igaz, hogy az árnyék létéhez szükséges fény is ebből az ellentmondásos szeretetből származott. A szeretet melegít. Nem éget, mert az a szerelem dolga – ha hihetünk Mikszáthnak. Viktornak is szüksége volt erre a melegre, de inkább annak ízére, mint színére.
Míg el nem felejtem: Viktor úgy lépett át a negyedik életévébe, hogy még egy csalódás érte: a dörgedelmes születésnapi buli záróakkordjaként anyja a megmaradt tortát felpakolta a rokonoknak, hogy vigyék el a távol maradottaknak. Viktor ezt nem tudta megérteni.
– De hát az az én tortám! – méltatlankodott.
– Jaj, te kicsi buta! – simított végig anyja az arcán –, hát nem akarsz adni nekik is belőle?
– Nem!
– Na, de...
– Adjátok vissza a születésnapomat! – kiáltotta kétségbeesetten. (Barkácsol: bármiből bármit teremt. Szétszedi és összerakja a nyelvet.* Ha
nincs kedve, össze se rakja többé.)
Mikor látta, hogy a felszólításnak nincs foganatja, sértetten elvonult. Sötét színben látta a világot. Nem elég, hogy el kellett viselnie a jelenlétüket, a hülye nyihogásukat, távoztukkor magukkal vitték a tortát is. Az ő tortáját, az ő ünnepét! És mindehhez persze kajánul összemosolyogtak, úgy, mintha azt mondták volna:
– Mennyi mindent nem tudsz te még!
Csak azt nem akarták észrevenni, hogy Viktor nem föltétlenül azt akarta megtanulni, amit szerintük tudnia kéne.
– Utálom őket! – tört ki belőle önkéntelenül.
– Miért? – nézett rá szigorúan az apja.
Viktor nem válaszolt, sőt, külön haragudott az apjára a kérdés miatt. Öntudatlanul érezte, hogy ez a kérdés az ő védjegye alatt áll, és hogy neki, a gyereknek van joga ilyesmit kérdezni a felnőttől, fordítva nem. Úgy érezte, az apja nem tartja be a játékszabályokat. És ő mégsem vehetett elégtételt! Sírás fojtogatta. Dühös volt. Azta-paszta-tapaszta! A fene essen... a küszöbön keresztül! Huhh! Dühe gyermeki volt, s nemsokára sírásba váltott át, és ő megadva magát sorsának, engedte érvényesülni a gyermeket. Könnyei kövér cseppekben gördültek arcára, onnan a földre. Hasztalan, mert nem volt egy egér sem a közelben.
Persze, nemsokára megvigasztalták, hiába gondolja szadista gondolatokat dédelgetve valaki, hogy órákig sírni hagyták. Előkerült a príma minőségű papírzsebkendő, a pihe-puha lágyság, Viktor könnyűit kolektálandó. A modern ipari gizgazok az ember lelki életét is átalakítják.
– Gyere, te kis méregzsák – mondta az anyja neki –, ne sírj, mert veszek egy másik tortát neked.
– Nem kell! – morogta Viktor dacosan.
Anyja mégis megvette a tortát neki, de Viktor nem mutatott érdeklődést iránta, és nem tudta, hova tenni anyja viselkedését. A maga részéről az anya is így volt a fiáéval.
(Kiskapukat nyitva nem kell arra gondolni, hogy férj és feleség között most a „pont olyan méregzsák, mint te” dobálózás következik. Nem, mintha nem szoktak volna dobálózni, de amolyan értelmiségi módon tették. Hogy mi is ennek a lényege? Mintha rágnál valamit, amit úgysem tudsz lenyelni, s közben erkölcsi szónoklatot tartanál arról, hogy tele szájjal nem illik beszélni.)
A második torta ügyét végül az apja oldotta meg, elfogyasztva azt. Mindezek után Viktornak az volt az előzetes óhaja a következő születésnapjára nézve, hogy ne kapjon torát. Jó, csillagom, mondta az anyja, de azért a Gábor-napi tortasütés hagyományáról nem mondott le. (Viktor asszisztált a sütkölődésnél, krémeket nyalogatott, dióbelet majszolt. Anyja arra kérte, nehogy elárulja az apjának, mit készítettek számára. Viktor este így fogadta hazatérő apját: Úgysem mondom el, úgysem mondom el, hogy tortát sütöttünk Gábor napjára...)
Mielőtt túlzásba ejtenék valakit, meg kell jegyeznem, hogy azért egész normálisan teltek a Füleki család napjai. Nem léteztek aberrációk, ezért hát „írói beavatkozásra” vagy hasonló marhaságokra sincs szükség. Kisebb öszszetűzések akadtak ugyan, de ezekre kár sok szót vesztegetni, vesztegelni. Mert abból is korlátozott a példányszám, és pult alatt sem lehet többhöz hozzájutni. Mire akarom felhasználni a rám kirótt szavakat? Nem tudom pontosan, de azt igen, hogy ebben a kis világban elkövethetek egy bűnnek nem számító titkos visszaélést: kölcsönvehetek, megkaparinthatok szavakat tőlük, elsősorban Viktortól. S ez számomra mindennél többet ér. Igaz, csak erre az egy alkalomra valók, de most legalább élhetek velük. Ez nem azt jelenti, hogy ezért hálából kedvezőbb színben tüntetem fel őket. Nem, mert az igazi bűnös visszaélés lenne, és velük is csak rosszat tennék vele.
Viktor kis zacskókba gyűjtötte a szülei által elejtett szavakat. Egy ideig ide-oda hányódtatta őket, aztán egyszer kapta magát, s beleöntötte őket a vízzel teli fürdőkádba. Ennek utána szörnyülködve nézte, mint fuldokolnak hangtalanul. Eszükbe nem jutott, hogy összekapaszkodhatnának, s összefüggő láncot alkotva kimenthetnék egymást.
Az emberek a hétköznapokban nem tudnak mit kezdeni a maguk teremtette ideálokkal sem, hát akkor egy készen kapott ideál mire lenne jó?! Hát akkor meg miért teremtenék? A körülöttem levő kevés szót, fogalmat, képet nem pazarolom ideálok létrehozására. Az írói pazarlás végterméke... egy történet. Csiki-csuki állapot. Távol álljon tőlem az írói pazarlás]
Az anyja például mindent megtett Viktorért. Tejbepapival kényeztette. Viktor nem mindig értékelte az aggódó gondoskodását. Ettől anyja szomorú lett, mert úgy érezte, újra és újra csalódnia kell a férfiakban, kiknek táplálkozási szokásai egy ragadozóéval hasonlatosak. Ezzel szemben a hölgyek csak néhanapján macskák. Igaz, olyankor aztán nem tejre áhítoznak.
Légy jó, mondogatta gyakorta a fiának, szüleitől, faluról ellesett tempóban, hanem nem szeret az Istenke! Ha nagyon rossz vagy, meg is ver! Viktor sokszor játszott a nappaliban lévő kerek asztal alá bújva. Nejlonkatonáit, kocsijait, minden játékát behordta alája. Az asztalon hatalmas terítő volt, mely körös-körül lelógott, majdnem a földet seperte. Ha Viktor bebújt alája, ki sem látszott. Ha az asztal alatt vagyok, akkor is lát az Istenke? Akkor is megtalál? Hogyne, fiam, Istenke mindenütt ott van, néha még itt is... (Ha Isten velünk, akkor ellenünk.)
Füleki Mária nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy képtelen megérteni a férfiakat. A tejbepapi receptjébe még egyszer belekukkantott szomorúan (sovány tej, sovány méz, sovány-zabpehely, sovány gyümölcspreparátum), aztán eldobta. Bár úgy gondolta, mindent megtesz azért, hogy előítélet-mentes legyen, ez – tán épp az igyekezet miatt – nem mindig úgy sikerült neki, ahogy sikerülhetett volna. Alkalomadtán rá-ránézett fia fuszulykájára, de nem köpdöste meg. Szíve szerint naponta elmondta volna neki, hogy úgy próbáljon hasonlítani az apjára, hogy annak ne legyenek következményei. És persze, csak egynémely dolgokban. Hogy melyekben? Ő se tudta igazán.
Szerencsére Viktornak esze ágában sem volt hasonlítani senkire. Vagyis nem úgy. Miért kell a hasonlítás mögött cselekedetet feltételezni? Már nem is elég csak úgy, fenéken ülve, totál lazán, karba tett kézzel hasonlítani?
Viktor sejtette, az ő fuszulykája hasonlít az apjáéhoz. De nem hasonul vele, és, istenke, hogy ez milyen jó! Na látják, így még érdemes!
Nem, Viktornak felsorolható, pontokba szedhető céljai sem voltak. Most egy lelkizős típusú ember azt mondaná, hogy igen, a gyerekek vakon, szüleiktől befolyásolva, öntudatlanul vergődnek át első éveiken. Jaj-jaj! És én röhögnék. Szerintem szó sincs ilyesmiről. Nincs bizony! A gyerekek emancipáltabbak, mint a felnőttek. Sajnos ezt többnyire sikerül kinevelni belőlük. Lám, mit tesz a nevelés! S hát még a korszerű pedagógia! Viktor számára ezt egyelőre egy óvónő testesítette meg. Bemutatkozott szépen, és ugyanezt elvárta hősünktől is. Ő Róza néninek nevezte meg magát, Viktor pedig hallgatott. Hát így kezdődött el gyümölcsöző együttműködésük.
– Pedig meg kell szokja – mondta ki a végszót az anyja.
– Miért erőlteted? – kérdezett vissza az apja.
– Miért, miért, mert bármikor kaphatok állást, s akkor úgyis muszáj lesz neki!
– Te még mindig azt hiszed, hogy fölvesznek a Vida Com-hoz?
– Vagy oda, vagy máshova! – válaszolta ingerülten Mária.
– S addig?
– Mit addig?
– Miért nem vállalsz el valami más munkát?
– Mit gondolsz, takarítani fogok a menedzseri diplomámmal?
– Nem, a seprűvel s a két kezeddel...
– Épp te mondod ezt? Aki csak tengődik?
(Ó, édes guruló rubelem, hol vagy, ah! Hol késel az éji homályban? Miért nem jössz felém?)
– Hozzászoktam már, hogy gyászjelentésekből is meg lehet élni. Az embereket érdekli a gyász – mondta Füleki Gábor cinikus mosollyal.
Arckifejezése sokatmondó volt, vagyis inkább sokat dadogó, mint egy olyan emberé, akit gyerekkorában túl gyakran vágtak hátba (köpd ki a magját!).
A Füleki család belső szerkezetére, az erőmegosztásra nagyon is talált a király uralkodik, de nem kormányoz mondás. A visszás csak az volt, hogy a házasfelek a királyi szerepet örökösen cserélgették egymás közt. Hoci-nesze alapon. A helyzet zavarából csak az vezetett ki valamelyest, hogy a szerepcserét mindig Mária kezdeményezte. Ment mindez addig, míg egyszer Viktor a hatalmi jelképeket, jogart, koronát eljátszotta, s ezzel a hatalmat is. Ágy alatt, szekrényekben, fiókokban keresték, többé meg nem lelték. Hiába mérgelődtek, hiába szidták a fiukat, a jelképeknek lőttek, maradtak a képek, melyek viszont nem manipulálhatók. Fülekiék kínjukban új játékszabályokat eszeltek ki, melyek lehetővé tették a csalást.
Most ha tehetné, Viktor biztosan megfeddne, hogy mért foglalkozom ilyen apró-cseprő dolgokkal. Bár közel áll szívemhez, ez nem jelenti azt, hogy mindig ugyanazokat a dolgokat tartjuk fontosnak. Ó amolyan öntudatlan kis herceg tanítvány, bár se rózsája, se vulkánjai nincsenek. De bolygója, az igen!
Sajnos, a világot hiába utazná körbe, mert a fölnőttek furcsasága ugyan továbbra is adott, viszont kihunyt belőlük a magamutogató kedv. Megehetne kezét-lábát, egy mai író akkor se tudná normálisan megírni A kis herceget! Ma is léteznek uralkodási hajlammal megáldott balga teremtmények, önnön szépségüktől megrészegült hiúk, de tudati tevékenységük netovábbja információik és önmaguk zárolása. A divatnak megfelelően, ugye... Nem született olyan kombinátor, aki szóra, tettre tudná bírni őket! Egy egész írói termelőszövetkezet rimánkodhatna neki! Nincs az a pénz, az a papír...
(Te, Mária, add el nekem a fiadat, vigyorgott kajánul a szomszéd ember. Adok érte egymillió lejt! Nem eladó, válaszolta Mária, nehogy megijessze a fiát. Add el, na, akkor kapsz érte kétmilliót... Te, anyu, súgta Viktor, adj el, mert én úgyis visszaszököm, s legalább lesz pénzünk!)
Vannak dolgok, amiket szinte nem lehet kibeszélni. Ezek zárójelbe, de legszívesebben egy másik olvasatba kívánkoznak, melyeket csak azok olvashatnának el, akik Viktort az ismerősüknek vélik...
Na, mássz le onnan szépen!
– Miért?
– Fogadj szót nekem!
– Miért?
Az óvónő homlokán kicsapódtak a türelem utolsó csöppjei, és merészen gördültek alá. Csípték a szemét. A ráncok mentén kis, időszakos csermelyeket hoztak létre. Tudatalattija máris készítgette saját nóéi bárkáját.
Mindez a második napon történt. Az első napon Viktor még csöndes volt és tartózkodó, mint a szűzlány a kezeiket dörzsölő örömszülők előtt. Sőt, egy idő után elpárolgott, eltűnt az óvónő szeme elől. Hazaszökött, mert nagyon kellett pisilnie, az óvodában viszont nem mert. Kidülledt szemekkel ért haza, már az előszobában rángatni kezdte a nadrágját. Anyja arra gondolt, nem engedték pisilni, azon nem is mert csodálkozni, hogy sikerült a háromévnyi gyermeknek hazatalálni. Ötvennégy másodpercig folyt belőle a lé, Viktor el is unta magát közben, az anyja szentségeit, hogy tönkreteszik a fia hólyagját. Aztán tisztázódott a helyzet, és előkerült a kiskocsi is, amit Viktor magával hozott az oviból. Ezt holnap visszaviszed, parancsolt rá az anyja, és bocsánatot kérsz. Viktor így is tett, másnap töredelmesen bevallotta bűneit, az óvónő kegyesen megbocsátott neki, megsimogatta a fejét, s ettől Viktor szárnyakra kapott, mint az ipari forradalom. Teljes gőzzel bevetette magát az óvodai nyüzsgésbe, megreformálva azt.
– Ne hitványkodj folyton, te!
És ugyanígy, csak tán hevesebben, még jó néhányszor.
– Miért ne?
Tényleg, miért ne? Az óvónőnek már nem voltak érvei. Az pedig egy ilyen szakma esetében végzetes. Szinte megkérdezte Viktortól, hogy „Ilyen nevelést kapsz te otthon?”, de eszébe jutott, hogy ez pedagógiailag hibás húzás lenne, ő pedig jó pedagógusnak tartotta magát. Hogy önbizalmát helyrepofozza, mondogatta is magának. Igaz, ettől Viktor viselkedése nem változott meg. Egyéb se. Áldatlan állapot, nemdebár?
Így történt, hogy tiszavirág-életű lett Viktor óvodás pályafutása, mert egy alkalommal, amikor újólag kirúgott a hámból, többé nem engedték vissza. Igen, a hámba. Az óvónő igyekezett óvatos lenni, mosta kezeit, hosszú karrierem alatt ilyen esettel..., hm; szóval, csak mértékkel, madárnyelven szidta – a rendszert..., a Füleki házaspár mégis megsértődött, és kikérte magának. Nem vagyunk mi annyira mucsaiak, kérem! Ő, ezt örömmel hallom.
– Van még más óvoda – zárta le Füleki Mária a beszélgetést.
– Hogyne, persze! – válaszolta az óvónő, de hangján érződött, hogy nem hisz benne.
Az eset végül is „okosabb enged” alapon végződött. Hasztalan tépelődöm, nem tudom, melyikük lehetne jogosult az „okosabb” szerepre. És azt sem, hogy melyikük engedett.
Fülekiék meglepetten állapították meg, hogy egészen összezavarta őket az óvodás affér. Tényleg gond lenne a fiukkal? Mi? Vagy velük? Épp velük? Dehogy, ez kizárt, nyugtatgatták magukat. Aztán elkészítették Viktor számára a lelkifröccsöt, hűtve, tetszőlegesen hajlítható szívószállal, ami, ugye, nagyszerű találmány, de a fiuk köszönte, nem kért belőle. Egyelőre csak élvezte az elért eredményeket, és eszébe sem jutott megkönnyíteni szülei dolgát. Pedig nem volt elvetemült fickó. Még megátalkodott lázadó típus sem. (Na, ha sem ilyen nem volt, sem olyan, akkor milyen, he?)
– Egészen addig jó volt az oviban – mondta szerényen –, amíg azt vizsgálgattuk a vécében, pisilés közben, hogy miért más a lányoké, mint a miénk. Nekik csak egy csík van...
– Miii? – meredtek rá a szülei.
– Egy keskeny csík. A mienk meg kunkori. De aztán meglátott az óvó néni, és nagyon mérges lett. Nem értem, miért. Megkiabálta nekünk, hogy az ilyesminek egyszer s mindenkorra legyen vége. Pedig ti azt mondtátok, hogy a pisilés nem szégyen. Akkor...
– Jó, jó, de ez...
– Mi az, most mást akartok mondani? Miért? Azért, mert az óvó néni...
– Ugyan már, dehogy!
Mindig ezt teszik a felnőttek. Mire a gyerek valahogy kirakja a mozaikkockákat, jönnek, újra összekavarják, s a gyerek kezdhet mindent elölről. Így megy ez egész addig, amíg egyszer azt nem mondja: Pü-pü, nem járja! Többet nem játszom! Ekkor aztán a felnőttek megállapítják róla bölcsen, hogy rossz és engedetlen. Sőt, epigon. Na!
Viktor érezte, nem ért valamit. És önhibáján kívül. Mert érthetetlenre magyarázták. Sokan. Csak a magyarázást tartva szem előtt. Várj, kicsi butám, majd elmagyarázom.
– Ne foglalkozz ilyesmivel – mondta az anyja. Majd, ha eljön az ideje...
– Minek?
– Majd..., majd meglátod.
– – Mit?
Mária segélykérően nézett a férjére: mondjad te, te vagy a férfi.
De Gábor zavarban volt, mint általában a férfiak, ha kényes kérdésről van szó. Csak hümmögött, hammogott, hemmegett: hatásosan, de eredménytelenül.
– Az ilyesmiről nem kell beszélni.
– Amiről nem kell beszélni, az nincs is.
A helyzetet végül is Viktor mentette meg, megvonva vállát és elhagyta a vita színhelyét. Szülei még sokáig haragudtak rá azzal a haraggal, amit a legyőzött érez a győztes iránt. És még hősiesnek is hitték magukat, mert próbálták nem éreztetni ezt vele. Lám, mit meg nem tesz egy jó szülő a gyerekéért!
Bocsánat! Nem akarok gúnyolódni, hisz Fülekiék tényleg igyekeztek. Már genetikai sajátosságaikból adódóan is. Mert ők egy normális endogám házasságot kötöttek, ahol a két fél hozadéka olyan pozitívumokat termelt ki, melyek csak a legritkább esetben mondtak csődöt. (Ha az is bekövetkezik, sok más egyéb mellett, az olvasó vakarhatja a vakarnivalót, nem lesz több ki nem beszélt, mit megtapasztalhatna.)
Vaskocsi, nejlonkatona, brumm-brumm, huss!, el a kis csiga. Béke van. Vaskocsi, brumm, fel a lábszáron, a gyermeki lábon, felfedezés, semmi szőr, puha simaság, krémes anyai simogatások eredménye. Vaskocsi, brumm, fel, be a bugyiba, körbejár, pont-pont, vesszőcske, készen van a tököcske, mire jó, brumm-brumm, autóút, körbejárja, véges végtelen.
Nem célom elemezni ego (értsd: Viktor) bilaterális vérrokonainak körét, hogy ezáltal méltó bizonyíték találtassék arra nézve, hogy ő életképes és ezen túlmenően értelmes sarjadék. Én tudtam ezt már kapásból, ránézésre – más is elhiheti tehát. Ha nem, akár abba is hagyhatja.
„Az óvoda a gyermeki lélek formálásának aktív színhelye. Mint ilyen, nélkülözhetetlen, illetve pótolhatatlan.”
Ez a mondat így sosem hangzott el, vagy legalábbis nem a Fülekiék füle hallatára, ők mégis meg kellett tanuljanak vele együtt élni, és úgy nehezedett rájuk, mint valami nagy horderejű isteni kinyilatkozás, melynek be nem tartása lelkiismeret-furdalást okoz. Pedig a saját agyszüleményük volt, melyet a legdivatosabb pszichológiai eljárással sem tudtak orvosolni. A homályos, valójában ismeretlen műszavak mormolása sem segített. Ráolvasással nem próbálkoztak, a tévénézés pedig halvány vigasznak bizonyult. Pedig Viktor megtett mindent értük. De ők emberi akaratot meghaladó mágiát emlegettek, és mivel babonaságuk korszerű volt, nem keresztet vetettek, nem is ólmot öntöttek, hanem kényszerű pótcselekvésekkel próbálkoztak. Az eredményt Viktor értékelte ki, részrehajlás nélkül. Ez a munkamódszer hosszú távon belső villongásokhoz vezetett, melynek igazi győztese, mint a családi villongásoknak általában, nem volt.
Vigyáznom kell, nehogy túllőjek a célon. Nem szabad megfeledkeznem arról, hogy nem ismerhetem tökéletesen Viktort. Nem szeretném megrágalmazni semmivel. Én most csak a leíró vagyok, az ember ő. És az embert az írói fantázia sem megteremteni, sem elpusztítani nem tudja. Szerencsére.
Hát Viktor otthon maradt. Az óvodával többé nem kísérleteztek Fülekiék. Felváltva nevelték fiukat. Elképzelésük a nevelésről különböző volt, Viktorban a kétféle neveltetés dulakodni kezdett, és majdnem semlegesítette egymást. (Mennyi ideig tartson a nevelés? Pontosan addig, míg az élet. Mennyi ideig tartson az élet? Addig, míg az ember – neveltetésének függvényében – óhajtja.) Fülekiék csak nagy későre vették észre, hogy egymás ellen dolgoznak, nem fiukért. Az ekkor már kiformálódott Füleki-csomó elől még Caesar is meghátrált volna. A nevelés ügye kátyúban, nyugodtak bele a szülők, ne zügrényeskedjünk, próbálkozzunk valami mással. Kínos volt számukra, hogy a szeretet nehéz terhét nem tudták lerakni, mert nem találták meg a hogyanját. Csak sóhajtoztak, pihegtek, lihegtek súlya alatt. A mindent akarták fiuknak adni, de a minden nem volt az övék. Na, hogy is állunk?, kérdezgették laposakat pillogva, mint akinek totyakos a gatyája, most immár nesze, vagy tessék? Szégyen-e adni, ha nem adhatunk?
Mária megpróbálta a felelősségtudatnak vagy valami hasonlónak a szikráit felébreszteni Viktorban, néha befogta ilyen-olyan házimunkára, hogy fontosnak érezhesse magát. Hasz-nos-ság, hasz-nos-ság. Egy-kettő-egy, egykettő-egy, for-dulj! A vasárnapok visszatérő motívuma például a szőnyegrojt-egyengetés volt. Régimódi, hosszú rojtú szövött szőnyegeik voltak, a sepregetéssel, rázogatással a rojtok eltekeregtek, szétfacsarogtak, összebothálódtak. Izgága egy társaság. Csak szép egyenesre, fiam! Katonás sorba, édes pöttyöm! Viktor fésülgette, simogatta, egyenesítgette a rojtokat, akik tűrték is, meg nem is, el-elröhintették magukat, megpróbáltak kicsúszni a kezei közül. Mentségükre szolgáljon: csiklandósak voltak. Viktor, miközben ezt a gigászi munkát végezte, arra gondolt, vagy legalábbis valami olyasmire, hogy amit létrehoz, a Rend. Hű, mekkora szó! Nincs apelláta, pajtás, fejet kell hajtani, azaz egyenesíteni. Igen ám, de a régi szőnyegeket Fülekiék rövidesen kicserélték, s az újaknak nem voltak rojtjai. Viktor úgy érezte, életéből eltűnt a Rend. El is tűnt, ha nem is a Rend, de a rojt mindenesetre. Vagy az új szőnyegekkel egyenesen a Rendetlenség költözött be? Hű, a kis, nyámnyila filozófus-forma! A nyikogi, szipogi, szortyogi, morcogi, szürcsögi, locspogi, rütyögi szofista! A nemjóját a jójának!
Az egyedül töltött perceket (amikor egyik szülő már nem nevelte, a másik még nem) Viktor fantázia-játékokkal töltötte ki. Legtöbbször táncoló pillangónak képzelte magát. Fejére székpárnát helyezett, karját kinyújtotta, repdeső mozdulatokat tett, és szökellve, táncolva járta végig a lakást. Néha székre is felállt, hogy onnan repülje be a semmit. Sohasem ütötte meg magát nagyon: mintha puha szalmaágyra érkezne, úgy landolt. Mintha még csak föl sem karcolnák a lábát a szalmaszálak.
Játéka idétlennek, esetlennek tűnhetett, de ő ezzel nem törődött. Ha anyja vagy apja megérkezett, s szokás szerint meg akarta puszilni, Viktor váratlan mozdulattal kisiklott kezei közül, s ezt mondta:
- Ne fogd meg a pillangót!
Azon, hogy szülei nem ismerték föl benne a pillangót – a székpárna és a ringó mozdulatok dacára –, Viktor csodálkozott, de egyébként nem zavarta.
Míg nem késő, tisztázzuk: lehet, hogy Flaubert Bovaryné, én azonban nem vagyok Viktor, s az apám sem nyomdász.

III.

– A teremburádat! – kiáltotta el magát a nagymama, ahogy belépett a lakásajtón.
– Viktor meglepődött, köszönni, mosolyogni is elfelejtett, csak lényegre törő kérdését tudta kibökni:
– Miért?
– (Azt is kérdezhette volna, az mi, de fontosabb az, hogy miért.) Elöljáróban a nagymamáról csak annyit tudhatunk, hogy falun él, mert ott jó élni, és csak ritkán jön be a városba lányát (elsősorban őt!) meglátogatni. Tán nem hívják, mert Füleki Gábor nem szereti a vendégeskedést, ő néha mégis eljön, persze, jól felmálházva: egy takaros átalvetővel, púp a háton, a hason.
– Hogy mekkorát nőttél!! – folytatta a nagymama.
– Na, mekkorát? – kérdezett vissza Viktor, de gondolatai a terembura körül mozgolódtak.
Azon volt elakadva, hogy mire is jó neki egy terembura, ha már van, mint ahogy van egy tekenője (vagyis énkenője), amiben még mindig nagyon szeretett pancsikálni. De egy terembura, hm... Nagy gondot okozott neki, de ezt nem akarta elárulni, mert a felnőtteket figyelve rájött, hogy nem szokás. Igaz, úgysem lett volna kivel megossza aggályait, mert már beindult a felnőttek mondókája, mely sem anyagi, sem erkölcsi amortizációt nem mutatott soha.
– És odahaza? – érdeklődött Mária.
– Hát tudod, lányom..., a szokásos..., a disznó nődögél, lesz mit levágni.
– A krumpli?
– A pityóka, lányom, éppen virágzik, csak azok a nyavalyás kolorádók ne ennék!
– A murok, petrezselyem?
– Olyan kövérek, hogy hasadnak ki! Abbiza, hé!
– Hát Bodri még megvan-e?
– Meg az, csak a szőrét hullatja istentelenül!
– Csirkék?
– Most nincsenek!
– És te? – kérdezett vissza a nagyi.
– – Hát…
Viktornak csak halvány emlékei voltak életük azon szakaszáról, amikor az anyja még mindenképp meg akarta győzni az apját arról, hogy a gyermek – mármint az ő – helye otthon, falun lenne. Füleki Gábor néhányszor kötélnek állt, hogy akkor immár vigyék ki, na, legalább vakációkban és néhány hétvégén, de aztán annyira kelletlenül tett eleget ennek a kötelességnek, mintha a fogát húzták volna (a fülén keresztül), így Mária végül is feladta azon nemes tervét, hogy fiát rusztikus vagy efféle környezetben nevelje fel (vagy lássa felnőni). Füleki Gábor lenézte a falusiakat (mert így tanulta), a buszban összegyűlő társaság zavarta, a tájszólás öblös ö-betűi megőrjítették, a zsúfoltság miatti tolakodás nemkülönben. (Egy alkalommal leszálláskor a gyúródás közepette lecsúszott az alig kétéves, ölben óvott Viktor lábáról a csizma. Ő mondogatta is eleget, hogy jába, jába, de kinek volt akkor ideje az ő lábával törődni! Csak akkor vették észre a csizmátlanságot, amikor a busz már továbbállt. Füleki Gábor mérgesen fogadkozott, hogy erre a buszra, ezek közé az emberek közé soha többé, a megmaradt fél pár csizmát eltették emlékbe, avagy megőrizték intő példaként.)
– Hát te, Viktor – fordult a nagyi ismét az unokája felé –, énekelsz-e nekem valami szép éneket?
– Nem énekel! – mondta szárazon az anyja, kinek, szégyen ide, szégyen oda, nem volt kenyere a gyermekdal-tanítás.
A társalgás elakadt. Egy pillanatnyi feszült csönd után nekiláttak „guberálni”, megnézni, mit rejteget az átalvető. Előkerültek a hazai ízek, Fülekiék faltak, és nosztalgikusan gondoltak az édes otthonra. Két falat között még sóhajtottak is. Viktor figyelt, és szótlanul evett. Erezte, most nem lenne illendő megszólalni. Ha még a felnőttek is elhallgattak...
Igaz is, négyéves korára Viktornak kialakult egy iszonyúan rossz szokása: kezdte figyelgetni a felnőtteket, s ráadásul utánozta is őket.
Borzasztó!
Nemcsak ezért, mert az utánzás legtöbbször félresikeredett, hanem már maga a tény...
Sajnos ezt egy gyerek se kerüli el. Sajnos azért, mert a felnőttek nyilvánvaló, rossz beidegződéseit, tulajdonságait lesik el leghamarabb, mert a jó dolgok mélyen vannak, nehéz kibányászni őket, bányászsapkára, lámpásra, csákányra, dinamitra nincs kiutalás. Esetleg egy kis sújtólégre lehet szert tenni, ha az ember mindenképp felszínre akarja hozni a jókat, avagy a jócskákat, melyeket ráadásul sokkal fáradságosabb utánozni, mint a rosszakat. A biztatásra vágyóknak valami ilyesmit lehetne mondani: megéri, ha nem is éri meg.
Viktor tehát hallgatott, és igyekezett komoly képet vágni. Mozdulatait is a felnőtteké iránt igazította. Mielőtt verbálisan megismerkedett volna a „méltóságteljes” fogalommal, mielőtt szókincsének részévé vált volna, már megtanult úgy viselkedni. Nahát, megelőzte önmagát! (Pedig másokat akart.)
Nincs nevettetőbb, mint egy méltóságteljes gyerek. Gondolom, maga is rájött helyzete nevetségességére, mert nemsokára lazítani kezdett, tekintete legyek, s hasonló szabad teremtények után bóklászott, és csakhamar rájött, hogy unja az egészet, ami egyébként nem sok. Különben is már rég jóllakott. (A szalonnából, túróból nem jó sokat enni a városi embernek: utána jön, hogy meginduljon kaszálni. Jaj! Nem éri meg szalonnáért, túróért nevetségessé válni!)
– Hány éves is vagy te tulajdonképpen? – törte meg végre nagymama a csendet.
– Három és fél – válaszolta Viktor készségesen.
– Nem három és fél, hanem mindjárt négy – javította ki Füleki Mária, és megigazította fián a nadrágot. Hadd lássa az anyja, milyen gondos szülő ő.
A nagymama melegen nézett Viktorra. Milyen kár, hogy olyan ritkán hoznak hozzám, gondolta. Ej, ha gyakrabban kezem közé kaparinthatnálak! Megsimogatta unokája arcát:
– Hát nagyot nőj, te betyár!
Viktort mindig zavarba hozták az ilyen gyöngéd mozdulatok. Egyik fele tiltakozott ellenük, a másik viszonozni szerette volna. De mivel ugyanakkora erővel rendelkeztek, semlegesítették egymást, ő pedig csak állt, tétlenül feszengve, mint lefosott lábú bűnöző a vizsgálóbíró előtt, amíg a felnőttek el nem nevették magukat, hogy attól ő csak még rosszabbul érezze magát.
– Te kicsi buta! – szokták ilyenkor mondogatni, ő pedig nem szokott ellenkezni.
Zavarta, hogy nem talál választ arra, mi az a furcsa, bizsergő érzés, ami a torkát is szokta kaparni, úgy, hogy folyamatosan nyeléskényszere van, és ami akkor szokott jelentkezni, amikor... A válaszadás nehéz, mert ez a kontrolálhatatlan érzés nem föltétlenül személyekhez kötődött, hanem – jobb szó híján: alkalomhoz. Amikor például..., vagy épp akkor például...
– Gyere csak – kapta ölébe a nagyi Viktort –, mondok neked egy történetet.
Viktor tiltakozott kissé, főleg az ölbe vevés miatt, de a történetre kíváncsi volt. Így hát legyőzte idegenkedését, és maradt, sűrűn bólogatva, hogy izé, az jöhet.
– Egy olyan versről van szó – magyarázta a nagyi, amit én még kislánykoromban hallottam a nagyapámtól, és azóta sem. Akárkit kérdeztem, senki sem ismeri. Szinte hihetetlen, mi? A címére, írójára már én sem emlékszem. De azért nagyon szeretem most is.
Viktort ezek a részletkérdések untatták. Történetre vágyott, nem magyarázkodásra. Unszolóan nézett hát nagymamájára, aki bele is kezdett. Hangját gyermekesre állította, beleéléssel szavalt, unokáját egészen megbabonázta:

„Valamikor réges-régen,
A világnak kezdetén,
Minden állat békességben
Éldegélt a föld színén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
Mint a kutya, meg a nyúl?!
Erdőn-mezőn együtt jártak,
Együtt ettek, együtt háltak,
Megosztották, amit fogtak,
Szóval, összebarátkoztak.
Hanem egyszer a tél beállott,
És a földre sok hó szállott.
Azt mondta a füles nyúl:
Rakjunk tüzet, kutya úr!
Rakjunk tüzet, aki lelke,
Ne reszkessünk a hidegbe'!
Nosza, hamar gallyat szedtek,
Tüzet raktak, melegedtek,

Melegítik bundájukat, Átalfázott irhájukat
Amint ottan ugrándoztak, Játszadoztak, bolondoztak, Meglökte a kutyát a nyúl, S tűzbe ugrott a kutya úr! Vau! Üvöltötte a kutya, Mit csináltál, te buta? S ahogy így rája kurjantott, A farkába kaffantott. Azóta csöpp a nyúl farka, S meztelen a kutya talpa. Azóta van, hogy a nyúl Mindig bújik és lapul, Mert a kutya, ha teheti, Mindig-mindig megkergeti.
A hideg futkározott Viktor hátán a gyönyörtől. Hű! A kirumzálejikumát!
– Még! – csak ennyit tudott kinyögni.
– Nincs tovább, te betyár! – nevette el magát a nagymama.
– Nem létezik! Kell legyen folytatása!
Furcsa a történet, szinte nosztalgikus. Persze, másmilyen is. Valami olyasmi van benne, amire az ember örök életében vágyik. Amiért érdemes meghalni, mégse fáj. Ami elkísér. A víz és a messzeség egymásra találásában. Amikor a lélek már nem a testé. Az eső színe is más. Az egység, az egy képe. Összerándul az ember lelke, a darabokra szakadt. Hideg arc: a változásé. Visszaút nincs. A világ ősképét öntudatlanul mindenki magában hordozza. A mítoszt, melyet – bár tévesen úgy gondoljuk – nem ember teremtett, hanem a világ önmaga számára. Az ember csak lerombolta. Ezért a világ széthullt darabokra, és a csillagok rácsokká váltak a hallgatag cella fölött. (Aztán a rácsok is széthulltak darabokra, mozdulni mégsem lehetett.) Ezt tehetetlenségünkben mi, emberek fájlaljuk – néha. Ezért kínos mindig az út az egytől a kettőig. Ezért nem egyértelmű az útvonal.
Az, amit Viktor a történetből kiértett, kevés volt és mégis sok: a világ rendje valamikor egészen más volt, akik ma ellenségek, régen barátok voltak, a barátság elvesztésének bűnjelét pedig magukon hordozzák. Blabla. Tanítómese tanító és mese nélkül. A nyúl farkának rövidsége, a kutya mancsának meztelensége mindig emlékeztet (létezik tudatalatti emlékezés?) barátságuk megromlásának okára (az ős-okra). Mert a bűn örökletes – tehát van eredendő bűn, nem kell bibliát olvasnunk ahhoz, hogy megtudjuk ezt. (Érdekes az, ahogy elfogadjuk a mítoszok leromboltatását: Viktor fel sem tette magában a kérdést, egy következő kutya és nyúl miért ne lehetett volna barátságban.) Tán visszavágyott az egység megromlása előtti időbe, de arra nem gondolt, hogy az egység a jelenben visszaállítható. Nem gondolt semmi értelmeset, a marha. Mert magában hordozta az egy lehetetlenségének kódját. Ezt az előítéletet sosem lesznek képesek kiirtani a génsebészek. Pedig a világ megváltásának előfeltétele ez lenne. Mostani magatartásunkra, faji viselkedésünkre (lásd: kutya, nyúl stb., stb.) a magyarázatot egy homályos előképben kell keresni. Odáig visszajutni azonban nehéz, a tévutak sűrűjében az embernek csak sejtelmei lehetnek, melyeket pusztán kifogásként, magyarázkodásként tud felhasználni, önmagát azonban nem tudja megnyugtatni.
Viktor sem tudta megnyugtatni önmagát. (Pedig keze el-elsimogatózott furcsa-görbe testén, a melegedőn.) Főleg a kezdeti világ tökéletessége zavarta, a totális békesség képe. Az, hogy ez elromlott, s neki nem adatott alkalom a megismerésére, bosszantotta. (Jöhet egy kis hiszti, rángató görcs? Hogyne, bogaram, sirítsed!) Ugyanakkor azt sem tartotta igazságosnak, hogy ilyen apró afférokon múljon a rend felbomlása. Vagy ez nem is apróság? Mintha valaki szándékosan teremtett volna olyan helyzeteket, melyekből csak vesztesen lehet kikerülni. A disznó! Az emberben a csintalanság, figyelmetlenség adott. De a tél, hó, hideg..., ebben a történetben minden innen indult ki.
A körülmények áldozatai vagyunk? Dehogy. A magunkéi? Ez leegyszerűsíti a választ. S az már nekünk nem tetszik, toporzékolni kezdünk. Persze, hülyén. Mindegy. A világ megváltozott körülöttünk, azaz megváltoztattuk.
Viktor újra és újra hallani kívánta a verset, nem tudott betelni vele. Maga sem tudta, miért szereti annyira. Volt benne valami különös. Az elveszített világ, vagy valami hasonló szar.
Valósággal összenőtt a nagyival, (az összenőtt testrészeket utóbb a szülei gorombán szétrángatták). Amíg a történetre figyelt, a külvilágot teljesen kizárta. Tartózkodása eltűnt, szemei csillogtak. Úgy érezte, mindent ért. Vagy semmit, de pont ezt akarja.
(Hm..., a nagymama, azaz a kakasa – utólag majdnem egy és ugyanaz. Az udvaron, anyaszült meztelenül, napozni, fel-alá szaladgálni, a tyúkok között, a porban, fűben, tyúkszarba taposni, gilisztát keresni, a kakas éhes vagy csak kíváncsi, odakap Viktor fuszulykájához, s istenesen megcsípi, Viktor üvölt, ahogy kifér a száján, a fuszulyka eldagad, borogatni kell. Nem baj, legalábbis már nem.)
Persze, Fülekiéknek szemet szúrt, milyen jól egymásra hangolódtak nagymama és unoka. Máskor örültek volna, hogy addig nyugtuk van, de most valami megmagyarázhatatlan okból féltékenység szállta meg őket. Mária ki is szedte a nagymama karjai közül fiát:
– Szeretsz, Viktorkám? – kérdezte meg, és Viktor nem tudott válaszolni, bármennyire szeretett volna. Valami okból mindig félt ettől a kérdéstől, és a kérdés után jövő simogatásoktól, becézgetésektől is. Mert nyeléskényszere támadt (sosem értette, miért szaporodik meg ilyenkor a nyála, köpni, persze nem lehetett, nem illett, Isten őrizz, hogy pont szembe – esetleg hátból, ha már nem látja, de úgy meg minek?).
Ez alkalommal szerencséjére betoppant, Deus ex machina, Mariska néni, a szomszédasszony, így a téma abbamaradt. Viktor kivételesen nagyon hálás volt neki.
– Hát te itt vagy, Sári? – fordult a nagymamához meglepetést színlelve.
– Én itt – mondta a nagyi, és olybá tűnt, mint aki bánja. Egykori játszópajtását, falutársát egyre nehezebben viselte el. Mariska néni a régi közös emlékek okán ildomosnak vélte tartani a kapcsolatot vele, sőt, a leányával is, honfiságot emlegetve ott, ahol annak nyoma, illata se volt már. (Milyen szép a barátság, mondta szimmogva, szaglászódva, persze, de hol van, néztek nagyot Fülekiék. Ráskai Sára csak vonogatta a vállát.)
Puszikat váltottak, Mariska néni a Füleki családnak is szétosztott néhányat. Viktort sem hagyta ki. A megcsókoltak arca sokáig csillogott a ráragadt nyáltól.
Említettem Viktor kialakulóban lévő rossz szokását, mármint a felnőttek utánzását. Nos, most is, mivel látta, hogy a puszikat a többiek is megadóan tűrik, hallgatott, nem fejezte ki nemtetszését, nem mondta, hogy:
– Utálom Mariska nénit, me’ összenyálaz fogatlan szájú csókjaival! Pedig ez alkalommal kivételesen hálásak lettek volna érte a szülei.
De ő nem, inkább bájolgott neki, s három évéhez képest még a székén is csendesen bírt maradni, amíg Mariska néni a nagymamát faggatta. (Hogy vagy, mi van odahaza, emlékszel-e, nem emlékszem!) A baj akkor kezdődött, amikor áttért a mindig napirenden lévő bevásárlási sztori előadására, melynek lényegét a legolcsóbb áru megkeresése, és a keresés fáradalmainak aránya tette ki. Ezalatt Viktor már vette a bátorságot, és letörölte a csókpuszi nyálmaradékait. Szülei viszont, akik szintén próbáltak nagyon figyelni, beletörődötten tűrték a bűzlő, állukig lefolyó sárgás nyálat. A békepipa érdekében.
– S te, Viktor – váltott végre témát Mariska néni –, miért nem jössz soha hozzám?
– Hát... – nézett segélykérően a szüleire, de ők hallgattak.
Nem tudta pontosan megmondani, miért, de biztos volt benne, hogy egy porcikája se kívánkozik az öregasszonyhoz. Nem, nem és nem!
Mariska néni azok közé tartozott, akik fiatalkorukban népiből urbánussá váltak, ünnepelve vették birtokba a tömbházlakást, gyárba és moziba jártak, az erkélyen pedig paradicsomot termesztettek. Esténként tévénézéssel űzték el unalmukat, s feszengtek a szűk falak között. Aztán az öregség a nyakukra telepedett, a gyárból s a moziból kikoptak, maradt a szűkös lakás és a paradicsom az erkélyen. Kapcsolatuk a faluval az évek során egészen megszűnt, s ha vénségükre, a halál küszöbéről vissza is vágytak oda, számukra már nem voltak utak. Magányosan, beszéd- és szeretetéhségben várták a halált, (aki a birtokbavételkor majd meglepetten tapasztalja, hogy a páciens egyet se tiltakozik).
– Ne félj, te kislegény, nem harapok – húzta el fogatlan száját az öregaszszony.
– Tudom – mondta Viktor bizonytalanul, s közben arra gondolt, Mariska néninél minden nyálas lehet, a kilincs, a székek, az evőeszközök, a tükör, a falióra, a beígért cukorka, az ágynemű...
– Majd átmegy egyszer – szólalt meg végre az anyja, de ekkor már mindegy volt, mert Mariska néni gondolatai már egész máshol jártak.
– Képzeljétek, Nagyék válnak! – mondta váratlanul.
– Csakugyan? – játszották a meglepettet Fülekiék, holott Nagyék válásának ténye már régen nyílt titok volt.
Viktort ez már csöppet sem érdekelte, nem is várta meg a beszélgetés végét. Amíg a társaság a híren rágódott, ő csöndben elhagyta a szobát. Irtó unalmasak tudnak lenni a felnőttek, ha csoportokba verődnek össze – gondolta még futólag (sok hülyeséget összegondolt) anélkül, hogy ez megborzolta volna lelkivilágát. Furcsák, mások. Szerencsére. Ha mind egyformán gondolkodnánk, senki se gondolkodna,* ha senki sem gondolkodik, akkor már annak sincs jelentősége, hogy egyformák vagyunk. Ez a rákfene elsősorban a nagyokat érinti, így Viktort nem tudta befolyásolni. Mert nem mondta meg senki neki, hogy egyszer majd ő is felnőtt lesz (s ő maga, szerencséjére, nem jött rá erre!). Talán jobb is, mert folyamatosan eme „jóslat" ellen próbált volna tenni. És hasztalan!
Elkerülhetetlenül unalmassá válik az a felnőtt, aki mások cselekedeteit pletykaszinten próbálja rekonstruálni, mert abból hiányzik a lélek. Ha a magáéit mondja el, azokban egy személyiség, vagy mifene formálódik. Úgy látszik, ezzel a gyerekek jobban tisztában vannak, mert minden alkalmat megragadnak önmaguk elmesélésére, mással viszont ilyen szempontból nem törődnek. Kár, hogy ez a tulajdonságuk idővel eltorzul.
Nem maradt más hátra, mint tisztázni, mi a különbség pletyka és történetírás között. Kapásból csak annyit mondhatok, hogy a pletyka öncélú, önmagáért való (l’art puor l’art, mi?), a történetírás jogosságát pedig majd meglátjuk...

Nagyék ügye még elhúzódott egy ideig, Mariska néni részéről hosszas sopánkodásnak adva alkalmat. Ha továbbra is odafigyel a beszélgetésre, Viktor biztos megjegyezte volna, hogy a sajnálat dadog, csak a tett a tiszta beszéd. De az ő gondolatai egészen máshol jártak, a teremburájára gondolt, meg arra, hogy mit kezd vele. Az járt az eszében, elcseréli valami értelmesebbel, például Ani kirakósainak egyikével. El is készítette az áru reklámszövegét: csúcsminőség, visszavásárlási garancia, a legjobb évjárat stb. Egészen beleélte magát. Már a kihasználhatóságánál tartott, ecsetelve az áru komplexitásának előnyeit. De az egyre inkább elfajulni látszó (mert elaprósodó) felnőtti csevely végül is kirázta az üzleties hangulatból.
– Nem is olyan jó felnőttnek lenni! – jegyezte meg ekkor bosszúsan.
Kijelentése egy pillanatra megdöbbentette a társaságot. Még Mariska néni is elhallgatott, hogy aztán magához térve nagy hahotázás közepette lekicsibutázza.
Meg sem kérdezték, miért nem...
– Ani különben is azt mondta – folytatta Viktor nekitüzesedve –, hogy az anyukája és az apukája...
– Mi van velük? – érdeklődött mohón Mariska néni.
– Még azért sem válik el! – mondta ki Viktor diadalmasan.
– Hogyhogy még azért sem?
Viktor megvonta a vállát, mert ő sem értette egész pontosan, Ani mondta így..., s ő biztos tudja! Viktor a maga részéről azt sem igazán értette, mi az, hogy elválni, de gondolta, csak valami fontos lehet, ha ennyit beszélnek róla. Ani is mindig fontoskodó arccal, suttogóra fogott hangon tájékoztatta a részletekről. Mintha ők is bűnrészesek lettek volna (drága jó Babitsom, ha másként nem, hát „vétkesek közt cinkos, aki néma” alapon?).
– Miért válnának el, ha apukái és anyukái egymásnak? – tette föl Viktor az őt oly erősen foglalkoztató kérdést, nagy megrökönyödést váltva ki a felnőttekből.
– ??
– És meddig válnának el? – folytatta. – Másnap visszajön az, amelyik elmegy?
– Te ezt nem értheted, kisfiam – mondta az anyja vegyes hangon.
– Mit nem érthetek?
Mária érezte, hogy mérges a fiára, pedig tudta, igazán nincs is oka, joga rá. Szeretett volna valami normális magyarázatot adni neki, de képtelen volt rá.
Ezek után már könnyű kikövetkeztetni, hogy Aninak is csak nagyon halvány ismeretei lehettek a válást illetően. De Istenem, milyen szép-halványak! Csupa báj, kellem, gyönyörűség! Már egy hatéves leányka is tud kombinálni, következtetni. Persze, sajátosan. Vagy még úgyabbul. De ha még Viktor is besegít a maga három s fél-négy évével...
... amikor a gyerekek játszani kezdik a felnőtteket utánzó játékokat, attól kezdve sorsuk meg van pecsételve..., mégis mindannyian azt teszik, mert ugye az ember homo ludens... Az író is.
Viktor nem tudta felfogni, miért akarnak elválni egymástól Nagyék, miért nem használják ki a lehetőséget, hogy együtt lehetnek. Benne még nem torzult el az összeforrás vágya. (Sőt, türelmetlenül repdesett, nekinekimenve a sötétség falának. Ilyenkor aztán nagyot koppant, de nem hallgatott el.) Tisztelte azokat, akik megvalósították, és furcsállta, hogy vannak, akik önszántukból feladják. Számára az együttlét szent volt, csak, persze, nem ilyen hülyén mondva. A teljesség elérésének legfőbb lehetősége. Na, ez aztán meredek! Ő nem hitt abban, hogy aki szart akar enni, annak muszáj kanala is legyen. Azt lehet kapni a másiktól is. Talán még szart is, személyre szabottat. Csak legyen egy olyan másik, aki nemcsak másik.
Folyton attól félek, nehogy kifelejtsek valamit. Hosszú és göröngyös az út a történéstől a lejegyzésig, ezért írom le többnyire múlt időben azt a cselekvést is, ami a „most”-ban játszódik le, a szemem előtt. Semmi lényegest sem szabad kihagyni, mert akkor érthetetlenné, magyarázhatatlanná válik minden. Egy történet leírása nem kevésbé komoly dolog, mint egy egyenlet levezetése: ha valamit kihagysz, elrontasz közben, a végén semmi sem talál. A különbség csak annyi, hogy a történet esetében utólag nem lehet radírozni...

IV.

Nagy István íróasztala mellett ült, s újságot olvasott. Csend téblábolt körülötte. És hole affair, de nem a James Joyce-i, hanem személyre szabott, magyaros.
Felesége, Ella dolgozott, német nyelvet préselt sík agyakba, így hát ő volt a soros a pesztrálkodásban. Leányuk, Ani szeleburdi, tűzről pattant teremtés volt, de most szerencsére a szomszédban mulatta magát. A Füleki fiúval. Helyre legényke az, jó, hogy megbarátkozott vele a leánykám, gondolta Nagy István. Legalább ők...
Az újságot különben unta, de az újságolvasás olyannyira rituális cselekvéssé vált nála, hogy már sosem bírta kihagyni, babonasága miatt se. Lapozgatta hát, s a társkereső rovatban megakadt a szeme egy hirdetésen: „Önhibáján kívül elvált, negyvenéves férfi keresi vigaszát ifjú hölgy személyében. Jelige: Tartós kapcsolat.”
Még hogy önhibáján kívül... – morogta Nagy István. Ez tényleg azt hiszi...? Vajon az én esetemre is érvényes lesz ez? Én is ezt fogom gondolni? Miért vagyunk mi, emberek hajlamosak azt hinni, hogy az események csak úgy megtörténnek velünk, mi meg csak szemtanúi vagyunk? Vagy ez szándékos önbecsapás?
Ehh! Egy házasságban néha tényleg úgy érzi az ember, hogy csak lepereg minden, s nincs idő a beavatkozásra. Persze, sokszor nehéz is lenne... Az élet derekán szétmaszatolódnak a jövő képei, a múlt pedig még nem értékelődött fel eléggé, ezért az ember úgy érzi: elveszett.
Nagy István hajlamos volt azt állítani magának, hogy nem érti, mindez hogyan történhetett meg. Pedig tudta, hogy hazudik. De mivel nem volt, aki rajtakapja, hát gyakran dédelgette ezt a gondolatot. A félős emberek késleltető mozzanataként. Úgy gondolta, még szereti a feleségét. Úgy gondolta, hogy ez már nem számít. Vannak fontosabb dolgok. Csak a gyerek... Kár érte, de az anyjánál jó kezekben lesz. Jó kezekben... Nagy István a felesége kezeire gondolt, és érezte, hogy torka kiszárad.
Csak Ani ne vegyen észre semmit, gondolta aggódva, és hirtelen átfutott az agyán, hogy majd a költözés ideje alatt jó lenne elvinni valahová... Viktorral jól egyezik, de a szülei olyan furcsák, főleg az apja, sosem tudott normálisan beszélgetni velük, pedig kellett volna, mert gyakran találkoztak. A közös szakma, ugye, s aztán, persze, a gyerekek miatt is. Sajna, azzal a francos versenyvizsgával elromlott minden, vagyis Füleki volt a bolond, hogy úgy felfújta az ügyet. (Kipukkasztani persze nem tudta, bárhogy szerette volna.) Most milyen képpel... Na mindegy, vetette el pillanatnyilag a gondolatot, majd meglátjuk, ha hazajön a feleségem. Majd akkor... S azzal tovább lapozta az újságot. A nemrég elolvasott hirdetés nem hagyta nyugodni, azon kapta magát, hogy sajnálkozik..., sajnálja... magát. Kimondottan építő jellegű tevékenység, az hétszentség! Önhibámon kívül – milyen jól hangzik, gondolta.
A folyamat azzal kezdődött el, hogy már csak szükségleteik kielégítésére kellettek egymásnak. Veszekedési, hátgyúrási, csipkelődési, agresszivitási, szerelmeskedési szükségleteiket elégítették ki egymáson, egymással. Később már azokat sem. És ekkor már nem volt visszaút. Pedig milyen jól indult minden... Szerelemből házasodtak, szenvedélyesen imádták egymást. Társadalmi helyzetük is jól alakult.
Hm... az a versenyvizsga a Goldprinthez... A vezérigazgatói állás... (Milyen hamar együtt volt a pénz erre a lakásra is.) De aztán egyszer csak hívatták a tulajdonosok, és azt mondták, gondolja át ügyvezetési elveit, terveit, mert így nem mehet tovább. Nem elég határozott. Szinte nem igazgatóforma. Erre ő feszült lett. Ideges. Úgy érezte, nem tud megfelelni. Otthon sem. Az ágyban sem. S akkor pedig már minden mindegy.
Mikor is szerelmeskedtem vele legutóbb? – kérdezte Nagy István magától, de hasztalan gondolkodott, hasztalan ráncolta a homlokát. Élete egy monológgá vált.
Hirtelen úgy érezte, nagyon fáradt. Kedve támadt ledőlni, csak úgy ruhástul, a kanapéra, arra a kanapéra..., de aztán rájött, hogy inkább enni szeretne, erről eszébe jutott, hogy Ani sem evett még, hacsak Fülekiék, de azok nem, a hülyék, most is biztos róluk pletykálnak, mint ahogy a tömbházban mindenki, de nem baj, ő majd megmutatja, ők majd megmutatják, csak jönne már haza a felesége, majd akkor, majd, ha már ettek is valamit. A rohadt életbe, mondta fennhangon, és megijedt a saját hangjától, bocsánat, suttogta, bocsánat, én, én nem akartam, csak fáradt vagyok. Egy kicsit, csak egy kicsit hagyjatok, aztán majd meglátjuk, aztán. Nem, én nem is vagyok szomorú, higgyék el, én jól vagyok, semmi bajom, a vérnyomásom is, a minap is kint voltam kocogni, hét másodperc alatt, igaz, volt már jobb teljesítményem is, de majd a nyáron, a szabadság alatt, ó, nem, kérem, nekem sok szabadságom van, és mindig el szoktam menni valahová. Igen, a feleségemmel. De mindjárt hazajön, kérdezzék meg őt is. Habár most nem tudom. Olyan furcsa. A minap is, hiába magyaráztam, azt mondta, el akar válni. Nem tudom, miért.
Nagy István az újságra dőlve aludt. Szeme meg-megmozdult csukott szemhéja alatt, homloka ráncban volt. Úgy érezte, valamit nem tud, nem ért. Pedig csak nem akarta. De erről még álmában is hallgatott.
Ugye: fölösleges kitérő, közbeékelt novella, amely a műfajt bontja, szerkesztésbeni következetlenség s hasonlók?! Mintha a regény írná a történetet! Viktor, tudom, meg fog érteni, és nem fog műfajelméleti felkészületlenséggel vádolni.
Dekonstrukció, mi? Esetemben inkább re-dekonstrukcióról (vagy derekonstrukcióról?) lehetne beszélni. (Bár központi magról itt sincs mit szólni.) De vigyázat: ez még nem rekonstrukció! Drága jó Derrida meglepődne, ha meglátná: Így is lehet ezt csinálni? Aztán bólogatna, mint aki tudja, amit tud. Mégis ő marad a mester, a megértő. A tanítványok úgyis mindig hűtlenek. Miért lenne ez másként most? A dualista gnoszticizmus mindenek előtt! Az szabad kezet hagy, és ateistaként is enged imádkozni. A többi úgysem az én dolgom.
Novellafüzér..., nevetnem kell, ha meghallom ezt a kifejezést! Nagyanyám aszaltalma-füzére jut eszembe róla. Addig csipegettük – titokban –, amíg le nem fogyott róla az alma, hogy aztán nagyanyám felháborodottan fedezze fel a csupasz, ernyedten lógó cérnaszálat. Még hogy füzér...
Végy tizenkét darab egészséges novellát (mi az, hogy novella?), tisztítsd meg, és tűvel átszúrva fűzd fel egy cérnára. Kamrában tartva nyár derekáig is eláll. Ha van hozzá sonkád, kitűnő leves főzhető belőle. Ha nincs, vesd a disznók elé, mert már amúgy is penészes. És sose bánkódj érte. Inkább – ha úgy gondolod, hogy ez üdvözítő – írj meg egy történetet, ha történik. Novellával, regénnyel egyet se törődj! Hadd végezzék ők is a maguk dolgát...

* Az omaha indiánok csecsemőavató varázsdala.
* Walter Benjamin
* Jacques Derrida
* Lippmann

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék