Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. február, XIII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


DOKUMENTUM

„Az érték s jószándék mandátuma”
A Termés szerepe az észak-erdélyi kulturális életben
Az erdélyi irodalmi folyóiratok közül az 1942–44 közt megjelenő Termés már-már érthetetlenül kiesett az irodalmi köztudatból. 1969-ben Kiss Jenő, a Termés egykori szerkesztője hívta fel a figyelmet arra, hogy mennyire fontos volna irodalomtörténeti, kritikai szempontból elemezni a lap szellemi hozadékát. „A nem teljesen egyirányú, de jószándékú erők összefogása a háború sokkalta mostohább körülményei között éppen olyan parancsa volt az időnek, mint a népfrontpolitika más körülmények között” – állítja Kiss Jenő, majd hozzáteszi: „Annyi bizonyos: a háború kibontakozása s a közélet elaljasulása közepette a Termés volt az egyik utolsó fellegvára az őszinte és igaz szónak, az egyéniség megnyilatkozásának.”1
Kiss Jenő figyelmeztetése nem maradt teljesen hatástalan, a hetvenes évektől napjainkig íródott irodalomtörténeti összegzésekben már szerepel a Termés és köre, bár a lap szerepének, a korabeli folyóirat-palettán való elhelyezkedésének, illetve a kor szellemi áramlataihoz való viszonyulásának monografikus elemzése még várat magára. Bizonyos értelemben (némi túlzással ugyan), de akár a Termés „rehabilitációjának” szükségességéről is beszélhetünk, hiszen az ugyancsak a hetvenes években megjelent írói memoárok2 szerzői (Nagy István, Balogh Edgár) írásaikban felelevenítik a folyóirat szerkesztőivel folytatott hajdani vitáikat, szubjektív értékelésükkel azonban nem segítik elő a Termés tényleges szerepének tárgyilagos megítélését.
A Termés többnyire a népi irányzat egyik műhelyeként él a köztudatban, ilyen értelemben tárgyalja Cseke Péter Horváth Istvánról írott monográfiájában3 vagy korábban B. Nádor Orsolya néhány tanulmányában.4 A lap recepciótörténete a regionális kánonba való illeszkedését jelzi, szűkebb hazájában (Erdélyben) ismertebb, mint a magyar nyelvterület többi részén. Az eszmerendszerek, áramlatok tágabb, elméletibb szintjén a Termés mind a mai napig csupán jelzésszerűen van jelen a magyar recepciótörténetben. A magyar népi mozgalom monográfiáját író Borbándi Gyula5 munkájában csupán néhány utalás erejéig tárgyalja a Termés szerepét a népi mozgalomban, mint ahogy nem tér ki a Termés egyes szerzőinek balatonszárszói állásfoglalására sem. A Termés-csoport néhány tagjának szereplése az 1943-as szárszói konferencián megjelenik ugyan Juhász Gyula Uralkodó eszmék Magyarországon6 című kötetében, a lap értékelése azonban kimarad, noha a Termés hasábjain sor került a Szárszón vagy más fórumokon felvetett vitás kérdések részletes elemzésére és kifejtésére. Pedig az észak-erdélyi irodalmi műhelyek közül talán a Termés kapcsolódik a legszorosabban a második bécsi döntés utáni megnagyobbodott Magyarország irodalmi fórumaihoz. A szorosabb kapcsolat oka elsősorban a lap moderált népi tájékozódása, másodsorban pedig a dinamikus szerkesztőgárda, amely rendelkezett a fiatalság felhajtóerejével és jó értelemben vett kíváncsiságával, de még nem, vagy csak kevéssé volt meg a maga rögzített helye és pozíciója egy-egy irodalmi fórum vonzáskörében.

A Termés létrejöttének körülményei
A második világháború idejére az irodalmi lapok korábbi gazdag választéka beszűkült: megszűnt az Apolló, a Gondolat, a Szép Szó, a Toll és a Márciusi Front orgánuma, a Válasz, az erdélyi lapok közül a baloldal fóruma, a Korunk, Babits halálával pedig az irodalmi életet évtizedekig meghatározó Nyugat. Éppen a Termés megjelenésének évében (1942), Móricz halálával a Kelet Népe is elhallgat.
A negyvenes évek elején a Magyar Csillag jelenti az irodalmi nyilvánosság egyik legfőbb fórumát, de színvonalas számokkal jelentkezik a Híd, Az Ország útja, a pécsi Sorsunk illetve két szám erejéig az Ezüstkor. Az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz minőségileg stagnálva, sőt visszaesve vészelik át a háború éveit, hogy aztán a berendezkedő új hatalom hallgattassa el őket. A Termés tehát a korábbi évekhez képest viszonylag kiüresedett térben jelenik meg Kolozsváron, akárcsak a vele rokon szellemiségű Új Magyar Museum Kassán.
Az erdélyi irodalmi életben a Termés nemzedéki lapként jelentkezett, mégpedig a harmincas évek második felében színre lépő, a kisebbségi élet keretei között nevelkedett nemzedék lapjaként. Ez a nemzedék alkotta az 1937-es Vásárhelyi Találkozó derékhadát. A fiatal szerzők a mindenkori új nemzedékek színrelépésének gyakorlatával élve műveiket közös antológiában jelentették meg (Új Erdélyi Antológia, Kolozsvár, 1937), majd 1939-ben létrehozták az Erdélyi Enciklopédia7 könyvkiadói vállalkozást, amely (a Magyarország felfedezése sorozathoz hasonlóan) elsősorban szociográfiai ihletésű könyveket jelentetett meg, különösen azokat, amelyeket az óvatos kiadópolitikát folytató Erdélyi Szépmíves Céh nem vállalt.
A harmincas évek második felére kezdtek kialakulni az új nemzedéken belüli csoportosulások, s megkezdődtek a csoportok közti torzsalkodások (pl. a Hitel és az Erdélyi Fiatalok közti ellentétek). A Vásárhelyi Találkozó célja az érdekek egyeztetése volt, és nem valamelyik csoport szerepének megerősítése. Inkább seregszemlének tekinthető, amely az ellenőrző közvélemény szerepét töltötte be. A hosszabb-rövidebb életű csoportosulások egyike 1935-ben Hitel8 néven félhavi szemlét indít Kolozsváron, amely közvetlenül a Termés elődjének tekinthető. A lap irodalmi jellegű szemle volt, a Termés későbbi munkatársai és szerkesztői közül sokan (Bözödi György, Szabédi László, Makkai László, Szenczei László, Kiss Jenő) publikáltak benne.
Ligeti Ernő, aki egyébként a transzszilvanista „hőskorhoz” mérten „a hanyatlás korának” nevezi a háború kitörését közvetlenül megelőző éveket, jelzi, hogy az új nemzedék helykeresésével párhuzamosan végbemegy a kisebbségi intézmények „elöregedése”.
„A legtöbb magyar intézmény, amelyet a kisebbségi társadalom tizenöt év alatt felépített, elérte a legmagasabb fokát, és ezen a ponton csak úgy volt tartható, ha a szervezkedésnek új irányzatát kezdi el. (...) Az erdélyi magyarság sehogy sem tudta elhelyezni a fiatal értelmiséget.”9
Reményik halálával, a szerző személyes és írói presztízsének hiányában egyértelművé vált a nagy múltú irodalmi lap, a Pásztortűz „akademizálódása”, színvonalának visszaesése. Az akkor még saját fórumot kereső fiatal írók egy csoportja (a majdani Termés és köre) vállalkozott a gazda nélkül maradt Reményik-örökség átvételére, aktualizálására, amennyiben felajánlották a Pásztortűz Baráti Társaságnak a lap átvételét. Az elutasítást, majd a Termés létrejöttét kísérő, időnként személyeskedésekig fajuló, sajtóban is megszellőztetett vitát10 azonban nem lehet egyértelműen nemzedéki harcként feltüntetni, hiszen a Pásztortűz főszerkesztője (és a Termés legvehemensebb támadója) Vásárhelyi Ziegler Emil, maga is a fiatal, ún. „harmadik nemzedék” tagja. A vádaskodások és szurkálódások mellett a vita felveti a kérdést, hogy mennyiben tekinthető „nemzedéki lapnak” a Termés. Ziegler éppen azt rója fel a Termésnek, hogy mind korosztály, mind működési terület szempontjából „heterogén” csoportosulás, műveik poétikáját tekintve sem újítók, hanem gyakorlatilag a helikoni vonal sereghajtói, tehát mindent összevéve a Termés nem tekinthető nemzedéki lapnak. Válaszában Szabédi azt állítja, hogy a Termés soha nem kívánt kizárólag nemzedéki fórum lenni, legalábbis abban a beszűkítő értelemben, ahogyan Ziegler tárgyalja, miszerint a lapban publikáló szerzők mindannyian egy korosztályhoz tartoznak. Szabédi éles elutasítása: „Ki mondta, hogy a Termés nemzedéki fórum akar lenni?”11 tehát ilyen kontextusban értendő. A Termés nem tekinthető nemzedéki lapnak abban az értelemben, hogy szerzői életkorától függetlenül igyekezett minőségi írásokat közölni, a nemzedéki jelleg elsősorban a lap szellemi, esztétikai vonalvezetésében, preferenciáiban érhető tetten.
A fiatal szerzők csoportként való fellépése már a Termés körvonalazódása előtt megtörténik, az 1942-es könyvnapra újabb antológiával jelentkeznek (Üdvözlégy szabadság12), immár egyre élesebben rajzolódik ki Bözödi, Jékely, Kiss Jenő és elsősorban Szabédi László nemzedéken belüli vezető szerepe. Az antológia előszavában a szerkesztők stílszerűen az 1848-as Kolozsvári Unió Zsebkönyvet nevezik meg kötetük elődjeként. Az itt közölt verseket a fiatal költőkben élő „történelmi lelkiismeret” tanúbizonyságának szánják, de írásaiknak nem a közlés történelmi aktualitásából fakadó specifikumát, hanem „egyetemes jellegét” hangsúlyozzák. Haza-élményük megfogalmazásában például éppúgy keveredik a „himnikus lelkesedés” és az „önemésztő tépelődés”, mint más „szerencsésebb nemzetek” költőinél. Az „önemésztő tépelődés”, vagyis az önreflexív látásmód jóval nagyobb hangsúlyt kap, hiszen már az előszóban az antológiai aktualitását, már-már létjogosultságát kérdőjelezik meg a szerzők: „Illő-e, időszerű-e a határtalan örvendezés, amikor (...) ide-oda mosódó országhatárok romjai felett éjjel-nappal süvöltöz a Rémnek hangja?”
A Helikontól és a Pásztortűztől egyaránt független folyóirat és írói közösség létrehozásának gondolata már az utolsó marosvécsi találkozó szervezésének idején körvonalazódik. Szabédi László Bözödi Györgyhöz írott levelében már konkrét munkatervet fogalmaz meg: „Folytatni kellene valamilyen formában a közös munkát. Az Üdvözlégy Szabadság szép sikere megmutatta, hogy igenis volna mód rá, hogy közönséget kapjunk magunknak. (...) A nagy tapasztalat az volt, hogy a változásra csak mi reagáltunk méltó módon, valamint az, hogy tudtunk reagálni, ámbár illetékes körök elfelejtettek felszólítani minket, hogy alkossunk egy antológiát. Kiadót is kaptunk, vagyis új erőkkel is számolhatunk. (...) Felmerül tehát az írói közösség megalakításának gondolata. A munkatervet három pontban határoztuk meg:
1. kiszállások és városi irodalmi felolvasások
2. könyvsorozat
3. folyóirat.13”
A tizenötödik és egyben utolsó marosvécsi találkozóra nemcsak a Helikon írói készültek tehát nagy, átszervező tervekkel, hanem a fiatal nemzedék meghívott és meg nem hívott képviselői is. Asztalos Istvánt, Jékely Zoltánt és Szabédi Lászlót ekkor választják a helikoni íróközösség tagjává, a találkozó második napján pedig Szabédi László bejelenti az új írócsoport megalakulását, és ismerteti a fent említett három pontos munkaterv első két pontját.14 (A lapindítást magát nem, hiszen ekkor már egyre bizonytalanabb a Pásztortűz átvételének esélye, a saját lap indítása viszont még nem körvonalazódott.)
A Termés és a Helikon közti viszonyban egyaránt felfedezhetők a nemzedéki ellentét és az azonos gondolkodás jelei. A Termés-kör legradikálisabb tagja, a Helikonnal személyes okok miatt rossz viszonyban levő Bözödi György minden szempontból elhatárolja az új írói munkaközösséget a helikoni eszméktől: „Régóta tudjuk, hogy mi másképpen látunk, mint a helikoni társaság, ez bármelyikünk írásaival könnyen szemléltethető, tehát nekünk szellemileg nem sok kapcsolatunk van...”15 A helikoni találkozó hivatalos jegyzőkönyve szerint viszont a Termés körének megalakulását „az írók örömmel vették tudomásul, mert a csoport munkaterve a Helikon írói közösségének programjával teljes összhangban van.” (Kiemelés V.J.)16 A kis időbeli eltéréssel megfogalmazott programnyilatkozatok összevetéséből úgy tűnik, a helikoni jegyzőkönyv írója járt közelebb az igazsághoz. Eltekintve attól, hogy a két írói munkaközösség tagjai közt szép számmal vannak átfedések (Asztalos István, Gagyi László, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, Szenczei Lászó és Wass Albert – vagyis a Termés alapemberei közül Bözödi és a valamivel később bekapcsolódó Horváth István kivételével mindenki – a helikoni munkaközösségnek is tagja), az általuk követett eszmék számos ponton megegyeznek. A Termés megjelenésének rövid két éve, ha nem is meghatározó, de érzékelhető nemzedéki jellege miatt nem válhatott a nagy presztízzsel és viszonylag stabil olvasótáborral rendelkező Helikon komoly riválisává, holott ehhez minden kvalitása megvolt.
A két írói csoportosulás céljainak és eszméinek összevetéséhez a két programnyilatkozat kínál alapot: az 1942-es marosvécsi találkozó zárónyilatkozata17 és a fiatal írók közös nyilatkozata a Magára talált Erdély szava. Ez utóbbi először a Keleti Újságban18 jelent meg 1942. október 18-án (később több lap – pl. a Magyar Csillag is – közli teljes terjedelemben vagy kivonatos formában).
A két nyilatkozat néhány lényeges pontban szinte a megfogalmazás szintjéig megegyezik. Mindkettő a múltból leszűrt tapasztalatból indul ki, miszerint kisebbségi sorsban az író (tágabb értelemben az értelmiségi) törvényszerűen egyedül marad, csak önmagában bízhat, művészi kiteljesedése érdekében pedig egyedül a népre építhet. „Egyedül népünkre építhettünk, amely anyagilag szegény és magárahagyott volt” – mondja ki a helikoni nyilatkozat. Az új nemzedék „megtanulta, hogy csak magában bízhat, senki másban, nemzete sorsának biztosítékát is csak a maga népében látja”, „abban a gondolatban találkoztunk, hogy népünktől tanulva és népünket tanítva építsük tovább tehetségünk szerint a magyar kultúrát” – érvel A magára talált Erdély szava. Az igeidők használata rávilágít a két folyóirat orientáltsága közti különbségre, amely értelmezhető nemzedéki elkülönülésként. A helikoni nyilatkozat múlt időben, mintegy múltbeli kánonformáló tapasztalatként fogalmazza meg népi elkötelezettségét, a múlt, az erdélyi történelmi hagyományok tisztelete fontos szerepet játszik a lap eszmei, sőt poétikai célkitűzéseinek felvázolásában. A kisebbségi helyzet történelmi szükségszerűségéből is fakadó hangsúlyos hagyomány-érzékenység nemzetikonzervatív vonalvezetést takar: „Szellemével az erdélyi író közelebb érezte magát a magyar irodalom nagy hagyományaihoz, mint akkori jelenéhez. Világ felé való kitekintésében népe és földje fölé hajolva az akkori nemzetköziséggel szemben inkább emberi és magyar kívánt lenni. (...)”
A Termés és köre számára a történelmi tapasztalat elsősorban realitásérzékenységben jelentkezik, önmagát „széthulló nemzedékként” definiálja, amely az első világháború után a román politika által meghatározott szellemi légkörben formálódott és vált hangsúlyosan realista gondolkodásúvá. (A fiatal nemzedék) „helyzete azt parancsolta, hogy valóságokban gondolkozzék és aszerint értékeljen”. E pragmatizmus illusztrálásaként nemcsak nagyvonalakban foglalják össze szándékaikat (eljuttatni a „magyar szellem értékeit és eredményeit a magyar nép minden rétegéhez, különösen azokhoz a rétegekhez, amelyek ezektől az eredményektől és értékektől önhibájukon kívül távolabb állnak, ugyanakkor hozzuk felszínre e néprétegek értékeit, és tegyük a magyar szellemiség közkincsévé”), hanem a célokhoz vezető utat is kijelölik a fenti Szabédi-levélből ismert hárompontos munkatervben. (Irodalmi felolvasások falvakon és külvárosokban, olcsó könyvsorozat, negyedévenként megjelenő folyóirat Termés címen.) A valóban hatékony működés érdekében eleve elhatárolják magukat a divatos „népmegváltó hangoskodástól” illetve mindenfajta „felelőtlen irodalmi torzsalkodástól”. Irodalomfelfogásuk közösségelvű, mivel közügynek tartják az írást, elutasítják mind a nemzedéki, mind a személyes ellentétekre visszavezethető elkülönülést, de természetes tényként kezelik és fenntartják maguknak a „másként látás” jogát. „Az irodalomból, mint minden közösségi ügyből, nem lehet nemzedéki, még kevésbé személyi ellentéteket kovácsolni. Az idősebb nemzedék értékeit becsüljük. Hogy mi ebben vagy abban a kérdésben másként látunk, azt a törvényszerűen változó idők parancsolják.”
A második bécsi döntés után kialakult sajátos erdélyi identitásproblémák értelmezésében sem figyelhető meg a helikoni kánonokkal való gyökeres szakítás. A kisebbségi életforma tapasztalatait mind a helikoni írói közösség, mind a Termés körének nyilatkozata helyzetrendező értéknek tekinti. A helikoni nyilatkozat kiemelten foglalkozik ezzel a kérdéssel, az egyéni és kollektív felelősségtudat közösségformáló szerepére, a régió sajátosságainak tiszteletben tartására hivatkozva élesen elítéli a berendezkedő hatalom „központosító törekvéseit”. Míg a helikoni nyilatkozat elsősorban a régió belső ügyeinek kompetens intézésében tart igényt az erdélyiség illetve a kisebbségi tapasztalatok hasznosítására, addig a Termés és köre mindezt tágabb kontextusban próbálja hasznosítani: a kisebbség mint történelmi tapasztalat értékét emeli ki az erősödő nacionalista ideológiával szemben. „Tudatában vagyunk annak, hogy a kialakulóban levő új Európában a magyarság olyan erők sodrába kerül, amelyek a kisebbségi sorsban szerzett tapasztalatok útmutatását nélkülözhetetlenné teszik. E tapasztalatokat erdélyi voltunk szerezte…”
A két nyilatkozat összevetéséből tehát az a konklúzió vonható le, hogy az alapkérdések (irodalom szerepe, a népiség problematikájához való viszonyulás, sajátos erdélyi tapasztalatokból formálódó identitás létezésének elismerése illetve annak értelmezése) szempontjából a két írói közösség nagyjából egy vonalon haladt. A különbség elméleti szinten elsősorban a történelmi hagyomány illetve a szociografikus realitásigény hangsúlyozottabb értékelésében mutatkozik meg egyfelől a helikoni írói közösség, másfelől pedig a Termés részéről, gyakorlatban pedig a folyóiratok szerkesztési elve, a leközölt anyagokból kiszűrhető hangsúlyeltolódás mutat rá bizonyos nemzedékinek is értelmezhető szemléleti különbségekre.
A Termés megjelenése (Vásárhelyi Ziegler támadásától eltekintve) nem váltott ki különösebb sajtóvisszhangot. Ennek elsősorban éppen az az oka, hogy irodalmi célokat szociális tervekkel ötvöző vázlatos program nem sugall gyökeres változást. Minden új lapalapítás új utakat keres (legalább elvben), a Termés írói körének szövetkezése azonban nem használja a másság reklámerejét. A napilapokban megjelent ismertetések mellett a Hitel szentel egy rövidebb tanulmányt a Termés első számának elemzésére.19 A recenzens, Réthy Andor éppen a Termés higgadt, feltűnésektől mentes, pártatlan és minőségközpontú szerkesztési elveit emeli ki: „nem csak urbánusok és nem csak népiek, nem nyugatosok és nem köldöknézők (...) irodalmon kívüli szempontok nem befolyásolják őket.”20 Az Erdélyi Helikon a két csoport közti azonosságok és átfedések ellenére fennállásuk hátralevő két éve alatt egyetlen sorban sem emlékezik meg a Termésről illetve annak köréről.
A Termést létrehozó fiatal szerzők nemzedékének kánonrombolást mellőző érvényesülése a velük párhuzamosan induló harmadik Nyugatnemzedék színrelépésével van összhangban. A harmincas évek első felében jelentkező nemzedéket a Nyugat első két generációjába tartozó kritikusok többnyire elmarasztalják apolitikus magatartása, túlzott formaigénye, „életidegensége” miatt. A Nyugat második nemzedékéhez tartozó Halász Gábor saját generációjának elvárásai felől olvasva, azzal összehasonlítva találja könnyűnek őket: „Azoknak céljuk volt a verssel”, míg a fiatalok „csak befele figyelnek, a visszhang fontos, nem a behullott hang, és nem a jelenteni, ábrázolni, izgatni akaró szó, csak a zengés.”21 (Kiemelés V. J.) Egy évvel korábban Kassák Lajos még szigorúbban ítélkezik, ... és a legfiatalabb korosztály című cikkében érezteti, hogy a túlzó formai igényesség végső soron tartalmi igénytelenséget álcáz. „A világháború előtt jött nemzedékkel szemben szeretik csiszoltságukat, formáltságukat hangsúlyozni, és nyilvánvaló, hogy az alkalmazkodás fogalmát összekeverik az alakításéval.”22
Szerb Antal23 arra figyelmeztet, hogy a fiatal nemzedék voltaképpen nem hozott újítást, írásaikban Babits és Kosztolányi korai korszakának pózai köszönnek vissza, s álláspontját igazolni látszik Weöres Sándor egy korábbi írása,24 amelyben nemzedékének ars poeticáját így fogalmazza meg: „Enciklopedikus korban élünk, amely nem alkotó, hanem csűrben takarító, minden régi eszmét frissen tart, újakat viszont nem termel.”
Mi sem jelzi jobban a harmadik nemzedék apolitikus voltát, mint az a tény, hogy az 1936/1937-ben a fellépésüket kísérő megnyilvánulásokat szinte teljesen megválaszolatlanul hagyják. Ezért csak bizonyos megszorításokkal beszélhetünk „nemzedéki vitáról”, hiszen néhány rövid, poétikai illetve világnézeti kérdéseket nem feszegető írástól eltekintve, ez a nemzedék inkább műveiben, kritikáiban fogalmazza meg ars poeticáját.
A Nyugat harmadik generációjával párhuzamosan jelentkezik Erdélyben is a „harmadik generáció”. A többek közt Jékely, Dsida, Bözödi György, Kiss Jenő, Szabédi László írásait tartalmazó Új Erdélyi Antológia, amely a Makkai László válogatta Új magyar költők párjaként jelent meg 1937-ben, előszavában az új nemzedék sajátos világszemléletét így jellemzi az előszóíró Abafáy Gusztáv: „Ez az írói nemzedék nem kerüli a valóságot, nem fázik tőle, csak egyszerűen nem hisz benne.”25 A költő-szerep felfogása megváltozott, a lírai én nem annyira támadó, világgal szembeforduló, mint inkább világtól elforduló hős. A két világháború közti erdélyi irodalom harmadik nemzedékénél azonban mindvégig megfigyelhető egyfajta realitásigény, amely a második világháború után a politikum hangsúlyozott jelenlétével meg is erősödik. Talán illúziótlanabbul jelentkezik, mint a Tizenegyek antológiájával26 föllépő második nemzedék esetén, de a szociális érzékenység, a falu iránti kitüntetett figyelem, a valóság pontos leképezésének igénye (különösen a próza esetén), éppen úgy jellemzi a harmincas évek első felében induló harmadik nemzedéket, mint a tíz évvel korábban jelentkező társaikat. A Termés körének programja (vidéki felolvasások, olcsó könyvtár) gyakorlatilag a székely írók (Tamási, Kacsó, Balázs Ferenc stb.) által már a harmincas évek legelején szorgalmazott és az Erdélyi Fiatalok falukutató munkájával meg is indított programba illeszkedik. (Példának okáért az 1934-es, kilencedik marosvécsi találkozón az agilis Balázs Ferenc sürgetésére bizottságot állítanak fel, melynek feladata részletes tervet kidolgozni az E. Sz. C. által kiadandó, „a magyar nép széles rétegeinek szánt”, népkönyvtárakba kerülő, olcsó irodalmi sorozat megindításáról.)
Az egymást követő nemzedékek csoportjai összetorlódnak. Ezzel, illetve a politikailag meghatározott kisebbségi létformában kialakuló regionalista szemlélettel magyarázható, hogy egyrészt a fellépő nemzedékek nem rendelkeznek egyértelműen körülhatárolható, az előző nemzedékétől gyökeresen eltérő vonásokkal, másrészt az új nemzedékek fellépése nem jár együtt szükségszerűen kánonrombolással és -alakítással. A különböző irodalmi intézményeken belül jelentkező nemzedéki torlódást, a lassú belső folyamatként és nem éles harcként zajló kánonváltást példázza az a tény, hogy a Helikon írói közösségnek utolsó éveiben egyaránt tagja lehetett az 1867-ben született arisztokrata Bánffy Miklós és a csaknem fél évszázaddal később 1909-ben született munkás származású Asztalos István. (Lassú folyamatok zajlanak tehát, nem pedig radikális szemléletváltások, mire a helyzet valóban megérne a kánonváltásra, a történelem menete szükségszerűen diktálja az egyeduralkodó marxista irodalmi kánon megtelepedését.)

A Termés értékrendszere
Ahhoz, hogy a korabeli szellemi folyamatok térképén több-kevesebb pontossággal be lehessen tájolni a Termés helyét, elsősorban azt kell megvizsgálni, milyen értékrendszer használata jellemezte a folyóiratot. A lapot a fiatal írók elsősorban eszmetisztázás fórumának szánták, ahol föltehetők és megvitathatók mindazok a kérdések, melyeket az adott történelmi és társadalmi valóság tételez, ugyanakkor fölvázolhatók olyan potenciális válaszok, tervek, melyek a fent említett valóság alakítására szolgálnak. Előrebocsátom, hogy szándék és megvalósítás nem mindenben fedi egymást, a Termésben közölt irodalmi anyag csak helyenként emelkedik arra a színvonalra, amelyet a rendkívül gazdag tanulmányanyagból kirajzolódó irodalomeszmény megkövetelne. Akárcsak korábban a Pásztortűz illetve az Erdélyi Helikon lapjain megfogalmazódó „erdélyi gondolat” esetén „előíró kánon”-ról27 van szó, amely a jövőben megszületendő irodalmi alkotások esztétikai-poétikai és ideológiai mintáját hivatott biztosítani.
A Termés tanulmány- és irodalmi anyagát elemezve a következő kérdésekre keresek választ:
1. Hogyan kapcsolódik a Termés körének ideológiája a népi mozgalomhoz?
2. Milyen irodalomeszményt illetve írói szerepet tételez a Termésben körvonalazódó kánon?
A fenti két kérdés (illetve a hozzájuk kapcsolódó részkérdések) megítélésében természetesen a Termés szerkesztői és munkatársai nem mindig vallottak azonos nézeteket. A szabad véleménynyilvánítás mindenek felett való igénye ezt nem is tette volna lehetővé. A szigorú önvizsgálatra hajló, teoretikus Szabédi és az impulzív, radikálisabb nézeteket valló Bözödi felfogása közt például több ponton is nyilvánvaló a különbség. A Termés szerkesztése kollektív munka volt (kinevezett vagy választott főszerkesztő nélkül), mind a konkrét szerkesztői munka, mind a szerkesztési elvek tekintetében prioritásnak számított a különböző nézőpontok szembesítése. A dolgok más-más irányból történő áttekintései véleményük szerint nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
Szirák Péter a népi diskurzust a modernség és a (poszt)romantikus nemzeti identitás első világháború utáni válságára adott válaszként értelmezi, amely a modernségen keresztül érvényesülő kulturális értékrend korrekcióját szorgalmazza.28 Abban, ahogy a népi mozgalom a városias életformával és értékrenddel az organikus paraszti kultúrát állította szembe, a társadalmi változtatás igénye munkált, a népi kultúra szerves beillesztésével a nemzeti kultúrába nemcsak a parasztság emancipálását célozták, hanem egy, a fenti kulturális értékrendet hordozó elit hatalomra kerülését is, amely aztán megteremthetné a „minőségi” társadalmat. A népi diskurzus számos új elemmel gazdagította a huszadik század első harmadának szellemi világát: „a magas művészet rangjára emelte a paraszti kultúra termékeit, valamint a szociográfia műfaját, módosította a kitaláltságról alkotott felfogást, és megváltoztatta, kitágította a magyar kultúra nemzetközi összefüggésrendszerét, azokra a hasonlóságokra irányítván a figyelmet, amelyek a magyar kultúrát a kisebb közép-európai népekéhez teszik hasonlóvá.”29 A magyar kultúra behelyezése a környező közép-európai népek kultúrájának kontextusába, a regionalizmus gondolatának biztosított kitüntetett szerepet, amely politikai szerepvállalás szempontjából a „harmadik utas” vonal követését jelentette. A transzszilvanizmus, ha túlélési stratégia részeként is, de az Erdélyben élő etnikumok együttélésének, kulturális összjátékának hangsúlyozásával előkészítette a terepet, amelyen a magyarság kérdését már nem feltétlenül Kelet és Nyugat szembenállásának vonzáskörében, hanem a közép-európai kisnemzeti kultúrák kontextusában vizsgálták. A harmincas évekre ugyan a transzszilvanizmusnak ez a vonása vesztett hatásából, az erdélyi gondolat a nemzeti identitás egységének jegyében formálódott tovább, és ebben a formában került kapcsolatba az ekkortájt kibontakozó népi mozgalom eszmerendszerével.
A közép-európai kulturális mezőben való gondolkodás igénye jelenik meg Mikecs László Termésben közölt tanulmányaiban. Romantikus önszemlélet a szomszédságunkban30 címmel a szlovák és román nemzetkép alakulását vizsgálja, majd a következő számban a magyar önszemlélet és nemzeti identitás konstrukcióit elemzi. A reformkorban megjelenő, kritikátlan, romantikus nacionalizmus a térségben élő etnikumok körében hasonló nemzeti önszemléletet alakít ki – írja Mikecs. „Árpádnak, Szvatopluknak s Trajánnak hasonló birodalom hirdette nevét, s hasonló nemes indulatok feszengtek kebelében, csak mellükre tűzött más-más kokárdát az érzelmeiben élő utókor.”31 Mikecs elítéli, ugyanakkor a hatékonyabb nacionalizmusok versenyében eleve elhibázottnak tartja a magyar nacionalizmust, kutatási módszerként a népiségtörténet illetve a szellemtörténet mellett tesz hitet. „Abban a folyamatban – írja –, amely a nacionalizmus elhalványulása és a szocializmus megerősödése közben megy végbe, nemcsak a felemelkedő rétegek mennyisége fontos, fontos a minősége is.”32
A minőség mennyiséggel való szembeállításának gondolata csupán az egyik pont, ahol kimutatható Németh László közvetett hatása a Termés kötété, de Németh Lászlót idézi a Szabédi-tanulmányok öngyötrő, dialektikus vizsgálatra hajló retorikája is. A szárszói találkozón Németh László beszéde, melyben a nemzeti kérdés megoldására proletárdiktatúra, és kapitalizmus helyett a „harmadik utat” szorgalmazza, összecseng Bözödi illetve Asztalos hozzászólásával, akik a nemzetiségi kérdés rendezésének prioritását szorgalmazzák.
Németh László szellemi befolyása mellett a Termés szellemi törekvéseire nagy hatással volt Móricz Zsigmond irodalmi ábrázolásmódjának valóságigénye, illetve az anyaországi népi írók radikális szárnyának (Erdei Ferenc, Veres Péter, Kovács Imre) társadalomátalakító elképzelései.
Mai szemmel a Termés egyik legizgalmasabb vállalkozása az 1943-as Elvek, gondolatok címet viselő ankét. Eszmetisztázási, rendszerezési céllal született, s nagyjából ugyanazokat a kérdéseket vetette fel, amelyek másfél hónappal később a szárszói találkozón is elhangzottak. „A Termés ankétja előrevetítette azokat a válaszokat, amelyek Szárszón fogalmazódtak meg” – írja Borbándi Gyula.33 A Termés szerkesztői körlevelüket a magyar szellemi élet húsz jelentős képviselőjéhez juttatták el, az általános bevezető után meglehetősen szokatlan, de szerencsésnek bizonyuló módon „testre szabott” kérdéseket intéztek az egyes szerzőkhöz.
A stílusa alapján minden bizonnyal Szabédi László által fogalmazott körlevél általános korhangulatot tükröz, amikor elsősorban a szellemi életben eluralkodó fejetlenség veszélyére hívja fel a figyelmet: „Minden gondolat ellenséget keres magának, és minden gondolat egyeduralomra tör.” (Hasonló szellemben született egyébként Szabédi kissé ünneprontó szárszói felszólalása is, amelyben felhívja a figyelmet arra, hogy alapvető fogalmak, mint pl. a szocializmus tekintetében nincs konszenzus a résztvevők között, illetve az előadások során bármilyen eszme lelkes támogatókra talált, ha tetszetősen adták elő.)34
A gondolatok körében megmutatkozó zűrzavar ellensúlyozásaként: „... a Termés szerkesztősége elhatározta, hogy megkeresi a szellemi életünkben erőteljesebben jelentkező elvek, gondolatok főbb képviselőit, hogy ők maguk jelöljék meg azok alkalmazhatóságát, időszerűségét, kiterjedését nemzetünk életében.”
A Termés-ankétban felkértek névsorát35 figyelve feltűnő a történészek nagy száma, illetve a szépírók közt a népiek túlsúlya. A válaszok sorát az ábécé-rendbe állításnak köszönhetően Erdei Ferenc nyitja meg. A hozzá intézett konkrét kérdés (a magyar tanyarendszer helyzete) boncolgatása előtt, az ankét kiindulási alapját elemzi és ugyanakkor vitatja is. Szerinte a magyar társadalom olyannyira széttagolt szerkezetű, hogy az eszmék is csak „széttagoltságban és ellentétekben élhetnek”. Mind Erdei, mind az ankét zárszavában a szerkesztők felhívják a figyelmet a hozzászólások mellett a társadalmi gyakorlatba való beleszólás szükségszerűségére. „Amire a szellemi életben lehet és kell törekedni, az tehát nem más, mint hogy társadalmunk reális helyzete, gondjai és törekvései fogalmazódjanak meg eszméinkben.”36
Az önkormányzatiság politikai illetve nemzeti szerepének értelmezésére várnak választ Féja Gézától, aki elöljáróban határozottan kijelenti: nem alkalmi megoldásnak, hanem alapvető létfeltételnek tartja az önkormányzat elvének érvényesítését. Elsősorban azt emeli ki, hogy az önkormányzat egyszerre teszi lehetővé a decentralizálást és a közösségbe való beilleszkedést, oly módon, hogy megszűnteti az uniformizálódás veszélyét. Éppen ezért a nemzetiségi kérdés megoldását is önkormányzati rendszer alapján képzeli: „ha a helyi közösségek maguk rendezik ezt a kérdést, akkor komoly remény nyílik a megoldásra, mert az együttélés és az egymásrautaltság a békés megoldás legjobb segítőtársai”.37
Kovács Imrét természetesen a földreformról kérdezik, arról, hogy milyen összefüggéseket lát az „általános szociális igazságtalanság” feloldása és a nemzet jövőjének alakulása között. Kategorikus válaszában a Néma forradalom szerzője a nemzetfogalom kettős értelmezésével indít. A vezetők mikor „nemzet”-ben gondolkodnak, voltaképpen „úrinemzetet” értenek rajta, s kirekesztik a munkásságot és a parasztságot. Ezzel szemben az a gondolkodói vonal, amelyhez ő is tartozik, „nép-nemzettel” érvel. Igyekszik elhatárolni magát a „népi” kellemetlen „völkisch” mellékzöngéjétől: „Egészen egyszerűen csak azért említjük nemzet helyett a népet, hogy ezzel is aláhúzzuk azt a megmásíthatatlan elhatározásunkat, hogy a népet be akarjuk emelni a nemzetbe és történelmi örökségébe.” Végezetül határozottan levonja a következtetést, hogy az eddigi vezető rétegek ideje lejárt, „új osztályok készülnek a vezetésre, a történelmi szerep vállalására”.
A Termésben esztétaként sokat közlő László Gyula a régészeti kutatások tudományos értelmezése mellett száll síkra, Mikecs László fentebb ismertetett tanulmányainak szellemében tiltakozik az ellen, hogy a nemzeti öntömjénezés hasznosítsa a tudományos eredményeket. „Nem az a cél, hogy a magyarságot minél szebbnek és dicsőbbnek mutassuk, hanem, hogy megmutassuk, mit dolgozott és alkotott.”38
A középosztály politikai szerepe, hogy képes-e vagy sem az ország irányítására, illetve a többi társadalmi osztályhoz való viszonyulásának kérdése is izgatta a Termés szerkesztőit. Sajnos e témában nem születtek megfelelő értelmezést nyújtó válaszok. A konzervatívabb történelmi-politikai nézeteket valló Makkai János kitart a könyveiben (Szép közélet, Urambátyám országa) megfogalmazott nézetek mellett, Márai Sándor pedig gyakorlatilag megválaszolatlanul hagyja a hozzá intézett kérdéseket. Annál részletesebben fejti ki véleményét a másik oldal, a szervezett munkásság nevében megszólaló Nagy István. A hozzá intézett kérdés az egyik Nagy István-írás értelmezéséből indul ki (A munkásság Petőfije)39, és azt feszegeti, hol keres szövet-
ségeseket a munkásság a demokrácia illetve a szomszéd népekkel való megbékélés megvalósítására? Nagy István válasza szinte kiáltványszerű, számos kiemelt passzussal operál, mindez azt jelzi, hogy szerzője nem csupán személyes véleményét mondja el, hanem egy szervezett csoport (párt) elveit ismerteti. Nagy István a munkásságban látja az egyetlen olyan társadalmi erőt, amely képes felülemelkedni a nemzeti elfogultságon. A nyílt kommunista program a falukutató, népi vonallal rokonszenvező fiatal magyar értelmiséget nevezi meg lehetséges szövetségesként: „A szocialista magyar munkásság Erdélyben a Vásárhelyi Találkozó, az anyaországban pedig a Márciusi Front idején szövetségeseket keresett a fiatal magyar értelmiségiek sorában is. Kívánatosnak tartaná, ha ezután mélyebb rokonszenvvel találkozna hasonló célú közeledése. Erre nézve örvendetes jelenség, hogy a parasztszármazású főiskolás ifjúság egy része – részben a falukutató, részben a népi irodalom öntudatosító hatására – a munkásság egyetemes törekvései mellett hajlandó közvetíteni a középrétegek felé is.”
A véletlen úgy hozta, hogy a szépírók közül csupán Németh László és Veres Péter válaszolt az ankét kérdéseire. Az utóbbi válasza a nevelésről késett, s így csak az 1943 Őszi számban olvasható az ankét lezárása mellett. Németh László csak pár sorban ad a korszellembe gyökerező magyarázatot arra a rettegésre, amit a Termés szerkesztői műveiből kiolvasnak. A hozzá intézett levél valójában nem annyira konkrét kérdés, mint biztatás, együttgondolkodásra való sürgetés. „Rád ma a gondolkodó magyarok közül sokan számítanak, hisznek Benned, és irányítást várnak Tőled.”
Az ankét egyik, a többihez mérten talán regionális érdekeltségű, de a szerkesztők által kétségtelenül fontosnak ítélt kérdését Kós Károlyhoz intézik. Arra kíváncsiak, időszerűnek látja-e Kós az „erdélyi gondolatot”, s ha igen, milyen szerepet szán neki a megváltozott történelmi helyzetben. Válaszában Kós arra figyelmeztet, hogy a szellemi csatákban kikristályosodott „kérdésekhez és válaszokhoz nem szabad a »pünkösti királyság« bódulatában közelíteni”.40 Feleleveníti a húszas évek vitáit, s azzal összevetve az új helyzetben még kényesebbnek látja e kérdések újratárgyalását. Válaszában (akárcsak a Kiáltó szóban) földrajzi, történelmi, antropológiai és néprajzi érvek felsorakoztatásával vállalja meggyőződését, miszerint nem „erdélyi gondolat", hanem erdélyi valóság van, A kérdés legkényesebb részének (elképzelhető-e a jelenben vagy a jövőben a három erdélyi nép békés együttélése) már némileg rezignáltan, nagy realitásérzékkel válaszol: „példa van rá, tehát elképzelhető, sőt, hiszem, hogy megvalósítható is. De ennek olyan feltételei vannak, melyek az Erdélyen kívüli és körüli impériumok mai politikai elgondolásai miatt nem tudnak érvényesülni.” Korábbi nézeteit öntudatosan újrafogalmazva erdélyiség és nemzeti identitás viszonyát továbbra is egymást kiegészítő és nem ellentétes identitáskonstrukcióként vizsgálja, kitart amellett, hogy „az erdélyi népek nemzeti érdekmeghatározottsága és kistáji kötöttsége, etnikai-közösségi transzcendenciája és regionális affinitása összeegyeztethető”.41
A körkérdés legfőbb eredményének a Zárszóban (1943 Ősz), azt látják a Termés szerkesztői, hogy a beérkezett válaszokból egyértelműen kikristályosodik az elméleti vitákon túllépő társadalmi cselekvés szükségszerűségének gondolata. „Magunk is úgy véljük, hogy a gondolati ellentétek elsimítása helyett valóban a társadalmi ellentétek feloldása a feladat, és ez nem ügyesen megfogalmazott elvi megegyezésekkel, hanem a tényekkel való kérlelhetetlen szembenézéssel mozdítható elő.”42
A Termés irodalomszemlélete elsősorban a Termésben közölt tanulmányés kritikaanyagból körvonalazható. Ezek az írások többnyire tartalmaznak kánonalakítási kísérletként értékelhető passzusokat, programszerű megnyilatkozásokat is. Eszményük a közösségi irodalom, az író a kor hívására válaszol írásaiban, és egy adott közösség képviselőjeként lép föl. Az irodalom köre kitágul, magába foglalja a közélet, a társadalmi és szociális kérdések körét. „Sorskérdéseinkkel manapság túlsúlyban az írók foglalkoznak (...) mert mindent, ami nem irodalmi kérdés, csak az irodalom területén és eszközeivel lehet szőnyegre hozni”43 – írja Szabédi László. Az írás erkölcsi felelőssége megnő, és előtérbe kerül a valóság pontos leképezésének követelménye elsősorban a próza területén. A Termés írói szerint a népiségben megmutatkozó nemzeti jelleg nem korlátozója, hanem természetes velejárója az irodalomnak, de csak akkor hordoz esztétikai értéket, ha nem ideológiai célzattal, „kívülről” kerül be a műbe, hanem annak belső sajátosságaként fogalmazódik meg.
Írói szerep illetve irodalmi ábrázolás tekintetében kétféle minta körvonalazódik a Termés tanulmányanyagából: a Móricz Zsigmond-féle illetve a Németh László-i minta. Az elsőt különösen Bözödi György szorgalmazza. A Termés első számában tanulmányt közöl Móricz erdélyi látogatásáról, részletesen ismerteti, milyen adatgyűjtési technikákkal dolgozott, hogyan képezte le írásaiban a valóságot, hogyan tételezte az írói szerep és felelősség kérdését a Sárarany szerzője.
„Végtelenül fontos volt minden szó, amit mondanak, mintha a magyar lelkiismeretet érné tetten. (...) Úgy faggatott, úgy jegyzetelt, ahogy csak az teheti, aki ösztönével tudja, őrajta áll a sorsuk...”44 Ezt a fokozott realitásigényt és probléma-érzékenységet Bözödi szerint Szabó Dezső szólaltatta meg először a magyar irodalomban, de az Elsodort falu után az erdélyi irodalom első nemzedéke a romantikus népszemlélet útjára lépett. Bözödi élesen támadja Nyírőt, amiért a műnépiség felé sodródott, és „öncélú góbéskodás” lett a legfőbb kifejezési formája, illetve Tamásit, amiért a társadalmi kérdéseket merészen feszegető Címeresek után „elhúzódott a világtól”. „A népiség nem lelki tartalom, hanem szociális kérdés” – szögezi le Bözödi, és ezen axióma alapján Tamási és Nyírő prózanyelvének kritikáját is megfogalmazza: „Ebben az erdélyi irodalmi népiségben az írók a népet nem anyagnak használjak, amihez a művésznek az anyagszerűseg parancsai szerint alkalmazkodnia kell, hanem ők maguk vonulnak be a nép helyett, és saját egyéniségüket terítik rá az egész népre, saját művészi szemléletüket és lelkiségüket öntik alakjaiba. Lírai szemlélet és eljárás ez, emiatt állnak hadilábon a prózával.”45 (Kiemelés V. J.) (Pozitív előjellel, de ugyancsak Tamási nyelvének líraiságára figyel fel Németh László is a Tamási-színjátékok kapcsán: „Novellában és regényben rég kitanulta ezt az életet mesélő délibábolást, amely nem túlságosan mese ahhoz, hogy ne legyen közünk hozzá, s mégis eléggé az, hogy az életet összevonhassa s költészetként lebegtesse.”46)
Bözödi nem volt teoretikus alkat. A Termésben közölt kritikáit, tanulmányait is inkább a gyakorlati alkalmazhatóság szempontjai vezérelik, elemzéseinek retorikai felépítése gyakran csúszik át irodalmi kiáltványok, programnyilatkozatok hangnemébe. Pl. „Adjanak az írók hiteles és megbízható helyrajzot arról a népről, amely maga helyett szószólóinak küldte őket, s amelynek annyi elintézetlen ügye van!” vagy „Meg kell menteni és illő helyére vissza kell állítani az erdélyi írásban a szociális tartalmat!”47
Szabédi László viszont az elmélet embere, művész és művészet szerepének, kultúrába való beágyazódásának tekintetében a Németh László útját követi. Tiszta logikával felépített tanulmányaiban, jól válogatott történelmi példákat alkalmazva vitatja és körvonalazza többek közt az irodalom és népiség kérdését. Eredetileg a kolozsvári Szabadegyetem előadásaként hangzott el Népi írástudók vagy írástudó nép című tanulmánya, melynek egyik lényeges kérdése magának a műveltségnek a meghatározása. Szabédi elutasítja a faji alapon szerveződő műveltséget, azzal érvelve, hogy lehet ugyan összefüggés, „egy nép műveltsége és faji sajátosságai között”, de a műveltség szükségképpen több, mint faji adottságok jelentkezése. „Minden műveltség felelet arra a kérdésre, amelyet adott időben, adott helyen egy adott népnek feltesz a világ.”48
Bözödi vehemens kritikájával szemben védelmébe veszi a novellaíró Tamásit, aki hősét „olyannak mutatja, akiből minden lehet, aki tehát nem olyan, amilyen”.49 A Tamási-féle prózapoétikát bíráló megjegyzésekre pedig az írói nyelv és közbeszéd bonyolult kapcsolatának feltárásával válaszol: „A beszéd utánozható, a nyelvet birtokolni kell: a székely nem úgy beszél, ahogy Tamási ír, de Tamási ugyanazon a nyelven ír, amelyen a székely beszél.”50
A népi diskurzus irodalomtörténeti küldetésének egyik buktatója az volt, hogy túlságosan nagy teret engedett az ösztönösségnek, nem a világirodalomban kereste eszményeit, hanem a néphagyományban,51 s ennek következményeként szembefordult a modernitással. Szabédi László a Tamásinovellák elemzésekor figyelmeztet, hogy a népi műveltség maga a történelmi múltba és nem holmi elvont lelkiségbe gyökerezik, a Tamási-szövegek nyelvhasználatában, retorikájában, szemléletmódjában a népi katolicizmus illetve a középkori didaxis hatását észleli.
A népi-urbánus vita zsákutcáját sikeresen elkerülte a Termés és köre. Ez elsősorban rendkívül nyitott szerkesztési politikájuknak köszönhető, amely eleve kizárta a „szekértáborokban” való gondolkodást. A Termésben nem csak a baloldal írásainak adtak teret (pl. Szabédi vitája Jordáky Lajossal a 48as Erdély című kötet kapcsán), hanem Erőss Alfréd metafizikus tanulmányainak is, sőt a vidékiség előnyeit kihasználva közlik Kodolányi János korelemző ironikus írását, a Zárt tárgyalást, amelyet egyetlen fővárosi lap sem mert vállalni. Álláspontjukat a népi-urbánus kérdésben talán Jékely fogalmazta meg legtalálóbban Horváth István első verseskötetéről írott kritikájában: „... a felszínre került értékeket nem lehet visszadögönyözni, s megtermékenyítő szerepüket nem lehet elvitatni, mint ahogy nem rekeszthetők ki a fejlődésből a sok esetben mondvacsinált ellenlábasok, az úgynevezett urbánusok sem, s egyáltalában nem lehetetlen, hogy maholnap azon veszik észre magukat mindkét táborbeliek, hogy jelszavakon, alapélményeken túl, egyetlen szorongatott akolba szorulnak.”52
A valósághű, tárgyilagos ábrázolásmód, a szociális tartalom hangsúlyozott jelenléte, egyszóval a népi diskurzus egyértelműen követelményként körvonalazódik a Termés tanulmányanyagában. Megfogalmazódik ugyanakkor a kritika-anyagban is, bár ott jóval kisebb intenzitással. Balogh László például Asztalosnak azokat a novelláit tartja jónak, amelyekben a tárgyilagos írói szemlélet dominál, vagy „az író elhallgat, csak az élet beszél”,53 mint pl. a Favágók közöttben. (A Termés igazi erőssége azonban a Vélemény rovat tanulmányanyaga volt, irodalomkritikái többnyire csekély kritikai hangvétellel rendelkező, egy-egy könyv megjelenését regisztráló recenziónak tekinthetők.)
Egy irodalmi lap arcélének kirajzolásához nem elég pusztán az elméleti írások áttekintése, a kimondottan szépirodalmi anyag döntő szerepet játszik. Időnként (pl. a 43-as ankét idején) előfordul ugyan, hogy az illető lapszámnak csupán egyharmadát tette ki a szépirodalom, és az is szembetűnő, hogy a Vigyázó illetve a Vélemény rovatok színvonala jóval egyenletesebb, mint a főlaptestben közölt szépirodalmi anyag. Minden folyóiratban megtalálhatók a kifejezetten gyenge művek, ez alól nyilván a Termés sem lehetett kivétel, csakhogy a gyenge írások aránya nyolc szám esetén feltűnőbb, mint egy havi lap több évre visszamenő repertóriumánál. A lap ráadásul éppen azokban az években jelent meg, amikor a legerősebben éreztette hatását a cenzúra.
Ami a Termés szépirodalmi anyagát illeti, a tanulmányokban megfogalmazódó elvárás és a megvalósítás nem mindig fedi egymást. A tanulmányanyag nagy részének tematikája, a szövegek közvetítette szemlélet egyértelműen jelzi, hogy a Termés és köre fokozott érdeklődéssel fordult a népi diskurzus felé, bár egyes tagjai nem a népi irodalmat művelték. (Pl. Jékely) Ezzel szemben a kimondottan szépirodalmi rész már jóval eklektikusabb, Horváth István, a magyarózdi parasztköltő verseitől Áprily Shakespearefordításáig terjedően a versekben, elbeszélésekben a negyvenes évek első felének csaknem minden irodalmi/szellemi vonulata érzékelhető. A népi diskurzus hangsúlyozottabban jelentkezik a prózai írásokban, itt túlsúlyban vannak azok az írások, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a népiséghez: témájukban, ábrázolásmódjukban, konfliktusformálásban, sőt időnként az író személyén keresztül is. (Lásd Horváth István elbeszéléseit.) A novellák, elbeszélések cselekményének kitüntetett tere a falu vagy a külváros, a nyolc számban szinte alig akad olyan írás, amely nem a fenti térben játszódik. Az írások színvonala egyenetlen, Jékely, Asztalos vagy Horváth István novellái mellett szembetűnő Vasas Mihály (Számtant tanítok), Gagyi László (Szerelem) vagy Kárász József (A kisfiú) prózájának gyengesége, a sematikus jellemábrázolás és konfliktusteremtés.
A Termés lapjain prózaíróként debütáló Horváth István novelláin Móricz és Tamási prózájának hatása érzékelhető. Horváth írásaiban Láng Gusztáv szerint „Tamási novellaművészete folytatódik más közegben, más életanyagban”.54 Hiányzik viszont a „feleselő novellák” játékos hangja, pergő, dinamikus nyelve. Horváth István elbeszéléseiben, novelláiban komorabb színek uralkodnak, a fejlődés sodrában széthulló, archaikus keretét vesztett paraszti társadalmat ábrázolja. Azok a legsikerültebb írások, amelyekben a paraszti életforma ábrázolása inkább csak háttér, és a hangsúly a lelki folyamatok alakulására esik. Karácsony című novellájának gyermekhősei például a szexuális érést, a felnőtté válást egy sivár világ konvencióinak vonzásában és taszításában élik meg az ünnepi táncház kavargásában. Az elbeszélői pozíció változik, de többnyire az érzékeny Náci szemével látjuk a történetet, aki „szereti a szépet és szeret mindent szépnek látni”, s aki számára a felnőtt világ normái, a felnőttlét erotikus vetülete csalódást jelent. Míg társai a gyermek- és felnőttlét határán (az elbeszélés terében a gyermekés felnőtttáncház között), viselkedésükben, mozdulataikban, ösztöneik szintjén már magukban hordoznak egy primitív felnőttlétet, addig a főhős számára az elkerülhetetlen konformizálódás fájdalom, a „széplátás” adottságának elvesztése. Ugyancsak a szexuális érés, a felnőtté válás története bontakozik ki Az Ugaron című elbeszélésében. A naphosszat magára hagyott gyermektársadalom saját, kegyetlen törvényei alapján működik, amelyek alól nem lehet kibújni, játékaikban pedig a felnőttlét normarendszere jelenik meg. Gyermekvilágot ábrázolnak ugyan, Horváth István írásaiból azonban hiányzik az idill, a gyermeki naivitás, viszont érezhető a babona, a titkos bűnök, gondolatok, a tudatalattiba száműzött képek hatása. Szabó Pál Szépkisasszonya fordított nézőpontból alkotja újra Az Ugaron cselekménysémáját: itt a társadalmi formák csupán háttérként szerepelnek, előtérbe kerül a gyermekszerelem születésének mesés története.
Természetfeletti és mindennapi realitás ötvöződik Bözödi György írásaiban. A Rebi néni feltámadása a legendák születési mechanizmusát mutatja be: hogyan lesz az unitárius falu közösségi lelkiismeretében legendává a katolikus öregasszony alakja. A falusiak lelkében legendák alapját képező babona keveredik a lelkiismeret-furdalással (amiért nem teljesítették Rebi néni végakaratát) és a zsugorisággal (nyugodt szívvel kisemmizik kissé gyengeelméjű bátyját és messzire került lányát). Így lesz Rebi néni legendává válása egyszerre babonás hit és lélektani hárítás. A Mennyországban című kisregény alapkonfliktusát két nézőpont ütköztetése adja. Egy megesett lányt rokonai megmentenek az öngyilkosságtól, de a bekövetkezett tudathasadásos állapot ellen (a lány a mennyországban hiszi magát) nem tudnak mit tenni. Az ügyet rendezni, palástolni akaró rokonok igyekezete minduntalan zátonyra fut, a főhős makacsul ragaszkodik a mennyország illúziójához. A konfliktushelyzet számtalan komikus lehetőséget hordoz, de a történet maga mégsem a komikum irányában bomlik ki, hiszen a mindent alapvetően jónak tételező hősnő „mennyországa” és a falusi élet, a városi szolgálat realitása közt nincs átjárás, így a tragikus végkifejlet elkerülhetetlen.
Nyomor és barbárság lehetséges határait, az emberi kiszolgáltatottság és az emberi kegyetlenség mértékét vizsgálja Asztalos István és Jékely Zoltán egy-egy elbeszélésében. Jékely elbeszélésének, Az akragasi halászversenynek feszültségét a zsarnokság kiszolgálása és a zsarnokságnak való kiszolgáltatottság együttes hatása adja. A különös, szürrealista ízekben bővelkedő halásztörténet, melyben végül saját fiát használja csalinak a főhős, a Jékelypróza jellegzetes vonásait viseli magán. Álom és valóság folytonos egybejátszatásában, szorongások, ismeretlen félelmek, megdöbbentő vágyak kavargásában a századfordulós prózanyelv éled újjá. A Termés lapjain gyakran publikáló Asztalos István egyik legsikerültebb írása A Szakáll című kisregény. A konfliktus alapját egy önmagában groteszk helyzet adja: tetvesek és rühösek a falusiak, és a közegészségügy parancsára a katonaság kopaszra nyírja, fertőtleníti őket. Míg Jékely írása mitikus világban játszódig A szakáll cselekménye időben és térben egyaránt közel esik: „Az első háború után történt, 1930-ban, a besszarábiai Sztorozsén községben. Rongyos kis falu ez, akár egy tavalyi szarkafészek.” A hatalmat itt nem az ókori mitikus zsarnok, csak a román hadsereg katonái képviselik, a higiéniai beavatkozást mégis súlyos megaláztatásnak érzékelik a falusiak. Miközben a fertőtlenítő osztag katonái lassan haladnak előre a falu egyik végétől a másikig, a kitűnően egyénített karakterek mögött kibontakozik egy primitív erkölcsiségben élő primitív világ. Hasonlóan a groteszk helyzet tragikumát aknázza ki A szamár című novella. A konfliktust egy riadtában a határon át Dél-Erdélybe átszaladó szamár okozza. A történet a gyűlölet szűklátókörűségének követelményei szerint alakul, a két határőrség „támadó szándékú határsértés ürügyén egész éjszaka lövi egymást, hajnalban pedig a magyar határőrparancsnok a groteszkig fokozott „hazafiság” parancsára inkább lelövi a viszszatért állatot, semhogy elismerje: a gyűlölt „túlvaló szomszédok” nem rabolták el erőszakkal, sőt visszaküldték. Asztalos e két írása csupán lehetőségként tartalmazza a tragédiát, a tragikus feloldás katarzisa nem következik be, a feszültség csupán felfüggesztődik, mihelyst az utolsó mondat végére pont kerül. Asztalos István jól sikerült írásait többnyire a szociális szál erőltetett bevitele illetve a didaktikus példázatosság rontja el. A szerző sokszor nem tud ellenállni annak, hogy az olvasó számára megfogalmazza a tanulságot, s ezzel a szociális igazságtalanság kiaknázásánál jóval komplexebb tartalmat egyetlen értelmezési irányba igazítja.
A Termés nyolc számának versanyaga jóval eklektikusabb képet mutat, mint a próza. A népi mozgalom költői (Sinka István, Horváth István, illetve a népiekkel szimpatizáló Gulyás Pál) mellett gyakran szerepelnek a Nyugat harmadik nemzedékének fiatal költői is (Jékely, Weöres Sándor, Takáts Gyula, Csorba Győző), a helikoni vonal fiatal költői (Kiss Jenő, Szabédi László), a negyvenes évek elején induló Létay Lajos és Fényi István illetve az akkori irodalmi körökhöz csak lazán kapcsolódó Horváth Imre. Színvonal szempontjából a Termés lírája igen változatos, Hegyi Endre vagy Botár Béla versei poétikai megformáltság tekintetében meg sem közelítik Weöres vagy Jékely verseinek színvonalát.
A Termés lapjain nyomon követhető a tehetséges parasztköltő, Horváth István költészetének kibontakozása. Bár szerkesztőként nem tüntették fel, a Termés fiatal szerkesztői maguk közül valónak tartották, figyelemmel követték költői fejlődését, nehogy felőrölje az őstehetség-kultusz, mint például Sértő Kálmánt. Horváth István maga a Termés körének szerepét költői fejlődésében így értelmezte egyik 1974-es, Jékely Zoltánhoz írott levelében: „Ökölbeszorított markomban ti láttátok meg, hozok (s ezért a felmerülés szándéka) a mélység tiszteletet érdemlő kincseiből. Tőletek tanultam, nem az írást, de annak a napnak állása iránt igazodni, amelynek magaskultúra a neve.”55
Horváth István verseiről írott kritikájában Jékely nem az őstehetség megnyilatkozását, hanem egy emlékekből felépülő mítosz megteremtését tartja Horváth igazi költői megvalósításának, „született költő, ezt megállapíthatjuk alapélményeinek, emlékeinek mineműségéből. (...) Az idillnek vége szakadt, most vissza-visszatekint az abbamaradt idillre, s ebből következik legjellemzőbb lelki tulajdonsága: önmaga mythizálása.”56
Horváth legsikerültebb verseiben az otthontalanság vagy a mitikus időélmény megfogalmazásában, Federico García Lorcára emlékeztető hangban szervesül a népi és modern hangvétel. Ugyanakkor ritkán tudja egy egész versen keresztül megőrizni ezt a hangot, s így művészileg kidolgozott versszakok és a népies epigonköltészetet idéző sorok akár egy versen belül is váltogathatják egymást.
„A Dégicsup mellett, mintha égben járna, / Feltűnik két ökör, csikorog a járma. / Mennek az ekével, egyenest a napba, / Elvesznek a fénylő aranysugarakba.” A paraszti barokk kép zárt szerkezetét töri meg mesterkélt szóhasználattal a következő két sor: „Édesanyám, lelkem! – mintha őtet látnám / a Nap közepében: elragadó látvány.” (A nap közepében)
A Termésben közölt versekre fokozott aktualitás jellemző, a második világháború jelen ideje, a háború mindennapos tapasztalata érezteti hatását. Cseres Tibor katonaversei (Roham, Gyergyó, Bekerítve, A Medve-tó partja) feszültséggel telt háborús életképek, művészi értékük egy-egy képben, hasonlatban érzékelhető. Pl. „mint hegyes tűk / villogtak a lövések köröskörül.” (Bekerítve)
A pusztulásnak való kiszolgáltatottság, a végzetszerűen beköszöntő halál gondolata kísért Szabédi Egy asszonyhoz, kit a fia meg fog ölni című monumentális allegóriájában: „Ma még nem öl meg. / De, mikor világra / hoztad, megszülted benne gyilkosod.” A vers utolsó szakaszában a megismétlődő „Jaj, mennyi vér!” felkiáltásra rímel Horváth István ugyanazon lapszámban (1944 Tél) közölt archaizáló nyelven megszólaló versének zárlata: „Emléked, mint dögmadár, / elrepül az időben / s hirdeti tovább: kár, kár, kár! / / Kár a pusztulás, a jaj, / Kár a kifolyt piros vér. / Kár az égig nőtt sóhaj.” (1943 év utolsó napján)
Jékely Termésben közölt versein akár egy laboratóriumi mintán követhető végig a Jékely-líra kolozsvári korszakának alakulása az idilltől a halálfélelemmel telt látomásos versekig. Az első Termés-számban (1942 Ősz) közölt Jékely-versek többsége románcos hangú szerelmes vers, könnyesmosolygós múltidézés. (Pl. Galambok, Emlékül, Nyárvégi levél, Almomban monda... stb.) Az elégikus hangnem illetve maga az elégia műfaja kedvezőnek mutatkozott az általános veszteségérzés illetve nyugtalanság megfogalmazására. A háború és pusztulás aktualitását tükröző versek mellett a Termés lírai anyagában tekintélyes részt képviselnek az újklasszicista jegyeket hordozó versek (Weöres Sándor Endymion című drámai költeménye és más versei, Horváth Imre-négysorosok stb.) illetve a századforduló líráját idéző elégikus románcos költészet. (Pl. Kiss Jenő családi tematikát feldolgozó vagy a „titokzatos én” kérdését boncolgató önelemző versei, Fényi István vagy Létay Lajos elégiái.) Létay költészetében egyébként már ekkor megjelenik az idegenné váló otthon elégikus feldolgozásra alkalmas toposza. A 43-ban íródott Otthoni ősz vagy Akár a lidérc a Létay-líra kanonizált (iskolai tankönyvekbe, szöveggyűjteményekbe bekerült) 1962-es Csak ház, csak udvar című elégiájának előképe. „Szelidül a falu, nem mordul / rád, nem int meg, fülön se fog már: (...)” A háború ihlette versek kontextusa módosíthatja a verszárlat értelmezését. Az identitásvesztés / váltás elégikus megfogalmazása könnyen átcsúszik a nyomtalan és elkerülhetetlen elmúlás olvasatába. „Ha félsz, csupán magadtól félhetsz, / hisz úgy keringsz ezen a tájon, / akár a lidérc: nem marad / utánad egy levélnyi lábnyom.” (Akár a lidérc)
Ember és kultúra végső pusztulásának apokaliptikus látomását, s vele egy nemzedék alapélményét és félelmeit fogalmazza meg Jékely Zoltán nagylélegzetű költeménye, A kor dicsérete. A Jékely-versekben oly sokszor előforduló, nyugalmat árasztó, a kultúra örökkévalóságát hirdető szimbólumértékű nevek önnön ellentétükbe fordulnak. A vers egy olyan új kor, új mitológia megszületését ábrázolja, amely a végső pusztulásnál is rettenetesebb: „Egy bősz csillag a földre megharagszik, / ez lesz az új hősmondában Zeusz, / az öldöklés sugarától gyarapszik, / Mussolini, az új Odysseus, / az átkozott asszony, Heléna: Danzig. / Vagy mindent összetörnek itt a gépek, / s valahol a vers is fűbeharap, / Chopin, Beethoven hangjai elégnek, / s fidibusnak használja egy arab / bús lapjait James Joyce Ulyssesének.”57
A Termés költészetét átvizsgálva levonható a következtetés, hogy míg a tanulmányok egyik alapvető problematikáját jelenti a népiség kérdése, illetve annak az egyes tanulmányírók számára elfogadható eszmei vonulatai, amíg a prózaanyag túlnyomó része a népi diskurzusba sorolható, addig a Termésben közölt versek (néhány szerző műveitől eltekintve) más irányzatok jegyeit mutatják. Maga a folyóirat tehát csak fenntartásokkal sorolható a népi mozgalom orgánumai közé, valódi értékeket nem annyira a népi irányultság jegyében, hanem annak értelmezésében, állandó figyelemmel kísérésében tudott felmutatni. A Termés maga (ahogy a neve is mutatja) a negyvenes évek irányzatainak szellemi termését kívánta egybegyűjteni, és nem feltétlenül ezek egyikét képviselni. Mereven elhatárolta magát az ekkor már egyre hangosabb jobboldali, nacionalista ideológiáktól, viszont polémiák, vélemények formájában teret adott a baloldali, szocialista nézeteknek. A baloldali eszmék fórumának, a Korunknak megszüntetésével az addig ideológiai tekintetben aránylag kiegyensúlyozottnak nevezhető szellemi porond egyensúlya megbillent, s ennek helyrehozatalában segített a Termés nyitott szerkesztési politikája. Lényegében az eszmei nyitottság illetve az eszmetisztázó, értelmező szándék tekinthető a lap legfőbb erényének. Ebből a szempontból az Illyés szerkesztette Magyar Csillag útját követte, ha nem is ugyanazon a színvonalon, illetve nem olyan körben és hatással, hiszen a Termés szerkesztési elve azonos azzal, amit Illyés állít fel a Magyar Csillag szerkesztői beköszöntőjében: „Mondtuk s újra mondjuk: nincs magyar író, akinek ne volna felszólalási joga köztünk, ha az érték s jó szándék mandátumát bemutatja.”58

VALLASEK JÚLIA

1. Kiss Jenő: A Termés spiritus rectora. In Emberközelből. Tanulmányok, cikkek, visszaemlékezések. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1979. 90–95.
2. Nagy István: Szemben az árral. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974. Balogh Edgár: Szolgálatban. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.
3. Cseke Péter: Horváth István. Balassi Kiadó, Bp., 2000.
4. B. Nádor Orsolya: A Termés létrejöttének körülményei a levelezés tükrében. In Literatura, 1986.
B. Nádor Orsolya: Eszmék és nézetek a kolozsvári Termésben. In Itk. 1987/88.
5. Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom (A harmadik reformnemzedék). Püski, Bp., 1989.
6. Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Debrecen, 1983.
7. Többek közt Balogh Edgár: Íratlan történelem; Szemlér Ferenc: Más csillagon; Nagy István: Külváros illetve Szenczei László: Korom és korona c. kötetét jelentetik meg.
8. A Koós Kovács István szerkesztette lapnak mindössze hat száma jelent meg, ezután megfelelő anyagi háttér híján a lapengedélyt és a nevet átadták az 1936–44 között ugyancsak ezen a néven megjelenő társadalomtudományi folyóiratnak.
9. Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Kolozsvár, é.n., 194.
10. A vitát Vásárhelyi Ziegler Emil robbantja ki, amikor a Pásztortűz 1943/3-as számában egy minden bizonnyal fiktív olvasói kérdésre válaszolva saját szemszögéből ismerteti a Termés első két számát illetve a Termés köré csoportosuló írók munkásságát. Az időnként pamflet stílusban íródott levélben egyebek közt jelzi, hogy a Termés köre túlzottan heterogén ahhoz, hogy nemzedéki csoportosulás legyen, népi érdeklődés nem fogja össze őket, mert valójában távol állnak a népi mozgalom szellemétől. Több-kevesebb malíciával értékeli az első Termés-szám szerzőit, jelezve, hogy Jékely, Kiss Jenő vagy Szabédi „pontosan azokat az erényeiket csillogtatják, amelyekért a Helikon tagjaivá lettek”. Végezetül azzal vádolja a Termést, hogy az ott közölt írások másodközlések, vagy olyan szövegek, amelyeket más lapok (elsősorban a Pásztortűz) nem közöltek.
Vásárhelyi Ziegler vehemens kirohanására a Termés szerzőinek (Asztalos, Bözödi, Jékely, Kiss és Szabédi által aláírt) válaszát az Ellenzék című kolozsvári napilap jelenteti meg 1943. április 24-i számában. A Szabédi-hagyatékban talált piszkozat alapján egyértelmű, hogy a szöveg szerzője Szabédi László volt. Válaszában Szabédi visszautasítja a Termést ért vádakat, részletesen ismerteti a Pásztortűz átvételére tett sikertelen kísérletük történetét, majd bibliográfiai adatokkal bizonyítja, hogy a Termésben közölt írások valóban első közlések, és nem más lapok „papírkosarából” kerültek ki.
11. A Termés válasza a Pásztortűz felelős szerkesztőjének. In Ellenzék, 1943/április 24.
12. Üdvözlégy szabadság! Kolozsvár. Szentgericzei Jakab Jenő kiadása. 1942. Szerk. Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László. Szerzői: Derzsi Sándor, Hegyi Endre, Horváth Imre, Horváth István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, Varró Dezső.
13. Az 1942. augusztus 5-én keltezett levél a Szabédi-hagyatékban található.
14. „Szabédi László bejelenti, hogy a fiatalabb írók ez év tavaszán ugyancsak magyar nemzeti és népi célok szolgálatára írói munkaközösséget alakítottak”. In A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. 284.
15. Bözödi György levele Szabédi Lászlóhoz, 1942. aug. 6. Szabédi-hagyaték.
16. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. 284.
17. Az írói közösség nyilatkozta. In Erdélyi Helikon, 1942/9. 597–604.
18. Erdély új írói közösségének nyilatkozata címmel jelenik meg.
19. Réthy Andor: A „Termés” és írói köre. In Hitel, 1943/1.
20. Lásd fent.
21. Halász Gábor: A líra ellenforradalma. In Nyugat, 1937. 293. A nemzedéki vitát részletesen ismerteti Rónay László: Az Ezüstkor nemzedéke. 1967.
22. Kassák Lajos:... és a legfiatalabb korosztály. In Nyugat, 1936. 86.
23. Szerb Antal: In Válasz, 1937.
24. Weöres Sándor: Hang a legifjabb nemzedékből. In Nyugat, 1935. 384.
25. Abafáy Gusztáv: Új erdélyi írók. Kolozsvár, 1937.
26. Versek – elbeszélések – tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival. Cluj-Kolozsvár, 1923.
27.
A kifejezést Kulcsár-Szabó Zoltán használja a következő értelemben: „...a kánonoknak (...) kétféle időirányultsága van, hiszen egy kánon működhet olyan esztétikai tapasztalatként, amely még nem létező szövegek számára (tehát a jövő számára is) ír elő bizonyos formális keretet, mintaként szolgálva.” Kulcsár-Szabó Zoltán: Irodalom/történet(i) kánon(ok). In Hagyomány és kontextus. Bp., 1998. 171.
28. Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. In Nemzetiségi irodalmak az ezredvégen. Szerk. Görömbei András. Debrecen, 2000. 35.
29. Szegedy-Maszák Mihály: Konzervativizmus, modernség és népi mozgalom a magyar irodalomban. In „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi Kiadó, Bp., 1995.160.
30. Mikecs László: Romantikus önszemlélet a szomszédságunkban. Termés, 1943. Tavasz.
31. Mikecs László: A magyar önszemlélet változása. Termés, 1943. Nyár.
32. Mikecs László: i. m.
33. Borbándi Gyula: Népiség és kritikai önismeret. In Szabédi napjai. Emlékezések, tudományos előadások Kolozsvárt 1992–1997. Komp-Press, Kolozsvár, 1998. 32.
34. In Szárszó 1943 Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Kossuth Kiadó, 1983. 330– 332.
35. Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Karácsony Sándor, Kós Károly, Kovács Imre, Kodolányi János, László Gyula, Makkai János, Matolcsi Mátyás, Mályusz Elemér, Márai Sándor, Nagy István, Németh László, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Tamás Lajos, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos. A megkérdezettek közül heten: Illyés Gyula, Karácsony Sándor, Kodolányi János, Matolcsi Mátyás, Szabó Dezső, Tamási Áron és Zilahy Lajos nem válaszoltak. Szekfű helyett a dékáni titkár írt udvariasan visszautasító választ, Márai pedig elegánsan elhárította a kérdést (hisz-e a polgár eszményített szerepében, nem tart-e a társadalmi rétegeket elválasztó kasztgőgtől), válaszért műveihez utasítja a szerkesztőket.
36. In Termés, 1943. Nyár. 87–91.
37. Uo. 91–94.
38. Uo. 102-105.
39. A tanulmány egyébként a Termés lapjain vitatott 48-as Erdély című zsebkönyv záró írásaként jelent meg.
40. Kántor Lajos: A Termés és az „uralkodó eszmék”. In Itt valami más van. Héttorony Könyvkiadó, é.n. 143.
41. Nagy György: Korszerűtlen példázat a helyzet hatalmáról és a szellem tisztességéről. Kós Károly és a Termés 1943-as ankétja. In Szabédi Napjai. Emlékezések, tudományos előadások Kolozsvárt, 1992–1997. Komp-Press, Kolozsvár, 1998. 78.
42. Zárószó. In Termés, 1943. Ősz. 154.
43. Szabédi László: Zilahy és a nemzetnevelés. In Termés, 1942. Ősz. 136.
44. Bözödi György: Móricz Zsigmond Erdélyben. In Termés, 1942. Ősz.
45. Bözödi György: Népiség az erdélyi irodalomban. In Termés, 1943. Tél. 76.
46. Németh László: Tamási „játékai”. In Magyar Csillag, 1942/13.
47. Bözödi György: i. m.
48. Szabédi László: Népi írástudók vagy írástudó nép. In Termés, 1943 ősze. 111.
49. Szabédi László: Tamási novellái. In Termés, 1942. Ősz. 104–111.
50. Szabédi László: i. m. 111.
51. Pomogáts Béla: A népi irodalomszemlélet kérdéséhez. In Itk. 1968/2.173–198.
52. Jékely Zoltán: Horváth István első verseskönyve. In Termés, 1944. Tél. 120.
53. Balogh László: Asztalos István novellái. In Termés, 1942. Ősz. 114–118.
54. Láng Gusztáv: Költő prózája. In Igazság. 1969. október 8.
55. Horváth István levele Jékely Zoltánhoz. 1974. okt. 7. Megtalálható az OSZK levéltárában őrzött Jékely-hagyatékban.
56. Jékely Zoltán: Horváth István első verseskönyve. In Termés, 1944. Tél. 120.
57. Jékely „megtagadta” ezt a versét. Az Összegyűjtött versek (1985) közé kérésére csupán egy rövid részlet került.
58. Illyés Gyula: 1943. Magyar Csillag, 1943.1.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék