Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. február, XIII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Harci feladatok és ellenállók
Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén (1949–1962). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001.

Tudnivalók, röviden
A kötet szakbibliográfiai besorolásának tárgyszavai: jelenkorkutatás, ötvenes évek, kollektivizálás, kulák-világ, rejtett ellenállás, társadalomtörténet, társadalomantropológia.
A könyvet megalapozó kutatás időpontja és helyszíne: a huszadik század második világháború utáni korszakában, pontosabban 1948 és 1962 között a Székelyföldön egy kistáj, a két Homoród mente. Ez az az időszak, amikor egy csendes csatatérré változott ez a táj, ahol kibontakozott a „néma ütközetek hosszú sorozata az állam és a falvak lakói között”1.
A második fejezetben mutatja be a szerző részletesebben a két Homoród mentét. Előbb azonban, az első fejezetben szól a mezőgazdaság szocialista átalakítását „nagy harci feladat”-ként kijelölő ideológiáról; utóbb pedig a harmadik fejezetben a hatalom társadalomképéről, a társadalomirányítás újonnan kialakított szervezeti formáiról, a negyedik fejezetben a kistáj termelő szervezeteiről, az ötödikben az erőforrások kisajátításának gyakorlatáról, a hatodikban a cserének, elosztásnak és fogyasztásnak a javak elvonása érdekében történő szabályozásáról, míg a hetedik a helyi társadalom és az új hatalom viszonyáról, a nyolcadik pedig, a legterjedelmesebb, a túlélésért való küzdelemről szól.
A könyvet lezáró gondolat: a kilencvenes évek falujában zajló sokrétű gazdasági-társadalmi folyamatok közül mindenképpen a figyelem középpontjában állt az, amelyik a harminc-negyven évvel azelőtti kis magángazdaságok termelési kultúrájának, és az erre épülő gazdasági-szociális viszonyoknak az erőteljes restaurációjára törekedett.2 Ez 2001-re már lendületét, irányátvesztettnek mondható. Az önellátó falusi gazdálkodással a XXI. században csak túlélni lehet, jövőt építem nem. Az erre való törekvést alapvetően nem gazdasági racionalitás, hanem mentális-kulturális modellek szabályozták, és egy egykori, a „csendes háborúban” végül is szétzúzott világ feltámasztásának (a széthullott világ eggyé varázsolásának) reménye motiválta.
Oláh Sándor könyve az első3 olyan munka, amelyik frissen feltárt levéltári dokumentumokra és szemtanúk interjúira alapozva végzi el a korszak és a vizsgált valóságterület leírását4 és megértését.5 Mégpedig úgy, hogy előbb született meg az utolsó, nyolcadik fejezet, amelyik a túlélési technikák és stratégiákról szól, és „arra keres választ, hogy az adott strukturális helyzetben, súlyosan egyenlőtlen feltételek közepette, a gazdasági, ideológiai kényszereknek alávetett emberek hogyan viselkedtek. Milyen változatai voltak az autonómia és a függetlenség kapcsolataiban az egyéni és csoportviselkedésnek?” A valóságterület feltáratlan volta, kutatások hiánya kényszerítette arra a szerzőt, hogy „a szemben álló felek közötti erőviszonyokat, pozíciókat, célkitűzéseket, kényszerítő eszközöket, elnyomó intézményeket, a társadalom-átalakító törekvések alapjául konstruált (hamis) társadalomképet legalább vázlatosan bemutassam. Tisztáznom kellett, hogy milyen kényszerekre, milyen külső beavatkozások kivédésére, a javak, a munka milyen mértékű elvonásának enyhítésére születtek az említett védekezési formák. A kötet első hét fejezete a kutatások hiányának kényszeréből született”.
Ennyit röviden a bibliográfusoknak. A továbbiakat olvasó-toborzónak szánom.

A rejtett ellenállásról
Az Oláh Sándor vizsgálata a korszak falusi társadalmát alapvetően jellemző, de nem csak ekkor, és nem csak a kelet-európai átalakuló helyszíneken tanulmányozható jelenséget vesz célba. A téma jelentős kutatói délázsiai parasztközösségek között végeztek terepmunkát. Elméletük szerint egy egyszerre kifele és befele mást mutató arc, kettős erkölcs, a gazdálkodás morális beágyazottsága jegyében szerveződött a falusiak tömeges, rejtett ellenállása, amely lehetővé tette a nehéz időszakok átvészelését.
A morális gazdaságtan fogalmát először Edward P. Thompson angol történész használta. A tizennyolcadik századi angol tömegmozgalmakat vizsgálva jelentette ki, hogy az éhínség, az áremelkedések, a kereskedők visszaélései voltak ugyan a mozgalmak közvetlen kiváltó okai, de létezett egy általános társadalmi konszenzus, amely meghatározta, hogy adott időszakban, közösségben, adott történelmi helyzetben mi minősül elfogadottnak és mi elfogadhatatlannak. Ez a konszenzus pedig azokon a nézeteken alapult, amelyeket a közösségek a gazdasági szereplők tevékenységének jogos és igazságos voltáról általánosan elfogadtak. Ezen nézetek együttesét nevezte Thompson „a szegények morális gazdaságtanának”.6
A fogalom azóta futott karriert a társadalomtudományokban, és egy gondolati hozadékaiban igen jelentős nyolcvanas években lezajlott vita központi kategóriájává vált, amiután James Scott amerikai társadalomtudós (aki politológiát végzett, antropológiai terepmunkát folytatott, történészkarriert futott be) újra értelmezte, új kontextusban alkalmazta. Scott dél-ázsiai, vietnami közösségekben végzett terepmunkát. Az alapkérdése: mi történik ezekben a közösségekben, milyen külső beavatkozás, belső bomlás következett be, aminek a következményei a XX. századi sorozatos parasztfelkelések.
Az alapprobléma pedig, amelyet megfogalmaz: a kizsákmányolás elviselése vagy az ellene lázadás nemcsak, sőt főképpen nem az éhezés, szegénység, hanem a parasztok morális érzékelő, szabályozó rendszerének, a jogokról, kölcsönösségekről, igazságosságról kialakított felfogásának a kérdése.
Az elvonás bármilyen sok lehet – a kérdés az, hogy ami megmarad, az elégséges-e. Abban az értelemben is, hogy elégséges kalóriát tartalmaz a túléléshez – de abban az értelemben is, hogy elfogadják-e, vagy sem az emberek, közösségek, hogy a jövőbe való beruházás (lásd: az emberiség aranyálma), vagy a még jobban nélkülözőknek való juttatás (lásd: a háborút viselő koreaiak megsegítése) érdekében csak ennyi jut, és nem több. Valamint elfogadják-e azt, hogy milyen szerkezetben történik, kiknek a felügyeletével történik az újraelosztás: akik vezetők, a „szűk keresztmetszetek” őrzői, azok rendelkeznek-e erkölcsi garanciákkal? Avagy: a közösség képes-e erkölcsi befolyásolásukra, ellenőrzésükre, vagy sem? Vannak-e a közösségnek (például a székelyföldi falunak) erre hatékony intézményei, mechanizmusai?
Úgy tűnik, hogy nem az elégséges kalória, hanem az elégséges mint erkölcsileg szabályozott normáknak megfelelés, mint a jövő szempontjából szükséges és elfogadott áldozatvállalás által behatárolt viselkedés a fontosabb a paraszti közösségekben. Külső hatalom (földesúr, bankár, az állam például), ha követelésekkel lép fel a parasztokkal szemben, és természetesen van ereje hozzá, hogy azokat be is hajtsa, hosszabb távon mégis veszíthet, ha nem gondolja el és nem kezeli a vele szembenállók erkölcsi szabályozásának következményeit.
James Scott egy minden korokban az alávetettek körében létező, általánosan érvényes, politikailag is jelentős társadalmi ellenállási formaként mutatja be a rejtett ellenállást. Meghatározása szerint „Alsóbb osztályok ellenállásának tekinthető a parasztok körében az osztály tagjai által elkövetett bármely olyan cselekedet, amely vagy a felső osztályok (földesúr, állam, géptulajdonosok, bankár) által az adott osztályra kényszerített követelések (bérleti díj, adó, hódolat) enyhítését vagy megoldását szándékoznak elérni, vagy a felső osztályokkal szemben saját követeléseik (munka, föld, segély, megbecsülés) előremozdítását célozza meg.”7 Ez a rejtett ellenállás csak akkor működhet, ha létezik az ellenállók közössége (azaz közösség, amely az őt ért támadásra válaszol, és a nyilvánosságot kerülve ellenállóvá válik), és létezik az ellenállás jogosságának, erkölcsös voltának a képzete.

Bűnözők vagy ellenállók?
Az irodalmárt nyelvi leleményei, a társadalomkutatót fogalomhasználata jellemzi. Oláh Sándor könyvének igen nagy erénye a jelenségek fogalmi megragadásának kidolgozottsága, pontossága. Válogat a történeti, szociológiai, jogi, közgazdasági, antropológiai terminusok között, hogy segítségükkel értelmezhesse a feltárt-bemutatott tényeket.
Példaként említem a nyolcadik fejezet első gondolatmenetét arra, hogyan fűzi egybe a szerző a (homoródalmási gyerekkorban hallott emlékekből, majd levéltári feltárásból, szalagra vett vallomásokból ismert) konkrét eseteket az általános következtetésekkel. A korszak hatalmi működése a törvények, rendeletek, utasítások számtalan, írott vagy szóbeli (közvetlenül vagy telefonon küldött) formáját termelte. A tervező, végrehajtó és ellenőrző szerkezetek egységes elvek, egységes vezetés, és egy közös cél érdekében dolgoztak, ez pedig nem volt más, mint az egyéni tervezések és döntések terének minimálisra való csökkentése. A hatalmát mindenre és mindenkire kiterjesztő állam, „kisajátította a létfenntartásban szükséges erőforrásokat (legelők, erdők), majd megszabta az ezekből való részesedés mértékét, szempontjait és árát. Az új szabályozásokat, tiltásokat a hatalom tisztviselők, adószedők, terménybegyűjtők, erdészek hivatalba állításával, szankciók, súlyos büntetések kilátásba helyezésével nyomatékosította. Az új jogrend egyik napról a másikra kihágásnak minősítette a szokásjogban gyökerező, nemzedékek óta természetesnek tartott létfenntartási tevékenységek sokaságát. Mindenki, aki továbbra is meszet, téglát égetett a legelőkön bányászott agyagból, mészkőből, vagy gabonát cserélt épületfával, tűzifát szállított az engedélyezett mennyiségen felül, húsvéti bárányt, ősszel juhot vágott, vagy állatbőrt adott el, az a fennálló törvényes rend ellen vétett, az állam szempontjából bűnöző lett. Az állam és a törvénykezés a szokásrend tevékenységeinek betiltásával vagy drasztikus korlátozásával bűnözők, bűncselekmények tömegét gyártotta”. (200. o.) A reakció azonban nem maradt el: azok, akik nem akartak elítéltek és büntetettek lenni, de akik úgy gondolták, hogy az állam jogtalanul tulajdonította el a javakat és rendelkezik felettük, rejtett, összehangolt cselekedetek sokaságába kezdtek: „Amikor terményeik piaci forgalmát szigorú adminisztratív szabályokkal tiltják, vagy drasztikusan korlátozzák, és az állami felvásárlási árak a piaci árak többszörösei, a beszolgáltatásra szállított gyapjút homokkal szórják meg, vagy vizezik, a tejet lefölözik, a gabonát idegen anyagokkal keverik, és elszaporodnak a fekete állatvágások. Minden állami eltulajdonítási formának keresik az ellenszerét, kivédési formáit.” Tagadhatatlan az anyagi nyereség vágya, de talán ennél is fontosabb „az állam által a termelők kárára elkövetett szembeszökő igazságtalanság, vagy a javak mértéktelen elvonása felett érzett düh”. (201. o.)
Azért is nehéz megragadni a rejtett ellenállásként meghatározott viselkedésmódot, mert azoknak, akik gyakorolják, alapvető érdekük, hogy ne beszéljenek róla. Amiről pedig nincs nyom, az nem kutatható. Szerencsére, indirekt források azért vannak: „Az ellenállás »földalatti« történetei a hatalmi adminisztráció fennmaradt dokumentumaiból, a néptanácsok végrehajtó bizottsági gyűléseinek jegyzőkönyveiből, kollektorok, adószedők feletteseikhez küldött jelentéseiből, pénzbírságok jegyzőkönyveiből, rajoni kiküldöttek, agitátorok dühödt kifakadásaiból rekonstruálhatók.” (203. o.)
Kiderül mindezekből például a hamis adatszolgáltatás. Homoródszentmárton községben 1956-ban a rajoni és a helyi nyilvántartás összehasonlításából tudható, hogy mintegy 500 hektár mezőgazdasági terület (a teljes terület mintegy 13 százaléka) csak a rajoni nyilvántartásban szerepel, a helyiben nem. Vagy létre kellett hozni 1952-ben rajoni utasításra a helyi néptanácsoknál a „Termésnyilatkozatok Valódiságát Ellenőrző Bizottságot”, de ezeket általában létre se hozták, és hogyha mégis, akkor sem tudtak eredményes munkát végezni. Vagy a juhfelderítési akciók: a néptanácsoknak kellett volna felsőbb parancsra kideríteni, hány olyan juh van az esztenákon, amelyeket nem jelentettek be, tehát amelyek után nem adóztak. A juhfelderítés évente megismétlődött.
Kiderülnek az álcázások, színlelések: a rosszulértesültség, tudatlanság tettetése, a rendeletek, utasítások szándékos félremagyarázása. A legszebb a bemutatottak közül az abásfalvi eset. Ebben a félreeső kis faluban a társulást megalapító gazdák, az elnökkel az élen, úgy gondolják, hogy megtehetik, hogy a közössé tett földeken tulajdonképpen nem dolgoznak közösen, nem csépelnek közösen. Az elnök mentegetőzéséből kiderül: éveken keresztül folyt ez így. Vagy más példa: az egyik községi VB gyűlésen megállapították, hogy az előző ülésszak alkalmával elfogadták az intézkedési tervet arról, hogy alakítsanak társas gazdaságot, azzal mindenki egyetértett, csak éppen azóta senki sem tett semmit.
Kiderülnek a halogatások, a passzivitás. A kötelezettségek teljesítését újra és újra megígérik, és újra és újra elhalasztják. Például Lövétén „a húsbeszolgáltatás s kirovásának ideje alatt a termelők egy része nem jelent meg, hogy átvegye az 1958. évre a beszolgáltatási könyvet, habár nap nap után dobszó útján képviselők és szektorosok által értesítve lettek – végül pedig egy névjegyzékkel küldtük ki a naposokat. A névjegyzéket aláírták, illetve tudomásul vették, ők azonban továbbra is felelőtlen magatartást tanúsítottak, mert nem jöttek be. Úgy látszik, egyesek így akarták húzni az időt, hogy ne adják be a kitűzött határidőre...” (221. o.)
Kiderülnek a hárítások: mindig valaki más a hibás. Szintén Lövétén történt, hogy 1950-ben 2,14 hektár napraforgót vettek, igaz, csak papíron, de ez csak ősszel, a beszolgáltatáskor derült ki. A hárítás: igaz, hogy megkapták a kiutalt egységes vetőmagot, de azt be kellett volna cserélni Zsdanovvetőmagra, ezt a szövetkezet nem tette, így nem termeltek napraforgót. Az iratokból nem derül ki a legizgalmasabb kérdés megoldása: hogy sikerült eltussolni azt, hogy tavasszal mégis jelentették a napraforgómag elvetését.
Kiderülnek a teljesítmény-visszatartások. Ezek a közös gazdaságok megalakítása után általánosak lesznek: későn kelés, korán hazamenés, vagy például a lövétei Vörös Hajnal kollektív gazdaság esete, ahol 1957 tavaszán a tagság csak akkor megy vetni, ha az elnök minden reggel házról házra jár.
Kiderülnek a visszatulajdonítások. Ezek nem azonosak a lopással, amelyet nyomoznak, néven neveznek és megbüntetnek. Tovább használják a szántóterületet, mintha magántulajdon volna; a társas legelőjét felszántják és bevetik; földeket cserélnek, és nem jelentik be, ezzel lehetetlenné téve az ellenőrzést.
Kiderülnek, hogy tagadják a kirótt kötelezettségek valósságát, így próbálván kibújni a teljesítés alól. Gyakori, hogy a leszerződött terményt mégis a piacra viszi, ott értékesíti a gazda. A kollektivistáknak nincs már vesztenivalója: nem adják be a terményt, „mert nem termett”.
Sajátos, hogy ide sorolhatóak a kiderülő kooperációs formák is, ha a hatalom abszurd követelései ellen jönnek létre. Összefog a rokonság, szomszédság, segíti a kulákcsaládot a szántásnál, vetésnél, a termények beadásánál. Vagy a húsbeadási kötelezettségeket közösen teljesítik.
Végül pedig kiderül, hogy szimbolikus támadások sorozata éri az alávetettek részéről a hatalmon levőket. Van, ami olyan, hogy azonnali megtorlás követi, például, amikor a vlahicai Sztálin-szobor előtt valaki így fohászkodik mások jelenlétében: „Drága Sztálin, te úgy szereted a szegény embert, hogy mindenkiből szegényt csinálsz...” A következmény: börtön. De se szeri, se száma a tekintélyromboló, suttogott történeteknek, szellemes fordulatú anekdotáknak: „Egyik homoródmenti falunak volt egy gonosz bikája. Egy helybeli kollektívszervező kommunista egy bottal meg akarta fegyelmezni, de nem volt szerencséje: a bika halálra tapodta. A haláleset után egy helybeli gazda találkozott szomszéd falusi komájával, aki megkérdezte: komám, hallottam, mi történt nálatok, nincsen nektek még olyan bikátok? Nálunk a faluban kettőnek is volna munka.” (251–252. o.)

A hírhedt százharmincegyes
Azt, hogy kik is voltak a névtelenségbe és hallgatásba burkolózó ellenállók, nem lehetséges pontosan kideríteni. Meg esetleg nem is ez a központi kérdés, ha a kutatót a szociális szerveződések, kulturális minták, etikai magatartások kevésbé intézményesült formái érdeklik.
Az azonban mindig kiderül, hogy kik azok, akiknek szólnak a rendeletek, utasítások, levelek, vagy akik gyártják mindezeket. Ők ennek a korszaknak a nevesíthető szereplői. Hősei is, abban az értelemben, hogy dokumentumok beszélnek arról, hogy nem mindig eszközök, hogy időnként ők is tiltakoznak, hogy ők azok, akik az emberi sorsok alakulását és az ebbe való állami beavatkozás hatásait közvetlenül tapasztalhatják. Például ők azok, akik alkalmazhatják a hírhedt százharmincegyest.
A 131/1952-es, a kirótt beszolgáltatási kötelezettségeket nem teljesítők vagyontárgyainak foglalását szabályozó törvényről van szó. Ez a begyűjtési kampányok során a leggyakrabban emlegetett kényszerítő eszköz – az általánosan ismert, de a törvénytelen és vad erőszak eszközeinek tekintett fekete kocsikon, meg a szenvedés és kényszermunka Szibériához hasonlatos toposzán, a Duna-csatornán kívül.
Oláh Sándor hosszan közli egy hivatalos személynek – a falvakban félelemmel kezelt, utálattal és hízelgéssel körülvett kollektornak, a rajoni begyűjtési szerv községi, több helységben dolgozó képviselőjének – a munkamódszeréről készített feljegyzését: „Nyilvántartom az úgynevezett 1. számú nyilvántartást, amelyikből megtudom, hogy melyik gazda hova tartozik. Elkészítem a heti munkatervet, hogy melyik faluba melyik napon megyek (...) Lelátogatásom előtt két nappal kihirdetem, hogy mindenki tegyen eleget az állammal szembeni kötelezettségének. A legközelebbi beszolgáltatási napon adják be a járó kvótát. Aztán az 1. számú kimutatás alapján a nyomon követő tervvel lelátogatom a gazdákat, akik nem tettek eleget, s felszólítom, hogy a következő héten tegyenek eleget a kötelezettségüknek, és aláíratom a nyomon követő tervet. A következő héten azon gazdáknak, akik nem tettek eleget az előbbi felszólításnak, kiküldöm az ún. utolsó felszólítást, meghatározott dátummal. Hogyha ennek a felszólításnak nem tesz eleget az illető gazda, újra felkeresem, s megállapítom, az illető milyen okból nem tett eleget a felhívásnak, és ha azt tapasztalom, hogy rosszindulatból, akkor megcsinálom a foglalási jegyzőkönyvet 10 napos határidővel. 10 nap letelte után a nyilvántartásból megállapítom, hogy az illető gazda az állammal szembeni tartozásnak eleget tett-e, s amennyiben nem tett eleget, jelentem a Néptanács vezetőségének, segítséget kérve, hogy a kiemelést megtegyem. Ugyanakkor a jegyzőkönyveket beküldöm a rajoni Értékesítési Osztálynak, javasolva, kit tegyen át a bíróságra...” Itt véget ér a kollektor hatásköre: a továbbiakban a „felsőbb szervek” intézkednek. De a fenti részletből világosan kiderül, hogy hány alkalma van a kollektornak találkozni a hátralékos személlyel, „felvilágosító” beszélgetést folytatni vele, és kiderül, hogy igen fontos a kollektorral való személyes jó viszony alakítása, hiszen ő dönti el azt, hogy az, akinek hátraléka van, rosszhiszemű vagy sem, valóban nincs már terménye, amit átadhatna, vagy csak megtagadja az államnak való beszolgáltatást.
A kollektornak a helyszíni tapasztalatok szerint tehát mérlegelnie és döntenie kell. A kollektort a helyszínen látottak, hallottak befolyásolhatják. A kollektor is ember. Igaz, más perspektívából látva és fogalmazva: a szerkezetnek legemberközelibb eleme. Az, hogy adott esetben „nem eszközöl végrehajtást”, egyéni szinten emberségének (esetleg: korrumpálhatóságának), de ugyanakkor, a rejtett ellenállásba vonuló közösségek szemében, az állam meghátrálásának is tekinthető. Kollektorok, néptanács-elnökök, kollektív-szervező aktivisták portréi, helyzeteiket és döntéseiket feltáró elemzések sokasága vezetne el a csendes ütközet emberi dimenziójának bemutatásához.

Végül
A figyelmes olvasót mostanában nem kényeztetik el a kiadók szakvéleményezett, többször is átdolgozott, szakmai vitát kiállt, két személy által is korrektúrázott, kicsinyes gondossággal megszerkesztett kötetekkel. De nem kényeztetik a szerzők sem például olyan Függelékkel, amely a kötet végén található, és amelyben Oláh Sándor részletesen bemutatja azokat a forrásokat, amelyekből dolgozott.
Aki valaha is betévedt Állami Levéltár kapuján, és kísérletet tett az anyaggyűjtésre, az tudja, milyen hasznosak lehetnek az ilyen eligazítások. És azzal is tisztában van, hogy milyen önzetlen gesztus, ha a kutató az oly becsben tartott iratcsomók (levéltárosul: fondok) jelzeteit is megadja. Mindezt pedig azért, mert ezzel is segíteni szeretné kollégáit, meg az egyetem padjaiból kikerülő, és jelenkutatásra vetemedő fiatalokat. Csak lennének minél többen!
Oláh Sándor az Előszó két bekezdésében is óvatoskodik: könyvét szerény kísérletnek, majd szerény munkának nevezi. Talán úgy gondolja, kevés a húsz év tudományos kutatómunka, ha nem szerzett azt megelőzően történészi diplomát. Pedig, amit elvégzett, az a korszak történeti, antropológia szempontú feltárását alapozó vizsgálat. Szilárd alap az épülethez.

GAGYI JÓZSEF

1. Lásd 199. oldal, a nyolcadik, Küzdelem a túlélésért című zárófejezet nyitó bekezdését: „Amiről az alábbiakban beszélünk, néma ütközetek hosszú sorozata az állam és a falvak lakói között. A felek közötti erőviszonyok aszimmetrikusak: a hatalom birtokosai rendelkeznek a kényszerítőeszközök arzenálja fölött, a hatalom nélküliek saját javaik fölötti rendelkezési hatalmukat szerették volna megőrizni. Az erőviszonyok közötti túl nagy különbségek az alul levőknek a nyílt szembeszállást reménytelen vállalkozássá tették. A hatalom nélkül harcba szállók ezért legtöbbször névtelenek, eszközeik rejtettek, az összecsapások észrevétlenek, nyílt konfrontációra csak ritkán kerül sor. A harc azonban a túlélés feltétele, következésképpen a néma észrevétlenség bölcs taktika.”
2. 263. oldal: „1990 után a termelőszövetkezeti gazdálkodás szétverésében, a köztulajdon megállíthatatlan széthordásában a kollektivizálást előkészítő időszak kényszereinek, az elszenvedett sérelmeknek az utóhatását is látnunk kell. A közös gazdálkodás intézményeinek a felszámolásában minden faluban azok voltak a véleményformálók és élenjáró kivitelezők, még a törvényes szabályozások megjelenése előtt, akiket három évtizeddel korábban fiatal gazdaként tulajdonuktól megfosztottak. Fél évszázad távlatából, egy évtized magángazdálkodási gyakorlatának tapasztalatai alapján elmondható, hogy az ötvenes években ellenálló, védekező falusi társadalom tulajdonképpen egy anakronisztikus célért küzdött. Függetlenül az akkori kényszerrel, súlyos emberi áldozatokkal modernizáló kommunista ideológiától, ma már látható, hogy az agrártermelési viszonyok alakítása, modernizálása nélkül a vidék egyre elmaradottabb, leszegényedő kistáj. Egy értelmiségi az agrártársadalom ellentmondásos helyzetéről így fogalmazott: »akkor nagyapám azért volt elkeseredve, mert elvették mindenét, nem hagyták, hogy termeljen. Ha élne, ma azért lenne elkeseredve, mert visszaadták a földjeit, és a mai költséges viszonyok között nem tudna te rmelni.«”
3. Jó lenne, ha valaki megcáfolna – de úgy tudom, nemcsak erdélyi magyar, hanem romániai viszonylatban is első.
4. Feltárását és leírását: a fejezetek végén sorakozó hivatkozások levéltári vagy magánkézben levő sok száz dokumentumra engednek következtetni. Aki kutatta ezt a korszakot, az tudja: az ebből a korszakból származó levéltári iratcsomók (az úgynevezett fondok) igen nagy részében levő iratanyag kísérőlapjára először az ő neve kerül fel, az anyagot elsőként vizsgálhatja.
5. Az anyag áttekintése nyomán rajzolja meg a kutató a korszakot, a korszakban a vizsgált jelenséget, és ezen túl a körvonalazott jelenségek mögé, a szereplők által kialakított értelmezések hálói mögé próbál betekinteni. A megértés nem a részértelmezések összegzése, hanem a társadalomkutatás (és nem sajátosan a szociológia, néprajz, történelem, antropológia stb., hanem az általános értelemben vett társadalomkutatás) alkotó folyamata.
6. Lásd erről Dessewffy: Az ellenállás diszkrét bája. In: Replika, 23–24. 1966, 71–80. Az idézett rész a 88. oldalon található.
7. Lásd James Scott: A hétköznapi ellenállás formái. In: Replika, 23–24., 1996, 109– 130. Az idézett meghatározás a 111–112. oldalon.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék