Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. február, XIII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Vári Attila

A szem


Egy történet története

III. fejezet
Borotvált sündisznó
– Ha fölnevelsz egy vadállatot, aztán sorsára hagyod, olyan, mintha patkánnyá borotválnál egy sünt, vagy megpatkolnál egy trófeájától megfosztott jávorszarvast, hogy olyan legyen, mint egy szomorú öszvér – mondta Professzor úr, aki senkinek sem mutatkozott be, talán biztos volt benne, hogy őt mindenki ismeri, vagy csak olyan névtelen akart maradni, mint azok a véglények, mocsárban élő ostorosok, amelyek élőhelye egyre pusztult szerinte, s ő állítólagos évenkénti visszatéréseivel azt szerette volna elhitetni velünk, hogy nem szabad kézhez szoktatott kormoránnal vagy vadászgörénnyel irtani a még létezőket, mert ezek az állatok normális körülmények között csak annyit fogyasztanak, amennyit meg is tudnak emészteni.
Pedig szó sem volt évenkénti megjelenésről. Az utcán találkoztunk vele ugyan, de a folyónál soha. Tegnap láttuk meg itt először, s csak onnan tudtuk, hogy kicsoda, mert a horgászellenőr elmondta, hogy mindenféle egyetemi papírjai vannak arról, hogy halakat mérgezhet, és felszeletelheti az elhullott madarak máját.
De őt csak a mi feketeharcsánk és lábánál megkötözött bukómadarunk érdekelte, azért szónokolt a háziasításról.
Pedig a mi feketeharcsánk és bütykénél megbéklyózott búbos vöcskünk nem volt háziállat, ezeket okvetlenül el kellett volna engednünk a patak torkolatából, mert ez a pápaszemes hülye nem tudta, hogy egy kopoltyújánál kikötött ragadozó hal még két napot sem bír a kötélen, a vöcsök pedig egyáltalán nem eszik a fogságban, de ő egyre csak a madarak és halak kölcsönösségéről beszélt, mert nem tudta, hogy mi, az elengedős csatákban a szabadságért harcolunk, s azt nézzük, hogy a vízben oldódó zselatincérnával megjelölt harcsa, vagy a másik csapat vöcsökje éri-e el hamarabb a szabad vizet, azt a sodrást, ahol már csónakkal sem mert lecsorogni senki, mert a súgó, így hívták ezt a helyet, de néhányan csak sellőként emlegették, képes volt berántani örvényeibe még egy katonai kétéltűt is.
– A madáré a levegő, a halaké a víz – mondta a Tanár, s a vidra és teknős befogásáról halandzsázva az elképedt csapatnak, azt állította, hogy olyan ocsmány dolog ily nemes lényeket fogságba ejteni, mint az ágyba szarás. Így mondta, pedig velünk már nem lehetett ezen a nívón társalogni. Teknőcről beszélt és hülyeségekről, amikor itt mindenki ismerte még a legkisebb vadakat is, de ebben a mindig hideg és rendkívül sebes vízben nem élt sem tartaruga, sem az általa sokszor emlegetett rózsásgödény.
Mi, állatosok ismertük a Brehmet, s akik közülünk bogarakkal is foglalkoztak, azok még ki is tudták mondani franciául Fabre könyvének a címét, hogy szuvenír entimolodzsik, vagy ilyesmi. Ez pedig a legfontosabb bogaras könyv.
De ez: a Prof. egy. rend. tanár, odajött ugatni és kenőszappant meg vegyszereket rakott a holtág vizébe, aztán műanyag lencséken keresztül akarta mutogatni, hogy elpusztultak a papucsállatkák, hidrák és mindenféle s már csak a hirudo-medicinálisz, azaz az orvosi pióca él még néhány percig.
– A vérszípó – közölte vele Laci, aki szerette nevén nevezni a dolgokat. – De ha az is megdöglik, én szétverem a pofádat, mert akkor megmérgezted a mi vizünket.
– Mit merészeltél mondani? – kérdezte az egyetemi rendes tanár, de Laci kipakolt, hogy ezen a környéken nincs kormorán, azaz kárókatona, nincsenek hódok, s még vidrát sem láttak itt vagy negyven esztendeje.
Ez egy rendes kis holtág volt. Nádassal és vízirózsával. Harcsát is csak akkor lehetett fogni, ha a két csapat összeállt, hogy romlott májjal becsalogassa a rákokat meg a más, fenéken lakó lényeket az öbölbe, mert akkor néha megjelent egy-egy harcsa is, s ha vonuláskor a homokos partot megraktuk döglött csíkfélével, amit mi pinarágónak hívtunk, akkor megesett, hogy a felfordított kosárcsapdával el lehetett kapni egy-egy északi vöcsköt is.
Professzor éppen akkor érkezett, amikor volt harcsánk és vöcskünk is, és olyan magasról beszélt velünk, mintha ő lenne a piramis csúcsa.
– Több kárt okoz a tudatlanság, mint a szándékosság – okoskodott, s mindenáron ránk akarta bizonyítani, hogy mi naponta gyilkoljuk a hidegvérűek, emlősök és madarak védett fajait.
Aztán nagyon futott. Olyan nagyon szaladt, mintha már két éve üldöznénk, pedig csak most merészkedett közénk. Laci és Tibi volt a két fővezér a kergetésben, s estére összeállt a kivégzőcsapat.
A városnak ez a széle pontosan olyan volt, mint egy elhanyagolt falu. Nem voltak kövezett utcák, az asszonyok lejártak mosni a folyóra, s itt mindenki mindenkit ismert.
– A dolog lényege, hogy pontosan meg kell tudni, ki is ez a professzor, s hogy miért lakik az Ildi anyjánál – mondta Tibi, aki már sokat tapasztalt, mert hadiárva volt, s az anyja időnként összeállt olyan emberekkel, akik aztán verték, vagy csak a házát akarták eladatni. Eleve utált minden idegent.
– Azt mondta, hogy mi sündisznókat akarunk borotválni?
– És azt is, hogy levágjuk a szarvasok agancsát, aztán megpatkoljuk, hogy szamárkordéba lehessen fogni őket – mondta Melinda, aki a békát és a vakondot szerette a legjobban, és csak azért járt velünk, mert meg akarta nézni, hogy a kopoltyújánál fölfűzött harcsa tényleg képes-e elkapni az ebihalakat.
Már késő délután lehetett, amikor Melinda visszajött a régi gátőrházhoz Ildikóval, és hoztak szalonnát, hagymát és kenyeret, és mi a tábortűz mellett megtudtuk az igazság felét.
Ildi mesélte: anya és anyám, Klára és Kaláris... Arról mesélt, ami akkor lehetett, amikor mi nem is voltunk ezen a világon.
Anya az iparosok bálján ismerte meg apát. És anya olyan szép volt, hogy ha odatáncoltatták a zenekar elé, akkor azok tusst húztak, azt kiáltották, hogy „hoppsása”, s aztán a klarinétos úgy táncolt vele, hogy közben tompított hangon fújta is a számot, s a teremfelelős tűzoltó felesre vette a világítást. És ez olyan igaz, hogy a zenész most is ott őgyeleg a házunk körül...
Anyán borvörös brokátruha volt és könyékig érő kesztyű, s a nyakán egy fekete masnira kötött üres madártojás. Mert ha valaki magához akarta volna szorítani, akkor a tojáshéj eltörik, és nagymama mindent megtud. A mátyástojás nem törött el, most is megvan, mert anyukám csak szerelmes volt és nem áldozat. De elveszett az egyik szaténcipője, mert a megveszett férfiak pezsgőt ittak belőle.
Anya volt a legszebb a varrodában, és olyan tiszta volt mindig, hogy még télen is képes volt a kút melletti dézsából tetőtől talpig lemosakodni, és most is azt mondja, hogy aki megbámul egy mosakodó lányt, az csak koszt láthat, mert az igazgyöngy a kagylóban van.
És anya a bálon csokoládépárfét evett és bólét ivott, s a bálkirálynőválasztáson olyan sok szavazatot kapott, hogy hajnalban kifogták a lovakat a táncosai a konflisból, és ők húzták haza, pedig anya nem is akart menni, mert már eltervezték apával, hogy kiszöknek Amerikába.
Apa nagyon okos. Egy nagy egyetemen olyanokat tanít, akikből mindmind doktor lesz, de minden fizetése kevés, hogy kifizesse a háború miatt elmaradt utat. És én is neki szoktam adni a zsebpénzemből összegyűlt spórlást. Mert minden tavaszi vakációban látom, és most arra kell a pénz, anya azért dolgozik otthon is, hogy apa kifizesse a hajójegy árát újra, mert amikor kitört a háború, a társaság nem teljesített, s így elveszett a kölcsön, amiből meg akartak szökni és most újra pénz kell.
És akkor én Holivúdban születtem volna, anya táncszínész lenne, mert nem tud angolul, és apa egy nagy halgyárnak lenne a mérnöke.
De jött a háború, én is megszülettem, és most már nincs is dollár, hogy ki lehessen fizetni véglegesen az én születésemet, az adósságunkat.
– Szóval az apád a professzor? – kérdezte Tibi, és Ildi lesütött szemmel, mintha attól félne, hogy a nyakában hordott mátyástojás összetörik, azt felelte:
– Igen, ő papácska.
Senki sem röhögött, mert Ildi olyan szépen mondta, hogy „papácska”, hogy még nekem is könnyezett a szemem.
Másnap elkezdtük a gyűjtést. Papírt és vasat, üres üvegeket szedtünk össze, és Laci kinyomozta, hogy Temesváron volt a háború előtt egy maritimlinesz nevű társaság, és ha megtudnánk a mostani címüket, akkor ki lehetne váltani az Ildi anyjára nehezedő tartozást.
De Tibi okosabb volt.
– Ha nincs cég, nincs adósság. Ez a dolog úgy sántít, mint az Ildi anyjának cipőjéből kiivott pezsgő. De én kiderítem, mert csak az a biztos, hogy van egy rohadt apa – mondta és az összegyűjtött pénzzel elment Temesvárra.
A Bega-csatornán, amely az ellenséges jugoszláv határ felé kanyargott, folyami uszályok horgonyoztak már több évtizedes mozdulatlanságban, s Tibi egy öreg matróztól aki olyan rozsdás volt, mint az egymáshoz láncolt hajók, megtudta, hogy itt, ebben a városban sohasem volt tengeri utazási iroda, s hogy a főtéri Lloyd’s palota sem a hajózási ügynökség épülete, s a maritimlinesz, amit ő máritimlájnszként adott elő, csupán egy éjjeli bár neve volt még a második háború előtt.
– Ismerem azt a professzort – mondta az öreg révész. – Van annak családja minden városban, pedig olyan ronda, mint egy félig rohadt keszeg. De a nők bevesznek mindent, hozomra is odaadják magukat, ha azt hiszik, hogy úr, aki licitál.
És Tibi megtudta a temesvári, az aradi, a váradi családot, s a vágóhídi főnök, Spatz bácsi kinyomozta, hogy Ildi anyja már négyévi fizetésével adósa a banknak, s akkor megszületett a bosszú terve.
Én lecsaltam a professzort a partra, s a nagyfiúk lesből támadtak rá. Zsákot húztak a fejére, megkötözték, aztán meztelenre vetkőztették, és hogy lásson is, Tibi egy csikkel lyukat égetett a szeme előtt.
– Tudomásunk szerint ön legalább négy családot zsarol az amerikai adóssággal. Az igaz, hogy egyetemi tanár, de az nem, hogy az Ildi anyját ki akarta vinni Holivúdba.
Laci előszedte a Spatztól kapott számítást, és olvasni kezdte.
– Klári néni kifizetett az államosítás óta a banknak annyi pénzt, hogy olyan sokat nem is lehet adni két jegyért. A váradi, aradi és temesvári dolgai nem érdekelnek, de innen nem megy el, ameddig nem ad igazolást, hogy maga az adós, és nem az Ildi anyja.
– Várjatok – mondta Melinda, aki olyan törékeny volt, hogy nem is hitte volna senki, hogy bele mer szólni, ha Tibi vagy Laci beszél. – Várjatok csak, ez a himpellér azt mondta, hogy mi meg akarjuk borotválni a sündisznókat. Azt mondta, ha az ember fölnevel egy vadállatot, aztán sorsára hagyja, az olyan, mintha patkánnyá borotválna egy sünt. Én most azt ajánlom, hogy vágjuk le neki az alsó szőrét, legyen olyan, mint egy kopasztott patkány, és ha nem fizeti ki a pénzt, akkor tegyünk a fejére agancsot és patkoljuk meg.
Ez még szinte mindenkinek tetszett is, de a legfontosabb dologban nem volt igazunk, pedig abban tényleg mindenki pozitíve szavazott.
Abban nem volt jogunk dönteni, hogy Laci elmenjen Ildiért és Klári néniért, és aztán a meztelen professzor előttük kellett elmondja, hogy nincs is Amerika, hogy nős volt már akkor is, amikor az iparos bálon minden szépet ígért. Nem volt igazunk, mert mindenki, de én is láttam, hogy törik szét a fekete bársonyra függesztett madártojás, hogy esik le a könyékig érő csipkekesztyű, és azt is láttam, hogy a fiáker elől kifogott lovak visszahátrálnak, s olyan sebességgel repítik Ildit és Kláriszt a sodrás felé, hogy onnan már nincs isten, aki kimenthetné őket.
Mi mindannyian diadalra vártunk. Arra, hogy a megcsalt és tönkretett asszony köszönetet mond nekünk, mert egyikünk sem sejtette, hogy létforma lehet az önámítás. Ijedten ültünk, mert hallottuk azt a reccsenést, ahogy a brokátvörös-bálkirálynő eltöri a kislány nyakát, még mielőtt elnyelné őket a víz, s már semmit sem tehettünk.
Aztán megszólalt az a hang. Az a hang, amelyet mindannyian nagyon jól ismertünk, mert esténként a kertvendéglőben ő énekelte az éppen divatos slágereket. Mi nem tudhattuk, hogy idegen is van a környéken, de ebben a rettenetben megszólalt a bokrok közül Fajula, a klarinétos.
– Nehogy leborotváljátok. Külsérelmi nyomok nélkül kell vízbe fojtani – mondta Fajula, aki értett az ilyen alvilágias dolgokhoz, mert szombatonként a szakszervezeti házban muzsikált, ahol jampecek és huligánok táncoltak a kurváikkal, és mindig volt egy-egy verekedés.
Ő is segített és bedugtuk a professzort abba a gödörbe, ahol öt nappal korábban még a feketeharcsa volt meg a vöcsök, és az élővilág védelmezője alig vergődött, azt mondta Fajula, hogy infarktust kapott már az elején... és szemlesütve indultunk haza.
– Csak le kellett volna borotválni, mint a kopasz sündisznóit – zokogott föl Melinda, s akkor Tibi becsszóra megígérte, hogy legközelebb, ha lesz még ilyen vöcsök-ellenőr, azt csak megnyúzzuk. És senki sem tudott felelni arra, amit én kérdeztem:
– Ez egy hármas gyilkosság? Ugye?
Csak Laci dünnyögte, hogy a harcsát és a vöcsköt is elengedtük, az pedig kettő-null javunkra.
– És Ildi és az anyja?!
– Hát akkor kettő-kettő – mondta Laci, de látszott rajta, hogy ez az eredmény már nem jelent számára semmit.
Erre, a nyarak összegezéséből született írásra mondta a barátom, hogy csak a helyszínek ismerősek, az események nem.
Mert, igaz, hogy volt valami hasonló, de senki sem halt meg. Lefénymásoltam neki Karel Čapek novelláját. Egy öreg szerzetes Veronában arról mesél, hogy az inglézék, azaz az angolok milyen hazugok, mert a Rómeó és Júlia története nem is úgy volt, ahogy Shakespeare megírta.
– De akkor is illik odaírni, hogy valós eseményekkel és személyekkel bármilyen hasonlóság a véletlen műve – mondta Lipári.
Most pedig ő akar elhitetni velem valamit. Amikor Lipári megállt a tükörjég közepén, zsebéből egy gépelt lapot szedett ki, s azt mondta, hogy az igaz, hogy gyermekkorunkban hülyének tartottuk Patakit, de hallgassam csak meg, hogy miket írt 1959-ben, lecsukása után a börtönben ez az ember:
„Az állatok nyelvében, mivel valós emlékezetük, amely gondolkodásra utalna, nincsen, ezért nem lelhető fel az igeidők jelenléte sem. Az általam észlelt és megfejtett üzenetek nem jelen-, múlt-, vagy jövőidőt tartalmaznak, hanem a pillanatnyiságot. Grammatikai szempontból így tehát minden egyes állati szintagma, lett légyen szintagma-bokorról vagy szintagmaláncról szó, nem olyasmi, amelyet igének is nevezhetnénk. Ezek felszólító mód pillanatidőben hangzanak el. A bégetés, ugatás, nyávogás, sivalkodás stb. időtartama és hanglejtése nyomatékot, esetleg kérdő hangsúlyt adhat ezen állati hangoknak... – olvasta korcsolyázás közben Lipári Aurél barátom, a városi levéltáros-könyvtáros, Pataki Ábrahám börtönnaplójának egyik fejtegetését.
A festmény megrendelésének idején határozott úgy a város, hogy egy feketekönyvet ad ki a kommunizmus áldozatairól. A FEKETE KÖNYVET. S e könyv egyik fontos szereplője lett Pataki, aki ellen politikaivá tett perében elhangzott az a vád is, hogy a munkásosztály jelszavát, „Világ proletárjai egyesüljetek”, lefordította a kutyák nyelvére, s mint azt a bírósági jegyzőkönyv tanúsította, a kuvaszok azt válaszolták, hogy nincs egyesülési toszás, mert most nem tüzel a világ proletárjai között egyetlen szuka sem.
– Nyilvánvaló, hogy ez az elvetemült, imperialista bérenc, a tanmesék állatszereplőit utánozza, de míg ott mindig az igazságosság győz, addig ezekben a házkutatásnál és a cellájában végzett ellenőrzésnél megtalált irományaiban, ocsmányul kikezdi, s egyesek előtt le akarja járatni szocialista rendszerünket – dörögte az ügyész.
– „Jelszavunk ocsmány értelmeztetése által megsértette a dolgozó népet!” – táviratozták a textilipari kombinát szövőnői. Ezt a szöveget hangos éljenzés közepette nyugtázta a tárgyalás (hivatalból, munkaidő alatt kivezényelt) közönsége.
Az ügyirathoz csatolt anyagokból meg lehetett tudni, hogy Pataki volt a „sőt”.
Sőt, ellenállást tanúsított a kisvállalkozók szövetkezetének megalakulásakor.
Sőt, felgyújtotta a házát, amikor a lakótelep építése miatt kisajátították a telkét.
Sőt, a megyei járványügyi Hivatal jelentése is olvasható volt, hetvenhárom lakó aláírásával megerősítve, hogy a vádlott lovat és más állatokat tartott hetedik emeleti fürdőszobájában.
Pataki, aki ártalmas összeesküvő, alkoholista, és nagyon ravasz volt – olvashatta ki a törvényszéki szövegekből az ember. Az állatok nyelve is csak azért érdekelte, mert ezzel állam- és társadalomellenes eszméket terjeszthetett.
„Pataki istenfélő, becsületes polgára volt a városnak, s állatlélektani, etológiai kutatásai mindenben megelőzték azt a korszakot, amelyben élt” – írta a fekete könyv számára Lipári barátom, s hozzáfűzte: „Más rendszerben talán városunk világhírű tudósaként tisztelték volna.”
Azt terjesztették róluk, hogy zsidók. De ez nem volt igaz. Hithű katolikusok voltak, vasárnaponként a kántort is túlénekelte Ábrahám, s a városban úgy tudtuk, hogy nagyapját még Patricknak hívták, Londonból csábította ide egy selyemszövő, aki üzemet alapított, s aztán Pataki apja magyarosította nevüket.
Pataki Ábrahám, akárcsak ikertestvére, Dávid, bicegős járású, vörös hajú emberke volt, akit véletlenek sorozata üldözött a végzetbe. Szerette azt a kocsmát, ahol naponta megitta két üveg sörét, s a pálinkára is csak akkor szokott rá, amikor a város egyetlen konflisnak minősített kocsijaként vele alakították meg a „Közlekedési, halott-szállítási és szemétfuvarozási” kooperációt, amelynek egyetlen beltagjaként, szövetkezeti tulajdonba vett lovával és kocsijával a vasúti állomás előtt várakozott. Itt jelölte ki számára a városi párttitkár a standot.
De köteles volt halottas hintót is hajtani, ugyanazzal az egy lóval, s minden hétfő reggel, egy katonai vöröskeresztes szekérből átalakított irdatlan kordén ő is szállított háztartási szemetet az Ökrös-tó mocsarának feltöltéséhez.
Krámer Bubi akkortájt az özvegy papné ikreivel volt elfoglalva. A nagyobb srácok, hiszen semmi sem maradhatott titokban, azt mesélték, hogy a vörös ikerkurvák együtt élvezkednek a műszemessel, s azt is tudták, hogy nem a hősi halott tábori lelkész az apjuk a lányoknak, akinek neve, Reverend bevezetéssel szerepelt a templom téri világháborús emlékmű márványoszlopán.
Reverend Halápi Emánuel, 1908–1938. Nem papi árvák voltak az ikrek. Igazi vörös hajú Pataki-fattyak. Pedig csupán hadi árvaságuk jogán ülhettek a templom kegyúri páholyában.
Pataki Ábrahám, az állati nyelvek ismerője nemzette őket. Ez nem volt kétséges senki előtt, de tárgyalásukon a bíró, az ügyész és közvetve az egész város úgy tett, mintha Dávid nem tényleges, vér szerinti nagybátyjuk lett volna.
Az állati hangok értőjének volt köszönhető a lányok, a papi árvák léte, s azt is tudták barátaim, hogy Pataki volt az, aki 1954 nyarán, törvényesen, sőt a rend érdekében ütött, s verte ki a pederaszta hajlamú Bubi műszemét. Ő, Pataki is részese lehetett volna öt lejért a betétes cipőre szerelt visszapillantó-tükör látványának. De nem akarta tinédzser korú lányainak vörös szőrzetét nézni.
Pataki jámbor lélek volt. Őstermelő. Növényzeti ősmagánzó.
Hatalmas kertjében megtermett minden, ami a háztartáshoz kellett, és baromfit meg kecskét is tartott, s a gyümölcsösébe vetett lóheréért cserébe, a pék, akinek tehenei is voltak, kenyérrel és tejjel fizetett. Talán, ha nem ivott volna néhanapján egy-egy sört vagy pálinkát, még pénzre sem lett volna szüksége.
Ősszel, hatalmas rézüstben főzte a szilvalekvárt, s a hullott gyümölcs cefréjét is kifőzette, s a villanyszámlás, az egyetlen, aki bejáratos volt a telekre, azt mesélte, hogy dróthálóra futtatja az uborkát, s hogy a paszulytól a tökig, a zöldségeket is mind maga termeszti.
Azt is mesélte, hogy különleges almafajtákat és körtéket látott Pataki kertjében, s hogy akkora szemű meggyeket evett, mint egy ringlószilva.
– Nos, öregem, ezeket nem tudtuk, amikor még közöttünk élt – mondta Lipári. – Pedig csak négy elemit és négy polgárit végzett, s csak a háború alatt dolgozott. Rokkantsága miatt nem vitték ki a frontra, de beosztották a városi távíróhivatalba, ahol megtanulta a rádiószerelést, s ahol egy szakkönyvben a hangok mágneses rögzítésének lehetőségéről is olvasott.
Neki sohasem lett, de Krámer Bubinak már az ötvenes évek végén volt magnetofonja is.
A háború végén Pataki megszerezte egy gazdátlan lemezstúdió felszerelését. Használt röntgenfilmekre rögzítették a hangfelvételeket a hajdani tulajdonosok, s az állati viselkedés, az állati hangok nagy szakértője gyönyörködve nyugtázta, hogy az énekeseket többnyire törött koponyák röntgenképein, a többtételes zeneműveket viszont medencecsont-vizsgálatok cellulózlemezeinek zselatinrétegén örökítették meg.
A készülék egy ember számára szinte mozdíthatatlan volt, de az állatlélektannal, az állati hangok jelértékének elemzésével foglalkozó agglegény, az ínséges idők zsibvásárjában megtalálta az eszközt. A kopott autógumikkal fölszerelt konflist tíz fej vöröshagymáért és egy alig megkezdett tábla szalonnáért cserélte egy román katonától, s a hozzá való lovat egy szovjet katonalánytól vette, aki az üveg kölni és két halcsont keményítésű női fűzőért cserébe, olyan cirill betűs igazolást is adott, hogy Pataki félelem nélkül kocsizhatott a város környéki tanyákra, egészen a kijárási tilalom beálltáig.
Összeszerelte a kecskeólnál a készüléket, aztán följegyezte, hogy éppen milyen viselkedési mód váltja ki a mekegésnek azt a fajtáját, amit rögzített.
De ugyanígy járt el a disznókkal, tehenekkel, kutyákkal, s mi röhögtük, hogy visszamekeg, vagy röfög. Csak azért mentünk utána, egy-egy bicajon hárman is ülve, hogy jól kiröhöghessük magunkat. De csak távolról röhöghettünk, mert egyszer ránk küldött egy kutyát. Egy borjú nagyságú bernáthegyi loholt felénk, nem harapott meg, csak leszorított a földre, s megvárta, amíg Pataki odajön.
– Valami bajotok van velem? – kérdezte recsegős hangján, aztán vakkantásfélét hallatott, s a kutya visszasétált a házhoz, ahonnan ellenünk küldte.
Pataki magánzó volt. A bejelentőlapnak a foglalkozást firtató kérdésére azt válaszolta, hogy konfonológus, ami hite szerint a fonológia tudományának minden élőlényre történő kiterjesztését jelentette.
A szakmai összeírásnál, a polgármesteri hivatal egyik fogalmazója, a kocsira való tekintettel, s azért, mert az adatlapon valaki a konfonológus rövidítéseként azt jegyezte be, hogy konf. – a konflis-kocsist jelölte be Pataki hivatásaként.
Amikor a több mint negyven évig tartó proletárdiktatúra után, Lipári Aurél, korcsolyás-kenyeres pajtásom összeállította a kommunizmus mártírjainak feketekönyvét, megpróbálta felidézni a Pataki-tárgyalásról szellemi ereklyeként őrzött emlékeit. De mi még csak tizenhárom évesek voltunk a tárgyalás idején, s csak azért voltunk a teremben, mert az egyik nap, mintha csak üzemlátogatásra vinnének, betereltek minket a tárgyalóterembe.
A jegyzőkönyvek tartalmaztak ugyan némi anyagot, de Pataki pere koncepciós per volt, s a róla szóló szűkszavú újságcikkek alapján nem lehetett volna megrajzolni a vegetáriánussága miatt, a börtönben mártírhalált halt etológus történetét.
Rabtársai azt mesélték, hogy még kenyeret sem adtak neki. Miközben a többiek húst nem is láttak, ő húst kapott hússal, s ez a halálra éheztetés legjobb módja volt a szerencsétlen emberrel szemben.
Írásos anyag szinte nem maradt a perről, mert az ügyész (ma nagymenő ügyvéd) még idejében megsemmisített minden olyan periratot, amelyben halálos vagy életfogytiglan tartó ítéletet hozott.
Így hát Lipári csak emlékezetére támaszkodhatott, és arra a naplóra, amelyet az áldozat egyik cellatársától kapott.
Az ikertestvér, nyilván, semmit sem mondhatott. Dávidnak nem voltak a kivándorlásuk előtti időkből emlékei, de Lipári Aurél többször is elmesélte neki Ábrahám tragikus életét, megmutatta, hogy hol állt a szülőház, s az iker, a kiürített, elhagyott és erre-arra dülöngélő lakótelepi tömbházak között kacsázva, kimérte azt a területet, ahol hajdanában szüleinek háza és kertje állhatott.
– Jehu – mondta Dávid.
A felégetett ház, Pataki háza, amelyet anyjától örökölt, a város szélén, az Ökrös-tó és Postarét közötti úton állt, s a telek olyan szabálytalan alakú volt a patakmedrek és árkok miatt, mintha a város térképén uzsonnázó mérnök kiömlő kávéja rajzolta volna milliméterpapírra a sok négyzetecske iránt érzett unalmában.
A ház sem lehetett különb. Én sohasem láttam és Lipári sem tudta leírni, pedig szinte nem volt olyan városszéli kert, ahova ne mentünk volna be gyümölcsöt lopni. Annyit tudtunk a kertről, amennyit a villanyszámlás mesélt, de a házat senki se írta le, a villanyóra is egy dobozban volt, félúton a ház és a kapu között. Csak az összevissza bővítgetett tető látszott ki a hársfák és fenyők paravánja mögül, és senki sem látta közelről, még a bontást végző munkások sem, mert akkor már csak a tűz utáni romok éktelenkedtek a fák között.
Senki sem merte soha betenni a lábát az udvarba, mert az örökkön csaholó nagy testű kuvaszok miatt még a legkíváncsibb emberek is elkerülték a sövénynek ültetett kökény- és galagonyabokrokkal kerített hatalmas területet.
A Napló és megsárgult levelezőlapok alapján Lipárinak sikerült képet alkotnia Ábrahám magánéletének néhány pontjáról, de ez inkább megérzésféle maradt, sohasem tudta lélektanilag egyeztetni az örökkön alkoholfelhőbe burkolózó Dáviddal, aki pedig úgy hasonlított testvérére (és most az özvegy papné szavait idézzük), „mintha Ő lenne”.
– Ha kiskorukban nem hasonlítottak volna, akkor is ilyen lenne, mert az öregség újra egymáshoz hasonlóvá teszi az ikreket – mondta az özvegy, akit Pataki és Isten lányikrekkel áldott meg, s aki, mintha csak még ezt a találkozást akarta volna kivárni, néhány nap múlva csendesen elszenderedett.
– Hogy Patakinak volt nemi élete, arra bizonyíték a két lány – mondta korcsolyázás közben Lipári Aurél, bár a tárgyalásra ő sem ment el mentő tanúnak, s most, hogy Dani cikkét olvastam, az a határozott érzésem, hogy így állt bosszút rajtuk a város társadalma azért, mert kamaszkorukban ők ketten voltak a kezdők gyakorló pályái, a végzősök utolsó élményei. A puritán városban, a többi lány gyűlölte őket, a férfiak pedig szégyellték, hogy valaha közük volt a kurvaként elhíresült ikrekhez.
– Háromszor volt szerelmes életében Ábrahám – folytatta Lipári. – Az egyiknek még a nevét sem tudjuk, hozzá csak verseket írt, a másik szerelme a tábori lelkészként hősi halált halt református pap özvegye volt, a harmadik, legalábbis szerintem Brünhilda lehetett. De ezt senki sem kérdezte azon az elhíresült tárgyaláson. Pedig Brünhilda, Krámer Bubi révén részese ennek a történelmi pernek.
Brünhilda bársonyos bőre volt Krámer kedvenc értekezésének tárgya.
– Annak a kurvakancának a bőrén fogok fetrengeni.
De Brünhilda nevét ki sem ejtette a száján az ügyész. A ház bontásáról, a hatósági végrehajtással elrendelt kisajátításról sem beszéltek. Arról sem volt szó, hogy vajon ki kellett mindenáron telepíteni Ábrahámot, hogy aztán állataival egy hetedik emeleti egyszobás lakásba kerüljön? Arról sem beszélt az ügyész, hogy Pataki levélben figyelmeztette a városi főmérnököt, hogy a telek eredetileg mocsár volt, s az agyagbányák tetejéről hordatott még nagyapja, a század elején termőföldet, ami a téglagyár számára fölösleges meddő volt, s hogy a házuk is fenyőoszlopok tucatjain áll.
Nem hangzottak el ezek a dolgok, pedig Pataki tanúja lehetett annak, hogy megsüllyednek a tömbházak, s hogy az alapba utólag öntött rengeteg betont úgy nyelte el a szivacsos föld, mintha a munkások csak szürkére festett vizet öntöttek volna, s nem azt a rengeteg cementből készült keveréket.
Mindez nem hangzott el a tárgyaláson. Viszont megjegyzéseket tett az ügyész, a vádlott ruházatából is kiolvasható osztályellenes magatartására, külön hangsúlyozva, hogy a zsinóros csizma, a vitézkötéses mente, olyan burzsoá-földesúri, nem kevésbé magyar irredenta maradványok, amelyeket az imperializmus csökevényei ellen harcoló népi demokráciában egyszer s mindenkorra le kellene vetkőzni.
Pataki szó nélkül vette le a református paptól örökölt kabátját, mindenki láthatta, hogy világoskék ingét egy piros alapon pöttyös kendő darabjaival foltozták, s amikor az inkriminált csizma is lekerült a lábáról, iszonyatos lábszagot árasztva, kapca helyett a helyi újság éktelenkedett bütykein. „Világ proletárjai egyesüljetek! Vörös Zászló – a kommunista párt napilapja”, olvashatták a vádlott jobb lábfején. A másik lábán, a Csalt a bíró című cikk, a helyi focisokról „tündökletes játéka ellenére veszített csapatunk” alcímmel közölt beszámolót. A főcím, a bírói csalásra vonatkozó kijelentés nem maradt szótlanul. Mindenki értette a célzást: Pataki azért viseli szándékosan ezt az újságlapot, mert így akar véleményt nyilvánítani a perről.
Az eset miatt vizsgálat folyt a börtönőr ellen, aki a tárgyalásra a civil ruhát, s hozzá a kapcának való újságot beadta a cellába.
Pedig Pataki, akár szabadlábon is védekezhetett volna, mert eredetileg a vád, csak amolyan tyúkperre adhatott volna lehetőséget. Lényegében a vádló, aki a szocialista vagyon megkárosítása és az együttélés normáinak megszegésére alapozta a pert, valamint arra, hogy az egyik szomszéd fültanúja volt annak, hogy a vádlott korbáccsal verte a fürdőszobában Brünhildát, tisztába kellett legyen azzal a ténnyel, hogy első és második szerelme után, Pataki már csak Brünhildát szerette.
Brünhilda, a per közvetett tárgya, e néven nem szerepelt sem a vádbeszédben, sem a periratokban.
A másodfokú tárgyalásra, amikor már politikai színezetet adtak az eseménynek, s az ügyvéd bizonyítási eljárást kért, a hisztérikussá fokozódott érdeklődés miatt, a tumultuózus jeleneteket elkerülendő, sorszámot osztottak, s az emberek, akik megszokták, hogy kenyérért, tejért, húsért, de még mosószappanért is órákig kell állniuk esőben, fagyban, most önkéntesen álltak ki a hajnali havazásban, hogy tanúi legyenek az ügyvéd által javasolt bizonyítási eljárásnak.
De Bünhildáról itt sem volt szó.
A demonstráció, amelyet maga az ügyész is élvezettel figyelt, szinte megfeledkezve vádlói mivoltáról, igazából állathangok magnófelvételeiből állt. Mint mondtam, csak a bizonyítási eljárás ideje előtt változott meg a tényállás, és lett a köztörvényesnek is alig nevezhető esetből politikai per.
– Ez a kutya, most azt jelzi, hogy hazajött a szomszéd – mondta Pataki, s az orra alól sörteként meredező bajusza úgy rángott a megfeszített figyelmet igénylő lehallgatás alatt, mintha szájmozgással utánozná a korcs szukát, amelyről percekkel korábban állapította meg, hogy éppen tüzel, s azok a panaszos, éneklő vonítások, amelyeket a felvételen hallott, egy, a kerítésen kívül szaglászó kóbor kannak szóltak.
– Ez a kakas most elégedetten közli, hogy tojt az egyik tyúkja – mondta Pataki, amikor szinte átmenet nélküli diadalmas kukorékolás hangzott föl a magnószalagról.
Az egész város meggyőződhetett arról, amiről addig csak regéltek: Pataki ért az állatok nyelvén, hiszen a magnófelvételek rögzítésének pontos ideje mellett, amelyet föltüntettek a dobozokon, a törvényszék által felkért szekuritátés szakértők, akik jelen voltak a szalagok készítésénél, a rögzítés helyszínén fölvett jegyzőkönyvvel igazolták az állati hangok elhangzásának körülményeit. Lekönyvelt változatuk és a hangokra adott válasz olyan pontos volt, mintha a vádlott, Pataki Ábrahám, a már említett dokumentumokat olvasta volna fel a bíróság előtt.
Pataki ugatott, kotkodácsolt, de volt egy hang, amelyre nem akart felelni.
Brünhilda hangja volt. Kéjesen röhögött a szász kurva a fürdőszobában, aztán, mintha kérdezett volna valamit.
A per Brünhilda miatt indult. Magánvádlóként Krámert tüntették föl az iratokban. De a kihallgatások során rájöttek, hogy Ábrahám följegyzései között, az állati szintagmák megfejtései igazából népellenes, fasiszta és antikommunista szövegek. Alkalmasak a demokratikus rend megzavarására. És volt még egy lényeges elem, amelyről nem szabad megfeledkezni: 1956, a magyar forradalom után a perek tucatjait kezdték el Románia magyarlakta vidékein, csak nálunk nem találtak senkit, akiből vádlottat lehetne csinálni, s az egyéves lemaradást az ügyész így akarta bepótolni.
Tehát az állati hangok nem is állati hangok – ez volt a koncepciós per számára készített feltételezés –, hanem átírt kommunistaellenes szövegek.
De a lényegről, Brünhildáról nem beszéltek. Névtelenségbe temetve, a vád alanyi tárgya olyan volt, mintha nem is létezett volna soha.
Pedig Brünhilda valaha élt, imádta a mentolos cukorkát, s közvetlenül azután, hogy a nyelvével óvatosan körbeforgatta sárgás fogai körül, olyanokat tüsszentett, hogy egy alkalommal az orrából orkánszerűen kivágódó leffencs magával sodorta a fényes fejű milicista őrsparancsnok tányérsapkáját.
Brünhildát alig tudtam emlékezetem kacatos dobozából előrángatni. Órákig töprengtem azon, hogy milyen is volt. Pedig gyermekkoromban sokszor követtem, leskelődtem utána a főtéri rózsalugasban, mert a szász kurvának az volt a szokása, hogy megállt a hársfák alatt, mélázva nézte a virágok porával sárgásán beszórt földet, aztán fogai közé vett egy hársvirágot, s olyan léptekkel, mintha táncba menne, elindult a város vége felé.
Kamaszos képzelgéseim között gyakran szerepelt Brünhilda.
Elképzeltem, hogy csak az enyém, s irigyeltem Patakit, akinek vállára hajtotta fejét, és úgy andalogtak a tocsogós réteken, mintha minden rendben lenne ezen a világon. Vagy, mintha rajtuk kívül senki sem élne a földön.
Brünhilda, az erdélyi szászföld legszebb városában született, nagy barna szemével okosan követte a beszélgetést, amelyet Pataki úr folytatott barátaival, de csak akkor ragyogott föl tekintete, ha német szót hallott.
– S ne legyen Jánó a nevem, ha nem ránk számolt a vendéglős – mondta Pataki egyik barátja a kertvendéglő kerítése mellett, amelyből Brünhilda a Snelegyen-t schnell-ként, azaz valami gyorsításként, a sörhabos bajusz alatt eldünnyögött „ránkszámolt” kifejezést pedig langsam-ként értelmezte.
Schnell és langsam – kapkodta a fejét Brünhilda, s nem is volt alkalma arra, hogy megtanuljon magyarul, mert a papné ikerlányai is németül beszéltek egymással, ha sétáik alatt, egyik a Brünhilda egyik felén, másik a másik felén kacsázott. Ezek a lányok, még ficamos mozgásukban is úgy hasonlítottak a két Patakira, hogy nemcsak vörös hajukat, ikerségüket, de lábuk kacskaságát is tőlük örökölték.
Furák, flancosak és idegenek voltak a lányok. Öt lejért be lehetett nézni a lábuk közé.
– Két tükör tíz lej – mondta Krámer Bubi, s egy ismert sláger dallamára azt énekelte, hogy „félszem: félpina, két tükör egy ikerpunci”.
Ötvenévesek lehettek már a vénlányok, amikor utoljára láttam őket. A temetőben ültek egy padon. Csipkeverő tűik úgy cikáztak a lebegőben, mintha nem is puffadt ujjaik mozgatták volna a ceruza vastagságú pálcikákat.
A városban mindenki úgy tudta, hogy egy gazdag zsidó asszonynak dolgoznak, akinek brüsszeli csipkeüzlete van Jeruzsálemben, de ezt később, perük alkalmával nem tudták bizonyítani.
Nyaranta sírokat is gondoztak a református temetőben, s a harangozó felesége, az egyetlen lény, akivel még beszélni is szoktak, azt mesélte, hogy hatalmas örökség várja őket Amerikában.
Mert ők, az iker-vénkisasszonyok tudták a titkot.
Tudták, hogy a „reverend” nem nekik szól a hősi emlékművön.
Akkortájt, Krámer Bubi már régóta Brünhilda bőrét élvezhette. Még a Nikkel szalonjának tárgyalójában is órákig fetrengett meztelenül, csak azért, hogy Pataki megsemmisülésének lényegét érezze.
Igazából ő kellene legyen az arckép hitelesítője. Krámer mindent tudott Patakiról és Brünhildáról.
A kiállítás, amelyet nem én nyitottam meg, valójában sikeres volt.
Majdnem kétszáz festmény között, stiláris szempontból a Pataki-arckép nem is volt lényeges. Realista festmény volt, idegen a fiatalok termeiben kiállított munkáktól.
Ő, amolyan alapítványi halott volt a falon.
Dávid érkezése előtt, a festő megpróbált fantomképet készíteni, de akárhányszor rakta ki a sablonkészletet, mindig más és más arc kerekedett ki a vénkisasszony ikrek segítségével, mintha élvezték volna, hogy néha bozontos szemöldököt és harcsabajuszt, máskor meg mandulavágású szemeket és pisze orrot választanak a Hitler-frizurához.
Ha a városból senki sem akart tanúskodni a vénlányok és az áldozat közötti rokonságról, akkor miért hozzájuk fordult a festő? Ő honnan tudta, hogy kit kell megkeresni?
A képlet egyszerű.
Ha nekem kellene megrajzolnom, vagy arcelemekből összeraknom Brünhilda képét, talán én sem járnék jobban, pedig ezerszer végignéztem, hogy udvariasan maga elé engedi a gyermekkocsit taszító asszonyokat, s ha megjelent a főtér környékén kecskéivel bolond Feri, egy helyben tipegve utánozta a mekegő nyáj apró lépéseit, s úgy látszott, mindjárt el is indul velük.
Ha nincs a festményavatás, ha nem gyilkolják meg David Potocki amerikai állampolgárt, talán már sohasem gondoltam volna azokra az időkre, amikor az Ökrösben úszni lehetett, az Ökrösben, ahol a sás között nádszállélegzővel megközelítettük azt a partszakaszt, ahol a lányok szoktak meztelenül fürdeni.
Pedig azok a nyarak (valótlanul nyár volt akkor a nyár is), a vakációval egy időben kezdődött a kánikula, s végeztével váltott iskolás-őszre az idő.
A Halápi ikreken még nem látszott a betegségük, azt hittük, csak azért bicegnek, mert fiúsan csontos osztálytársainkhoz képest már nagy volt a csöcsük és a seggük, s e térfogat-változás függvényének tekintettük imbolygó lépésüket is. Akkor még nem is voltak csúnyák. Hatalmas eperhab színű mellbimbóik úgy trónoltak hegyesen előreálló mellükön, mintha pánt nélküli fürdőruha takarta volna őket.
Leskelődni csak egyenként lehetett, mert a fűzcsonk mögött nem fért volna el két ember, s még a csere is úgy zajlott le, hogy a lányok észre ne vehessék a feléjük úszó, vízből kiálló lyukas nádat, amelyen keresztül lélegeztünk, mielőtt takarásba kerültünk volna.
Amikor először került rám a sor, eső előtti késő délután volt, az alkony lilás-rózsaszínre festette a vizet, s az ikrek úgy álltak a parton, mintha csak nekem kínálták volna föl magukat. Alacsonyabbak voltak osztálytársaiknál, de mindenük megvolt, s abban a fényben, vöröses szeméremszőrük úgy ragyogott a térdük körül hullámzó víztől, mintha a naplemente rakott volna fészket ágyékukon.
A fiúk már hangosan füttyögtek, s köveket ütöttek össze a víz alatt, hívtak haza, de én csak néztem, néztem azt a csodát, amit a testek és fények alkottak a zavaros kamaszkori képzelgések vágyteli mocsarai fölé.
Nyár végén aztán meglestük őket, hogy pénzért és süteményért hagyták fogdostatni magukat.
A cukrászműhely hajolajjal lenyalt frizurájú főnöke alkalmazta őket. Csak egy szál fehér köpenyt viseltek, s az udvar végébe épült, hajdani istállóból átalakított raktár irodájában kigombolta rajtuk a fehér férfiingből átalakított munkaruhát a cukrász. Mindenhol matatott a kezével, s a cigány Kalányos, aki hórukkos volt a raktárban, még azt is tudta, hogy most éppen melyik van bent a raktárirodában, mert az egyik úgy szedte a levegőt, mintha fulladozna, a másiknak a cukrász betapasztotta a száját, mert kéjesen visított, ha lába között simogatták.
Amikor az öreg csipkeverő asszonyokat láttam a parkban, valahogy nem akartam, hogy eszembe jusson, hogy valaha órákig bujkáltunk a füzesben, hogy megbámulhassuk őket.
Egyszer szinte lebuktam.
Brünhilda lépegetett felém. Idegesen kémlelte a fejemet álcázó fűfonatot, s azzal volt szerencsém, hogy a lányok valamiért éktelenül visítoztak, mert így kimondhattam az egyetlen német szót, amit ismertem:
– Cürikk – ismételgettem, s Brünhilda idegesen nézte, honnan is jön a hang, de aztán jólnevelten visszahátrált a homokos part felé.

IV. fejezet
Ezek az itthon töltött napok olyan emlékeket hoznak föl a felejtés mélyrétegei alól, hogy már nem is bánom, hogy nincsenek igazi ismerőseim, s hogy eltévedek olykor-olykor városomban.
Nézegettem a képtár főfalára rakott képet, s ha nem tudtam volna róla, hogy Dávidot hazahozták a festmény miatt, nem is csodálkoztam volna azon, amit láttam.
A lenyugvó napnak hátat fordítva, így tehát a nézőnek is, egy kopaszodó férfi áll. Előtte, mintha Assisi Szent Ferenc lenne, madarak és állatok tömege, olyan jámboran, ahogy csak Brünhilda, az orosz őrmesterlánytól szerzett ló tudott állni.
Brünhilda ló volt, talán el is felejtettem mondani, de semmi sem késő. Az sem, hogy már csak itthon olvastam el az otthonról hozott napilap cikkét, amelyben a mártír etológus, Pataki Ábrahám naplójának egyik inkriminált mondata olvasható. Lipári azt írja kommentárjában, hogy az autodidakta tudósnak az állatvilágról tett megállapításai, mindenki számára, aki jártas a diktatúra szellemi termékeinek történetében, „nyilvánvaló, hogy az emberi társadalomra vonatkoztatja az állításait. Például ez a leírás: A híradómoziban láttam egy filmet. Az afrikai szavannán ezrével legeltek a zebrák, de nem nevezhetném ezt az állati társadalmat többpártrendszerűnek, még akkor sem, ha jól elkülönülten észleltem a domináns csődörök háremeit. A kívülállónak tehát, az egész olyannak tűnhet, mintha egyetlen osztatlan, hatalmas ménes lenne. Azt hiszem, bár a többpártrendszer korában, a háború előtt, nem foglalkoztam politikával, ezért csak sejtem, hogy nem is annyira politikai meghatározhatóságuk alapján különülnek el az emberek, s a véleménykülönbség is csak a territórium megjelölésének egy módja. A politikai pártok vezetői, alfahímek mintája alapján (bár esetükben nem a párosodás a fő motiváció, meghatározzák a közösségnek a táplálkozásban vagy a vízlelőknél elfoglalt helyét).
Juhok és tehéncsordák, de a már lényegesen csökkent állományú ménesek egyedeivel folytatott beszélgetéseim közepette a sok-hágni-való, a jó fű kifejezések jelentették azokat a fordulatokat, amelyeket nyugodtan be lehet helyettesíteni egy-egy politikus választók, pártom alapszabályzata, a nemzetközi helyzet kívánalmai, és más ily fontosnak vélt töltelékszavaival”.
Az újságcikket kivágtam – az otthonom üzenetét éreztem benne. A kuruc kisváros ars poeticáját. Olyan volt, mintha nem is egyetlen személy írta volna.
Aztán néhány hónappal később, tegnap este, a Dani cikkét olvastam az iker vénkisasszonyok peréről, akik egy a második világháború óta rejtegetett revolverrel megölték vér szerinti nagybátyjukat, az amerikai állampolgárságú David Potockit, mivel állításuk szerint, az Izraelből harminc éven át, havi rendszerességgel New York-i bankszámlájára átutalt, de a lányok munkabérét képező mintegy százezer USA dollárt, saját céljaira használta föl. Mint a vádlottak elmondták, az alaszkai pézsmatulkok és karibuk hanganyagának vizsgálatára költötte azt a pénzt, amelyet ők, palesztinai megrendelőjük igénye szerint, középkori mintázatú csipkék készítésével kerestek, s amelyet békés öregségük biztosítékaként jó kezekben hittek Amerikában.
Lipári Aurél gondozásában időközben megjelent Pataki Ábrahám börtönben papírra vetett gondolatainak hasonmás kiadása. A nyugodás emlékkönyve címet viseli a mű.
Mottóként, a kiadó, a szerző egyik bölcs megfigyelését szedette a címlapra: „Jellemző, hogy a nagy testű állatok vezérhímjei leállítják kitaszítási szándékkal elkezdett támadásukat, ha a betolakodó olyan mozdulatot tesz, vagy hangjelzéssel közli, hogy élősködők bántják. Az állati társadalmakban ugyanis a hierarchikus sorrendet eldöntő harcnál is fontosabb az élősködők elleni fellépés. Ezt az emberszabású majmoknál is megfigyeltem. Embernél viszont soha.”
Ma reggel eldöntöttem, hogy tennem kell valamit. Hogy nem élhetek úgy, mint a többiek. Haza kell mennem, s perújrafelvételt kérni, mert még az sem derült ki Dani írásából, hogy ez már a végleges ítélet, vagy csak az elsőfokú volt?
– Oda kell menni. És, és... Tenned kell valamit – mondta Éva, bár nem szereti azokat a napokat, amikor otthon, a szülővárosomban vagyok. Szerinte mindig látszik rajtam, hogy rengeteg „felejtést” ittam, s különben is nehezen viseli az egyedüllétet.
- Megyek is – mondtam, s közben arra gondoltam, hogy mindezt talán telefonon is megtudhatom Lipáritól, de aztán győzött a józansággal szemben a honvágy, vonzott a bűntársi összetartásnak ez a hihetetlen sűrítménye, meg akartam nézni, mi is történt az emberekkel, hogy még arra is képtelenek voltak, hogy valaki, legalább egy ember elmondja az igazságot.
– El kellene mondani nekik, hogy a bele nem keveredés, a bele nem avatkozás tette ilyenné a világunkat – mondta Éva, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – Ilyen nagyvárosiasan gonosz lesz mindenhol az élet.
– Lehet, hogy sohasem volt jobb, csak mindig valamivel rosszabb lesz, mint az előző korok voltak. A nagyapám nemzedékében meg voltak igazi úriemberek. Az apám korosztályában még úriemberek is voltak. Ma pedig van néhány tisztességes ember a környezetünkben, és vannak úrhatnám mindent-tiprók. És az emberi viszonyok nagy általánosságban is pontosan ilyenek. Valahogyan elfelejtettük, hogy mindenkinek megvan a helye, s a hatalom egyben nem azt jelenti, hogy meg is okosodott az, aki gyakorolja. És a modor, a társadalmi érintkezés változása... Én igazán már csak Európa nyugati felének kisvárosaiban érzem, hogy a dolgok a helyükön vannak. Éva pihen. Mostanában egyre gyakrabban van hányingere.
– A gyermek véleményt mondott megint erről a világról – nyögte, s szőke hajával eltakarta az arcát, mert azt mondta, hogy egyre püffedtebb, s ilyenkor szörnyetegnek érzi magát. – Olyan rusnya lehetek, mint egy ótvaros malac.
– Vajon egyáltalán szabad-e gyermeket nemzeni erre a világra?
Éva fölkapja fejét. Az arca pontosan olyan, mint akkor volt, amikor bejelentette, hogy terhes, és én megkérdeztem, hogy meg akarja-e tartani.
Nem akartam megbántani.
De ez már mindegy.
– A gyermeket ne keverd bele a világba – mondja, s én nem tudok mit mondani, mert szerinte a gyermeki lét a világ nyolcadik csodája. Nem véletlen, hogy a mesék varázslatai, az amúgy abszurd történések, mind csak gyermekkorban érthetőek. Az sem véletlen, hogy a sok kegyetlen dolog, amely a világ felfedezése, megértése közben éri a gyermeket, mind a felejtés kacatos fiókjába kerül, s csak arra emlékezünk, hogy szebb volt a világ: telebb a tél, és forróbb a nyár.
– A gyermeket ne keverd bele. Menj haza, intézd a dolgaidat, de a gyereket ne keverd bele – mondja. Nincsenek indulatok a szavaiban, normális hangon beszél, s éppen ez az ijesztő. Nem érzi, hogy minden megszenvedett pillanatért minket fog okolni felnőttkorában a gyermekünk.
Éva anya akart lenni, a világ ebből a szempontból nem volt érdekes számára. Pedig mostanában gyermekkorom hangulatait fogalmazom karcolattá, tárcanovellává, s egyre gyakrabban jutnak eszembe a hajnali sorban állások. Kenyérért, tejért is kiálltunk már korán, s cipőt is csak tikettre, jegyre adtak, mintha csak az eljövendő pedikűrösök nemzedékének munkáját akarták volna segíteni, a kinőtt cipőkben eltorzuló lábujjainkkal.
Nekem még az is iszonyatos volt, hogy apám, bár tizenkettőhuszonnégyezett, de éjszakai szolgálat után átaludta ebédig a délelőttöt. Kettőkor kelt általában, de ha éjszakára ment, akkor már délben lefeküdt, hogy kibírja a tizenkétórás szolgálatot.
Szinte sohasem ért rá, hogy velünk legyen.
Éva mindenáron anya akart lenni. De vajon, milyen apa leszek én? Olyan, mint az én apám?
Előkerestem egy régebbi írásomat, s szótlanul az Éva kezébe nyomtam.

Apával elmegyünk havazni
Amikor elvitték Lajos bácsit a titkosrendőrök, a szomszédok nem voltak érzéketlenek. Az eset éjszaka történt, de Pallagi elvtárs, a női szabó, aki néptanácsi képviselő volt, s egy töpörödött, vert falú, fazsindelyes házban lakott, már reggel közöltette a sarki borbélyon keresztül, hogy Irénkééket ki kell lakoltatni az állami lakásból, mert egy összeesküvő családja nem érdemel irgalmat a népi demokráciától.
Persze, már az is feltűnhetett volna, hogy csak a kislányokat emlegetteti, de Nusi néni otthonülős fajta volt, senki sem vette észre karácsonyig, hogy őt is elvitték azon az éjszakán.
Stiláris fordulatnak tűnhet ez a „közöltette” és az „emlegetteti” kifejezés, de ez volt a dolgok akkori normális menete.
Pallagi minden reggel megborotváltatta magát. Ingyen. És, hogy ne érezzék rajta főnökei a napközben felhajtott féldeciket, kölni helyett liliomos szesszel kérte az arcmasszázst. Ez volt Horáki borbély specialitása. Gabonapálinkába áztatta a liliomszirmokat, az orgonát, de tartott az ezüstöt utánozó alpakka hajmosótálak mellett nadragulyagyökeret, szárított fokhagyma virágot, s mert pályája kezdetén, az első világháború előtt még fogat is húzott mestere, egy üvegdugójú gyógyszeres fiolában szegfűszeg-tinktúrát is őrzött, de azért mindenki csak úgy hívta, hogy a „koszvájó”. Gyorsan és olcsón dolgozott, nem rakott törülközőket és lepleket a vasúti pályamunkásokra, a gyakran betérő katonákra.
– Vesse le az ingét, vegye fel fordítva, aztán majd kikeféljük, tetvetlenítjük, azzal is megy az idő – szokta mondani.
Horáki volt a szócső, napközben beültek hozzá a ráérő férfiak, s focieredmények, családi tragédiák kitárgyalása közben, „hogy szavamat ne felejtsem” felkiáltással, a koszvájó félóránként elmondta a Pallagi elvtárstól szerzett közérdekű politikai információt.
Így tudta meg a város, hogy Lajos bácsi belekeveredett a Faliboga-féle összeesküvésbe, s hogy bizonyíték van arra, hogy meg akarták mérgezni a csapvizet.
November lehetett. Már ácsolták a főtéren a hetedikei felvonulás elmaradhatatlan díszletét, a tribünt.
Az iskolában, Vlagyimir Iljics Lenin szavalóversenyre készültünk, amelyet minden évben Pallagi Izolda nyert meg. Egy verssel, amelyet a szabó írt, s amit a vörös hajú pattanásos kislány úgy jelentett be, hogy „Lenin, írta apám”, s ezért az orosztanárnő szinte kitépte Balla Mita fülét, mert az iskola legerősebb sráca azzal az ötlettel lepte meg a hallgatóságot, hogy közvetlenül a díjnyertesnek számító szavalat után fölment a dobogóra, s azt mondta: „Sztálin, írta anyám”, s akkor kitört a röhögés, mert mindenki tudta, hogy Mita anyja, aki pattogatott kukoricát árult, nem is tudott írni.
Lajos bácsit elvitték, de olyan csendben történt minden, hogy még anya sem ébredt fel, s évekkel később mesélte valaki, hogy a lányok orrához kloroformos vattát nyomtak a detektívek, hogy csendben maradjanak, s Pallagi elvtárs már azon a reggelen elindította háborúját, hogy megszerezhesse a lakást, mert szép házban laktak az áldozat gyermekei. Magas földszintes vasúti szolgálati lakás volt, s abban az időben épült, amikor az állami vasútnak még arra is volt pénze, hogy kertészekkel ápoltassa házainak udvarát, s így Irénkéék is fenyők és tuják, fehér törzsű nyírfák között labdáztak, s az épület mögötti tyúkudvart labdarózsa- és aranyeső-sövény választotta el a nagy műgonddal és ízlésesen, szinte parkosított gyümölcsöskerttől.
Pénteken vitték el Lajos bácsit, mert másnap, szombaton Horáki csak borotválkozó vendégeket fogadott. Ez tényleg így volt. Szombaton kisfiúknak semmi keresnivalójuk nem volt a borbélynál, s a férfiak közül is csak azokat nyírta, akik borotválkozás közben jöttek rá, hogy hosszú a fülhajuk.
Ha nem volt vendége, Horáki a mitesszereit nyomkodta a tükör előtt, s olyan kedélyesen tudta közvetíteni a műtétet, hogy Mitával és Danival oda jártunk röhögni. Hallottuk, hogy „megvagy”, aztán kéjesen hörgött, mintha kenegették volna, vagy mintha Pallagi elvtársat utánozná, aki az arcmaszszázs közben mindig azt dünnyögte: „anyám, mindjárt elélvezek”.
Többnyire a vágóhídi hajcsárok és a belesek jártak hozzá szombatonként. Abban az időben, amikor még nem lehetett hidegfelvágottakat venni, s az emberek otthon töltötték a kolbászt, a disznósajtot, s még a májast is füstöltették, a bélbontó pont olyan mesterségnek számított, mint az órás vagy a fűszeres.
Legendák keringtek arról, hogy hasukra tekerve több méter kolbászbelet, vagy ami még kelendőbb volt, báránybelet lopnak ki a vágóhídról, s ezt igazából csak Rehánszky úr tudta volna megmondani, mert ő volt a város egyetlen hangszerjavítója, s nem csak hegedűket húrozott, de nála lehetett megcsináltatni a teniszütőket is, mert a báránybél volt akkortájt az egyetlen megbízható rugalmas anyag.
Hangásznak hívták a városban a mestert, s olyan lenézően bánt ivócimboráival, mintha pepita zakójával és divatjamúlt betétes cipőivel fölöttük állt volna, de láttam Lajos bácsi udvarán gusztustalanságot enni, akkor, amikor már Pallagi elvtárs lakott ott. És Rehánszky mindig ott ült a szombati purpárlén a koszvájónál, és a délutáni záráskor Horákival és néhány vágóhídi emberrel átvonultak a Rác kocsmába, ahol borjúmirigyet és heretokányt ettek.
A nyersanyagot újságpapírból szedték elő a belesek. Rác Dani, a kocsmáros fia azt mondta, hogy igazából csak vágóhídi hulladékot hoznak ki.
A kutyáknak szokták hazavinni a mészárosok a belsőségeket is, engedéllyel, ezért nem is feljelenthetős téma ez a lopás.
Mert abban az évben, az iskolánkban kihirdették, hogy harcolnunk kell az imperialista-titóista felforgatók és harácsolók ellen, s az egyik ötödikes lányt nyári táborra javasolta az orosztanárnő, mert iskolagyűlésen leleplezte azt a tényt, hogy az anyja lopja az avas olajat a munkahelyéről, a gyári kantinból, és szappant főz belőle, és aztán gyermekvárosba helyezték el, mert az anyját elvitték a rendőrök.
Gyönyörű leveleket írt az iskolának a gyermekvárosról, és azt is megírta, hogy ő szocialista nagyiparos lesz, mert a szobainstruktor elvtársnő megígérte, hogy Moszkvában végezheti az egyetemet.
A vágóhídiakat nem kellett följelenteni, mert Pallagi elvtárs is velük evett, aztán kirakós römit szoktak játszani, s Dani szerint még koccintás közben is csak elvtársnak szólították egymást.
– Jelentsük fel Juli nénit. Templomba is jár, és zsebkendőbe csavarja a bankjegyeket. Rongálja a pénzt, amikor azt nem is szabad, mert rájuk van írva, hogy rongálásukat a törvény bünteti. – Mondta Dani, de végül nem lett a dologból semmi. A vénasszony meghalt és nem is lett volna, akinek elmondani a dolgokat róla, mert az orosz tanárnő kitalálta, hogy az „imijá leniná sznová i sznová” szavalókórussal kell köszönteni a nagy októberi forradalom novemberi évfordulóját, de Danit kihagyta, mert mutált a hangja, s azt mondta Roska tanárelvtársnő, hogy nincs szüksége arra, hogy szétrikácsolják a kórusát. Dani bosszúból nem jelentette fel Juli nénit, pedig, ha megteszi, akkor nem karácsony előtt fedezik föl a halálát, hanem még Lajos bácsi elvitelének hetén.
Ronda egy esztendő volt, annyi bizonyos. Állandóan csepergett, a köd nem akart fölszállni soha, s december közepén a zöldségpiac bejáratánál kifüggesztettek egy közleményt, hogy „fenyőfák árusítása december 25 előtt szigorúan tilos”. Mert a karácsony kispolgári klerikális csökevény, s hogy a nagy Szovjetunió népei is télifával köszöntik az újévet. Ezt Pallagi elvtárs mondta, mert látta, hogy nagyapám hozott nekünk egy kis fenyőt, s a szentestére megszervezte a figyelő szolgálatot is. Az lett volna a dolgunk, hogy meglessük, vajon kik állítanak karácsonyfát, s be kellett volna kopogni, és azt mondani, hogy ez most a proletár hatalom elleni bűn.
De én lázas lettem. Rác Dani azt hazudta, hogy nekem adja az egyik izomcsináló vasgolyót, ha megeszem a bikatököt. És én éreztem, hogy olyan, mintha zsírt ennék, és hideg is volt, és nagyon foghagymás, de megettem, és akkor szédülni kezdtem, és estére már teli voltam kiütésekkel. Olyan volt a derekam, mintha megcsömörölt volna, égett és viszketett, s a lázam úgy felment, hogy apám orvosért rohant.
De igazából attól betegedtem meg, hogy nem volt karácsonyillat. Anya nem sütött mákost és dióst, pedig máskor inget vagy pizsamát kaptam, és most is arra vágytam, hogy vegyenek nekem is egy fémringlis síbakancsot, és annyi mákosat ehessek, amennyi csak belém fér. És amikor meggyújtottuk a gyertyákat, akkor nagyapáék elénekelték a Mennyből az angyalt és a Szentséges éjt, apa harmonikázott, amit egész évben sohasem tett, s én hallgattam, hogy nagyapa elmeséli, hogy ez a tangóharmonika igazi gyöngyházzal van díszítve, s ő rendelte Weltmeisteréktől apa tizenhatodik születésnapjára, amely éppen karácsonyra esik.
De most nem volt karácsony, csak ocsmány december, és én iszonyatosan éreztem magam.
Majdnem egy hétig feküdtem, s így nem mehettem el az iskolai télifaünnepségre sem, pedig jó lett volna látni az udvaron villannyal kivilágított hatalmas fát.
Szenteste éjszakáján, alig ment el tőlem a doktor, apa is belázasodott, s így életemben először voltam vele együtt napközben is.
Mesélt. Egyre csak mesélt, hogy milyen volt gyermekkorában a város, hogy kik éltek akkor, amikor én még nem, s azt ígérte, hogy szerez olyan vegyszert, amivel műhavat lehet csinálni a kertben.
– Behavazzuk a fákat, s a szomszédok majd csodálkozhatnak, hogy nálunk igazi tél van, miközben náluk minden úszik a latyakban.
Én biztos voltam benne, hogy tud műhavat csinálni, de igazából azt szerettem, ha arról mesélt, hogy nílusi krokodilon lovagolt egy afrikai vízesésen, meg azt is szerettem, ahogy arról mesélt, hogy Hakapeszik úr szalmakalapját megette egy fiákeres lova.
Hakapesziknek volt egy barátja is, azt úgy hívták, Hanemnézi, s ezeknek a meséknek nem volt igazi történésük, de iszonyatosakat lehetett kacagni azon, hogy az egyik azt hazudja a másiknak, hogy csirkepaprikást evett, s mert látszik a szája sarkán a rántotta nyoma, azt mondja neki a barátja, hogy a csirketollat legalább letörölhetted volna a szádról.
És az is jó volt, hagy apa kettőbe hajtott egy füzetlapot, és madarakat rajzolt, aztán a felső felét rácsavarta egy ceruzára, s úgy mozgatta, hogy olyan volt, mintha a madár repülne. És akkor mindenféle mozgó figurákat rajzoltunk, olyant is, hogy kancsi lett az ember, meg égnek állt a haja, s akkor egyszerre, mintha valakit ölnének, Irénke visítását hallottam a szomszédból.
Az ablakhoz akartam menni, de apa nem engedte, hogy kimásszak az ágyból, de aztán Dani elmesélte, hogy mi is történt.
Rendőrségi szállítók lepték el a házukat, még azt sem engedték, hogy felöltözzenek, s amiről én azt hittem, hogy tűz, vagy valami ilyesmi, az nem más volt, mint a karácsonyfájuk. Az a fa, amit nagyapa hozott, de amit anya átcsempészett nekik. Azt vitte ki egy milicista az udvarra, meggyújtotta a gyertyákat és a csillagszórókat, aztán leöntötte egy üveg padlófényesítővel, petroxinnal, s attól lobogott úgy, mintha az egész utca égne.
Csak a két lány volt otthon, Marika és Irénke, az anyjukat Lajos bácsival vitték el, de arról nem beszélt senki, s az egyik rakodó csalánzsákba dobálta a poharakat, tányérokat, üvegeket, s még jól földhöz is verte, hogy több férjen a zsákba, a lábosokat és fazekakat csizmával nyomták egymásba, aztán az ágynemű került csomagolásra.
Pallagi elvtárs azt mondta, hogy Napóleon-aranyak vannak a dunyhákban és párnákban, s az udvaron fölhasogatták őket. Csupa toll és pihe volt minden, de a szél nem hordta át a léckerítésen, s másnap, amikor kinéztem, olyan volt az egész, mintha a fekete fenyőmaradvány környékét belepte volna a hó.
Évekkel később hallottam, hogy a két lányt javítóintézetbe vitték, de akkor, karácsony első napján csak azt tudtam, hogy valami olyasmi történt, amire apa azt mondta, hogy erről ne beszéljünk.
És nem is beszéltünk erről soha.
Pallagi elvtárs beköltözött a szomszédba, fölnyírta a fenyőket, hogy pálmafára hasonlítsanak, s a törzsüket embermagasságig bemeszelte, s a lánya minden délután nyitott ablaknál hangosan olvasta a pártlap vezércikkét.
A fűre lúgkövet öntött, s a kopasz földet naponta fölseperte egy ágseprűvel, de Lajos bácsi tyúkjaihoz nem nyúlt. Pedig volt legalább ötven kendermagos a majorságudvaron, s még dicsekedett is, hogy tavaszra mindenik megkotlósodott, s hogy legalább hétszáz csirke lehet az ólakban. De aztán eljött a tyúkok napja is.
Augusztus vége volt, talán huszonkettedike, s Rác bácsi a kocsmáros áthozott egy hatalmas kondért, aztán megérkeztek a vágóhídi belesek is, akik módszeresen öldösték le a szárnyasokat.
Ötven darab hatalmas kendermagos vérét eresztették bele egy fa dézsába, s a kondérba mártva úgy kopasztották őket, mintha csak a ruhájukat szednék le. Aztán aprólékosan szétválogatták a zúzát, lefejtették a kövérséget, s földarabolták a sárgás bőrű testeket, hogy beleférjenek az irdatlan nagy edénybe.
Egy lábas aljába tették a rengeteg hájat, aztán fél zsák hagymát nyomkodtak szét. Nem vágták, hanem rongyba csavarták, s az öklükkel szétverték, s az olvadó zsírra öntötték a pépet. Az alvadt vért merőkanállal rakták a piruló hagymára, s amikor a dézsa kiürült, belöttyintették a vérsavót is, s a tetejét megszórták májjal.
Egy másik fazékban zúzapörkölt készült.
– Ez lesz a desszert. Hagymás vér és zúza – szólt át apámnak a kerítésen, s még hozzátette, hogy – az elvtársakat elvárjuk a felszabadulási ünnep megtartására.
Hányingerem volt a kopasztás szagától, meg attól, hogy láttam, az egyik mészáros késsel kihúrolja a tyúkbelet, s drótra fűzve sütögeti a parázson, s kenyér nélkül ropogtatják a barnára égett belsőséget, mintegy ágyat vetve a hagymás vérnek, a zúzának, s a másnapi ünnepig fövő paprikásnak.
Viszketni kezdett megint az oldalam, s már akartam mondani, hogy beteg vagyok, de apa valami furcsa szerkezetet hozott ki a fészerből. Olyan volt, mint egy póroltó, s a szomszédból terjengő szagok ellenére is erősebb volt a kísértés, mint a rosszullét, s nem is kellett hívjon, mentem utána a kertbe, s akkor elcsavart a palackon egy gombot, s a pirosló almáktól roskadó fák, a kiásatlan krumplis, a kert sarkában elhízott tökök egyszerre vastag hó alá kerültek.
Néztem a csodát, a barackfa levelei éppen csak zúzmarások voltak, de az ösvény füve olyan lett, hogy szánkózni lehetett volna rajta. Láttam a nyári decembert, de tudtam, hogy ez nem az a tél, amit apa karácsony helyett tervezett nekem. Mert ez a fehérség a szomszéd udvarral feleselt. Mert ez a tisztaság: a két elhurcolt kislány párnája és dunnája, és akkor Lajos bácsiék felől a szél kezdte áthordani a kendermagosok tollait is.
– Na milyen? – kérdezte apa, miközben ő is ámuldozott, mert nem hitte, hogy ilyen sok anyag van a palackban. – Megígértem neked a havat ugye?
Nagyon büszke volt.
Pedig én egész nyáron azért lestem a kaput, hogy lássam, mikor jön haza végre. Mert forróság volt, s az udvarra kirakott cseberben megposhadt a víz, s a többi fiú egyedül mehetett strandolni, de apa azt mondta, hogy majd, ha jó úszó leszek, de így nem volt ahol megtanulni, de legalább az lett volna jó, ha meg sem ígéri, mert szerettem volna, ha egyszer elvisz a Marosra fürödni. Csak fürödni, belefeküdve a vízbe, mintha az ember hagyná, hogy betemesse a hó.
Odaadtam Évának, aki szótlanul olvasta végig. Azt akartam, hogy értse az üzenetet. Azt, hogy valószínűleg én sem leszek jobb. Hogy a mostanában gyakran hangoztatott apa-modell talán nem éppen az én szerepem. De elhárította magától, hogy következtetéseket vonjon le szorongó emlékeimből.
– Az is elég lesz, ha csak fölnézhet rád... És talán meséket fogsz írni neki. De most utazz haza. Ha igaz az, amit a Halápy lányokról meséltél, akkor nem hagyhatod, hogy saját maga védelmében hazudjon a város.

(A nyugalmazott cenzor megjegyzése)
Uram,
olvasván irományát úgy érzem, hogy kötelességem elmondani véleményemet. Teszem mindezt abban a hitben, hogy még nem késő változtatni ezen az íráson.
Az Ön szemlélete egyenes következménye a kádári puha diktatúra jellemtorzító korának. Már főhőse, a mondvacsinált állásban lézengő hírlapíró is ilyen termék.
A szocializmus, a népi demokrácia építésének hőskorában munkát, értelmes feladatokat biztosítottunk az arra érdemes művészeknek. Önök gúnyolódnak a termelési regényeken, a vívmányokat népszerűsítő verseken, de nem kellene elfelejteni, hogy földönfutók millióit juttattuk munkához, lakáshoz, földhöz. Arról sem kellene megfeledkezni, hogy szobrászok, festők, építészek fogalmazták meg maradandó eszközökkel szocialista hitvallásukat.
A nemzet legnagyobb színészei, filmesei és zenészei álltak mellénk, s a korszak nagy magyar írói éltették elveinket.
Ön karikatúrát rajzol valamiről, ami nem is létezett. Ami nincs, annak nemhogy képe, de torzképe sem lehet. Ön tehát az írói szabadság jogán, miközben gusztustalanságokat ír – lásd a tükrös pornókocsmát, amely egyszerűen nem működhetett volna öt percig sem, hiszen a proletár erkölcsiség és a belőle fakadó éberség miatt perceken belül hatósági eljárás indult volna egy ilyen lebúj ellen. Ugyanilyen romboló, ki merem mondani, hazug helyzet a kőfaragó története. Ön talán nincs tisztában azzal, hogy az ábrázolt korszakban olyan több munkással működő műhely, mint amiről beszél, csak szövetkezeti vagy állami tulajdonban létezhetett, ott pedig nem lett volna sem ideje, sem módja egyetlen munkásnak sem, hogy destruktív, klerikális szövegeket véssen a kövekre és azokat el is helyezze az utak mentén.
Ami pedig a kitelepített család vagyonával szembeni eljárást illeti, demokratikus rendőrségünk nem barbárokból állt. Szigor jellemezte az államvédelem tisztjeinek munkáját, nem fordulhatott volna elő az Ön által leírt zsákba-zúzott üveg- és porcelánedények esete, de még a tyúkok sem maradhattak volna az új lakó birtokában.
Ha vette volna magának azt a fáradságot, hogy elolvasson egy korabeli jegyzőkönyvet, akkor nem ír le ilyen szamárságokat!
Egy-egy kitelepítés foganatosításánál pontosan jegyzékbe kellett venni az ingóságokat, hiszen vagyonvesztésre ítéltek esetében ezek a tárgyak az állam tulajdonába mentek át. Mivel pedig ezek az esetek törvényes keretek között, alapos vizsgálat és megfontolt határozat révén kerültek kivitelezésre, a letartóztatottak és kitelepítettek vagyona már eleve közösségi tulajdonnak minősült.
Ön, talán más, hasonszőrű írók műveiből merítette a korszak ismeretét, s ez olyan, mint a középkori térképmásolók munkája. Ők az ismeretlenségbe vesző földrészeket nem ábrázolhatták, de odamásolták, hogy ott szörnyek élnek.
Tisztelt Uram!
A trivialitástól, ellenséges érzülettől hemzsegő írásának van egy olyan szerkezeti hibája is, hogy azt már tanítani kellene. Ön nem ismeri a kronológiát, csapong az időben, s ez természetesen nem teszi lehetővé, hogy legalább követhető legyen e valótlanságok halmazából épülő opusz.
Készsége, hogy némi empátiával szemlélje a dolgokat, arra késztet, hogy fölajánljam Önnek, hogy bizonyos feltételek mellett hajlandó vagyok átjavítani kéziratát. Teszem mindezt azért, mert érzem, hogy humora miatt építő jellegű is lehetne az írás, s mert a szocialista realizmus stílusjegyeinek alkalmazásával, talán maradandó művé lehetne tenni, ezt a, bocsánattal legyen mondva, kispolgári fércművet.”
Megbeszéltem kiadómmal e képtelen, de ugyanakkor szenzációs lehetőséget. Ígéretet kaptam arra, hogy kisregényem eredeti és a cenzor által szocreálra átírt változatát egy kötetben adjuk ki. Most tehát várok. Várom, hogy az ötvenes évek szellemében átírt történet megérkezzen. Bár lehetőség van arra is, hogy olvasói véleményekkel dúsítva adjuk ki a könyvet.
Várom tehát az építő észrevételeket is.

(V.A. cím a szerkesztőnél)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék