Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. február, XIII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Tóth Mária

Help
A gyerek, aki bennem alszik, mesét akar: ma, tegnap, tegnapelőtt, minden időtől fogva. Nem kaptam meg idejében, mert nem kívánt, nem szeretett gyerek voltam. Emlékkép: állunk egy napfénytől porzó nyárban nagyanyámmal az aradi külváros, Mikalaka egyik utcáján. Nagyanyám szorító keze abroncsként tartja a kezemet, a hangja ott lavíroz el kisgyerek-testem felett. „Ez (s itt rám bök) az oka Etuskám betegségének, ha nem hordja ki, ha nem szüli ezt meg, akkor nem hatalmasodik el rajta a tüdőbaj...” Angyalarcú, ártatlan anyagyilkos vagyok. Ezzel a vizázzsal sétáltam, meneteltem végig a gyermekkoromat. Ha most posztmodern mini-novellát készülnék írni, emigyen kezdeném: ez a vallomás néhai Biró Etuska kálváriájáról szól, aki nem akart szerelmes lenni, nem akart befeküdni egy férfi ágyába, aki hétvégi szórakozásként birtokolja a testét, nem akart gyermeket szülni, fáradtan eszmélt magára, s ezért csak a pihenésen járt az esze... (Mert én most már azt is tudom, kristálytisztán, hogy mi a különbség a posztmodern novella meg a klasszikus között, az első felmondja, miről kellene szóljon az írás, a fikció viszont egészen más, beüt a varázspálcájával és mesébe kezd. Egyszerű és érthető az egész.) Szóval, ha fikciót akarok írni, akkor azt a mondatot ütöm le: Biró Etuska terhes volt és boldogtalan, bekopogott a Czernákné nevezetű bábaasszony kapuján s miután a tiszteletre méltó, kissé testes matróna beengedte a petúniával teli udvarra, térdre rogyott nevezett Czernákné előtt: „Szabadítson meg ettől a gyerektől...” Későn jött, Czernákné nem avatkozott be... No meg léteztem már én, pimasz, égrekiáltó élniakarásommal. És megszülettem, és „ez” lettem, az angyalarcú anyagyilkos. Tolsztoj Leó, a Gyónás című naplójában azt írja: minden háznál vannak fekete ruhás, öreg nőrokonok, akik segédkeznek a gyermekek fölnevelésében. No hiszen, nőrokonok akadtak nálunk is, segédkeztek is muszájból, ám vajmi keveset törődtek velem, nekem sose voltak játékaim, jó későre, bakfisként kaptam életem első és egyetlen babáját, soha, egyetlenegyszer sem ezek a fekete ruhás, idős nők nem ültek le este az ágyam szélére, hogy mesével boldogítsanak. „Most pedig, tessék aludni...” – zárták rám a sötétséget. Emlékszem életem első, álmatlan éjszakájára, aztán következett a többi, ahhoz hasonló. Féltem és dideregve sírtam. Hároméves koromban román óvodába írattak, mert földrajzilag elérhető magyar óvoda nem akadt. Folyékonyan beszéltem románul, s az engem istápoló öreg nők aranygaluskát vittek az óvó néninek. Korumpálták. Az óvó néni kövérkés fiatalasszony, akire az őshonos paraszt nők ragyogó, imádó szemmel néztek fel: „Istenem, de szép, pont olyan szép, mint egy nőstény bivaly...” Az óvó néni rákapott az aranygaluskára. Háláját kimutatandó, nekem mindig dupla adag csukamájolajat porciózott. Ha most elgondolom, hogy a múlt század harmincas éveinek közepén egy külvárosi óvodában csukamájolajat adtak nekünk, hogy ne legyünk girhesek, ez már jelent valamit. És az óvó néni mesélt is, román népmesét adott elő, de ez nem kizárólag nekem szólt, hanem a tömeghez. Ez volt az ő folklórja, és ez távolról sem elégítette ki az én mese-igényemet. Én személyhez szóló, fülbe duruzsolt mesét áhítottam. Sose volt részem belőle. Így hát, ahol mesét hallok, ahol mesét látok, attól én mentem eltátom a számat, kerekre nyitom a szememet. És manapság mesedömping van. Ipari mennyiségben gyártják, termelik. Van például a FOX tévéadó, ők kimondottan mesére állították be magukat. Nem, nem fixírozom a képernyőt, fogom magam és bemegyek a kisszobába, végigvetem magam özvegyi nyoszolyámon. Minden angol tudásomat összeszedve, hallgatom a mesét, állatmesét, japán mesét, népmesét... Most végre tobzódhatom a mesékben – gondolom magamban. Igen ám, de mire döbbenek rá hamarosan, miután már kellőképpen átadtam magamat a műélvezetnek, a mesehősök ordenáré módon elkezdenek marakodni egymással, sőt, dulakodnak is, s akkor az egyik felkiált: help... Kérem, előfordulhat a mesében is krízishelyzet, ám utána következik majd a boldogsággal teli végkifejlet. Lehunyt szemmel hallgatózom, várakozom serényen, de a happy end valamiért elmarad. Újabb dulakodás, ostorcsattanás, lövések, és gyerekhang kétségbeesetten rikoltozza: help... Negyedóra leforgása alatt legalább tizedszerre hallom: heeelp me... Erre már talpra ugrom, és kint termek a készülék előtt. Ártatlanka, szép arcú egérkék ölik, hányják kardélre egymást, sőt az egyik egérke fa odvából óriási pisztollyal lövöldöz. A pisztoly testéhez mérten aránytalanul nagy. Agresszió a javából. És valaki torka szakadtából újból azzal tölti meg a világomat: heeelp... Egy másik egérke tölcsért formál egérkezéből és rákontráz: S.O.S., azaz, mentsétek meg a lelkeinket... Elzárom a tévét és menten eszembe jut, amit Saint-Exupéry írt le: ezen a bolygón semmi se tökéletes... Tehát nincs semmi okom irigykednem a XXI. század gyermekeire, mert ez a mai, elektronikus mese, ami most van, nekem túl dinamikus, hogy ne mondjam azt, kissé durva, kissé elriasztó. Értem én a pedagógiai elvet, hogy a gyermeket fel kell készíteni az életre, de talán mégse pont így...Hová lett a meghittség, a halk suttogás, a mesehősök közvetítette biztatás: érdemes felnőni, mert, aki jó és rátermett, az elnyeri a jutalmát.

Öldöklés nélkül is. Help – vélem hallani újból és újból. S mivel a világ állandóan krízishelyzetben van, valaki, valakik meg kell mentsenek bennünket. Körülbelül ezt szuggerálja a mai, modern mese. Újból ledőlök az ágyamra, szorgalmasan meditálok, és azon kapom magamat, hogy egy egészen kicsit sajnálom ezeket a drága, okoska, mai gyermekeket. És ajkam köré gyér mosoly ferdül oda, mert arra gondolok: közel járok a hetvenhez, ám eddigi életemben soha, egyetlenegyszer se jajdultam fel: segítség! S ezzel végleg és sikeresen ki is gyógyultam végeérhetetlen, idült meseóhajomból. Csak ahogyan őseink mondogatták: kutyaharapást szőrével...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék