Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. február, XIII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Fodor Sándor

Méliusz József*

Valójában 1958-ban ismertem meg személyesen (bár előbb is találkoz tunk futólag) – amikor Bukarestben az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó magyar osztályának a főszerkesztőjeként arra igyekezett rávenni, hogy pró bálkozzam – tematikában – a munkásosztály felé tájékozódni. Erre – gon dolom – hivatali kötelességből vállalkozott, hisz akkoriban (még) igencsak számon kérték a könyvkiadóktól a tematikai orientációt, az úgynevezett „vívmány-irodalom” támogatását (művelését) az egyedül üdvözítő „szocia lista realizmus” szellemében. Vagyis: Nem „szolgai” módon visszaadni a nyers valóságot, hanem azt, megfelelő rózsaszínű szemüvegen át figyelve olyannak ábrázolni, amilyennek lennie kellene, sőt, amilyen lesz is. Majd. Ha befejeztük a „szocializmus építését” és a kommunizmuséba fogunk, amikor is az „osztályharcot” a „természet vak erői” elleni küzdelem váltja majd fel. Mit mondjak? Nem sok kedvem, de tehetségem se igen volt a fő szerkesztői óhaj teljesítésére. Nem mintha „ellenálló” lettem volna, hiszen kezdő író koromban (1953-ban) próbálkoztam én osztályharcos témával is. Nem tagadom ugyan meg a Keserűgomba című novellámat (amelyet pedig Nagy István meg is dicsért Szabó Gyula Csillagtól csillagig című novellájá val együtt az Utunkban, Amit kétszer is érdemes elolvasni címmel) –, de nem is dicsekszem vele. Hinni próbáltam ugyanis valamiben, aminek gyö keresen hazug mivoltáról az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtása győ zött meg, egyébként nemcsak engem. Azt hiszem, minden jó szándékú, ke resgélő tapogatózó embert, akit a tehetetlenségi erő nem sodort tovább a Kommunista Párt uszályában. Méliusznak azonban (írói) becsületére váljék, hogy ő maga, szerzőként nem igyekezett követni nekem adott tanácsait.
Majtényi Erik kapcsán említettem Méliuszt – de azt hiszem, sommásan kifejtett véleményemmel igazságtalan voltam iránta. Igazságtalan, mert Méliusz József nem csak nagypolgárba oltott kommunista volt, bár én a letűnt évszázad utolsó éveiben bekövetkezett haláláig igencsak ellentmon dásosnak láttam – de „csak” emberként. Íróként, azt hiszem, következetesen
járta az útját. Csakhogy a kortárs írót vizsgálva, képtelen vagyok elvonatkoztatni a személytől, az embertől. Ezért inkább emberi arcképét próbálom megrajzolni – kételyeim, esetleges elfogultságaim szemüvegén át –, hiszen életművének értő és elmélyült gondozója, Borcsa János, a kiváló Kézdivásárhelyen élő kritikus és irodalomtörténész minden bizonnyal alaposabban foglalkozik, mint azt én tehetném, Méliusz irodalmi hagyatékával.
Első írása, amit olvastam, megdöbbentett. Indulatos pamflet volt, 1957ben, címe Megöltem Horthyt (talán az Előre című napilapban jelent meg). Bármennyire elkötelezetten harcos legyen is az író – véltem és vélem most is –, bármennyire gyűlöljön is valakit-valakiket, gyilkolni azért ne gyilkoljon. Még szimbolikus értelemben se. Nem annyira igazságtalannak, mint inkább ízléstelennek éreztem a címet. Nem íróra vallónak. Egyébként a cikket Horthy Miklós halálára írta. Vajon miféle élmény váltotta ki belőle az indulatot?
Ha ugyanis valakinek kijutott a szenvedésből, a meghurcoltatásból és gyötrésből, hát Méliusznak mindezt bővecskén mérték. A kezdeti baloldali tájékozódású írónak talán a királyi Románia hatóságai avatkoztak bele otrombán az életébe? Vagy éppenséggel Horthy „pribékjei” – amiért „vérbosszút” fogadott? Úgy egészen durván se egyik – se másik. Ha figyeltették is II. Károly király alatt (sőt, talán le is tartóztatták), másokat – például Nagy Istvánt – súlyosabb bántalmak is értek. A sokat emlegetett bécsi döntést követően – 1940 szeptemberében, elhagyta Kolozsvárt, Temesvárra menekült a „horthysta” hatóságok elől, bár ezt nem egészen értem, hiszen a magyar kommunisták jó része Észak-Erdélyben maradt (Józsa Bélát halálra is verte a kémelhárító – de Nagy Istvánt például kiszabadította kezükből a magyar írótársadalom felháborodott tiltakozása!). Ám fogadjuk el: a magyar politikai rendőrség elől menekült, amelyik azonban szenvedést, az életében törést nem idézhetett elő, se az akkori román, se a magyar hatóság.
Megtették azonban – elvtársai.
Alig ültették 1949-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezői, majd igazgatói székébe, még abban az évben letartóztatták, Balogh Edgárral, Csőgör Lajossal, Demeter Jánossal és Jordáky Lajossal együtt. Erről – perükről – már Edgár kapcsán esett szó. De amiről nem lehetett szó, az a letartóztatás, a koncepciós pert követő bebörtönzés során Méliusz Józsefet ért rendkívül súlyos emberi tragédia volt – amiben társainak nem kellett osztozniuk vele: Már nem tudnám megmondani, mennyi idővel letartóztatásaelítéltetése után, Méliusz felesége tisztázatlan módon halt meg. Állítólag egy törülközővel akasztotta volna fel magát kórházi ágyán – más változat szerint – és Méliusz is így mondta – meggyilkolták, megfojtották törülközőjével. Hogy ki tette és miért? Biztos, hogy nem a román „tőkés-földesúri rendszer” sovén hívei, sem a „Horthy-pribékek”. Elvtársai tették, vagy ha nem, az ő ténykedésük nyomán végzett magával a szerencsétlen asszony. Meg maradt azonban ha, Meliusz Péter. Édesapja, börtönből való kiszabadulása, rehabilitálása és újranősülése után magához vette a fiút, aki azonban (alka tilag volt rá hajlamos? a kisgyerekkori súlyos traumák váltották ki?) egye temi hallgatóként súlyosan skizofréniás lett, majd zárt osztályra került és ott is halt meg (talán a kolozsvári klinikán).
Mindezek után csak csodálni lehet valakinek a konok kitartását „elvtár sai” mellett, akik a pokol legmélyebb bugyrait megjáratták vele. Tisztelem az elvhű embereket, akik egyenes gerinccel viseltek el kisebb-nagyobb traumákat-csalódásokat, akiket a bántások se tudtak eltéríteni ideáljaiktól, amilyen Nagy István, vagy a párt iránt paradox módon körömszakadtáig bizalmat hirdető Balogh Edgár volt.
Méliusz azonban nem volt (emlékezetem szerint) egészen „elvi” ember, noha hosszú ideig annak hittem.
Húsz évig voltam a Romániai Írók Szövetsége vezető tanácsának a tagja – 1968-tól 1989 decemberéig. Akkor – kiváltam. A huszonegy év alatt ugya nis utóvédharcokat folytattunk, mentettük, ami menthető. A rendszerváltás után felismertem: Most újakra, olyanokra van szükség, akik visszaszerzik, amit elveszítettünk – sőt, tovább is nyomulnak. Azt hiszem, igazam volt. Nos, tanácstagi mivoltom első éveiben Méliusz József volt az Írószövetség (magyar) alelnöke. Egyenes tartásával, fehér hajával, pipájával, mindig ele gánsan, olyan volt a tanácsban, mint egy angol lord. Úgy is viselkedett. A tanács előtt a nemzetiségi bizottságban kialakított álláspontunkat akkor is következetesen képviselte, amikor neki más lett volna a magánvéleménye. Szenvedélyesen kereste-kutatta a fiatal tehetségeket: A beteg Szilágyi Do mokosnak – határozott fellépésével – sikerült olyan nyugdíjat biztosítania, amelyből a zseniális költő gond nélkül élhetett. A hagyományos költészet irodalom helyett inkább az avantgárdot pártolta, de egyetlen tehetséget se állított félre. Kereste, hol van idős (elfelejtett) magyar író, vagy annak hoz zátartozója, aki nehéz körülmények között él, és akin segíteni kellene. És segített. Akkor is, ha a szerző – történetesen – eszmeileg, de esztétikai ideá lok tekintetében is távol volt tőle.
Emlékszem, úgy 1968 táján, az akkoriban Nagyváradon élő Dr. Buzás Gábor fogorvos barátom felhívta a figyelmemet az Érkeserűn nyomorgó Számadó Ernőre, akit valami gyermeteg szervezkedés miatt 1957–58 táján előbb halálra, majd életfogytiglanra ítéltek, és a ’64-es amnesztiával szaba dult. Ernő Bácsi a 40-es évek első felében Sértő Kálmán társaságában volt és kisnyilasnak számított (azért is telepedett át a háború végén Magyarország ról Érkeserűre, hogy elkerülje a magyar „népbíróságok” figyelmét). Számos verseskötete, meséskönyve jelent volt meg a háború előtt-alatt, mifelénk pedig 1950-ben A csodálatos Miskapipa című meséskönyve látott napvilágot. Nem volt nagy költő – de gyönyörű nyelvezetéért remekül ritmizálólüktető, csengő rímű gyermekverseit közöltük is a Napsugárban. Ám a gyermeklaptól és más alkalmi (elég ritka) közlésekből származó honoráriumból csak a nyomor szintjén tengődhetett – nem élhetett meg belőle. Írószövetségi nyugdíjacskát kellett volna – vagy legalábbis állandó jelleggel folyósított segélyt – kijárnunk neki, ám ez (az akkori alelnök) Méliusz segítsége nélkül lehetetlen volt. Nagy óvatoskodva előadtam neki a dolgot, mire Ő: „Számadó? Gyönyörűen tud magyarul!” És Méliusz, aki „megölte Horthyt”, aki tíz évvel előbb személyes okokból – politikai indokkal – kirúgatta Keresztesi Évát, az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó egyik kolozsvári szerkesztőjét, aki gyűlölt mindenkit, mihelyt jobboldali rokonszenvet gyanított – Számadó Ernőnek is kikövetelte a nyugdíjat. Mindez azonban nem lenne ellentétben Méliusz József „elvi” emberségével. Sőt, a Számadóért való kiállása még nagyvonalúságot is jelentett. Ami engem zavart: néha nemcsak elfogadta, de ki is követelt magának némi „baksist”. Egy kis ellenszolgáltatásért engedett elveiből. Például:
Nem tudott lemondani bizonyos szintű életvitelről (amelyet mi „bolse vitá”-nak neveztünk). Ehhez kevésnek bizonyult magas nyugdíja. (Felesége, Anna asszony is tisztes nyugdíjat kapott az Írószövetségtől.) Ezért – undorodva ugyan, de – be-bekopogott Laurentiu Fulga alelnökhöz (nem állhatták egymást) segélyért-kölcsönért kuncsorogni, de ez még hagyján.
Ha jól emlékszem, 1982-ben jelent meg Ion Lăncrănjan hírhedt könyve a Cuvînt despre Transilvania (Egy szó Erdélyről). Közönséges, szennyes uszító röpirat volt, teli féligazságokkal és rágalmakkal rovásunkra, egyáltalán a magyarságéra. Meggyőződésem, hogy egyenest a Kárpátok Géniusza megrendelésére készült, válaszul az amerikai magyarok (és románok) 1978as tüntetésére New Yorkban, az épp ott tartózkodó diktátor ellen. Ebben a könyvben – név szerint – Méliusz Józsefet is otrombán, már a denunciálás szintjén megrágalmazza a szerző. A könyv ellen számos beadványban többen tiltakoztunk, minekutána a cenzúra nem engedte, hogy válaszoljunk a rágalmakra. Nem hagyták, hogy nyilvánosan vitába szálljunk a szennyirattal, amelyik számos jóhiszemű románt megzavarhatott – és meg is zavart. A sértett Méliusz se védekezhetett. Ám addig háborgott, amíg a Diktátor kihallgatáson fogadta. Azzal „vigasztalta” a sértett Méliuszt, hogy ő személyesen ugyan megbízik benne, de hát be kell látnia: Minálunk sajtószabadság van. (Ez a sajtószabadság azonban a válaszadás jogára már nem terjedt ki, az erre való hivatkozást elengedte a füle mellett „a román nép legszeretettebb fia”.) Amikor ez tudomásomra jutott, az első tanácsülésen javasoltam Méliusznak, tiltakozásul lépjünk ki „látványosan” az Írószövetségből. Kolozsváron biztos minden valamire való magyar író megteszi. A válasz: „Ne, kérlek, ne tegyetek semmit!”
Mihamar kiderült, hogy Anna asszonnyal együtt útlevelet, vízumot kapott Franciaországba, ahol nemcsak az izgalmakat pihente ki. Ottani, kiadótulajdonos barátjával a Diktátor műveinek francia nyelvű kiadását is megbeszélte.
Nos, döntő módon ezért nem mondhatom „elvi embernek” Méliuszt. És nem is értem. Hogyan adhatta el magát egy útlevélért az az ember, aki íróként egyáltalán nem bizonyult megvásárolhatónak.
Valójában sohasem éreztem közel magam hozzá.
Pedig nyílt eszű, liberális gondolkodású ember volt, aki vallott ateistakommunista létére – nemcsak elfogadta vallásos mivoltomat, de természetesnek tekintette azt. És jó író volt, kivált élete utolsó évtizedében írt esszéit, prózáját kedveltem – bár sohasem éreztem, mintha bármit is „elírt” volna előlem. Ezekhez a könyvekhez fűződik a kiváló Csiki Lászlóhoz kötődő barátsága is, aki szerkesztője volt a Kriterionnál. Engem életvitelében kissé Berthold Brechtre emlékeztetett, és ez zavart. Az én jó Szász János barátommal és boldog emlékezetű feleségével, Mónikával sokat vitatkoztunk Brechtről. Lehet, hogy nekik volt igazuk, de én nem tudom elfogadni, a kiáltó ellentmondást (ha van ilyen) az író életvitele és műve között. Nem tudtam elfogadni Brecht kettősségét: a kommunista íróét, aki állandó jelleggel Svájcban élt, ott költötte a Kelet-Berlinből és az egész „szocialista táborból” (valutában) átutalt szerzői jogdíjakat, a kommunista országokban (elsősorban az NDK-ban) játszott darabjaiért, mert nyugati színpadokon kevésbé volt népszerű. Volt tehát Méliuszban, ebben a kifogástalan gentleman megjelenésű, jó íróban valami, ami taszított tőle, ami a híres német drámaíróra emlékeztetett. Ha a legtöbbször egyet is értettünk – ismeretségünk sohase melegedett barátsággá.
Egy alkalommal (még írószövetségi alelnök korában) egy tisztviselőnő kihívta a tanácsülésről. Mihamar visszajött. Körülnézett a teremben – keresett valakit. Kiderült, hogy engem. „Fodor!” – intett. „Gyere!” – és kimentünk a teremből. Kiderült, hogy a közeli Athenée Palace-ban az egyik nyugat-német TV-adó kér interjút, mindjárt itt a Mercedesük. Tényleg. (Útközben már törtem a fejem, mit mondhatok majd valami okos-frappáns dolgot hiszen tudok németül, nyilván azért hívott Méliusz. Majd elcsodálkozik a képernyő előtt a sok német tehéntúrós gombóc: „Ugyan ki lehet ez a szellemes író?”)
Megérkeztünk, a megfelelő teremben már ott a felvevőkészülék reflektorostul, mindenestül. A riporter megkér, rendeljünk bátran az ő számlájára ételt-italt, ami jólesik (egy-egy kávét kértünk), majd mihamar begyújtották a reflektort is, és ugyanaz történt, ami évekkel később Edgárnál: A riporter kérdez tőle néhány dolgot, Méliusz válaszol, majd eloltják a reflektort, felírják a címünket, biztatnak, rendeljünk még (köszi, sietünk a gyűlésre) – köszönik, és a fehér Merci visszavisz kétszáz méternyire.
– Te Jóska bátyám – kérdeztem a kocsiban –, miért is hoztál engem magaddal?
– Tudod, olyan dekoratív a szakállad.
Egyébként mindig tartózkodóan szívélyes volt irántam. Számított is rám. Azt hiszem, egy soromat se olvasta. Valójában nem sokra becsült. Talán neki volt igaza. Csak azért említem meg végezetül – mert erre se találtam magyarázatot: Balogh Edgárral nem állhatták egymást. Hogy miért? Egyikük se beszélt róla.

Daday Lóránd
Ezt a nevet hiába keressük könyvek címlapján, legfennebb a 20-as évek Pásztortűzében bukkanunk rá, vagy a Napkeletben. De három könyvet, két regényt és egy drámát is közreadott Székely Mózes néven (a Zátonyt és a Csütörtököt, valamint a Kié az országot). Sőt, kivált az első kettőnek (regényeinek) visszhangzó sikere is volt, 1931-ben, illetőleg 1935-ben. A Zátonyért még hat hónapot „ülnie” is kellett „írásban elkövetett felségárulás” ürügyén. (Pedig Victor Eftimiu, a román PEN akkori elnöke határozottan kiállt mellette a gondolat-, szólás- és sajtószabadság védelmében.) Aztán több könyv nem is jelent meg Székely Mózes néven. De börtönből való kiszabadulása után közölni kezdett a Korunkban – innen datálódik a Gaál Gáborral kötött barátsága is –, ezúttal Derzsi Mihály néven. A második világháború után, az elsők között volt az Utunk munkatársai között – de most már Kovács Bálint aláírással. Emellett aztán haláláig meg is maradt. A „szocreál” legvadabb tombolása közepette (1951–52-ben) hangulatos karcolataiból-novelláiból könyvet állított össze az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztősége, amelyik azonban csak halála évében, 1954ben jelenhetett meg Malomszeg címen. Ebben az időben ért az a szerencse, hogy az említett kiadó szerkesztőjeként megismerhettem Daday Lórándot: Magas, kissé hajlott hátú, Gorkij-bajuszú és alkatú férfi volt. Időnként Désről Kolozsvárra ruccant át, hogy készülő novellagyűjteményéről tárgyaljon velünk. Pontosabban: nem velem, hanem elsősorban Bajor Andorral és Székely Jánossal, akiket igen nagyra becsült. Kivált Bajort szerette. Ám mert mindkettő ragyogó stiliszta volt, akik szerették és remekül át tudták venni az akkoriban számukra idős író jellegzetes stílusát, írásmódjátmondatszerkesztését, Daday nemcsak felhatalmazta, de meg is kérte őket, javítsanak bele bátran kézirataiba, novelláiba-elbeszéléseibe, ne csak húzzanak azokból, amit fölöslegesnek ítélnek, de akár írjanak is beléjük bátran a lehetőleg mennél „szocialistább” mondanivaló kedvéért. Akár az írás szerkezetén is változtathatnak. Kovács Bálint – alias Daday Lóránd – ugyanis nem tudott a „szocialista realizmus” követelményeihez igazodni. A múltban (a két világháború között), kiváltképp börtönévei után földbirtokos mivolta ellenére baloldali szimpatizáns volt ugyan, tehát részéről nem valamiféle tudatos ellenkezés volt a „megideologizált” irodalom ellen, amit már inkább elmondhatunk az idősebbek közül Kós Károlyról, Tabéry Gézáról, sőt – be nem vallottan – Molter Károlyról is. Daday szeretett volna eleget tenni az irodalompolitika követelményeinek, de – mert vérbeli író volt, akinek írásművészetében döntőbb súlyt kapott – minden műveltsége, képzettsége ellenére – az ösztönös mint a tudatos elem – képtelennek bizonyult rá. Egyszerűen nem tudott Sztálin elvtárs fejével gondolkodni. (Egyébként mások se nagyon tudtak, csak úgy tettek, mintha.) Így hát Daday megbízott a két, remek stílusérzékű fiatal szerkesztőben, akik aztán bele is nyúltak könyökig írásaiba. (Ez volt Kiadónk szerkesztőségének az a korszaka, amikor „átírtuk az irodalmat”, azaz minden kezünkbe került kéziratot „átírtunk”, ha egy mód volt rá: Emlékszem, nekem Papp Ferenc Acélfogak című regénye jutott, amelyet olyan sikeresen átgyúrtam, hogy Vásárhelyt jártamban Papp Feri meg is kérdezte tőlem, nem tudom-e, ki mocskolt bele a kéziratába – mert ő lelövi. Egy hónapjába telt, hogy visszaállítsa a kéziratot.) De most hagyjuk Ferit – akitől Gyökerek alatt és A kerítés fölött című kisregényei után sokat vártam és várok mindmáig. Maradjunk meg Dadaynál.
Engem akkor kedvelt meg, amikor elmondtam neki, hogy dédapám, az öreg bodoki Fodor Sándor Désen volt állatorvos. Derék ősöm őrmesterig vitte volt Bem hadseregében, majd Németországban orvosnak tanult, de valami párbaj-botrány miatt haza kellett jönnie, és mert (ember)orvosi tanulmányai félbemaradtak, hát állatorvos lett Désen. Boldog idők. Kiderült, hogy az édesapámnál alig három évvel idősebb író ismerte volt dédapámat. Amikor ismét Kolozsvárra látogatott, hozott nekem egy lőporos szarút. Dédapám vadászfelszerelését ugyanis az ő szülei (nagyszülei?) vették volt meg, és most boldogan „visszaadja” nekem, ami még megmaradt belőle. „A fegyvereidet – mondta – sajnos nem adhatom vissza, azokat 1919-ben elvették a román katonák.”
Ám 1952 tavaszán beütött a sistergős istennyila.
A „jobboldali elhajlást” követő általános „leleplező” kampány során (amikor is a ravasz Gheorghiu-Dej félreállította lehetséges ellenlábasait) azokat, akik szovjet emigrációból tértek haza, hiszen lehetséges vetélytársak voltak a hatalom gyakorlásában, az élet minden területén megindult a „tisztogatás”. Az irodalomban is. A Párt (már nem tudhatom, milyen szinten) úgy határozott, hogy a hazai magyar írók közül Kovács Bálint, más szóval a földesúri ivadék Daday Lóránd lesz az, akit a „proletáréberségnek” le kell lepleznie. És – lőn. A Romániai Magyar Szóban Nemes Gizella szignóval jelent meg egy írás Ellenséges irodalmi csempészáru címen, amely szerint a földesúri osztály sorainkba férkőzött ügynöke, a megátalkodott osztályellenség, Kovács Bálint, azaz Daday Lóránd próbálja letagadni szocialista vívmányainkat, sárral mocskolni a munkásosztály eszményeit. Idézett novellájában ugyanis a cselekmény színhelye „az ódon iskola falai között” zajlik. Akkor, amikor a tanügyi reformot (1948) követően egyre-másra épülnek a vadonatúj, napfényes iskolák! Egy másik írásában pedig egy kis proligyerek a dicsőséges és felszabadító Vörös Hadsereget – repedt bádogfazékon dobolva üdvözli! Így próbálja az ellenség... – már nem emlékszem, mit próbált így. A cikket – állítólag – Nemes Gizella írta. Egy barátunk tette, akinek mindaddig felfelé ívelt a karrierje a sajtóban (és irodalomban is!) –, de – Isten nem ver bottal – 1956 őszétől (ezúttal gerinces magatartása miatt) úgy megtört ez a pályaív, hogy utána már soha többé nem lett belőle „káder”. Egyébként – már nem él.
Akkor, Kolozsváron is összehívták a magyar (folyóiratok és kiadók) szerkesztőségeit az Írószövetségben. Külön a románokat és a magyarokat (akkoriban még nagyjából nemzetiségi megkülönböztetés nélkül folyt a boszorkányüldözés), ahol egy vaddisznósörényű (és modorú) központi aktivista – Gancea elvtárs – istenesen lemosta az Utunk, az Irodalmi Almanach, továbbá az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztőségeit – amiért nemcsak élni hagyták, de még „futtatták” is az osztályellenséget Daday személyében. Érdekes, hogy a gyűlésről mind Földes László (a Kiadó főszerkesztője), mind pedig Tamás Gáspár (az Irodalmi Almanaché) ügyesen távol maradt. Jól emlékszem a boldog emlékezetű Kiss Jenő (UTUNKszerkesztő) kínosan megalázkodó „önkritikájára”, amiért engedett az írói erények, a megtévesztően szép stílus csábításának, és beleesett az osztályellenség ásta verembe. Mi, fiatalok mélyen hallgatva lapítottuk végig a villámlásban-mennydörgésben bővelkedő gyűlést.
De még ez is hagyján lett volna. Sőt, az is, hogy a kiadói tervből ki kellett vennünk Kovács Bálint (Daday) Malomszeg című novellagyűjteményét. Sajnos, egyéb is történt. Daday Lórándot, akiről a második világháború után csak elismeréssel szóltak a Dés környéki román tanítók (hiszen 1940-44 között tanfelügyelő is volt), akit Dés polgármesterének is megtettek, utána pedig tanárként általános köztiszteletnek örvendve tanított Désen – letartóztatták az említett cikk nyomán. Állítólag verték is a dési szekuritátén. Aztán – 1953 második felétől – békében hagyták. Könyvét „visszatettük” a következő évi (1954-es) tervbe, meg is jelent. Csakhogy a sok égbekiáltón igazságtalan bántalom, a meghurcoltatás, a megalázás végzetesen aláásta az idős – de öregnek még nem mondható, hiszen alig töltötte a 60-at – író egészségét. Földes László – becsületére legyen mondva – melléje állt, de erről már esett szó. És a halálos beteg (szarkomás) író nagy munkakedvvel látott hozzá terjedelmesnek ígérkező nagyregénye, A lápon át megírásához. (A cím – ha jól emlékszem – eredetileg Velő tojással lett volna, de ez végül is novellacím maradt.) Ám Daday 1954. július 23-án – elment. Kurta három hét után követte őt barátja és párfogója, Gaál Gábor is, akit szintén kiszekírozott az életből Pártja – hálából hosszas baloldaliságáért. Nemcsak Dadayt – önmagát se tudta megvédeni „elvtársai” ellenében.
Nem tudom, az 1970-ben Dávid Gyula szerkesztésében megjelent A lápon át című elbeszéléskötet, amely az említett, készülő nagyregény már megírt részleteiből állt össze, valójában úgy volt-e a Daday műve, mint ahogy a Malomszeg végül is nem volt az maradéktalanul, bár nem hiszem, hogy ennek a kéziratába bárki is beleirkált volna, mint annak idején belekotyogtak, sőt bele is írtak a szerkesztők. Ezt – egy mai, kiváltképp fiatal tollforgató számára már egyáltalán nem menti és nem is magyarázza, hogy tulajdonképpen a szerző kérésére tették. Nem is őket, a szerkesztőket kell elmarasztalni érte: ha történetesen engem kért volna a szerző, hogy ezt tegyem, magam se jártam volna el másként. A légkör volt bűnösen romlott, amikor egyfajta gondolkodást ültetett belénk, a szerző eszmei mondanivalója nem is lehet más, mint amit a Hatalom követel az az íróktól-kiadóktól. Ezt nemcsak mi próbáltuk elhinni: egyik-másik szerző is elhitte, de legalább úgy tett, mintha hitte volna. Nemcsak az autodidakták, akik – mintegy 1955ig – vezető szerepet töltöttek be az irodalmi életben. Nemcsak az „Istvánokról” van szó: más, hozzájuk hasonló képzettségű, írókról is, akik tehetség dolgában vizet sem vihettek nekik, és akik egyikérői-másikáról még tán lesz szó a következőkben, hanem olyan művelt, jóhiszemű és jóindulatú író is elfogadta az elfogadhatatlant, amilyen a Budapesten filozófiából doktorált Daday Lóránd volt.
Szegény Daday. Nem adatott meg neki, hogy bőséges mesélő kedvét sajátos expresszionista stílusában élje ki, és teljes életművet hagyjon hátra, nem pedig egy tél-túl „realistára” szelídítettet, amelyet még így is erőszakosan kerekített le a lelki-testi gyötrelmek okozta halálos betegség, és a vég. Számomra azonban a Daday-életműhöz hozzátartoznak a csodálatosan mesélni tudó öregúr emlékezetes történetei is. Még most, fél évszázad után is megálmodom, olykor magam előtt látom Gligort, az óriásharcsát, amint egy Nagyszamoson lévő malom tájékán fel-felbukkan a mélyből hátán néhány piócával, hogy bekapjon egy-egy óvatlan kacsát. Tanárnak is remek volt. Diákjai, köztük a Kolozsvári Állami Magyar Színház kiváló művésze, László Gerő is rajongva emlegették, emlegetik.
Ha jól tudom, a tehetséges fiatal irodalomtörténész és -kritikus, Tapodi Zsuzsa már elkészült Daday Lóránd alias Székely Mózes, Derzsi Mihály és Kovács Bálint monográfiájával. Nagy érdeklődéssel várom az írásra kiválóan ráérző Szerző munkáját. Kíváncsi vagyok, egyfelől sikerült-e a Daday teljes irodalmi hagyatékát feltérképeznie – a Pásztortűzben megjelent írásoktól a 40-es évek végén, az 50-esek elején megjelentekig-írtakig. Főként arra vagyok kíváncsi, a monográfia írója – aki túlságosan fiatal ahhoz, hogy személyesen is ismerhette volna Dadayt – rájött-e arra, vajon miért nem válhatott ez a kivételes tehetségű ember valójában nagy íróvá. Magam sem vagyok ugyan biztos benne, de azt hiszem, azért, mert nyoma sem volt benne egy – sajnos – eléggé jellegzetes emberi tulajdonságnak, amelyet se megérteni, se átérezni nem tudott.
Daday Lóránd túlságosan jó ember volt ahhoz, hogy nagy író válhatott volna belőle.

(ifj.) Szemlér Ferenc
Azt hiszem, ő volt a legtermékenyebb írónk-költőnk-műfordítónk. Egyébként Bajor megfogalmazása szerint – ő is „öttusázó” volt: Költő, prózaíró, drámaíró, tanulmányíró – és műfordító. Azt hiszem azonban, inkább költészetben, prózában, esszében és műfordításban nyújtott többet, értékesebbet. Tudomásom szerint két dráma- illetőleg színműkötete is jelent meg, ezeknek azonban nem volt verseiéhez-regényeiéhez hasonló visszhangja. Ne feledjünk valamit: A Helikonban és a Korunkban publikáló (akkor még fiatalnak mondható) költőt 1942-ben Baumgarten-díjra érdemesítették!
Szemlér Ferenc – az ifjú jelzőt már nem használom, hiszen édesapját, aki 1938-ig szintén Szemlér Ferenc néven közölt, már sajnos nem ismerhettem – nos: Szemlér Ferenc, akinek kortársa lehettem, ebben a könyvecskémben – határeset. Tulajdonképpen azok közé tartozik, akikről (ha még nem születtek volna) minden bizonnyal születnek majd gazdag életművét felmérő monográfiák. Nagyon valószínűnek és esedékesnek tartanám válogatott verseinek, sőt, prózai munkái, esetleg tanulmányai egyike-másikának az újrakiadását is. Lehetetlen, sőt elképzelhetetlen is számomra, hogy Szemlért „vissza kellene hoznunk” az irodalmi köztudatba. Ha mégis írok róla, azért teszem, mert – tartok tőle – a fiatal, a későbbi irodalomtörténész, aki csak a művet ismerheti meg – de a kort, amelyben az született, nem értheti már igazán –, legfennebb eltűnődik majd a szemléri életmű fura alakulásán. A Szemlérén – aki tényleg nem tartozott „autodidaktáink” közé. „Poeta natus” – született poéta, de „doctus” – képzett, tanult költő is volt. Az a fajta Istenáldotta költő – és író, akinek tehetsége csak gazdagodott, művészete termékenyebbé vált széles körű ismereteivel.
Az idősebbek már tudják – a fiatalok (majd) szintén tapasztalják, hogy az igazi, az ihletett művésznek, egyáltalán a „szellem emberének” élete során számos próbatételt ki kell állnia, egyik-másiknak akár többet is, mint a mesebeli legkisebb királyfinak. Olykor – például – ellent kell állnia a pénz csábításának, de a hiúságát legyezgető, esetleg tisztessége kockáztatásával elérhető sikernek is, kiváltképp, ha nem hajlandó engedményeket tenni eszményeiből. Közvetlenül a második világháború után (de már a háború idején is) kikezdhette az író, egyáltalán a szellem emberének a tartását egy másik megpróbáltatás is, talán az előbbieknél sokkal erősebb: a félelem. Az életéért, övéi életéért való rettegés. Adott esetben az elhurcoltatástól való félelem. Féltenie kellett némelyiknek társadalomban betöltött helyét-pozícióját. Jólétét. Jövőjét. Gyermekei jövőjét. Kevés olyan, céhembeli volt, aki mindenfajta kompromisszumot megtagadott a kommunista rendszerrel, a mindenható Párttal. A legtöbb – de legalábbis – számos írónk (köztük alulírott is) kisebbnagyobb engedményt tett a Hatalom felé, lehetőleg vigyázva, hogy eszményeit ne tagadja meg. Hogy egyáltalán megélhessen és dolgozhasson. Hogy el tudja tartani a családját. Úgy vélem azonban, Szemlér Ferenc – a 40-es évek végétől mintegy nyolc éven át – túlzásba vitte kompromisszumkészségét, mintha akár több lapáttal is rátett volna arra, amit a Hatalom várt tőle. Azt hiszem, mindannyiunknál jobban félt. De – nem tudom, miért.
Szakmányban írta – a formailag tökéletes, egyébként visszataszítóan csapnivaló verseket, amelyet oly találóan figurázott ki stílusparódiájában Bajor Andor. Megénekelte a munkást, a dolgozó parasztot, a Pártot, fulmináns átkokat szórt az imperialistákra, kiváltképp a koreai háború idején. Verseiben kihúzta a dugót mind az „osztályellenség”, mind a „kulák”. Mindenről szó került, ami a szocialista-realista líra kelléktárában elképzelhető volt. Sőt: a Szovjetunió Kommunista (b) Pártjának a XIX. kongresszusán (Sztálin még élt, a kongresszusi jelentést kedvence, Malenkov terjesztette volt elő), nos, ebben a jelentésben – az irodalomról szólva Malenkov egyebek között elmondta, hogy a szovjet társadalomnak Szaltikov-Scsedrinekre, szatíraírókra van szüksége, akik kíméletlenül feltárják, leleplezik (stb.) a hibákat. Nohát nyomban a kongresszus után mifelénk is ilyen szelek kezdtek fújdogálni. Szemlér, aki addig nem írt szatírákat, még 1954-ben, Bajor Andor előtt kiadatta első, malenkovi biztatásra írt szocreál szatíra-kötetét, amelynek bevezetőjéből – ízelítőül – idéznék néhány sort:
„Tűzzel irtsd a hibát!
A szívemből mondta Malenkov.
.......................................................

Halld hát, drága hazám!”
(A kipontozott sort nem valami fondorlatos ravaszkodásból hagytam ki: csupán csak nem emlékszem immár reá.) Így aztán Szemlér Ferenc ebben az időben szinte minden pártkongresszusra-pártfőtitkári megnyilatkozásra verssel reagált. Azt hiszem – 1951-ben írt verse világirodalmi ritkaságszám ba vehető: Köszöntő a Hivatalos Közlönyhöz.
Senkit se lepett meg, amikor – 1953-ban – Állami Díjjal jutalmazták szinte „több” mint szocialista realista költészetét. Azon se csodálkoztunk, amikor – 1956 tavaszán – miután Majtényi Erik (a róla szóló írásban említett Jar-ügy miatt) a párt szemében méltatlannak bizonyult az írószövetségi titkári meg bízatásra – Szemlér Ferencet bízták meg azzal, hogy titkárként képviselje az Írószövetség vezetésében a hazai magyar irodalmat. Pedig – ha jól emlék szem – még párttag se volt.
Mindjárt abban az időben, kiváltképpen késő ősszel és a következő év folyamán (1956–1957-ben) a Romániai Írók Szövetsége magyar titkárától elvárható lett volna, hogy „elítélje” az „ellenforradalmat” – a Szovjet és a Román Kommunista Párt szája íze szerint.
Szemlér azonban – hallgatott.
Elvárható lett volna, hogy a párt mindaddig szinte gombnyomásra (de anélkül is) megszólaló dalnoka tovább zengje ódáit a párthoz, a Szovjetuni óhoz, a Diadalmas Vörös Hadsereghez – anyám tyúkjához, példát mutatva a magyarországi (keményen hallgató) íróknak-költőknek is.
De Szemlér – hallgatott.
Dávid Gyula, Páskándi Géza és társaik letartóztatását követően (1957 ta vaszán), csaknem minden, akkoriban „fiatal” író, aki nem írt alá különféle ellenforradalmat elítélő nyilatkozatokat – fölöttébb gyanússá vált a párt szemében. Megbízhatatlanok lettünk, kiváltképpen azok, akik még mozdul ni is próbáltak a letartóztatottak érdekében.
Szemlér?
Ahelyett, hogy (amint ezt joggal elvárhatták volna tőle) a Hatalommal kacsintott volna össze a mi hátunk mögött, a Hatalom mögött kacsintott össze – velünk. Mihamar rájöttünk, hogy Szemlér közülünk való.
Végképp meggyőződtünk erről, amikor – 1967-ben – az akkori „fiatalok”, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos ellen már két évvel előbb indí tott boszorkányüldözés során írásban is tiltakozott az ellen, hogy (amit pe dig megpróbáltak) felhasználják a nevét „ a fiatalok elleni lejárató kam pányban.
A versei? Írásai?
Jól emlékszem Téli alma című, 1959-ben megjelent verseskötetére. Kányádi Sándor adta a kezembe: Olvasd, megéri! Ettől kezdve jobbnál jobb versei, jó és mondhatni kompromisszummentes prózája jelent meg, köztük a kiváló történelmi regény, A mirigy esztendeje (1969). Ezt még titkárként írta – de megjelenésekor már nem volt az Írószövetség titkára az 1968-as írószövetségi konferenciáig volt az). Utána még (legalább) húsz versesköteteprózája, Valamint egy színműveket tartalmazó könyve jelent meg 1978-ban, hetvenkettedik évében bekövetkezett (valószínűleg orvosi műhibának tulajdonítható) haláláig.
Az említett, Farkas–Király–Magyari ellen (állítólag feljelentésre indított) hajtóvadászat közepette – házkutatás során, vagy besúgó jóvoltából – (az érdekeltek se tudták meg soha), valami levél is a hatóságok kezébe került, amelyik szerint Nagy István és Szemlér (lehet, hogy még mások is) „mind hülyék”. Éberségi szerveinknek természetesen volt gondjuk rá, hogy megmutassák a levelet Nagy Istvánnak (vagy legalább tájékoztassák felőle), hogy a fiatalok elleni fellépésre késztessék. Pista bácsinak eszébe se jutott ugyan, hogy „bosszút álljon” a renitens fiatalokon, de egyik bukaresti útja alkalmával keserűen szóvá tette Szemlérnek:
– Te Feri! Tudod, mi ezeknek a fiataloknak a véleménye rólunk? – Na?
– Az, hogy hülyék vagyunk! Szemlér elnevette magát.
– Hiszen ez természetes. Annak idején mi is hülyéknek tartottuk az öregeket!
Ha van életmű, amelyik megérdemelné, hogy újraolvassák, hogy az utókor leverje róla a lassacskán rászállingózni kezdő port – úgy a Szemléré (is) az. Példa is bizonyos értelemben ez az életmű. Ha ívét figyelmesen nyomon követjük, megdöbbenünk azon, hogy egy bizonyos időszakban mennyire meg tudtak félemlíteni, maguk mögé állítani a diktatúra bornírt erői egy művelt, tehetséges embert is – bár csak időlegesen. Amikor ugyanis azt hitték, sikerült kellőképpen megfélemlíteniök és megvásárolniok a költőt – az írót, akkor ez – szinte egyik napról a másikra nem engedte tovább a Császárnak, hogy ahhoz nyúljon, ami Istené!
Szemlérről szólva, hallatlan szorgalmáról, munkabírásáról se hallgathatunk. Nemcsak eredeti műfajokban (főként versben, prózában) adott minőségben is jelentőset (a már említett közel tíz év magára erőltetett szervilizmusa kivételével), azt hiszem, mennyiségben is többet írt bármelyik kortársánál, de igen sokat fordított is. Döntő módon verset, de olykor prózát is. Például Zaharia Stancu Mezítláb (Desculţ) című regényét, amellyel Stancu még a Nobel-díjat is megcélozta magának, de nem találta el. Elsősorban a román, a német (azon belül is főként a hazai német) költészetből tolmácsolt, de angolból is fordított. Emlékszem, az 50-es évek első éveiben hosszú esztendőkön át mind szerkesztettük a Román költők antológiáját, ami azért tartott sokáig, mert az évenkénti kisebb-nagyobb politikai kanyarok miatt szinte mindig újra kellett kezdenünk az egészet. Jómagam is „beszálltam” a fordított versek szövegegyeztetésébe. Természetesen Szemlér Ferenc is számos verset tolmácsolt. Az egyik Arghezi-versben „se ridică glasuri-glasuri” (hangok-hangok szállnak) magyarul a Szemlér átültetésében így hangzott: „poharak-poharak csengenek”. No, persze, hiszen van költői szabadság még a fordításnál is, de honnan a „poharak”? Szemlér egyébként szigorúan követte a magyar műfordító-irodalom legjobb hagyományait, amennyiben forma-, gondolat- és szöveghűségre is törekedett. Mutatom a sort Bajornak. Földesnek. Székely Jánosnak. Nem is annyira a pontatlanság zavart, az nem hagyott nyugodni, hogy vajon honnan szerezte Szemlér a „poharak”-at „hangok” helyett? Együttesen ókumuláltuk ki: valószínűleg az Argheziköltemény előtt Szemlér német verset ültetett át magyarra, és tudat alatt még nem állt egészen át a német szókincsről a románra. Ezért a román „glas”-t német „Glas”-nak nézte, ami tényleg „poharat” jelent. Végül is egy ujjongó tömegben (erről volt szó az Arghezi-versben) miért is ne csenghetnének a poharak?
Jó író – kitűnő költő volt Szemlér Ferenc, és jó barát is. Csak azt nem értem (és immár, azt hiszem, sohasem fogom érteni), mivel sikerült őt közel tíz éven át rettegésben tartania a Pártnak, kicsavarni belőle a leghajmeresztőbb „káderlírát”? És mitől állt ismét, szinte váratlanul talpra, teljes értékű emberként – és költőként? Hogyan sikerült legyűrnie a félelmet?

* Részlet a Kortársuk voltam – kortársaim voltak című kötetből.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék