Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. január, XIII. évfolyam »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Vári Attila

A szem
Egy történet története
Olyan volt az az éjszaka, mint egy sivatagi homokba félig temetett, fej nélküli antik szobor. Értelmezhetetlen, de csonkasága ellenére is üzenet valakinek, aki majd egyszer kiássa, s megállapítja róla, hogy a fáraó ékszerésze volt az illető. Megállapíthatná azt is, hogy ő volt a legfőbb macskaherélő, vagy udvari harkályidomító. De ő éppen a második dinasztia korának ékszereit kutatja, ezért nem is találhat cserzővargát, fodrászt, rabszolgahajcsárt, vagy bordélyház-tulajdonost. A dolgok úgy vannak elrendezve ezen a világon, hogy szakma szerinti találatokat érnek el az emberek: az udvari gyepből minden vágás után újra és újra kihajtó gyomról egyszer csak kideríti egy természetvédő, hogy egy fokozottan védett, jégkorszaki ritkaságot irtok, s az a vaskolonc, amelyet súlyként kötöttem a kerekes kút vedréhez, középkoros történész barátom szerint, nem lehet más, mint Bajazid szultán díszsátrának egyik rögzítő nehezéke.
Az az éjszaka pocsék volt. A sivatagi szobor is csak azért jutott eszembe, mert a négy kókadtan lógó lombú fa miatt parknak nevezett tér egyik padján találtam egy széttépett újságlapot, s az egyik cikk címének maradványából arra következtettem, hogy valamit találtak a „... msai sivatagban szo...”
Hőség volt, a levegő is lábujjhegyen állt, s én a szemközti bérház padlásnyílását lestem. Minden éjjel kirepült egy hatalmas fülesbagoly, s a platán ágai között éjszakázó galambok közül összeszedett kettőt-hármat, amiből arra következtettem, hogy a bagolyfiak már anyányiak lehetnek.
Alig lehetett hallani szárnysuhogást. Olyan csöndben csapott le prédájára, mintha füldugóval hallgattam volna a tejszínhabba mélyedő kiskanál zaját. Onnan tudtam, hogy rabol a füles, hogy felriadtak a levegő patkányai, ezek a tetvekkel, kullancsokkal teli városi galambok, de miután rájöttek, hogy elmúlt a veszély, méltatlankodó dohogással visszaszenderültek, de előbb még pottyantottak néhányat a fák alatt álló autók tetejére.
Érdekelt az az uhu. Láttam már vándorsólymot a városban, s a liget fái közül, az állatkerti hulladékon hízott hollók is bebelátogattak a házak közé. De ez a bagoly különleges példány volt. Letelepedett az egyik lakás erkélyének párkányára, s úgy tett, mintha éppen az ellenkező irányba akarna repülni, aztán az aszfaltról fölszálló légáramlatot kihasználva két-három szárnycsapással már a platán vagy a kőrisfa koronájából vitte magával áldozatát.
Egyetlen alkalommal sem repült rá egyenesen a lombkoronára. Talán a lámpák fénye zavarhatta, s az árnyékos teraszról jobban be tudta mérni a célt.
Hőség volt, s az egymás után fölfénylő szárazvillámok miatt olyanok voltak a borzas fejű fák, mintha valaki fényképezné őket.
Távolról, talán több száz kilométer távolságból morajló égzengést is lehetett hallani, de fölöttünk csillagos volt az ég, s még szellő sem mozdult, nem is hittem volna, hogy néhány másodperc alatt támadhat az a vihar, amelyet sohasem fogok elfelejteni.
Még nem mozdult a szél, de egyre hangosabb lett az a távoli morgás, s az első orkánszerű szélárammal már hullani kezdtek az ököl nagyságú jegek. A fények egyszerre aludtak ki, s a hatalmas jégdarabok olyan dobszólót kerekítettek a háztetőkön és az autókon, hogy már a szél zúgását sem lehetett hallani. Tompa és éles puffanások, fémes hangok és a darabokra hulló üvegek csörömpölése közepette megláttam a baglyot. Olyan mereven figyelt a szemközti pad alól, ahová a vihar elől menekült, mintha én lennék a kiszemelt áldozata.
A fölvillanó égiháború fényeinél láttam, hogy valamit szorongat karmai között, s amikor már kezdtem megszokni a sötétet, s azt hittem, látom az áldozatot is, a szomszédos korházban bekapcsolhatták az áramfejlesztőt, mert az iszonyatos sötétséget fölváltotta az ablakokból kiszüremlő derengés, s a pad alatt menedéket kereső uhu karmai között megláttam a sárga macskát. Csavargó kandúr volt, mindenkit gyanakodva figyelt, csak a galambokat etető öregasszony tudta megsimogatni. Tőle nem félt. Talán tudta, hogy a kenyérmorzsa, amit a galambok elé szórnak, számára a jövő záloga. Attól híznak majd finom falattá a galambfiókák, s gyanítom, hogy macska és bagoly már régóta szemmel tartották egymást.
Most a vihar elől talán egyszerre bújtak a pad alá, de a félméteres madár gyorsabb lehetett, mint áldozata.
Én is a pad alatt dekkoltam.. Fölöttem, mintha kalapáccsal verték volna a padot, s a szilánkokká hulló jégtojások fokozatosan kirajzolták a pad rácsainak mintázatát a csikkekkel, kutyaürülékkel teli talajon.
A vihar végét jelezte, hogy a villanytársaság visszakapcsolta az utcai fényeket is, az uhu, karmai között tartva zsákmányát, kicsoszogott a pad alól, s nehézkesen föllendült a lombok közötti résen a fészke felé.
A lámpák fényében tisztán lehetett látni a macska vérét, az öszszetéveszthetetlen bagolytollakat, s csodálkoztam, hogy nem vettem észre a támadást, nem hallottam egyetlen hangot sem, pedig a kandúr biztosan nem adta olcsón az irháját.
A sáros föld elszíneződött a vértől, s a közepén, mintha tükörtojás lenne, mereven nézett rám egy macskaszemgolyó.
A gázvilágítást utánozó villanyoszlop lámpatestének ernyőjéről úgy folyt a víz, mintha kinyitottak volna egy csapot, s nagyjából lemostam a kezemet, levertem nadrágomról a rám ragadott kosz egy részét is, közben eltöprengtem, hogy miért jelent meg kísértetként előttem már napokkal korábban ez a látvány, az üregéből kitépett szem. Úgy tíz napja eszembe jutott egy gyermekkori emlékkép. Nem azon kellett gondolkodnom tehát, honnan is emlékszem a sár tetején trónoló szemre, mert napok óta foglalkoztatott Krámer Bubi emléke, s a műszeme, amelyet egyszer a vásártér békanyálas sarában láttam, de a dolgok ilyen egybeesése nem véletlenszerű. Aztán egy taxi húzott el mellettem, hideg zuhanyt fröcskölve rám, eltüntetve a sárga kandúr szemét is, s én, mintha kergettek volna, nekiiramodtam, hogy minél hamarabb elérjem a közeli presszó bejáratát.
Ázott emberekkel volt teli a terem, csak az én asztalomnál nem ült senki, s Éva bekergetett az öltözőbe, előszedett valami ottfelejtett pólót, s egy kancsó langyos vízzel leöblítette a hajamba ragadt szemetet is.
Azt hiszem, akkor eshetett ki a számítógép-lemez a zsebemből, s napokig dühöngtem, mert fölöslegesen volt a zakómban az a novella, amelyben arról a furcsa szemről írtam, barátom tanyáján, az ő számítógépével, s amelyet csak magamnak mentettem le, az idegen gépből kitöröltem még a nyomát is.
Sajnáltam azt az írást. Minden nap elhatároztam, hogy újraírom a történetet, de sokkal könnyebb egy másikat megfogalmazni, mint romjaiból, emlékképekből összerakni valamit, amiről befeje
zése után azt hitte az ember, hogy tökéletes.
Aztán néhány nappal később megállt az asztalom mellett az egyik törzsvendég, egy nyolcvan év körüli szikár öregúr, akiről mindenki tudta, hogy véres kezű cenzor volt az ötvenes években.
– Elnézést kérek, de itt találtam a földön ezt a lemezt és hazavittem.
Az én lemezem volt, de az öreg nem adta ki a kezéből rögtön. Egy vaskos papírköteget szorongatott a hóna alatt, s megkérdezte, hogy válthatnánk-e néhány szót.
– Foglaljon helyet – mondtam, s a másik asztalnál iszogató kollégák csodálkozva nézték, hogy a „néma”, aki soha senkivel sem beszél, most fölhevülten magyaráz nekem.
– Az unokám kinyomtatta a kéziratot, és én vettem magamnak azt a bátorságot, hogy néhány fontos észrevételemet széljegyzetként csatoljam az Ön írásához... Bár tudom, hogy maguk másként gondolkodnak, mint ahogy mi, de előbb-utóbb eljön az ideje annak is, hogy ebből a globalizációnak nevezett imperializmusból, ebből az amerikai szeméttel elfedett világból megkezdjék a kiút keresését, s akkor talán ezek a széljegyzetek segíthetik az Ön útját.
A kézirat egyik oldalán ott volt a novellám, a margójára viszont, szinte olyan terjedelemben, mint maga az eredeti, megjegyzéseket írt, s azt mondta, hogy ezt ne vegyem tolakodásnak, de az az érzése, hogy szociális érzékenységem miatt, még menthető vagyok, s ő csak azokat a szempontokat jegyezte be, amelyek révén igazi szocialista realista műveket tudnék írni.
– Alapvetően minden írásban benne van a proletárirodalom lehetősége, bár én az Ön helyében ezt nem közölném le sehol, mert olyan mondatokat, világnézetileg olyan tévutakat rejt a szöveg, nem is rejti, hiszen explicité ki is mond, hogy később talán szégyenkezni fog miattuk.
Átvettem a paksamétát, megköszöntem a kedvességét, bár legszívesebben elküldtem volna a jó sztálinista anyjába, s megráztam volna, mint kutya a tollseprűt, hogy megértse, semmi köze sincs a kéziratomhoz, nyugodtan odaadhatta volna Évának is, mert sokszor felejtenek itt dolgokat a vendégek, de senkinek sem jutott eddig eszébe, hogy hazavigyen egy kéziratot, még a fél doboz cigaretták is ott kuksolnak napokig az italpult sarkán.
– Átnézem majd a javaslatait – mondtam, de forrt bennem a düh. Dühösen kíváncsi voltam és alig vártam, hogy otthon elolvashassam a megjegyzéseit.


A szem
I. fejezet
Az egyik országos napilap főmunkatársa voltam, viszonylag jó fizetéssel. Ez amolyan írói kegydíj volt. Nem vártak tőlem sem riportot, sem pedig interjúkat. Heti rendszerességgel megírtam tárcanovelláimat, s a hétvégi számban az éppen aktuális kultúrbotrányról írtam epés hangú jegyzeteket.
Többnyire éjfél után kezdtem dolgozni, addig az éjszaka fekete kockacukrát szopogattam – öreg kollégám mondta, hogy az éjszaka már önmagában is olyan ajzószer, mint a kávé, de ha még a cukrot is megtalálja hozzá az ember, akkor az isten nem szoktatja le arról az élvezetről, hogy félrészeg viták győztesének, hervadtságukat krémpúderrel elfedő nők hódítójának érezze magát.
Pedig én sokáig nem is az éjszakát kerestem, hanem azt a hangulatot, amit szülővárosomban még megélhettem. A törzsasztalok világát, ahol az ember egy különc szokása miatt akár híresség is lehetett.
Volt egy pék, aki minden nap megsütötte serleg alakú cipóját, zónapörköltet rendelt, amit a kenyér belével kimártogatott, aztán annyi fröccsöt ivott, amennyit a kenyérhéj-serleg elbírt, amíg szét nem ázott a tányéron. Ez általában az ötödik nagyfröccsnél következett be, s akkor a boros kenyérhez kért két fasírtot, villával összevacskolta az egészet, s amikor megette, csak annyit mondott, hogy „ámen”, aztán fizetett és ment. Nem volt ideje beszélni senkivel, a serleg szétázásának veszélye miatt pillanatok alatt becsípett, de mégis annyira a törzsasztalhoz tartozott, hogy nélküle talán lett volna a világegyetemben egy serleg-cipónyi űr.
Törzsasztal nem volt a fővárosban, de tényleg ajzószerem lett az éjszaka.
És megtalálta bennem a maga kockacukrát Éva.
Igaz, hogy nem fekete volt, de az első pillanattól kezdve édesemnek szólított, amit csak azért tűrtem, mert azt mondta, hogy rég halott apjára hasonlítok, és őt édeskémnek hívta kislánykorában.
Csak félduhaj voltam, vigyáztak rám.
Szerettem az éjszakát, de Éva, a szinte feleségem, pincér volt abban a presszóban, ahová jártam, s ha letette a kötényét, máris indultunk haza.
Ezek a séták a szellőzködés és a megbeszélés meghitt pillanatai voltak.
A presszóban szinte nem is szóltunk egymáshoz. Védett vad voltam a lokálban. Nem ülhettek az asztalomhoz depressziós rémálmaikat mesélő rettegő részegek, sem erejükkel hencegő vagányok. Azért mégsem voltak unalmasak ezek az éjszakák.
Összebarátkoztam egy zenetanárral, aki ötvenévesen azért iratkozott be az egyetem kémia szakára, mert meggyőződéssel hirdette, hogy a világ legnagyobb értéke a szennyvíz, s órákig beszélt a kinyerhető szerves és szervetlen anyagokról, aztán, mint aki tudja, hogy nem éri meg terveinek világméretű felhasználását, legyintett, s azt mondta, hogy nem ő lesz az, aki ezért majd Nobel-díjat fog kapni.
Ez a presszónak nevezett hely, keveréke volt egy sörözőnek, egy éjszakai bárnak, de régimódi nagy asztalai miatt, akár családi kifőzde is lehetett volna.
Az első sör után, kötelezően meg kellett egyek két pár virslit, de mert bécsi szeletet is készítettek, néha tükörtojást hozott ki Éva, dupla adag szalmakrumplival, rengeteg salátával.
Ha éppen nem volt vendég – ami ritkán fordult elő, akkor sem ült mellém, azt mondta, szereti nézni, ahogy gondolatban elszállok ebből a világból.
Szóval a zenetanár leülhetett mellém bármikor.
A másik, akit asztalomhoz engedett Éva, egy öreg katonatiszt volt, aki a második világháborút sajátos szemszögből láttatta. Olyan részleteit mesélte, amire soha nem is gondoltam addig. Olyanokat, hogy az embereknek szarniuk is kellett, de nem volt papír, víz is csak éppen annyi volt a lövészárokban, hogy sivatagi szigorral osztották szét a kortyokat. Egyszer egy hétig száraz borsót rágtak nyers lóhússal, mert nem volt, amivel befűteni a gulyáságyút.
Szóval, azért Éva nem cenzúrázott ki mellőlem mindenkit.
Alig száz méternyire volt lapunk nyomdája, s én is úgy szoktam ide, hogy egy éjszaka beugrottam átjavítani néhány mondatot aktuális tárcanovellámban.
Aztán valahogy Éva ágyában ébredtem másnap délelőtt.
Pedig Éva nem volt könnyű eset. Feltűnően csinos, harmincas éveinek elején járó elvált asszony volt, s amit magáról mesélt, meg amit az újságíróktól hallottam, egészen összecsengett. Két éve nem volt senkije, s amikor az egymásba gabalyodás első éjszakája után behozta a kávémat, azt mondta, hogy ezt a dolgot nem egyetlen éjszakára képzelte el, s ha nekem ez csak egy kaland, akkor most fejezzük be, mert nem akar újabb sebeket kapni.
Nem fejeztük be. Másfél éve élünk együtt, s most éppen harmadik hónapos terhes.
A huszonöt év korkülönbség ellenére, vagy talán éppen azért, fiatalabbnak érzem magam mellette, mint amilyen harmincas éveim vége felé voltam, amikor az öregedésről írtam esszét, s a pulóveres, farmernadrágos világban tüntetően öltönyben, nyakkendősen mentem mindenhová, ahogyan egy középkorú úrhoz illik.
Éva, életem talán utolsó nagy ajándéka.
Divatos kifejezéssel élve pályaelhagyó. Tanárképzőt végzett, de a preszszóban sokszorosát kereste annak, amit általános iskolai tanárként kapott.
Szóval cenzúrázta kompániámat, de a napilap munkatársai bármikor leülhettek büntetlenül az asztalomhoz.
Néhány újságíró járt be a közeli nyomdából, korrektúra után újraolvasták a betördelt oldalakat, s bár megitták söreiket két szedés között, s kissé spiccesek is voltak éjfél körül, mégis „tisztafejnek” hívták őket.
Többnyire hírszerkesztők voltak, s emlékezetem szerint alig volt rá példa, hogy valamelyikből valaha is vezető újságíró legyen. Talán esélyt sem kaptak. Ha fogadnom kellett volna, hogy kiből lesz gálickő, talán Danira tettem volna valamennyit. Bűnügyi riportjainak mélyén ott hevertek kidolgozatlanul novellái, és érezni lehetett, hogy többet lát, mint amennyit egyelőre megírni képes. Tisztán fogalmazott és láttatni tudta a figuráit. Az angyalarcú gyermekgyilkost, a tolókocsikból botokkal csatát vívó koldusokat, akik aztán közös erővel támadnak a kiérkező rendőrökre. Szóval tudott valamit a fiú, a világról, valami különöset.
Egyik éjszaka, már túl a nyomdai munkán, leült mellém, s az asztalra tett egy albumot, amelyben régi fényképek és metszetek voltak szülővárosomról. – Szerdán lesz egy izgalmas tárgyalás – mondta, aztán hörpintett egyet, s folytatta:
– Felkészülök a városból, mert ez valami egészen egzotikus eset.
– Ne meséld ki magadból, mert nem fogod megírni – mondtam. Ezerszer tanúja voltam már annak, hogy a kibeszélt történetből elfogy a puskapor, s az, ami nagyon jó sztorinak látszott, amire kikerült az írógépből, már nem volt egyéb, mint egy történet vázlata. Sótlan, szellemi diétára is alkalmatlan szöveg. Így hát megegyeztünk abban, hogy én leszek az első olvasója, s becsületszavamat adtam, hogy tisztességesen megmondom a véleményemet, s ha kell, utólag tanácsot is adok.
Nézegettem a régi fényképeket, metszeteket, s olyan honvágy fogott el, hogy legszívesebben azonnal indultam volna. Honvágy... de hát már nem élnek azok, akikért érdemes lenne hazamenni.
Rengeteg olyan fotó volt, amit akár én is készíthettem volna. Gyermekkoromban kaptam egy szovjet gyártmányú Ljubityel gépet, s csak a zsebpénzem szabott határt, meg a szakkört vezető tanár, hogy le ne fényképezzek mindent.
Akár az én albumom is lehetne – gondoltam.
Azokon a képeken ott volt a teljes életem, hiszen az igazi élményeket a gyermekkorból hozza magával az ember, s a házak, az ismerős utcák olyan elemi erővel csaltak elő hangulatokat, hogy még az udvarunk jázminillatát, a karácsony előtti disznóvágás izgalmait is átéltem.
– Hol vetted? – kérdeztem Danitól, de magyarázkodnom sem kellett, önként ajánlotta, hogy vesz magának másikat.
– Holnap reggel veszek egy másikat, ezt neked adom.
Nem akarta elfogadni a pénzt, s én már alig vártam, hogy végre zárjon a presszó, mert lüktetni kezdett bennem az otthoni hangulat miatt egy novella, s egy noteszlapra följegyeztem: „a názárénus kőfaragó”.
Szerettem úgy dolgozni, hogy ott szuszog mellettem Éva, s amióta lecseréltem az írógépet, attól sem kellett tartanom, hogy a zajtalan számítógép fölébreszti. (Engem igazából az zavar, ha másokat zavarok.)
Egész éjszaka dolgoztam, csak onnan vettem észre, hogy talán már reggelre jár az idő, hogy a képernyőn a besütő nap miatt elhalványodtak a betűk.
– Kész vagy? – kérdezte Éva.
– Kész – mondtam, s egy pillanatig magam is csodálkoztam azon, hogy észre sem vettem, hogy fölkelt. Nem hallottam azt sem, hogy elmegy vásárolni, hogy szendvicseket csinál a konyhában, s szégyelltem magam, mert nem szoktam bekapcsolni a nyomtatót, amíg alszik, s most, hogy szinte minden mondat után az album képeit néztem, megfeledkeztem arról, hogy nem vagyok egyedül.
– Mindjárt dél van – mondta. Elvette a nyomtatóról a lapokat. – Felolvasod?
Szerettem hangosan fölolvasni, mert így jobban tudtam ellenőrizni a mondatok ritmusát, s azt is könnyebb volt felfedezni, ha túl gyakran fordult elő egy egy szó.
– Az a címe, hogy: ISTEN BÁRÁNYA – mondtam, és olvasni kezdtem.
Én olyan kicsi voltam, hogy még azért is a kis székre kellett állnom, hogy gyűlölködni tudjak.
És ez nem vicc.
Felálltam a sámlira és akkor szinte szembe is tudtam volna köpni azt a tróger fényképészt, de ő meglökött, s így a nyálam végigcsorgott a képen, az ingemen, s mert éppen málnát ettem, anya azt hitte, hogy vért lát, s akkor nekiesett a nagyítással házaló csalónak.
Én már hallottam az iskolában, hogy van egy pasas, aki elkéri az igazolványképeket, aztán esküvők és mindenféle családi események fotóiba illeszti azokat az arcokat, amelyek sohasem néztek ki olyan bambán, mint ahogy a kékesre, sárgásra vagy éppen barnás árnyalatra satírozott képen vigyorogtak. Volt olyan, aki éppen az ilyesmit szerette, de az már túlzás, hogy egy koszos amerikai lapból kimásolt filmjelenetre ráfényképezte a házunkat. A bajuszos férfi feje mellé anyát, és azt kérdezte, hogy mennyit ér.
– Kisnaccsád mit fizetne, hogy ne a férje kapja ezt a képet?
És anya éppen azt magyarázta volna, hogy hol találja meg apát, de én kikeltem az ágyból, mumpszos voltam, s gondoltam, leköpöm, hogy kapja el a ragadályt, mert azt már tudtam az orvostól, hogy férfiakra nézve ez veszélyes betegség.
De fellökött az a barom. A számból szerteszét fröccsent a málna, aztán amikor már mindketten a földön feküdtünk, anya rálépett a gégéjére.
– Vért akartál, hát most te is vért köpsz – sziszegte, én közben felugrottam, de mert tudtam, hogy a szomszédék udvarán ilyenkor a szabadban dolgoznak a kőfaragók, csak a lépcsőig kellett mennem, és onnan hívhattam a segítséget.
Jöttek is.
Szerencsémre az első mindjárt Kálmán volt, mert alig két napja éppen őt akarta átverni egy olyan képpel, amit állítólag a vendéglő udvari vécéjében kapott le, s amelyen ez a hatalmas kőfaragó éppen egy másik emberrel buzizik.
– Eljött az igazság órája. Az ármágedon íme eljőve – mondta a nazarénusok sorába tartozó kőfaragó, aki olyan szelíd volt, hogy mi versenyt rendeztünk abból, hogy nekifutásból ki tud úgy fölugrani a nyakára, hogy aztán a vállára is föl tudjon állni.
És Kálmán ezért sem haragudott soha.
– Vigyázz, mert leesel! – mondta, ha már fönn voltunk a vállán. És lesegített minket, de egyetlenegyszer sem haragudott meg.
A fényképészen is csak kacagott, amikor az zsarolni akarta, s behemót vigyorával szemébe nézett.
– Te nagyon elnézted a házszámot – mondta neki, és mindenki látta, hogy fölemeli fél kézzel, aztán a kerítéshez sétál vele, s átrakja pontosan a sövényből levágott nyesedék tetejére.
– Asszony testét sem érintettem, pedig a bűnök kaptárjában még az lenne a legkisebb, ha férjezett hitvesemet gyermekeim anyjává tenném – mondta neki, mert Kálmán úgy fogalmazott, olyan prédikátoros tisztasággal, hogy mindenki tudta róla, misszionárius lesz és elmegy Jehova tanait hirdetni a katolikus többségű felföldre. A vendéglőbe is azért ült be, mert meg akarta téríteni a részeges katolikus kántort.
De most anyám miatt kicsit hangosabb és vészjóslóbb volt a szokottnál.
– Nekem most téged meg kell vernem, gyermekem – mondta a fényképésznek, s a verést azzal kezdte, hogy módszeresen napfényre segítette az összes filmeket.
– Ezekkel nem házalsz többet – mondta kedélyesen, aztán a lépcső feljárójának párkányára tette.
– Remélem, tudod, hogy hány főbűn van, mert én most huszonöt imát verek a seggedre, s a különbséget majd vond ki a bűnök számából. Azt majd visszaadhatod, ha lesz hozzá kedved.
Hatalmas lapáttenyerével éppen a huszonötödiket verte, amikor megérkezett apa, s csak a többi kőfaragó emberségén múlott, hogy a nagyítós nem halt bele abba, amit a képért kapott.
Apa meglátta a nagyítást a földön. Azt, hogy egy láthatóan első világháborús őrmesterképű férfi, aki a fényképen ráadásul amolyan csíkos és egész testre szabott fürdőruhát viselt, az anya lesből lekapott arcképével behelyettesített kövérkés ontarioi kurvával etyepetyél. Ettől elveszítette fejét, és akkorát rúgott a zsarolóba, hogy az átesett a korláton, s apa folytatta volna még a virágágyásban is a verést, de a kőfaragók lefogták, s aztán sem Kálmán, sem anya nem hagyta, hogy a virágok között is verje.
– Összetöritek a hibiszkuszokat – mondta anya, de az igazi érv az volt, hogy Kálmán fölnyalábolta a zokogó idiótát, s átvitte a szomszédba, ahol éppen fekete műmárvány sírkövek fényezésén dolgoztak.
Fényképészünknek kezébe adott egy felébe törött köszörűkövet, s megmutatta, hogy a marószódás vízzel mekkora területet kell egy alkalommal átsikálnia, hogy egyenletes legyen az emlékkő fénye.
– Egy kicsit kilyukad tőle a kezed, de meg lehet szokni – nyugtatta Kálmán a tévelygőt, s amikor az esti fájrontnál nem akart bemászni a kutyaólba, pedig minden kőfaragó elmagyarázta neki, hogy fájront azt jelenti, hogy vége a munkának, akkor Kálmán kényszerűségből megkötötte kezét és lábát, s a simító pléhet használta kaptafának, hogy be tudja gyűrni fotógéniuszt az üresen álló ebszállásra.
Ezt Kálmán mondta így.
Ebszállás és fotógéniusz.
És ez volt az első nap.
Nekem ugyan megtiltotta, hogy leköpjem, pedig akkor félheréltet lehetett volna csinálni belőle, mert ha elkapja felnőtt létére a dagadványt, a mumpszot, akkor már sohasem csinált volna senkinek gyermeket, de Kálmán lebeszélt róla, azt mondta, hogy az ilyennek elég büntetés a munka és az, hogy nem hagyta elszelelni. Másnap és harmadnap is dolgoztatta, s hallottuk, ahogy azon az isteni csenddel megáldott hangján azt kérdezi:
– Szereted a csirkepörköltet? Mert mi krisztus tanainak nazarénusai, csak zöldségeket eszünk.
És elejébe tette a zöldhagymát és retket, a kovásztalan kenyeret és aludttejet.
Fotógéniusz pedig evett, mert éhes volt, s este kinyalta a nyers zöldborsóból készített, fokhagymával és borsmentával ízesített főzelékutánzat edényének alját is.
– Ma még megkötözlek, de holnap majd elérkezik a felolvasás harmadik napja, s akkor isten csodát művel veled. Olyan leszel, mint Mózes könyvének jármolatlan tehéntinója, amelyet áldozatba adhat az ember, ha a bírák azt ítélék, hogy az ő városához közeli földön találták hulláját annak a megöltnek, ki ismeretlen, de nem maradhat bosszulatlan. Áldott leszel és jámbor, mint az anyja csecsét szopó bornyú. Mert az ige csodát tészen. Ámen mondta Kálmán, s a Fotógéniusz már azt sem tudta, hogy az ebszállás, a kötelek, vagy éppen a prédikátor a veszélyesebb, aki hatalmas nagyító alatt tartotta bibliáját, s munka közben minden válogatás nélkül onnan olvasott fel, ahová a csiszológép szele lapozta a könyvet.
És olvasta a verseket, kiolvasva a számokat is, mintha azok is részei lennének a szent szövegnek.
És a géniusz nem tudta, hogy az a munka, amelyen éppen dolgoztak, nem is volt igazi megrendelés.
Ezekre a kövekre Kálmán olyasmit jegyzett, hogy a „szeretet”, meg olyanokat, hogy „feltámadás”, de nem is igazi sírkövek voltak. Ezek voltak az ő mérföldkövei, mert azt tervezte, hogy hittérítő munkáját azzal kezdi, hogy az országút szélén felállítja őket, sajátos hittételeit. Mindeniket a hátán viszi, s ha már lerakott és rögzített egyet, akkor visszajön a másikért, de azt már kétannyira kell cipelnie, s ha már mind a harminc a helyén lesz, akkor elkezdheti a lelkek megnyerését abban a messzi kisvárosban, ahová személyvonattal pontosan öt órát tartott az utazás.
Az első és a második kő között fixundfertig öt kilométer volt a távolság, ezt maga Kálmán jelentette nekünk, s ahhoz, hogy a harmadik is a helyére kerüljön, meg kellett tennie az ötöt az elsőig, aztán még ötöt a városig, s a hátára hársfa hánccsal felkötött iszonyatos súlyú kővel végig kellett mennie a két stáció mellett, hogy elérje a harmadik helyét. Aztán az egyre távolodó kövek miatt már napokba tellett, hogy gyalog hazaérjen, s bármilyen behemót is volt, az utolsó követ pontosan egy hónapig cipelte a hátán, amire az végre a helyére került.
Így telt el több mint két esztendő.
Haladhatott volna talán gyorsabban is, de ott volt a kolonca. Lánccal a lábához kötötte a fotógéniuszt. Aki már nem is akart megszökni. De aki talán azt hitte, hogy sorsvállalásának része ez a gályarab-kellék is, ő nem cipelte ugyan a követ, de egy ronggyal törölgette Kálmán homlokáról az izzadságot, hogy ne folyjon a szemébe, vagy vizet adott neki, s megtanulta, hogy a vastag háncs alá hogy kell bedugni a vékonyra szeletelt birkafagygyút, hogy a nazarénus vállát ne vágja véresre a heveder.
De csak ekkor vette maga mellé Kálmán a fényképészt, amikor már az út felét megtette.
Senki sem értette, hogy ez a pökhendi nyikhaj miért nem szökik meg, hogy miért marad a kőfaragónál, hiszen még csak nem is volt idevalósi. Senki sem tudta, hogy honnan jött a városba, s apám is csak véletlenül hallotta, hogy a piac mellett egy kofaszálláson lakott, ezt is Kálmán mondta neki, aki néhány nap után saját kezével vitte el azt a viaszosvászon koffert, amiben fotógéniusz a ruháit tartotta.
A kofaszállás olyan hely volt, hogy a piaci árusok felváltva feküdtek egymás mocskos ágyneműjébe, mert ha fölkelt a egyik, beküldött egy másikat és ő kezdte lesni a gúlákba halmozott zöldséghegyeket.
Nem is a tolvajoktól féltek. A macskákat kergették, mert a kandúrok előszeretettel rakták szagjelüket a zöldséghalmokra, s a penetráns bűzt se lemosni, se pedig lekaparni nem lehetett a murokról, a hagymáról, de még a káposztát is hiába levelezte torzsájáig a vevő, mert az a jellegzetes szag még a cika belsejéből is úgy áradt, hogy nyávogásra ingerelte a mindig párzásra készülő elvadult macskák hadseregét.
Géniusznak külön ágya volt, de nem fizetett többet, mert számára nem kellett napközben téglát forrósítani, mert az árban benne foglaltatott, hogy az olajos hordókályha parazsában forrósított téglát a kofaszállás tulaja vitte vasfogóval és tette a kofánék földig érő szoknyája alá. Mert a felszálló meleg akár órákig is langyosan tartotta a sátor méretű pendelyek alatt didergő testeket.
Kálmán elköltöztette ebből a bűnfészekből, ahol sokheti mosdatlanság, rothadó zöldség és a téglával felmelegített testek ráadás-szeretkezéseinek szaga keveredett a kályhából szivárgó kátrányos füsttel, s a Jozafátra keresztelt géniusz zokszó nélkül tűrte, hogy a nazarénus kőfaragók ecetes vízzel sikálják, s hogy kiválogassák csomagjából a fölöslegesnek ítélt dolgokat.
– Urunk is ecetes szivaccsal olthatta szomját a kereszten – mondta Kálmán, bár Jozafát nem is tiltakozott a módszerük ellen, de a behemót úgy gondolta, okát kell adnia annak, hogy a lemosás után is miért kellett ecetes vizet innia.
És Jozafát nem szökött meg. Pedig már ő járt a piacra, s még azt is gyermeteg ártatlansággal fogadta, hogy egyik alkalommal Kálmán helyettese, a Pilátusnak nevezett férfi visszavitte a piacra, s bocsánatot kellett kérjen, mert egyet fizetett, de kettőt vitt.
A kofák csak röhögtek a jeleneten. Hangosan kiabáltak utánuk.
– Hallod, Jézuska, ha benyúlsz a szoknyám alá, kaphatsz burkában sütött töviskes gesztenyét – mondta az egyik, s a tejfeles asszony még rá is tromfolt.
– Gyere ide, aranyom. Olyan heves vagyok a téglától, hogy össze kellene tegyük, ami összetalál, aztán, ha kimaradna mégis valami, azért adok neked még két tojást, hogy legyen, amit a nadrágodban hazavigyél.
Az egész piac röhögött, de Jozafát és Pilátus olyan komoly arccal hagyták el a helyszínt, hogy a bazáros, aki tükröket és illatszereket, mosószódát és még gyermeknek való kaleidoszkópot is árult, azt mondta jó hangosan:
– Ezek vagy hülyék, vagy olyan szentek, mint a templomtorony. Kálmán már a stációk felénél tartott, s a kőfaragók megint igazi sírköveket faragtak.
A harminc műmárvány stációkőnek már csak a fele volt az udvaron. És a többiek öntötték és vésték a családok igazi megrendelt sírköveit.
Ezek nem voltak olyan nagyok, mint Kálmán hitkövei, de rengeteget kellett vésni rajtuk, mert olyan is volt (az, hatalmas igazi márványból készült), hogy az, aki lottón nyerte a pénzét, felíratta a magyar aranycsapat névsorát, s kereszt helyett focilabdát kért a sírkőre, s az ötvenes évek híres magyar válogatottjának eredményei alatt ott volt a teljes családja. Név, születési dátum, aztán kötőjel, mert még mindenki élt, s Kálmán egy egész napig töprengett azon, hogy fölvéshető-e a kőre, amit a megrendelő kért.
Berei úr azt szerette volna, ha a kő alján az áll: „Itt nyugszom én, olvasod te. Olvasnám én, nyugodnál te.”
Nem is ez a szellemtelenség bosszantotta föl, hanem az, hogy Berei azt szerette volna, ha fölkerül a kő másik oldalára, hogy: „Világ proletárjai egyesüljetek, de engem most már hagyjatok békén.”
Kálmánt egyre ritkábban láttuk, bár apa mesélte, hogy hívő öregaszszonyok várják a messzi országutakon, hogy megetessék, s azt is mondta anyának, hogy a fényképész ellen érvényes körözés van. Keresteti a családja. De azt már én hallottam, hogy Jozefát a rendőrnek azt mondja:
– Normális dolog kerestetni valakit, aki megvan? Engem itt mindig meg lehet találni – mondta, s visszatette disznóbőr tárcájába az iratait.
A rendőrség nem is zaklatta többé, hiszen még ideiglenes bejelentője és munkavállalási engedélye is volt.
De aztán Jozefát, a fotógéniusz is elindult útjára, már csak akkor hallottunk róla, amikor a helyi újság megírta, hogy az illegális klerikális emlékműveket felállító hívőket, akik miatt súlyos baleset történt, a feldühödött gépkocsivezető a kurblival úgy helyben hagyta, hogy kórházba szállítás közben meghaltak. És szektás szokásaik miatt segítséget kellett kérjenek a hullaszállítók, mert nem fértek volna be a tepsibe. A tűzoltók kellett levágják azt a láncot, amellyel egymáshoz kötözték magukat.
A baleset az utolsó kőnél történt, s mert tudtam, hogy mi állt a fekete műmárványon, nem is csodálkoztam.
Akkor már olyan magas voltam, hogy kisszék nélkül is tudtam volna köpni, mint ahogy azt is megtanultam közben, hogy az örök világosság nem a sarkköri nappal, hanem az a fényesség, amelyről Kálmán beszélt, s amelyet aranyozás helyett, hogy még szebb legyen, apró tükrökkel rakott ki a megtérítendő város előtti kövön.
„Örök világosság” – hirdette fekete műmárvány becementezett sírköve, de mert az útvonala három megyét is érintett, még ma is folyik az egyeztetés arról, hogy a harminc kő szövege nem volt esetlegesen felforgató tartalmú, és mi is lehet az egyesített olvasatuk. És három megye rendőrsége küldözgeti az olyan jegyzőkönyveket, hogy „huszonötös kilométerkő, ne paráználkodj”.
De az ötvenes, azaz a tizedik kő éppen két megye határán áll, s azt apával és anyával megnéztük, mert apa vett egy Fiát Topolino nevű autót, és elvitt stációkat nézni.
Az ötvenedik kilométernél, a tizedik kőre az volt fölvésve: „És ne csinálj magadnak faragott képeket.” És alatta zárójelben: (ne fotózz).
Én most már nagy vagyok, a káposztás asszony azt mondta a piacon, hogy akkorára nőttem, hogy mindjárt ki tudom hántani a női ágak közé szorult gesztenyét a szőrös burokból, de én visszafeleltem neki.
– Azt igen, de nem a tiédet.
Szinte el is felejtettem mondani, hogy Pilátustól kaptam egy Ljubityel márkájú szovjet fényképezőgépet, pontosan olyant, mint amilyent Jozefát hordott fényképész korában a nyakába akasztva. De azt mondta Pilátus, csak akkor használjam, ha elolvastam a Bibliából, a Jeremiás könyvéből az erre a munkára vonatkozó verseket.
Jeremiás nem ír fényképről és nagyításról, csak azt írja abban a versben, 1. 5. hogy: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek, prófétának rendeltelek a népek közé.”
És ezt nem értem. Pilátus azt akarja, hogy fotógéniusz után én legyek a fotó-próféta?
És kaptam tőle egy kis márványlapot, hogy legyen, amin kasírozzam a képeket, s az egyik oldalába belevéste: „Aki a kamerával hazudik, az bűnösebb a kufároknál.”
Az első képemet a százas kilométernél készítettem a huszadik kőről.
Egy hatalmas fehér szikla alatt áll, s csak az van ráírva, hogy „Isten báránya”. De csak akkor látszik a felirat, ha rásüt a nap. A papírképen olyan, mintha Kálmán állna a hegyszoros szélén, s a mellén hordaná az írást.
Nagyon szeretem ezt a felvételt. Kálmán: – Isten báránya.

II. fejezet
A szombati számban megjelent a novellám, s hazaérkezett Dani is.
– Hát ez nem volt az igazi – mondta, aztán még hozzátette: – az a város, amiről meséltél nekem, már csak benned létezik. Az üzletek tele vannak bóvlival, s a kocsmák, a köpködők olyan hangzatos neveket viselnek, hogy az ember halálra röhögi magát. Van West és Európa, Atlantic és Mulen Ruge. Így, hogy mulen – betűzte Dani a francia malom szót.
– És még mit láttál?
– Egy gyenge színházi előadást, amelyet pernek neveztek.
– Megírtad már?
– Még ott a szállodában, mert azt mondták, hogy legalább három napig is eltart majd a tárgyalás, de az egész mindenséget lezavarták egy délelőtt alatt, még az ebédszünet előtt meghozták az elsőfokú ítéletet.
– tt van nálad a cikked?
– Tessék – mondta Dani, és zsebéből akkurátusan négybe hajtott kéziratot vett elő.

Az ikrek jegyében
Az elmúlt hét bűnügyi krónikájának bombájaként emlegették azt a pert, amelyet M. megyei székhelyen tartottak, de amely nemhogy bomba, de még petárda sem volt.
A város neve azért nem fontos, mert csak helyszíne volt az eseményeknek, s nem cselekvő részese. Még a tárgyalást is érdektelenség övezte, pedig a gyilkosság áldozata egy amerikai állampolgár volt. Ezért jelen volt a tárgyaláson az USA követségének egy tisztviselője is.
A tények a következők: két vénkisasszony, akik ikrek, meggyilkoltak egy idős férfit, akivel még beszélni sem tudtak, mert az illető nem tudott magyarul, még kisgyermekként vándorolt ki apjával Amerikába.
Az öregúr egy alapítvány meghívására látogatott haza, s már hetek óta a városban tartózkodott, amikor a világháború óta a család által rejtegetett Mauser típusú pisztollyal a két vénkisasszony meggyilkolta, mégpedig olyanformán, hogy mindketten belelőttek az áldozat tarkójába.
Arra a kérdésre, hogy ki lőtt először, mert lényegében már az első golyó megölte az áldozatot, a vádlottak egyértelműen azt válaszolták, hogy nem emlékeznek rá.
Arra a kérdésre, hogy miért követték el tettüket, azt válaszolták a különkülön meghallgatásukon, hogy az áldozat közel százezer dollárjukkal tartozott, amit nem akart megadni.
A vádlottaknak semmilyen bizonyítékuk nem volt ennek igazolására, Azt állították, hogy ezt az összeget közel harminc esztendő alatt egy izraeli ismerősük küldte az áldozat alaszkai címére.
A tanúkihallgatások során olyan tények kerültek napvilágra, amilyeneket normális ember el sem tud képzelni.
A csípőficamos öregasszonyokról kiderült, hogy lánykorukban, amikor betegségük még alig volt észrevehető, prostituáltként keresték kenyerüket, és a bíró elhallgattatta az egyik tanút, aki részleteket akart mesélni az öreglányok viselt dolgairól.
A vádlottak azt állították, hogy áldozatuk rokon volt. Szerintük David Potocki, amerikai állampolgár, édestestvére volt apjuknak. De ez az állításuk is bizonyíthatatlan volt. Apjuk ugyanis református tábori lelkészként hunyt el 1938-ban egy Ungvár környéki szlovák–magyar összetűzés alkalmával. A vádlottak, külön-külön meghallgatásukon azt mondták, hogy a pap, csupán anyjuk férje volt, de nekik nem ő volt az apjuk, hanem az áldozat ikertestvére.
Az ügyvéd bemutatta a tábori lelkész halotti bizonyítványának másolatát, amely szerint a vádlottak, apjuk halála után nyolc hónapra születtek. Hangsúlyozta, hogy a katonai behívó szerint fogantatásuk előtt már három hónappal nem volt odahaza a pap, ami kizárja az apaságát, de a bíró nem fogadta el ezt az érvet, arra hivatkozott, hogy kaphatott eltávozást, vagy a felesége is meglátogathatta szolgálati helyén. Így egyáltalán semmi sem szól az ügyvéd által előadottak mellett.
A városban, különben az a hír terjedt el, hogy a vádlottak romos, de nagyon jó helyen lévő villáját elkobozzák, és az árverés bevételével kártalanítják az USA állampolgár családját.
A követségi tisztviselő viszont okmányokkal igazolta, hogy D.P.-nek nincsenek rokonai az Államokban, és lakóhelyén sem találtak végrendeletet, vagy olyan iratokat, amelyek családjára utalnának, viszont bankszámlájára ténylegesen havi rendszerességgel érkezett kétszáz dollár, amelyet Izraelben adtak fel.
Az ügyvéd tanúkat hozott, akik tudtak az özvegy papné és az áldozat testvérének viszonyáról, de arra a kérdésre, hogy ha egyszer Pataki lányai voltak, akkor az özvegy papné miért Halápi néven anyakönyveztette őket, az ügyvéd, akit hivatalból rendeltek ki, nem adott semmilyen választ.
Halápi Emanuela és Halápi Emília a két elítélt neve.
Az senkinek eszébe sem jutott, hogyha akkor az anya nem kap hadiözvegyi ellátást, a lányoknak sem járt volna a hadiárva-segély.
A bíróság első fokon tíz évre ítélte a vádlottakat.
Befejeztem az olvasást, és nem tudtam, hogy mit is mondjak. Ebben a történetben ott bujkált egy regény, de legalább egy nagy novella lehetősége.
– Ez a végleges?
– Ez – válaszolta Dani, s én megnyugtattam, hogy elég feszes az írás, bár éreztem, hogy tudja: hazudok. Talán kellett volna hagynom, hogy elmondja a sztoriját még az utazása előtt, mert olyan adalékokat mondhattam volna el, amelytől hitelesebb, érthetőbb lett volna a két Hehe (ez volt az ikrek gúnyneve) története.
Amit mindenképpen elmesélhettem volna, olyan régen történt, hogy már magam sem tudom, vajon hallottam-e, vagy tényleg ott csellengtem a hetipiac háta mögötti békanyálas sárban, és tanúja voltam annak, ahogy pofon ütik Krámer Bubit. Ha én írtam volna riportot a tárgyalásról, a történetem talán ezzel kezdődne.
Ha tényleg ott voltam annál a híres pofonnál, talán láthattam is az üregéből kirepülő műszemet. De ötven év távolából már keverednek az átélt s a sokszori mesék miatt személyes emlékké szervesülő történetek.
A műszem, a mohavastagságú, méregzöld-nyálkás réteg tetejéről nézett farkasszemet velünk, s a skót kockás golfnadrágot, tiroli gyapjú-stucnit viselő, barna betétes cipőire büszke Krámer, félvakon nézte saját műszemét, s ez a pofon egyben végét jelentette egy legendának is. Bubi, aki hiú volt modorára, megjelenésére, titkolta ezt a fogyatékosságát. Műszeme fölött monoklit viselt, amelyet ráirányított a fölkínált tárgyra, aztán, mint aki valami hibát fedezett fel, cöcögött, és azt mondta, hogy ezt a vásárt még meggondolja... Krámer ócskás volt, bizonytalan eredetű tárgyak elszerzője – orgazda volt a javából.
Mostanában ritkán megyek haza.
Ha egy-egy nosztalgikus pillanatomban a városomra gondolok, nem tudom megkerülni azt az abszurd ötletet, hogy vajon milyennek is láthatta Krámer Bubi lószarba és békanyálba süppedő műszeme a várost.
Szülővárosomban már szinte nincs olyan ember, akivel közös emlékeinket megoszthatnánk egy pohár bor vagy sör mellett. Így hát, ha otthon vagyok, nagyokat kirándulok a holtágakkal szabdalt folyóparti erdőben, néha még gombászni is elmegyek a hegyek közé.
Ha jó idő van, fölmászok a vártemplom tornyába, s nézem a lakótelepekkel eltorzított várost.
Krámer Bubinak igazából csak annyi köze van életemhez, hogy gyermekkorom legszebb világába visszatérve, a folyó holtágának egyik kristálytiszta öblében, a Tó-szemben, mindig rá kell gondolnom. Nem azért, mert műszeme egyszer egy tónak is beillő pocsolyában hevert, hanem azért, mert ide járt horgászni, s mi, vásott kölykök, azt kiabáltuk neki:
– Vigyázz, bele ne essen a Tó-szembe a műszemed!
Szem a tóban.
Ez volt a címe a fiatal művészek kiállításán az egyik festménynek is, bár, talán a festő nem is hallott soha Krámer üvegszemének megfürdetéséről, de az FFF nevet viselő polgárpukkasztó csoport, abszurd tárgyakkal és még annál is abszurdabb rajzokkal akarta meghökkenteni közönségét.
Ez volt az első olyan tárlat, amelynek megnyitóján modern zenei bemutatót tartott a Zeneszerző (különben iskolai énektanár), aki mesternek szólíttatta magát diákjaival, s valamilyen tévedés folytán azt szerették volna a szervezők, ha a posztmodern zongoraszonáta alatt én tartom a megnyitó beszédet.
Megnyugtattak, hogy csak a kiállítás fele az FFF csoporté, a képek és szobrok zöme igazi érték.
Barátom, a könyvtáros, aki egyben a levéltárosi teendőket is ellátta, azt mondta, hogy van egy csodálatos metszetsorozat a régi vadvizekről. Szépiaszínű rézmetszetek, amelyek úgy néznek ki, mintha kétszáz éve karcolták volna őket. Meg aztán egy terrakotta-sorozat a város pökhendi polgárairól.
– Hiszen mindegyik szobor, ami itt látható, a város paródiája, te pedig mindig erről a vicinális életről írsz. És ha látnád azokat a régi tavakat és patakokat... – mondta a telefonba.
– Szóval akkor várunk.
Nem tudtam elmenni, más, fontosabb dolgom akadt. Pedig tényleg szépek voltak azok a metszetek. Küldtek belőle néhány levonatot.
A városom a vizek városa volt valaha.
Hajdanában minden főutca egy-egy patak árkát követte. Ez adta meg a város szerkezetének pókhálós rendszerét. Még nem létezett a világon sehol az utakat kettéválasztó gyepágy, nem is gondoltak ilyesmire, amikor itt, a patakok miatt, már kétsávos volt a közlekedés.
Voltak időszakos patakok, amelyek csak zivatarok után cipelték hátukon a mederbe hajigált szemetet, de a legtöbb patak igazi volt. Tavasszal, az ívás idején feljöttek a folyóból a snecik, mi pirkának hívtuk őket, és érkeztek az apró márnák, s egy csíkhoz hasonlító hal, amelynek kopoltyúin hegyes tüskék voltak. De fogtunk rákot és óriás békákat is, s ha befagytak a vizek, órákig korcsolyázhattunk egyik ágból a másikba. Voltak árkok, amelyek összefolytak, másokba viszont csak a folyóról lehetett fölmenni.
Ha télen megyek haza, barátommal, Lipári Aurél könyvtárnok-levéltárossal fölkulcsoljuk régi kunkori orrú korcsolyáinkat, s órákig sétálunk a holtágak befagyott jegén, bár a patakokon most már nem lehetett hazáig menni. Betömték, csatornázták az árkokat.
Talán csak két-három pataknak volt igazi neve. A többit ároknak hívtuk. Riska árka, Cigány árka...
Ezek az árkok többnyire a folyóba ömlöttek, de a Tollas-patakot az Ökrös-tó zsombékjai nyelték el, s a Keserű-víz pataka a Postarét nádasaiban tért nyugovóra.
Krámer Bubi, aki tudta, hogy minek lehet hasznát venni, telente nádat és gyékényt vágatott. Fonott kosarakat készítettek belőle egy közeli faluban, s az emberek úgy tudták, hogy ezekben a különös mintázatú igazi remekművekben holland cukrászok szállítják megrendelőiknek a süteményeket.
Bubit nem érdekelte, hogy éppen a szocializmust kellene építeni, mert egy cégen keresztül, mint bejegyzett népművész, eladta a teljes készletet.
De nem a patakok és árkok, még csak nem is a folyó adta meg ennek a világnak a hangulatát, hanem a hajdani téglagyárak kristálytiszta tavai, amelyeknek meredek, kotrógéppel egyenesre vágott falai, mint valami földrajzi szemléltetőábra mutatták a földtani rétegeket, s amelyek mindenikében a kavicsréteg alatt bővizű források fakadtak, és azok táplálták a hihetetlenül kék tengerszemeket.
Vad vízvilág volt a város szélein. Telente a konyhakertekig merészkedtek az őzek, szarvasok. Vaddisznók és rókák ólálkodtak éjszakánként a szeméttelep körül, s tavaszonként fenyőszálfákból kötött tutajok százai úsztak lefelé a folyón. Az egymáshoz erősített gerendákon még kátránypapírral borított kunyhók is voltak, s ha kikötöttek a gát fölött, a tutajosok a gerendákra szerkesztett, különben visszafelé hátukon cipelt pléhkályhán főzték meg vacsorájukat. Többnyire halat ettek, mert a tutajok végéről leeresztett hálóba mindig akadt valami. Puliszkát főztek és rágták a sóba mártott, szenesre sütött halakat, s mindig lehetett velük üzletet kötni. Voltak szélhámos fáik, már úgy értve, hogy csak a tutaj szélére kötve egy hámistránggal, amelyet leoldani egy pillanat műve volt, de el lehetett adni magánembereknek, még mielőtt az állami fűrésztelepre értek volna.
A város tele volt különcökkel, amolyan senkinek sem ártó bolondokkal. Az éneklő Edwárd. A kecskéit a főtéren terelgető Feri. És rőfös Péter, aki méteres rúdjával mindent lemért. De ide soroltuk az állatokkal beszélő Patakit is. Patakit, aki e történet alig látható hőse.
Dani riportjában ő volt a lányok megnevezetlen apja. Krámer Bubi viszont nem volt sem hős, sem különc. Önérzetes polgára volt a városnak, megélte a rendszerváltás nagy lehetőségeket kínáló idejét, s pillanatok alatt ő volt a leggazdagabb ember a városban. Pénzt váltott és nyugati használt kocsikat importált, de játéktermeket és kocsmákat is nyitott, s még életében, talán a felejtés elleni menekülésként, gyermektelen lévén, különös alapítványt hozott össze. Csak városom festői készíthettek a Krámer-alapítvány megrendelésére képet azokról a nevezetes emberekről, akiknek portréja az őszi képzőművészeti tárlat főhelyét kellett elfoglalniuk. A termek összes költségeit, és a személyzetet, a tárlat egy hónapja alatt, az alapítvány fedezte.
Engem kértek föl a múlt évben a kiállítás megnyitására.
Nem jött össze.
Már az idén, azaz csak jóval újév után mehettem haza. Az a néhány ismerős, akikkel találkoztam, mind-mind egyetlen emberről beszélt. A Sánta Lovasról. Az idei tárlat hírességéről.
Arról az emberről, akin kórusban röhögtünk kamaszkorunkban, ha megláttuk az utcán.
Ő volt az, aki beszélni tudott az állatokkal.
Ő volt Pataki, az ikerlányok vér szerinti apja.
Most, de az elbeszélés ideje szerint ez is már múlt idő, gyermekkori barátommal, Lipári Aurél kandidátussal, a levéltár értő őrével felcsatoltuk, felcsatoljuk kunkori orrú kulcsos korcsolyáinkat, és a fagyott növények buktatóit, a sós vizek jégtelen örvényeit kerülgetve, arról a fantomról, röhögéseink tárgyáról, Patakiról beszélgetünk, akinek főhelyre akasztott portréja lett volna tárlatnyitó beszédem alanya Lipári szerint. Azt mondtam a Tószem átlátszó jegén át a meder alját bámulva:
– És mi a jó fenét mondhattam volna a hülye Patakiról?
Kérdésemre kérdéssel felelt.
Lipári kérdése vesézően pontos volt: – Maradt valami jobb?! Kire is gondolhatnál, ha városodra akarsz emlékezni? Vannak hőseink? És ki másról írhatnál emlékbeszédet?!
Krámer Bubi műszeme, és az állati elmék értője, Pataki – ez lett volna talán a címe tárlatnyitó humoreszkemnek, de Lipáritól egyre különösebb dolgokat hallottam korcsolyázás közben.
Ezért, vagy talán emiatt, Pataki ikertestvére, az amerikás Dávid lett számomra az év tárlat-embere.
Az Ökrös-tói szeméttelepen, január 26-án holtan találták David Potocki amerikai állampolgárt. A hivatalos jelentés szerint: „Kezét hátrakötötték, tarkóján marokfegyverből származó két bemeneti nyílás éktelenkedett. A jelek arra utalnak, hogy a kivégzést többen hajtották végre.”
A városi hírlap azon a napon egy másik fontos eseményről számolt be. Január 29-én a városi képtár bejárati ajtajával szemközti falon ünnepélyesen és véglegesen elhelyezték a kivégzett David Potocki ikertestvéréről, a mártír etológusról, Pataki Ábrahámról készült festményt.
Amikor a képtár számára megrendelték Pataki Ábrahám portréját, a festő rájött, hogy nincs a városban egyetlen fénykép sem a híres emberről, de búvárkodása, levéltári keresgélése közben fontos felfedezést tett.
Pataki Ábrahám, született 1908-ban, elhunyt 1960-ban, anyja neve Bod Karola, csak egyik tagja volt annak az ikerpárnak – testvére neve Dávid –, akik közül, szüleik válása után, csak ő maradt itthon Európában.
Apjuk a másik fiúval kivándorolt Amerikába, s így a kép csak akkor készülhet el, írta följegyzésében az alapítvány számára a festő, ha a Nemzetközi Vöröskereszt által megtalált Dávidot hazahozzák, vagy ő festi meg odakünn, Amerikában a portrét, lévén, hogy egypetéjű ikrekről van szó, a hasonlóság száz százalékos kell legyen.
Alapítványi pénzek, a város jótékonysági koncertjének bevétele és lakossági gyűjtés révén sikerült repülőjegyet és szállodai költséget biztosítani a hasonmásnak. Krámer Bubi azt mondta, hogy ő erre nem ad egy vasat sem, mert az lehet, hogy Pataki börtönben halt meg, de az is biztos, hogy seggfej volt.
Dávid megérkezett. Pontosan olyan volt, mint ikertestvére. Bal lábára sántított, vörös haja volt és orra alól sörteként ágaskodott bajusza. Olyan ellenszenves kinézetűnek találta mindenki, hogy a festő azt javasolta a megbízóknak, és ezzel Bubi is egyetértett, hogy inkább egy háttal álló embert fest meg, aki éppen egy lovat csutakol, mert ez a látvány, Dávid arca, egy nagy méretű festményen olyan kiábrándító lenne, hogy az emberek azt mondanák, „a komcsiknak igazuk volt, hogy nem hagytak életben egy ilyen szörnyeteget”.
Dávid naponta kétszer is berúgott. Csak angolul volt hajlandó beszélni, talán tényleg nem is tudott magyarul, s óriási csődület támadt mindig, ha a kutyákkal vitatkozott az utcán. Akárcsak Ábrahám, beszélni tudott az állatokkal.
Ugatott, aztán a kutya-mondat bizonyos részeit tagolva, közbe-közbe csaholt, ha az állat válaszolt neki, s az ellentábor, aki már Ábrahámot is kötözni való bolondnak tartotta, most teli szájjal magyarázta országnakvilágnak, hogy nincs Ábrahám és Dávid, csak egyetlen szélhámos van, aki el akarja hitetni a világgal, hogy Ő, önmagának saját ikertestvére, s érti az állatok nyelvét. És nem is halt meg a börtönben, mert itt van.
Mint mondtam, Krámer Bubi ekkor már lokáltulajdonos is volt.
Az a bár, amelyet a hetipiac mellett működtetett, a Nikkel nevet viselte, arról volt híres, hogy a vendégek, alacsony, törpékre méretezett asztalok mellett ültek, szinte a földön, előttük a bárpultnál, a magas, átlátszó műanyag székeken bugyi nélküli kurvák ültek, s ha a mixer bekapcsolta a padlóvilágítást, a krómozott fémpadlón látni lehetett mindenüket.
A pincértől színházi látcsövet is lehetett bérelni, s ha megjelent Bubi, a lányok olyan mozgásba kezdtek székeiken, mintha viszketegség kínozná őket, mert Krámer szerint így nyitottabb volt a látvány.
Ide járt Dávid Potocki, nem is akarta azt a tényt meghallgatni, a nyugalmazott ügyésztől, az egyetlen embertől, akivel angolul tudott beszélni a Nikkelben, hogy testvérének gyermekei, a papi árvák voltak ennek a találmánynak hajdanában, az ötvenes években az ösztönzői.
Emanuela és Emilia, akik nyilvánvalóan szörnyetegnek születtek, tizenévesen pénzért adták el azt az ötletet, amit az iskolában láttak a fiúktól, s Krámer Bubi vevő volt rá, betétes cipőjére ragasztott tükörrel mutogatta pinájukat.
Ezért verte ki vér szerinti apjuk, Ábrahám, Bubi műszemét is.
Nos akkor Dávid...
Ki is volt valójában az a Dávid Potocki?
Egy senki, talán csak a „testvér”...
Az a testvér, aki mindent megtett a jelenvalóságért.
Kocsmázásai közepette megismerkedett a nyugalmazott kommunista ügyésszel, ekkor már egy menő ügyvédi iroda tulajdonosával, aki testvére, Ábrahám lótartási perét politikai üggyé tette, s aki emerikenislingvicset beszélve, Dávidhoz hasonlóan nyugati-parti tájszólásban beszélte az angolt, s aki felvilágosította a félpár-ikret, hogy a kárpótlási törvény értelmében, született román állampolgárként joga van a kisajátított telek és ház felének értékére, s peres úton elérheti, hogy halott ikertestvéréért, a politikai mártírért is megkapja az őt megillető részesedést. Ha kell, az ügyvédi iroda vállalja, hogy mindez gyorsítva történjen.
Dávid tehát maradt.
Átíratta repülőjegyét, s két részegsége között, ha éppen meg tudott állni a lábán, kitaxizott a cigánytelepre, ahol a cövekekhez pányvázott lovakkal társalgott. Pontosan úgy, ahogy ikertestvére tette valaha.
Korcsolyázás közben már messze bent jártunk a holtágban, s bár kemény volt a tél, de egyszer sem havazott, így a jég teljesen áttetsző volt, s a műkorcsolya-pálya miatt már a gyerekek sem karcolták össze a tükörjeget, a víz alatti világban minden látható volt. Az üres üvegek, egy korhadó félben lévő csónak maradványai között a homokon az árnyékunkat néztem. Szeptemberig úsztunk a holtág meleg vizében, s volt olyan év, hogy már november elejétől lehetett korcsolyázni. Innen egy szál fürdőgatyában is haza tudtunk menni, s így nem kellett ruháinkat odvas fákba eldugni.
Nekem egyszer sikerült tönkretennem mindenemet, mert az odú teli volt poshadt vízzel, s a sötétbarna, nyúlós folyadék megfestette ingemet, nadrágomat, s amikor megszáradtak, olyan foltosak voltak a holmik, hogy sohasem lehetett kimosni belőlük a hatalmas foltokat. A cipőm talpa is levált, s én egész nyáron ügyeskedtem, hogy tanévkezdésre legyen új cipőm.
Volt egy barátunk, aki már kamaszkorában is ezermester volt, s csinált egy csónakot. Lapos fenekű halászcsónak volt, de elég keskeny ahhoz, hogy be tudjunk menni vele a legszűkebb csatornákba is.
Akkora csapatunk volt, hogy nyugodtan elmehettünk az első faluig, s nem kellett félnünk az ottani srácoktól, akik meztelenül fürödtek, s akiknek bőrén látszódott, hogy napközben ingben, rövidnadrágban dolgoznak a földeken. Cigányosan barna alkarjuk és lábszáruk között, a testük sápadt fehér volt, s ha nem a mély vízben mentünk, akkor megpróbálták beborítani a csónakot.
Ott laktak a holtág tóvá szélesedő részén, de ide csak nyár végéig lehetett bemenni, mert a kenderáztatás miatt ősszel olyan dögszag terjengett a környéken, mintha egy elefánttemetőben járna az ember. De a tavaszi nagyvizek kitakarították a tavat. Olyan volt, ha a fürdőzők föl nem kavarták az iszapot, mintha egy akváriumban járna az ember.
Világháborús gázmaszkokkal búvárkodtunk, de ez inkább csak valami játékféle volt. Nélküle is láttunk nyitott szemmel a víz alatt, különben is a maszk üvege mindig bepárásodott, de azért a falusi lányok, akik alsószoknyában és kendervászon ingfélében lubickoltak a part mellett, mindig iszonyatos visongással menekültek a kukoricásba, ha meglátták, hogy kibukkan búvárnak álcázott fejünk a vízből.
Most, korcsolyázás közben, megláttam a tiszta fenéken félig betemetett csónakot. Jónás volt a neve, mint hajdanában a pesti állatkert vízilovának. Ha többen is eveztünk, a ritmust azzal adtuk meg, hogy torkunk szakadtából üvöltöttük: „Jónás a víziló, van tetűje millió.”
Talán két vagy három éve nyáron is voltam otthon, s akkor egy régi ismerős csónakján fölmentem a negyven éve nem látott csatornák és nádassal szegélyezett tavak láncolatán keresztül, egészen a kenderáztatóig.
Eszembe jutott az 1950-es évek egyik nyara. A nagy bosszú. Megírtam, aztán elküldtem Lipárinak.
– Téged kellene megnyúzni – mondta a telefonba. – Vagy legalább tetőtől talpig megborotválni. Semmi sem úgy volt igaz, ahogy megírtad.
– De a hangulat igaz – védekeztem.
– Az eszencia lehet valóságos, de senki sem iszik rumeszenciát, ha be akar rúgni.
– Köszönöm... Mindenesetre köszönöm a tippet. Eddig nem volt címe az írásnak. Mit szólnál, ha azt írnám föléje, hogy a Borotvált sündisznó?
– És jó lenne, ha odaírnád, hogy minden, a valós személyekkel, eseményekkel...
– Nem, azt nem.
(Folytatjuk)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék