Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. január, XIII. évfolyam »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Dávid István

Az utolsó fuvar
A vonat pontosan érkezett. Hosszú, fehér füstcsóvát húzott maga után, majd egy éles füttyel jelezve, hogy tovább már nem megy, ez itt a végállomás, megállt és hangos sistergéssel kifújta magából a sűrű, forró gőzt. Az est fátyolos köddel vonta be a várost, s az egymás nyomába kapaszkodó, összefüggő ködfoszlányok úgy vonultak az utcák adta irányt követve, mint amiknek valami meghatározott céljuk van, talán, hogy felkutatva minden egyes zugát a városnak, végül valahol egy széles folyóvölgyben rövid időre megtelepedjenek. Amolyan árnyakkal teli szürkület volt ez, aminek kevéske fényét az ablakokon keresztül kihömpölygő sárga derengés és az utcákon égő lámpások adták, hosszú, imbolygó árnyakat szőve az épületek és az emberek köré. A fáknak is nevetségesen torz árnyékuk volt, mintha nem is az ismerős fák árnyai lettek volna, hanem gigászi madarak fekete képei, amint sötétségükkel mindent átitatnak, és ostromot hirdetnek a város alkonyi nyugalma ellen.
A peronon egy hosszú fekete kabátos férfi állt. Kázmérnak hívták, harmincas, nőtlen köztisztviselő, írnok, jogász vagy valami efféle. A vonatot, amivel érkezett, rég elvontatták. A peronon senki sem volt, aki vele együtt szállt le, az már rég elment, és dolgát elvégezve a forgalmista is behúzódott meleg őrszobájába a hűvös szél elől, díszes uniformisában magával vitt egy kis nyirkos levegőt, amit talán a vonat hozott magával valahonnan fentről, mint ahogyan azt mindig is szokta ilyentájt. Hideg északi szél ez, ami kitartóan fúj végig a városon, amit aztán el sem hagy így ősztől kezdve késő tavaszig.
A pályaudvaron a férfit nem várta senki. Nem mintha valakivel megegyezett volna, de azért alaposan körülnézett. Egy ideig az elhaladó vonat irányába nézett, majd szembefordult a széllel, ami ismerős illatot hozott fentről, a már kékesszürke havasi fényben meredő hegyek felől.
Ide, ahova érkezett, senki sem várta. Néhány köteg papír tudott arról, hogy létezik, meg hogy megérkezik egyszer, de az sem okozott volna túl nagy meglepetést, ha netán mégsem. Tulajdonképpen tényleg nem várták, csak tudták, hogy jönni fog. Kabátzsebében ott lapult egy kulcs, valamelyik bérház földszinti lakásának rézkulcsa, és egy összehajtogatott sárgásfehér papírlapon egy ismeretlen cím. A város szűk kis utcáit képzeletben már sokszor végigjárta. Többször leírták neki, elmesélték, mi hol van, hogy hol van a Kispiac, hogy hol volt az egykori vár, aminek helyét ma már csak egy bástya őrzi, meg az a nagy katedrális, aminek rejtett zugaiban begubózott hernyólárvák, s a padlás vastag gerendái között madarak fészkelnek. Főleg gerlét látni sokat, de bagolyból és denevérből is van elég. Apró mogyoróspelék és menyétek egész hada él itt rongyokból, kátrányból s egynéhány összegyűjtött falevélből gondosan összeállított vackaik között. A tág tetőtérben jól megférnek így együtt. Lent pedig, valahol a templom kacskaringós sötét járataiban egerek, pockok, kóbor állatok és fura szerzetek húzódnak meg a külvilág elől.
A városról már tudott egy s mást, a magadott címre talán egyedül is eltalált volna, csomagjaival mégis jobbnak látta, ha konflist fogad. Nem tudta, mennyi időt kell itt töltenie, ezért annyi ruhát hozott, hogy kitartson. Ütemesen döcögtek végig a városon, csak egy meredek utca előtt lassított a kocsis, hadd pihenjen a ló is egy keveset, úgysem bírná az ütemet sokáig, s akkor meg kéne állni a legalsó kopott vakolatú ház és az öreg bárónő az utca felső végében lévő háza között valahol félúton.
– Öreg ló ez már. Megvan az utódja is, ha valami baj érné, hogy ne legyen kimaradás. Bár korántsem ér fel ezzel – mormolta a kocsis, csak hogy jobban teljen az idő. Ilyenkor este ő is szerette volna már maga mögött hagyni ezt az utolsó fuvart.
A ló lassú tempóban kaptatott fel a meredek utcán. Minden izmával nekifeszülve húzta a bérkocsit, de minden mozdulata nyugodt volt, mint aki ismerős utakon jár. Nagy, formátlan terméskövekből kirakott utca volt ez, s az ittott meghúzódó sötét gödröket a bennük felgyülemlett víz feketén simuló tükre tette észrevehetetlenné. Áttetsző, nyugodt esti csend telepedett a városra, csak a kerekek zörgése, a ló horkanásai s patkóinak ütemes kopogása rezegtette meg a házakat körülvevő esti levegőt, s csak az öreg igásló gőzölgő orrlyukaiból fel-feltörő pára adott egy kis színt a sárga fényben körvonalazódó lámpások mellett, de az éppolyan gyorsan szét is foszlott, mint ahogy előtűnt.
Az utca felső végében, a tetőn, ahol több utca is összeér, hogy kiszélesedve egy kisebb teret alkossanak, mintha a szél már nem fújt volna annyira. Úgy tűnt, meg is állt egy rövid ideig, de minden esetre lemondott arról, hogy minden ködfoszlányt, párát, illatos füstcsóvát magával sodorjon, el-elhagyott hát néhányat, hagyva, hogy azok lassan a harmattól nedves úthoz lapuljanak, hogy mint egy összefüggő hómező terüljenek szét a föld felszínén. Mint valami habos tóba, úgy gázolt bele a ló, szügyéig elmerült a tejszerű lepedékben, s már-már úszott, lebegett a kocsi a sűrű, ezüstös párában.
A legközelebb eső utcánál jobbra fordultak. Hatalmas gesztenyefák sorakoztak végig az utca két oldalán, eltakarva a mindkét oldalon végighúzódó bérházak sorát. A levegő itt feltűnően hűvös volt, mintha ide valamivel korabban érkezett volna meg a tél. Erjedt komló és dohos pincék szagának keveréke csapta meg a konflis utasát.
– Kár, hogy nem nyáron jött! Nyár elején inkább. Olyankor ez a város egyik legszebb utcája – szólalt meg a kocsis, és Kázmér tovább gondolta. – Fehér meg hússzínű gesztenyevirágok teszik olyan széppé, bár igaz, hogy ez a szag olyankor sem hagy alább, csak a szomszéd utca hársfáinak illata oldja egy kissé. A házak öregek, málladoznak. Úgy alulról, tudja. Minden házat ott kezdi ki a penész. Az elején csak egy-két folt tudatja, hogy itt valami elkezdődött, majd a hideg falak, mint valami szivattyúk, mintha a föld minden vizét magukba akarnák szívni, egyre nagyobb és nagyobb foltokat mutatnak fel büszkén, olyan folyton változót, majd fehéren csillogni kezdenek, és végleg megszilárdul rajtuk a kicsapódott talajvíz, s a penészvirágok mint valami térképek vagy kusza ábrák rajzolatai, mint a magas hegyek födte jég meg hóréteg, úgy virítanak a falaktól most már végleg elválaszthatatlanul, jelezve, hogy az, ami valamikor elkezdődött, be is fog fejeződni. A komlószag?! Hát azt nem igazán tudjuk, honnan jön, ezt a helyet mindig is ez a szag jellemezte, már akkor is, mikor a házakat még nem járta át a penész. Még ház sem volt itt, amikor már Komlóskertnek hívták. Olyan, mintha valaki sört főzne, vagy krumplit nagy mennyiségben. De hát ebben az utcában semmi ilyet nem művelnek, a sört meg a város másik végében főzi az öreg Bürger, de annak különben is más szaga van, inkább friss árpára emlékeztet.
Kázmér sokat hallott már a Bürger-sörről. Az hírlik róla, hogy különleges eljárással készül. A cefrézést az öreg maga fejlesztette olyanná, hogy kiváló ízt eredményezzen. Pincéi megfelelőek, a malátát sem készen veszi, maga készíti saját termésű árpából. Csak a vízzel van némi gond, messziről kell hozni, az itteni nem sörnek való, posványos és egy kicsit sós, a városlakók megszokták, de nem sörnek való.
A kocsis az utca végében rövidebbre fogta a gyeplőt, zsákutca lévén egy éles kanyarral sietősen megfordult, hogy amint utasát leteszi, végre hazaindulhasson, mert hát este van, fáradt és a város szélén lakik, ahova ugyancsak van még mit menni. Ha legalább nem volna ennyire nedves a levegő, meg ha nem fújna a szél, rosszabb ez, mint télen, áthatóbb, talán akkor, akkor nem sietne, de hát késő van, fáradt, meg az asszony is várja. Nem szokott ilyen későn fuvart vállalni. A fentről jövő utolsó vonatot soha nem várja be, még sötétedés előtt hazamegy. De most szüksége volt a pénzre. A másik ló miatt.
Kázmér kiszállt a kocsiból, fizetett és csomagjaival elindult a bokrok övezte járdán az utolsó bérház bejárata felé.
– A sört, azt ne feledje! – szólt utána a kocsis. – Kár lenne kihagyni, ha már úgyis a városban jár.
Kázmér a kezével jelezte, hogy hallotta a jó tanácsot és megfogadja, nem kell őt félteni, sörhöz meg borhoz mindig volt ízlése, bár ilyen időben inkább egy deci erőset kíván az ember gyomra, vagy fehérbort, nem túl hidegen.
Kázmér belépett a bejárati ajtón, és elindult a kopott falépcsőkön a földszinti lakások felé. Örvendett, hogy még nyitva találta a kaput. Ha egy kicsit később érkezik, ha többet beszélget, ha beül egy fogadóba vacsorázni, vagy meglátogatja a közeli kocsmát, mondjuk egy korsó sör kedvéért, mint ahogy azt a kocsis ajánlotta, akkor meg kéne zavarni a házmestert a kulcs miatt, amit biztos nem venne jó néven, főleg egy idegentől.
– Komlóskert utca négy szám, földszint hármas lakrész – ismételte magában a megadott címet, miközben a bérház udvarára nyíló hosszú erkélyen Kral Zoltán nevű barátjának, az épület sarkában lévő lakását kereste, aki vagy két évvel ezelőtt ajánlotta fel, hogyha valami útja akadna errefelé, csak szóljon, itt nyugodtan megszállhat. A lakás üres, nem lakja senki, a bér meg egy évre előre mindig ki van fizetve. Miután a magával hozott kulccsal kinyitotta a szárnyas tölgyfaajtót, belépett. Lámpát gyújtott, és máris otthon érezte magát. Mindössze egy nappaliból, egy kisebb dolgozószobából, meg egy nagyobb hálószobából, egy konyhából és egy mosdóból állt a lakás, igényének pontosan megfelelően. A magas mennyezet, meg a nappali széles, utcára nyíló ablakai különösen tetszettek Kázmérnak, mégis úgy gondolta, hogy a hátsó kis szoba az, ahova berendezkedik arra az időre, amíg a városban tartózkodik. Nappal majd a világos társalgó nyugalmát élvezi, de éjjel, amikor dolgozik, a hátsó szoba a legmegfelelőbb. Van ott gardróbszekrény a két utazótáska ruhának, komód, heverő, meg egy impozáns íróasztal, olyan, mint amilyet a nagyapja vett meg, és küldött haza Franciaországból, mielőtt felszállt volna a Forst nevű angol háromárbocosra, amelyik arra a bizonyos feledhetetlen hajóútra vitte, amiről, amíg csak élt, minden alkalmat megragadva történetek végeláthatatlan szövevényét mesélte. Mert hát volt neki elég pénze ahhoz, hogy tehénbőr-bevonatú hajóládájával elinduljon az Atlanti-óceánon Dél-Amerika felé, de tapasztalata az effajta hajóutakhoz annál kevesebb, úgyhogy tudatlanságának és jóhiszeműségének köszönhetően könnyen áldozatává vált annak a kezdő hajóskapitánynak meg kormányosnak, akik rosszul bemérve a szél irányát, hagyták a hajót az Azori-szigetek felé sodródni, s így a Kanári-áramlás helyett, ami a kitűzött útirány felé vitte volna őket, a Forst nevű angol háromárbocost az Észak-Atlanti áramlás kerítette hatalmába. Így jutottak el hónapok múltán a Feröer-szigetek érintésével a Skandináv-félszigetre. Kerek egy évet bolyongott így a nagyapa, míg végre az íróasztal érkezésétől számított háromszázhuszadik napon hazaért, kissé bosszúsan, de teli izgalmas történetekkel, amiket aztán időnként újra elmesélt, minden alkalommal kicsit kibővítve, kicsit részletesebben.
Kázmérnak mindez akkor jutott eszébe, amikor komótosan letelepedett a széles diófaasztal mellé egy kényelmes hintaszékbe, hogy elrendezze magával hozott feljegyzéseit, iratait, jegyzeteit. Ezek a történetek jártak a fejében, minden rendszerességet nélkülözve, s felrúgva az elbeszélés minden alapvető szabályát, mint ahogy azt annak idején a nagyapja is tette, amikor az elbeszélés helyett az emlékezés csakis általa ismert szabályai és szabálytalanságai, és mindig változó időrendje szerint tárta fel a valóságot.
Miután kipakolta ruháit és iratait, papírjait is átnézte, leheveredett az ágyra, hogy kipihenje a hosszú út fáradalmait. Még korán reggel volt, mikor a vonatra ült, hogy egy egész napot átutazva végre megérkezzen ebbe a városba, ahova nagyrészt inkább csak a munkája miatt jött. Valami jegyzőkönyveket vagy adásvételi szerződést kell a városi levéltárban felkutatni.
Mintha aludt volna már, amikor úgy körülbelül éjféltájt, legalábbis Kázmér úgy vélte, annyi lehet az idő, hangos beszélgetés zavarta fel. A hangok valahonnan lentről jöttek, a pincéből talán, vagy ki tudja, de mindenesetre valahonnan lentről, s a padlózaton keresztül feltörve átjárták az egész házat. Nemcsak a kisszoba, hanem a nappali is, az egész ház telis-tele lett a padlózaton keresztül beszivárgó hangokkal. Kázmér riadtan ült fel, s a hangok forrását kereste. Csendben figyelt, de mindegyik szobában, a ház minden egyes helyiségében a hangok ugyanazzal az erősséggel, ugyanazzal az intenzitással törtek fel a parketten keresztül úgy, hogy az egész ház, mint valami nagy vásártér, zsibongott hol a kiabálástól, hol meg csak a hangos beszélgetéstől. Kezdetben kivehetetlen volt, kik és miért veszekednek, ha egyáltalán lehet veszekedésről beszélni, hiszen a hangok olyan könnyedén váltottak át veszett ordítozásból halk bocsánatkérő suttogásba, majd abból tekintélyt követelő fogcsikorgatásba, hogy egész könnyen azt lehetett hinni, hogy valahol a bérház alatt, az alagsorban talán, egy színtársulat próbál, de mintha mindenki csak külön-külön mormolná begyakorolt szerepét, ez nem összpróba, a színészek nem egymáshoz intézik mondandójukat, legjobb esetben is csak saját magukkal állnak szóba, de valószínűbb, hogy csak a betanult szöveggel van közvetlen kapcsolatuk, mert hát ez egy ilyen darab, ahol a szereplők egymással soha nem találkoznak, nincs is rá lehetőség, nem úgy van megírva, így csak a hangok érik el egymást, csak azok keverednek, s ebből adódik ez a hangzavar, a hangoknak ez a kaotikus hullámzása.
– Őrület! – nyögött fel kábultan Kázmér, miközben megpróbálta meggyújtani a lámpát a nappaliban, hogy a világosságban legalább a helyükön álló bútorok látványa ellensúlyozza a hangoknak ezt a követhetetlen hömpölygését, hogy legalább azok nyújtsanak megszokott helyükön némi biztonságot, fogódzót, hogy legalább a látvány mutasson állandóságot, mert ha rosszul is hall néha az ember, azért az még korántsem annyira veszélyes, mintha rosszul is látna, mert hát a látás, hát az felülmúl minden érzékelést, ha az töretlennek bizonyul, akkor még nincs veszve semmi, akkor meg vagyunk mentve. És valóban, amint a bútorok körvonalai a lámpa fényénél megszilárdultak, és ott, ahol eddig csak árnyak töltötték ki láthatóan a teret, már kristálypoharakkal teli testes vitrin, dohányzóasztal, kanapé meg néhány fotel állt meglehetősen szilárdan és tisztán kivehetően a megszokott helyén, Kázmér biztonságérzete vélhetően nőttön-nőtt, a hangok sem szivárogtak most már olyan intenzíven, sőt egy pillanatra csend is támadt, de a szemet sértő fényben ez a pillanat így, a hatalmas hangzavar után nagyon mélynek és örökkévalónak tűnt, és elnyúlt a múlt és a jövő felé két irányba, s közrezárva a megfoghatatlan jelent, megszüntette az emlékezést, és minden jövőre irányuló tervet, maradt volna a jelen valóságát egyedül tudatosítható érzékelés, de Kázmér ebben a rövidke pillanatban még azt sem tudta eldönteni, hogy most készül-e valahova, vagy már réges-rég megérkezett, hogy úton van-e még a nagyapa, vagy már hosszú ideje otthon ülve mesél, talán éppen ezt a történetet.
Miután szeme megszokta az üvegcsillár szikrázó fényét, és a társalgónak, ennek a tág, nappal az ablakokon beáramló kinti fénytől világos térnek a berendezése minden részletében kivehetővé vált, hogy megnyugodjon, leült az egyik fotelba, közvetlenül a dohányzóasztal mellé, és elemelt egy faragott fejű tajtékpipát. Bár egy ideig habozott, hogy nem volna-e jobb mégis a mahagónivörös valódi, bruyére fából készült Dunhillt vagy a homokfúvott óriás Charatant választani, esetleg egy száraz kubai szivart, de tétovázása csak egy pillanatig tartott, hamar túltette magát rajta, zsebéből dohányzacskót vett elő, s a finomra vágott, fűszeres, könnyű Burley-keverékkel gondosan megtömte a fehér istennőt és rágyújtott. A füsttől és a dohánylétől idővel rozsdabarna színezetűvé vált, egyébként csontfehér tajtékpipa a lángra kapott nedves dohánytól fehéren füstölgött. A füst sűrűn és nehézkesen szállt a levegőben, függőlegesen a szoba magas mennyezete felé, de úgy középtájt lassan szétfolyt, majd egy áttetsző réteggé állt össze a padló és a mennyezet között félmagasságban, és onnan kezdve a pipából a füst már nem függőlegesen szállt, hanem vízszintesen úszott a bútorok közt át a többi szobába szürkéskéken és könnyedén.
A rövid ideig tartó csend után, ami csak épp arra volt elegendő, hogy a jól megtömött pipában a dohány már ne lángoljon, hanem egy réteg parazsat képezve lassú, egyenletes izzásba kezdjen, a szobák alól megint hangok kezdtek felszivárogni, de már nem úgy, mint előbb, már nem keveredtek, hanem összefüggő és rendezett mondatokká szerveződtek, s így már kivehetővé vált, hogy ki kivel beszél, hogy férfi-e vagy nő az illető, sőt érthető lett minden szóváltás is, már nemcsak a szavak és a mondatok hangsúlya árulkodott a felgyülemlett érzésekről, indulatokról, nemcsak a szavak értelmétől magát függetlenítő hanglejtések szövevénye hálózta be a szobák légterét, hanem az egész egy mindig jól körülhatárolható, de értelemszerűen rögzíthetetlen jelentéssel is társult.
Kázmér lassan, mintegy előírásszerűen szívta a füstöt, türelmesen és egyenletesen, egyetlen mozdulatot sem kapkodott el. Tudta, csak így élvezheti igazán a dohány ízét. Ha gyorsan szívja, csíp meg keserű, és éget, ha meg túlságosan lassan, akkor kialszik. Évekig kell gyakorolni ezeket a mozdulatokat, hogy a megfelelő ízeket érezhesse majd az ember. Idővel különválnak az ízek, külön érezhető a dohányé, külön a fáé. Más íze van az első tíz percben szívott füstnek, más egy óra múltán, amikor a pipa alján a dohány az izzásban képződő dohánylével összekeveredve kesernyés és nehéz ízre vált. Órákat tölthet el így az ember. A könnyű közöny meg a pihenés hangulata ez, amit a jól megválasztott pipának és dohánykeveréknek az íze árnyal meglehetősen széles skálában. Egy Burley-keverékkel ízesített közöny volt az, amit Kázmér most érezhetett, de hiányzott belőle az a könnyedség, a felszabadultságnak az az érzése, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ez a közöny rajta végleg eluralkodhasson. Tulajdonképpen a hangokat hallgatta, nem hagyták nyugton, nem tudta őket figyelmen kívül hagyni.
– Az a hang, ami most vált hallhatóvá, egy vörös hajú és kék szemű lányhoz tartozik. A lány húszéves. Legfeljebb huszonöt, és minden bizonynyal Helgának hívják. Ehhez a barnásvörös hanghoz – mert hát csakugyan valami ilyen színárnyalatban szólalt meg – ez a név illik, meg a vörös haj – gondolta Kázmér. És ennek a minden kétséget kizáróan vörös hajkoronában tündöklő lánynak a hangja egyre lendületesebben szólalt meg, végül egy könnyed, emelkedett hullámmal áttörte az áthatolhatatlannak tűnő parkettet, és galagonyaszínű barnasággal végigszáguldott a szobákon, majd hozzásimult a talajvíztől nedves falakhoz, mint ahogy annak idején gyermekként maga Kázmér is tette, mikor az apja, leküzdve magában minden gyengédséget, alkalomadtán, ártatlan csínytevések ürügyén jól ellátta a baját, mondván, csak őérette teszi, csak a fia fényes jövője érdekében, bár látja előre, nem lesz a fiából semmi, de ha már mást nem várhat el, akkor legalább a lelkiismerete legyen tiszta, hogy őt majd ne vádolja, ha nem jutna semmire, hát azért veri. A Helga nevű lány hangját hallgatva nem lehetett erre nem emlékezni. Kázmér még a pipájáról is megfeledkezett, csak ült és hagyta, hogy fejében végigpörögjenek a már elfeledettnek hitt gyermekkori események, a hozzá intézett szavak sorozata ízekkel, illatokkal és színekkel keveredve, és miközben hagyta, hogy mindaz, ami vele megesett, megkövüljön és történetté váljon, emlékké, és ráadásul az ellen sem tett semmit, hogy hatalmuk alá kerüljön, rájött, hogy a Helga hangja is valahogy úgy húzódik a fal felé, félénken és riadtan, bár némi cinkossággal, mint ahogyan ő is annak idején, mikor még nem tudott felfogni semmit abból a szeretetből, amit apja joggal vagy jogtalanul, de rendszeresen kiosztott. Nem látta még akkor annak semmi hasznát, és bár igaz, hogy Kázmér ebben azóta sem változott, de most így visszatekintve valahogy mégis szépnek tűntek azok az idők. Helga hangját hallgatva úgy rémlik, talán mégis jó volt olykor a falnak fordulni, a szoba egyik sarka felé, kikémlelni az egyre mélyülő repedéseket és felkaparni a szoba falára gondosan felvitt festéket, mélyen a vakolattal együtt egészen a tégláknál véget érő határáig. És a tenyérben összekotort szemcséket megízlelni is jó volt, érezni, amint a mész a fogak között csak úgy ropog, hogy kirázza a hideg az embert tőle, s bár tudta, hogy ennek egy újabb, kizárólag az ő jövője szolgálatába állított verés lesz az eredménye, mégsem tudott elszakadni a faltól, a mész savanykás ízétől, ezért hát mind jobban és jobban hozzásimult a hófehér sarokhoz, hangosan ropogtatva az összegyűjtött meszet, mert valahol mélyen úgy érezte, hogy ez az egyetlen esély, hogy az ő apja csakis ettől fog végleg elgyengülni, ez kényszeríti majd arra, hogy végérvényesen lemondjon arról, hogy fiában tekintélyes államférfit, tudóst vagy világhírű feltalálót lásson.
Effajta gondolatokat ébresztett Kázmérban ez a könnyedén energikus és ugyanakkor ingerlően félénk női hang, sőt még ennél is merészebbeket, hogy talán az a lány, akit Helgának hívnak, akit nemcsak az ábrándozás könnyebbé tételéért nevezett el így, hanem mert egy ilyen hanghoz szerinte más név nem is illene, hogy talán éppen ő lesz az, talán ez a hang lesz az, aki majd neki egyszer igent mond, mert éppen egy ilyen hang, meg egy ilyen szín az, ami pont hozzá illene, amit hajlandó volna elviselni. És Kázmér lassacskán Helgának nemcsak a szemét s a haját, hanem az arcát is elképzelte, sőt inkább megtervezte, minden kompromisszumot kizárva bemérte a lány finom alakját, mint valami szobrász, úgy igazgatta telt idomait, simította el a félresikerült vonásokat, míg végül sikerült egy gyönyörű nőt képzeletben megalkotni, akinek most már minden porcikája Kázmér tulajdonát képezte, s úgy vélte, hogy hangjával együtt a lány haja, arca és féltve őrzött illatos hajlatai is, ahol a bőr minden más helynél vékonyabban borítja be a húst, tulajdonképpen őt illeti meg, s azzal, hogy meghallotta, végérvényesen magába zárta nemcsak azt a hangot, de a lányt is. De nem volt ideje ezeken sokat töprengeni, a gondolatban megalkotott nő váratlanul tovalibbent, az emlékek láncolatát egy újabb hang szakította félbe, emlékei szabad áramlásának egy másmilyen hang vetett véget, egy sokkal mélyebb, lilás árnyalatú, szintén női hang, de idősebb.
– Ötvenéves ősz hajú asszony – hadarta Kázmér ingerülten, és állva, majd mereven kihúzta magát, mert egy ilyen hang és színözönben már végképp nem lehetett nyugton és közönyösen ülni. Nem esett jól, hogy az előbbi, nyugtató színű, könnyedén libegő hangot egy másik váltja fel, egy sokkal durvább, érdesebb. Egy ilyen hang mellett nem lehet ugyanazoknál az emlékeknél elidőzni. Érthető volt hát, hogy Kázmért kellemetlenül érintette, hogy emlékeiben élő történetének fonala csak úgy váratlanul megszakad, s hogy pont akkor hagyja cserben ez a rég nem látott világ, mikor az kezdte foglalkoztatni, hogy vajon mit is szólna most az apja, ha még élne, meg volna-e vele elégedve, azzal, hogy mégis vitte valamire, még ha nem is a miniszterségig, hiszen mégiscsak dolgozik, s munkája talán mégsem egy megvetendő szakma, gratulálna-e, vagy csak a saját nevelési módszerének eredményét látná benne, vagy azt, hogy fia élete lényegében csak az övét igazolja. Ezekre a nyomasztó kérdésekre Kázmér most már mindhiába kereste a választ. Csak találgatni lehetett, hogy mégis mi lenne az. Apjának arca, az a fáradt, csontos és folyton-folyvást borostás arc, ami mindig olyan volt, mintha szántszándékkal olyanra nyírta volna, már nem volt felidézhető, Helga hangjával az is eltűnt, akárcsak az a remény, hogy ez a hang lesz az, ami majd egyszer igent mond, talán a falak itták be, talán az ajtó alatti résen távozott, de az emlékekkel együtt az is felszívódott, pedig a Helga hangja és az az arc úgy együtt olyannyira nyugtató volt, mintha az emlékek is amiatt tűntek olyan szépnek, s a borotválatlan arc is csak a hang miatt volt annyira bíztató, de mégis, csak egy kicsit kellett volna még tovább tartson, csak még egy egész keveset, csak egy biztató válasz erejéig, hogy Kázmér se maradjon a megválaszolatlan kérdéseivel kétségek között. De így, minden válasz híján csak a bizonytalanság maradt, meg az az új hang, az ősz hajú nőhöz tartozó, ami rekedten harsogott végig a nappalin, és szemérmetlenül lilán, akár a varjak károgása meg a csókák recsegő hangja alkonyattájt, amint az éjjeli szállásul szolgáló diófák körül keringenek, és ebben egyáltalán nem volt semmi nyugtató. De ez a hang sem tartott a végtelenségig, hamar leülepedett, akárcsak a madarak zaja, még mielőtt beállna a teljes sötétség. Nyomasztó csend telepedett a házra átmenet nélkül és hirtelen.
Kihasználva ezt a csendet, Kázmér újra leült a dohányzóasztal mellé, hogy a már kialudt, de még meleg pipát újragyújtsa. Gondosan kikaparta a felgyülemlett hamut, kissé meglazította az összeroskadt dohányt, hogy könnyebben lángra kapjon, majd rágyújtott. Jóleső érzéssel töltötte el ez a mozdulat. Kellemes volt az ujjakat lazán a pipa feje köré fonni és a szájüregben alaposan megforgatni füstöt, és ha a pipázás a semmittevések közé sorolható, márpedig miért is ne sorolhatnánk azok közé, hiszen még ha tett is, de nincs neki semmi tartalma, nem más ez, mint öncélú élvezet, elnagyolt mozdulat, és könnyen szertefoszló dohányfüsttel kitöltött világ, akkor nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk azt, hogy Kázmérnak jólesett csak úgy, egyáltalán semmit sem csinálni, csak közönyösen arra figyelni, amint a megszokott íz ismét érezhetővé válik, és amint lassan, a szertefoszlott emlékek hagyta űrt a dohány füstje egyenletesen kitölti. Egy kis idő elteltével elővett a magával hozott iratcsomó közül egy levelet, egy láthatóan nagyon régit, de nehogy azt higgye bárki, hogy ez tettnek számít, hogy ezzel kilépett volna a pipázással együtt járó semmittevésből, nem volt az tett, csak egy mozdulat, bár volt tárgya és volt alanya, de haszna az nem volt, ugyanis, ahhoz a levélhez is csak úgy megszokásból nyúlt, mint ahogy a pipát is így késő este már csak megszokásból szívta. És csak bevett mozdulat volt az is, hogy tollat vett elő, hogy írni kezdjen, csak az volt benne szokatlan, az előzőektől ez csak annyiban tért el, hogy az a papír, amire írt, az az áttetsző zsírpapír a levélen hevert, s Kázmér tulajdonképpen azt másolta, hűen követve a kacskaringós betűk irányát, felfele és lefele tartó ívét, szögletes rajzolatát, figyelmen kívül hagyva, hogy miről is szól az a levél, hiszen ismerte már kívülről, számtalanszor elolvasta. Nagyapja írta még, mielőtt felszállt volna a franciaországi kikötőben arra a bizonyos Forst nevű hajóra, hogy megnyugtassa az otthonülőket, hogy minden rendben van, sikeresen megérkezett, az íróasztal hamarosan érkezik, már megrendelte, nyugodjanak meg, gyönyörű szép darab.
Miközben Kázmér figyelmét lekötötte a kacskaringós írás, s minden érzéke csakis arra összpontosult, hogy a lehető leghűbben adja vissza nagyapja keze írását, akár egy középkori kódexmásoló, vagy az, aki a Tóra lapjait vési újra, hogy amint elkészül vele, a régit, az elrongyolódottat gondosan eltemethessék, tudva, hogy akár egy jottányi hiba is végzetes lehet, a távolból, a hirtelen megszűnő idős női hang nyomában egy férfi hangja szólalt meg. Kezdetben nem volt kivehető, hogy miről beszél, csak a hangja hallatszott, de az tisztán és kiegyensúlyozottan, és dallamosan, mintha énekelne. Beszédét olykor egy nevetéssel szakította félbe, mint aki történetével valami számára kedves részhez ért. Idővel egy-egy szó is érhetővé vált, majd egy egész mondat, végül a mondatok egy tisztán kivehető történetté álltak össze. A hang egy férfiról mesélt, aki elindult egyszer, hogy bejárja a Földet, mert hogy ő valahonnan úgy hallotta, hogy körbehajózható, de végül aztán nem hajózott ő körbe semmit, még csak hajóra sem ült, csak a kikötőből figyelte az úszkáló gőzösöket meg vitorlásokat, így hát csak azzal maradt, hogy hajózni lehet ugyan, de a Föld azért mégiscsak lapos, legfeljebb csak meghajlik egy kissé, azért tűnnek el a hajók úgy a láthatáron, bár a tengerészek mesélnek egy s mást, ami a szárazföldről érthetetlennek tűnik, de a Földet azért még egyik sem hajózta körbe. Így hát a férfi csak ült naphosszat a rakparton, vagy a tengerészekkel társalgott. Később már csak a nők érdekelték. Legtöbbet Amerika felől érdeklődött, meg valami szigetek felől, de sokszor emlegetett egy íróasztalt is, hogy jó volna már végre megrendelni és hazaküldeni, mert már várják, már réges-rég megírta, hogy nemsokára érkezik, míg végül találkozott egy arra vetődött hazai asztalossal, és jobb híján őt kérte meg, csinálná meg otthon jó kemény diófából, és ha lehet, írjon rá egy jó hangzású francia márkanevet, válasszon ki egyet valamelyik itteni cégtábláról, jól megfizeti érte, és ha lehet, csomagolja is be jól, írja rá, hogy Párizsból érkezett, és küldje haza az otthoniaknak, s mondja meg, hiszen úgysem veszíthet semmit, hogy tévesen került hozzá, vagy, hogy az ilyen értékes csomagokat mindig hozzá küldik a vámtól. A hang itt ennél a résznél hangosan nevetni kezdett, de nem gúnyosan, és nem kárörvendőn, hanem csak úgy, mintha magáról volna szó, és Kázmérnak itt, ennél a pontnál kezdett gyanússá válni a dolog, a hang kezdett idegesítően ismerős lenni, kissé olyan volt, mintha saját magát hallaná, de zavarta, hogy a hang annyira nyugodt, hogy annyira kiegyensúlyozott és tiszta, amilyen ő maga soha nem tud lenni. És a férfi ugyanabban a hangnemben, kristálytiszta árnyalatokkal teli hangszínben folytatta a történetet. Most már egyértelmű volt, hogy a sajátját meséli. Meleg ölű francia nőkről beszélt, meg arról, hogy milyen szép nyelv a francia, s kár, hogy bár majdnem egy évet töltött ott, mégsem tudta igazán megtanulni, mert ő mindig csak a nők szemeit nézte vagy a lágy testüket, amint pihegve végignyúltak a heverőn, és azzal szórakozott, hogy a puha nők hangjához egy-egy színt társított, s így hol kék, hol zöld, hol rózsaszín színárnyalatban szeretkezett velük, s csodálkozott, hogy mennyi, de mennyi árnyalatban képes megszólalni ez a csodálatos nyelv, minden nő másként ejti ki ugyanazokat a szavakat. A mesélő férfi néhány francia szóval próbálta árnyalni történetét, de nagyon esetlenül és sután jöttek ki szájából azok a szavak, úgyhogy a férfi megint nevetni kezdett, bocsánatkérően jelezve, hogy az, amiről eddig beszélt, hogy azok a női hangok nem leshetők el, ne is várják tőle, hogy érzékeltesse a francia esték hangulatát, hiszen kifogástalanul csak a tengerészzsargont tanulta el, az viszont egészen másról szól, ahhoz nem társultak színek, azok a mondatok tompán szóltak és tárgyilagosan, és tengerről, hajóról és Amerikáról, ritkán nőkről, de másként. Annak a francia nyelvnek rumszaga volt, a nőknek viszont mindig parfümillatuk, de volt, hogy csak egyszerűen a frissen mosott ruhák illatába burkolóztak, úgy, hogy nem adtak egy csöppnyi lehetőséget sem a menekülésre, nem hagyták szóhoz jutni a lelkiismeretet, de hiszen nem is akart tőlük senki sem elmenekülni, s a lelkiismerettel sem bajlódott az elkábult kliens, sőt alkalomadtán mindinkább hozzájuk simult, hozzádörgölőzött a ringó csípőkhöz, csókolgatta a rúzsos ajkakat, meg a nők gyönyörűen ívelt izmos nyakát, s a combok belső oldalát, s hagyta, hogy bőre mélyen beigya a nők bőrének illatát, s hogy végigsimítsa testét a szivárvány összes színeiben pompázó puha francia nyelv.
Kázmér időközben félbehagyott nagyapja levelének a másolásával. Túl sok helyen vétett, képtelen volt átvenni a betűknek azt a sajátos rajzolatát, ezért hol lennebb csúszott, hol fennebb a kelleténél. Türelmetlenül összegyűrte a papírt nagyapja levelével együtt, majd ingerülten a földre dobta, oda, ahol a hang forrását vélte tudni. Egy darabig várt. Megvárta, míg a férfi hangja elcsendesedik, hogy a szobát megintcsak lámpa sárga fénye uralja, meg a felgyülemlett füst, majd összeszedte iratait és ruháit, felvette hosszú fekete kabátját, és kilépett a házból. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, a kulcsot kabátja zsebébe süllyesztette, és a hosszú udvarra nyíló erkélyen elindult a bejárati ajtó felé. A cipői sarkának ritmikus kopogása visszhangozta be a bérház udvarát. Szájában kesernyés ízt érzett, mintha sört ivott volna, gyomrában meg émelygést az éjszakai pipázás miatt. Meglepte, hogy még nyitva találja a bejárati kaput, pedig érzése szerint már rég elmúlhatott hajnali három óra, és még semmiképpen sem volt hat, hogy már nyitva legyen. Kint gyönyörű csillagos este volt. A különleges komlószag meg a pincéktől kiáramló dohos levegő égett falevelek füstjével keveredett. Az utca végében álló bérkocsin ezüstösen csillogott a harmat. A kocsis éppen egy meleg pokrócot terített megizzadt lova hátára, hogy meg ne fázzék a hűvös szélben, mikor észrevette Kázmér alakját az élő sövény mögül előbukkanni.
– Mi történt, uram? Itt felejtett valamit, vagy nem nyitnak ajtót? – kérdezte megilletődve a kocsis. Kissé meglepődött a váratlan viszontlátástól. – Nem számítottam arra, hogy ilyen hirtelen visszatér – folytatta, de ezt már inkább csak magának, mintha magyarázkodna, de tulajdonképpen boszszantotta a dolog, hogy még mindig nem térhet haza, mert hogy ezt az idegent megint vinni kell valahova, az nyilvánvaló, pedig már semmi kedve az egészhez, meg hát a lova is kimerült.
Kázmér is meglepődött a kocsis láttán, de a feje túlságosan tompa volt ahhoz, hogy végiggondoljon néhány felmerülő lehetőséget, csak gépiesen köszönt, majd helyet foglalt, mormolt valamit egy francia lányok keblén pihenő nagyapáról, meg egy Helga nevű hölgyről, aztán arra kérte a kocsist, hogy vigye a legközelebbi vendéglőbe, vagy egy kocsmába akár, de mindenképpen el innen, egy zajos helyre, ahol nőből meg borból van elég.
A bérkocsi lassan döcögött végig a sárguló gesztenyefasoron az utca végében lévő tér felé, ahol több szálló meg vendéglő is volt az éjjeli mulatozásra vágyók számára, de az utca kövezetéhez még mindig hozzátapadó párarétegben mintha elakadt volna, mintha a ködfoszlányok megakadályozták volna abban, hogy továbbgördüljön, és az összefüggő füstcsóvák felfogták volna a kerekek zörgését, a patkók koppanását. A bérkocsi egy pillanatra megállt. A ló szügyéig elmerülve állt a tejszerű lepedékben, de egyszer csak a kocsival együtt emelkedni kezdett, lassan eltávolodott a földtől, és úgy körülbelül egy-két méter magasságban úszni kezdett, majd mind fennebb és fennebb szállva, úgy tűnt, végérvényesen elemelkednek. Átlibbent a konflis az épületek fölött, és egyre csak távolodott. Csak a kocsis hangja hallatszott még a sötét éjszakában. A lovát szidta, meg azt az estét, hogy hát tudta ő előre, hogy pont egy ilyen kellemetlen pillanatban fog bedögleni a lova, de most ezen az estén erre azért ő sem számított, de ha már mégis így alakult, legalább az asszonynak kéne valahogy szólni, hogy ne várjon hiába. Kázmér csak hallgatott. Arcát mélyen beletúrta szürke zakójába, hogy ne csapja szembe a hideg szél. Még érezte a szöveten a Burley-keverékű pipadohányt, s csak arra várt, hogy majd hajnaltájt végre megláthassa fentről a Földet.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék