Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. január, XIII. évfolyam »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Körmendi Lajos

Egy nyugtalan lélek
A forgószél felborzolta a Mester haját, fölkapott egy-két papírdarabkát, eljátszadozott velük néhány pillanatig, akár egy kölyökmacska, aztán incselkedve ejtette a férfi lábai elé.
A Mester nem ügyelt a papírfecnikre. A karcsú, hajlékony, játékos kedvű széltölcsért nézte, amint eltáncolt a gang elől az alsó épület felé, s ott mintha nekigyürkőzött volna a mozdíthatatlan diófa hasáboknak, majd egy szeszélyes perdüléssel a veteményes közepén termett, és megcibálta a sárgarépa zöld üstökét.
A gangon üldögélt az egész család: a Mérges Suszter, a Felfreccsent Vérű Ember, az Indián, Kati, a Liba, a Boszorkány, Ádám és Éva, az Öreg, a Birkózó, a Komoly Nézésű Ember, a Fagyos Ügyvéd, a Szakácsnő és a többiek.
Szórakozottan bámultak a forgószél után.
– Itt ment egy nyugtalan lélek...
A Mester az anyja hangját vélte hallani. Eszébe ötlött a tanya s a körülötte elterülő végtelen puszta, amelynek a lélegzete ürömillatú volt...
Üröm...
Kitágultak az orrcimpái, mint a kancák közelében a fiatal csődöröké. Beleszippantott a levegőbe. Erezte az üröm szagát, amit gyermekként úgy megszokott, hiszen a tanyában, ősi szokás szerint, ürmöt tettek a párna alá; úgy tartották a pusztai emberek, hogy megvéd a gonosz szellemektől, de a kellemetlen rovarokat is elriasztja.
A Mester a saját kezűleg gyártott kiskocsin tanyázott a gang előtt, az udvar mélyén nyargalászó forgószelet nézte, megszívta lassan körmére égő cigarettáját.
– Megint öngyilkos lett valaki! – mutatott a forgószél felé.
A családtagok bólogattak, legjobban a Nyugdíjas Portás, aki egyik kezében görbe bottal, a másikban a kiskocsi fogantyújával éppen húzni akarta a Mestert.
A forgószél mintha visszafelé jött volna.
A Mester felállt, felkapta a Libát, bevitte a házba.
– Itt jó helyen leszel – mondta hangosan.
Itt is érezte az üröm szagát. Az ágyhoz ment, felemelte a takarót, a párnát szagolgatta.
A puszta!
Olyan nyolcéves lehetett. Libapásztorkodott a tanya körül, amikor egy hirtelen támadt forgószél felkapta a libákat, s a magasba röpítette őket. Kétségbeesetten rohant, ostorral verte a szelet.
– Állj meg, gyerek, lélek lakik abban! – hallotta az anyja rémült hangját.
Azóta félt a forgószéltől, nem állhatta a pusztán nyargalászó ördögszekeret sem.
Üldögélt a forró porban, naphosszat bámészkodott.
Hatalmas volt a világ.
A föld megrepedezett az aszályban, a talaj felszíne fehérlett a sziksótól, csak néhány szamártövis tengődött rajta szívósan.
Zajt hallott.
Kipillantott az ablakon, a postást látta elsuhanni. Kiment, kerülgette a család tagjait, kinyitotta a postaládát. Egy díszes borítékot emelt ki belőle. Nézegette a feladót: „Veszprém”.
A család kíváncsian figyelte.
– Biztosan a hirdetésre írtak – mondta a Mester.
Visszaült a kiskocsira. Bontogatni kezdte a borítékot. A Nyugdíjas Portás kíváncsian pislogott az írás felé. A Mester hangosan olvasta a géppel írott szöveget.
– Kedves Mester! A televízióból értesültem művészi tehetségéről, fafaragásairól, és arra gondoltam, felkeresem Önt egy különleges problémával, kéréssel. Ugyanis teljes fogprotézist viselek, és szervezetem olyan érzékeny, hogy nem bírja ezeket a műanyagból készült fogsorokat, amelyek az egészségemre ártalmasak, de más anyagból a készítését nem tudják vállalni a fogorvosok. Mit tetszik gondolni, lehetséges lenne-e fából kifaragni a minta után ugyanolyanra, egészségre ártalmatlan faanyagból? Gondolom, olyan fából, mint a sípokat, furulyákat szokták, mert azok is szájba kerülnek. És el tetszene-e vállalni? Szíves válaszát várva maradok tisztelettel, Kovacsics Tihamérné, tanár.
A család röhögött. A Birkózó súlyos testét himbálva hahotázott, Kati rózsás szoknyája aljába törölgette a szemét, még az Elkeseredett Ember is mosolygott, az Öreg pedig műanyag fogsorát villogtatva kiáltotta.
– A Mester született fogtechnikus!
A Mérges Suszter kiköpködte a faszegeket, és ő is ragyogtatta a fogait.
– Az már igaz! – csapkodta a térdét a Nyugdíjas Portás, és ő is olyan szélesen vigyorgott, akár egy filmszínész.
– Csak az a baj, hogy a fából való fogba beleesik a szú! – visította a szakácsnő.
Az egész család fetrengett.
A Mester komoran ült. Ráncolta a homlokát, töprengett, aztán ismét betűzgetni kezdte a levelet.
– Ez valami csel lesz! – jelentette ki, de a család nem figyelt rá. Csel.
Rosszat sejtett. Megmagyarázhatatlan szorongás fogta el, pontosan olyan, mint néhány esztendeje, amikor élete első kiállításán első díjat nyert, és a megnyitó után megállt előtte egy szőrmók ember, hogy ő ilyen meg ilyen szobrászművész.
– Isten éltesse! – mondta neki a Mester.
Amikor a szobrász arról beszélt, hogy szívesen ellátogatna hozzá, a Mester bizonytalanul egyezett bele, aztán hamis címet mondott.
– Mit akar ez a pacák? – kérdezgette magától.
Ott, a kiállításon igyekezett úgy helyezkedni a népes teremben, hogy elkerülje a szőrmók embert.
– Miért akar eljönni? – töprengett.
Keringett a szobrok között, egyik-másik tetszett is neki, de nem nagyon tudott figyelni rájuk.
– Ki akarja lesni, hogy csinálom a szobrot! Ráncolta a homlokát.
– Vagy inkább ki akar nyírni?
Körülötte ténfergett néhány ismerőse otthonról, akik az ő kedvéért utaztak Debrecenbe, de a Mester most őket is kerülte. Zaklatott volt, a televízió bűnügyi műsoraira gondolt.
– Még hogy eljönne... Ismerem én az ilyen cseles dumákat!
Gondosan bezárta a kaput, s ezt minden alkalommal ellenőrizte is. Először ráfordította a kulcsot, betolta a reteszt, végül ráfordította a riglit. Félt minden ismeretlen, váratlan dologtól. Ha valami érthetetlen, eddig nem tapasztalt jelenséggel találkozott, nyugtalanul aludt. Álmában mindig halottnak látta magát.
Ismét az orrában érezte az üröm illatát. Ősei jutottak eszébe, akik a koporsóba is tettek az ürömből, a halott feje alá.
– Legyen nyugodt az álmod! – mondta az öregapja, amikor az öreganyját temették.
Milyen nyugodt volt az ő álma is akkoriban! Kint a mezőn milyen jókat tudott aludni!
A pusztán mindent ismert. A tanya körül, azon a kegyetlen vaksziken még a szöcske is éhen halt volna, nemhogy a jószág. Mégis szerette. Ha a vasút felé nézett, egyre zöldebb lett a mező, tündökölt az aranyfürt sárga bokrocskája, s amoda, a laposban már sás nyújtózkodott a táj fölé, mint aki igyekszik eltakarni a távolban csühögő vonatot, amely sötét füstöt lökve az égre, szép lassan tovakocogott. Sokszor járt ezen a lapos részen, szerette lesni a vizet, időnként hosszú botjával megpiszkálta a mozdulatlan víz színén lebegő rucaörömöt, mert kíváncsi volt, mi van alatta? Néha a lábát is belelógatta a langyos vízbe, de nem volt bátorsága beleereszkedni, belegázolni. Nem tudott úszni, mégis jobban félt a siklóktól, a nadálytól és a csibortól, mint a vízbefúlástól. A partos részen néha feltűnt egy-egy ürge, s ő mindig mulatságosnak találta ezeket a rámeredő, aztán villámgyorsan eltűnő állatkákat.
Jól érezte magát a világban.
Mindennek tudta a nevét: ez itt a mételyfű, amaz a réti csík...
A lélegzetét is visszafojtotta, szoborrá merevedett, ha egy szürke gém lépdelt feléje az iszapot kutatva.
Sokat barangolt a hatalmas pusztán. Észak felé eltűnt a vakszik, gazdagabb lett a táj, mindig erről hozta a szél az üröm illatát, de talált a pusztán tátorjánt is, kosbort, réti őszirózsát... Messziről idelátszott egy tatárjuharos tölgyes sötétlő foltja.
A legjobban mégis nyugat felé szeretett bódorogni, arrafelé nyílt ki igazán a puszta. Az óriási síkság rozsdaszínű volt a veresnadrág csenkesztől.
Milyen jó volt itt lekucorodni, eljátszadozni mindenféle bogarakkal!... Nünüke, ganajtúró...
Mennyire szerette becserkészni és meglesni a túzokot vagy az ugartyúkot, elnézegetni az ölyüt, figyelni a széki pacsirtát...
Mint afféle kíváncsi gyermek, sokszor bemerészkedett a puszta mélyére, elindult egy földi pocok után, aztán már egy hamvas rétihéja röptét követte a tekintetével, észre sem vette, máris egy jókora fertőhöz jutott, a vízben ácsorgó odvas, roskatag fűzfákhoz, amelyeknek az ágain varjak fészkeltek, egész kolónia. Buján nőtt a nád, a gyékény és a sás, mindenféle vízinövény, a mélyebb részeken ezüstösen csillogott a víz, vadrucák pofáztak, élelem után kutattak a vízicsibék, a récék, a vöcskök, a gémek, a bakcsók, a dankasirályok, a kiskócsagok, s néhányszor már vidrát is látott errefelé az egyik partos rész vájatában.
Szerette nézni ezt a hatalmas pezsgést, és nagyon szépnek találta az életet.
Úgy gondolta, ilyen az egész világ, hiszen ezen a mocsaras részen túl is a puszta folytatódik tovább, villás szarvú, kormos pofájú marhák legelnek arrafelé, szerinte Isten legszebb teremtményei ezek.
Hogy megváltozott a puszta!
A fertő köré gátat húztak, tó lett belőle, melybe a síkságot átszelő öntözőcsatorna hozta a vegyszerektől bűzlő vizet. A vasút felé húzódó laposból egy belvízcsatorna vitte el a vizet. A puszta egy részét feltörték, rizstelepeket építettek. Sok növény és állat eltűnt azóta erről a vidékről, híre-hamva sincs a távoli tatárjuharos tölgyesnek, eltűntek a címeres szarvú, daruszőrű marhák, kiveszett a tátorján mutatóba, ha maradt egy-egy tő kosbor...
Ingerülten nézte a még mindig vihorászó családot. Felállt, bement a műhelybe, valami dolog után nézett. Olajos flakonok akadtak a kezébe: egy benzinkút környékén voltak szétdobálva, fölszedett belőlük néhányat, majd jók lesznek valamire. Forgatta, nézegette a műanyagot, téblábolt, közben belegabalyodott egy hosszú, vékony drótba. Idegesen rángatta a kunkorgó drótot, majd az egyik lendületes rántás közepén megdermedt, elrévedt valahova. Csípőfogót vett elő.
– Ez az én nyugtatóm! – mondta fennhangon.
Büszke volt az ügyességére, arra, hogy ő szinte mindent meg tudott csinálni. Már a tanyán is...
Még az iskolába sem adták fel, ő már traktort készített, olyat, hogy gumival fel lehetett húzni, és akkor ment.
Eszébe ötlött a kis ásó, kis lapát, kis gereblye, kis asztal, kis szék...
Mindig barkácsolt valamit.
Ő volt a családban a legöregebb gyerek, korán munkára fogták, fejletlen, gyenge testalkatú maradt.
Az iskolát egyébként sem szerette, a legelső alkalommal eltévedt a városban. Karcagot hatalmasnak és kiismerhetetlennek látta. Bujkált a verekedős utcakölykök elől, egyre ismeretlenebb utcákba keveredett, nagyon félt, itt is, ott is megzavarta egy-egy kutya... Teljesen kimerült már, amikor egy ismerős asszony oltalmába vette, és kézbesítette őt az öreganyjának. Valahányszor az iskolába ment, félelem szállta meg, hogy eltéved, megkergetik, megverik...
Mindig a fúrás-faragáson járt az esze, s ha felrémlett benne az iskolai kötelesség, csak kesergett, miért nem élhet ő a pusztán, ahol mindent ismert. Ahol boldog volt.
Kínkeservesen csak elvégzett néhány osztályt, aztán irány a puszta.
Hiába.
Már nem vette észre a túzokot, a bíbiceket, a teknősbéka hátán pihenő szitakötőt...
Csak a földet látta.
Az apját látta a lóval, a boronát, amely nem törte össze a kőkemény rögöket, csak odébb görgette.
És önmagát látta, a madárcsontú, elcsigázott gyereket, aki hatalmas kalapácsot lóbálva halad a borona után, és töri a görcsöket.
Aztán az állandóan kiakadó karikát látta a boronán, s az apját, aki egyre szekírozta, hogy kapcsolja be, mert nem takarja be a magot, fogassa oda dróttal...
És látta magát boronát drótozni, aztán látta magát kínlódni, ahogy boronálás után leboncolja azt a drótot...
Látta magát pecket kovácsolni, melynek beiktatásával a boronát könnyű volt szétszedni és összekapcsolni.
Látta az apját aratáskor, amint rendelkezett délben.
– Öt perc pihenő, de négy már letelt!
Látta a téglát, amit a fejük alá tettek, el ne aludjanak a nagy kényelemben. Aztán látta az apját felkászálódni, belerúgni az ő fájós talpába.
– Ugorjon, aki nem gróf!
Látta magát a kukoricaföldön, szárvágóval a kezében.
Látta a fagyos földet, amire az apjával hordják a trágyát...
Amióta koravén gyerekként, munkától elcsigázva nézte a tájat, a puszta kegyetlen, zord arcát mutatta feléje.
Azt a tündöklő, csodákat rejtő, gyönyörűséges világot, amiben kicsi gyermekként élt, soha többé nem fedezte fel a pusztában.
– Ez lesz a lába – mondta a Mester, csak úgy, magának.
Miközben leszabta és gondosan, türelmesen a kellő alakúra hajtogatta a drótdarabokat, egy teherautó zúgását hallotta az utcáról. Hegyezte a fülét, hátha megáll a jármű. Visszafogta a lélegzetét, nyugtalan lett.
– Csak nem a vállalattól jöttek?
A háború vége felé, amikor kelet felől hozták őt egy teherautón a többi sebesülttel együtt, a tanyájuk közelében vezetett az útjuk. Az országút és a tanya között, az ő szikes szántóföldjük közepén egy lezuhant repülőgép roncsai égtek, pukkadoztak benne a lövedékek. – Ott lakunk – mutatta a többieknek.
Tele volt a lába repeszdarabokkal, mégis felállt, nézte a kis tanyát, sértetlen-e? Odébb, a puszta szélén, egy ember közeledett az út felé. Megismerte: Feke Lőrcsi volt, gyermekkori cimborája, aki most is a közelében lakik a városban.
– Mi van anyámékkal, Lőrcsi? – kiabálta a teherautóról.
De a cimbora csak bámult, nem szólt semmit. Nem ismerte meg.
A Mester rendet rakott a gyalupadon, összesöpörte a földön szanaszét heverő forgácsot, behajította az apró dobkályhába a hulladékot, papírt hozott, begyújtott, majd semmire sem való fákkal tömte a tűzhelyet, olvasztotta a műanyag flakonokat, kitárta az aprócska ablakot.
– De büdös van! Várt.
A tekintete elkalandozott a kályháról. Elégedetten szemlélte az ócska szekrény tetején a fából faragott bikafejet.
– Nem is rossz!
Levette a szekrényről, simogatta, tapogatta, a szobor szemén különösen sokat járatta ujjbegyét.
A bikaistálló!
Állatgondozó volt odakint a pusztán. Legalább tíz esztendeje ennek. Akkor is ilyen magányosan élt, mint most, de még a tanyán lakott.
Töretlen hóban taposta az utat, az új bikaistállóba igyekezett. Derült volt az ég, a hó fagyott felszínén sinkóztak a napsugarak. Tegnap még igen száguldoztak a szelek, hordták a havat, teletömték a csatornák medrét, az úton húzódó mély keréknyomokat, viszont a puszta más részeit letakarították a hótól, s ezeken a kopasz foltokon a beállt szélcsendben nagy területen feketéllő varjúcsapatok topogtak, károgva figyelték a mély hóval küszködő magányos embert.
Ő konokul lépegetett, arra igazította a lábait, amerre az utat sejtette, hallgatta a hó ropogását, nézegette a szeszélyes formájú hóépítményeket, s igen szépnek találta őket mindaddig, amíg bele nem szakadt a csatorna medrébe. Átkozódva kapaszkodott kifelé a síkos rézsűn, a csizmája megtelt hóval, a kabát ujjába is került egy maréknyi. Keservesen haladt előre, jól meggondolva, hogy hova lép a tükörsima havon, amely elfedte a megszokott tájékozódási pontjait. Szinte tapogatta az utat, közben a régiek meséi jutottak eszébe a pusztán portyázó farkascsordákról, megtépázott juhnyájakról, szöges nyakörvet viselő komondorokról, csikasz-életet élő szegénylegényekről...
Kemény teleken a városban még ma is felröppen a hír, hogy farkast láttak a határ valamelyik részén, s ilyenkor a feketébe öltözött vénasszonyok is izgatottan tárgyalják az ordasok megjelenését. Állnak a kapuk előtt, a kútnál, a sarkon, esetleg a kocsma előtt, és a jeges szél hiába karistolja a csontjukat, ők neveket sorolnak, tanúkat, akik látták a beste férgeket. Megint mások megtámadott tanyasiakról, megpocsékolt nyájakról, szétmarcangolt kisgyerekekről hoznak hírt. Egyesek tudni vélik, magányos tanyákba is betörtek az ordasok, egész családokat kiirtottak, és a szájtáti hallgatóságnak szemléletesen ecsetelik a hótól fuldokló pusztát, az üvöltő szelet és a szelet is túlüvöltő farkascsordát, melyet a Kárpátoktól idáig űzött a tél, s amelytől óva intik a kocsmából kiszédelgő fuvarost is.
A Mester még sohasem látott farkast, mégis kimondhatatlanul félt tőle, a lábra kapott mendemondákat hallva örült, hogy már bent lakik a városban, nem kell tartania a fenevaddal való találkozástól.
De akkor, régen, amikor a bikaistálló felé igyekezett, a torkában kalapált a szíve, a tekintete nyugtalanul pásztázta a pusztát, izzadt, nagyon iparkodott a mély hóban, s csaknem elájult a rémülettől, amikor a távolban megpillantotta az istállótól elkóborolt és szórakozottan figerésző kutyát.
Csak a bikák között nyugodott meg, bár az egyik éppen elszabadult: felkapta a vasvillát, a helyére verte a jószágot. Értett a bikák nyelvén, s erre is büszke volt. Szálfatermetű, izmos társát megtiporták, összetörték a bikák, míg ő, a vézna, csenevész kis ember kedvére kormányozta a megvadult állatokat, pofon ütötte őket, mire azok lehunyták a szemüket, leütötték a fejüket, a helyükre mentek, s ő iparkodott a megkötésükkel, mert a többi állat is nyugtalan volt, kaparták az almot, egyik-másik pedig a nyakára tekerte a láncot. Az ilyeneknek a szemét nyomta: a bika húzta a fejét az ujja elől, és szép lassan kitekerte magát a lánc szoros gubancából.
A Mester lehajította a gyalupadról a drót laza gubancát. Kedvtelve nézegette a fekete bogarat, tapogatta műanyagból készített testét, drótból való lábait. Átment a szobába, a tükör elé állt, a kabátjára illesztette a bogarat, s elégedetten vigyorgott, amikor elvette a kezét, s a bogár a ruhán maradt.
– Majd bemutatom Feke Lőrcsiéknek!
Nevetett, mert eszébe jutott, hogy néhány hete, amikor szürkületkor átvitte hozzájuk az Öreget, a kaput nyitó asszonyt csaknem kitörte a frász, úgy megrémült a riasztó, idegen pofától, majd alaposan megseprűzte a nevetgélő Mestert.
Legénykorában, amikor még tanyai bálokra járt, akkor tudott így nevetni: télen, ha az apja a városban aludt, elindult, hol a kenderesi, hol a kunhegyesi határ felé. Átvágott a pusztán, jókedvűen ballagott a derűs, csillagokat szikráztató égbolt alatt. A tanyában táncosok döngölték a szoba fellocsolt és kövekkel telehintett földjét, Feke Lőrcsiék nekitüzesedve cifrázták a hegedűszót, az egyik legény a táncosok mellett lábatlankodó nagymamát kapta derékon, megsergette, megpörgette istenesen a sápítozó öregasszonyt. Lett nagy kacagás!
Milyen szép csengő hangon nevettek a lányok!
Akkor még nem gondolta, hogy a napjai ilyen dermesztő magányban telnek majd. Hangosan morogta.
A háború...
Azt okolta mindenért. Mire hazakerült a fogságból, elkeltek a hozzá illő lányok, ő már csak a selejtből válogathatott.
Bele is választott rendesen! A felesége, Róza, öreglány volt, a kutyának sem kellett, pedig nagygazda lánya volt. Igaz, egy kis fogyatéka látszott az eszének is, de a Mester úgy gondolta, jó lesz ez, az ilyen megbecsüli magát.
Tévedett.
Most, miközben újabb műanyag bogarakat gyártott, régi nyarakra gondolt, a negyvenes évek végére, az ötvenes évek elejére...
– Kutya idők...
Látta magukat aratás közben, amint a felesége veri a markot, aztán szitkozódik, mert belelépett egy patanyomba: a ló még tavasszal hagyta ott, s a szíjas, szikes föld megőrizte a nagy szárazságban.
Az asszony minden alkalmat fölhasznált, hogy az apjáék jó földjét, nagy tanyáját emlegesse, és összehasonlítsa ezzel a rohadt szikkel, tanyának mondott tyúkóllal, amit egyébként nem is hajlandó bemeszelni, mert úgyis az apjáékhoz fognak költözni.
A Mester ilyenkor mindig felfortyant.
– Én már az apámnak se vagyok cselédje, a te apádé még úgysem leszek! Látta magukat, amint izzadtan, porosan ballagnak a kánikulában a búzaföld szélén húzódó erdősáv felé.
– Mit főztél?
– Ciberét.
– Megint?
– Jó az.
– De még nem főztél mást!
– Apámék is ciberét esznek, mégis megvannak.
– Minek tartják azt a sok jószágot, ha nem eszik?
– Eladni.
– Hogy a fene egye rátok az eget!
Egy hónap sem telt el a lakodalmuk óta, a Mesternek máris eszébe jutott Pataki főhadnagy úr, aki felzavarta őt a hegytetőre, ahonnan a négy világtáj felé kellett ordítania.
– Édesanyám, de nagy marha fiad van!
Szomorúan gondolt rá, hogy annak idején teleordította a Kárpátokat. És most, aratáskor, a finom cibereebéd előtt utálkozva átfogta az akácfa rücskös törzsét, és fájdalmasan beleüvöltött a nagykunsági csendbe.
– Édesanyám, de nagy marha fiad van!
Túl sok jót nem kapott Rózától: amíg vele élt, csak lézengett a gyengeségtől, a ciberének a látásától is fájás esett a gyomrába. A csirkét, kacsát, libát és a pulykát az asszony suttyomban elhordta az apjáékhoz, a lisztet és a tojást szintén, végül ő maga is ott ragadt.
Az ingaóra hetet ütött.
A Mester zsebre vágott néhány bogarat, aztán a polchoz ment, leemelte a habverőt és a krumplitörőt, selyempapírba csomagolta őket, és a kis csomagot gondosan elhelyezte az előszobában. Kiballagott az udvarra, karon öltötte az Öreg Portást, a ház elé vezette, közben magyarázta a családnak.
– Muszáj támogatni, elöregedett, nyugdíjas ember, hát nem luxusból van a kezében a bot, megőszült már a haja, de még a bajusza is, a pápaszem se dísznek van a szemén...
A családtagok egyetértően bólogattak, csak a Mérges Suszter vicsorgatta a fogát, haragudott, amiért a párja, a Szakácsnő kirúzsozta a száját, és fülbevalót akasztott a cimpájába.
– Nyáron is ennyire a gallérjába húzza a nyakát, ügyvéd úr?
A Mester a Fagyos Ügyvéddel évődött, miközben őt is betessékelte a házba. Lassan bekerült az egész család.
A Mester levette a munkásruháját, szépen vasalt nadrágot, fehér inget és zakót vett magára, bezárta az ajtót, kilépett a kapun, azt is gondosan bezárta. Először a kocsma felé nézett: évek óta nem tette be oda a lábát. Most is az ellenkező irányba akart indulni, Feke Lőrcsiékhez, a főtér felé, de megfordult a fejében, hogy jó lenne egy korsó sört felhörpinteni ebben a melegben. De nem! Nem lehet. Egy kortyot sem. Állt a kapujában, tétovázott.
Szégyenkezve gondolt az elmúlt hétre: Pesten, a felüljáró építkezésén, ahol éjjeliőrként dolgozott, egy barátságos, fiatal sofőr berúgatta. Hetek óta teherautók hordták az anyagot, de nem borították le az összes sódert, ezért a Mester veszekedett velük, nem igazolta le a fuvart, elmérgesedett a vita, végül az egyik pilóta megfenyegette. A barátságos fiatalember később került erre a munkára, csak három napja hordta a sódert, mindig gondosan lebillentette az egész rakományt, kedvesen beszélgetett a Mesterrel, a többi sofőrrel szemben a pártjára állt. Talán ezért nem utasította vissza a Mester az odakínált pálinkás üveget, jót húzott belőle, illően megköszönte, meg ne sértse ezt a jó kis fiatalembert. Később már kívánta az italt, beszélgetés közben – szabódva ugyan –, de többször a szájára emelte az újra és újra odakínált üveget, aztán már alig forgott a nyelve, teherautókra emlékezett, menetlevelekre, mindenféle papírokra, amiket aláírt... Hajnalban émelyegve ébredt, lüktetett a homloka, még a szemében is szaggatott a fájdalom, teleokádta a bódéját, hideg verejték lepte a testét. Ismét le kellett feküdnie. Amikor jobban lett, kitakarított, kiment a szabad levegőre, egy vízzel telt hordóba mártogatta a fejét. Ez jó volt. Később észrevette, hogy a hordó mellől hiányzik a hosszú gumitömlő. Ismét kiütött rajta a hideg verejték. Körüljárta a tágas telephelyet, ahol mindennek tudta a helyét. Hamar feltűnt neki egy csomó betonacél, faanyag és cement hiánya.
– Még börtönbe kerülök!
Dél körül elgyötört arccal állt a művezető elé és kérte, ne kelljen anyagot átvennie, mert ezek a piszkos sofőrök becsapják. Kevés iskolája van neki, meg aztán akkor is ellophatják az anyagot, amikor a váltótársa van szolgálatban, így nem felelhet semmiért, nem akar ő börtönbe kerülni... A művezető mosolygott, nyugtatgatta a Mestert, ne féljen, nem lehet semmi baj, most menjen szépen haza Karcagra, letelt az egy hétig tartó szolgálat, pihenjen, faragjon, s egy hét múlva, ha ismét szolgálatba lép, megbeszélik a dolgot.
A Mester megnyugodott. Még gyűröttnek, törődöttnek érezte magát, mégis elindult a pályaudvarra, jegyet váltott, felült a vonatra, ahol nem mert elaludni, attól félt, ellopnak tőle valamit. Karcagon felült az autóbuszra, a főtéren leszállt, elindult az utcán, illedelmesen köszönt Jólhágó Mihálynénak, aki a nagy kulákház előtt szavatyolt egy ismeretlen asszonynyal. Kicsit odébb Molnár Zsigával találkozott, aki már messziről lelkendezett, hogy látta a Mestert a televízióban és gratulál, szívből gratulál... Arrébb Szelénével beszélgetett egy kicsit, az is látta az adást. Egy csapat cigány közeledett, tisztelettel köszöntötték a Mestert.
– De jó, hogy itthon nem láttak részegen! – sóhajtott magában. – Fel is akasztanám magam...
Otthon már jó volt. Felbontotta a postaládában lapuló levelet, és a kusza sorokat silabizálta: „Kedves Jóember megkaptamale Velet Elment a Kedvem olyat írt nekem Énmár felatam egylevelet Hétfőn Magának énmegírtam mindent albérletbe lakok anyámnál de én Unom egyedülétet Vanak gyerekek Demár szárnyán vanak énálam Már nincsenek egyedülvagyok Már fügetlen 51 éves vagyok Megírtam hogynemtudokel Meni mert félhatra megyek regel 8 cig vagyok délutánmeg 4 re megyek este 8 cig vagyok Megirtamhogy Jöjönel szabadszombatosleszek a Héten És Irjameg Gyorsan levélbe hogyeljöne szombaton Mert akor Énkimegyek Az Álomásra hanemakar Kérdeznia Kalahuztol hol lakokén Kedves Jóember énemtudom Karcagon a járás Hogymere lakik Majdeljön Hozám és majd Megbeszélünk mindent Várom szeretetel Szeretetel Várlak Boldogok legyünk miketen Haegymáséleszünk Maj egyszer Kérekegy szabadjegyet Ésmajd Együt elmegyünk hozád Mertén Szeretlek Marika.”
A Mester fáradtan megvonta a vállát, belezuhant az ágyába, és azon nyomban elaludt. Ma délelőtt ébredt fel.
Megmosdott, felöltözött, aztán körülvizitálta a házat, rendben van-e minden? Főzött egy kis ételt, belakott. Elment a boltba, vásárolt egy habverőt és egy krumplitörőt, otthon leszedte róluk a műanyag nyelet, mindegyikre újat faragott fából, munka közben jóízűen nevetgélt. Később kiültette a gangra a családot, hadd szellőzködjenek. Beszélgetett velük, időnként pedig magában morfondírozott. A térdére ültette Katit, elmerülten fésülte a nő haját. Tudta, az utcabeliek kicsit dilisnek nézték régebben az ilyen jelenetek láttán, de ma már megváltozott a közhangulat, az emberek tisztelettel néznek rá a kiállítását követő újságcikkek és különösen a televízió műsora óta. Igaz, sokan emlékeznek még azokra az időkre is, amikor ő bizony elég sűrűn belehemperedett az utca sarába, elhevergetett az utcabeli árkok csalánnal prémelt ölében, de hát most ezt is a javára írták: lám, volt ereje megváltozni! Mindenki tudta, hogy néhány esztendeje rendes, józan életet él, egy kortyot sem iszik, szépen rendben tartja a házat, s ő maga is rendesen öltözik. A Mester boldog volt, korábbi szokásától eltérően szívesen járt emberek közé, beengedte a házába az érdeklődők hirtelen megnövekedett seregét, s az utcabeliek is büszkék voltak rá, hogy a Mestert még Csehszlovákiából is felkereste két művészettörténész, a kocsmában szóbeszéd tárgya volt néhány pesti író látogatása, s egy másik pacák megjelenése, aki rádióriportot készített a Mesterrel.
Álldogált a kapujában, majd tétován a kocsma felé indult. A család otthon maradt.
És az idő nekilódult.
Megzörrentek az ablaküvegek. Halkan, alig észrevehetően, de megzörrentek, s a család a kedélyes trécselést abbahagyva megdermedt.
A Mérges Suszter az ablakhoz lépett, fülelt.
A Rózsás Ruhájú Nő szeme megtelt könnyel, rémülten súgta.
– Mi történt?
A Felfreccsent Vérű Ember koponyájából szivárogni kezdett a vér, lassan csurgott az álla felé. A Boszorkány a falra mutatott, s remegő ajakkal hebegte.
– Megállt az óra.
A Rózsás Ruhájú Nő hisztérikusan felsikoltott.
– Mi történt? Mi történt?
Amikor ismét megkoccantak az ablaküvegek, a családtagok egymást törve-zúzva, taposva kitódultak az utcára. Az Öreg Portás már ott állt, az utca vége felé bámult, elszürkült arccal mondta.
– De nagy táltos szél nyargal erre!
Valóban: forgószél robogott végig az utcán. A cigánytelep felől érkezett, apró rongyokat, kátránypapír-darabokat, fóliafoszlányokat, szalmacsomókat sodort magával, kavarta az utca porát, népes libacsapatokat hajtott maga előtt. A kocsma előtt ácsorgó emberekben elakadt a szó, tenyerüket önkéntelen mozdulattal a söröskorsókra szorították. Egy férfi gyorsan begombolta magán a szakadozott munkáskabátot, egy másik babonásan jajgatott. Egy öregasszony a szoknyáját szorította a combjához. Az ivóból éppen kilépő hivatalnok a szemét törölgette és farolva jött le a lépcsőn, a nyomában haladó rendőr fejéről a tányérsapkát lekapta a szél, görgette az út közepén. A postás kezéből kiröppentek a levelek, máris a fák fölött keringőztek. A kocsma felé bicikliző férfi lefékezett, belekapaszkodott egy árokparti gömbakác törzsébe, eltakarta a szemét. Egy fiatal cigánylány pedig hol a szoknyájához, hol a kendőjéhez kapott, s éles hangon átkozódott. A forgószél már megrecsegtette a fák derekát, a fuvaros házához érve bevágta a nyitott ablakot, de az üvegcsörömpölés elveszett a nagy szélzúgásban, kiáltozásban. A fuvaros az udvarára rohant, a szénaboglya felé igyekezett, ám azt már széthányta a fergeteg, felröpítette a levegőbe, egy vadgalamb tehetetlenül vágódott a jajgató jegenyefa törzséhez. Rikoltozás, vertyogás, gágogás hallatszott a baromfiudvarokból, szállt a toll, kavargott az udvar fölött, akár a hó, aztán már a rémült szárnyasokat is magával ragadta a forgószél, amely ellenállhatatlanul robogott, de a Mester háza elé érve megtorpant, átlibbent a nagykapu fölött, egészen a ganghoz jött, és a szoba felé tülekedő családtagok közül berántotta a széltölcsérbe a Rózsás Ruhájú Nőt.
– A Mester! – kiáltotta a Fagyos Ügyvéd.
A Mester volt. Tiszta, vasalt munkásnadrágban, fehér ingben, félcipőben lépkedett a gyepen. A nyakán derékszíj lógott. Átölelte a Rózsás Ruhájú Nő derekát, mosolygott, szép lassan keringőzni kezdtek, egyre jobban belemelegedtek, kipirultak. A Rózsás Ruhájú Nő szoknyája mind nagyobb körben kavarta a port, az udvar fölött örvénylett a papír, műanyag zacskók, tasakok kavarogtak, libatoll, kukoricacsuhéj, csutkaszár és szénacsomók seregtek szeszélyes ívben. Már a Mérges Suszter is a sapkája után kapkodott, ám hiába, az egy pillanat alatt a kémény fölött vergődött. Gyorsult a tánc, a Mester és a Rózsás Ruhájú Nő egyre szilajabbul ropta, nekivadultan dobogtak, lobogott a hajuk, a nő rózsás szoknyája már az utca fölött pördült, a családtagok a gang oszlopaiba kapaszkodtak kétségbeesetten.
Csak a Boszorkány nevetett.
A nyitott szobaablakban térdelt, fejét kissé félrehajtva, pucér testét odatartva a szélnek eszelősen rikoltozott.
– Szép leány! Szép legény!
Már ropogtak a porladó nádtetők, akárha tűz harapdálta volna a száraz anyagot. Nagy darabok szakadtak ki a háztetőkből, felröppentek a konyhaasztalokról a késsel összevagdosott viaszos vásznak, a tűzhelyek mögött leszakadtak a falvédők, a stelázsikon összecsörrentek a poharak. A dikóra vetett rongyos pokróc is szárnyra kapott, a kályha füstöt és kormot okádott, a szobák mélyéről elröppentek az évszázados páros képek, amikről ünneplőbe öltözött, bábu-merev fiatalok révedtek bizonytalan mosolyukkal a holtomiglan-holtodiglanba. Táncolt a szép leány, a szép legény, a Mester és a Rózsás Ruhájú Nő vidáman ropta. Szétrúgták a vályogházak egérrágta falát, seregtek, pörögtek, örvénylett a nagy rózsás szoknya. A forgószél felkapta a páros ágyakat, a kredenceket, a kifényesedett lócákat, a kombinált szekrényeket, a tűzhelyeket, bontogatta a padlódeszkát, kitépte az ajtótokokat. Legázolta a kerítéseket, kicsavarta a földből a culápokat, a fákat, görgette az autókat, aztán azokat is a magasba emelte, emberek kalimpáltak a levegőben, ordítottak volna, de a szájukba csapódott a szemét, fuldokoltak, ökrendeztek, s a Mester nekihevülten kurjongatott.
A falon megállt az ingaóra. A Felfreccsent Vérű Ember koponyájából szivárgott a vér. Megkoccantak az ablaküvegek.
A család tudta, valami szörnyűség történt.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék