Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. március, XI. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document FÓRUM

Versenymû égõ zongorára

Bodor Ádám nagy felfedezése: nincs valóság.
Utoljára, emlékszünk még?, egy Cseh Tamás-Bereményi Géza-számban találkoztunk vele, igaz, már akkor - a nyolcvanas években - messzirõl, levélben szólt. Hozzánk? Kik vagyunk mi? Kik voltunk? Annyi bizonyos, hogy nem kevesen hallgatták címzettként a számot akkor és itt. Meg ott.
Bodor Ádám regényében, Az érsek látogatásában a hely, valamint az idõ roppant ismerõs; közünk van hozzá, nem tekinthetünk el tõle, s éppen ezért hiába keresné az olvasó azokat az ismérveket, amelyekre klasszikus valóság-meghatározásokból emlékszik. Az emlékezés folyamatába inkább a regényolvasás folyamata kapcsol be: Az érsek látogatását valahogy úgy olvassuk, ahogyan bizonyos álmokból igyekszünk, hasztalan, felébredni. A lehetetlen és a lehetséges, a valószínû és a valószínûtlen, a hihetõ és a hihetetlen között ledõl a válaszfal. Ezért az olvasó gyakran leteszi, majd újra elõveszi a regényt, visszaretten, idegenkedik, védekezne az irodalomfeletti emberi-élet-alatti közeg ellen, amely megteremtette a saját nyelvét. És ez a nyelv annál érthetõbb, minél érthetetlenebb világhoz való létmeghatározó kapcsolatunkat tárja fel.
Legyek, szerzetesek, tiraszpoli kutyák, bûz, szemét - tapasztalható, hogy van, látható, szagolható, megszokható: mégsem valóságos. Nem is fiktív. Valamilyen köztes térben foglalja el valami másnak a helyét. Figyelmeztet, emlékeztet arra, ami nincs. Már vagy még nincs? Ez sem tudható. Bodor Ádám mindig errõl mesél. Tálán õ az egyetlen, aki el tudja mesélni, és el meri mesélni, hogy van egy világ, amelyben sokan élnek át széttöredezett idõegységeket, s mire megszereznék a túléléshez szükséges tapasztalatokat, valamilyen már-már játékos képlékenység átrendez egyet-mást, úgy, hogy a tapasztalat érvényét veszíti, a túlélés meg újrabizonyítja bizonytalanságát. Sok ismeret, sok tapasztalat halmozódik így fel áttekinthetetlen halmazzá, nem-tudássá, hiszen ebben a világban, errõl a világról semmi lényegeset nem lehet vagy nem érdemes megtanulni azon kívül, hogy nem derülhet ki: milyen.
Gyilkossággal kezdõdik, gyilkossággal folytatódik a regény. Mindkét esetben kollektív gyilkos kövezi meg a Senkowitz nõvéreket, illetve a rókát. Miért? Ennek a kérdésnek, ebben a regényben csak így lehet értelme: miért ne? Nincs okszerûség, ahogy véletlen sincsen. Sok a gyilkos. A gyilkos: sokaság, tömeg, csoport. Arctalan, névtelen. Még akkor is, amikor zárómozzanatként, az egyes és a többes közötti minimum a létszám. Kettõnél kevesebb már csak azért sem lehet, mert az egy, akárki legyen és akármilyen, mindenképpen személy. Bodor Ádámnál a gyilkos és a gyilkosság azonos módon és mértékben személytelen, neve is csak az áldozatnak van! -, akár kollektív indulat, akár szakszerû alaposság jellemzi. Mintha az egyhangú vegetálás folyamatában - "Napjaink nagyjából egyformán teltek, és már-már úgy tûnt, életünkben többé nem változik semmi" - csakis egy-egy véres esemény, az erõszak látszólag ok és következmény nélkül kirobbanó pillanatai tagolnák az idõt.
"A két személyt, aki köpenye alatt jégcsákánnyal és jatagánnal Vízkereszt délelõttjén, mialatt mindenki a templomban énekelt, a rezidencián Periprava vikáriust meglátogatta, késõbb magam is megismertem. Dolguk végeztével egyenesen Colentina Dunka fodrászatába siettek kezet mosni. Amikor meglátták magukat a tükörben, hamar még egy-egy hajmosást és körömvágást is rendeltek."
Vigyázat, a tükör nem arcot mutat! A buzgó testápolás, tisztálkodás úgyszólván semlegesnek tûnõ leírásába, pontosabban hangulati elõkészítésébe, az író már gondosan belopta a horrornyelv elemeit. Az akciófilmben jártas olvasót (amerikai) krimire épp úgy emlékeztetheti a jégcsákány, mint egy másik feltételezett olvasói réteget - korosztályt? - a Trockij-életrajzok utolsó fejezetére. A lehetséges képzettársításoknak ebben a nagyon rugalmas, nagyon tág körében egyetlen, valójában banális háztartási eszköznév összekapcsol, egységesít, egyesít két ugyancsak látszólag különálló szakmát: a köztörvényesnek mondott bûnözõét a politikai gyilkosság végrehajtójáéval. Csakis az eszköz, az antropológia tárgyi tanúja vall itt a személyrõl, aki - ismétlem - mindvégig anonim és arctalan marad. A két személytelen személyt a regénybeszédben mindössze az különbözteti meg, hogy az egyik jégcsákánnyal, a másik jatagánnal dolgozik. Már a két szerszám együttszerepeltetése a szövegben sötét humorral telített, a horrort banalizálja. Bodor Ádám nagy helyzet- és helyszínteremtõ, felszabadítja az utalásban rejlõ hatalmas képzeletmozgató erõket.
1999-ben mit mond az olvasónak a jatagán? Nem kisebb jelentésmezõt kanyarít maga köré, mint a másik kellék: üzenete eleve történelem, törökdúlás, véres ütközetek, mészárlások, kivégzések (fõvesztés általi!) képeit idézi fel. A Bodor Ádám gyakorolta hûvös nyelvi terror az olvasó képzeletében forrósodik föl, éppen az utalások, a jelentéssûrítés, a közlésmódok energiájától. A jatagán puszta hangzásával félelmet kelt, szótári jelentése pedig a célszerû szerszámokat is teremtõ homo faber találékony elméjének bemutatott hommage: "kétszeresen hajlított pengéjû rövid kard, markolatán két kis füllel." Mennyivel individualizáltabb szereplõi a szövegkulisszák mögött végbement gyilkosságnak ezek a nagyon is beszédes tárgyak - persze az olvasói képzeletre ható írói képzelet szólaltatja meg õket! -, mint a dologi tulajdonságoknak két személyként megjelölt összege: burleszkbe, némafilmbe tévedt reinkarnációi annak, ami Shakespeare-nél Elsõ Gyilkos, Második Gyilkos! És mennyivel instrumentalizáltabbak maguknál az instrumentumoknál, amelyeknek történetük van, amelyek történeteket generálnak, emelnek be a regénybeli történés körébe; hozzájuk pedig, akiket habozva nevezünk embernek, a gyilkosságon kívül semmi sem tartozik, inkább õk tartoznak, a legmechanikusabb kapcsolódással, tárgyakhoz, amelyekkel gyilkosságot lehet elkövetni. Nagyon specializált mûködésükrõl csak horrornyelven lehet beszélni, s ez a nyelv olyan tárgysemleges stílusban rögzít látványokat, mint a filmkamera vagy a mikroszkóp. A tükör, amelybe Periprava vikárius két látogatója belenéz Colentina Dunka fodrászatában, alig mutat többet, s nem is mutathat mást, mint egy szövettani vizsgálat kinagyított felvétele: "Hajfürtjeik csimbókosak voltak a nyiroktól, bélsártól és vértõl, öltözékükön - afféle rézgombos barna posztóruha volt, amilyent a fegyõrök viselnek - elkent májcafatok és velõdarabkák fénylettek."
Ez a mikrorealista nem-valóság - akárcsak bizonyos álmoké - a maga elképesztõ logikáját követi. Elbeszélõje semmin sem csodálkozik, mindent észrevesz, olyan szenvtelen megfigyelõ, hogy akár elfásult tanúnak is lehet nevezni. Apátia vagy közöny, hogy nem minõsíti, nem kommentálja, amit az érzékszervei közvetítenek? Erõs ingereket, oly elemieket, hogy az állatok állandó jelenléte a regény világában a szó minden jelentésében természetes: "... olyan vérszagúak voltak (ti. a vikárius feldarabolói), hogy a hiúzok fényes nappal a Bogdanski-révig kísérték õket."
Ha ember, ha állat, ha van neve, ha nincs: egyetlen szereplõ sem cselekszik, csupán mozdulatokat végez: a gyilkosság is mintegy elkövetõdik, hiszen minden mozdulat elõkészíti a következõ mozdulatot. És csakis azt. Annyit. A hiúzok a Bogdanski-révig kísérik a vérszagú szakembereket: ami azon a téridõn túl történhet, az már más mozdulatsor, más képsor, más történet.
A regény nyelvi dinamikája a célgömbé, amint befogja és a pillanathoz rögzíti a célpontot. Nincs negyedik dimenzió. Az idõ csak térbeli közegben jelenik meg, de szétesett, tönkretett tárgyak, darálthússzerû testrészek jelbeszédével, egyfajta lehetetlen, mozdulatlan mutogatással szól, azaz hát hallgat egy múltról, amikor villamoson közlekedtek, a hangszereken meg muzsikáltak valakik.
És a naptári jeles napok, úgy mint Medárd, Pünkösd, Vízkereszt? Tálán a nyelvbe mumifikált hagyomány emlékét õrzik inkább, mint a hagyományt magát: emlék emlékei, önálló létük nincsen, legalábbis kétséges. Egy láthatatlan kontraszt elemei tapinthatók ki a narráció bizonyos szavai és a létezés mindennapjai között: a szavak nem azt jelentik, amit - ki tudja, mikor - jelentettek, nem azt, vagy egyáltalán semmit. Akárcsak bizonyos gesztusok, amelyek mögül - mint egy megroskadt díszlet - eltûnt a valóságfedezet: "Gyerekkorában Hamza szabadságharcosnak készült, állandóan köldökig kigombolt fehér ingeket viselt, mintha saját kivégzésére indulna. De arrafelé nem volt szabadságharc, és csak annyit sikerült elérnie, hogy bekerüljön a komarniki börtönbe."
Ha egyszer nincs szabadságharc - még a börtönbe zárt szabadságharcos sem jelent semmit. Valahol elveszett az összefüggés a fehér ing, a szabadság és a börtön között. A harcosból rab lesz, teljesen irreális újabb szerepkörében is: "Haja selyembõl volt, foga üvegbõl", mint a drága, giccses játékbabáknak. Itt már felesleges a kivégzõosztag, az ing jelképes funkciója is átalakul: "A sosem használt gomblyukakat eltömte a szutyok."
Össze nem illõ dolgok egymásra vonatkozása és egymásrautaltsága tart egybe mégis egy éppen inkoherenciájából erõt merítõ világot: a jeles napok alig különböznek a kölcsönzõbeli ruháktól, eltakarnak valamit, hogy ne látsszék, micsoda is voltaképp. Semmi. A semmi és a minden ugyanazt jelenti. Amikor a narrátort nevelõanyja bemutatja az archimandritának, a bizonyító erejû szakmai tesztelés ekképpen megy végbe:
- Mit is mondott, mihez ért a kedves fia?
- Mindenhez.
– Akkor egyszer majd gondjára bízunk egy kisebb gyülekezetet. Addig is vezessen egy boltot. Mondjuk, egy olyant, ahol kimenõruhákat lehet bérelni.
A mindenhez értõk világában minden lehetséges. A szerzetesek és egyéb papi méltóságnevet viselõk igencsak világias mesterségeket ûznek: Fulga atya, a vasútállomás poggyászmegõrzõjének gondnoka, Punga atyának kocsmája van, de még az érsek sem az a bizonyos érsek, mint ahogy a rab sem bûnözõ, a tényleges bûnözõt nem ítélik el, elítéltként azt kezelik, akit valamiért tüdõbetegnek nyilvánítanak. Minden és mindenki szakadatlanul valami másba megy át: ez az egész zárt világ efféle körkörös átváltozásokból áll, egyetlen tartós vonása, amibõl valóságát meríti, az, hogy senki és semmi nem valódi benne. De hát kit érdekel? A megélhetési módok szinte állandó változásával (egyre képtelenebb foglalkozások jelennek meg) az alá- vagy fölérendeltségi szolgáltatásokban érdekeltek személyisége is beolvadna valamilyen szüntelen megszûnésbe, ha egyéni vonásoknak a legcsekélyebb esélye lenne rá, hogy bár nyomokban, fokozatosan halványodva, sorvadva megnyilatkozzanak.
Hol megfejthetõ, hol pedig makacsul ellenálló kódok keltik az olvasóban azt a benyomást, hogy a déj à vu egyszerre vonatkozik irodalmi és dokumentum értékû entitásokra. Mintha kulcsregény(ek) szereplõi, szálai, helyzetei tûnnének fel és tûnnének el Az érsek látogatásában. Semmi sem igaz, de az egész ismerõs? Legfõképpen az a fölötte problematikus ÉN, aki látogatások és várakozások sorában õsi regélõk egykedvûségével parodisztikus rendet tart, miközben ragaszkodik ahhoz, hogy ne egészen a semmibõl érkezzék a történetbe: van neki nevelõanyja, mostohanõvére - csupa majdnem rokon szavatolja a kényszerlakhelyek vándorénekesének hovatartozását.
Ha egy feltételezett, mitikus szereposztás mögé szeretne egy pillantást vetni az olvasó, ha a regény szolgáltatta adatokból afféle Ki kicsodá?-t konstruálna kedve szerint, csak úgy kísérelhetné meg szereplõk és szerepek megfeleltetését, hogy alkalmi, esetleges, mozzanatosan betöltött funkciók nyomába ered. Hiszen a regény gépezetét mûködtetõ elv éppen az állandóság hiánya, az ebbõl eredõ bizonytalanság. Narrátorunk például a regény állandó- és vendégszereplõi között üggyel-bajjal folyó kommunikációban látja el másik (második? hányadik?) feladatát. Szándékosan túlbonyolított mechanizmus, afféle eleven lehallgató rendszer alkatrésze, a tényleges információcsere, s egyáltalán bármely kapcsolat megakadályozására irányuló hivatalos eljárásban mûködik közre: a fontosság foka itt az abszurditás mértékével mérhetõ:
"... az ügy, amirõl tárgyalni akartak, annyira kényes volt, hogy jobbnak látták, ha nem személyesen beszélgetnek, hanem egy semleges személy közvetítésével. Úgy, hogy a jereváni vendégek a fodrászszékekben ültek, Colentina Dunka mögöttük állt, és a tükörbõl nézett szembe velük, én pedig az ajtóban vártam, hogy üzenetet vigyek Gábriel Ventuzának. Õ ezalatt a hátsó udvarban ült a küszöbén, mellette az ajándékba kapott drapp-lila csíkos szõttes tarisznya hevert, benne négy gránátalmával."
A mondat csattanójaként, az egzotikus gyümölcs (a tarisznyában, láthatatlanul, vagyis a Biblia nyelvében, a mesében, az olvasó asszociatív ingerpályáin) kiteljesíti az abszurd szövethatást. Hogy milyen jelrendszer hívja elõ nagyon sokfelõl és dolgozza össze kikezdhetetlen egységgé ezt a regénybeszédet? Nem biztos, hogy a pontosan körülhatárolható tér-idõ lakójának olvasata - amely nagyjából egybeesik a szerzõ beavatottságával a régió és az adott történelmi korszak elképesztõ rítusaiba - e történelmi kulcsregény egyetlen kulcsa! Ha pedig paródiaként olvassuk, és erre úgyszólván minden felhatalmaz, aminek Az érsek látogatásában szinte közvetlenül politikai jelentés is tulajdonítható, akkor az a kérdés, hogyan olvassa a csakis önmaga gyilkos paródiájaként létezõ világot leképezõ mûvet az, aki a remekmûre mint egészre reagál, s nincs szüksége a sok-sok rész jelentéshátterére?
Az utókor már itt van: az utókor a másként olvasó. Nem úgy olvassa Bodor Ádámot, mint Bodor Ádám és kortársai az 1984-et olvasták volt, vagy éppen, miért ne, a G.A. úr X-ben-t.Tálán inkább úgy, mint ugyane kortársak Swift Gulliverét (nem az ifjúsági kiadásokra gondolok!): a Swift kortársai közéleti-erotikus kulcsregénynek olvasták, aztán meghaltak, s magukkal vitték a kulcscsomót. A pletykák elszálltak. Maradt a mû. Így maradhat meg az irodalomtörténetben - a helyzettudatosok összekacsintásainak kereszttüzébõl kikerülve - Az érsek látogatása. A másként olvasónak talán nem is arról szól ez a regény, hogy az-utolsó-K.u.K.-nyomokat-lebontõ-balkáni-maffióta-nacionál-szocializmus - ami önmagában is sok mindennek a paródiája, önmagának elsõsorban - a par excellence paródia, és csakis ekként van felismerhetõ identitáskészlete.
Az irodalom független lehet attól, amit valóságnak nevezünk. Az író nem. Az olvasó sem. Ezért az esettanulmányban kétszeresen is részt veszünk. Rólunk szól és szólunk róla. Számunkra releváns, hogy Az érsek látogatása értelmezhetõ úgy is, mint történelmi regény, úgy is, mint negatív utópia, s mindkét esetben - ha ugyan a kettõ ténylegesen szétválasztható, s nem éppen abban rejlik a regény páratlan ereje, ahogyan ezt az ambivalenciát nyelvvé lényegíti át - parodisztikus. Olyan epikai elemek kerülnek egymás mellé, alkotnak régibõl, ismertbõl valami rémületesen újat, ami a történelem patetikus kellékeit az utópia negatív ábrándja mellé rendeli. Mindkét regényszerkezeti mozzanatsor célja a megtévesztés: a sosemvolt meghamisítását legfeljebb a sosemlesz válthatja fel. A szökni kész jelenben, a senki földjén, Bogdanszki Dolinán a kétféle idõnélküliséget összefûzi az én álarca mögül beszélõ krónikás. Amint a fentebb, töredékesen idézett epizódból is kitûnik, közvetítõ funkciója, a szóvivõ munkaköre a regénybeli szerephalmozások legfontosabb helyét jelöli ki számára. Ezt a fontosságot, a kint és bent, az én és a többiek tükörjátékában gyakorolja, mintha csak egy rábízott üzenetet képviselhetne. Saját mondanivalója nincs. Helye van: az ajtóban. A kint és a bent között. Kérdések és válaszok között. A kényes ügy kezelésének közepén. A kényes ügy pedig attól kényes, hogy titkosítva van. A tükör - mágikus szertartások sejtelmes eszköze - ugyanannak a fodrászatnak ugyanaz a tükre, amelyrõl a bérgyilkosok leolvasták, mi az, ami a titkukból látható. Titok és tükör szorosan összetartoznak, kiegészítik egymást, mint a látható és láthatatlan. A látható a nem láthatónak, az elrejtettnek, a titoknak minél nagyobb felületét hivatott leplezni és helyettesíteni. Ami igazán fontos - az tabu. Egyébként, ha már itt tartunk, a helynévadás Bodor Ádám-i technikájának tipikus eljárása, hogy a regénybeli topográfia kiemelt fontosságú színtere, Colentina Dunka fodrászata a Névtelen Zsákutcában található. Ami - akárcsak a sejtelmesen semmitmondó Február huszonkettedike sor vagy a Szent Akadémikusok útja - a Bogdanski Dolina-i értékszempontokat emeli ki hatásosan, ha nem egyformán hat is a másként olvasóra meg arra, akit hadd nevezzünk az esettanulmány alanyi tárgyának.
Az utcanév épp úgy hírül adja az idõ kisajátítását a névadó hatalom által, miközben az felmutatja saját értékkészletét, kulturális-történelmi jelképteremtõ kapacitását, mint a tárgyaknak juttatott szimbolikus-evokatív erõ. A nem valóságos történelem folyamatában hallatlanul megnõ a tárgyakba sûrûsödõ érzelmi energia: a gyöngéd iróniával kezelt drapp-lila csíkos tarisznya roppant jelentésgazdag ajándék, a hovatartozás üzenete, a múltból jön, egy elérhetetlen világból, ahol gránátalma terem... És a jereváni vendégek!
A jelzõs szerkezet elõtagja egybõl a jereváni rádióra, arra az intézményre emlékeztet - és ez eszmetársítás a javából! -, melyet mint ellenmérget a szervezet, a totalitárius szocializmus termelt ki, leginkább rendszerspecifikusan reagálva önmagára: minden vicce in statu nascendi mutatja be a társadalmi tudathasadást. Idõben szûkebbre vont körben az asszociációs pályán, mint a jereváni rádiós folklór és más regiszterben a jereváni vendégek megjelenésével Nagorno Karabah szelleme is elfoglalja méltó helyét a kísértetjárásban. Különbözõ hangnemek mesteri disszonanciája, a tragikus és a groteszk mint ugyanabban a perben megidézett,
egyaránt szavahihetõ tanúk vallanak arról a világról, amelyben minden mindennel összeegyeztethetetlenül él együtt.
"A katonák égõ zongorákban, a húrokon gondosan elhelyezve félbevágott bárányokat sütögettek még heteken át, s amikor minden hangszer elfogyott, a csûrt is eltüzelték." A történet, ahogy az szóbeli hagyományhoz illik a nagy kultúrákban, több változatban él, és újra meg újra elmesélik, minden variáns más és más vonatkozására tér ki: "A Senkowitzoké volt valamikor a Senkowitz udvar, benne a hangszerlerakattal: egy idõben úgy nézett ki, õk fogják ellátni egész Bukovinát harmóniummal és zongorával. De a tartományba közben bevonultak a hegyivadászok, és a szép tervek szó szerint füstbe mentek. A zongorákban heteken át félbe vágott bárányokat sütöttek - a nemes fa sokáig tartja a parazsát -, a húrok a forróságban egyenként pattantak el, zümmögésük a füsttel együtt szállt föl az udvarból, és még napok múltán is a házak fölött lebegett."
A tárgyi világ lepusztultsága állapot, folyamat, cél: összefügg a negatív intenzitásával mindennek, ami emberi. Bogdanski Dolinában a villamostól a zongoráig minden a legrosszabb sorsra jut. Miért éppen maga az emberi lény lenne kivétel? A tárgyak pusztulása, elpusztítása szükségbõl, közönybõl, tudatlanságból a civilizáció megszûnését hivatott bejelenteni -, az emberinek az ember által való megszüntetése a visszavétel gesztusa ott és akkor, ahol és amikor nincsenek már doktor Faustusok, sem pedig IX. Szimfóniák. A kegyetlen játékosságon itt nem dereng át semmi, ami az emberek alkonyát bár egy eltûnt idõ édességének alig hihetõ visszfényével vonná be. Ha a jövõrõl szólna Az érsek látogatása, attól kellene tartani, hogy jövõ az az idõ, amikor ezt az apokaliptikus víziót nem lesz ki olvassa.
Hogy nincs jövõ, abból is látszik, hogy a regényben gyermek nem szerepel. Öreg sem. Pontosabban: a szereplõknek nincs életkora. Kortalan élõkrõl és holtakról szól Az érsek látogatása. Jövõkép nincs. Várakozás van. Várakozás: rítus várakozók nélkül és látogató nélkül, hiszen itt mindenki a következõ látogatást akarja megúszni, a magas rangú látogatókat pedig megölik, mielõtt megérkeznének. Olyan rítus ez, mint amikor kihirdetik és újra meg újra meghosszabbítják, a végtelenségig, a rendkívüli állapotot. Ha minden állapot rendkívüli, beáll a rendkívüli rutinja, a várakozásra ítéltek számára tilos és kötelezõ dolgokra egyszerûsödnek az élet dolgai.
Szükségtelenné válva, akárcsak a tárgyi civilizáció, a szellemi kultúra, a szocializáció intézményei is megszûnnek, vagy üresjáratban mûködnek tovább. A templom például az az épület, ahol mindenki énekel, miközben Periprava érseket két - jégcsákánnyal és jatagánnal felszerelt - személy meglátogatja; az emberi dolgok metafizikai és lelki vonatkozásai teljességgel kívül esnek a létezésen, talán mert valójában nincsenek emberi dolgok, hiszen a puszta túlélés, mint a várakozás tétje: merõben biológiai természetû, a reménytelenül is létezni tudásra korlátozódik; a természet és a történelem idõnként beugranak egymás szerepébe, mindkettõ véletlennek tûnõ, elemi csapás képében látogatja Bogdanski Dolina lakóit, mint amikor kiárad a határfolyó, s õk átkerülvén a túlsó partra, arra ébrednek reggel, hogy egy másik országban élnek. Élnek vagy vegetálnak - egyremegy, a regénykoncepció, semmit sem tûr meg, amit csak a pátosz nyelvén lehetne kimondani. Ahogy nem mondhatók ki a rezignáció nyelvén a pátosz magyar nevei sem: a szenvedés és a szenvedély. Számûzött szavak ezek, nincs helyük a szövegstratégiában, amelyben az írónak elsõként, eddig egyetlenként - sikerült egy következményeiben és történelemfilozófiai következtetéseiben máig lezáratlan és feldolgozatlan tapasztalati anyagot a maga példátlanságában hozzáférhetõvé tennie az irodalom számára.
Hogy mi marad az utópiából, ha gondosan kivonják belõle a humanizmust - Madách óta tudjuk: falanszter. Hogy a falanszter a nyelvvel kezdõdik - Orwell óta tudjuk. Bodor Ádámot olvasva úgy tûnik, Orwell félmunkát végzett. "Nincs több szavam" - mondja Pilinszky. Bodor Ádámnak már nem is kell mondania. Más a dolga: bebútorozza és benépesíti regényvilágát hiánnyal. Hogy Az érsek látogatása történelmi regényparódia - hipotézis, amennyiben elfogadjuk, hogy ez a regény az ellopott történelemrõl szól, elsikkasztott értékekrõl, valamint arról, amit a helyükbe csempésztek. Már maga a cím pusztán ígéret, célzás bizonyos tervek megvalósíthatóságára. A várakozás e tervek megelõlegezett valósága. A várakozásregény egy olyan most leírása, amely a majdra irányul, Bodor Ádám ezt az idõjátékot béleli ki parodisztikus rétegével a történelmi regénynek, amely a mosthoz keres elõzményt. A látogatásban, mint helyzetben egy pillanatra találkozhat a most és a majd. De nincs látogatás, újra meg újra elmarad, és errõl szól a regény, a szakadatlan elõkészületekrõl, arról az idõrõl, amelyet a várakozóknak egy másik idõre függesztett szemmel kellene tölteniük, és nem teszik. Maguk elé néznek, hallgatják az epikai alany egykedvû hangját, aki látogatásról és várakozásról mint hatalmi technikákról, fogásokról, trükkökrõl, mint következetesen összefüggéstelen folyamatról számol be. Szimbolikus idõ a látogatás ideje, szájhagyomány és hivatalos bejelentés, vicc, rémhír éltetik az örök készülõdést: nem jön valaki, aki nincs. Senki se látta. Csak neve van - mindig más neve. Új név: új idõszámítás.
Az idõ kisajátítása a legönkényesebb, a legtotálisabb kisajátítás, teljes uralom a szubjektum fölött, annak élete és halála fölött. Az idõt csak a nyelvben lehet kisajátítani: a múltról beszélni, a jövõrõl beszélni lehet, nem lehet élni benne. A Senkowitz lányoknak és a rókának egyaránt bibliai halálnemet választ Bodor Ádám: a megkövezés mediterrán kivégzésmód; ha hinni lehet Kazantzakisznak, s miért ne lehetne, archaikus görög faluközösségekben (végre végetérõ) századunkban is elõfordul; a jatagán és a jégcsákány történelmi allúziók, s együttes használatuk az anakronikus Krónoszról szól, az önmagának hazudó történelemrõl, A NAGY HAZUGSÁGnak mindenre, legfõképp a gyilkolás kellékeire, díszleteire kiterjedõ figyelmérõl és hatalmáról.
Errõl a szervezett káoszról el lehet mondani, hogy konfúzus kapcsolatot alkot benne rend és anarchia, vagyis se rend, se anarchia. Ha van cél, hát éppen ez az: semmi és senki ne lehessen ki-, meg-, felismerhetõ. Próteuszi alakváltások követik egymást, a hely szelleme a mûben többszörösen körülírt helyszín hatalmaként érvényesül, nincs lélektani ábrázolás, nincs nemzeti specifikum. Multikulturálisnak parodizálható keverõpulton készülnek személy- és helynevek. Bodor Ádám laboratóriumában dolgok, élõlények, természet, történelem egyetlen differenciálatlan entitássá homogenizálódik: vakvéletlen futószalagán készülnek az események, egyremegy, hogy árvíz vagy politika okozza, hogy "Bogdanski Dolina a koromsötét éjszaka néhány órája alatt, amíg lakosai úgyszólván aludtak, átkerült a túlsó partra. Egy másik országba." És teljesen egyremegy, hogy mi mire hasonlít és mitõl különbözik. Jelzõk és jelképek kerülnek új környezetbe, hozzákopnak, hozzázüllenek, fényüket vesztik, még a csillogás és villogás is a megszokottól merõben eltérõ hangulat és jelentés; minden helyet változtat, és minden hely megváltozik: "... az emeleti lakások jobbára üresen maradtak, ott most inkább madarak laktak, gyöngybaglyok, kuvikok, a sok villogó üvegcsonk között kifakult függönycafatok lobogtak." Vagy: "A magasban, a levegõ láthatatlan örvényeiben, mint kergetõzõ sirályok, széltõl elragadott nejloncafatok csillogtak." Ez a motívum is visszatér más változatban, ahogy az a sokadszor elbeszélt történetekben lenni szokott: "A magasban, a felhõk alatt mint széltõl felkapott nejloncafatok, csillogó sirályok keringtek, villogásuk néha elérte a földet."
A sirályok csillognak, mint a nejlon, a nejlon csillog, mint a sirály. Fonák szimmetriát állít fel és bont meg a helycsere, ragadozó madáré a hulladékkal, a dologi egynemûsödése a természetivel, eggyé degradálódik az élõvilág és a leghitványabb élettelen anyag. Ez a lealjasított fényszimbolika, ez a színén is, visszáján is hamis csillogás pimasz biztonságát az ugyancsak szimbolikus téridõbõl meríti, amelyet joggal érez az olvasó - Tamás Gáspár Miklós szavával - "filozófiától elhagyott terep"-nek. Hadd tegyem hozzá: a moralizálás rendszerint túléli a morált, fõként az irodalomban, no meg a politikában. Csakhogy Bodor Ádám éppúgy nem moralizál, mint ahogy az a hiánybeteg világ, amelyrõl regénye szól, a lélektant is teljességgel nélkülözi.
Miféle Apokalipszis ez? Kinek a Jelenései? Milyen messianizmus Messiás nélkül? Mi minden nincs? Talán azért nem kell felhagyni minden reménnyel, mert nincs - ebben a vészkijárat nélküli regénytérben - sehol remény?
Kulturális reflexeivel az ekként vagy másként olvasó riadtan és elbûvölten keres a legelõkelõbb szellemi családban helyet a kései, eltévedt rokonnak. Körülötte nincs kénes bûz. Csak "ijedt ember szag."

SZILÁGYI JÚLIA
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék