TÉKA

A mesén túl
Szakács István Péter: A belga utazó. Mentor, Marosvásárhely, 2001.
A szerző már nem fiatalember, de nemrég még az volt, persze ez is mellékes, illetve annyiban fontos, amennyiben az a felnőtt férfiban rejtőző, megőrzött fiatalember írja ezeket az elbeszéléseket. Szakács István Péterre leginkább ez a frissen megőrzött, egyfajta őszinte csodálkozással párosuló mesélőkedv a jellemző. A címadó írásban mintha tematikusan is ez az írói habitus tételeződne, majd nyerné el demonstrációját. Az évszázados hintaszékben ringatózó elbeszélő elmeséli kalandjait, amelyekről talán maga sem tudja, megtörténtek-e a valóságban vagy sem, és mintha a mesélés arra volna hivatva, hogy a kérdést tisztázza.
Tematikailag igencsak gazdag a kínálat, meseszerű. Műfaji értelemben is meseszerűek a szövegek, de ez már sajátos írói jegyként követhető végig a szépen és következetesen bővülő írói életművön. Ugyanakkor a gazdagság szélesebb spektrumban radikalizmust is jelent, azaz szándékaiban és formajegyeiben konvergens írói szintézis olvasói vagyunk. Formai, elsősorban formaesztétikai radikalizmusa és ezzel a radikalizmussal párosuló önfeledt mesélőkedv teszi különlegesen olvasmányossá ezt a kötetet. Az írások kezdése a „hol volt, hol nem volt” mesei kezdéssel rokon, a múlt gyöngyházfényű térben lebeg a mesélő tekintete előtt; a cselekmény fordulatai is meseiek (szövegszintjén is gyakran találkozunk tündér, angyal, boszorkány szereplőkkel, még akkor is, ha többnyire köznapi értelemben); a szerkezetben pedig az ismétlődések erősítik ezt a hatást, az utalások, allúziók, mintha létezne egy mesei kincsesház, ahonnan több változatban is megtalálható meséket lehet élettel betölteni. (A Borgesszel való rokonság is mesei alapon állítható.)
Ám félreértés ne essék, nem valamely szépészeti szakdolgozat dokumentálására készült kötetet tartunk a kezünkben. Ha vannak is tanítható megoldások, nem a megfeleltetés az írói tét, egyáltalán nem az. És ebben kiváló példaként kínálkoznak az írói kisiklások, azaz a nem tételes formai megoldások, azaz a tételektől, szépészeti törvényektől eltérő, azokat megszegő szövegrészek. A meseszövés lendülete minden törvényen felül emelkedik, aminek során például megérthetővé válik, hogyan bonyolódik bele az elbeszélő a részletezésbe. És utóbb miért fakad a részletezésből, a kitérőkből az írói szándék megvalósítását segítő erő. A megoldás, azaz a létrejött szerkezet már valami egészen más anyagból van, egészen másféle törvények szerint áll össze, ám mindez nem menet közben, hanem mintegy az elbeszélések utólagos csattanójaként derül ki. (A használt álmok butikjában például az álomleírások során derül ki, miféle kelepcébe került az elbeszélő főhős.) Valamennyi elbeszélés emberi közvetlenségre vágyva, a közelség, a fecsegés (ami ugyanaz) igézetében elkanyarodik, nem megy tovább. Logikus volna a következő lépés, mégsem. Az írói módszer logikájából azonban nem következik ez a lépés. Hanem a szöveg saját logikájából. (Az álomleírások el is térítik a megbabonázott és csalódott szereplőt.)
Szakács István Péter világában mintha egyetlen metafizikus tekintet bolyongana. Olyan tekintet, amely azt veszi észre, amire szava van. Azt veszi észre, amit el tud mesélni. Amihez eleve mese kapcsolódik, és az elbeszélő voltaképpen nem tesz mást, mint lefejti erről a meglátott jelenésről a mesét. Mint ahogy a szobrász meglátja a márványsziklában a szobrot, úgy látja ő meg az alakban, a tárgyban, a jelenetben a kész mesét. Meselátó, avagy mesegyűjtő, mint akinek van egy mágnes a zsebében, amelyhez a mesék még a faodúkból, a vonatfülkék eldugott zugaiból, a cipősarkokból is kiszökkennek, és hozzátapadnak.
De kérdés az is, hogy mit láttat ezekkel a mesékkel? Ez szerencsénkre könnyen megválaszolható kérdés. Azt láttatja, hogy minden ezen a világon arra vágyik, hogy mese váljék belőle. A mese imitátorai vagyunk, a létezés legapróbb elemeiben, mozdulataiban, gesztusaiban, imitálni, hogy miként lehet a nagy mesébe beépülni. Az időbe tehát. Végső soron az időbe enged betekintést meséivel. (Egyfajta himnikus azonosulást sejtet egyébként a kötet visszatérő szerkezeti motívuma is, a Kyrie eleison címet viselő fejezetek.) A tekintetek természete azonban eleve feltételez egy megoldhatatlan ellentmondást, ettől az olvasói tekintet sem szabadulhat: soha nem juthatunk a láthatón, a tekinteten túlra. Ez eleve kétséget támaszt a láttatás megbízhatóságában. És ez teszi a leginkább hitelessé ezeket a meséket. Kilépve a szabványok közül, megállítják a giccs felé rohanó olvasói képzeletet: ne higgy nekünk, az elbeszélt világ nem a valóság. Az elbeszélt világ az elbeszélt valóság. A többit nem tudjuk. Csak képzeljük, milyen.
Felszabadító erejű ez a felismerés. Mert ha van összemérés és konzekvencia (tanulság), akkor van attól független szubjektum is. Ez a kötet szomorkás hangjának mélyebb, reménytelibb szólama. Alapvető jellemvonása az is, hogy nem rejt el semmit, minden tisztán látható, nincs sem irónia, sem gúny, sem pátosz mögé bújtatva. Ennek a szövegformálásnak nem kell keresztültörni saját hálóin, saját modorán. Valami, ami egész embert kíván, teljes belemerülést, odahalást, az teszi reménytelivé ezt a munkát. Reménytelien átélhetővé.

SZABÓ LÁSZLÓ