Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. március, XI. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document ÉSZAK "MIKES KELEMENJE"

Sulyok Vince író, költõ, mûfordító, történésszel Tófalvi Zoltán beszélget

"Jaj annak, akit sorsa kiszakít
hazájából, anyanyelvébõl,
de ezerszer jaj annak, aki kész
feledni mindkettõt; mert új hazát
s új anyanyelvet cserébe nem ád
a másik ország, ahol élsz s az új nyelv,
bárhogy betölti mindennapjaid!"

(Sulyok Vince: Hazád és anyanyelved)

Egy költõ, aki a "vércsepp-anyanyelv" ápolását tekinti a legfontosabb hitvallásnak. Hangja klasszikus, a vergiliusi, horatiusi "aranykort" idézõ. "Kevés nyugati magyar költõnél van a honvágynak olyan erõs dallama, mint az õ verseiben: pedig szereti választott hazáját, otthon érzi magát a norvég tájban, s a munkában, amelyet végez, ez a honvágy, mint titkos vízjel, mégis átüt minden során" - írja a költészetérõl Pomogáts Béla.
Az utóbbi idõben egyre gyakrabban képzelem magam elé Sulyok Vincét, amint "ingázik" Oslo és a spanyol mediterrán világ között. Magam elõtt látom az oslói Egyetemi Könyvtárban lévõ könyvekkel, hungarica-anyaggal telezsúfolt dolgozószobáját, már-már megszólítanám: Vince, min dolgozol mostanában? Az álomkép tovarepül, csak a hangját hallom tisztán és összetéveszthetetlenül:
"Az a hûvös, tiszta világ, amely 1957 júliusában Oslóba megérkezve magába fogadott, menedéket nyújtott, mit se veszített igézetes varázsából a benne töltött évtizedek során.
Mégis, hogy kurtítsak valamit oslói telemen, az idén márciust (is) a spanyol mediterrán partokon töltöm: Costa Blancának az északi nyarakkal vetekedõ tavaszában, annak fényorgiájában, langyos-meleg nyájasságában, virágtengerében és tengervizének ezüstlõn kéklõ ragyogásában. Itt van az én torreviejai toronyszobám, ahová minden évben lemenekülök pár hétre-hónapra..."
Az északi fjordok kõcsipkés partjairól, jégkék vizei mellõl az örök-nyárba, a mediterrán fényörvénybe, Hispánia szõlõskertjei és narancsligetei közé vágyik, hogy ott - már-már szerelmesen - újra és újra a végtelen fehér hómezõkrõl, az északi "madárhegyek" rikoltozó sirályairól álmodozzon.
E kettõsség között nincs semmi ellentmondás! "Az északi homályban a fény mindig mitologikus erejûnek tetszik, s a skandináv irodalom is tanúsítja azt az emésztõ nosztalgiát, amelyet a hosszú hónapokig párás sötétben élõ ember érez a világosság iránt. Költészete egyszerre ad képet a norvég táj vad szépségérõl és elvágyódásáról valami olyan vidékre, ahol a dél aranya, napja fürdeti fényben a tájat és a dolgokat." (Pomogáts Béla)
Csak aki látta a ködös északi tájat, aki ismeri Sulyok Vince kényszerû menekülésének indító okait, az érti meg a maga mélységében és teljességében "emberenkívüli magány"-át:

"Papírra karcolom a tájat: kifakult sziklák,
vörös fák közt vöröslõ faházak, pocsolyák mentén
hó hûvöslik, micsoda hó már, szomorú, szennyes,
Így kopik meg végül minden tiszta fehérség,
föléje hull kékszürke alkony..."

Sulyok Vince - akárcsak nagy elõdje, Mikes Kelemen - egyszerre otthonosnak és idegennek érzi magát választott és megkedvelt hazájában. Harmadik haza? címû verse arról tanúskodik, hogy a furcsa kettõsség ellenére - Észak és Dél, Norvégia és Spanyolország lakója - az igazi hazát már csak emlékeiben, álmaiban, a gyermekkor ménfõi csillagszórós világában, az anyanyelvhez és az irodalomhoz való ragaszkodásban találja meg.
Sulyok Vincével öröm beszélgetni. Az életmû irigylésre méltóan gazdag, a maga nemében egyedülálló. 1932-ben született a Gyõrhöz tartozó, Gyõr elõvárosának is tekintett Ménfõn, alig negyven-ötven kilométerre az osztrák határtól. A skandináv szenzációnak számító Ungarns historie og kultur - Magyarország történelme és kultúrája - címû, az oslói Solum Forlag Kiadó gondozásában megjelent, de a pozsonyi Madách Kiadónál nyomtatott impozáns kötet címlapján a Képes Krónikából jól ismert ménfõi csata díszes jelenete ékeskedik, amikor - 1044-ben - Aba Sámuel végzetes vereséget szenvedett.
Sulyok Vince életében a gyermekkor tündéri ragyogása mellett meghatározó élmény volt a gyõri bencésekkel való találkozás, itt járt gimnáziumba, itt alapozta meg rendkívül gazdag, a világ egészét átfogó ismereteit. Budapesten jogot tanult, amíg ki nem derítették, hogy "osztályidegen". 1956-ban is "megkésve", a legutolsók között menekült Nyugatra, amikor a szovjetek és a kádári karhatalmisták lezárták a magyar-osztrák határt. Hallgassuk most már Sulyok Vincét:
- Soha nem akartam elhagyni Magyarországot, a hazámat. 1956 novemberében tízezrek mentek át szülõfalumon Nyugat felé, múltjukkal egy-egy hátizsákban, táskában - és a szívükben. Nem mentem velük, mert úgy véltem: itthon várnak rám a feladatok. Meg azt hittem: az, ami Rákosiék idején történt, nem ismétlõdhet meg. De megismétlõdött! Ugyanis a forradalom alatt a Heves megyei Népújság szerkesztõjeként, az Egri Városi és Heves Megyei Forradalmi Tanács tagjaként alaposan "kompromittálódtam". A legvadabb és a magyar történelemben legvéresebb megtorlás idején kit érdekelt, hogy a lelkiismeretem teljesen tiszta volt! Valóban szívvel-lélekkel és lelkesedéssel kapcsolódtam be a forradalmi eseményekbe. Ennyi volt a "bûnöm".
1957. február 6-án rejtjeles távirat figyelmeztetett arra, hogy letartóztatás elõtt állok. Valószínû, nemcsak letartóztatásom, hanem halálos ítéletem elõl is sikerült elmenekülnöm. Két órával késõbb, ahogy elhagytam a ménfõcsanaki szülõi házat, megérkezett értem a belügyminisztérium kocsija. Gyalog indultam el a jugoszláv határ felé. Engem tehát nem "szólított" a Nyugat. Otthon a családban is mindig azt szoktuk mondani: "Ott is csak hó van" - Galgóczi Erzsébet egyik szép novellájának címére utalva ezzel. Én azt vallottam: Magyarországra születtem, vállalnom kell azt, ami népem sorsa. De akkor, 1957 februárjában semmi értelme nem lett volna annak, hogy 24-25 évesen a börtönben rothadjak el, vagy legrosszabb esetben a kivégzõ osztag elõtt fejezzem be fiatal életemet. Arra gondoltam, hogy Nyugatra kerülve talán több hasznot hozok ennek a sokat szenvedett országnak, mintha itthon félholtra vagy rokkantra vernek. A menekülés nem azt jelentette, hogy én akár csak egy percig elszakadtam volna a hazámtól, népemtõl, az anyanyelvemtõl!
Nagyon szerettem volna otthon maradni! Az Egri Tanárképzõ Fõiskolán adjunktusi állás várt rám. Mindössze négy hónap választott el attól, hogy adjunktus legyek. Sokszor eljátszom a gondolattal: mi lett volna, ha??? A történelem nem ismeri a feltételes módokat. Szerencsémre az egyik professzorom belügyminisztériumi ismerõse elárulta, hogy a személyi anyagomat még visszatartják, de bármikor letartóztathatnak. Az utolsó pillanatban menekültem meg a letartóztatástól...
Jugoszláviában hónapokon át egy patkányok járta piszkos hodályban hányódtunk. Volt idõm újra és újra átgondolni a pillanatnyi helyzetemet. Olyan országba vágytam, ahol az átélt izgalmak és forradalmi események után lélekben is megnyugszom, tudásszomjamat is kielégíthetem. Próbálkoztam több helyen is. Még a láger elõtt levelet írtam a svájci nagykövetségre, kértem, hogy fogadjanak be. Azt válaszolták: minden lehetséges fogadóhely betelt, Svájc nem tud már fogadni. Csak abban lehet reménykedni, hogy a szövetségi parlament növeli a befogadható magyar menekültek számát. Ebben viszont nem lehetett bízni...
- A lágerben születtek azok a versek, amelyek 1958-ban Rómában, a Katolikus Szemle kiadásában láttak napvilágot a Rám döntött világ címû kötetben. 1956 egyik kutatójaként, a forradalomért gyerekfejjel lelkesedõ erdélyi magyarként egész életre szólóan rögzítettem az emlékezetemben az önkínzó, önostorozó sorokat:

"Hol kétszázezer elfutott,
én zártam be a gyáva sort..."

A barát, a pályatárs Petõcz Attila, egyik versében "skandináv Mikes"nek nevez.
- A forradalom és szabadságharc életem meghatározó eseménye, ihletforrása volt. Ugyanazt jelentette, mint a forradalom legendás mártír költõjének, Gérecz Attilának.
A belügyesek is azért akartak magukkal vinni egy kis "elbeszélgetésre", mert 1956. október 25-én az egri fõiskolai MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Fõiskolások Szervezete - T Z.) vezetõségi tagjaként - tehát a városi diákság képviseletében - engem választottak meg küldöttnek az Eger városi forradalmi tanácsba. Másnap, október 26-án pedig a Heves megyei forradalmi tanácsba. Ez utóbbi még ugyanabban az órában kinevezett a Heves megyei napilap, a Népújság fõszerkesztõjének.
Mit követeltünk? A szovjet csapatok kivonulását, a fõvárosi forradalom megsegítését, az ÁVH fegyverletételét, a Kossuth-címert, többpártrendszert, titkos és általános választást, a Varsói Szerzõdésbõl való kilépést. 1956. október 31-én a Népújság is közölte a Magyarország semlegességét követelõ felhívást. A Heves megyeiek azonnal csatlakoztak a miskolci munkástanácsok programjához, legtöbb helyen lemondatták a helyi tanácsokat.
Egerben október 28-án vette át az irányítást Eger Város Forradalmi Nemzeti Tanácsa. Este kiáltványban jelentettük be, hogy csatlakoztunk a miskolci munkástanács programjához, hogy sikerült lefegyverezni az ÁVH-t, s a katonaság a forradalom mellé állt. A megyei, városi, járási pártbizottságok feloszlottak. A Városi Nemzeti Forradalmi Tanács mellett mûködött a megyei és városi sztrájkbizottság, amely végig a politikai jellegû munkabeszüntetést képviselte.
Egerben a forradalmi eseményeket mindvégig a MEFESZ irányította és indította el, hangolta össze. A diákság tehát pontosan tudta, hol a helye.
Azt a mámort, amellyel a lapot szerkesztettük, soha nem lehet elfelejteni. Ma sem tudom, honnan volt annyi erõnk, energiánk, hogy úgyszólván alvás nélkül, egyetlen lázas igyekezettel próbáltuk megszervezni a város, a megye életét. A forradalom tisztasága volt az, ami szárnyakat adott. Azok a "halállisták", amelyekrõl késõbb a Kádár-rendszer hazugság-propagandájában annyi szó esett, nem léteztek. Szemenszedett hazugság volt azt hirdetni, hogy 1956. november 4-én országszerte látványos kivégzéseket akartak szervezni az "ellenforradalmárok", és az elvtársakat csak a szovjet beavatkozás mentette meg. 1956 magyarországi kutatóitól tudom: egyetlen "halállista" sem került elõ, bár számos perben vádoltak ezzel forradalmárokat.
1956. november 4-én orosz idõ szerint hajnali 6 óra 15, magyar idõ szerint 4 óra 15 perckor a szovjet csapatok Magyarország területén megkezdték a "rend" helyreállítását, a hadüzenet nélküli háborút. November 13-án kiutasítottak Egerbõl. Attól kezdve szüleimnél, Ménfõn laktam. Jugoszláviában öt hónapot töltöttem, Részben lágeri körülmények között. Júniusban a jugoszláv hatóságok elálltak attól a korábbi elképzeléstõl, hogy rávegyenek minket az országban való letelepedésre.
- Innen, a táborból úgynevezett palackpostán küldött Kínjaitok tanújaként címû versedet nagyon sokan megtanulták, mert a szöveg puszta rejtegetése is bûncselekménynek számított. Ez a vers ma is vallomás és fogadalomtétel: a forradalom eszméit minden körülmények között ápolni kell!
"Felemelem emléketek, mint harci zászlót s kínjaitok tanújaként
végigviszem, kiáltva, híva, zörgetve, sírva..."
Hogyan kerültél a jugoszláviai menekülttáborból Norvégiába?
- Az ötödik hónapban a bánsági Écskán voltunk. Ide gyûjtötték össze a magyar menekült egyetemi hallgatókat, hogy a külföldi menekültügyi hivatalok válogathassanak közülünk. Mehettem volna Franciaországba, Belgiumba, de ezek az országok korábban sem vonzottak, bár a jugoszláviai menekülttáborokban nagyon nehéz volt elviselni a kilátástalanságot és reménytelenséget.
Egyik nap véletlenül norvég egyetemistával találkoztam a tábor területén. Angolul kérdezett valamit. Motyogtam is néhány mondatot, de abból nem értett semmit. Így váltottunk át a németre, amelyet - szerencsére! - mindketten jól beszéltünk. Derûs, kék szemû, nagyon rokonszenves szõke fiatal volt, akivel összehozott a Gondviselés. Valami megmagyarázhatatlan izgalom kerített hatalmába. Az északi világ varázsa sokkal korábban hatalmába kerített, amikor a gyõri gimnáziumba jártam. Akkor olvastam elõször Fridtjof Nansenrõl, Roald Amundsenrõl és Sven Hedin útleírásait bújtam, Andersen mesevilágába merültem bele. Késõbb ismertem meg Ibsen és Strindberg drámáit, Lagerlöf és Laxness regényeit, Grieg muzsikáját. A nálam alig idõsebb egyetemista felvillanyozva hallgatta a könyvélményeimet. Azért látogatta meg az écskai tábort, hogy tíz magyar egyetemi hallgatót válasszon ki és vigyen Norvégiába. Csak annyit kérdezett: "Nem lenne kedved velem jönni?" Azonnal igennel válaszoltam. Így kerültem a névsor legelejére...
Negyvenkét év telt el azóta! Ma is úgy érzem: a Gondviselés választása volt mindez. Elképzelni sem tudom, merre kanyarodik az életem, ha akkor, a jugoszláviai menekülttábor piszkos fertõjében nem kínálják fel nekem az egyetlen igazi menekülési lehetõséget: Norvégiát. Életem legjobb döntése volt! Amire vágytam, mindent elértem...
- A szülõföldet nem lehet zárójelbe tenni. Milyen emlékeket, ízeket, zamatokat mentettél Északra?
- Kezdetben csak a szülõföld létezett: a Marcal, a Rába, a Rápca által gazdagon öntözött "lapály". Ménfõ az utolsó dombsorok egyikén, mint valami madárfészekben, úgy ül. Még a japánok is megcsodálnák a májusi cseresznyevirágzást. Én ebbe a tájba nemcsak beleszülettem, hanem a verejtékemmel is hizlaltam a földjét.
Az emlékeimet nem vámolhatták meg! Költészetem nem honvágyköltészet, hanem a szülõföldhöz, a hazához való kötõdés tudatos vállalása. Amikor 1997. szeptember 27-én a gyõri könyvbemutatón meghatódva és elérzékenyülve ismertem fel rokonaimat, egykori játszótársaimat, falusfeleimet, sõt tanáraimat is, valóban úgy éreztem: jön értem a közösség, hogy megvigasztalja idegenbe szakadt fiát. Akkor este újra hazaérkeztem, és nem hazalátogattam.
A Kisfaludy Károlyról elnevezett megyei könyvtár zsúfolásig megtelt; kellõ számú szék híján az asztalokon is ültek. Ez volt az elsõ alkalom, amikor szülõfalum lakóival költõként találkozhattam. Sokkal fontosabb volt számomra, mint az egy nappal korábbi, az Írószövetség budapesti klubjában megtartott könyvbemutató... Talán a versekkel a borostyánként õrzött otthon is hazaköltözött.
- Az elsõ versesköteted - Rámdöntött világ címen - 1958-ban jelent meg. Korábban közöltél verseket?
- Nem Norvégiában, Nyugaton lettem magyar költõ! A magyarországi lapokban, folyóiratokban 1957 februárjáig egy tucatnyi versem látott napvilágot. A Fényörvény életünk címû kötet elsõ versét 1951-ben írtam. A korai versek egy része kegyeletbõl került be a kötetbe...
- Joggal mondhatta Dobos László a kötet gyõri bemutatóján (az õ lánya is Norvégiában él!): "Sulyok életrajza: költészetben történések. Ciklusai egyeznek a költõ életrajzával: Tovaszálló nyár - az itthoni élet, Ménfõ; Kiabáltak a puskák - 1956 történései; Száz négyszögöl szabadság - a jugoszláviai menekülttáborok; Szememben fekete virágok - ez már Norvégia; Mediterrán özönében a fénynek - versek a napsütötte Spanyolországból." Engem az a második "haza", Norvégia érdekel! Hogyan kezdõdött ott az életed?
- 1957. július 5-én érkeztem Oslóba. Azt mondták: aki a német és angol nyelvet ismeri, annak könnyen fog menni a norvég nyelv megtanulása. Hat hét alatt megtanultam a tizenháromezer szavas magyar-norvég, norvég-magyar szótárt. Így menekülttársaimnál jóval korábban kezdhettem meg egyetemi tanulmányaimat, illetve folytathattam az orosz-német-történelem szakon.
Akkor még azt hittem, hogy mindössze egy rövid norvég tanulmányútról van szó, hamarosan hazamegyek, kegyelmet hirdetnek, vagy valami ehhez hasonló történik. Milyen nagyszerû lesz: norvég nyelvet fogok tanítani Magyarországon! Hát ebbõl semmi sem lett. Legelõször 1969-ben jöhettem haza Magyarországra! 1963-ban bölcsészeti diplomát kaptam, candidatus philologiae címmel. Fõ szakterületem a történelemkutatás, ebbõl írtam a doktori dolgozatomat is.
Elõzõleg már aspiráns voltam az Oslói Egyetemi Könyvtárban. A könyvtár hungarica-állományát 50 kötetrõl ötezerre gyarapítottam. Nagyon megszerettem ezt a munkát, én gondozom a magyar könyveket. Mivel széles körû kelet-európai nyelvismerettel rendelkezem, én lettem az Egyetemi Könyvtárban KeletKözép-Európa történelmének szakreferense és szakértõje, késõbb pedig a germán nyelveké és irodalmaké, s az utolsó években fõkönyvtárosként. Külföldi származású nem töltött be eddig ilyen magas tisztséget az Oslói Egyetemi Könyvtárban! Azt csináltam és csinálhatok, amihez valóban kedvem van. Amit nagyon szeretek.
- A beszélgetésünk elején idézett Hazád és anyanyelved címû versedet a háború utáni nyugati emigráns magyar költészet egyik legmegrengetõbb darabjának tekintik, hatásában Márai Sándor Halotti beszédéhez mérik. Verset csak magyarul írsz?
- Verset csak magyarul tudok írni! Verset igazán mindenki csak az anyanyelvén tud írni. Verseim sorra megjelentek a legfontosabb nyugati magyar folyóiratokban és lapokban, az Irodalmi Újságban, Új Látóhatárban, Népszavában, Katolikus Szemlében, Magyar Mûhelyben, Bécsi Híradóban, Bécsi Naplóban, Nemzetõrben, a chicagói Szivárványban.
A Rómában 1958-ban megjelent kötetet követte a Céltalan ég alatt címû verseskötet, amely 1961-ben Brüsszelben került ki a nyomdából. Közben fordítani is kezdtem, oroszból Paszternak, Cvetajeva és Ahmatov verseit ültettem át magyarra, norvégból pedig a huszadik századi norvég líra fontosabb darabjainak lefordításával büszkélkedhetem. Ezeket a fordításokat rendre közölte a kolozsvári Korunk és Utunk, a pozsonyi Irodalmi Szemle. Írásaim jelentek meg a Tiszatájban is.
Norvég versfordításaim zöme Téli levél címen jelent meg könyvalakban a budapesti Európa Kiadónál 1976-ban. 1978-ban ugyanannál a kiadónál jelentek meg századunk legjelentõsebb norvég lírikusának, Rolf Jacobsennek a versei, az én tolmácsolásomban. A budapesti Európa Kiadó jelentette meg Jens Björneboe norvég író általam magyarra fordított regényét is, A cápákat, 1981-ben, a Gondolat Kiadó pedig 1972-ben Helge Ingstad Vikingek az újvilágban címû könyvét. Borisz Paszternak kései verseit Gömöri Györggyel közösen fordítottuk le. A kötet 1965ben jelent meg Karácsonyi csillag címen, a washingtoni Occidental Pressnél.
- Mikor és hogyan kezdõdött a magyar költõk, írók mûveinek norvég tolmácsolása?
- Az Egyetemi Könyvtárban döbbentem rá, hogy milyen kevés magyar verset, novellát, regényt fordítottak le norvégra, és szinte egyáltalán nincs kézikönyv Magyarországról. Hiába jöttek hozzám egyetemi tanárok, kutatók, diákok, nem tudtam használható könyvet ajánlani. A Magyarországon és a kelet-európai országokban megjelent angol, francia, német vagy más nyelvû kiadványok tele voltak marxista ideológiai megfejeléssel, egy részük nyíltan magyarellenes szellemiségû.
Kötelességemnek éreztem, hogy történészként ezen az áldatlan helyzeten változtassak. Így készült el a 605 oldalas Magyarország történelme és mûveltsége címû kötet - norvégul. (Ungarns Historie og Kultur). Közel tíz évig gyûjtöttem hozzá az anyagot. Hogy az erdélyi olvasó is érezze, mennyire segíti a norvég kormány az ilyen próbálkozásokat: egy szabad évet kaptam megírásához, munkakötelezettség nélkül és teljes fizetéssel! Ez valóban óriási segítség volt.
Az Egyetemi Könyvtár annyira megbecsülte a munkámat, hogy azonnal elsõ könyvtárossá léptettek elõ, a könyvet pedig ma tankönyvként használják Norvégiában és a skandináv államok történeti tanszékein, sõt az ugrisztikával foglalkozó tanszékeken is.
A kötet 1994-ben jelent meg, Magyarországon is azonnal lereagálták, s még ugyanabban az évben, novemberben, Bethlen Gábor-díjjal tüntettek ki. Nagyon sokan ezt a kötetet tartják addigi legfontosabb munkámnak, holott a költészethez legalább olyan erõs szálak fûznek, mint a történelemhez.
- Bizonyság rá, hogy még 1975-ben megkaptad Oslo város irodalmi díját. Miért?
- A norvég nyelvû Petõfi-válogatásért! Ebben közöltem egy tanulmányt Petõfi Sándorról. Ez volt az elsõ norvég nyelvû Petõfi. Az elsõ külföldi származású is én voltam, aki ezt a díjat megkapta.
A fordítás a legnagyobb norvég kiadó felkérésére készült el? Norvég költõkkel együttmûködve félszáz Petõfi-verset ültettem át norvégra. Azóta is gyakran szavalják.
- A norvég állam támogatja a mûfordítást?
- A fordításokat pontosan úgy kezelik, mintha norvég költészet volna.
A norvég irodalmi mûveket az állam felvásárolja - legalább ezer-ezerötszáz példányban -, a köteteket pedig szétosztja a könyvtárak között.
Természetesen itt számolni kell egy sajátos helyzettel: a magyar és a norvég nyelv is kis nyelvnek számít. A norvég nyelv germán eredete folytán kevésbé elszigetelt, mint a magyar! Ibsent például a germán nyelvek vették szárnyukra, olyannyira, hogy egy-egy dráma bemutatására egyszerre került sor Berlinben és Krisztiániában, ahogyan akkor Oslót nevezték.
Rendkívül fontos, hogy a kis nyelvek irodalmát kellõ idõben ültessék át egy-egy világnyelvre. Példát mondok: 1980-ban norvég költõkkel együttmûködve adtunk ki egy József Attila-versválogatást Tiszta szívvel (Med rent hjerte) címen. Ez volt az elsõ norvég nyelvû József Attila-fordítás. A kritika melegen fogadta, de alaposan elkéstünk, mert - bármennyire költõnemzedékek nõttek fel a hatása alatt - norvégul mind formai-költõi, mind politikai-társadalmi szempontból bizonyos mértékig túlhaladott. Ez ellen mi, magyarok, hiába tiltakozunk.
Legjobban Pilinszky János fogta meg a norvégokat. Verseinek fordítására és megjelenésére szerencsés idõpontban került sor, 1978-ban, amikor A vesztõhely illata (Lukten fra retterstedene) címen jelent meg egy válogatás. Pilinszky keresztény humanizmusa, antifasizmusa még erõsen rezonált a német megszállás emlékét büszkén idõzõ norvégokban. Hasonlóan melegen fogadták Csoóri Sándor verseinek norvég fordítását. Csoóri verseiben a máról szól, s erre mindig akad "vevõ". Illyés Gyula is jó fogadtatásban részesült, akárcsak Weöres Sándor, Kányádi Sándor. A kritika melegen írt a mûfordításokról, s mégsem váltak az irodalmi köztudat részeivé.
A norvég recenzensek Illyés Gyula, Pilinszky János, Csoóri Sándor verseit fogadták a legnagyobb elismeréssel, a mai prózaírók közül Konrád Györgyöt, Esterházy Pétert és Nádas Pétert idézik. Jómagam Esterházy Pétertõl és Sánta Ferenctõl fordítottam.
A nyelvi távolság mellett a földrajzi távolság sem elhanyagolható: a magyar és a norvég irodalom közötti eleven kapcsolatról nem nagyon lehet beszélni.
- Hány magyar irodalmi mû jelent meg norvég nyelven?
- A norvég mûvelõdésügyi minisztérium részére elkészítettem egy kimutatást. A hatvanas évektõl errefelé 35-40 fordításkötet látott napvilágot, ami igen jelentõs teljesítmény. Ezek jó részét én fordítottam...
Természetesen egy-egy mûfordítás-kötet megjelenése hozzájárulhat egy írói, költõi életmû jobb megismeréséhez. Vannak kivételek is. Említettem már, hogy 1973-ban jelent meg az elsõ Petõfi-fordítás kötet - a nagyhírû Gyldendal Norsk Forlag kiadó gondozásában -, a költõ születésének 150. évfordulójára. Petõfi Sándor azonban már több mint száz éve a legismertebb magyar írói név Norvégiában.
1526, a mohácsi csatavesztés után Magyarország kikerült az európai népek érdeklõdési körébõl, s mindig egy-egy szabadságharcra volt szükség, hogy újra a figyelem fókuszába kerüljön. Így volt ez 1956 után is, amikor a politikai és emberi figyelem hatására a költõk, írók érdeklõdése is Magyarország felé irányult. Ahogy Ibsen 1849-ben szép versben siratta el a magyar szabadságharcot, ugyanúgy 1956 után a norvég költõk és írók vonzódtak a magyar irodalmi mûvek felé. Így vált közkedveltté Déry Tibor Nikije, s Németh László Iszonya. Természetesen számunkra érthetetlen reagálások is történnek: Madách Imrétõl Az ember tragédiáját 1979-ben fordították le norvég nyelvre, de az irodalmi köztudat alig szerzett tudomást róla. Talán egy színházi bemutató nagyon sokat segítene a Tragédia megismertetésében és megismerésében, de egyetlen norvég rendezõ sem vállalja az "ismeretlen" dráma színpadra állításával járó anyagi nehézségeket...
- A szellemi "közlekedõ edények" sajátos és kiszámíthatatlan törvényei szerint mindez fordítva is igaz. Ritkák a sulyokvincék, akik Knut Hamsun, Ibsen, Sigrid Undset mûvein nõttek fel.
- Közülük Hamsun és Undset Nobel-díjat kapott, akárcsak Björnson. Ibsen esetében a Nobel-bizottság egyik legnagyobb baklövésérõl beszélhetünk; 1906ban hunyt el, már akkor világhírnévnek örvendett. Öt évvel korábban kezdték el a Nobel-díjak odaítélését. A "helyette" kitüntetett Björnson életmûve fölött alaposan eljárt az idõ...
A magyar irodalmi közvélemény a maga módján "kárpótolta" Ibsent: drámáinak teljes magyar fordítása bármelyik nagy könyvtárban megtalálható! A Nobeldíjak története is tele van óriási melléfogásokkal. Szerencsére az olvasót nem lehet becsapni... Olvasni kell tehát az északi nagyok mûveit! Annyi remek fordítás látott napvilágot...
A Nobel-díjjal kapcsolatosan van egy, bennünket fájdalmasan érintõ fejezet is. Az. egyik ismert norvég költõvel, Knut Ödegarddal, 1974-ben jelentettünk meg Illyés Gyula válogatott verseit tartalmazó kötetet. A fordításoknak akkora sikere volt, hogy az egyik norvég kritikus három-négycentis betûkkel követelte, hogy Illyés Gyulának adják a Nobel-díjat! Norvégiában mindenki meg volt gyõzõdve, hogy a következõ irodalmi Nobel-díjas Illyés Gyula lesz. 1975-1976-ban a Nobelbizottság jelölte Illyést. A norvég írók annyira biztosak voltak a díj odaítélésében, hogy az akkori legfontosabb norvég kultúrlap, a Dagbladet arra kért, hogy írjak egy Illyés Gyulát köszöntõ tanulmányt...
- A díj odaítélése elmaradt! Miért?
- Több helyen és többször elmondtam már: úgy tudom, úgy hallottam, hogy Aczél Györgyék nem javasolták! Köztudomású, hogy a Nobel-bizottság mennyire figyel arra, hogy az általuk javasolt íróval egyetért vagy sem az az állam, amelynek állampolgára! Ha ellentmondó vélemény hangzik el az illetõ állam részérõl, azonnal elállnak a javaslattól. Csak az orosz írók esetében döntöttek másként. Paszternak és Szolzsenyicin nevét említeném.
Napjainkban más magyar írók nevét emlegetik a potenciális jelöltek között: Konrád György, Esterházy Péter, Nádas Péter neve forog közszájon. Konrád Györgytõl már korábban lefordítottam a Látogatót, Esterházy Pétertõl pedig Hrabal könyvét. A kiadóval abban egyeztünk meg, hogy minden évben egy-egy magyar költõ verseit mutatjuk be, hátha egyszer szerencsénk lesz, s ráhibázunk a leendõ magyar Nobel-díjasra. 1998-ban Csoóri Sándor-fordításkötet látott napvilágot.
Természetesen nem csak én fordítok magyarról norvégra. Jó néhány kitûnõ mûfordító jelentkezett, közöttük elsõsorban Kemény Kari nevét kell megemlítenem, akinek az anyanyelve norvég, az édesapja magyar, õ a nagy ígérete a magyarnorvég mûfordító nemzedéknek. Ne feledkezzünk meg Ole Lundról se, aki Nádas Péter és Bodor Ádám mûveit tolmácsolta norvég nyelven.
- Készül újabb magyar nyelvû válogatás a mai modern norvég költészetbõl?
- A norvég irodalomról és költészetrõl nagyon sokat írtam. Éppen ezekben a napokban fejeztem be azt az esszét, amelyet Peter R. Holm norvég költõnek a Széphalom Könyvmûhelynél megjelenõ válogatott verseskötetéhez bevezetõnek szántam. Ennél a kiadónál látott napvilágot az én verskötetem is, tehát egyfajta hídépítésrõl van szõ. (Azóta már megérkezett a gyönyörû kötet, Sulyok Vince remek elõszavával!)
- Az erdélyi magyar irodalommal mikor és hogyan kerültél kapcsolatba? Jártál Erdélyben?
- Az elsõ, akkor még élõ erdélyi magyar író, akinek a nevét örökre a szívembe zártam, az Tamási Áron volt. Az 1940-es évek elsõ felében olvastam egyik elbeszélését a Kincses Kalendáriumban. 1956 májusában vagy júniusában Egerben személyesen is kezet szoríthattam vele.
Az 1970-es években - fõképpen Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkésszel együttmûködve - egész, sereg erdélyi írót tudtam meghívatni Norvégiába: Sütõ Andrást, Kányádi Sándort, Szilágyi Domokost, Lászlóffy Aladárt, Vári Attilát, Majtényi Eriket, Szilágyi Istvánt.
1974 nyarán aztán õk invitáltak engem Erdélybe. Mások mellett találkozhattam Zsögödi Nagy Imrével és Gy. Szabó Bélával is. Ez a látogatás is segített abban, hogy ne apadjanak ki az otthoni csörgõ források, a "mondikáló" patakok. Amikor Borsnál átléptem a magyar-román határt, az okvetetlenkedõ magyar határõrtisztnek - a magyarul is jól beszélõ román határõrök nagy derültségére - azt mondtam: "Erdély nekem nem külföld!" Norvég útlevéllel a zsebemben nyugodtan mondhattam mindezt, és nem is hagyhattam ki ezt a lehetõséget. Gyermekkorom óta ez a hitvallásom, s ehhez továbbra is ragaszkodom: Erdély, a Felvidék, Kárpátalja, a Délvidék, Burgenland egyetlen magyar számára sem lehet külföld...
Amikor kezembe került a Horisont címû finnországi svéd nyelvû folyóirat 1998as tavaszi száma, kedvesen kék borítólapjáról Nagy Imre Répaszedõkje tekintett rám. Azonnal ráismertem, a nyomdai kivitelezéssel együtt járó "karcsúsítás", metamorfózis ellenére. Sajnos, svéd nyelven elég furcsán hangzik az eredeti cím: aratás, betakarítás, ami nem ugyanaz!
Azonnal levettem a könyvespolcról a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál 1973ban megjelent Kétszáz rajz címû kötetet, s a 42. oldalon meg is találtam a Horisont borítólapján lévõ fametszetet.
A könyv címoldalán ott virít Imre bácsi nekem szánt dedikációja: "Zsögöd, 1974. VII. 22." A lélek azonnal szárnyra kel, s egy negyedszázados emlék nyomába szegõdik, hogy felmelegedjék az akkori est fényeinél, Imre bácsi immár múzeummá vált zsögödi házában. És kikkel együtt, ott, Imre bácsi házánál? Sütõ Andrással, Kányádi Sándorral és Lászlóffy Alival!... El is kell hessentenem a visszaemlékezés mézével kecsegtetõ angyalt! Vajon, még egyszer eljutok Erdély földjére?
- Onnan, Oslo hûvös "magasságából" milyennek tûnik az erdélyi magyar irodalom?
- Hihetetlenül gazdagnak! Amikor irodalomról beszélünk, akkor azt is azonnal hozzá kell tennünk, hogy Erdély mindig kulcsszerepet játszott a magyarság történetében. Buda 1541-ben történt eleste után ide menekült a magyar könyvnyomtatás. Erdély a tolerancia fellegvára volt európai viszonylatban is. De hadd idézzem Ady Endrét: "... Shakespeare születésének esztendejében itt ír már drámát Karádi Pál. Itt szabad Krisztust megtagadni unitáriusoknak. Jeremiádok itt képviselik elõször a megfinomodott dalleiket. Bethlen Gábor itt teremt oláh pakulároknak irodalmi nyelvet. Itt siratja az elsõ magyar kultúrember, Szenczi Molnár Albert, hogy õ magyar, de nem lenne más egy világért sem. Itt terem az elsõ asszonyíró, azután az erdélyi Mikes Kelemen a példája annak, hogy nekünk futni kell a germántól, s nyugatabbra menni eszmeházasodás céljából, és ugyanõ az, aki megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, szegény, de szûz és erõs magyar nyelvnek századokra." (Ismeretlen Korvin kódex margójára, 1905.)
Alaposan ismerem tehát az erdélyi magyar irodalmat, mint az összmagyar irodalom szerves részét. Ezért tartom fontos lépésnek Mervel Ferenc svéd nyelvû válogatását a finnországi Horisont múlt évi, tavaszi számában. Még akkor is, ha az 1945-1998 közötti erdélyi magyar irodalom hiteles bemutatására igényt tartó válogatástól én, a messzi idegenben élõ, elvártam volna Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István besorolását, s még így is égetne, mint csonkultat a fantom fájdalom, a további legalább tucatnyi erdélyi költõ, író bemutatásának elmaradása. Természetesen minden válogatás szubjektív, és Mervel Ferencnek is meg kellett küzdenie a bõség zavarával. A folyóiratszámot egy ültömben svéd nyelven olvastam végig, anélkül, hogy összehasonlításként belepillantottam volna Áprily Lajos, Balla Zsófia, Kovács András Ferenc, Káli Király István verseibe, Tamási Áron, Fodor Sándor, Molnár Vilmos novelláiba vagy Sütõ András szívszorító Kék álhaláljába. Mervel Ferenc már-már önmagát felülmúlva remekelt mind formailag, mind pedig a költõi-írói szöveg pontos és hû, s egyúttal konzseniális tolmácsolásával.
Nagy nyeresége az egész magyar irodalomnak, hogy Mervel Ferenc kivételes nyelvtehetsége révén a skandináviai nyelveken is ismertté, hozzáférhetõvé válik költészetünk, szépprózánk, dráma- és esszéirodalmunk. Ezt a csodával felérõ lehetõséget megrendelésekkel kellene gyümölcsöztetni. Minden kínálkozó alkalmat, kommunikációs csatornát ki kell használni a magyar irodalom minél több nyelven való tolmácsolására. Ezért volt fontos az erdélyi írók, költõk norvégiai útja: nagyon sokan akkor láttak elõször élõ, hús-vér erdélyi magyar írót! 1984-ben külön kötetben, norvég nyelven mutattam be Csoóri Sándor és Kányádi Sándor verseit. Norvég irodalmi folyóiratokban, lapokban, a rádióban egyaránt szerepeltek, illetve hangzottak el erdélyi magyar költõktõl származó versfordításaim.
1978-tól meghívott szerkesztõségi munkatársa vagyok a Norvég Nagylexikonnak (most készült el a harmadik kiadása). Teljhatalmat kaptam arra, hogy Magyarországról, az egyetemes magyar irodalomról, kultúráról, történelemrõl annyit írjak, amennyit elengedhetetlenül fontosnak tartok. Közel kilencszáz magyar tárgyú szócikket írtam bele. Az egész magyar irodalmat átfogták és átfogják a szócikkeim. Van, amelyik pársoros, de van, amelyik tizenkét oldalas. Illyés Gyuláról például egész oldalas összefoglaló - kisesszé - olvasható, a lexikon közli a fényképét is.
Az erdélyi magyar irodalom iránti ragaszkodásomat bizonyítja, hogy elvállaltam a mai skandináv költõk verseibõl készült kötet elõszavának megírását. A marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Kék fjord, ezüst sirály címû kötet ugyancsak Mervel Ferenc páratlan nyelvtudását, mûfordítói tehetségét dicséri. A Mentor Kiadó kezdeményezése egyedülálló a magyar irodalomban: sorozatban jelenteti meg az északi költõk, prózaírók verseit, novelláit, a Skandináviában letelepedett magyar írók mûveit. Az elõbb említett versválogatás, a Légyott Északi Fénnyel prózakötet mellett hivatkoznom kell a Stockholmban élõ Gulyás Miklós Hazatérés címû kötetére és Gergely Tamás Latorcza kontinensére, a döbbenet egyperceseire. Általában Torreviejában szakítok idõt az elõszók, a nagyobb lélegzetû tanulmányok megírására.
- Hol van ez a Torrevieja? Milyen az a különös toronyszoba? Elefántcsonttorony, "haza a magasban"?
- Torrevieja a Földközi-tenger partján, Dél-Spanyolországban, a Valenciaöböltõl délre fekszik, majdnem félúton Alcóy és Cartagena között, Pedro di Pinatar szomszédságában. Számomra a spanyol mediterrán legszebb része. Évente többször "lemenekülök" oda. Már gyermekkoromban boldog "önkívületben" reagáltam a fényre és a meleg színekre. Amikor kinyitom a toronyszobám zsalugátereit...
- "Vibráló kékfehér fényekkel" telnek meg a könyvespolcok...
- Hát te ezt honnan tudod?
- Norvégia nincs olyan messze Marosvásárhelytõl! Barátaimtól kaptam kölcsön a Fényörvény életünk címû "szubjektív" válogatást. Igazi költõnél minden a helyén van, éljen az északi fjordokon vagy a mediterrán Spanyolországban...
- A fény mindig meghatározó a verseimben, ezt nem is tagadom. A fény számomra nem a védekezés, a menekülés az északi ridegség, szürkeség ellen vagy elõl, hanem a kitárulkozásé a ragyogás varázslatos, mágikus és utolérhetetlen világa felé.
Costa Blanca fényorgiái, virágtengere és ezüstlõn kéklõ ragyogása után nemcsak költõként, hanem szenvedõ emberként is vágyakozom: az északi nyirkos, nyomasztóan szürke és hosszú telek nyomán túlságosan érzékennyé váltak a légcsöveim, állandóan rekedt vagyok. A meleg spanyol partokon Vina Mar szõlõskertjei és narancsligetei között sétálva, száraz és kellemes levegõvel gyógyítgatom magam.
Nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy Norvégiában télen soha nem süt a nap! A januári, februári tiszta idõben, húsz-huszonöt fokos hidegben a norvég fjordok, hegyek és dombok sokkal vakítóbb fényárban ragyognak, mint a mediterrán tengerpart. A zúzmara csillogó gyémántjai meg-megvillannak a hatalmas fenyveseken. Az ég olyan valószínûtlenül kék, amelyhez hasonlót Torreviejában is ritkán láttam. Sajnos, mindez néhány óráig tartó égi tünemény. A tél nyúlós, szürke és rendkívül hosszú. Ezért vágyódnak az északiak a mediterrán-világba...
Az elsõ "menekülések" után beleszerettem a spanyol tengerpartba, a számomra teljesen ismeretlen világba, az ottani temperamentumos emberekbe. A gyermekkor magyar hazája és Norvégia után ez lenne a harmadik haza. Szó sincs a haza fogalmának devalválódásáról, hanem csupán arról, hogy: immár egyik sem az Egyetlen és Teljes Haza! Olykor úgy érzem, hogy már Magyarországon is idegenként járok-kelek a barátok, ismerõsök között...
- Ennek a sorsszerû "hontalanságnak" van egy felbecsülhetetlen eredménye: Sulyok Vincével Norvégiában állandóan jelen van a magyar irodalom, kultúra, a magyar történelem! Tágulnak tehát a magyar szellemi haza határai. Milyen kéziratokat rejteget a torreviejai toronyszoba és az oslói íróasztal fiókja?
- Folyamatosan dolgozom az Ungars historie og kultur - azaz: Magyarország története és mûveltsége - címû, 1994-ben, Oslóban megjelent könyvem folytatásán, az 1945 és 1990 közötti évek magyar történelmének bemutatásán. Kötetbe gyûjteném - ha lenne rá kiadó - a norvég és skandináv költészetbõl közölt mûfordításaimat. Ugyanakkor belekezdtem egy visszaemlékezésfélébe. Egyelõre még a mûfaját sem próbálom meghatározni...
- Mi lesz az oly sokat emlegetett hazatéréssel?
- Sajnos, a rendszerváltás túlságosan megkésve érkezett ehhez! Egy fiatal facsemetét még át lehet ültetni négy-öt év múlva is, de negyvenkét év után már legfennebb kivágni lehet. Kenyerem javát Norvégiában ettem meg, jól megfizetett egyetemi munkahelyem van, ebben az országban mindent megkaptam az alkotó munkához és amit az élettõl reméltem. Magyar származású feleségemmel együtt valóban sikerült gyökeret eresztenünk Norvégiában. Szeretjük a nyugodt északi életmódot. Itt nem csupán "befogadtak" bennünket, bár már ezért is hálásak lehetnénk; de tevékenységünk és munkánk folytán kellõképpen el is ismertek, s valóban részei lettünk ennek a társadalomnak. Itt van tágas saját házunk is, otthonunk, ahol Norvégiában született gyermekeink ajkán is a magyar szó a természetes. S itt él - egyelõre egyetlen - unokánk is. Természetesen szeretünk utazni is, a fél világot összejártuk már. De mindig nagyon szoktunk örülni, amikor külföldi útjainkról végre újból hazaérkezünk: Oslóba, Norvégiába.

Oslo-Marosvásárhely, 1999. február-március
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék