Fazakas Attila

Pathétique. Hommage

Aztán pilledt gyertyaláng, kihûlt bálterem, fény az üvegen
Marad, ha marad. Fényben és szurokban elúszó termek, a kiTárt ablakokra ráboruló álombeli leplek - kották és fércek
Mind elúsznak. Csak az átfagyott, felkavart tekintet, kemény,
Miként a föld, s mi sosem ölt, angyali kéz a játékos futamok
Fölött... Halál nem érinthet. Halál nem érinthet? Nyárfák
Leveles ága leborul, csapdosná homlokom friss nevetéssel lágy
Szellõk forró ostora. Mint harangok, üstdobok, fúvósok, e
Megtébolyult óra, a szív a bordák kamrájában fetreng. S mily
kínosan rúg-kapál, mondják... Holdfényszonát! Pathétique!
Micsoda üdvözült sereg! Mily egyszeri csorda! Reng a szív,
A szó, a csend, a szív... Belehempereg, disznók a gyöngybe!
Vérerek szétzilált ütemébe, reng a szív, a szó, a csend, a szív,
Ont, dúl, fúl, lenyom, emel, beszív, mint aorták dühös szivattyúit
A... Csíra tõle szárba szökken, Mennynek napja tõle kél...
Gyertyaláng, bálterem, fény az üvegen, marad, ha marad. Mérd a
Mindenséggel magadat? Holdfényben elázva állni, sáros lugasodban,
Dicsõ Teremtõ! Lesz féreg, és lesz pletyka, hírnév lesz, bendõ és
Temetõ. Minden lesz. Tomporok, fecsegõ szökõkutak párás sugara
Lehull. És magnóliák, vértelen rózsatövek, mint festett tájkép,
Romantik románc, nature morte, málnaszörpös csendélet. A Mindenét!
Mazurkák, érzelmes minét, trampli táncparkett és boka! És mind
Hogy ropja, fudri kebelre, hogy dõl a víz! Ropogós, vad mazurka,
Édes szilvaíz! Hogy mindent e lágy dagály sodor és tovavisz!
Félre, a függöny, a lepel súlyosan lehull! A billentyûket, szívem
Fúló, bomlott vak moraját bebolyongó ujj, Óh, ama szakadt, férceit,
Tárolt nyári égre, alkotásra, mindenségre! Gyertyaláng, csipke,
Csokor és tenyér a párás zongorafedélre. Szél, lombok, ágak, idõk
Futó ütemére...
Szonáták! Szatírák!Keringõk! Fodrok, bálok! A hûvös csillagokra!
Én! Lúdtollak és kották! Keblek, harisnyák, függõk, bokák, brokátok!
Eltüzelt fecnik, vizes nagykabátok! Marad, ami marad! Homlokom
Kihûlt zongorafedélre.
Alá!


Új és új provinciák

Ady Endre emlékére

S majd jõnek új idõk, új provinciák,
búsító magyarok, pózos klapanciák,
gyávasággal árkolt száj és váddal sûrû szemek,
mert arannyal, sárral szépen elföldelnek
- jöjjenek új provinciák.

Jõnek új idõk, nagy dicséretek, dúlások,
képmutatás, titkon összébb-borulások,
s míg mutat mind merészet, bátrat
rád gyújtana Párizsban egy házat
-jõnek új provinciák,
régi képeinkrõl hullik minden látszat.

Vad nekibúsulás, sírig húzott nóta,
törött Holdként ring a tóba,
arcom ezeregy árnya darabokra,
véres Fõnixmadár feje lágy, puha habokra
– jöjjenek új provinciák.

Jõnek megújulások, kiújult hülyülések,
klisék, sallangok, sablonok, kések,
jõ minden, ahogy volt, lesznek bõ fejhangok,
de miként a zászlók földig fejet hajtok
- jöjjenek új provinciák.

Ám félre zászlókkal, címerrel, robajjal, lanttal,
kontárkodnak kopjákkal vagy hanttal,
ha új jõ, némán nézem, ámulok,
fedjék be szemeim nagy, örökszép plágiumok.


Clown-darabok

mert egybetereli seregét az úr
arcomon könny, fény vagy maszatos azúr
futó fellegeknek eltékozolt nyája
üres faág, korong hajlik le a nyárra,
szerelmünk is megmerülne gátlásos tajtékában,
kezeimben elpattant csúzli, cipõhúr
pengetni, lóbálni is mind, mind hiába,
fülledt rögök között vérrel szõtt azúr,
mit õszi fûbe önt, a rózsák csarnokába
ha egybetereli nyáját, seregét az úr
kezemben tartva szörnyû serlegét
s lehajtja fejem a messze tárt éjszakába.