Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. október, XII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Podmaniczky Szilárd
„Nem tudja a jobb kéz, mit akar Freud.”
„Nem tudja a balkéz, mit akar Jung.”

Az elrendelőben
– Hát azt képzeljék el, hogy én ezt az embert még csak nem is ismertem. Pedig azt mondják, már vagy tíz éve itt lakik, ebben a házban, ahol én is. Tíz éve, és még csak nem is láttam. De hát hogy láttam volna, mikor mindig részeg. Részeg és taxizik. Én ugyan be nem ülnék a taxijába, fene, aki megeszi, hogy aztán mindjárt a második kanyarban nekihajtson valami jelzőtáblának. Azt se tudom, hogy lehet így vezetni. És lehet, hogy még ma sem ismerném, ha nem csönget be valaki. Persze, csak jó szándékból. Kinyitottam az ajtót, és ott feküdt a küszöbömön. Nem bírt tovább menni. Mint egy kis kutya. Félig magára hajtotta a lábtörlőt. Nem normális az ilyen. Lefekszik a küszöbömre. Még meg is ijedhettem volna. Azt meséli a többi lakó, hogy amikor kiszáll a kocsijából, négykézláb megy tovább. Négykézláb nyitja ki a lépcsőházajtót, és négykézláb megy föl a lépcsőn. A szerencsétlen. Pedig van lift. Lehet, hogy oda nem tud bemenni négykézláb, nincs már annyi ereje, hogy kinyissa a liftajtót. De annyi azért van, hogy fölmásszon a hetedikre. Nem tudom, mennyi idő alatt érhet föl, de szerintem hajnalig biztosan eltart. Ha egyáltalán fölér. Nem úgy, mint most, hogy ott elaludt a lábtörlőmön. Ha ugatott volna, biztosra veszem, hogy kutya. Pedig milyen koszos az a lábtörlő. Mostanában nem tartok valami nagy rendet, de azért ivásra soha nem adnám a fejem. Micsoda marhaság! Ki látott már ilyet? Egyáltalán nem értem, hogy mi oka lehet egy rendes taxisnak ennyit inni. Fúj, dőlt belőle a szeszszag. Még jó, hogy nem erőszakos típus. Ugyan hogy védeném meg magam egy részeg taxissal szemben? Verte volna a fejem a vastag brifkójával talán? Ha egyáltalán el nem hagyta mászás közben. Jól járhatott, aki megtalálta a brifkót. Tele pénzzel, micsoda mázli. Már ha mázli az ilyen. Meg ha volt egyáltalán pénze. Lehet, hogy lement a taxijába reggel, és ott ivott egész álló nap, mintha dolgozna, aztán este meg kijött. Bár nem tudom. Én nem szívesen állítok semmit, nem vagyok a magam bajkeverője. De azért ez mégiscsak sok. És ha meghal nekem ott a lábtörlőn? Már kész is a tragédia. Ahogy reggel csöngettek, mindjárt nem jót sejtettem. Kérdeztem is magamban, ki csöngethet ilyenkor. Ilyenkor senki nem csönget, hozzám nem. Kinéztem a nagyítón, senki nem állt ott. El is gondolkoztam, hogy kinyissam-e vagy se. Annyi mindent hall az ember. Becsöngetnek, aztán kirabolják az embert. Az az igazság, hogy nagyon félek egyedül, bármikor kirabolhatnak, még védekezni se tudnék. A lányom mindig azzal nyugtat, hogy ugyan, mama, mit is vinnének el tőled, talán a beépített fürdőkádat? Akár azt is, bármit elvisznek, nagyon könnyen. Észre se veszi az ember, és már nincs is semmije. Ó, csak azt ne érjem meg, hogy megint ne legyen semmim, akkor inkább üssenek agyon a tévével. Szóval, nem volt semmi jó érzésem, mikor kinyitottam az ajtót, és be is igazolódott. Én mindig mindent jó előre megérzek. De hát ki gondol arra, hogy épp egy taxis fekszik az ajtaja előtt. Bármi más rosszra gondoltam volna, de erre igazán nem. Nem is csoda. Ugye, mondtam már, én nem ismertem ezt a taxist, fogalmam se volt, hogy hol lakik. Először még csak azt se, hogy a házban. Amikor kinyitottam az ajtót, úgy éreztem, sikítanom kell, már nyitottam is a számat, de valahogy nem jött ki hang a torkomon. Nem sikítottam. Most már látom, jobb is. Mégse akkora tragédia, ha egy taxis részegen hever a lábtörlőn, és igazán először még nem tudtam felmérni, és ezért mondom utóbb, hogy jobb, hogy nem sikítottam, mert nem állt volna egyenértékben a részegséggel, ami, ugye nem akkora tragédia, mintha meghalt volna ott nekem. De hát ezt nem lehetett akkor még tudni, inkább csak megérzés volt, hogy ne sikítsak, és jól éreztem, jól tettem, most már világosan látom. Akkor benyúltam a dzsekijének a zsebébe, hogy mégis megtudja, ki fia, borja, és akkor láttam, hogy itt lakik a házban. Még ilyet, még csodálkoztam is, hogy nem láttam én eddig. De most már minden tiszta, nem láthattam, a fene se figyel minden kis neszre, hogy ki, mikor megy föl a lépcsőn részegen. Annyira azért nem érdekel, hogy ha egy kis neszt hallok kintről, akkor mindjárt a nagyítóhoz szaladjak és átnézzek az ajtón, hogy na, ez mi volt. Nem akarom én önszántamból mindenbe beleütni az orrom, de ez a véletlen elkerülhetetlen volt. Nem mondom, hogy vonzom a részegeket, egyáltalán nem vonzom őket, a férjem se ivott, szegény, megboldogult, ő aztán nem ivott soha. Ha vendégségbe mentünk, maximum egy pohár bort ivott meg, az égetett szesz szóba se jöhetett, és ha megitta a bort, mindjárt el is aludt. Aztán egyszer végleg elaludt, isten nyugosztalja, nem volt ő olyan ember, aki elébe megy a saját halálának, minek is, jön az magától, szépen éltünk, kettesben, szerényen, jó volt így, nem volt már semmilyen vágyunk, ne értsen félre, nem akarunk mi már semmit, hova is gondolhattunk volna, a nyugdíjból éltünk, be volt járatva a kis pénz helye, és többet nem akartunk, a tévén meg megnézhettünk mindent, ahova nem jutottunk el, igaz, sehova nem jutottunk el, de jó volt ez így, nem akartunk ennél többet, most meg már várom, hogy én is elaludjak, aztán kész, ennyi volt a mi életünk a párommal. Na, ezért mondom, elég furcsa volt ehhez képest, hogy ez a taxis egyszer csak ott fekszik a lábtörlőn, dől belőle a szeszszag, én ugyan meg nem mondom, hogy mit ivott, nem is tartok otthon szeszt, azt se tudom, mi a különbség a rumpuncs meg a tripliszek között, hanem aztán én pongyolában voltam, amikor kinyitottam az ajtót, visszaraktam az igazolványát a zsebébe, és be is csuktam az ajtót, hogy hátha elmegy, fölébred és elmegy. De ilyesmiben nem bízhat már az ember, úgyhogy fölöltöztem, fölvettem egy utcai ruhát, hátha szükség lesz rá, a pongyolámat amúgy is ki akartam mosni, meg a mosópor is elfogyott, és arra gondoltam, hogy amíg átöltözök, hátha elmegy a taxis. De mondom, nem számíthat sok jóra az ember, a taxis ugyanott feküdt. Megpróbáltam megmozdítani, de a karja valahogy lecsapódott a mellkasáról és átvágódott a küszöbön, és nem bírtam visszahajlítani, na, most már az ajtót se tudtam tőle becsukni, csak úgy dőlt belőle a szeszszag, már az előszoba is csupa szeszszag volt, majdnem rosszul lettem, fordult kettőt a gyomrom, de próbáltam ember maradni, az én koromban ez már igen megterhelő, hogy ne reagáljak mindenre azonnal. Megpróbáltam megfogni a lábát, hogy kintebb húzom, de ilyen vacak műbőr félcipője volt, és ahogy megmozdítottam, mind a két cipő a kezemben maradt, phú, a zoknija olyan büdös volt, hogy már remegett a kezem, ahogy nyomkodtam vissza a cipőjét. De még erre se ébredt fel, kezdett gyanús lenni a dolog, igaz, szuszogott, de hát az nem jelent semmit. Nagy nehezen visszanyomtam a lábára a cipőt, és azt mondtam magamban, én ugyan többet hozzá nem nyúlok, majd a mentők. Bementem telefonálni, de akkora huzat támadt, hogy csak úgy csapkodta szerencsétlen karjára az ajtót, gondoltam is, ebből még törés lesz. A mentősök foglaltak voltak, háromszor is próbálkoztam, és akkor végre támadt egy jó ötletem...
Az asszisztens kidugta a fejét az ajtón:
– Gulyás nem, tessék bejönni!
Gulyás néni széttárja a karját, hogy akkor a történet eddig. Még nem csukódott be az ajtó, mikor az orvos kedvesen megszólalt:
– Csókolom, Gulyás néni! Van még a kavintonból?

Legyen kegyes
Úgy csapott le, mint pulyka a pagonyra. (A pagonyra lecsapó pulyka szürreális vizuális élménye talán feledtetni tudja a pulyka hasonló, ám más, realitásoknak megfelelő tevékenységét, amely a megfázás tünetei között szereplő alapanyag magántulajdonná való avanzsálását, sebességkorlátozások nélküli kitapintását kerüli meg.)
A Posta épületével szemben álltam, mint akinek nem jut eszébe a tegnap esti film dizájnere, és a teljesen szellemtelen meditációhoz hasonló testtartásban dőltem a korlátnak, amely szerkezetileg biztosította, hogy ne zuhanjak azon nyomban a hátam mögött elfüstölő autótömeg elé, keresztben. Az ilyen cselekedetet többnyire úgy minősíti az átlagleírás, hogy villamosra vár a delikvens, de mindez csak külső megközelítés, hiszen a várakozás szándék kérdése, s a szándék egy mozdulatlan ember esetében vajmi kevéssé kiszámítható, és mi tagadás, a várakozó emberre jellemző figyelemlanyhulás alapvetően lehetővé teszi, hogy a delikvens más és más tudatállapotokon áthaladva mintegy kiessen külső szerepéből, és tendenciózusan elfelejtse, miért is áll ott, a helyszínen, ahová lábai rögzítik.
Mindezen körülmények ellenére mégiscsak a villamosra vártam, s hogy vártam, egyben azt is jelenti, hogy nem jött meg. Mert ha megjött volna, továbbá nem várhattam volna a villamosra, erre a villamosra, hanem felszálltam volna, és így nem történhetik meg velem, ami, mindjárt mondom, megtörtént.
A bal vállamat valami súrolta. Első érzésből egy teherautó visszapillantójára gondoltam, de megfordulni sem maradt időm, mert a vállamról mandínerező valami egy madár szárnya volt, amelyhez a realitásoknak megfelelően tartozott egy madár is, a másik oldalán még egy szárnnyal, hogy mozgása kiegyensúlyozott legyen. Ez a madár, mozgásának további irányából vélhetően, fentről érkezett, terepszínű tollazatával beleolvadt a terepbe, és a pulyka pagonyra való lecsapásának sebességét is meghazudtolva, elkapott egy, bokrok között mászkáló rágcsálót. Mindez kézi stopperrel mérhetetlen. Majd terhétől kissé elnehezülve a magasba emelkedett, és a Posta és a Kass Galéria, illetve a Magyar Nemzeti Bank között húzódó légi folyosón távozott zsákmányával. A rágcsáló életének ilyen gyors bevégzése, hiszen a ragadozó a támadás pillanatában vélhetően fejbe koppintotta csőrével, az eutanáziát juttatta eszembe. Így, e kegyes halál gondolatával szálltam fel az időközben megérkező villamosra, amelyen egy anyja ölében felsíró kisgyermek sokkal inkább már a kegyes élet megoldási lehetőségeire terelte a figyelmem. Vagyis mondhatom, alapvetően semmi nem változott, már megint élet és halál között vibráltak gondolataim, amelyek e történet leírása után, megfelelő szavak híján, újra az elmondhatatlanság homályába zuhannak vissza.

Mit keres a hal a nappaliban?
Jól meg kell nézni azokat a fotókat, van belőlük sok, amin a horgász halat tart a kezében. Az érdekesebb képekből külön gyűjteményt lehetne összeállítani. Vannak képek, amik nem érdekesek, nincs rajtuk semmi, csak a hal és a horgász, semmi érdekes körülmény. De a gyűjteményben mind külön sztori; mármint nem a halfogás története, hanem a fotó története, azé a pillanaté, ami el lett kapva.
Közöttük szép számmal akadnak fotók, amik a lakásban készültek. Áll a horgász a nappaliban, a panelnappaliban, és egy teljesen oda nem illő tárgyat, a halott halat tartja a kezében. A hal mérete ordenáré nagy, kétszer akkora, mint a hifitorony vagy a képcső. Ráadásul folyik a halon a vér. A szőnyeg fölött. A horgász meg néz, belé a kamerába, büszkesége érthető, hiszen nem akármilyen küzdelmen van túl, ám vannak képek, amin ez a büszkeség el van felejtve, és éppen ez az érdekes. Amikor a horgász már nagyon fáradt, mint ahogyan az ember nagyon fáradt, ne feledjük, küzdött, akkor a figyelme már darabosabb. A figyelme kihagy. Például ott áll a horgász a húszkilós ponttyal a nappaliban, vagy a még nagyobb amúrral, belenéz ugyan a kamerába, de látszik rajta, hogy egy pillanatra elveszíti lelki egyensúlyát. Egy pillanatra nem érti, hogy melyik történetben lesz lefotózva. Ott áll a saját nappalijában a bazi nagy hallal, fáradt, és nem érti, egy pillanatra föl se tudja fogni, miért áll ő a nappaliban azzal a bazi nagy hallal. Mit keres a hal a nappaliban? Mert ugye nem szokott ott állni. Most meg egyszeriben tartja a csurom vér és halszagú halat, a szag belengi az egész nappalit, és olyan furcsán érzi magát. És ez a furcsaság azonnal látszik a szemén. Hirtelen megindul a szemmozgása, próbál a nappaliban szétnézni, hogy a többi dolog rendben van-e, és hogy csak ez a nagy hal a kezében, ez olyan különös. És akkor érzi is magán, hogy furcsán viselkedik, pedig inkább valami öröm kéne az arcára. De már késő, a vaku elvillan, az arcát nem tudta időben rendbe szedni. Ettől még furcsábban érzi magát. Már tudja, úgy fog kinézni a képen, mint akit olyan filmszerepre kényszerítettek, amihez semmi köze. A halat is úgy tartja, hogy most mindjárt eldobja, és kirohan a házból is. De már késő, túl fáradt volt, a képen ebben a furcsa rémületben marad. A vaku villanása után először nem is tudja, mit kezdjen a hallal. Megfordul a fejében, hogy vázába teszi, de csakhamar felébred benne, mintha oda virágot szoktak volna. Mi lesz, kérdezi magában. Ekkor egy pillanatra megint visszanyeri a nagy zsákmány fölött érzett büszkeségét. De már késő, a fotós elrakta a vakut, a szobában meg csak két negyvenes égő van.
Amikor legközelebb horgászni indul, arra gondol, ha megint nagy halat fog, ezúttal összeszedettebb lesz a nappaliban. De az újabb nagy hal nem jön. Lehet, hogy több fénykép nem is készül majd róla, erre gondol. Ezentúl minden bevágásnál hunyorít, tart tőle, hogy hamarosan megint szemébe vág a vaku, és nem lesz rá felkészülve.

Bármi az égből
Nyúlnak a fényben a zöldteli ágak, fénylik a fákon a téletető, tarka virágok lomha darázzsal, pár hete volt csak jéggel eső. Megjön az ember kedve is gyorsan, menne ki nyomban délfelé ő, csakhogy a munka zár-retesz rajta, zúzmara csípte félvezető.
Na már most versben azért mégse megyünk itt végig, már csak az utolsó rímszó miatt sem, mert a tavaszon túl gyorsan eljutottunk a félvezetőkig, s könnyen belebonyolódnánk annak ritmikai és szimbólumokkal megrakott esetébe, hogy rügyfakadáskor zuhant le a MIR, és lett egységes égjáróból ripityára hullt tengerfenéklakó.
És hogy más irányt vegyünk, azonnal eszemben jut az a (valamelyik) tengeri halász, amelyiknek csónakját egy tehén süllyesztette el évekkel ezelőtt a nyílt vízen. Már elképzelni is igen élményszerű, ahogy a nyílt tengeren himbálódzó halászladikba becsapódik a derült égből a szarvasmarha. Zárójelben tegyünk eleget a humanisták és az állatvédők (jogos) óhajának is, hogy az esetben együtt érzünk mind a tehén, mind pedig a halász tragédiájával, ugyanakkor azt is meg kell hagyni, hogy az eset annyira egyedülállóan szürrealisztikus, hogy mint természeti jelenség igen-igen „közelről érinti” az akcióművészet határvonalát. Hasonló, ugyan fordított alapállású példa erre már a művészetekből, pontosabban egy filmből: amikor a férfi faháza porrá égett, nem maradt más sem a házból, sem a személyes holmikból, mint egy szép fekete zongora. A zongora viszont teljesen sértetlenül állt a még hamvadó mestergerenda mellett, s a férfi alapjárati értetlenséggel nézett otthona hangszerére. Értetlenségét azzal a kérdéssel tetézte, hogyha már úgyis minden porrá égett, mit kezdjen ő egy zongorával? A barátjának igen
hamarosan igen jó ötlete támadt, azt mondta, hogy lőjék ki az űrbe. Meg is szerkesztették a kilövőállomást, de hogy aztán mi lett, arra már nem emlékszem. Biztosan kilőtték. És akkor vagy ripityára tört rögvest visszahullva (mint a MIR vagy a halászladik), vagy ha elérte a szökési sebességet, akkor azóta is földkörüli pályán kering, mint űrszemét, s esetleg egy-egy vadabb napfolttevékenység idején megrezegteti húrjait a napszél. És akkor most nehogy mindjárt a szférák zenéjére gondoljunk, mert arra már nincs idő.
Egyébként természetesen arra kerestük volna itt a választ ezen a verses tavaszi napon, hogy hogyan került a szarvasmarha olyan helyzetbe, hogy a horgászladikra „hulljon”? Válaszigényünkkel a kérdés költői voltában érdemes elmerülni, hogy valamelyest előkészületi munkákat végezzünk a közelgő költészet napjára, s álljunk készen bármely poétikai jelenés „szubatomi” befogadására, ahelyett, hogy minden egyes ajtónyitásnál az „én vagyok az!” felkiáltással identitásproblémánkat próbálnánk lezsírozni.

Hófehérke a feketegazdaságban
A pacalba’ nincsen vitamin. Azt csak megeszi az ember, gyomor a gyomorba, szevasz, rokon, és nincsen apelláta. A két gyomor találkozása a fortyogó sötétben. Az egyik gyomor megeszi a másikat. Kell-e ennél több? Vágyhat-e gyomor nagyobb győzelemre? Nem, nem azért mondom a pacalt, mert. Már előtte is „olyan” elemzésre váró volt. Szép és nehéz étel, külleme a szaft-unk állagába elenyész. Mert kívánnivaló. Csilivel. Vannak viszont ellenvetést nem tűrő pillanatok. Mint például egyszer egy vendégségben, túl korán érkeztünk, és ment a konyhában a mosógép. És furcsa, zsíros illat gomolygott a konyhában. Az a dobtárcsás mosógép meg csak tekert, a vad örvényből elő-előcsapott a szürke rongy. Nagyon el lehetett koszolva, és a szaga, mit csinálhattak ebben a ruhában? Talán több hónapon át mesterséges megtermékenyítéshez használták. Egy ilyen gondolatnak azért mindig megvan az életrajzi héttere. De most nem vizsgáljuk, másik „alagútba” vezet. Ám egy mondatot azért itt nem tudok kihagyni: „Freud pacalt eszik!” Vissza a konyhába, vissza a súlytalan álomvilágból a vészterhes gyakorlatba, ahogy nyárvégen zökkentem mindig nagyot az álomszerű krumpliszedés közben, exhumálni a burgonyagumót. Az életnek egyszer úgyis vége van, és amit „addig” nem tudtunk meg ilyenformán, azt majd megtudjuk olyanformán. Rá is kérdeztem menthetetlenül: „Tessen mondani, mi a fityfene forog abban a stabilan dülöngélő dobtárcsás mosógépben?” „Pacal, fiam, pacal!” „És mi az a pacal?” „Az, kérlek, jelen esetben, a marha gyomra.” „És tessen mondani, technikailag más módon nem vitelezhető kifelé a marha gyomormosása, hogy tudniillik még éltében?” „Nem addig van az.” „Hát meddig?” „Gyomormosásnak gyomormosás, fiam, de inkább tisztítás, minthogy a burgonyát se héjastól eszed, eszemadta, hanem akkor térjünk a lényegre, kedves gyermek, amit itt látsz sergőzni, az az ebéd.” Azt hiszem, nem kell Freudnak mindig pacalt enni ahhoz, hogy feltegyük, mint pontot az ínre, nekem azért kijutott a gasztronómiai jóból, s bár tőgyet nem láttam még centrifugázni se, de a tőgypörkölt hallatára is hasonló vágóképek jelennek meg előttem, utánam és bennem. Ám az élet, mint tudjuk, egyfelől felemelő s folytonos alkotótevékenység (szj 92. 31. 22), másfelől viszont ésszerű s szükségnek áldozott pusztítás (ennek még nincs szj-je, feltételezem, ez a fekete-szürke gazdaság). De hogy végezetül ne kelljen bágyadtan belebukni a pokoli étvágy megkívánta „pacalbendőbe”, evezzünk gyorsan más vizekre, tíz, tiszta víz, s ha már csak önvédelemből is, esténként, lefekvés előtt próbáljunk mesét mondani magunknak, kezdhetjük talán éppen álom és valóság határán, ahogy lépésről lépésre Hófehérke megy bele a feketegazdaságba.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék