Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. október, XII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Szász János

Napfogyatkozás
Tízéves volt, amikor befejezték a ház építését. Anyja még élt, amikor a telket megvették, mire beköltöztek, már meghalt. Sven akkor ötéves volt, alig emlékszik a mamára. Inkább csak egy halovány alakra, akinek finom parfümje mindenütt érződött a lakásban. Egy fekete, szőrmegalléros télikabátjára emlékszik, egyszer odahúzott a konyhából egy széket, feltornászta magát rá, beletemette arcát a szőrmébe, és többször megcsókolta. Mamához mindenféle gyermekek jártak, de nem lehetett velük játszani, mama magánórákat adott nekik, és ilyenkor csöndben kellett maradnia a gyermekszobában. Egy napon anyját kórházba vitték, sohase tért haza. Sven ma is érzi olykor azt az ürességet, a szorongató magányt, ami anyja eltűnte után gyötörte. Félve és reménykedve pillantott be a hálóba, hátha ott találja, rohant a konyhába, hátha ott áll a tűzhelynél. Soha többé. Soha – mondta az apja. Fejében szavakká nem kristályosodó gondolatait csak kamaszkorában tudta megfejteni: a halál végérvényessége eltörpítette, minden segítség híján magára hagyta.
Az anyja halála után érzett hiány és üresség oldódni kezdett, miután beköltöztek az újonnan épült házba. Elvégezte leckéit, s rohant az Erdő utcából, vagyis Ó-Brassóból le a Hosszú utca sarkától nem messzi, a városi parkkal szemközt épülő házhoz, ahol a kőművesek tréfálkoztak vele, s ő játszadozott a meszesgödrök és a homokdombok között. Aztán zöld ágat lengetett a szél a háztetőn, másnap beköltöztek. Nagy vendégsereg mulatozott szombat délutántól vasárnap reggelig, neki is szabad volt fennmaradnia éjfélig. Becsengetett. Elza néni nem hagyhatta a rendetlenséget a házban szent vasárnapon. Anyja halála után fogadta fel mindenesnek Elza nénit, aki elszegényedett özvegyasszony volt, állandóan hangoztatta, milyen szerencse érte azzal, hogy jó házhoz került. Sven egy ideig idegennek érezte, idővel megszokta, mert fölismerte, hogy amitől félt, nem történik meg. Elza néni nem akar a mama helyére kerülni. Nézte az asszony nagy, eres kezét, ráncosodó arcát, őszbe vegyült haját, és akaratlanul összevetette a mama kis kezével, sima, puha bőrével, szőke, hullámos hajával. És idegenkedett konyhaszagától, mama is főzött, de nem érződött rajta más, mint parfümjének illata, mintha az ő természetes illata lenne. Sven számára maga az anyaillat. Hedwig, suttogta este elalvás előtt, pedig sohase szólította keresztnevén.
Elza néni tovább vezette a háztartást az új házban is. Amikor délután hat tájt apja hazatért naponta végzett vidéki körútjáról, az asszony megbeszélte vele másnapi teendőit, de inkább csak illemből, mert egyébként tudta nagyon jól, hogy mit kell csinálnia; ha elfogyott a kosztpénz, szólt, és megkapta a kért összeget, amellyel minden szombaton elszámolt. Olykor szabadnapot kért, és rendszeresen november elsején, hogy elmenjen Vidombákra a férje sírjához. Azt tudták tőle, hogy hajdanvolt férje májrákban halt meg, örök rejtély maradt, miért van a vidombáki temetőben eltemetve, mindaddig, amíg egyszer Sven – már egyetemista volt – megkérdezte tőle, és az asszony zavartan, inkább maga elé beszélve azt válaszolta, hogy egy vidombáki szajhához szökött, és mellette halálra itta magát.
Amikor délutánonként apja hazatért, előbb lezuhanyozott, átöltözött, átnézte Sven leckedolgozatait, kihallgatta a feladványokból. Azóta is este hat tájt kis szorongást érez, és arra gondol, vajon készült-e. Szokásává lett, hogy késő délutánonként, ha csak munkája engedte, számot vessen magának az elvégzett dolgairól, beváltott vagy elmulasztott terveiről, apja rendre és felelősségre szoktatta, anyjától örökölhette szenvedélyét, mint mondani szokta, jól megfért benne a német és a magyar. Mind a két nyelven tudott gondolkozni, apja ragaszkodott hozzá, hogy magyar könyveket is olvasson, és nem múlt el nap, hogy ne beszélgettek volna magyarul is. Ennyivel tartozol anyádnak, hogy jól beszéld a nyelvét – így szólt az apai figyelmeztetés. Néhány magyar családdal is jó barátságban voltak, együtt kirándultak vasárnaponként fel a Pojanába, máskor a Schullerre vagy a Királykőre. Sven ezeket a rituálé számba menő kirándulásokat annyira megszokta, hogy ma is minden hétvégét – ha csak nincs a várostól távol – a hegyekben tölt, s bár ez brassói népszokás volt, ő magánszenvedélyként kezelte. Néhány éve, amióta a legtöbb szász család, köztük nemcsak rokonai, hanem több barátja, pajtása, iskolatársa kivándorolt, mintha más lett volna a napfelkelte és a naplemente a Schulleren, olykor visszanézett a csúcson, de a háta mögött nem álltak a gyerek- és ifjúkora tanúi. Szerencsére Pepszi, ha nem is minden hétvégén, vele tartott, az elején húzódzkodva, mostanság már örömmel. De a lány nem akar vele összeházasodni, ami, ha rágondol, elszomorítja, zavart lélekkel keresi magában a hibát vagy jellemvonást, ami miatt a lány visszautasítja. Igaz, immár tíz éve élnek együtt, óhatatlan, sohasem egetverő veszekedéseiket leszámítva, szerelemben és barátságban. Hátha nem benne, hanem Pepsziben a hiba, önfejű ragaszkodása függetlenségéhez minden elérendő törekvésénél, céljánál fontosabb számára. Fenntartotta garzonlakását, ha úgy szottyan neki, ott alszik, megcsörren a telefon: ma nem jövök. Megkérdezni se szabad, miért, a válasz nem sértő, csak arrogáns, más-más szavakkal a függetlenségére hivatkozik. Ragaszkodik ahhoz, hogy hozzájáruljon a kosztpénzhez, ami azért nevetséges, mert valóban nem is esznek otthon, csak reggeliznek és néha vacsoráznak, esténként ugyanis vendéglőbe járnak. Sven nem volt féltékeny, de világos volt számára, Pepszi féltve őrzött függetlensége arra szolgál, hogy bármikor elhagyhassa. A legritkábban fordult meg az agyában, hogy van valakije, de az sokszor, hogy várja az igazit. S ha nem ő az igazi, akkor nem kompromisszum-e együtt élnie vele? Ezt az erkölcsi kérdést azonban feleslegesként kipipálta, itt az érzelmek viszik a szót, és ő nagyon szerette Pepszit.
– Szerelmes vagy? – kérdezte az apja, amikor a kivándorlásról vitatkoztak volt.
– Nem, nincs senkim. De érzem, rövidesen megtalálom az igazit. Még nem ismerem, sohase láttam, de érzem, jönnie kell.
– Ezek kamaszálmok, fiam, sorsodról kell döntened, és te egy nem létező szerelemtől teszed függővé az életedet.
– Nem ettől teszem függővé – érvelt Sven –, maradásomnak egyik okát, vagy ha akarod, sejtelmes magyarázatát neveztem nevén. A férfiban mindig felébred a kamasz, ha érzelmekről van szó.
– De te valami lehetetlen álmot kergetsz, fiam.
– Megpróbálom megtalálni az igazit, el kell jönnie. Te nem házasodtál újra, mert nem tudtál, és bizonyos vagyok benne, nem is akartál elszakadni anya emlékétől. Te mondtad mindig, az igazi volt és az is maradt. Nem akarom elpuskázni az esélyét annak, hogy megtaláljam a magam igaziját. Nem akarok érdekházasságot kötni Németországban, vagy rutinból megnősülni. Itt és csak itt érzem valahol az illatát a levegőben, hallom visszhangozni apró lépteit. Valahányszor nem vagy itthon, és csengetnek, azt hiszem, ő jött.
– Őrült vagy, fiam.
– Szabad Shakespeare-rel válaszolni? De van bennem rendszer.
És valóban, mintegy fél évvel e beszélgetés után, időközben apja és a rokonság már kiutazott, Sven egy félig-meddig barátja és ügyvédtársa kerti mulatságán összeismerkedett Pepszivel. A nevet ő adta neki a Babszit átalakítva, mindjárt ott a kertben, talán azért is, mert a lány egész este kizárólag pepszikólát ivott.
– Egy pohár bort? Soha?
– Eddig soha. Sportoló voltam.
– Hivatásos?
– Párbajtőrvívó voltam – bólintott a lány.
– Akkor már értem, miért hosszú a lába és a karja. Mondja, a térde mindig ilyen hegyes?
– Csak kedden és csütörtökön. Maga szemtelen, de ügyesen csinálja.
– Igyekszem.
A lány éjfél után elbúcsúzott, Sven hazakísérte. Nyár volt, de Brassóban a nyári éjszakák is hűvösek. Sven levette zakóját és a lány vállára terítette.
– Ne higgye, hogy ezzel a meghittséggel jó pontot szerzett magának.
– Szokott a csillagokba nézni?
– Ritkán.
– A Göncölszekér a kedvencem. – Sven megállt, és felmutatott az égre. – És látja ott azt a párban álló két kis csillagot, azok a mi sorsunkat példázzák.
– Hányszor mondta már el ezt a mesét? – kérdezte nevetve a lány.
– Szépek a fogai.
– Ezért tudok harapós is lenni. No, itt lakom, fényűző albérletben. Jó éjszakát.
Mielőtt elbúcsúzott volna, Sven, aki visszabújt zakójába, megkérdezte:
– Hogy hívják? Hol dolgozik?
De a lány csak a munkahelye, egy divatszalon nevét mondta meg. Annak a telefonszámát kereste meg a könyvben Sven, és már reggel akarta, de végül is dél felé a törvényszékről felhívta, de a válaszoló női hang nem ismert semmiféle Babszit, de amikor Sven leírta, mintegy robotképet rajzolt a lányról, a vonal másik végén apró kacaj hallatszott:
– Karácsonyi Erzsébetet keresi? Szabadnapot kért... Nem tudok róla, hogy otthon lenne telefonja. Holnap reggel tessék keresni.
Sven tűvé tette a várost. Benézett két vendéglőbe, több cukrászdába, végigjárta a nagyáruház emeleteit, kiment a piacra, benézett a Kapu utca (németül Burzengassénak nevezték, mert az egykori várkaputól vitt az út a Barcaföldre) több boltjába. A villámcsapásként érő szerelem enyhe, de tartós szédületében ismételgette maga elé szótlanul: Ő az, őt vártam. Világos volt számára, a keresés hiábavaló, de nem volt, mit kezdenie magával, felrohant a törvényszék ügyvédeknek fenntartott irodájába, zsebébe gyűrt néhány iratot azzal, hogy majd otthon tanulmányozza, de képtelen volt odafigyelni, minduntalan azon járt az esze, hol lelhetné meg azt, akit huszonnégy órával ezelőtt még nem is ismert. Az eszmélet fényében a város tűvé tevésében, az otthoni semmittevésében egy elveszett ember vergődését látta, de egyébként a szerencse fiának érezte magát, a bizonytalanság kínjai ellenére is boldognak. Biztos volt benne, elérkezett a nagy nap, amit annyi ideje várt. Megijedt, amikor arra gondolt, a lány visszautasíthatja, de hullámként öntötte el a bizonyosság: ez a vonzalom csakis kölcsönös lehet. Rágyújtott, bár nem szokott cigarettázni, ivott egy pohár bort, noha napközben sohasem szokott inni. Aztán kirobogott a konyhába, enni adott a kutyának, akiről teljesen megfeledkezett, kirohant a kapuhoz, kinyitni a postaládát, de csak a napilapok érkeztek, azokat bevitte a házba, feltette az előszobában a kalaptartóra, ismét a konyhába sietett, hogy vizet is adjon a kutyának, majd lecsörtetett a kertbe, fogta az öntözőcsövet, és megfürdette a rózsákat. Öntözés közben lelocsolta nadrágját, felment, és átöltözött. A telefonhoz ment, csak tartotta a kagylót a kezében, nem jutott eszébe Grete száma. Akkor elhatározta, felkeresi a lányt a lakásán.
Az első virágüzletben vett egy csokor szegfűt, persze, a kertből is vihetett volna rózsát, de siettében eszébe sem jutott. Egy kirakatba pillantva nevetségesnek találta magát a virágokkal a kezében. Ha ismerőssel találkozik, mit mondjon, mit füllentsen? Az igazat mondja-e? Huszonnégy órával ezelőtt megismertem egy fehérnépet, szerelmes lettem, boldog vagyok. Senki se hinné el, a szerelem első látásra kiment a divatból, együtt a szenvedéllyel, azt manapság kizárólag és egyben becsmérelve pátosznak, poros patetizmusnak nevezik. Hűvös nyegleség a divat, közöny és számítás, az érdek igazgatja a sorsokat, legfennebb a gyermek gyújt fényt ebben a szürke világban. Sven elhessegette sötét gondolatait, és megrótta magát, amiért igazságtalanok. Mert a szürkeség, a sivár boldogtalanság csak egy tünet a sok közül. Ezt a világot ő a válóperek körüli ügyvédi tapasztalatából ismerte, és torkig volt vele, hiszen a bontóperek jó része hiénák harca a vagyonért. Persze, a házasság intézménye nem eszményi, de jobbat még nem találtak ki.
Ekkor elébe toppant egy ismerőse, volt kliense.
– Hová, hová, ügyvéd úr?
– Születésnapra – vágta rá Sven.
– És a kedves papáról mi hír?
– Köszönöm kérdését, jól van... Megbocsájt, de sietek.
Gyors kézfogás, és nagy léptekkel sietett tovább. Az ismerős nevére nem emlékezett, valami arany- vagy ezüstmíves, rég volt ez a vagyonelosztási per, a válása után, amikor megpróbálta letagadni a fél vagyonát, pedig még a gyereket is az asszonynak ítélték. Azt mesélik róla, hogy nyakig benne van a fekete devizapiac üzérkedéseiben, és magas kamatra kölcsönöz pénzeket, s ha nem tudnak határidőre fizetni, kegyetlenül kiforgatja adósait vagyonukból, akár a lakásukból is. Gar... Bar... – Valahogy így kezdődik a családneve.
– Hová rohansz? – állította meg a Tanácsház téren egy volt osztálytársa, Fane Macri.
– Én azt hittem, te Izraelbe mentél melózni.
– Két évet lehúztam mint építőmester.
– Szépen lebarnultál – mondta Sven, azt is hadarva.
– Ott is süt a nap. Gyere, igyunk meg egy korsó sört, elmeséled, hogy állsz a nőkkel. Gyere!
– Te, én egy lakodalomba sietek, már el is késtem. Hívj fel, benne vagyok a könyvben. Bocsáss meg, szervusz, szervusz... – darálta Sven, és faképnél hagyta a mokány fiút.
Az meg kerek szemekkel nézett utána: lakodalomba farmerben és kivinggel?
Noha csak sötétben látta, a házat gyorsan megtalálta, belépett a kapun, de nem tudta, mi legyen a következő lépése. Három ajtót látott a földszinten, az egyiknél találomra csöngetett. De nem jött senki ajtót nyitni. A másik ajtóban egy kisiskolás jelentkezett, aki nem tudott semmit se egy albérlő fiatal hölgyről. A harmadikban egy hajlott hátú öregasszony jelent meg.
– Igen, Karácsonyi Erzsébet itt lakik, csak éppen nincs itthon.
Kilépett a kapun, és megállt, azzal, hogy megvárja.
...És hátha csak szalmaláng az egész? Ha a lány visszautasítja most a legelején, kisebb baj. Az igazi abból keveredne, ha ő néhány napon belül elhidegülne vagy közönyössé válna. Hiszen nem ismeri, de a talány, hogy ki lehet, vonzza leginkább. Olvasta Stendhalnál az érzelmek kristályosodásáról szóló gondolatfutamot, és úgy érezte, benne is hasonló folyamat megy végbe, éjszakai elválásuk pillanata óta percről percre, cseppről cseppre szilárdul az érzelem, s elhatalmasodik az előérzet: ő az, Karácsonyi Erzsébet az, akit várt, ő az igazi, akiről apjának is beszélt. Az előérzet, hogy meg kell találnia az igazit, kamaszkora óta kísérti, mindeddig csak futó viszonyai voltak, az egy bukarestit kivéve. Diákéveiben egy évfolyambeli jogászlánnyal, a vörös hajú Marival. Pajtáskodásnak indult, s hiúságát felkeltette, hogy tetszik a lánynak, de tartózkodott minden meghittségtől, amíg csak valamiféle szerelem nem lett a viszonyból, de akkor is üldözte a kényszerképzet: nem az igazi. Nagy terveket amúgy sem szőhettek, a lány szülei Amerikába készültek kivándorolni, és a lány szándéka szerint velük tartott, amikor megszerezte a diplomáját, még a bankettre sem jött, szinte el se búcsúzott tőle, csak motyogott néhány szót, és ezzel eltűnt. Engem mindenki elhagy, anyám, apám, szeplős Mari, a szeretőim, akik sohase térnek vissza, hátha Erzsébet is elhagy. De hiszen még meg se ismerte. Megpróbálta felidézni a bukaresti lány vagy valamelyik szeretőjének arcát, de benső létterében csak ködkavargást látott, majd feltűnt a homálylás mögül, mintegy a napfelkeltéhez hasonlóan Erzsébet arca.
Nem látomásként, hanem valóságosan.
– Jó estét.
Sven összerezdült, és zavartan, a meglepetéstől rekedten mondta:
– Isten hozta... Akarom mondani, Isten vezérelte lépteit hazafelé, mert elég volt itt árván ácsorogni.
– A sors kegyes magához. Moziba akartam menni, de meggondoltam magam.
– Menjünk együtt, a fél kilencest még elkapjuk – ajánlotta Sven.
– Akciófilmet adnak, már torkig vagyok velük, a tévét is elzárom, ha elkezdenek lövöldözni.
– Tudja, hogy az amerikai szenátus...
– Tudom, de Hollywood úgysem fog lemondani az aranybányáról. Amerikában szabadság van, mindenki azt csinál, amit akar, amíg meg nem szegi a törvényt. De ezt maga jobban tudja.
– Nehéz ügy... Itt van a szinte szabad, mondhatni formálisan engedélyes fegyverviselés... – fogott hozzá mondókájához Sven, de félbehagyta mondatát és elbűvölve nézte a lány rövidre nyírt, sötétszőke haját, kissé domború, tégla alakú homlokát, egyenes orra fölött összenőtt szemöldökét, kékeszöld szemét közepén az aranyló szembogárral, a leheletnyi vályút, mely az orrától ívelt, kissé duzzadt ajkáig futott, kis, akaratos állát, hosszú nyakát.
– Hagyjuk – szólalt meg ismét Sven, és nyelt egyet, mint az iskolában felelés előtt. – Társaságban farmerben és pólóingben, sétafikálni pedig kétrészes selyemruhában? És ez a csodálatos, alacsony sarkú szandál. Honnan ezek a cuccok?
– Olaszból, amikor még vívtam. Egyébként én nem becsülöm túlságosan nagyra az öltözködést.
– Mint modellrajzoló?
– Igen. Az egész ügy rettenetesen fel van tupírozva. Tisztának kell lenni és csinosnak, ennyi az egész. Mondja, meddig akarja, hogy itt silbakoljunk a kapu előtt?
– Valóban – mondta ismét zavartan Sven. – Bevallom, egész nap nem ettem egy falatot sem, jöjjön, vacsorázzunk a Capitolban. Rendben?
– Egész nap nem evett, hát miféle nagy dolga volt?
– Egész nap magát kerestem.
– Ne te ne! – nevetett nagyot a lány, öblösen, kissé férfiasan. – Következtessek-e abból, hogy itt várt az estében, hogy egész nap engem keresett? Jó, elhiszem, és őszintén megvallom, ma én is gondoltam magára. Ennyi és nem több. A világon a legjobban az enyelgést gyűlölöm. Hát akkor indulás, de a cehhet mutyiban fizetjük.
– Rendben, lenyűgöző tündérem... Bocsánat, ez alighanem enyelgés számba ment.
Elindultak a dombról le a belváros felé. Útközben tovább beszélgettek.
– Maga miért Schullerus, miért nem egyszerűen Schuller?
– Ez még a latinizáló középkorból jön, régi szász család vagyunk.
– Akkor miért maradt itt? Másként szólva... Én sokat jártam Nyugaton, még gyereklány voltam, majd felcseperedtem, és jól kinyitottam a szememet. Húszéves már elmúltam, amikor Kolozsvárt választottam. De csélcsap vagyok, otthagytam Brassóért, azazhogy a függetlenségemért. Maga mint választott, látta, kinn mi a helyzet, és mégis itt maradt?
– Istenem – tárta szét a karját Sven –, mindenki ezt kérdi tőlem. Sok okom lett volna elmenni, legalább ugyanannyi maradni. Ami elbillentette a mérleg nyelvét, az maga. Vártam az igazira, biztos voltam benne, hogy itt fogom meglelni, és íme, maga valóban megérkezett.
A lány öblös nevetése végiggurult a Kapu utcán. A sétálóutcában már bezártak az üzletek, már nem hullámzott a tömeg, mint napközben, egy járókelő sietett hazafelé, már a koldusgyerekek se kéregettek, csak a Transzilvánia étterem kivilágított ablakai mögül hallatszottak beszédfoszlányok, és kiszivárgott halkan a zene. Egykoron az utca végében komorló várkapun parasztok és kézművesek tódultak be a városba, igyekeztek a piactérre eladni portékájukat. A várfalak, a kapu eltűnt, az idő felfal vagy megváltoztat mindent, csak a halottak helyébe születő emberek nem változnak.
A lány hallgatott, elgondolkozva lépegetett Sven mellett.
– Egy kicsit, sőt, talán nagyon is meg vagyok ijedve – mondta már az étteremben, amikor leültek egy terítetlen asztalhoz, amit még le se takarítottak, a terítő foltos volt, a hamutartóban bűzlöttek a csikkek, de tüstént jött a pincér a tiszta terítővel, a pikoló tiszta tányérokkal, poharakkal és evőeszközökkel. – Péntek van – mondta a pincér, mintegy bocsánatot kérve –, hét vége, nagy a forgalom.
– Megijedtem, és most is ijedt vagyok, mert maga egy véletlen találkozás után huszonnégy órával szerelmi vallomást tesz. Azt hiszem, túloz, hogy ajtóstul ront a házba, ami engem még nem zavarna, mert rühellem a szabályokat, de élete asszonyának nevez, miközben nem is ismer.
– A véletlennek nemcsak a kvantumfizikában, de a meghatározott, emberi létben is döntő szerepe van.
– Azt mondta, éhes, ilyenkor nem tanácsos filozofálni.
– Azt mondja, nem ismerem. De hát ismerhetjük-e egymást, a másikat vagy akár önmagunkat? Hosszú a megismerés útja, s a szerelmeseknek is tetemes idő kell ahhoz, hogy önszerelmüket a másikra fordítsák.
– De én nem vagyok szerelmes magába, maga rokonszenves, s tetszik nekem. A véletlennel pedig úgy vagyunk, hogy szinte nem mentem el arra a mulatságra, nehéz napom volt, sokat cigarettáztam, a főnök visszadobta a terveimet. Aztán bevettem egy csillapítót, és mégis elmentem.
– Van sorsszerűség is, és éppen a véletlen alakjában jelentkezik. Egyébként egész biztosan másutt is találkoztunk volna... Hát jó. Ki maga?
– A vallomások után a vallatás. Bakfis koromtól kezdve huszonöt éves koromig párbajtőröző voltam, akkor visszavonultam. Megtanultam a divatrajzot, állást szereztem, volt két barátom, egy küretem, és van egy szerelmetesen terrorizáló anyám, miatta mentem el Kolozsvárról, no meg azért is, mert a második barátom, tőle volt a magzat, elhagyott. Anyámnak nem mertem a magzatelhajtást bevallani, volt egy brassói orvosismerősöm, aki elintézte a dolgot. Ő figyelmeztetett a divatház pályázatára is, megpróbáltam, sikerült. Kész a leltár. No igen, és most már a maga szerelme vagyok. De én nem vagyok szerelmes magába. Lehet, hogy csak még nem.
Jött a pincér a gőzölgő tányérokkal.
– Valami italt tetszenek fogyasztani, ügyvéd úr, kérem? A nagyságos aszszonyt nem ismerem, bocsánat... Csak nem...?! Mindenesetre szép párok tetszik lenni.
Svennek kedve lett volna zsidveji leánykát inni, de a lány ásványvizet rendelt, és ő bólintott.
– Látja – mondta a kést és a villát megragadva Sven –, mások is párban járóknak hisznek bennünket.
– Egyék már, ember, hisz kopog a szeme.
Sven jóízűen, sietve nyelte a falatokat, éhsége máris lecsillapodott.
– Izgágának tart? Pedig az vagyok. Vércukorhiányom van, és attól állandó éhségérzetem, amit csak rendszeres és gyakori étkezéssel lehet csillapítani, és ma nem ettem semmit.
– Miattam – emelte fel két karját a lány. – Mea culpa. Hanem, komolyan, azt tanácsolom, sohase kérje meg a kezemet. Eleve kosarat kap.
– Csak azért, mert a második barátja nős volt, megígérte, hogy elválik, és amikor maga állapotos lett, cserben hagyta?
– Pontosan – válaszolta meglepődve a lány. – Honnan tudja?
– Ügyvédi fifika, következtetés a helyzet logikájából.
– Ember, maga mindentudó. Hanem azért tudnia kell, hogy a válását és hogy engem elvegyen, azt én erőszakoltam. Vajon miért? Mert gyermekkoromtól a fejembe verték, a házasság szent, a házasság védvár, a házasságok az égben köttetnek. Már két éve éltem vele együtt, de amikor rájöttem, hogy ramaty, még mielőtt elhagyott volna, gyáva és önző volt, továbbra is lefeküdtem vele, és azt akartam, vegyen el feleségül. Ha visszagondolok, beleborzadok, miféle életem lett volna nekem azzal a fickóval. Valójában hálás lehetek neki, hogy elhagyott, kiűzte belőlem a házasság előítéletét, a rabság imádatát, a szabadság megvetését.
Sven némán nézte a lány elkomolyodott, felindult arcát. Így még vonzóbb, hogy felbomlik arcán a szimmetria, de a feldúlt arc mögött kisejlenek a harmonikus vonások. Bár hangjában a felnőtt düh visszhangzott, arcára gyermeki dac ült ki, a gyermeké, a minden emberben levő gyermeké, akit megsértettek, megbántottak vagy megaláztak.
Három hét múlva Pepszi ott maradt éjszakára Svennel a park menti kis házban. De nem költözött oda, megtartotta albérleti szobáját, és olykorolykor ott aludt, s noha ezt idejében bejelentette, az üres házban, egyedül a kutyával Sven azt érezte, elhagyták, a hiányérzettől nem lelte helyét, nehezen aludt el, néha hajnalig forgolódott az ágyban.

Részlet a Mentor Kiadónál megjelenés előtt álló azonos című regényből.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék