Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. augusztus-szeptember, XII. évfolyam, 8-9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


FÓRUM

Szerelmi démonikusság
(avagy rokon lelkű-e Szendy Ilka és Palkovits Mária Jadviga?)

„A bűnös akarat nyugtalanság és kín: cselekvés és szenvedés, bűn és bűnhődés egyszerre.”
(Szent Ágoston)

Tzvetan Todorov szerint az irodalmi mű megközelítésének két alapmagatartása van: az egyik az interpretáció, a másik pedig a tudomány. Ez azonban két véglet, s közöttük kell egy középpontot találni, amit ő poétikának nevezett. A poétika tárgyának pedig az irodalmi beszédet (discours litteraire) tartja, ami olyan különös beszédtípus, melynek az irodalmiság a sajátossága. Roman Jakobson úgy gondolja, hogy az irodalomtudomány tárgya nem az irodalom, hanem az irodalmiság, amely az irodalmi szöveget irodalmivá teszi. Az irodalmiság tehát benne van a szövegben, a szöveg természete ilyen.
A műfajválasztás egyben a konvenciókhoz való csatlakozást is feltételezi. Az azonban kérdéses, hogy mi lesz a műfajok sorsa az idő folyamán. Állandó változásukat figyelhetjük meg, főleg a próza esetében, ezeknek ugyanis nincs kialakult kánonjuk. Egy-egy korszakalkotó nagy mű lazítja a határokat, bizonyos értelemben új műfajt teremt. A huszadik századi művek különösen bonyolultak e szempontból. Kundera az Elárult testamentumok című művében a negyedik félidőhöz való elérkezésről ír. A Tiszatájban Új regénykorszak? címmel jelentek meg olyan írások, amelyek ezt látszanak alátámasztani. Kibédi Varga Áron egyik gondolata különösen érvényes mind Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényére, mind pedig Závada Pál Jadviga párnája című művére: „Az egyén regényét illetően a huszadik században az irodalomtörténeti előzmények azt sugallják, hogy a magánvilág mikroszkopikus kutatása végtelen nagy terület, az írói eszközök egyre inkább finomíthatók. Amikor 1913-ban megjelent a Proust-opusz első kötete, amelyikben a szerző negyven oldalon meséli el azt, hogy egy gyerek ágyában forgolódik és nem tud elaludni, azt lehetett volna képzelni, hogy a magánélet mikroszkópiáján megtörtént, ezt nem lehet már tovább fejleszteni. De kiderült, hogy harminc evvel később Nathalie Sarraute még apróbb, mármár a tudatalatti határán mozgó élmény-, gondolat- és beszédtöredékekre képes felbontani az egyén vívódásait. A baloldali ideológiák által felerősített közösségi igény évtizedei után különösen jólesik konstatálni, hogy más regénytípusok mellett (ezek közül talán a pszeudo-történelmi regény a legérdekesebb) egyre több olyan regényt is olvashatunk, amelyik kimondottan és majdnem kizárólag a magánélettel foglalkozik. Ez a fordulat különös módon éppen akkor lép fel, amikor a hősies, romantikus Én végleg leszerepel és a magánéletnek már nincs igazából hőse és központja.”1 A magyar irodalomelmélet és irodalomtörténet is úgy látja, hogy a huszadik század végén új korszak van születőben, ami az eddigi kánont is jelentősen megváltoztathatja. Szilágyi István és Závada Pál regénye is sokban hozzájárul a regényműfaj határainak fellazításához, és olyan játéktárral teszik mindezt, amelyet az értelmezői- és olvasóközönség elfogad, és amelyet használni is fog, tehát amely bekerülhet (bekerült?) a kánonba.
Bahtyin szerint a költői nyelv monologikus, a prózai viszont dialogikus. Ez is olyan szempont, amely a huszadik századra vitathatóvá vált. Szilágyi regényében mindkét „nyelv” fontos szerepet kap, de talán a monológnak van nagyobb hangsúlya. A Závada-regény is ezt példázza, hiszen éppen arról van szó, hogy a főhősök nem kommunikálnak igazán egymással, nem beszélik meg a dolgaikat, csak a napló lapjain keresztül, amikor már késő – vagyis a huszadik századra jellemző kommunikáció-képtelenségnek e regény esetében is tanúi vagyunk.
Egy másik fontos kérdés a történet szerepe az irodalmi műben. Ortega szerint történet nélkül nincs regény, azonban a történet: egyszerre semmi és minden. Semmi abból a szempontból, hogy viszonylag könnyen összefoglalható; ugyanakkor minden is, mert a legtöbbször szeretnénk, ha lenne folytatása. Ha megszületik egy könyv folytatása, az legtöbbször bukás, mert csak a történet folytatódik, ami azonban kevés. A Závada-regényben is annak lehetünk tanúi, hogyan esik a folytatással egyre jobban a színvonal, mígnem Misu alakjával teljesen degradálódik a műfaj, a nyelvezet, az érték.
A hagyományos regénystruktúra – úgy tűnik – már nem alkalmas a világ leképezésével, már nem az irodalmi művek témája, tartalma hordozza a mindennapok létélményét, hanem a mű kompozíciója, formája, szerkezete. A világ otthontalanságát kifejező regények tartalmi-szerkezeti változásokon mennek át. Tematikájuk összetettebbé válik, a cselekmény több szálon fut. Különböző tudatrétegek működését olvashatjuk egyszerre, egymással párhuzamosan, vagyis megsokszorozódnak a nézőpontok.2 Kibédi Varga Áron szerint is: „Az Én nemcsak felmorzsolódik, hanem megsokszorozódik. [...] Az Én nem egységes: több, egymással néha már-már ellentétes részből áll, ahogy ezt már Proust is látta.”3
(Szerkesztési, szerkezeti, szereplői hasonlóságok) A cím „betű szerinti jelentése – a kép, amit fölidéz – megragad az emlékezetben. Rejtett, mondhatnók: esztétikai szépsége onnan ered, hogy képi konkrétsága túlmutat önmagán, nem beszél, csak sejtet, jelez valamit, utal a szövegre. Teljes jelentése csak a mű egészéből bontakozik ki, de egymagában is összefoglalja, magába sűríti a mű tartalmát”4 – írja Kiss Mihály a Szilágyi-regény címével kapcsolatban. Ezen túl a cím egyben ki is jelöli azt a két motívumot (kő, kút), amelyek a legfontosabbak lesznek a mű motívumrendszerében. Ugyanezt figyelhetjük meg a Závada-regénnyel kapcsolatban: a címben szereplő párna – amely felidézi bennünk Kárász Nelli tettét is – motívummá válik a regényben. A párnamotívumról írottakban egyetértünk Alexa Károllyal, aki szerint „ez a párna egy elő-előbukkanó tárgy ebben a regényben, ám ezen túl egy nagyon bensőséges jelkép is – a címmé emelt birtokos jelzőnek megfelelően”.5
Nem könnyű olvasmány egyik regény sem, ugyanis a Szilágyiregényben a történet valójában Szendy Ilkában játszódik (újra), vagyis a „lélek színpadán”. „Ahogy előrehaladunk a kitérők, az epizódok és kommentárok sűrűjében, úgy bontakozik ki a puszta történet a szemünk előtt. A történet váz lesz csupán, amely persze eléggé karakteres, eléggé teherbíró ahhoz, hogy hordozza a részletek, kommentárok és utalások szerves rendbe álló tömegét. Valójában ezekben... ölt alakot a sokrétű regényvilág.”6 Szendy Ilka megeleveníti a múlt-epizódokat, újraéli a különböző időszakokban lezajlott eseményeket, és ezek az újraélt idősíkok, a múlt elszakíthatatlanul kötődnek a történet időkeretéhez, a jelenhez. Az idősíkok közötti átjárás a nézőpont-váltásokkal válik lehetővé. Závada regényének esetében is fokozatosan bontatozik ki a történet, ahogy előrehaladunk a kommentálásokban, s a napló lapjain felidézett múlt-eseményeket hol Jadviga, hol Misu kapcsolja a jelenhez.
„Szendy Ilka története más nyelv(ezet)en aligha íródhatott volna meg. Nincs itt semmi a mindennapi vagy szokványos prózanyelvből. Stilizált, retorizált és poetizált nyelv ez, amelynek eszköz volta megszűnt, s maga is tárgya az ábrázolásnak” – írja Kiss Mihály. „Legfőbb szervezőelve, melynek alapján a regény mint szöveg azonosíthatóvá válik, a nézőpont... a nézőpont-váltogatás jóval több, mint az első vagy harmadik személyű beszéltetés módszere. Általa válik lehetővé, hogy a nyelv ábrázoló és értékelő funkcióját párhuzamosan, szinkronban betöltse. Első esetben a klasszikusok leírásainak mikrorealizmusát is nyújtani tudja..., az utóbbi a lekülönbözőbb nyelvi rétegek egybekapcsolását, a szereplők, valamint a szerző értékszempontjainak viszonyba állítását végzi el. A regénynyitó alaphangütés magas fokú poetizáltsága a regényben több helyütt nem ismétlődik meg, mindazonáltal Szilágyi István végig ügyel arra, hogy ne használja a mindennapi nyelv zsetonjait, hogy megőrizze a stilizált-poetizált hangnemet. A fejezetzáró mondatoknak a következő fejezet mottójaként való szerepeltetése figyelemreméltó szövegszervezési eljárás, minden esetben figyelmeztet a regény említett poetizált hangoltságára..., és mindig az adott fejezet szemantikai tartományának előhírnöke. Retorikai formákkal leggyakrabban Ilka féldialógusaiban találkozunk, de előfordulnak az egyénítő párbeszédekben is... A párbeszédek mondatai rövidek, elevenek, élőbeszéd-szerűek. Belső monológokban és leírásokban Szilágyi hosszabb, de világos szerkezetű és biztos egyensúlyú mondatokat használ... Szilágyi István stílusának kohézióját, számos stiláris eszköz mellett, a mondatformák jól átgondolt válogatása, a megmunkálás alá vett szöveg kitűnő retorizáltsága biztosítja. A mondatok finoman szövődnek egymásba, a szöveg egységességét megőrizve telítődnek a jelentés maximumával.”7
Závada regényében is megfigyelhető a nyelvi rétegek különbözősége, egész pontosan a degradálódása. A „napló” nem egyetlen ember naplója, élettörténete: egy család szétesését mutatja be nekünk, az elidegenítéselidegenedés folyamatát, a kommunikáció-képtelenség kialakulását, s eközben megfigyelhetjük a nyelvi színvonal esését itt. Három „főszereplője” van a naplónak, a napló történetének; három nézőpontból ismerhetjük meg a család történetét. Az egyik – az első – Osztatni András, ő „csak” magánéleti feljegyzéseket készít, gondolatait, érzéseit írja le, mindazt, amit nem tud megbeszélni feleségével. A másik – és sorrendben a második –, aki olvassa a naplót és beleír: a felesége és féltestvére, Jadviga. Ő már nemcsak életének eseményeit írja bele a könyvecskébe, hanem „válaszolgat” is férje írásaira, magyarázza a történteket, a saját szemszögéből nézve próbálja átértelmezni azokat. Valójában tehát nem folytatja a naplóírást, hanem kommentálja, interpretálja. Ezt fogja tenni Misu is, a harmadik „főszereplő”, de másképpen, mint édesanyja. Jadviga megkésve akarja pótolni – talán csak saját lelkiismerete számára, mintegy „köveket hordva és dobva” a lelke kútjába – azt, amit nem tett meg idejében. Anyja halála után, 1954-től Misu veszi kezébe a naplót. Ő viszont másképpen magyarázza annak eseményeit, inkább magának ír bele, értelmez, nem válaszolni akar a megjegyzésekkel. Érzéseit, gondolatait írja bele, lábjegyzeteket készít a napló – valójában családja és saját maga történetének – olvasása közben, illetve folytatja a könyvet saját életének feljegyzéseivel. Olvasás közben egyben önhatalmúlag át is szerkeszti a naplót. A széthullott lapokat úgy rendezgeti el, hogy anyjának utólagos beleírásait beilleszti apjának írásai közé, de nem kronologikusan, hanem magyarázólag, és nem egyenként, hanem öt tömbben, a hatodikat pedig ott hagyja a napló végén, eredeti helyén. Ezzel a megoldással próbálja láttatni saját maga számára a történtek mindkét oldalát, így próbálja megérteni, miért cselekedett anyja az adott helyzetekben úgy, ahogy tette. Az utolsó kommentátor esetében a kritikusok is „különleges” szerepről írnak: „...a Misu által uralt szövegrészletnek – paradox módon – éppen a verdikció szempontjából van kiemelt jelentősége. A majdhogynem szellemi fogyatékos Misu ugyanis gyakran »helyre teszi« a dolgokat, rávilágít a nála sokkalta intelligensebb, műveltebb szülők, különösképpen pedig Jadviga öncsalásaira, hazugságaira. Az értelmi képességek tágassága, a műveltség mintha fordított arányban volna itt a valósághoz való ragaszkodással: hiszen az agyonnyomorított Misu nem azért őszintébb a szüleinél, mert morális együgyűségében felettük áll. Egyszerűen túl szegényes a belső világa ahhoz, hogy képes legyen újrakölteni, imaginárius erővel feltölteni a múltat és a jelent.”8 Zsilka Tibor pedig arra mutat rá, hogy „ámbár a harmadik szintnek inkább csak a kommentálás szerepe jutott... nélküle a regény érthetetlen lenne, legalábbis a szlovákul nem tudók számára.”9
Itt, Misu esetében mindenképpen emlékeznünk kell az interpretáció gadameri értelmezésére, ami Jadvigára is érvényes: „Azt, ami – érthetetlenné téve egy szöveget – idegenül hat, az interpretálónak kell megszüntetnie. Az interpretáló közbeszól, ha a szöveg (a beszéd) nem képes betölteni rendeltetését, azt, hogy hallják és megértsék. Az interpretálónak nincs más szerepe, mint hogy teljesen eltűnjön a megértésre irányuló törekvésben. Ennélfogva az interpretáló beszéde nem szöveg, hanem egy szöveget szolgál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az interpretáló hozzájárulása a szöveget hallgatva teljesen semmivé válna. [...] A közbeszólás maga is dialógusszerkezetű.”10
5. Mindkét regényre vonatkozóan egyetértenek a kritikusok, hogy nem lehet egyértelműen besorolni egyetlen regénytípusba a műveket, azonban a kísérletekben már figyelhetünk meg eltéréseket. A Szilágyi-regénnyel kapcsolatban Kabdebó Lóránt úgy látja, hogy „majd minden mondata, jelenete, párbeszéde egyszerre és pontosan illeszkedik a regény többféle mutató, egymást kiegészítő jelentésszféráiba. Alapos történelmi regény, amely majdhogynem kielégítené még Flaubert nehézkes igényeit is; pontos szociográfia, Nagy Lajos módszerére emlékeztető; izgalmas lélektani krimi, amelynek ősét valahol az Ágnes asszony-típusú balladák között éppúgy kereshetjük, mint a Maigret felügyelőt író Simenon igyekezetében; és közben rádöbben az olvasó, hogy a közép-európai kisvárosok sokáig mozdulatlannak tűnő, fojtott-rendezett világa még az amerikai Dél Faulknerbemutatta légkörével is rokonítható”,11 Szigeti Lajos Sándor Parabola és/vagy metafora című tanulmányában szintén történelmi regényként beszél a műről, azzal a különbséggel, hogy egyben motivikus regényként is értelmezi: „A regény romaneszk elemei, illetve a tudati világ kivetítődéseiként megformálódó »történései« megerősítik, főmotívummá emelik a mögöttes – metaforikus – tartalmat, mégpedig abban az értelemben, ahogyan a lírában is metaforává szelídült formában szerepelnek az én határainak elmosódásából, az én részeinek kivetítéséből adódó téveszmék, illetve abban az értelemben, ahogy a metafora törvényei érvényesülnek: a valóság és a fantázia összetévesztése ugyan a pszichózis tartalmi sajátsága, a metafora ehhez hasonlóan – saját törvényei várhatósági elvének megfelelően – állítja a fantáziát a valóság helyébe. Szilágyi István regényében a metafora ebben az értelemben lesz szervezőelvvé.”12 G. Kiss Valéria más regénytípusokat is felfedez benne: „A rend rajza a társadalmi fejlődésregényre, a nemzedékeké a modern családregényre, a lélekgomolygásé a tudatregényre, a tudatosan működtetett motívumhálózat a mítoszregényre emlékeztet, s mind saját rendszerén belül következetesen értelmezhető. Mindez s az esszéisztikus betétekkel intellektualizált, a bölcselet irányába elmozdított prózanyelv, a szövegben tükröztetett metaforikus gondolkodás és a lírai asszociatív frázisok és alakzatok, a balladás és a drámai elemek együttese végül a sorsregény (Bretter György) megjelölést indokolhatja, s ez összefügg a regény egyik legfontosabb jelentésével is, miszerint illúziókba nem menekülhet az ember a sorsával való szembenézés elől.”13 Kiss Mihály felsorolja, minek titulálta a kritikusok többsége a regényt: „hol történelmi, hol társadalmi, hol pszichológiai regénynek kereszteli Szilágyi István művét, s ha egyik jelzőt sem találja kielégítőnek, újakat gyárt: »tudat-regény«, »tudatáram-regény«, »parabola-regény«, »legregényebb-regény« stb.”14 Kulcsár Szabó Ernő pedig kritikájának legelején ezt fogalmazza meg: „Ha az utóbbi tíz év magyar regényeit valaki ma tipológiai rendszerességgel vizsgálná, Szilágyi István művét minden bizonnyal önálló regénymintaként kezelné. S nem azért, mintha hovatovább beláthatatlan kísérletek egyik európai változatát honosította volna meg, vagy mintha sajátos eljárással kapcsolódnék a műfaj természetének átértelmezéséhez. Azt az igényt és minőséget kísérli meg, amelyekkel Németh László regényei térnek új csapásra, s maradtak méltó folytatás nélkül mindmáig.”15 Ehhez hasonlóan a kritikusok nemcsak naplóregényt látnak a Závada-műben. Földes Anna hangsúlyozza, hogy a Jadviga párnája „egyszerre vállalja és tagadja is a klasszikus formát: a sodró erejű, sokszálú, a társadalmi folyamatokba beágyazott szerelmes regényt épp anynyi joggal, érvvel minősíthetjük önéletírásnak, mint hosszan kanyargó epikus áradása, íve jogán – családregénynek. A hagyománykövető regényforma azonban valójában csak esztétikai kiindulópont, hiszen a felvállalt kronológia gyakori megbontása által, a hiteles dokumentumok és az író teremtette fikció ütköztetésével a szerző meg is újítja azt.”16 Zsilka Tibor egy kicsit másként látja a regény típusá(i)t: „Závada Pál regénye a történelem átértékelése is, meg basztard regény is... A heideggeri értelemben vett világbavetettségünket mint tények sorozatát vonja be az író a cselekménybe... Azt is mondhatnánk, hogy a regény központi témája egy jómódú család felbomlása, teljes összeomlása, majd pusztulása is a mű végén. Ilyen értelemben vehetnénk akár családregénynek is, amelyben a legnagyobb szerep a világháború éveinek jut, ámde a világégést nem annyira a harcok jellemzik, mint inkább az, ami itthon történik.”17 Alexa már családregénynek titulálja, mégpedig „egyes szám első személyben” íródott, s „vallomásos följegyzések formájában: ez a könyv meghatározó formája és szerkezete. A vallomásos följegyzések egymásutánja nemcsak az idő megragadásának (kínálkozó) módja, hanem az emberek közti viszonyok kelepcés voltának is találó és talányos, de mindenképp impresszív elbeszélő formája. A közlés lehetősége és lehetetlensége mint az önmegvalósítás legfontosabb eszköze és témája – erről beszél, vall, erős drámaisággal, elfogulatlanul gazdag emberismerettel a Jadviga párnája Ez a beszédszövet a társalgást, a beszélgetést radikálisan elvető, a közléseket egy imaginárius dialógussorba helyező írói felfogás és gesztus következménye... A lényeg itt: a jóvátehetetlenség. A vallomásban megfogalmazódó kérdésre... van válasz, a kis titkokra akad magyarázat, de ezek a feleletek végzetesen »elcsúszott« válaszok: további kérdéseknek nem lehetnek kiváltói. Legfeljebb az erre és ezután következő nyilatkozat, kommentár kiindulópontja.”18 Angyalosi Gergely is a családregény megújítását látja benne: „Az ősminta... a XIX. századi családregény; méghozzá motivikus-tartalmi vonatkozásban is érvényesülő mintáról beszélhetünk elegendő itt a családi névszimbolikára utalni... A történet vége felől szemlélve látjuk, hogy a név által hordozott balsejtelem beigazolódott... Aligha tévedhetünk nagyot, hogy a családregény mint forma csak valamilyen hanyatlás formája lehet; jómagam legalábbis nem tudok olyan családregényről, amely valamilyen felfelé ívelés közben vagy éppen a csúcsponton érne véget... Az igazi családregény már a sikeres, önhitt generációk életében felmutatja a rossz óment, amely szimbolikusan magában hordozza a pusztulást. Igy van ez Závadánál is. A Jadviga párnájának története végül is a családnévben rejlő becsmérlő potencialitást teljesíti ki... Amiben Závada túllép a családregényformán, az éppen az a tény, hogy a regényének nincs »igazi« narrátora. Az olvasó nem talál fogódzót arra nézvést, hol keresendő az »igazság«; nincs egyéb lehetősége, mint hogy összevesse a különböző szövegvilágokat..., s ennek az összevetésnek a során alkossa meg a saját konstrukcióját erről a sok évtizedes történetről. ... megítélésem szerint – írja Angyalosi – Závada részben nem tudja, részben, mivel nagyon tudatos író, nem is akarja uralni a családregényformát. Jelentős formai-nyelvi módosításokkal kísérli meg újraírni azt, s ezen a téren komoly írói eredményeket ér el. Ám nem szerepel a céljai között a családregény-modell teljes felbomlasztása, ironikussá változtatása vagy »dekonstruálása«, ezért aztán néha akarvaakaratlanul is kilép belőle, és átváltozik egy közösség krónikásává. ... ez a »családregény« egy lényeges ponton különbözik a klasszikustól. Nevezetesen abban, hogy nincs tanulsága. Mindez egyszerűen csak megtörtént a közönyös ég alatt, sugallja az író, valahol Magyarországon.”19 Herold Ágnes viszont éppen úgy látja, hogy nem nevezhető családregénynek a mű, „mert nem derülnek ki a családi viszonyok, de azért sem, mert – mi is az? Mi az a család? Közös nyelven kéne beszélni hozzá? Vagy közös párnán aludni?”20
A hagyomány és a modernség „harcai” is kitűnően megfigyelhető mindkét regényben. A Szilágyi-művel kapcsolatban G. Kiss Valéria Thomka Beáta nyomán hangsúlyozza, „az a szembeötlő, hogy ez a regény egyszerre felel meg a hagyományos poétikai követelményeknek és a modern formateremtő epikai érzékenység igényeinek”.21 A Závada-regény esetében is felmerül hagyomány és modernség ellentétének kérdése: „A hagyomány és az újítás mindig is versengett egymással, és természetesen voltak korszakok, midőn inkább a hagyomány, és voltak korszakok, midőn inkább az újítás érvényesült. A legtermékenyebb korszakok mindazonáltal azok lehettek, amelyek összhangba tudták hozni a hagyományokat és az újításokat, és a tradíció bizonyos mozzanataira tudták építeni a mindenkori modernséget.”22 Míg Pomogáts Béla ebben a tanulmányában úgy vélekedik, hogy napjainkban nincs meg ez az összhang, hogy valamiféle zavarnak vagyunk a szenvedő tanúi, amelyet az okoz, hogy a hagyomány és a modernség élesen egymással szemben érvényesül, addig ez a „párnakönyv” talán éppen az ellenkezőjét látszik igazolni. Talán – mert mégsem sikerült teljes mértékben megtalálnia a szerzőnek az összhangot (vagy nem is akarta?), a régi napló(k)ból „csinált” új napló ugyanis nem ugyanolyan (magas) színvonalú. Ennek a színvonalesésnek viszont külön szerepe van a napló (és a család) történetében, tehát Závada Pál úgy használja a hagyomány és az újítás ellentétét, hogy az „összhang” érzetét kelti, s létrehoz egy maradandó, talán kánonalakító művet.
(Jadviga és Szendy Ilka – párhuzamok és ellentétek a két nőalak között) Jadviga alakja nem egyedüli a magyar irodalomban, úgy gondoljuk – Alexa Károllyal egyetértve –, hogy Szilágyi István hősével, Szendy Ilkával is rokon lélek, s ezt próbáljuk a következőkben megvizsgálni és megválaszolni.
A női főszereplőket a következő szempontok szerint figyeltük meg: alapérzések, szeretet-, szereleméhség és -vágy, valakihez való tartozás vágya, ezzel párhuzamosan a szabadság vágya, önazonosság keresése, teremtésrombolás ellentéte, ismétlődő cselekvéseik.
Mindkettejük esetében nagy mértékű szeretetéhséget, szeretetvágyat figyelhetünk meg, amely ugyanarra vezethető vissza. Egyikük sem kapott szülői szeretetet – igaz, más-más okból –, s főleg az anyai szeretet hiánya az, ami a későbbiekben meghatározza alapérzéseiket, alapvágyaikat, amelyek életüket irányítják. Jadvigának meghalt, Ilkának pedig túl öreg volt az édesanyja, s ezért nem részesültek abban az alapvető szeretetben, amit egy anya (szülő) adhat a gyermekének. Mindkettejük életéből hiányzik ezenkívül az igazi család is. Jadvigánál ennek később más hatása is van: ő sem foglalkozik eléggé a gyerekeivel, nem teremt igazi otthont, családot. Nem volt benne része gyerekkorában, ezért nem tudja ugyanezt megadni saját gyerekeinek sem. Jadviga az anyai szeretet hiányát próbálja pótolni az Irmushoz való olvasatunk szerint eléggé homályos, és talán túlságosan is – erős kötődésével. Mindkettejük számára egy életre meghatározó volt első kapcsolatuk, a kialakított férfi-nő viszonyukban végig benne élt.
Szintén mindkét női alakra vonatkozik a valakihez való tartozás vágya, ugyanakkor a szabadságukat nem akarják teljesen feladni. Jadviga két férfi között őrlődik egyszerre, egyikhez sem akarja magát véglegesen odakötni talán csak Apovkánál érzi úgy –, de azt sem tudja, melyikhez szeretne inkább kötődni. Szendy Ilka is állandóan ambivalens módon éli meg a valakihez való tartozás élményét. Gönczi Dénes alakján keresztül kel életre számára a Fejedelem, de csak a szobában, kint a Verőfényen a szőlőkapást öleli – vagyis tulajdonképpen ő is két férfi között „ingázik”. Ilka azt próbálja tudatosítani magában, hogy nincs szüksége senki dédelgetésére, pedig azért öli meg szeretőjét, mert nem tudja elviselni, hogy ez itthagyja őt. Ha máshogy nem tarthatja meg, akkor az udvaron levő kiszáradt kútban fogja „elszállásolni” Dénest, így örökké vele lesz majd. Dénes halála után Béla urat, később pedig Faggyast próbálja magához kötni Szendy Ilka. Azonban „mindhármukat kihívásnak kell hogy tekintse Ilka: Dénes az érzelmeit teszi próbára, Béla úr szellemi erőfeszítésekre bírja, Faggyasnak a fizikai erejét hívja ki maga ellen”.23 Szabadságvágyuk alapja egy bizonyos felsőbbrendűségi tudat. Szendy Ilka meg van arról győződve, hogy „neki fejedelmi szerető és férj járna. Ezt az igényét, illúzióját fejezi ki kötődése a fejedelmet ábrázoló régi olajnyomathoz”.24 Ondrisko találóan nevezi Jadvigát a naplójában egy helyütt pávának.
Olyan egyéniségekről van tehát szó, akik nem képesek elfogadni sorsukat, beilleszkedni a nekik szánt szerepbe. Nincsenek is teljesen tisztában érzéseikkel, gondolataikkal, önmagukkal. A különböző cselekvésekkel, kapcsolatteremtési kísérletekkel önazonosságukat keresik. Különbséget abban találunk kettejük között, hogy Jadvigának ott van a barátnője, akivel hol hasonlítani akarnak egymásra, hol pedig különbözni egymástól. Neki nagyobb lehetősége nyílik arra, hogy megtalálja valódi önmagát. Ilkának ezzel szemben csak a halott, általa nem is ismert testvéreihez kapcsolhatja magát. Kabdebó rámutat, hogy Ilka fokozatosan ismeri meg családját, társadalmi, szociológiai, biológiai helyzetét, fokozatosan tudatosodik benne, ki is ő. Az önismeret azonban az önpusztítás módszerévé válik. „Itt, a »kulcsrazárt szobák« korában az önismeret tehát csak pusztító lehet, a lázadás nemhogy reménytelen, de még csak gondolata sem vetődik fel; az érzékenyebbek, akiket az élet valamilyen formában szembeállított a renddel, legfeljebb személyiségük elemzéséig jutnak el, és ez pedig, kellő intellektuális képzettség és fegyelem híján, csak pusztulásukat sietteti.”25
Talán a mindkettejüknél megfigyelhető identitászavarnak a következménye, hogy sem Jadviga, sem Ilka nem tud olyan kapcsolatot kialakítani, ahol lelkileg, érzelmileg közel lennének a felek egymáshoz. Kapcsolataikban kezdettől fogva megtalálható egy bizonyos mértékű skizofrénia – ami aztán életük végén elhatalmasodik rajtuk. Szendy Ilka Gönczi Dénes meggyilkolása után kényszerül rá – az őrület egyre mélyülő szakadékaiba hullva –, „hogy a hajdani létet és az ősök életét vallatva, megfogalmazza emberi lényegét, definiálja önmagát. Az apadó kútba követ hordó..., a malacokat etető-öltöztető Ilka már a skizofrénia parancsára cselekszik. Még létezik egy ideig egy másik Szendy Ilka is, a réginek halovány mása, aki a felszínen a régi cívislány életét éli tovább. S van egy harmadik énje is a lánynak, a kontroll-én, aki önmagától elidegenedve figyeli a saját vergődését”.26
Mindketten egyszerre teremtenek és rombolnak. Szendy Ilka két fiktív világot is teremt magának (Dénesen keresztül a fejedelem világát; illetve miután megöli Dénest, s ezzel megfosztja magát a fiktív világba való meneküléstől, a három disznó köré kísérel meg egy új fiktív világot teremteni, felépíteni), azonban ezek eleve halott elemekből állnak, magukban hordozzák a pusztulást, és amelyek összedőlnek, maguk alá temetik Szendy Ilkát.27 A görög sorstragédiákhoz hasonlóan benne van kapcsolataikban már a legelején, hogy nem fog sikerülni azokat felépíteni. Jadviga Ondrisko szeretetébe menekül Apovka iránt érzett vágyai, illetve Franci udvarlásai elől. Sose szereti igazán férjét, s szerintünk Francit sem – Apovkával együtt eltemeti az igazi szerelem, a valakihez való örökké tartozás érzéseit. Ilka Gönci Dénes halála után Béla bácsi szeretetére, sajnálatára, simogatására vágyik, mégis amikor kap – vesz – belőle valamennyit, eltávolítja magától Béla urat. De nem akar egyedül maradni, ezért később nem engedi el Faggyast, aki végül megöli, hogy megszabaduljon tőle. Az én önazonosságának keresése (teremtés) közben mindketten a körülöttük levő világot, emberi kapcsolataikat pusztítják, majd pedig saját magukat – ez vezet skizofréniához, őrülethez.
A teremtés-rombolás ellentétét véljük felfedezni abban is, ahogyan saját kapcsolatukat jellemzik. Jadviga Francihoz fűződő viszonyát – a tánc ürügyén – tengerhez hasonlítja. A tenger-motívum, s ezzel együtt a víz motívuma magában hordozza az életet (magzatvíz) és a halált (vízbe temetkezés) egyszerre. Szendy Ilka és Dénes kapcsolata örvényhez, forgószélhez hasonló. A szél szintén az élet jelképe, az örvény pedig az örök körforgásé, de a lefelé haladó mozgásé (pusztulásé) is.
Ilka erős szeretetvágyát a malacokra is kivetíti. A három malac olvasatunkban – Gönczi fiain túl – a lány három szerelmét (is) jelenti: a Fejedelmet, Dénest és Béla bácsit, hisz „ő is odatartozik a szoba látható és láthatatlan árnyai közé”. Ezt az erős vágyat tükrözi az is, amikor szeretőiről többes számban beszél Béla bácsinak – valójában azonban csak Dénes-Fejedelem a szeretője. Amiben még különbözik Ilkának ez a vágya a Jadvigáétól, az az uralkodni akarással való összekapcsolása a szeretetnek. Ilka élvezi, ha Dénes kiszolgáltatott; „egyszer az is eszébe jutott, ha ő ezekben a hetekben valami hatalmas palotában élhetne,... és mindnyájan tőle várnák az eligazítást, lesnék akaratát, minden mozdulatát, óhaját...” Ezt a várakozását is Béla úr testesíti meg.
Ha megfigyeljük a két női alaknak a férfiakhoz való vonzódását azok kora szerint, akkor egy egymással ellentétes „mozgásnak” lehetünk tanúi. Jadviga először egy nála jóval idősebb férfibe szerelmes, majd a vele egykorúakba, legvégül pedig egy nála fiatalabba, saját fiába. Szendy Ilkánál anynyiban fordított a helyzet, hogy neki először egy fiatal ifjú van az életében, majd a nála idősebbek. Abban azonban megegyeznek, hogy mindketten titkolják az idősebb férfihez való vonzódásukat, sőt, Ilka el is távolítja magától Béla urat.
Hasonlítanak még abban is, hogy mindkettejük lelkét titok nehezíti. Jadviga azonban „megosztja” ezt a titkot – legalábbis egy részét – a naplóval, s ezen keresztül (szerinte) Ondriskóval is, amellyel valamennyit könnyít lelkiismeretén. Ilka azonban nem osztja meg ilyen közvetlenül senkivel sem titkát, egyedül Faggyas kerül közelebb ahhoz azzal, hogy segít követ hordani. De később ez az ember is el akar szakadni tőle. A titokhoz kapcsolódik a bűn, amiért büntetés, bűnhődés jár. Jadviga talán nincs teljesen tisztában azzal, hogy miért is kell voltaképpen bűnhődnie, az ő lelkét több bűn is terheli – olvasatunk szerint a következők: Szerelmes édesapjába, de az nem derül ki, hogy ez csak plátói szerelem-e, vagy az együtt megtett utazgatások során ennél többről van szó; György Apácska halála után, menekülve az érzései és Winkler Franci szédítései elől, hozzámegy féltestvéréhez (akiről ezt nem tudja), akit talán nem is szeret igazán; a házassága alatt viszonya van Francival – előle menekült ebbe a házasságba, ebből a házasságon kívüli kapcsolatból születik a második gyermeke, Misu; miután mindkét férfival megszakad érzelmi és testi kapcsolata, szerelmes lesz nagyobbik fiába, Marciba, akit ezzel – mivel a fiú megérezte ezt a túl erős, nem pusztán anyai vonzalmat – fiatalon belekerget egy házasságba, amely hamar tönkre is megy. Bűneiért büntetés jár: az állandó otthonkeresés, magány, lelkiismeretfurdalás és a sors büntetése: nagyobbik fia embertelen halála, később pedig élete végére teljesen elhatalmasodó őrülete. Szendy Ilka esetében nem találunk ennyi bűnt, de ő talán a legnagyobb bűnt követte el: embert ölt. „Mivel tettének nincsenek szemtanúi, bizonyítékai, a bűn rejtve marad, tehát büntetlenül is. Döntési lehetősége a lánynak marad, választhat a társadalom által megszabott ítélet, vagy önnön lelke pandúrjai, az önbíráskodás között. A pandúrok mellett dönt, s kihívja maga ellen a sorsot, mígnem ő maga is gyilkosság áldozatává válik.”28 Bűnhődése keserves, Ágnes asszony-szerű: hiába dobja a kútba Gönczi Dénes holttestét, a szőlőkapás végig továbbél vele-benne, „teteme a lény lelkében oszlik-épül tovább”.29 A bűn(ök) csak társadalmilag marad(nak) büntetlenül, a lelkekben viszont van büntetésbűnhődés. A bűn(ök)től való megtisztulás, az újrakezdés vágyát jelentheti mindkét esetben a húsvét, a húsvéti nagytakarítás.
Mindkét egyéniség életében fontos szerepet játszanak az ismétlődések is. Jadviga esetében ilyen – szinte periodikus – a férjétől való eltávolodás és a hozzá való visszatérés, a Francival való találkozgatásai és utazásai. Ilkánál a kőhordás az ismétlődő – végül gondolatait állandóan kitöltő – elem.
Ezek után elmondhatjuk, hogy a legfontosabb párhuzam Jadviga és Ilka között az, hogy nőiességükön kívül akarva-akaratlanul élet-halál befolyásolóivá válnak. Ők töltik be a sors szerepét a körülöttük élő férfiak életében. Jadviga elűzi hűtlenségével maga mellől férjét, majd beteges szerelmével nagyobbik fiát – őt a halálba is küldi. Szintén hűtlenségéért bűnhődik akkor is, amikor szembesülnie kell kisebbik fia gnómságával, életképtelenségével. Rajtuk kívül még Anci sorsáért is felelős, akit szintén hűtlensége miatt használ ki. Szendy Ilka pedig Gönczi Dénes életéért, majd haláláért felelős, s ezzel együtt Dénes családjának életét is alakítja. Bizonyos mértékig tőle függnek az egrestelkiek, majd kis időre az aracsiak, és Faggyas is, aki a regény végén átveszi ezt a szerepet, és ő Ilka sorsának beteljesítője.
(Összegzés) Úgy gondoljuk, sikerült bemutatni Jadviga és Szendy Ilka lelkét, életét annyira, hogy kimondható és elfogadható: nagyon sok közös vonás figyelhető meg a két női alak között, tehát nevezhetjük őket rokon lelkeknek.
Végül röviden egy fentebb már említett gondolatról, a Závada-regény görög mitológiához való kapcsolatáról: ahogy Bombitz Attila is írja, a regény mélyszerkezetében a görög mitológia bújik meg, annak „családtörténeteire emlékeztet például a globális történet, ahol valaki valamilyen bűnt, legtöbbször vérfertőzést követ el, és ezáltal öröklődő átok száll a családra, míg annak utolsó maradéka is ki nem hal”.30 Nem derül fény arra, mi lehetett ez a bűn az Osztatni család életében, talán a „tudatlan” testvérházasság. Mikor vége szakad a naplónak, egyáltalán nem biztos azonban, hogy kihalt a család, hiszen Marcinak született egy fiúgyermeke, Osztatni János, de azt nem tudjuk, mi történt vele. Ha esetleg megnősült, és netán még fia is született, akkor nincs vége a család történetének, talán a napló is folytatódik, Misu halála utáni egyedüli örökös tulajdonaként...
Ugyanez a motívum megtalálható a Szilágyi-regényben is: „És ha mindaz, mi Szendy Ilkával történt, a táj bűnhődése lenne is valamiért; ha késői vesztükre valamikorról rászolgáltak volna is a Szendy-elődök...” A Szilágyiregényben megfigyelhető egy vérbosszú-lánc, amely már régóta jelen voltvan a Szendy és a Gönczi család között, s ez munkál részben Faggyasban is.
Más vonatkozásban is jelen van a mitológia a Jadviga párnájában: egyrészt mert „Jadviga egyénisége leginkább a magába olvasztó, magába nyelő mitológiai alakkal lenne azonos (Balassa Péter az androgün-mítoszt emlegeti recenziójában), hiszen apját, Andrást, Marcit magába kebelezve tudhatná csak békéjét elnyerni: mindenkit, aki az ő véréből származik”31; másrészt pedig „Jadviga magát a menekülő Daphnéként írja le, aki fává változna, mielőtt őrült szerelmese beérné, Misu a hírközlő Hermész álarcát választja, és csupán András az egyetlen, aki a maga mítoszának hiányában búsong. Mert naplója szerint az elhagyott férfiszerelmesnek nincsen mítosza.”32 (A mitologémák értelmezése már újabb tanulmány feladata lenne, lesz.)
A regényeknek aktív olvasóra van szükségük, aki észreveszi az összefüggéseket, az utalásokat amellett, hogy visszafelé építkezve, illetve a kitérőket értelmezve összerakja magában az olvasottakat, a történeteket.

GYŐRKI EDINA GABRIELLA

1. Kibédi Varga Áron: Hozzászólás a regény-körkérdéshez. Tiszatáj, 1998/1. 44.
3. Antala Zsuzsanna: A modern magyar metaforikus regény. Bölcsészdoktori értek ezés, Szeged, 1995. 9.
4. Kibédi Varga Áron: i. m. 44.
6. Kiss Mihály: Létté formált élet. In: Irodalomtudományi és stilisztikai tanulmányok. [szerk.: Láng Gusztáv és Szabó Zoltán] Kriterion, Bukarest, 1981. 154.
7. Alexa Károly: Magyar táj tót ecsettel. Kortárs, 1998/3.105.
8. Pomogáts Béla: Szilágyi István: Kő hull apadó kútba. Tiszatáj. 1976/3. 97.
9. Kiss Mihály: i. m. 162–163.
10. Angyalosi Gergely: Egy regényforma hattyúdala. Holmi, 1998/6. 871–872.
11. Zsilka Tibor: Basztard kultúrtermék. Alföld, 1998/6. 97.
12. Gadamer, H-G.: Szöveg és interpretáció. (Hévizi Ottó fordítása) In: Szöveg és interpretáció, [szerk. Bacsó Béla] Cserépfalvi, Szekszárd 32.
13. Kabdebó Lóránt: Pontos látomás egy kisvárosról. Új Írás, 1975/11. 110.
14. Szigeti Lajos Sándor: Parabola és/vagy metafora. „Történelmi regény” a kisebbségi magyar irodalomban. Székelyföld, 1998/12. 100.
G. Kiss Valéria: Lélek és történelem. Vázlat az ötvenéves Szilágyi Istvánról. Alföld, 1988/11. 73.
15. Kiss Mihály: i. m. 154
16. Kulcsár Szabó Ernő: Szilágyi István: Kő hull apadó kútba. Kritika, 1976/3. 21.
17. Kulcsár Szabó Ernő: i. m. 40.
18. Zsilka Tibor: i. m. 94.
19. Alexa Károly: i. m. 110.
20. Angyalosi Gergely: i. m. 871., 873.
21. Herold Ágnes: Az utolsó remény. Magyar Napló, 1998/3. 46.
22. G. Kiss Valéria: i. m. 73.
23. Pomogáts Béla: Antinómiák és stratégiák. Magyar irodalom a század/ezred végén. Tiszatáj, 1998/2. 54.
24. G. Kiss Valéria: . . 75.
25. Görömbei András: A szabadságeszme védelmében. Szilágyi István két regénye. In: A szavak értelme. Püski, Budapest, 1996. 285.
26. Kabdebó Lóránt: i. m. 111.
27. Czére Béla: Szilágyi István: Kő hull apadó kútba. Kortárs, 1976/2. 1162.
28. Vö: Szilágyi Zsófia: Motívumok a pusztulásra. Alföld, 1997/7. 66–68.
29. Antala Zsuzsanna: i. m. 109.
30. Czére Béla: i.m. 1161.
31. Bombitz Attila: Párnakönyv. Závada-jegyzetek. Tiszatáj, 1998/1. 79.
32. Bombitz Attila: i. m. 81.
33. Bombitz Attila: i. m. 83.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék