Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. március, XI. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Szakács István Péter

HASZNÁLT ÁLMOK BUTIKJA

Miközben ott várakoztam a Patkóban, városunk ferde fõterén, hol ünnepi alkalmakkor helybeli vagy átutazó népvezérek szokták egyéni ambícióikat az éppen soros világnézethez igazítani, a zsibbadás lassan elmúlt belõlem. Végre úgy láttam a világot, amilyen valójában, a vágyak és álmok haszontalan díszletei nélkül. Szétoszlott a képzelet köde, mely oly sokáig összemosta a van és a lehetne határait. Csak egyfajta bágyadt kíváncsiság maradt utána, mint átdorbézolt éjszakát követõen a tompa, figyelmeztetõ fejfájás.
Tõlem pár méternyire, gránittalapzatán a Tudós emelt fõvel, makacsul fürkészte a világosodó láthatárt, ahogyan azt egy bronzba öntött magányos zsenitõl a jámbor utókor joggal elvárhatja. Szinte nem múlik el úgy hét, hogy valamilyen buzgó bizottság nevében meg nem koszorúznák, s gyakran látni színes rongyokban parádézó turistacsoportokat is, amint fényképezõgépeiket szorgosan kattogtatva áhítatosan körbeszimatolják. Ilyenkor azonban, az éjszaka diszkrét homályában a talapzathoz tántorgó részegek nem a lelkiismeretükön szoktak könnyíteni, amint jólesõen nyögdécselve, terpeszállásban elidõznek a kõtömb tövében...
Gyerekkoromban valósággal megbabonázott ez a múlt századbeli, különös utazó. Színes, lelkendezõ leírásai és borzongató történetei alapján a környék valamennyi magasabb dombján és furcsa alakzatú sziklái között õsi várak nyomait sejtettem. Titokzatos, elsüllyedt kastélyokról ábrándoztam, melyek fáklyafényben imbolygó termeiben õsz, szakállas, marcona vitézek hortyognak, s a sötét tömlöcök mélyén örökös vágyban égõ, szépséges rabnõk rázzák láncaikat lankadatlan szorgalommal, az arra tévedõ ifjak gáláns szolgálataiban bizakodva. Könyveit ájtatos buzgalommal végigolvasva döntöttem el általános iskolás koromban, hogy régész leszek. Késõbb aztán, amint tanulmányaimban elõrehaladtam, rájöttem, hogy képtelen vagyok azt a rengeteg történelmi dátumot megjegyezni, annál is inkább, mivel a hozzájuk kapcsolódó események és személyek megítélése minduntalan változik. Nagyapám szemtanúként például egészen másként számolt be az elsõ világháború pokláról, mint az éppen érvényes nyolcadikos tankönyv, s hiába esküdözött, hogy bármit is írjanak, az õ vállövése akkor is hitelesebb holmi szenilis akadémikusok által szavatolt szófosásnál, én mégis kis híján elhasaltam a záróvizsgán.
Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor búcsút mondtam a régészetnek. Azon a nyáron ásatásokat végeztek a várban, s én amolyan mindenesként lelkesen segédkeztem: cigarettát és pálinkát vásároltam a munkásoknak, lapátoltam, cipekedtem, s közben kíváncsian lestem a föld mélyébõl elõkerülõ törmeléket. Éppen egy bezúzott halántékú, mélabús szemüregû koponya kifogástalan fogsorát kefélgettem, fél füllel a szakállas kisöreget hallgatva, akit a környékbeli feltárások vezetésével megbíztak, amikor hirtelen, magam számára is váratlanul, letettem a kefét, föltápászkodtam helyemrõl, s miután lassan, módszeresen leporoltam nadrágomat, valami köszönésfélét motyogva az "értékes tapasztalatokért", faképnél hagytam a gödrök között serénykedõ tudós társaságot.
- Próbálkozz inkább a filológiával - tanácsolta Doki, a padtársam, akinek némi töprengés után elmondtam a történteket. - Tudod - magyarázta szokásos arisztokratikus nagyvonalúságával -, az irodalom vagy valamiféle egzotikus idegen nyelv tanulmányozása a magadfajta rendszertelen embernek csak a hasznára válhat. Ráadásul, legalábbis információim szerint, dögivei vannak ott a csajok - tette hozzá merengõen.
- Nem is tudom - hümmögtem akkor semmitmondóan, bár be kell vallanom, hogy évfolyamelsõ osztálytársam érdeklõdése sorsom alakulása iránt igencsak hízelgõ volt számomra.
Különös alak volt ez a Doki. Vékony, szõke, elkényeztetett fiú; mindig a legújabb divat szerint öltözött, napirenden volt a zenei irányzatokkal, s olyan könyveket olvasott titokban, amelyeket a könyvtárosnõ rosszalló pillantások kíséretében zárt el elõlünk. Szülei minden kívánságát teljesítették. Õ az egyetlen férfi leszármazottja a famíliának, s micsoda koponya, áradoztak róla az ismerõsöknek, megérdemli, hogy kivételesen bánjanak vele. Igazi sztárként viselkedett, akire mindannyian fölnéztünk, s titokban irigyeltük. Egyedül a testnevelési órákon voltak gondjai, ugyanis rettegett a tornaszerektõl. Nem volt hajlandó például átugrani a bakon; még csak meg sem próbálta, hiába könyörgött neki minden egyes alkalommal Saslengés, a polihisztor hírében álló daliás tornatanár. A szellemi erõfeszítés, a mûvészi teljesítmény a fontos, magyarázta nekünk Doki fensõbbségesen egy-egy ilyen fiaskó után az öltözõben, amikor megpróbáltuk jobb belátásra bírni, ezeket a gyakorlatokat különben is a majmoknak találták ki.
Doki tanácsát követve átálltam az irodalomra. Most, hogy utólag visszagondolok életemnek erre az idõszakára, be kell vallanom, hogy határozottan tetszett a pályamódosítás. Végre lelkiismeret-furdalás nélkül, "törvényesen" is hódolhattam szenvedélyemnek. Az irodalomnak, azt hiszem, az a lényege, hogy szabadon közlekedhessünk általa az amúgy átjárhatatlan világban. Nem kellett már minduntalan különféle próbáknak alávetni, ellenõrizni azt, amit képzeletemben megtapasztaltam, én magam dönthettem el, hogy mennyire hiteles, amit ily módon átéltem. Rengeteget olvastam, leginkább kalandregényeket és krimiket; a kötelezõ olvasmányokhoz valahogy nem volt gusztusom. Ez aztán késõbb meg is bosszulta magát, egyelõre azonban különösebben nem izgatott a dolog. Ekkoriban kezdtem el verset írni. Hosszú, zavaros költeményekkel zaklattam a lányokat, abban reménykedve, hogy mûvészi erõfeszítéseimért cserében méltóképpen megjutalmaznak. Tizenkettedik végén aztán, hosszas unszolás után, vettem néhány magánórát magyarból, amint azt egy végzõs diáktól elvárta a közvélemény.
Az öregúr, akihez jártam, egy cifra homlokzatú, század eleji házban lakott a vasúti híd közelében. Meredek csigalépcsõn kellett fölmenni a dolgozószobájába. Még most is a fülemben visszhangzik a lépcsõfokok nyikorgása, amint óvatosan lépkedek fölfelé, hogy egy órára búcsút mondjak a kint tomboló nyárnak. Mikor benyitottam, õ már ott üldögélt a nippekkel, Buddha-szobrocskákkal, emlékplakettekkel és osztályképekkel telezsúfolt, fülledt, naftalinszagú szobában, mintha ki sem tette volna a lábát utolsó találkozásunk óta. Olyan volt, amint kultikus csecsebecséi között kövéren, rezgõ tokával, szaporán pislogva elterpeszkedett, akár valamiféle óriási béka. Rekedt, monoton hangon magyarázott, majd rátértünk a gyakorlatokra, s miközben én a csipketerítõs asztal fölé görnyedve reménytelenül küszködtem az összetett mondatokkal, õ öblös karosszékében hátradõlve el-elszunnyadt, összefüggéstelen szavakat motyogva álmában. Ilyenkor néha ki-kilestem sóvárogva az ablakon. A helyemrõl a folyópartra láttam, ahol nyúlánk kamasz lányok igazgatták álmatag mozdulatokkal tenyérnyi fürdõruháikat.
Hogy mit is kellett volna tudnom ahhoz, hogy bejussak a filológiára, azt csak a felvételi vizsga idején kezdtem sejteni, amint az egyetem folyosóján õgyelegve társaimat hallgattam. Ott fontoskodtak, tudálékoskodtak körülöttem; évszámokkal, nevekkel, könyvcímekkel dobálóztak, melyekrõl addig nem is hallottam. Irányzatok meghatározásait szajkózták egymásnak rosszul palástolt álszerénységgel; világirodalmi párhuzamokkal hozakodtak elõ, s hosszú idézetekel hadartak el egyhuzamban, hogy a kevésbé magabiztos vizsgázókba már startból beleverjék a frászt. Így hát nem lepett meg különösebben a felvételiztetõ bizottság lesújtó véleménye. Fiatalember, nézett rám megütközve s némi sajnálattal a középen ülõ szemüveges professzor, ön nem ismeri az anyagot, fogalma sincs a nyelvtanról. Üljön le szépen, vegyen át mindent alaposan. Jóval több komolyság és alázat szükséges a sikerhez.
Még néhányszor próbálkoztam a bejutással, különösebb lelkesedés és odafigyelés nélkül. Valahogy úgy voltam a felvételivel, mint a motor, amikor kikapcsolják: még fordul néhányat a tehetetlenségi erõ következtében, mielõtt végleg leállna. Utoljára ráadásul le is késtem a vizsgát. Pedig már elintéztem jó elõre mindent, vonatjegyet, szállást, kaját; profi felvételizõhöz illõen szerveztem meg egyhetes kiruccanásomat. Még azt is kigondoltam, hogy mit fogok majd mondani otthon az. újabb kudarcról. Az állomáson Dokival találkoztam; tõle tudtam meg, hogy az idõpontot megváltoztatták, és lejárt már a szóbeli. Õ akkor már a master fokozatnál tartott.
- Ha akarod, segíthetek - ajánlotta pislákoló lelkesedéssel, egy elfoglalt szamaritánus benyomását keltve. - Te tudod, hogy mit akarsz...
- Nem nekem találták ki ezt a mókuskereket - legyintettem -, nem elég strapabíró a filóhoz a fenekem -, búcsúztam el tõle megkönnyebbülve, s mintha minden a tervek szerint történne, vidáman fölszálltam a vonatra.
Fantasztikus hét következett. Szállásadó nénimnek valami peres ügy miatt el kellett utaznia, süldõ lányát és jó tanácsait hagyva maga után a lakásban. Aranyoskám, állt a szobám asztalára tett üzenetben, nyugodtan használhatod a gázkályhát, a hûtõt és a vasalót. Sok sikert. Én azonban a háztartási gépek helyett inkább a lányát választottam, akivel udvarló költemények nélkül is nagyokat lehetett hancúrozni a monumentális szülõi ágyon. Egy hét múlva aztán kifacsarva, mélabús képpel állítottam haza, a tanárokat és az áttekinthetetlen vizsgaanyagot szidva, s ünnepélyesen megfogadtam, hogy soha többé a büdös életben nem fogok felvételizni.
Céltalanul õdöngtem a világban. Meg se próbáltam végiggondolni helyzetemet, nem érdekelt, hogy mi történik velem. Elköltöztem otthonról, elegem volt már az öregek szakadatlan nyûgölésébõl. Akkoriban eléggé könnyû volt elhelyezkedni. Szakképzetlen melósként több helybeli cégnél is elõfordultam. Gyapottat téptem a fonodában, ládát szegeztem a deszkagyárban, és segédmûszerészként a környék telefonközpontjait jártam. Mindig akadt valamiféle, pénzzel járó elfoglaltságom. Az idõ múlására csak hajdani évfolyamtársaim karrierjei figyelmeztettek, lehetõségek, amelyeket én kihagytam. Egyik-másik eltûnt ugyan, hosszabb vagy rövidebb idõre, az élet süllyesztõjében, ám a többség sikeres embernek mondhatja magát. Dokiból például neves professzor lett. Különféle ösztöndíjaknak és pályázatoknak köszönhetõen beutazta a fél világot. A konferenciákról, tudományos ülésszakokról néha képeslapokat küldött nekem, önmagáról írva kimondatlanul is figyelmeztetve, hogy helyrehozhatatlanul elcsesztem az életemet. Nem érdekel már, amit összeirkált ezzel kapcsolatban, jó ideje, hogy kiismertem éteri trágárságát.
Nincs kedved a rádiónál dolgozni, ajánlotta egyik nap valaki a sarki kocsmában az újsághirdetést olvasva. Az most menõ foglalkozás ebben a pletykaéhes, zuvatoló világban. Nincs semmiféle felsõfokú végzettségem, ráztam meg tagadóan a fejem. Ugyan már, fordultak felém többen is vigyorogva a pult mellõl, nem kell oda diploma. Mostanában indult be a buli, egyelõre beérik lelkes amatõrökkel is. Így kerültem a rádióhoz, utolsó munkahelyemre, tavalyelõtt. Valóban nem okozott problémát, hogy kimaradt az egyetem az életembõl, s a vártnál könnyebben vettek föl a céghez. Valami ûrlapot kellett kitölteni csupán, s amikor a tanulmányok rovathoz érve, némi habozás után beírtam, hogy érettségi, az igazgató, aki ott settenkedett az asztal körül, miközben én megpróbáltam adatokban rögzíteni kétes egzisztenciámat, elégedetten csettintett a nyelvével.
- Egyelõre nem is kell több - veregette meg biztatóan a vállamat a nyeszlett emberke. - Tartunk majd félévenként egy-egy gyorstalpaló tanfolyamot. Nem tökölõdhetünk holmi maratoni elméleti kiképzéssel. Az információ nem várat magára - heherészte -, a hallgatók a legrövidebb idõn belül tudni akarnak mindenrõl.
Eleinte bemondóként próbáltam minél tárgyilagosabbra fogott hangon ismertetni a környék legfontosabb híreit. Késõbb én magam ollóztam össze a sajtószemlére szánt anyagot. Nem mondom, elég unalmas volt óránként három perc alatt ledarálni az összeállítást, vagy színes ceruzával naphosszat keresgélni a média kazlában, hogy a legérdekesebb írások kerülhessenek majd a mikrofon elé. Ám összehasonlíthatatlanul könnyebb volt ezt csinálni, mint öreg melósok szavára ugrani, gépet tisztogatni, csarnokot takarítani vagy órák hosszat tétlenül ülni valamiféle üzemzavar vagy szervezési hiba miatt. Arról nem is beszélve, hogy a névjegykártyámon az állt, hogy szerkesztõ.
Néhány hónappal ezelõtt aztán végre megbízatást kaptam egy saját mûsor indítására. Már többször említettem a gyûléseken és szakmai tanácskozásokon, hogy intimebb kapcsolatra lenne szükség a rádió és a hallgatók között. Nem elég az, hogy beszámolókkal, jegyzetekkel, riportokkal bombázzuk õket, és nyelvtörõ játékokba illõ cégnevek reklámait sugározzuk. Kellene valami más is, hogy igazán bensõséges kapcsolat alakulhasson ki közöttünk, magyaráztam lelkesen, a gondolattól mind jobban megrészegülve. Így született meg a Beszélgessünk! címû késõ esti interaktív mûsor, mely másfél órán keresztül, hetente kétszer, lehetõséget adott a betelefonálóknak, hogy különféle aktuális kérdésekben megosszák velem és a többi rádióhallgatóval a véleményüket és a javaslataikat. Bevallom õszintén, nem az én ötletem volt; a külföldi rádióadóknál már elég régóta mûvelték az emberek egymásnak ugrasztásának ezt a kétségtelenül szórakoztató módját.
Az elején úgy történt minden, ahogy elképzeltem. Hallgatóink görcsösen ragaszkodtak a bejelentett témához. Állampolgári felelõsségük tudatában komoly hangon, fegyelmezetten fejtették ki gondolataikat a soros problémával kapcsolatban. Hogy a polgármesteri hivatal milyen újabb törvénysértést követett el, és az. utakon már csak terepjáróval és tankkal lehet közlekedni, hogy a közpénzek egy része megint hova vándorolhatott a bürokrácia útvesztõiben, és a vidékfejlesztéshez hogyan lehetne külföldi tõkét szerezni... Egy idõ után azonban mintha ráuntak volna a közügyekre, talán azért is, mert úgyis megoldatlanul maradtak, és magukról kezdtek el beszélni. Már nem hûvösen, fegyelmezett hangon és kimérten, amint azt a civil társadalom íratlan illemtana megköveteli, hanem a szavakat keresgélve, akadozva, bizonytalanul egyensúlyozva beszéd és hallgatás lélegzetvételnyi határán. Nem lehetett már elõre kiszámítani semmit, ezért nem volt szükségem forgatókönyvre sem ezekhez a mûsorokhoz. Csak a megérzéseimre hagyatkozhattam, amint a stúdió üvegkalitkájában magányosan üldögélve láthatatlan beszélgetõpartnereimre figyeltem az éjszakában. Olyan ez, mint a csoportos szex, ahol mindent szabad, csak tudnod kell élni a lehetõségekkel, vigyorgott rám a foghíjas éjjeliõr, amikor egyszer elmagyaráztam neki, hogy mit csinálok.
Egyik éjszaka, amikor éppen akadozott a beszélgetés, és partner hiányában a sokadik zeneszámot játszattam be, az ügyeletes srác figyelmeztetõen megkocogtatta az ablakot.
- Tessék, hallgatom - hajoltam gyorsan a mikrofon fölé, nehogy elszalasszam a nem várt telefonálót.
- Szia - búgta lágyan a vonal túlsó végérõl a világ legkellemesebb nõi hangja. - Olyan magányos vagyok... Gondoltam, elbeszélgetnénk egy kicsit, nálatok most úgysincs csúcsforgalom.
Így kezdõdött a kapcsolatom Lilivel. Miatta várakoztam néhány hónappal késõbb a Patkóban, lassan tisztuló elmével, a láthatárt figyelõ bronzalak közelében, hogy mindennel leszámolva végre elutazhassam oda, ahová õt is hívnom kellett volna legalább álmomban.
Fogalmam sincs, hogy mirõl beszélgettünk több mint negyedórán keresztül, különben az idõ múlását sem érzékeltem akkor. Csak arra emlékeztem, hogy tökéletesen egymásra hangolódtunk, mintha valamelyik elõzõ közös életünk után találkoztunk volna újra, s az üvegfal túlsó oldaláról az ásítozó ügyeletesnek kellett figyelmeztetnie, hogy lejárt a mûsoridõ.
Rég nem éreztem ennyire felszabadultnak magam. Amikor mentem hazafelé, úgy tûnt, hogy hirtelen megváltozott a világ. Minden szépnek és jónak látszott, hibátlannak, mint a világmindenség átadásának napján. Rádöbbentem, hogy eddig igazából nem is voltam szerelmes soha, csak mindig vágyakoztam valami megfoghatatlan után, s most íme, a hosszas keresgélést követõen, végre megtaláltam életem igazi értelmét. Egész éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyon, boldog nyugtalansággal tervezgetve a jövõnket.
Másnap, úgy dél felé újból telefonált.
- Valami Lili keres - szólt a titkárnõ -, nem értettem pontosan, hogy mit akar tõled.
Pár szót válthattunk csupán, a zajos irodában, a körülöttem káráló kollégáktól alig hallottam a hangját.
- Szeretném, ha találkoznánk - ismételte meg többször is, édes sürgetéssel, hogy tetõtõl talpig megborzongtam a gyönyörûségtõl.
- Mi van, te fázol? - nézett rám csodálkozva az igazgató, amikor letettem a kagylót. - Elég rossz bõrben vagy. Vizsgáltasd ki magad...
Délután, jóval a találka elõtt már ott várakoztam türelmetlenül a megbeszélt helyen, a gát közelében.
Amint ott üldögéltem magányosan a korhadt sétatéri padon, az évszázados fák lombjairól szitáló arany félhomályban, hirtelen belém hasított a rémült felismerés, hogy nem fog eljönni, nem is jöhet el, hiszen ez az egész egy jól sikerült tréfa csupán. Mintha mély álomból riadtam volna föl, kábán bámultam a víz csillámló fodrait. Már átkoztam magam jóhiszemûségemért, hogy ilyen könnyedén rászedhettek, amikor váratlanul lépéseket hallottam a közelemben. Mire föltekintettem, már ott is állt elõttem a lány.
- Ugye te vagy az? - simított végig gyengéden az arcomon. - Olyan szomorúnak látszol...
Meglepetten néztem föl rá, mint akit rajtakaptak. Könnyû, fehér, csipkegalléros ruhájában úgy állt elõttem tétován mosolyogva, mint valami csintalan tündérke, akinek az utolsó pillanatban sikerült meglépnie a gonosz Varázsló elõl. Megbabonázva bámultam könnycsepp tisztaságú, finom metszésû arcát, melyet lazán kontyba tûzött gesztenyeszínû hajának elszabadult fürtjei kuszán kereteztek, kiemelve vonásainak tökéletes szimmetriáját. Valahol azt olvastam, hogy van egy csalhatatlan jele annak, ha valakit igaz szerelemmel szeretünk, az, hogy az arca mindennél jobban tetszik. Míg Lilit nem láttam, azt hittem, hogy ez valami olcsó lélektani trükk... Olyan törékenynek és sebezhetõnek tûnt ez a gyönyörû lány, túlságosan is védtelennek a való élethez. Mintha csak azért testesült volna meg, hogy figyelmeztessen a szépség kiszolgáltatottságára.
Szótlanul ültünk egymás mellett a padon. A szívem veszettül dobogott, attól féltem, hogy még le találnak csukni csendzavarásért. Aztán bátortalanul megérintettem a kezét. Ujjai engedelmesen simultak a tenyerembe. Késõbb hozzám bújt. Teste, mintha titkos áram futott volna át rajta, néha megremegett. Csend volt, csak a futó víz egyenletes sustorgása hallatszott körülöttünk. Észre sem vettük, hogy besötétedett. Úgy ültünk ott mozdulatlanul, egymáshoz bújva a közeledõ éjszakában, mint akik kaptak még egy utolsó lehetõséget... Sután, ügyetlenül megcsókoltam. Hosszan, szenvedélyesen csókolt vissza, aztán hirtelen fölugrott és elszaladt a sötétben.
Másnap délelõtt nem voltam jó semmire. Csak ültem tétlenül a szerkesztõségi szobában, bambán magam elé meredve, s a telefon minden csengetésére riadtan szaladtam a készülékhez. Délfelé ráadásul - talán titokzatos égi szolidaritás jeleként - eleredt az esõ is. Mûszak végén, valamiféle kegyes csodában reménykedve, még elüldögéltem egy darabig a stúdióban, aztán lógó orral hazaindultam.
A bejárat elõtt Lilivel találkoztam. Ott várakozott rám, bõrig ázva a zuhogó esõben.
- Bocsáss meg... - simult hozzám, apró, puha csókokkal engesztelve -, hogy tegnap szó nélkül ott hagytalak. Tudod, megígértem a nagybátyámnak, hogy idejében hazamegyek, s késõn kaptam észbe...
- Egy-két perc igazán nem számít - szorítottam magamhoz megkönnyebbülve, hogy ilyen egyszerûen visszakaptam.
- Te õt nem ismered - nézett rám nyugtalanul. - Szigorú és pontos ember. Nem tûri az engedetlenséget. Egy fiatal lánynak este kilenc után otthon a helye - idézte ellentmondást nem tûrõ hangon a komoly férfiút, s vizes orrát az enyémhez dörzsölve elnevette magát. - Látod, most újból a rendelkezésedre állok...
- Gyere fel hozzám - ajánlottam a legkézenfekvõbb megoldást. - Teljesen átáztál. Iszol majd egy jó forró teát. Felejtsük el azt a kérlelhetetlen nagybácsit...
S már láttam is magunkat, amint a csörömpölve szétguruló teáscsészék és tányérok között türelmetlenül hámozzuk ki egymást nedves gönceinkbõl.
- Még nem lehet. Légy türelemmel... - tette csitítóan mutatóujját a számra, mintha csak ilyen egyszerû volna a Niagarát vízcsapba zárni.
A késõbbiek során sem sikerült fölcsalogatnom hozzám. Mit gondolsz, megölne a bácsikám, ha megtudná, hogy a háta mögött mit csinálunk, csúszott ki mindannyiszor nevetve a karjaim közül, amikor kétségbeesett igyekezettel közelebb akartam jutni a célhoz. Minden férfi egyforma, csak azt akarja, rótt meg tréfásan, ha a nagybácsi mindenhatóságával kapcsolatos kételkedésemet idõrõl idõre megfogalmaztam, s csak a sokadik alkalommal éreztem meg az incselkedése mögött rejlõ szomorúságot.
Így aztán, jobb híján, a Sétatér eldugott helyein találkoztunk vagy a régi sporttelep kihalt környékén. A folyóparti öreg fûzek alatt sétálgattunk a város szélén, s a vár alatti sikátorok sötét kapualjaiban esküdtünk egymásnak örök hûséget, kétségbeesetten összefogózva a vágy ellenállhatatlanul növekedõ hullámverésében. S amikor egyszer a salétromos boltívek fullasztó félhomályában megéreztem, hogy engedne, és végre az enyém lehetne, én magam visszakoztam, méltatlannak találva magunkhoz a körülményeket.
Aztán a napokban, amint éppen új találkahelyek után kutattam a város felsõ részében, a Kút utcai ékszerüzlet kirakatában megláttam azt a két aranygyûrût. Igen, a megoldás ott fénylett karnyújtásnyira tõlem, azon a bíborszínû bársony párnácskán, az üveglap túlsó oldalán. Elképzeltem magam, amint legjobb szerelésemben, frissen vasalt fehér ingben, szegfûvel kabátom gomblyukában végre felmehetek Lilihez, s a meghatott nagybácsi krákogásának kíséretében reszketve húzom föl a lány remegõ, hosszú, finom ujjára az aranykarikát, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljék édes rabsága. Ezzel kellett volna kezdenem, korholtam magam megbocsájthatatlan balgaságomért, s megóvhattuk volna egymást a megalázó helyzetektõl. Álmodozásomból az eladó riasztott föl, akit bizonyára nyugtalanított már a kirakat elõtti hosszas parkolásom. A szakállas, kövér emberke hûvösen közölte velem a gyûrûk árát, majd gyanakvó pillantásokat vetve rám, visszavonult magasított pultja mögötti védõállásába.
Körülnéztem. A keskeny utca túloldalán, szemközt az ékszerüzlettel régimódi, emeletes kõház magasodott, földszintjén könyvesbolttal. Oda tértem be az eladó rosszalló tekintete elõl, s miközben szórakozottan lapozgattam a polcokról vaktában leemelt könyvekben, lopva a másik kirakat felé tekintgettem. Lázasan számolgattam magamban, hogy elég lesz-e a pénzem, s kitõl kérhetnék kölcsön szükség esetén. Éppen A belga utazó címû kötetet nézegettem, amikor valaki diszkréten köhécselve megérintette a karomat.
- Bocsásson meg, uram, hogy megzavarom az olvasásban - lépett elém a magas, szikár vénember. - Macskássy Oszkár, nyugalmazott õrnagy - hajolt meg szertartásosan, s már nyújtotta is a névjegykártyáját felém.
- Ismerem a mûsorát - veregetett barátságosan hátba, miután én is bemutatkoztam. - Jó ebben a mai rohanó világban néha egymást meghallgatni... Én vagyok ennek a kócerájnak a tulajdonosa. Nézzen csak nyugodtan körül, hátha talál valami kedvére való olvasmányt.
- Igazából nem vásárolni jöttem be ide - tettem vissza zavartan a könyvet a helyére, s már indulni is akartam kifelé.
- Láttam, érdeklik a könnyû, csillogó holmik - kacsintott hamiskásan.
- Valami egészen különleges áruval tudok önnek szolgálni - halkította titokzatosra a hangját, s mielõtt tiltakozhattam volna, belém karolt, s már cipelt is fölfelé az emeletre.
Egymásba nyíló magas szobákon vezetett keresztül. Az ablakokat kifakult bársonydrapériák takarták. Mintha valami lakásberendezési múzeum raktárába kerültem volna: minden helyiség zsúfolva volt különbözõ méretû és formájú búto rokkal. A félhomályban meg-megcsillantak a sötét bõrhuzatok rézszegei, baljósan fénylettek a kanapékat és foteleket díszítõ fém oroszlánfejek. Néha magam is megpillantottam, amint a tükrük kavargó homályában lassan, bizonytalanul lépkedek, mintha az álmok nyugtalanító nehézkedési törvényei hatnának rám. Mi van, ha ki akar nyírni, gondoltam növekvõ szorongással. Ennél a helynél ideálisabbat el sem lehet képzelni egy kinyomozhatatlan gyilkossághoz. Egy ilyen nagy háznak bizonyára a pincéje is hatalmas és szerteágazó. Várhatom majd valamelyik sarkában elásva a feltámadás trombitajelét; rég befejezõdik az égi parádé, mire én valahogy kivergõdöm a felszínre.
Az agg levente egyelõre barátságosan viselkedett. Néhány lépéssel elõttem haladva udvariasan kalauzolt a bútordarabok közötti szûk átjárókban.
- Elnézését kérem a szörnyû rendetlenség miatt. Tudja - magyarázta csontos mutatóujját a magasba tartva -, nemrég helyeztek vissza törvényes jogaimba. Ezt a házat még a nagyapám építtette. Itt töltöttem a gyermek- és ifjúkorom. Az államosításkor aztán kilakoltattak, tehetetlenül figyeltük, mint hordják szét a berendezés nagy részét - nyögött föl az emlékek súlya alatt. - Azóta, hogy újból a nevemre írták, azon igyekszem, hogy minden visszakerüljön a helyére. Egyelõre itt tartok a rekonstrukcióban...
- S azok ott? - mutattam bátortalanul az asztalokon és szekrények tetején fölhalmozott cigarettás- és konyakosdobozokra.
- Valamibõl csak fedezni kell a költségeket - vont vállat. - Jó minõségû, eredeti márkák - fordult felém bizalmasan -, s a diszkréció garantálva, ami, egyezzünk meg, nem kicsi dolog ebben a mai elkurvult világban.
- Sajnos, nem érdekel az üzlet - nevettem el magam megkönnyebbülten, hogy potenciális gyilkos helyett egy valódi arisztokrata feketézõvel hozott össze a sors.
- Félre ne értsen! - horkant föl sértõdötten. - Nem akarok én magára tukmálni semmiféle törvényen kívüli élvezeti cikket. Csak arra gondoltam, amint megpillantottam, hogy bizonyára érdekelni fogja a dolog...
Miközben szabadkozott, kiléptünk a folyosóra. A frissen meszelt falakra akasztott olajfestményekrõl a cifra mentés, agárpofájú férfiak és az ékszerekkel teleaggatott, dús keblû asszonyságok kíváncsian néztek le rám.
- Már itt is vagyunk - fordult hátra a padlásfeljárónál. - Vigyázzon, mert csúszós a lépcsõ, nemrég lakkoztattam...
Fent furcsa üzletszerû helyiség fogadott. A pult mögött és a falak mentén elhelyezett polcokon homályos üvegpalackok sorakoztak. A lámpatestek tompított fényében úgy tûnt, mintha köd gomolyogna bennük. Egészen hátul gyékényfüggönyös ajtónyílás lapult a polcok között.
- Íme a Használt álmok butikja - mutatott körbe az öregúr diadalmasan.
- Igen, ezek az üvegek álmokat tartalmaznak - magyarázta, s a szemközti polchoz lépve óvatosan megigazított néhány palackot. - Semmi különös nincs abban, ha az ember egy idõ után megválik valamelyik álmától. Ezt tesszük a kocsinkkal, a ruháinkkal s néha a nõnkkel is. Technológia kérdése csupán az álomgazdán kívüli tartósításuk. S ha el lehet mesélni õket, elképzelhetõ a tárolásuk is. Speciális edényekben, újraélhetõ állapotban... Tudja, az álom a legillékonyabb matéria a világon, alaptermészete, hogy szertefoszoljon. Ezért kell olyan nagyon vigyázni rájuk. Mivel ön az elsõ vevõnk, kap teljesen ingyen egy álmot...
- Ugyan már! - sikerült végre félbeszakítanom a nyugdíjas vitéz áradozását. - Azt hiszi, beveszem ezt a maszlagot! Akkor már inkább vásárolok egy karton jó minõségû cigarettát.
S mielõtt megakadályozhatta volna, lekaptam egy üvegpalackot a hozzám legközelebb álló polcról, és lecsavartam a tetejét.
- Hiszen ez üres - hajoltam az émelyítõ illatot árasztó üveg fölé, melyen valami idegen nyelvû felirat díszelgett.
- Hát persze - mosolyodott el furcsán, mint akit lelepleztek, s beismerõ vallomásra készül. - Ha már úgyis tudja a titkunkat - folytatta szája sarkába kövült nyugtalanító mosolyával -, megmutatnám egyúttal a szomszédos helyiséget is, hadd lássa, hogyan is képzeltük el mi ezt az egészet - tessékelt át az ajtónyíláson.
Alacsony, ablaktalan cellában találtam magam. Három ágy volt bent, mindegyik fejénél egy-egy díszes állólámpa, melyek selyemernyõin aranyfonállal hímzett sárkányok lapultak a színes indák között.
- Jó puha - huppantam le a bejárat melletti fekhelyre. - Biztosan szépeket lehet álmodni rajta.
- Nem hiszi?! - nézett mereven a szemembe. - Legalább próbálja ki. Meglátja, milyen mulatságos.
Válasz helyett fölálltam, és kiléptem az ajtónyitáson.
- Vigyázzon magára! - szólt utánam.
A hangja tompán kopogott, mintha valamiféle láthatatlan fal mögül beszélt volna hozzám. S amint ösztönösen visszafordultam, még láttam, hogy büszkén kihúzva magát, mozdulatlanul figyel az ajtókeretbõl. Lazán szalutáltam, s könnyû szívvel folytattam utamat.
Otthon aztán kiderült, hogy a szükséges steksznek csak a felét tudom összekaparni. Ekkor már valahogy nem izgatott úgy a dolog. Zsebre vágtam a pénzt, ám ahelyett, hogy visszasiettem volna az ékszerészhez, hogy félretetessem a gyûrûket, céltalanul sétálgattam a központban. Észre sem vettem, hogy kerültem az utazási iroda elé. Velünk bárhová olcsón elutazhat, hirdette a rikító felirat az ajtón. Miért ne próbálnád ki te is legalább egyszer életedben, szólalt meg bennem valaki, akinek a létezésérõl addig semmit sem tudtam, s már ott is ültem a színes fényképekkel telerakott asztalnál, hogy befizessek egy igazi álomtúrára. Velence, hát persze, hogy Velence, hallottam újból azt a hangot. A fájó szerelem és az édes elmúlás városába akarok menni, tükörképek és álarcok közé, elrejtõzni és magamat kelletni, ismételgette makacsul, mintha valami megkergült üzenetrögzítõt szereltek volna a fejembe.
Minden olyan gyorsan történt, nem jutott idõ mérlegelésre, okoskodásra, s ha akartam volna, akkor sem fordulhattam volna már vissza. Képekre emlékszem, lazán egymáshoz kapcsolódó filmkockákra, melyek mintha valami kamera szûrt fényén keresztül érkeztek volna el hozzám. A naplemente arany ködében derengõ kupolákra, végtelen sikátorokra, melyek fénylõ kirakatain megsokszorozódott a világ. Templomok tömjénfüstös félhomályára, hol szenvedélyes szerelmesek tapadtak egymáshoz a hideg kõtömbök oltalmában. Kicsorbult szökõkutakra, melyek márványmedencéinek mélyén meg-megcsillantak az álmok és remények aprópénzei. A leginkább azonban arra az õszes halántékú, választékosan öltözött férfira emlékszem, aki végigvezetett a városon. Fehér csíkos, fekete öltönyében némán kalauzolt a fagyosan fénylõ lagúnák között, ódon épületeken vitt keresztül, s kisétált velünk a partra, a tenger sötéten csillogó vizéig. Hagyta, hogy kedvünkre nézelõdjünk, élvezzük az elillanó látvány minden egyes képkockáját. Többször is megfigyeltem, amint a csoportra várakozva tûnõdve cigarettázott valamelyik palota elõtt, vagy szórakozottan lapozgatott színes borítójú útikönyvében, melyet mindenhová magával vitt. Egészen közel álltam hozzá, amikor, hogy nyugodtan rágyújthasson, egy faragott ablakpárkányra tette. Miközben félrefordult s fölkattintotta a monogramos, ezüst cigarettatárcáját, hogy szokása szerint hosszasan válogasson illatos cigarettái közül, lopva kinyitottam a könyvet. Egyetlen írott sor sem volt benne, csupa fehér lap pergett az ujjaim között. Az utolsó oldalon kusza vonalak derengtek föl. Olyan volt, mint amikor a láthatatlan tintával készített rajzot láng fölé tartják; a körvonalak lassan megélesedtek, elrendezõdtek. Káprázó szemeim elõtt egy arany sárkánykígyó elevenedett meg, mely hirtelen elvált a papírtól, s a fejem fölött gyûrûzõ színes indák közé bújt...
- Remélem, tetszett ez a kis álomajándék - pillantottam meg a lámpa fénykörében az õrnagy fölém hajló fegyelmezett arcát.
- Nos, milyennek találta Velencét? - emelte a magasba az üres üvegedényt.
Zavartan tápászkodtam föl az ágyról, és szótlanul kitámolyogtam az ablaktalan fülkébõl.
- Menjen csak egyenesen elõre! - mondta a hátam mögött. - Nekem még van valami dolgom itt fent. Remélem, máskor is fölkeresi üzletünket.
Egy örökkévalóságnak tûnt, mire végre kiértem az utcára. Dühös voltam a vén csalóra, de leginkább önmagamra, hogy ilyen könnyen bedõltem ócska trükkjének. Úgy döntöttem, hogy nem megyek haza a pénzért, hanem egyenesen Lilihez sietek. Hirtelen olyan nevetségesnek tûnt a tervem, hogy csak gyûrûvel állíthatok föl hozzá. Egyszerûen becsengetek, s megmondom annak a két lábon járó, divatjamúlt illemkódexnek, hogy az unokahúgához jöttem. Már rég meg kellett volna tennem, korholtam magam. Még a végén az öreg Saslengésnek lesz igaza, aki azt mondogatta, hogy sosem fog benõni a fejem lágya, s örökre olyan élhetetlen maradok, amilyen az iskolában voltam. Valójában azonban nem akartam még egyszer végigmenni azon az útvonalon, amin az álmom elején reménnyel telve, gondtalanul elindultam.
Liliék fehér, földszintes házban laktak a Szentháromság tér sarkán. Eddig még mindig erõt vettem magamon, amikor a környéken jártam, és messze elkerültem az épületet, most azonban olyan határozottan haladtam a hársakkal szegélyezett úton feléje, mintha csak meghívásra mennék. A ház elõtt égõpiros kocsicsoda parkolt, amilyent nemrég még csak filmekben lehetett látni nálunkfelé. Néhány kamasz fiú támasztotta a kerítést a közelében, sunyin figyelve, amint belépek a kapun.
Mielõtt megnyomhattam volna a bejárati csengõt, hirtelen kinyílt az ajtó, s egy testes, szakállas férfi tornyosult fölém a küszöbön.
- Mit akar? - nézett le rám szigorúan, hogy egy bibliai pátriárka sem csinálhatta volna jobban pár ezer esztendõvel ezelõtt.
- Lilihez jöttem... - makogtam elbizonytalanodva az ótestamentumi szempár elõtt.
- Az nem lehet - mordult föl, mintha hazugságon kapott volna. - Õ most foglalt. Éppen neki akartam fogni gyámpuhító retorikai gyakorlatomnak, amikor bentrõl hangokat hallottam.
- Siess már... gyere... most... - nyögte Lili, elfulladt hangon könyörögve valahonnan a lakás mélyérõl.
Félretaszítottam a behemót bibliai reinkarnációt, és a lakásba rontottam. Végigszáguldottam a szûk folyosón, s nagyot fékeztem a hálószoba elõtt. Igaza volt a szakállas muksónak: Lili valóban foglalt volt, s ráadásul nem is nekem könyörgött szenvedélyesen nyögdécselve, hanem egy napbarnított, szõrös mellkasú szépfiúnak, aki elõtt széttárt combokkal, a fekete tûsarkú cipõt leszámítva, anyaszült meztelenül térdepelt...
Az egész valószínûtlenül szégyentelen jelenet csak késõbb, az utcán tudatosult s állt össze bennem, minden egyes perverz részletével egyetemben; akkor, ott csak az nyilallt át rajtam, hogy elõzetes bejelentés nélkül, szakmája gyakorlása közben rontottam be egy gyönyörû szép kurvához, akit mindennél jobban szerettem a világon.
- Semmi baj, öregem - ért mellém szuszogva a komor ábrázatú férfiú, és mielõtt a vendég gyorsvonata befutott volna az állomásra, diszkréten behúzta az ajtót.
- Szépen föliratkozik a listára, megegyezünk az idõpontban, s máris élvezheti Lili elsõ osztályú szolgáltatásait - vigasztalt joviálisan vigyorogva. - Egy numera különben ötven dollár, extrákkal együtt - tette hozzá mintegy mellékesen.
Nem volt kedvem szembeszállni, vitatkozni, még kevésbé alkuba bocsátkozni a lány órarend szerinti, ideiglenes birtoklásának pénzbeli vonatkozásairól. (Az ár - különben így utólag számolgatva - jutányosnak tûnik, ha figyelembe vesszük Lili forma egyes karosszériáját és zsúfolt programja során szerzett szakmai képzettségét.) Egyszerûen csak ki akartam sétálni abból a polgári otthonnak álcázott kuplerájból, ebbõl az egész rohadt világból, melyben kezdettõl fogva a balfácán szerepét osztották rám.
S miközben a városban bolyongtam, neki-nekiütközve céltudatosan közlekedõ embertársaimnak, talán elõször életemben józan fejjel készítettem számadást viselt dolgaimról. Figyelembe vettem az enyhítõ körülményeket is, hosszasan mérlegeltem esélyeimet, s végül, azt hiszem, elfogadható ítélet született.
Macskássy úr már éppen zárni készült, amikor megjelentem üzletében.
- Mit óhajt, uram? - hunyorgott rövidlátóan az alacsony helyiségben terjengõ félhomályban.
- Nem emlékszik rám? - hajoltam közelebb szemrehányóan. - Ma délután itt nézelõdtem - mutattam a könyvespolcok közé. - A belga utazó címû könyv volt a kezemben, amikor megszólított.
- Az a könyv csak az ön fejében létezik - rázta meg tagadólag a fejét, -, de magára most már emlékszem. Nem gondoltam volna azok alapján, ahogyan távozott, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást. Jöjjön, válasszon valami tartalmasabb álmot! - invitált föl az emeletre. - Egy egész sorozat van például arról, hogy miként élhetnénk most, ha másként fordult volna a történelem kereke - izzott föl a tekintete. - Tudja, mi háborút megjárt nemzedék, nagyon tudjuk értékelni ezt.
- Félreért, õrnagy úr - szakítottam félbe -, nem venni jöttem, hanem adni.
- Nocsak, nocsak - nézett rám tûnõdve -, s hány álomra gondolt?
- Az összesre - vágtam rá habozás nélkül. - Mindeniket magának adom ingyen, feltéve, ha egyáltalán lehetséges...
- Már hogyne lenne! - mosolyodott el udvariasan. - Csak azért aztán meg ne bánja!
Átmentünk a dolgozószobájába, egy szótárakkal, lexikonokkal és térképekkel telezsúfolt helyiségbe.
- Foglaljon helyet és várjon! - mutatott a fal mellett terpeszkedõ dohányszínû kanapéra, majd bátorítóan intve felém, magamra hagyott.
Egy ideig azzal töltöttem az idõt, hogy a sûrûsödõ félhomályban megpróbáltam kiolvasni a könyvek címeit. Aztán hirtelen valami addig még sohasem érzett édes bódulat kerített hatalmába. Fogalmam sincs, mennyi ideig ülhettem a sötétbe merült szobában. A szanaszét heverõ papírhalmok helyett mintha magamat láttam volna. Egy frissen feltárt város romjainak labirintusában sétáltam, majd minden átmenet nélkül elcsendesedõ diákoknak beszéltem arról, hogy az irodalom, akár a hit, elviselhetõvé varázsolhatja életünket. Láttam magam mint dicsõ hadvezér és verhetetlen olimpiai bajnok, izgága énekesként üdvözöltem õrjöngõ rajongóimat. Mindenki voltam, aki sohasem lehettem, minden sikerült, amit csak gyerekkoromtól kezdve balgán elképzeltem. Csak a tied vagyok, suttogta Lili hozzám bújva...
Mintha láthatatlan, puha, meleg gyolcsok szakadtak volna le - egyik a másik után - rólam, míg csak dideregni nem kezdtem. Még egy adag érzéstelenítõt, hallottam valahonnan a fejem fölül, aztán mély, tompa álomba merültem.
- A feje még fájni fog egy darabig - mondta késõbb az õrnagy. - Szédülni fog és zsibbadást érez. Tudja, a gyógyszer mellékhatása elég lassan múlik el. S maga annyit kapott, hogy még egy elefánt is másnapos lenne tõle - nevetett föl szárazon. - Huszonkét órát aludt egyhuzamban.
Ott ültünk a dolgozószobájában. Az ablakon besütött a lemenõ nap, rézsútos sugaraiban tétován táncoltak a porszemek.
- Csak azt nem tudom, hogy mihez kezd majd magával - komorodott el.
- Nem kellett volna minden álmáról lemondania... Én vagyok a hibás, hogy elfogadtam ezt a meggondolatlan ajánlatot - töprengett gondterhelten.
Aztán hirtelen földerült az arca.
- Megvan! - kiáltott föl diadalmasan. - Pár órája beszéltem telefonon a legjobb barátommal. Szállodája van Velencében s jól menõ üzlethálózata. Igen, Velencében - nézett rám szemrehányóan. - Hát tehetek én arról, hogy a róla szóló álmot kapta le a polcról... Mellette például sokkal izgalmasabb volt, az Egy éjszaka egy thaiföldi masszázsszalonban címû palack - magyarázta. - Szóval a barátom, Ali, azt hiszem, segíteni tud magán. Holnap az egyik emberem áruért megy Olaszországba. Legyen reggel fél hatkor a Patkóban... Remélem, van útlevele, mert most igazából utazik - tette hozzá aggodalmasan.
... Azon az éjszakán képtelen voltam lehunyni a szemem, s már jóval a megbeszélt idõpont elõtt kimentem a fõtérre. A csípõs hajnali szélben dideregve sétáltam föl-alá a szobor közelében. Lassan kivilágosodott, megindult a forgalom. A szürke, piszkos épületek között egymás után döcögtek el a külsõ városrészekbõl érkezõ rozoga autóbuszok. A fejem közben teljesen kitisztult, s éppen arra gondoltam, hogy már negyedórája a stúdióban kellene lennem, amikor egy kisebbfajta teherautó megállt mellettem.
- Jöjjön, uram, siessen! - integetett a sofõr. - Az õrnagy úr erõsen a lelkemre kötötte, hogy itt ne hagyjam.
Behúzódtam a vezetõfülke sarkába, s szótlanul bámultam a tovasuhanó tájat. Fogalmam sem volt, hogy merre járunk, s nem is érdekelt; tõlem akár a Pokolba is mehettünk volna. A vezetõ pergõ nyelvvel magyarázott mellettem. Imádott beszélni; egyáltalán nem érdekelte, hogy odafigyelek-e, csak mondta rendületlenül a magáét, s szabad kezével a térdét csapkodva nagyokat nevetett saját viccein. A hosszú kocsisor ellenére hamar és simán átjutottunk a határon. Jó viszonyban lehetett a vámtiszttel, akitõl hosszas kézrázás kíséretében búcsúzkodott. Éjszakára egy lerobbant motel parkolójában álltunk meg, s néhány órás pihenés után, még a sötétben folytattuk utunkat. Délfelé járt már az idõ, az égen szürke felhõk gyülekeztek, amikor hirtelen erõs nyugtalanság vett erõt rajta.
- Nézze, az ott már a tenger! - kiáltott föl, s a láthatáron csillámló víztömegre mutatott áhítatosan. - Ahányszor csak erre járok, mindig ezt érzem - hadarta, s közben a szeme mámorosan csillogott. - Tudja, mint amikor nõvel van az ember...
- Néhány kilométer után lassított, majd a sztráda szélén, egy bekötõút közelében megállt.
- Innen már könnyen a városba talál - nevetett rám bátorítóan -, én más irányba megyek tovább.
Nemsokára eleredt az esõ, apró ónos cseppekben hullott, s mire beértem a kopott, penészfoltos épületek közé, bõrig áztam. Tanácstalanul bolyongtam a Strada nuovon, a Canal Grande környékén. Többször is megkérdeztem a feltûrt gallérú, sietõs járókelõktõl a hotel címét, ám pergõ nyelvû útbaigazításaik nyomán vagy a sikátorok mélyén bûzlõ, poshadt vizû csatornákhoz értem, amelyek túlsó partján málladozó házfalak emelkedtek, cifra paloták hátsó fertályai, vagy a kõcsipkés épületektõl övezett, galambpiszoktól iszamos Szent Márk térre lyukadtam ki, melynek végében a part és a tenger megkülönböztethetetlenül egymásba mosódott. Összevissza mászkáltam az egyforma hidakon, sötét, húgyszagú átjárókon botorkáltam keresztül, míg végül a Rialto közelében egy képeslapárus végre megszánt.
- Ecco, signore! - mutatott széles, színpadias mozdulattal a mögöttünk magasodó barokk palotára.
Káprázó szemmel néztem körül a csillárok fényében úszó, antik bútorokkal berendezett elõcsarnokban, majd a süppedõs perzsaszõnyegen a márványpulthoz mentem.
- Értem, szóval maga az, akirõl Oszkár beszélt - bólogatott udvariasan a pult túlsó oldaláról az alacsony, sovány, fekete szmokingos emberke. - Nézze, szívesen segítek - tolta elém apró egérarcát. - Szükségem van egy olyan emberre, mint maga...
- De én nem értek semmihez igazából - vágtam közbe.
- Jöjjön! - karolt belém bizalmasan. - Mindjárt megérti, hogy mirõl van szó. A pult mögötti helyiségbe vezetett.
- Itt lakott az elõdje - mutatott körbe az ízlésesen berendezett szobában. - Megbízható, hozzáértõ ember volt, igazi úri idegenvezetõ.
- Mi történt vele? Meghalt? - néztem rá kíváncsian.
- Nem tudom... - válaszolta lesújtva. - Azt hiszem, nem bírta cérnával. Ha érti, hogy mire gondolok... A helyébe kellene lépnie. Tisztességes fizetést adok s elegáns munkaruhát, ahogy az illik. Tudja, a mi szakmánkban fontos a látszat, a jó megjelenés - hadarta, s közben a szekrénybõl kiemelt egy fehér csíkos fekete öltönyt a hozzávaló fehér selyeminggel és nyakkendõvel. - Ha cigarettázik, ezt használja - nyújtott át egy monogramos, ezüst cigarettatárcát.
- S az útikönyv?! - kérdeztem önkéntelenül.
- Hát persze! - kiáltott föl örvendezve, mintha sikeresen mentem volna át valami vizsgán. - A lényegrõl szinte megfeledkeztem - emelte le a felsõ polcról a színes borítójú könyvet, s szertartásosan átadta.
Belelapoztam. Apró betûs, fotókkal, térképekkel illusztrált, részletes útikalauz volt. Gondosan megtervezett útvonalakkal, melyeken gyerekjáték vezetni a turistákat.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék