Kőbányai János

Jákob és Ézsaiás
A nemzeti azonosságok fontos, sőt: elengedhetetlen alkotóelemei közé tartozik a mítoszteremtés. E folyamatban meghatározó a mítosz tárgya azaz mítoszba emelendő a kiválasztott hősök történelmi szerepe, valamint a mítoszképzés módja és folyamatának kísérőjelenségei. Ami ma történik és kiválasztódik a mítosz anyagául, az a holnap kollektív emlékezet részévé sűrűsödik – azzá a szellemi örökséggé, amelyhez az emlékezőket ettől kezdve minden nemzedéken keresztül alapvető viszony fűzi. Maga a Biblia a legbizonyítóbb példa e jelenségre, több ezer éven keresztül életben tartott személyiségeivel és történeteivel. Hiszen – időtől és tértől függetlenül – akik életüket a hozzájuk való viszony keretei között határozzák meg, azok számára ez az emlékezet a „mindennapi élet” részévé válik. Minden nép kezdeténél, s majd meghatározó korszakainál megtalálhatók ezek a narratívák: utólag sorsfordulóvá, iskolai ünneppé avanzsáló események, szoborrá, díj-, vagy utcanévvé desztillálódó szereplők.
Ezért igen fontos, hogy milyen személyiség és milyen történet választódik ki az elbeszélés kiindulópontjául, s milyen jellemek, milyen emberi indulatok, vágyak sűrűsödnek össze a mintát nyújtó szereplőkben. Erre – a maga tragikus aktualitásán túl is – igen érdekes terep a mai Izrael és a Palesztin Hatóság jelenlegi eseménytörténete, hiszen két nép olyan frissen nemzetté rendező folyamatát figyelhetjük meg, amelyek hátterében világkultúrák állnak, s közös bölcsőjük fölött – a globalizációnak köszönhetően a Föld valamennyi meghatározó politikai hatalma és érdeke hajol össze. Ugyanis, az aligha kétséges, hogyha a történet még folytatódik, akkor 100, 200 év múlva, az 1948-as év mellett, a mostani, 2000–2001-es év eseményei határozzák majd meg azt az anyagot, ami majd akkorra a nemzeti múlt, a nemzeti történelem emlékévé hűl ki.
A szembenálló felek, tudatos vagy spontán módon a fegyveres konfrontáció mellett, a halottaikat és történeteiket is csatasorba szervezik. Mert itt nemcsak térért, szülőföldért folytatódik a küzdelem, hanem a nemzetet megalapozó, azonosságot teremtő mítoszokért is. Ez az igazi oka, hogy a palesztinok nem fogadtak, s talán nem fogadhattak el egy olyan ajánlatot, amit a legszerencsésebb csillagzat alatt bonyolódó fegyveres vállalkozással sem vívhattak volna ki – mert milyen meghatározó ereje s majd kimeríthetetlen forrása lehet egy nemzeti mítosznak egy olyan állam születése (mert ilyen alkalom csak egy adatik), amelyet – a gyűlölt és megvetett ellenség kegyelmének, vagy jobb belátásának köszönhető – s nem véráldozattal váltottak meg. (A mi Kiegyezésünk – amely a mai napig megosztja a kedélyeket –ugyan a Habsburg Monarchia erejének nemzetközi megrendülése miatt jöhetett létre –, de mit érne, ha nem előzte volna meg a 48-as szabadságharc, amelynek politikai jelentőségénél sokkal fontosabb, hogy kialakította a modern magyar nemzeti tudatot.)
Friss nemzetek születnek – „Gyors nemzetek öldösik egymást, s mint Ninivé, úgy meztelenül le az emberi lélek...” –, de ősi kultúrák öleléséből. S mindkettőnek itt, ebben a térségében, s meghatározó táján, a sivatagban volt a szülőhelye. A mítosz nyelvén Jákob és Ézsau elválása példázza leginkább az eltérő sorsokat és felfogásokat, amelyet a bibliai történet zsenialitása nem fekete-fehér jellemű hősökön keresztül írt le, hiszen Ézsaunak is megvan a maga igaza és tragédiája. Elválásukban a világ kétfajta szemlélete bomlik ki, amelyeket az erre kóboroló beduin-forma ősök vontak le maguknak a kietlenül fenséges, Isten-közeli tájból, ahol a nagy mozgatórugókat keresték. Nem kell az Ószövetséget összehasonlítani a Koránnal – noha nem ártana -, hogy megvilágosodjanak a ma is összeegyeztethetetlen szemléletmódok forrásai. Sokkal érdekesebb azt megfigyelni, hogy a jelen történetét hogyan befolyásolják, hogyan döntötték el a múlt meghatározottságai?
Miközben az intifáda legvéresebb eseményei zajlottak (azóta ugyan volt véresebb is, de a kezdet mindig sokkolóbb, aztán minden borzalomhoz hozzá lehet szokni), amikor az izraeli társadalom vele párhuzamban megkezdte
–egy Freud elemzésére számot tartó – mítosz munkáját. Jichák Rabin személyiségének a nemzeti tudatba építését. Erre a halálának az ötödik évfordulója adott alkalmat, s ettől a programtól az izraeli társadalmat nem tudták eltéríteni a mítoszteremtést kísérő merényletek sem. Sőt, ez az ellentmondás adta azt az erőt, amely a zsigerekbe kódolja a mítosz üzenetét. A sírjánál tartott ünnepi megemlékezés, a róla elnevezett téren tartott százezres nagyságú tömeggyűlés és koncert, számtalan televízió- és rádióadás, az újságok többkolumnás cikksorozatai, az emlékére írott dalok bemutatása, s az életéről szóló könyvecske és beszédeinek gyűjteménye (amely a pályájából csak a békére törekvést emelte ki) bekerülése az iskolai tantervbe: mind ezt a célt szolgálta. (Akkor is, ha egyre gyengülő erővel, mind jobbról, mind balról hallatszottak kritikus hangok, amelyek a történelmi valóság és a mítosz valóságának a diszkrepanciájára figyelmeztettek – de ezekre ki figyel már oda?) S mintegy duplázásul, a mítoszteremtő sulykolás még egyszer megismétlődött. Mintha csak ezért történt volna ebben a pillanatban, hogy ez az emlék még kiirthatatlanabbá szervüljön. Ugyanis a csapból is folyó emlékezés-sorozat végén minden elölről kezdődött, a nagy özvegy, Lea Rabin halálával, s az azt követő emlékmunka-repetával.
Jichák Rabin, a saját személyiségétől szinte teljesen függetlenül beteljesíti a narratívát, amelynek vázára az izraeli azonosság megpróbál fölépülni – s a képét saját magáról a világ, s saját maga felé közvetíteni. Rabin itt született Erec Jiszraelben, azaz az állam előtti Palesztinában, részt vett Izrael minden háborújában – a legjelentősebb, az 1967-es Hat napos háborút az ő nevéhez fűzik. Ő szabadította fel Jeruzsálemet, s adta vissza a zsidó népnek az ókori zsidó állammal való folyamatosságot megtestesítő Kotel Hamaaravit, az egykori Szentély nyugati falát. S a pályáját – az országszerző-alapító nemzedékéét – egy nagy történelmi kiegyezéssel óhajtotta megkoronázni. Az igazi honfoglalással, amely a béke, a szomszédokkal való rendezett viszonnyal illesztette volna vissza, helyezte, gyökeresítette volna be Izraelt az „új Közép-Keletre”. Mindez azonban nem lett volna elég a mítosszá váláshoz. Nincs mítosz véráldozat nélkül. Ahogy meghalt a monstre béketüntetésen az egyetlen zsidó vezető katona, vagy politikus, aki nem természetes halállal halt meg –, olyan karizmatikus erővel ruházta fel – nem a történelmi személyiség emlékét –, hanem a béke mindenkor aktuális ügyét, hogy ezt az irányultságot mint trendet, kitörölhetetlenül bekódolta az izraeliek azonosságába. Ezt az emléket, ezt az álmot és áldozatot tudatosan építik be az alakuló-forrongó izraeli identitásba. Sőt a zsidó identitásba is – hiszen Rabin alakja, s vele Izrael sorsa a Diaszpórának is létfontosságú ügye. Értelmiségiek, írástudók, sőt: kormányok vesznek részt ebben a munkában. A kollektív emlékezet kollektív mítoszteremtésen alapul.
Igen jellemző, hogy ebből a mítoszépítő munkáról a világ – a médiumok „szerkesztésében” – szinte alig vett tudomást, s inkább a halál-mítosz propagálásában volt érdekelt. Noha ezzel az állásfoglaló érdeklődéssel saját magáról alkotott képet.
Mert milyen történet, milyen szereplők alakítják a palesztin arabok régiúj mítoszait? Éppen nem furcsa, de sajnos nagyon is logikus paradoxonként, minél inkább nem mondhatnak magukénak harctéri sikereket, annál inkább a harciasság vagy az életet feláldozó mártíromság a fő mítoszképző erő, amelyre később a nemzeti identitásukat szeretnék fölépíteni. Mindennél jobban jellemzi ezt az ikon-poszter imázs, amivel a palesztin vezér meghatározza – választja – önmagát. Egyszer sem láttuk katonai egyenruha nélkül, noha életére jellemző adat, hogy soha nem vezényelt hadsereget, a palesztinok soha nem ütköztek meg ellenfelükkel harctéren. (Kevés izraeli vezető, miniszter vagy államfő nem volt korábban gazdagon dekorált tábornok, egy sem szerepel katonai uniformisban.) A kiéletlen háborús diadalmaskodás, és állandó kompenzálása: a leitmotívként égbe ugató géppisztoly-ropogás, valamint a végeláthatatlan mímjáték-temetési szertartások mozzanatai mellett, a legfontosabb mítosz-munka a gyerekekre hárul.
A palesztin gyerekre, aki parittyával száll szembe a tankkal, aki meglógva az iskolából a tüntetésekhez csatlakozik, s a gyilkos katonák áldozatává válik. Akik szeretnek meghalni, s akik készülnek is rá. (Nem kevés izraeli gyerek is a bombák áldozatává vált, csecsemő is – emlékül megmarad a család fájdalmának.) A Mohamed Jamal Duri nevű kisfiú – hiába bizonyította be többoldalú tudományos vizsgálat is, hogy palesztinok golyóitól halt meg – ennek a mítosznak a főhőse, hozzá szólnak a versek szerte az arab világban, róla neveztek el teret, s ő és még számtalan kis társa szerepel a posztereken, a boltokban és az autók szélvédőjén. A ma még élő gyerekek, akiket most a palesztin televízió videoklipje arra biztat, hogy önkéntes halállal látogassák meg a kis Mohamedet, s megannyi elv-társát a Paradicsomban.
Nem érdemes ezen szörnyülködni. Maga a szörnyülködés is előítéletes, mert egy saját értékítélet szempontjából néz és ítélkezik egy másik fölött. Inkább a világ két felfogását érdemes regisztrálni. Ezen úgysem lehet ugyan változtatni, de a megértés legalább segít elviselni azt, amivel nap, mint nap szembesülünk. Rabin halálának az az értelme, hogy ne legyen több halál, hogy olyan „felettes énné” képződjön, amely elrettentsen a konfliktusok vérontással való „rendezésétől”. (Ezért is olyan drámaian „szerencsés”, hogy izraeli oltotta ki az életét – így a bosszú gondolata, az ellenfél felelőssége fel sem merülhet.) A palesztin gyermek mítosza s a mítosz képzésének folyamata az áldozatok mártírum eszkalálódásához vezet. Vér, bűn és bűntudat eszkalálódásához. Mindkét mítosz a halálhoz kapcsolódik, a halál képével, fogalmával dolgozik – a legalapvetőbb szorongással, ami az embert meghatározza. S ennek a fényében megvilágosodik a legalapvetőbb ellentét, ami megkülönbözteti a két eltérő, s minden igyekezet ellenére kibékíthetetlen civilizációt. Vagy inkább azt, ami a zsidókét minden más civilizációtól megkülönbözteti.
A zsidó vallásban – s így a tudatban, az azonosságban, életcélban – nincs másvilág, folytatás. (A feltámadás gondolata is az egész világ megváltásához, a Messiás eljöveteléhez van kötve.) Ez a világ nem siralomvölgy, nem előszoba az igazi élet kapuja előtt. Itt kell – kellene – boldognak lenni, itt kell mindent elvégezni, megélni ebből a felfoghatatlanból, amit emberi életnek nevezünk, s utána nincs tovább.
Máshol, másoknak, más nézetek szerint pedig van „tovább” – itt kell kiérdemelni, hogy majd amott jobb soruk legyen.
Ezt az ellentmondást, ellentétet ezen a Földön, ebben a történelemben nem lehet fel- és megoldani. Itt a (történelem) kezdetének és végének konfliktusáról van szó, alfáé és omegáé. „Bizony hamar eljövök...” ígérte, aki ebben a kérdésben igazságot tenni hivatott, s épp e vitatott városról szólt próféciája, a „mennyei Jeruzsálemről”.
Ugyan 2000 éve nem jön, de a vajúdást kísérő apokaliptikus látomásai szóról szóra beigazolódnak.
Ebből meríthető e remény?

Jeruzsálem, 2001. május 15.