Pomogáts Béla
Szent István a magyar költészetben

Egy nagy történelmi személyiség költői megidézésének többnyire nem pusztán alkalmi jelentősége van, jóllehet általában valamilyen nevezetes alkalom: évforduló, ünnepség, országos megemlékezés következtében készül a költői portré. A nagy történelmi személyiség egyszersmind mindig jelkép: erkölcsi példa vagy éppen a nemzeti identitás valamely fontos történelmi alkotó elemének szimbóluma. Így van ez a mi költészetünkben is, hiszen a honfoglaló Árpád, a magyarságnak a keresztény Európában helyet szerző államalapító Szent István király, az országot minden ellenségtől védelmező Szent László, a törökverő Hunyadi János, a nyugati műveltségnek otthont adó Mátyás király vagy éppen Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos emlékének és alakjának költői művekbe foglalása mindig a nemzeti lét valamilyen fontos követelményére figyelmeztetett. Lehetett ez a követelmény a nemzeti függetlenség védelme vagy éppen helyreállítása, lehetett a honvédő szellem mozgósítása, lehetett az igazságos társadalmi berendezkedés, lehetett a bölcs politikai stratégia, és lehetett a nemzet érdekében vállalt áldozat, akár az önfeláldozás. A nagy királyok, fejedelmek, hadvezérek, államférfiak alakjának költői életre keltése mindig időszerű események és követelmények szolgálatában állt, mindig cselekvésre vagy önvizsgálatra mozgósító szellemi erőforrás kívánt lenni – ezért is állította példaként a nemzet elé történelmének nagy egyéniségeit.
Szent István emberi alakjának és történelmi életművének szépirodalmi, költői ábrázolása is hasonló megfontolások következtében történt, a szent király alakjának és művének költői (vagy regénybeli és színpadi) megidézése is mindig időszerű és jelképes értelmet kapott. Méghozzá általában a nemzeti történelem olyan fontos eseményeinek értelmezésében, amelyek ezer esztendő leforgása során a nemzeti identitás meghatározói közé kerültek. Az egyik ilyen esemény maga az államalapítás, a másik pedig a keresztény Európa közösségében történő elhelyezkedés. Mindkettő kiemelte a magyarságot a keleti életformák és a népvándorlás kaotikus világából, és megalapozta jelenlétét, szerepét a nyugati nemzetek között. Éppen ezért mindazokban a korszakokban, midőn a magyar állam folytonosságát és a magyarság európai elkötelezettségét hangsúlyozni kellett, Szent István alakja a szépirodalomban is erőteljesebb szerepet kapott.
A szent király alakját mindenekelőtt legendái: a „kisebb” és a „nagyobb” Szent István-legenda, illetve a Hartvik püspöktől származó legenda örökítette meg. A 13. század végén született István király verses históriája (Officium Stephani Regis Hungariae) is nagyjából e legendák történeti anyagát követi, miközben portrét rajzol az államalapító és egyházszervező uralkodóról. A verses história elsősorban azt emeli ki, hogy István király vezette el a magyarságot a pogány világból a kereszténységbe: „Míg Attila állt fölötte, / a magyar nép egyedül / a zsarnok igáját nyögte / ész nélkül s hitetlenül. / De István uralkodása / dicső fordulót hozott, / jelzi egy szó megtoldása: / gaz igazra változott. / Teremtőnk a tenger éve / elhagyott Hungáriát / mindeddig megtérítésre / senkinek sem adta át; / eme szentjével kínálta / a keresztség balzsamát, / övéinek s néki tárta / örök égi otthonát.” (Weöres Sándor fordítása) A verses história nyomatékkal szól arról, hogy István király erős akarattal és uralkodói szigorúsággal vezette népét a keresztény Európába: „Ha szelídebb apostolra / is hallgatna nemzetünk: / talán Isten küldött volna/ kezesebbet is nekünk. / Merész lázongók hadával / gyengébb pásztor mit tegyen? / Ezért kemény férfi által / szállt reánk a kegyelem.” Ugyanakkor a király szelídségét is ünnepli, azt a kegyességet, amelyet a szegények és a szenvedők iránt tanúsított: „Mennynek minden adománya / közt legnagyobb kegyelem, /mely rászállt a szent királyra: / csodálatos türelem. / Koldusok tépték szakállát / – példaként említtetik –, / mikor egyszer alamizsnát / kegyesen osztott nekik / és elkezdett énekelni / hálát, ujjongó fohászt, / hogy méltó lett elszenvedni / e csúf megaláztatást.”
Dankó József, a régi magyar himnuszköltészet egybegyűjtője hívta fel a figyelmet (még a múlt század végén kiadott munkájában) a De Sancto Stephano rege című latin himnuszra, majd Alszeghy Zsolt állapította meg azt, hogy ennek a himnusznak két részlete magyar fordításban is megtalálható középkori kódexeinkben. Mindkettő prózai fordítás, mindazonáltal a régies prózai szövegen is átüt a költőiség. Az első részlet a Keszthelyi Kódexben található (mai helyesírás szerint): „Szent István király / magyarok apostola / csodákkal és jószágokkal / naponként mennyből ékesíttetik, / kit ájtatosan kérünk, / hogy minket oltalmazzon minden gonosztól.” A másik fordításszöveg az Érdy Kódexből való, itt a Szent Istvánról szóló prédikáció tolmácsolja a latin himnuszt magyarul: „Idvez légy boldog Szent István király / a te népednek nemes reménysége. / Idvez légy mi megtérésünknek bizony doktora és apostola. / Idvez légy minden szentségnek és igazságnak fényes tüköre.”
Ezt követve a középkorban mindvégig jelen volt Szent István alakja az egyházi költészetben: latin himnuszokban, magyar nyelvű töredékekben.
Ezek a szövegek rendre a Szent István-legendák történeti anyagára és a bennük kialakított jellemképre támaszkodnak, azaz elsősorban a keresztény uralkodó: a térítő apostol és egyházszervező, illetve a keresztény erényeket az életszentség magaslatán gyakorló és érvényesítő király egyéniségét rajzolják meg. Az első összefüggő magyar Szent István-himnuszt az 1651-ből való Cantus Catholici című gyűjteményben találjuk meg, ez a himnusz ugyancsak az apostoli szolgálat eredményeit örökíti meg: „Királyi pálczát hogy kezébe vévé: / Keresztyén Hitet terjeszteni kezdé. / A’ pogányságot Országból ki-üz, és ki-rekeszté. / Sok Templomokat, és Püspökségeket, /Magyar országban fundálta, s’ helyeket; / Kikben szüntelen Isten dicsirteték, s’ neve hirdetteték. / Sok gazdagsággal azokat bé-tölté, / Szent Oltárokat fel-is ékesíté. / Kinccsel, arannyal, sok szép eszközökkel, drága kövekkel. / E’ mellé szerze igaz Pásztorokat, / Más Országokból hoza tanítókat.” Hasonlóképpen mutatja be a szent király alakját Szegedi Lázár 1674ben közreadott Cantus Catholici-ja, a 17. század végi Cantionale című kézirat, az erdélyi Kájoni János ugyancsak 17. századi énekgyűjteménye és Náray György 1695-ből való Lyra Coelistis című kiadványa. Ez utóbbi Szent István-éneke helyezi el első alkalommal a Szent Jobb legendáját a himnuszok szövegében, noha maga a legenda már az Érdy Kódexből is ismerős. Minderről Alszeghy Zsolt forrásértékű tanulmánya – az 1938-ban a Szent István-emlékkönyvben megjelent Szent István a magyar egyházi költészetben című összefoglalás – ad számot.
Az egyházi költészet mellett már a 16. század világi költészetében is megjelenik Szent István alakja, méghozzá nemcsak katolikus, hanem protestáns költők munkáiban is. Így Farkas András protestáns prédikátor 1538as Az zsidó és magyar nemzetről cimű verses krónikájában, amely az ószövetségi zsidóság és a magyarok történetét állítja párhuzamba egymással, és a zsidó történelem példáival próbálja biztatni a Mohács utáni korszak nemzeti tragédiáit átélő magyarságot. Szent István és hozzá hasonlóan Szent Imre és Szent László ebben a krónikában elsősorban már nem katolikus hitvallókként, hanem a magyar történelem nagy alakjaiként kapnak szerepet. Vagy száz esztendővel később, 1653-ban pedig gróf Listius László, az életét később vérpadon végző főúri bűnöző és a tehetséges barokk költő A magyar királyokról című verses művében idézte fel István király alakját. Ez a költemény-részlet is a szent király életéről kialakult hagyományokat örökítette meg, például a következő négy sorban: „Legelső királya a magyar nemzetnek, / Rómából hozaték koronája ennek. / Istentől rendelve volt e nemzetségnek, / hogy helyre hozassék félelme Istennek.”
A szent király kultuszát segítette elő az, hogy a Szent Jobb, azaz a király bebalzsamozott és fennmaradt jobb keze visszakerült Magyarországra. A szent ereklye ugyanis a székesfehérvári királysírok török feldúlása után Boszniába került, ott keresztény kereskedők váltották meg, Dubrovnikba (akkor Reguzába) vitték, és az ottani dominikánus kolostor gondjaira bízták, ahonnan 1771-ben Mária Terézia királynő Bécsbe, majd Budára vitte. Az ereklye hazakerülése ismét megerősítette Szent István kultuszát, ezt jelzi Faludi Ferencnek, a tudós jezsuita költőnek a Szent-mihályi Mihály által összeállított 1797-es Egyházi Énekes Könyvben található ünnepi éneke: „Elbujdostál, megkerestünk, áldott légyen a Szent Ég / országodba bévezettünk, szívünk örömünkben ég,/ drága kincsünk, feltaláltunk, Magyarország vigadoz, / itt van, kit óhajtva vártunk, ezer áldásokat hoz.” Ugyancsak a Szent Jobb hazahozatala alkalmából készült az a két ének is, amelyet szintén az előbb idézett énekeskönyv tartalmaz. Az első, amelyet sokáig ugyancsak Faludi Ferencnek tulajdonítottak, a következőkkel indul: „Óh dicsőséges Szent Jobb Kéz, / melyet magyar óhajtva néz, / drága kincse népünknek, / nagy öröme szívünknek, / kérünk áldd meg országunkat, / királyunkat s mindnyájunkat / óh Szent Kéz, óh Szent Kéz, / légy oltalmunk és örökös pajzsunk.” A másik ének közvetlenül arra utal, hogy a Szent Jobb ereklyeként történt csodálatos fennmaradása az első király életszentségét van hivatva bizonyítani: „Érdemiette buzgóságod s jótéteményed, / hogy maradt rothadástól áldott jobb Kezed, / most már Nagy Asszonyunkkal / vigadsz Égi Karokkal, / óh Szent Király, lásd szükségünk, / áldj minden jókkal.”
A 18. század egyházi és világi énekköltészete igen gyakran idézte fel a szent király alakját és történelmi életművét. A már idézett Egyházi Énekes Könyv több Szent István-himnuszt és éneket foglal magába, s hasonló egyházi énekek találhatók Bozóky Mihály 1797-es Katolikus karbéli kótás énekeskönyvében, illetve az 1785-ben Pesten kiadott Énekek könyve a szükséges litániákkal és imádságokkal című gyűjteményben. Ugyancsak 1785-ben adta közre Énekek könyve című gyűjteményét Ányos Pál, a kor kiváló költője, ebben található a minden bizonnyal Ányos tolla nyomán született Szent István-himnusz is, amely elsősorban költői minősége következtében válik ki a korszak átlagos egyházi énekei közül. Ennek első szakaszát idézem: „Ma van helye buzgóságnak, / Már lángokban van szívünk! / Öröm napja magyarságnak, / Ez, melyre ma ébredünk, / Szent István király innepe, / Elég ezt csak nevezni, / hogy buzogjon magyar népe / S meg ne szűnjön érezni.” Hasonlóképpen az 1797-ben megjelent két énekeskönyvben – Szent-mihályi Mihály és Bozóky Mihály gyűjteményeiben – található meg a máig leginkább népszerű Szent István-ének, az Ah, hol vagy magyarok kezdetű. Ennek szövege Bozókynál a következő (jól ismert) szakasszal kezdődik: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, / Ki voltál valaha országunk istápja, / Hol vagy István király, / Téged magyar kíván, / Gyászos öltözetben te előtted sírván.”
A 19. század magyar világi költészete ehhez képest ritkábban idézte fel a szent király alakjai, annak ellenére, hogy a nemzeti történelem nagy személyiségei: Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Zrínyi Miklós és II. Rákóczi Ferenc történelmi emlékezete igen gyakran adta a költészet tárgyát. Már csak annak következtében is, hogy a reformkor, a negyvennyolcas szabadságharc, majd az önkényuralom korszaka is következetesen törekedett a nemzeti önérzet felkeltésére, megerősítésére, és ezt a nagy történelmi egyéniségek: királyok, hadvezérek alakjának példázatos életre keltése által is el kívánta érni. Így Garay János, aki 1847-ben közreadott, Az Árpádok című kötetében valamennyi Árpád-házi király tetteit megörökítette, s ennek során A Szent Korona, Az apostol és A beteg király című költeményeiben István király élettörténetét is összefoglalta: a korona kérésétől haláláig. A második elbeszélő költemény talán a leginkább tanulságos, ez ugyanis (akár a középkori „királytükrök”) Szent István alakjának, az őt jellemző karitásznak a megrajzolásával hívja fel a figyelmet arra, hogy a magyar reformkor közgondolkodása szerint milyennek kellene lennie az ideális uralkodónak, aki nemcsak kormányozza népét, hanem gondoskodik is róla.
A század második feléből Arany János Csanád című hőseposz-töredéke idézte fel Szent István alakját. Az 1850-es években megkezdett, de be nem fejezett költemény az ország déli vidékeire támadó pogány besenyők legyőzését és a két győztes hadvezér: Csanád és Gyula vetélkedését beszélte volna el. Első szakaszában a királyi méltóság teljes pompájában uralkodó nagy király alakját mutatja be: „Ül Isztragomban István szent király, / Pap- és parasztúr mind körötte áll; / Fején az ékes ujdon korona, / Vállán palástnak hímzett bársonya, / Kezében a bot, egy arany virág. / Gyönggyel rügyedzik rajta minden ág; / Mint támadó nap, a tisztes nagyok / Arcán királyi fénye felragyog.”
Figyelemre méltó Vajda János és Reviczky Gyula egy-egy verse is. Az előbbi Székesfehérvárott című költeményében az egykori koronázó városban eltemetett Árpád-házi királyok emlékét kelti életre, azokét az uralkodókét, akiknek hajdani díszes sírhelyét a török invázió pusztította el: „E hallgatag utcákon itt / Nagy árnyékok járnak; / A harangok nevét zengik / Szent István királynak. / Ezek a fák, melyek itten / Búsan hajladoznak, / Hogy elmúlik végre minden! / Arról álmodoznak. / Nagy királyok széke hajdan / Ős Alba Regia, / Kegyeletes emlék mostan, / Hamvadó múmia.” A második költő Szent István napján című költeménye pedig, miután felidézte a szent királyhoz fűződő hagyományokat, aktuális politikai üzenetként fogalmazza meg a magyarság összefogásának követelményét: „S lesz még idő, lesz még olyan nap. / Midőn, dicsőséges király, / Hatalmát a rég’ vert magyarnak ‘Majd nem gyöngíti belviszály,’ Ha majd a népek viharába’
Csak a te koronád nem ing, / S a magyarok fölkent királya / Magyar király leszen megint!”
A századforduló és a századelő idején, főként az ünnepi alkalmakhoz fűződő költészetben, igen gyakran jelent meg Szent István alakja, emlékezete és öröksége. Minderről Pintér Jenőnek az 1938-as Szent Istvánemlékkönyvben olvasható Szent István a magyar világi költészetben című tanulmánya részletes összefoglalást ad. Ezúttal csupán Vargha Gyula Gizella királyné és Az első harangszó, Gyóni Géza A dicsőséges Jobbhoz, Gáspár Imre Szent István ünnepére, Dalmady Győző Szent István napján, Bán Aladár Ének a szent Jobbról és Harsányi Lajos Szent István című költeményét szeretném megemlíteni, hasonló ünnepi vers akad még jó néhány, minthogy az augusztus 20-án hagyományosan megrendezett Szent Jobbkörmenetek általában mindig megihlették a vallásos vagy hazafias költészetet.
Huszadik századi klasszikusaink közül talán Babits Mihály nevéhez fűződnek a leginkább emlékezetes Szent István-versek, nem utolsósorban annak következtében, hogy a két világháború közötti korszakban a költő az esztergomi Előhegyen – a szent királyhoz fűződő történelmi emlékek közelében – találta meg nyaranta otthonát. Ott írta a húszas évek elején Szent király városa című költeményét, ebben, hasonlóan az időszak más verseihez, azzal vetett számot, hogy milyen szenvedéseket hozott a magyarságra az első világháború, a két forradalom és a trianoni békediktátum. Érdemes felidézni Babits szavait: „Sötét kor ez, / barátaim! Szörnyű rabságból ébredünk / s átallunk szabadságért küzdeni. / Templomokat romboltunk, s rá nem érünk / építni; jó ha még saját ledőlt falunkat / fölrakhatjuk, hogy elbújhassunk szégyenünkkel! / Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért, / ostyáért és zászlóért: ez nekünk már / mind semmi volt. Mi már a Semmiért / harcoltunk, mint üres gép, barbár századok / harcánál szörnyebb harcot. Egymást vontuk az / ágyúk elé. Óh, szent István király! a te / csatáid jobbak voltak. Karddal a / kard ellen! hogy a magyar ölyv galambként / üljön a szentek vállán, s hordja tőlük az / Isten póstáját! – Hol az Isten? S hol a harc, / mely még békét igér?” Szent István alakját: királyi bölcsességét idézi fel Babitsnak egy másik nevezetes költeménye, az Imre herceg is.
A század neves katolikus költője, a piarista paptanár és irodalomtudós Sík Sándor munkásságában is jeles nyomot hagyott a Szent Istvánra való emlékezés. Szent király szólongatása című ünnepi költeménye az 1938-as Szent István-évfordulóra készült (a király halálának kilencszázados évfordulóján rendezett országos megemlékezések alkalmából): a váci székesegyház előtt rendezett ünnepségen olvasta fel, a kormány nevében Hóman Bálint kultuszminiszter beszélt. A költő mintegy István királyt szólaltatja meg, midőn arra szólítja fel a magyarságot, hogy a keresztény erkölcs követelményeinek értelmében tartson kollektív bűnbánatot: „Gázoltatok sokszor sajgó sírom hantján, / Idegen istennek térdeteket hajtván, / Napnyugatnak, keletnek. / Hitefogyott népem, ellenemre járván / Hányszor felemelted a ledöntött bálványt, / Mint a pogány, eretnek. / Bűnbánatos mellet háromszor verjenek, / Mind akik magyarok, mind akik engemet / Hívnak, szeretnek.”
Lassan elérkeztünk az élő magyar költészethez. A Szent István alakja iránt táplált érdeklődés 1938 (a már említett ünnepi események és a középpontjukban álló Eucharisztikus Világkongresszus) körül növekedett meg, és ez az érdeklődés a második világháború után is tartott. Ebben az időben Szent István alakja valósággal jelképpé emelkedett: a nemzeti függetlenség, a nemzeti méltóság és a nemzeti identitás szimbóluma lett, valójában mindazokkal a pusztító erőkkel szemben, amelyek a kommunista önkényuralom következményei voltak. Ebben az időszerű értelemben keltette életre a szent király emlékezetét Tornai József két költeménye is; a Szent István szarkofágja a régi éneket: „Hol vagy István király” idézi fel, az István király című költemény a magyarság ezeréves megpróbáltatásait veszi számba a tatárok által lenyilazottaktól kezdve az ötvenes évek parasztnyúzó politikájáig; végül pedig a nemzeti megmaradás erőt adó történelmi tapasztalatáról beszél: „Mi vagyunk, akik mindig lélegzünk, / István király.”
Ugyancsak az élő magyar költészet Szent István-képét szemlélteti Ágh István Árpád-házi katalógus című költeménye, ez egyszerre hivatkozik Szent Istvánra és Szent Lászlóra, valójában mindkét király a nemzeti megmaradás szent szimbóluma: „Akinek uralgó jobbja néger gyermek / levágott öklének maradt ránk, / s kinek kiszáradt agya párája / aranyozta a hermát, / kemény erkölcse metszette, árnyékolta, / s ki páros kísértet a kőben, / se szíve, se húsa, csontja, / túlvilág hullafoltszinű grafikája – / vigyázunk minket, vigyáznak magunkra.” Végül örömmel mondhatjuk, hogy a most ünnepelt Szent István-millennium is gazdagította költészetünket: a Kortárs című folyóirat múlt évi augusztusi számában jelent meg Vasadi Péternek, a kiváló katolikus költőnek István-zsoltár című költeménye, ez úgyszintén a nemzeti lét, a megmaradás és az identitás nagy történelmi jelképei között jelöli ki a szent király alakját és szellemi örökségét: „előtted, arany lengés / lángolt a hontermetés / mögötted fénybe’, porba’ / dús földünk elnyugodva; / húzzák ma is az ökrök / szekérként te-idődet; / köztünk vonul az öklöd”. Szent István emlékezete a jelenben is – mindig megújuló – erkölcsi példát, az egész magyarságot illető történelmi örökséget és közösségi-lelki erőforrást jelent.